98082

BARANYI FERENC
Kifosztva
Elvették tõlem a Himnuszt,
csak mert elénekelték.
Torkukkal beszennyezték.
Elvették magyarságomat,
mert maguk magyarnak mondták.
S ha õk a magyarok:
testvérebb a török meg az osztrák.
Elvették játszó kedvemet,
mert silány alakításért
követelték a tapsot.
Aminthogy a tetszés jelének vették,
ha a közönség szisszent, felmorajlott.
Elvették az életemet,
mert ifjúságom szép sólyommadarára
rút kányák bélyegét sütötték,
miközben füstifecskének hazudták
a maguk egerészõ ölyvét.
Most itt állok az ország ajtajában,
hol valaha kopogtatnom se kellett,
állok a küszöbön, semmit sem érzek,
mert elfeledtették velem, hogyan kell
megörülni a hazaérkezésnek.
1993

Helyzetkép
Kölyök-kandúr piszkít az ágyra
s prüszköl, mikor megfeddik érte,
a kamra kincsét felzabálja -
rég nem vadászik már egérre,
gazdájának bosszús a képe,
mivel gubát cserélt eben...
Egy biztos: ennyire hülyére
nem vettek minket még sosem.
Vetési varjú szirtre szállna,
mert sassá lenni hajtja vére,
csõrét ma még humuszba vájja,
de karmát holnap õzikébe,
és még attól sem térül észre,
hogy minden õz derül ezen!
Egy biztos: ennyire hülyére
nem vettek minket még sosem.
Nem hallgat bõsz hangoskodásra,
ki nem vevõ, csak csöndes érvre,
mindegy, kinek hogy jár a szája
ott, ahol hangerõ a mérce -
parazsat gyûjt saját fejére,
aki kertelni képtelen.
Egy biztos: ennyire hülyére
nem vettek minket még sosem.
Herceg, a szív mit is remélne?
Ma neked - s holnap se nekem.
Egy biztos: ennyire hülyére
nem vettek minket még sosem.

ÁGAI ÁGNES
Útviszonyok
Lucskos, álmos reggelre ébredt,
útnak indult, és azt gondolta:
itt megállunk, egy tapodtat se tovább.
De azért tapodta az utat,
ment volna tovább,
a továnál is tovább,
csakhogy az út elfogyott.
Lezárták,
eltorlaszolták,
felbontották,
hatóságilag megszüntették.
Ki volt írva: az út vége.
És zsírkrétával alatta:
az út nem is létezett.
Ha pedig az útnak,
mely nem is létezett,
vége,
akkor ez az út járhatatlan.
Járom az utat,
a macskaköves...
de hát se macskák,
se kövek.
Útnak pedig lenni kell.
Út nélkül nincs cél.
Az út célegyenest
visz a célhoz.
Ha az út célba ér,
akkor szentesíti a célt.
Ha nem, akkor
megszentségteleníti.
A szentségit neki!
Ha viszont az út
lezárva, felbontva, stb,
akkor szólni kell,
hogy ugyan már!
Útra szükség van,
út nélkül nem lehet
közlekedni!
Akkor maradnak
az úttalan utak,
a kerülõutak,
a mellékutak,
a dûlõutak,
az útcsapások,
az útnak látszó
elágazások,
és a jól ismert
nagy magyar
kiúttalanság.

Szó, ami szó
Nagyon egyszerûen kellene szólni
ebben az agyonbonyolított világban.
Veretes, tiszta, igaz beszéddel
lehántva a sallangokat,
az utánzatok idegen koloncát,
a cifra cikornyák vadhajtásait.
Fehér szavak kellenének,
újra felfénylõ, megtalált szavak,
lesikált, erõs tölgyfa szavak,
masszívak, faraghatóak,
kemények, érthetõk.
Vissza kell adni hitelét,
becsét, szépségét a szónak,
a szóra érdemes szavaknak,
melyekkel szót válthatunk,
és szót érthetünk egymással
jó szóban szûkölködõ korunkban.

