LADÁNYI MIHÁLY

Ráolvasás

Adj a kéménynek lila füstöt,
adj a reggelnek tíz kakast,
adj a tócsának fodrozó szelet,

adj a halálnak fehér gyolcsot,
adj az ekének csonttalan mezõt,
s adj a költõnek esõvert életet,

adj az anyának jobb fiat,
vénebb hullát a tememtõnek,
s a munkásoknak kemény öklöket,

adj az állatnak meleg ólat,
adj az Istennek arany inget,
és kedvesebb hazát mindenkinek.
 


POLITZER ZSIGMOND

Párbeszédek

GYÁRNOK Amint hallom, Ön is az "Általános Munkásegylet" tagja.
MUNKÁS Igen, és az is maradok.
GYÁRNOK Nem is fogom én megtiltani, egyáltalában nálam a munkás munkaidején kívül tehet, amit akar. Hanem engem tulajdonképpen beszéde érdekel, melyet a tegnapi gyûlésen tartott, és melyet véletlenül ma az újságban olvastam. Én itt több pont felõl felvilágosítást kérek, azért kérem szíveskedjék leülni, és mi majd a tárgy felõl értekezünk.
MUNKÁS Amint tetszik, mindenre felelek, csak tessék kérdezni.
GYÁRNOK Ön tegnapi beszédében azt mondotta: "Csak akkor biztosíthatjuk magunkat eléggé a tõkepénzesek zsarolásai ellen, ha politikai jogokkal is bírunk." Mondja meg nekem mindenek elõtt, hogy micsoda zsarolásokat érzett, és hogy énrám, ki jól bánok embereimmel, mondta-e azt?
MUNKÁS A zsarolást nem úgy értettem, hogy némely gyárban rosszul bánnak a munkással, és bérökbõl mindenféle illetékeket lehúznak, hanem azt, hogy akár jól, akár rosszul fizetik a munkást, a gyárnok csak abból gazdagodik, hogy munkásait megcsalja.
GYÁRNOK Az "Elsõ Magyar Kerékgyár"-ban, ott fosztogatják a munkást az igaz, a bérbõl lehúznak egy bizonyos összeget a betegsegélyzõtõkére, és ha a munkás beteg, elbocsátják, az illetõ igazgatók pedig zsebre rakják a pénzt, ez igazság. De nálam ilyesmi nem történik, saját pénzembõl munkásaim számára gyógszertárt tartok, amit kér a munkás, azt megadom; mi kell több?
MUNKÁS Elõször is szíveskedjék megjegyezni, hogy egyes emberek után nem ítélek, hanem általánosságban fogok beszélni. A munkás, ha teljesen meg is kapja bérét minden lehúzás nélkül, és tegyük fel, hogy fizetésével beéri, mégsem fizetik õt úgy meg, amint megérdemli, az örökös szegénységre van kárhoztatva.
GYÁRNOK Én ebben nem látok semmi igaztalanságot, a munkással megegyezem, hogy ennyit fizetek neki, mert úgy fizetik mindenhol, õ pedig köteles nekem dolgozni. Ami pedig a szegénységet illeti, úgy hiszem most nálunk, Magyarországban a munkásbér olyan, hogy jobb nem is kell.
MUNKÁS Ön, tisztelt úr, azt akarja, hogy üzlete nyereményes legyen?
GYÁRNOK Természetesen.
MUNKÁS Azt a pénzt, melyet a munkabér gyanánt kifizet, azt az elkészített árucikkek eladásánál ismét visszanyerni kívánja?
GYÁRNOK Ha a bevett pénz nem pótolná helyre a kifizetett munkabért, akkor csak veszteséget szenvednék.
MUNKÁS De mégis ezenkívül is lesznek költségei, p. o. gépekre, mûvezetõkre és a feldolgozandó anyagra.
GYÁRNOK Hiszen ezek nélkül nem is vezethetném gyáramat, sõt ezekre sokat is költök.
MUNKÁS Mondja meg, tisztelt úr, mibõl telik mindez?
GYÁRNOK Az elkészített cikkeket eladom, és ez annyit jövedelmez, hogy nemcsak kifizetem belõle az anyagot, a munkásokat és a többit, hanem tiszta nyereségem is évenkinti 20 000 forint marad.
*