NOVÁK ÉVA
Jelenidõm
Itt élek boldogan és boldogtalan,
ahol kutyák könnye hull nyomtalanul a hóra,
plakátokon úgy nyílnak végzetes csókra ajkak,
akár a frissen hasított sebek.
Az égre láthatok, nincs tetõ fölöttem,
kedvemre ázhatok és fázhatok,
a Nap sugarától hátbadöfötten
nem tudom mi az, ami ellen lázadok,
Esélyem sincs elõbb megszületni, elõbb halni meg,
a kor kalodájába zárva feszenghetek,
míg patkányok portyáznak pincémben riadtan,
szétcsócsálva a papírmasé tegnapot.

CSÁK GYULA
A képviselõjelölt és a kiscserkészek
Aranyszájjal beszélt az a daliás férfiú, aki egy tavaszi délelõttön huszonnyolc kiscserkészt avatott a poros iskolaudvaron.
    Magasba emelte ujját és az mondta:
    - Figyeljetek, édes gyermekeim, arra a történetre, amit most mondok egy hozzátok hasonló kisfiúról, akit gyermekkoromban megismertem. Ennek a kisfiúnak a szülei nagyon szerényen éltek, már ami az anyagi javakat illeti. Nem tellett nekik például arra, hogy szép ruhákban járassák, finom ételekkel etessék csemetéjüket, és tervezgessék, hogy majd felsõbb iskolába járatják. (Eddig minden gyerek mindent értett, mert olybá tûnt, hogy róluk szól a mese.) Ámde a szegény szülõk Istentõl áldottan bölcsek voltak és gyermeküket mihamar a cserkészek soraiba küldték. A kisfiú pedig repesve fogadta szülei elgondolását és gyönyörûséggel adta át magát a cserkészélet örömeinek. Minden foglalkozáson szorgalmasan részt vett, pedig akadtak rosszcsontok, akik más irányokba csábították, õ azonban áhítattal figyelt az idõsebb cserkészek szavára, és így mindent megtanult, amire az életben késõbb szüksége lehetett. Így növekedett, azután felnõttként is mindig cserkészhez méltó életet élt. Megannyi újabb és újabb csábítás ellenére sem feledkezett el soha cserkészfogadalmáról. Egyik régi kiscserkész társa, aki álbarátnak bizonyult, arra akarta rábeszélni, hogy éjszakai táncmulatságokba, veszedelmes gondolatokat sugalló színházakba járjon és alkoholt fogyasszon, de a beléivódott cserkészjellem szellemében õ ezt mind elhárította! Az álbarát azután bûnözõvé lett és felakasztották. A mi kis barátunk viszont haladt a maga cserkészútján és politikai pályára lépett, ahol továbbra is cserkész módon munkálkodott édes hazánk szépítésén. Ti még nem tudhattok róla, de elmondom nektek, hogy a politika olyan csatatér, ahol sok jó bácsi és néni mellett sok a gonosz lélek is. Bizony, itt is megannyi veszedelem leselkedett a mi egykori kiscserkészünkre, akibõl azután jó öregcserkész lett. Pedig megpróbálták rávenni például, hogy magáncélokra használjon fel közpénzeket, ilyen-olyan gazdasági társulásokban vállaljon igazgatótanácsi tagságot, hazug ígéretekkel vásároljon szavazatokat újabb képviselõi mandátumához. Ámde õt megmentette mindettõl az úgyszólván az anyatejjel magába szívott cserkészbecsület. Így azután az inge gallérja sem piszkolódott be a politika mocskos csatamezején, és hófehéren jutott el a mai ünnepnapig. Mert ünnep van ma, drága kicsi barátaim! Elárulom nektek, hogy a példaként említett egykori kiscserkész itt áll elõttetek és ünnepli az alkalmat, hogy közöttetek lehet! Hogy benneteket is cserkésszé avathat! Ahogy elnézlek benneteket, egykori önmagamra gondolok, meg arra, hogy belõletek is olyan felnõttet farag a cserkészélet, mint belõlem. Ahogy elnézem rózsás, pufók arcotokat (mindannyian girhesek, meg sápkórosak voltak), arra gondolok: micsoda mennyei ajándék a rátok váró cserkészélet, amely benneteket is elvezet a most még csak pirkadó európai jövõ napfényes kiteljesedéséhez! S ezennel kiscserkésszé avatlak benneteket, mert a tanító úrtól tudom, hogy mindannyian akarjátok. Összeforraszt majd bennünket a cserkészfogadalom, és ennek jegyében kérlek mindannyitokat, beszéljétek rá szüleiteket, hogy rám szavazzanak a közelgõ választásokon. Így vezet el boldog utam kicsi szíveteken át a felnõttek szívéhez. Most pedig mondjátok utánam a cserkészfogadalmat...
    Mondták. De nem lettek cserkészek.
    Mert a szülõk drágállották az egyenruhát.
    A tanító úr pedig arra gondolt a fogadalom szövegét hallgatva, hogy hej, micsoda boldog ember lenne most, ha gyerekkorában õ is megtanul cserkészmódra élni. Akkor talán õ is képviselõjelölt lenne most és nem a nemzet megalázott napszámosa, akit ugyan még nem akasztottak fel, de mennyi bút és bajt megtakarított volna kacifántosan nyomorúságos élete során!

GYÖRE IMRE
Felmérés
Igen. A britek szerint
Karl Marx volt az évezred
legnagyobb gondolkodója.
Meghibbantak? Ezren és ezren,
százezren akár, hogy ezt a
boltozatos mellkasú zsidót
elébe tették Aquinói Tamásnak,
Newtonnak, a tépett hajzatú
Eisteinnek meg a többinek,
mindnek elébe? Csak úgy?
Mostan, a múló évezred utóján,
a jövendõ évezred küszöbén
épp hogy csak átalesve?
Mit se törõdve azzal a ténnyel,
hogy erre mifelénk, itt, dugdossák,
áthelyezik, rejtik a mását,
nehogy bárki járókelõnek vagy ülõnek
eszébe jusson róla, valamint
Engelsrõl megformált
szoborról valami. Na, micsoda?
Éppen. Épp ugyanaz, mint a briteknek
eszébe jutott, hallva a kérdést,
sõt, olvasva a BBC internetjén:
hogy kicsoda volt (lehetett) eme
idõszámításunk utáni második
évezrednek a legnagyobb gondolkodója?
S eszükbe jutott, vagy már eleve ott volt,
hogy ez a Karl Marx nevû mister
egy életen át nem tett egyebet, mint
éhezett, fázott és gondolkodott.
S mirõl vagy kirõl? Róluk.
És létükrõl. Arról: lehetne más is,
sõt, lennie kell, hogy elkezdõdjék
az elõtörténet utáni történetük ezzel,
s árucikk helyett emberré tehessék, tegyék
önmagukat már.
Így hát jó okuk volt arra, hogy a képzelt
dobogó legfelsõ fokára,
még a legújabb ezred közepérõl-végérõl is
jól látható magasokba,
ezt a bizonyos Karl Marxot
ledönthetetlenül fölemeljék.

József Attila szobránál,
Angyalföldön
Úgy nézlek most, ahogy lehet:
ökölbe szorul bal kezed,
jobb kezed intõn emeled,
bújtod a zúgó tömeget,
s a bronzban csillagod remeg.
*
Fura szabadság ez: szabad
hálni-halni a híd alatt,
keresni sûrû bokrokat,
bár zörren minden mozdulat.
Lehunyhatod a homlokod:
ne lássák, milyen gondolat
izgat, hogy megoldd gondodat,
a jogaid mért látszat-jogok?
Kezet kívánsz, hogy megragadd,
ajkat, hogy mondja hangodat,
szárnyatlan szálljon költemény:
"hogy éltünk ám, és van remény".
Úgy nézlek most, ahogy lehet:
ki holnap hírnöke helyett
holnapután hírnöke lett,
s azt inti érte tettre majd,
ki tán még meg sem született.

Az útról
"Az út üres, de mûködését
abba sose hagyja" -
mondta Lao-ce,
kissé rejtélyesen.
Az út a hegyre fut,
az út a völgybe tér,
némelykor kanyarog,
máskor, bár egyenes,
mégse látni a végét.
Az út az út.
Tudjuk tán: hová s merre?
Tudjuk talán, hogy honnan?
Ám váratlan pillanatban
bizseregni kezd talpunk,
lábikránkban az izmok
több vért szívnak magukba,
s bár nem akartuk, mégis
az üres útra lépünk.
Együtt, ezrek és ezrek.
Az út, melyrõl a bölcs
Lao-ce szólott: mûködik.

A szabadság szó
Szabadság sose sóhaj,
szabadság: réti szél, mely
pipacsok könnyû szirmát
fodrozza végig-végig,
szabadság: izzadságcsepp,
belecsordul a szembe
s nem látni tõle semmit,
hirtelen késõbb mégis
a Törvény váza látszik,
akár a csontváz, melyre
a hús, a bõr, vonások
eztán rakódnak újra...
bér és munka, a törvény
nem válik semmivé, ha
lábujjunk nézzük inkább,
s nem gondoljuk meg százszor,
hogy mi történt, ha történt,
s ha elbukott a jóság,
nem attól hullt, mert jó volt,
hanem mert gyenge is volt,
amint Bertolt Brecht mondta...
néha feldõl az üst is,
az olvadt vas piroslik,
lassan kihül és szürkén
keményül, mégis újra
kohóba rakják s olvad...
Szabadság szép szó, persze
nem kettétörhetõ, mint
baguette az utcasarkon,
nem lehet elfelezni,
megosztani, egész kell,
mindenkinek: s mindenki
megérzi majd a bõrén,
ha egy körömnyit elhágy...
Szabadság azt jelenti:
az elkezdõdött század
is kezdet még, csak kezdet...
S mindenki külön kezdet,
nyomába mások lépnek,
stafétabotjuk végül
utódaiknak adják,
út, melynek nincsen vége,
talpnyomunk füstölög rajt,
látják, kik visszanéznek...

Tánc
Már a fiak
víg úrfiak
táncot járnak
táncuk ropják
ugrándozzák
apánk csontját
nagyapánkét
szétrugdossák
szilánkjuk száll
felhõk alatt
vigadnak a
víg úrfiak

TABÁK ANDRÁS
(Választás Szabadszálláson)
1848. június
"Communista! S a trónra tót királyt akar!" -
így süvöltött a kaputosok borától
veszettre mámorodott, istenadta nép
és vivátot kiáltott Nagy Károly úrra,
s voksát is reá, a pap fiára adta, -
õ pedig zárt arccal, sápadtan hallgatott,
farkasszemet nézve a dühödt csürhével,
és akkor talán még azt se bánta volna,
hogyha vérét veszik, hogyha holtra verik,
keserû megcsalódása akkora volt.
Másnap hazatérve az asztalához ült,
s hozzáfogott, hogy Az apostol-t megírja.
1991

(Kafkához)
"Engedd csak be a Gonoszt a házadba,
többé már nem kéri, hogy higgy is neki."
Mi azonban mind a Gonosznak hittünk,
neki csak, s nem Magának, a prágai
zsidónak, bár tudtuk ugyan, Magánál
senki a Gonoszt jobban nem ismeri.
Ma már nem hiszünk persze a Gonosznak,
s többé õ se vágyja, hogy higgyünk neki.
Hiszen itt ül a házunkban, és dölyföl.
1992

(Farsangi éj)
Farsang ugyan
Látott-e már
Annyi törpét
Korcs vakarcsot
Gnómot, rémet
Torzat, kacskát
Púpost, bandzsát
Bicebócát
Mint ez éjen
Számolatlan
Lát most éppen?
Ludvércek és
Kísértetek
Sátánpofák
Szörnyszülöttek
Vámpírok és
Eszelõsek
Félkegyelmûk
Megbomlottak
Rémületes
Kárhozottak
Éjjele ez.
Gajdolnak és
Hahotáznak
Dõzsölnek és
Tivornyáznak
Jól mulatnak
Farsangolnak
Vérünk isszák
Velõnk szívják
Féktelenek
Tort ülnek a
Lelkünk felett.
De kutyára
Megjön a dér
Farsangjuk is
Böjtjéhez ér
Vigasságuk
Tivornyájuk
Vérszopásuk
Rút éjére
Hajnal hasad
Rémálmunknak
Vége szakad.
1993

BISTEY ANDRÁS
A választási zászló
Gróf Apponyi Albert több mint öven évig volt Jászberény országgyûlési képviselõje. Egyszer választási gyûlést tartott, amelyet a helyi kortesek alaposan elõkészítettek: volt nagy hírverés, zászlólobogtatás, össze is jött egy csomó ember a piactéren, hogy meghallgassák a gróf beszédét.
    Éppen csak elkezdte, amikor nagy porfelhõt kavarva óriási szélvihar kerekedett, amikor nagy porfelhõt kavarva óriási szélvihar kerekedett, amelyet a Jászságban jász esõnek neveznek. Az emberek szeme-szája tele lett porral, ezért szétszaladtak, és a falak mellett, a szélárnyékos helyeken kerestek menedéket.
    Apponyi nem akarta, hogy afféle anyámasszony katonájának látsszon, aki egy kis széltõl is megijed, hiszen ez bizonyosan ártott volna a népszerûségének, így hát köhögve, krákogva, portól könnyezõ szemmel is kitartott a szónoki emelvényen, és folytatta a beszédét, pedig már cseperegni is kezdett.
    Hanem ahogy két szélroham között egy kicsit megritkult a porfelhõ, látta, hogy egyetlen választója tartott ki a hallgatóságból, egy termetes, de amúgy jó kiállású, faros, melles menyecske, aki úgy védekezett a szél, a por meg a cseperegni kezdõ esõ ellen, hogy a felsõ szoknyáját a fejére borította. Ez még nem lett volna baj, hanem az alsószoknyáján egy felirat díszelgett:
    Éljen Apponyi Albert, kedves jelöltünk!
    Nyilvánvaló volt, hogy az ingyen osztogatott választási zászlóból a takarékos jász menyecske alsószoknyát varrt magának, és éppen azt viselte a gyûlésen.
    A gróf kíséretében szintén kitartó városi urak röstelkedtek, és mérgükben már a törvényt kezdték emlegetni, de Apponyi leintette õket:
    - Hagyják csak az urak! Ha ez az asszony így megy végig az utcán, többen megnézik a zászlómat, mintha lobogtatná.

VARGA RUDOLF
Lesz még
Csak ez a százéves
diófa, csak ez
maradt, aminek
nekidönthetem
hátamat, csak a
levegõ, a repdesõ
bogarak,
csak a szegénylegények
titkos, éjféli
sóhaja, csak a
képzelet, mely
elúszik, mint az
ökörnyál,
hogy
lesz még egy ország,
lelkünkbõl feltámadó,
reményzöldlombos
Magyarország.

Ezer évre
Azt az álmot nem adom,
selymekbe burkolom,
szívem kamrájába
zárom,
esti fuvallattal
simogatom,
csókjaimba
pólyálgatom,
hónom madárfészkében
babusgatom,
idegeim hálójában
ringatom,
fogaim közt
bulldogharapással
szorítom,
gatyám korcában
hordozom,
éjszaka
párnám alá
dugdosom,
agyam feketedobozában
ezer évre
titkosítom.

Jó volna
Jó volna
felszállni
ingyen
körhintára,
besurranni
vakpali,
vakpali
híradó
után
a moziba,
terüljterüljasztalkám,
meg önmûködõ
pénznyomda kéne,
jó volna
süteményt zabálni,
kanalaspörkölt,
meg csatosüvegbõl
bambi meg
málnaszörp.

(záradék)
Szeretnék
még
szépruhát,
meg
bubifrizurát.
Jóni jó vón
még
is
egy lakható
haza.

KÖVES ISTVÁN
El kell dönteni
A pisztoly elcsattan
Salak spriccel a talpak alól
csak befelé idegesek az edzõk
A futó az õ fejükkel fut
A célegyenesnél a közönség feláll
El kell dönteni
Az ember idegeskedik
Fut
Vagy kiabál

Értékzavar
Van úgy, hogy a költõ csak néz maga elé,
semmire sem gondol, mert tudja, baka-közhely
ma már az eltáncolt kedves fényképén merengni,
hiszen akikért hûtlen lett, rég lecserélték mára,
még a zümmögõ filmvetítõt is,
videoszalagról szítják szemük szerelmét szûkölõ vágyra
míg résre szorított sarkán a sós lé
ma is úgy pereg, akár egykor a könny,
lehunyt szemhéjuk képernyõjén már cellulózpartnerük párzik,
térdük között kínlódva késik a kéj,
"oh, õk mind, mind a család régi barátai" mondja a kedves
s ugrál - keble kibontva, haja, mint kondor kalózlobogó -
nekik is, nekem is, tébolyodottan,
míg üresen nem surrog a kazetta, sziszeg a képcsõ,
s a költõ csak néz maga elé, semmire sem gondol,
de fõleg nem az eltáncolt lányra,
csak lekönyököl s dúdol maga elé: ez a harc lesz a végsõ...

SIMOR ANDRÁS
Hûbele Balázs verseibõl
Arany László levele Gyulai Pálhoz
897. Aug. 7.
Pálom!
Kakasszéki barátom, akirõl boldogabb koromban Hûbelémet mintáztam, meghalt. Unokanénje megküldte nekem iratait, ezek közt verseket is találtam. Legtöbbjüket öregen írta, amikor ifjonti hûbelesége zord republikánusságba torkollt. A versekben Hûbele Balázsnak nevezi magát, még a hozzájuk írt megjegyzéseket is e név kezdõbetûivel jelzi.
Megrendített ez a síron túli tisztelgés hajdani költõi-énem elõtt. Ritkán találkoztunk, költészetrõl nemigen esett köztünk szó, még a hexameteres levelet sem küldte el nekem, azt is csak most olvastam el, holta után. Egyetlen beszélgetésre emlékszem, amikor Petõfi Szilveszterét dicsérte. Talán akkor is õrá gondoltam, amikor Balázsomat így jellemeztem:
Olvasni nem volt éppen ellenére
kivált költõket, fõleg a bizarrt;
Ha Heine, Byron juthatott kezére,
Vagy más poéta, rosszabb, de hazard,
Õ nyelte azt, s az volt nagyon ínyére,
Ki szitkokat meg gúnyt bõven pazallt,
Kinek kezében a költészet ostor,
Petõfibõl az "Õrült" és "Apostol"
Azt viszont, hogy Vajdát ilyen nagyra tartotta, nem tudtam, meglep, ennél azért józanabbnak hittem. De nem akarok ítélkezni róla, nem is volna illõ.
A költeményeket a leghozzáértõbb kritikus ítéletére bízom. Ha publikációra érdemesek, jelenjenek meg Hûbele Balázs versei címmel, a szerzõ neve nélkül, úgy gondolom, a megboldogult ezzel egyet értene. Ha viszont csak kuriózum-értékûek, maradjanak meg kéziratban. A vén kakasszéki remetében poétai becsvágy nem élt, verseit a maga gyönyörûségére írta, talán ezért is többet ér, mint sok magát Olympusra képzelõ dalnokunk.
Sic itur ad astra
László

Vörösmarty halálakor
Nincsen Éjszak, Dél sincsen,
Nem mutatja irány-
Tû az irányt minékünk,
Sírkert berek, virány,
A nyûtt vonóbul bot lett,
Halott a vén cigány.
Káin megölte Ábelt,
És megõszült a Föld.
Jézussal álnok Isten
Packázik odafönt,
Mindenünk, mi volt tegnap,
Dirib-darabra tört.
Ki méltó elsiratni
Leart, a költõ-királyt?
Végtelen vízen látok
Szállni fehér sirályt,
Szívünkbõl egy darabka
Véglegesen kivált.
Rom isten se tud szólni,
Csönd ül a Földgolyón,
Sárkányfog veteménynek
Nincs többé irgalom.
Némuljatok el, költõk,
Hallgass te is, dalom.

Óda
Fél lábbal a halálban,
Életbõl kiszorulva,
Montblanc-lény, hozzád szólok,
Ki vagy az Isten ujja.
Feddõn fenyegetsz minket
Hitványka életünkért,
Melybõl tegnapi eszme,
Mint délibáb, eltûnt rég.
Azt mondod, a mi bûnünk,
Nem õriztük eléggé,
Ezért lett foszló pára,
Szívünk helyett a légé.
Hûbele Kakasszéken,
Mint Pató Pál úr, foglya
Egy reá omló háznak,
Mintha koporsó volna.
Elnézi a parasztot,
Tegnap potomra vérzett,
És kapta érte zsáknyi
Kínját új szolga létnek.
Mit lehet itten tenni?
Szólj Etna-tûz, szent kráter!
Urunk a szolgabíró,
És lelkünké egy páter.
Vulkán-láng õrizõje,
Te egyetlen magányos,
Könyörögjél miértünk,
Jézusunk, Vajda János!

Képviselõházi csatározásokra
Kinek viseli képét mai képviselõnép?
Népet nem képviselnek, a vén Mihályt kivéve.
Mindegyik hadonászik, és szájat mennydörgõn tép,
De egyikbõl se hallik az Úristen igéje.

Expozé
Leszen itt diktatúra
Haynau és Bach nélkül,
Elfogadott az udvar
Miniszterelnökéül.
Pénztõzsér bizalmával
Biztosít tüntetõleg,
Jövendõ éveimre
Megnyugtató elõleg.
Keresztény magyaroknak
Leendek biztosíték,
Hogy szélbali izgágák
Nem lázadoznak ismét.
Angyalok visznek égbe,
Ha eltávozom majdan,
Azért becsül az Úr, mert
Polgáriában laktam,
Üdvözöl sok elõdöm,
Mikor közéjük térek,
S fejemre glóriát rak
Atya, Fiú, Szentlélek.

Deák Ferenc
Címet, rangot vagy hivatalt nem kért a királytól,
Jó szó néki elég, véle beérte Deák.
Kötve hazánkat osztrák sárbaragadt szekeréhez,
Mondják, bölcs vala, szent; más fizet érte, nem õ!
(Halálakor írtam, kapnék is miatta dörgedelmes szavakat. 1876. H. B.)

Ülj le, magyar...
Ülj le, magyar, nincs mit tenned,
Hazád nem hí, maradj veszteg,
A szabadság
Délibáb,
Jöjjön inkább
Rab világ!
Szolga nemzet, szolga ország
Nemzett szolga magyarocskát,
Urat tisztel,
Legkivált
Nemes grófot,
Jó királyt.
Élt közöttünk egy Petõfi,
Nem tudtunk hozzá felnõni,
Odatúlról
Néz miránk,
A szabadság
Délibáb!
(Hozzájutottam Arany János Szózat-átiratához,
akkor írtam ezt. 1881. H. B.)

Antikortes ének
Lopnak, egyre lopnak,
Hona tolvajoknak
Hunnia-miazma,
Pusztulunk miatta.
Miniszteri sógor
Aranyitalt kortyol,
Tallérokat nyelve
Kalandozik nyelve.
Kõbányász a másik,
Föld kincsére vágyik,
Épít családjának
Tizenhárom házat.
Csak a földnek népe,
A város szegénye,
Kit nem pártol Isten,
Támolyog el innen.
Hunnia, szép ország,
Hát szépen kifosztják.
A poéta-féle
Azt se tudja, él-e.
Minderrõl, ki szólok,
Nem is vagyok boldog.
Uram, engedd, írjak,
Én hazámról víg dalt!

Tiszaeszlárról, 1893-ban
A szégyennek kéne emelni szobrot,
Sosem feledni többé, ami ott volt,
Öltenék önmagamra inkább kaftánt,
Hogy vérváddal illessen a magyarság,
Nem a magyarság, ki belõle csürhe,
Plébános, aki a boltost kiûzte,
Csendbiztos, aki vészrõl kukorékolt,
És teszi még, pedig nem is oly rég volt,
Hogy házakba mart a gyûlölet lángja,
S markában maradt a rabbi szakálla.
Nem bocsátanék meg hetediziglen
Õnékik, akik vicsorogtak itten,
Míg ártatlanul folyt a Tisza sodra;
Azt mondom hát, költõnk szavával szólva,
Áldás ha száll, akkor szálland e földre:
"Utolsó antisémita kitömve."

Eötvös Károlyról
Istóczyk fenekedtek, bûn-kor érkeze hozzánk,
Alja magyarnak, mint vad Tisza, ránk kicsapott
Koszlét rántva magával, balhiteket hinarastul.
Krisztusölõkrõl szórt átokigét buta pap.
Mindünknél vala bátrabb, undor s vész idejében
Szólt idejében: "A hont el ne borítsa a szenny!"
Felbolydult Tisza partján emlékezz, Tiszaeszlár,
Szobrot néki emelj, virtust tõle tanulj.