MUNKÁS Honnan ered az a 20 000 forintnyi nyereség?
GYÁRNOK Honnan ered az a 20 000 forintnyi nyereség? Ezt befektetett roppant tõkéim hozták.
MUNKÁS Engedelmet kérek, a dolog, amint Ön felfogja, nem áll, a tõke, amit befektetett, nem hoz semmi nyereséget. Az, amit kiad gépek vásárlására és munkabér kifizetésére, amint elõbb mondottam, azt a pénzt az elkészített árucikkek eladásánál ismét visszanyerendi, de a gép csak annyit dolgozik, hogy kifizeti magát, azaz addig, míg haszonvehetetlenné válik, munkája annyit ér, mint amennyibe került a gépet megszerezni.
GYÁRNOK Így hát nyereségem nem attól függne, hogy jó és olcsó gépeim vannak?  Kíváncsi vagyok hallani, hogy Ön szerint honnan ered tiszta nyereségem.
MUNKÁS A munkástól. A munkás sokkal többet dolgozik, mint amennyit bére tulajdonképpen megér. Munkája kétszer annyit ér, mint amennyit kap érte, úgyhogy a bérét, aki naponként 12 óra alatt dolgozik, már 6 óra alatt ledolgozta, míg a másik 6 órában ingyen dolgozik. És mivel a munkás naponkint a gyárnoknak 6 órai munkát ajándékoz, a gyárnok a bért, amit kifizetett, a munkás által elõször ledolgoztatja, másodszor meg ráadásul ingyen visszanyeri. A munkás tehát nem kerül neki semmibe, de amellett mégis sokat dolgozik. Világos, hogy csak a munkástól erednek a vállalkozók roppant nyereségei. Minél több órát dolgozik ingyen a munkás, annál inkább van megcsalatva, minél inkább megcsalatik, annál inkább szaporodik a vállalkozó vagyona, tehát a munkaadók csak csalásból gazdagodhatnak meg.
GYÁRNOK Rettenetes dolgokat beszél Ön, csak eláll szemem, szám önnek dikcióján. Hiszen Ön valami szélsõ baloldali, Ön veszedelmes ember, földfelosztó.
MUNKÁS Én az igazságot, tisztelt úr, nem tartom veszedelmesnek; egyébiránt szíveskedjék, ahelyett, hogy a 48-as párt azon embereit, kik a népet felvilágosítani törekednek, és a teljes egyenjogúság mellett harcolnak, gyanúsítja mindenfélékrõl, azt (amit) mondottam, megcáfolni.
GYÁRNOK Ön földfelosztó, vagyonközösséget akar, semmi mást. Önök olyanok mindnyájan, amit én szereztem, azt fel akarják osztani, ha aztán dínom-dánomban mindegyiknek része odalett, aztán ismét újra osztani. Ugyebár?
MUNKÁS A földfelosztás és vagyonközösség, amit Ön itt emleget, eszeágában sincs senkinek, az Önöknek találmánya, mi vagyonegyenlõséget akarunk törvényes úton. Nem akarjuk, hogy egyesek dúsgazdagokká legyenek, míg a tömeg annyira elszegényüljön, hogy emberiségébõl kivetkeztetve egészen állattá süllyed. A vagyonegyenlõség pedig úgy eszközölhetõ, ha a szegény néposztály, különösen a munkásosztály gazdálkodás által valamire vergõdhetik, de midõn a munkás csak annyit kereshet, hogy napi szükségleteit is alig fedezi, gazdálkodásról szó sem lehet.
GYÁRNOK Kénytelen vagyok önnek szeme közé nevetni. A munkásnak nálunk Magyarországon igen jó dolga van, megtakaríthat eleget, ha akar.
*

MUNKÁS Ezen fizetést, amit a munkás most rendesen húz, ezt nem mondhatom jó fizetésnek.
GYÁRNOK Talán nem éri be vele a munkás, vagy mi?! Hisz ilyen fizetésnél, ha még sokáig megmarad ez az állapot, még egy kis gazdaságot is szerezhet a munkás, feltéve, hogy takarékos.
MUNKÁS A viszonyok nem maradnak mindig így, bekövetkezhetik majd rosszabb idõ is, amikor a munkásnak jólesik az a kevés, amit megtakaríthatott, és a kis gazdaságból vagy pénzecskébõl nem lesz semmi.
GYÁRNOK Hja, barátom! Mindenki gazdaggá lehet, némelyiknek örülni kell azon, ha csak szükségleteit fedezi.
MUNKÁS Hisz éppen ez a baj, hogy némelyiknek örülni kell, ha a legszükségesebbet megszerezheti, míg másoknak az a legnagyobb gondjuk, mit csináljanak a sok pénzzel. Egyébiránt a munkás nem is akar dúsgazdagságot, hanem csak annyit, hogy vele jövõjét biztosíthassa.
GYÁRNOK Hiszen azt teheti, tessék többet dolgozni, és kicsit takarékosnak lenni, mindig vergõdhetik valamire.
MUNKÁS Takarékosnak lenni, ha csak annyit kereshetünk, amennyi éppen szükségletünkre kell, lehetetlenség.
GYÁRNOK De lehetséges, mert a mostani fizetésük nem hagy semmi kívánnivalót hátra.
MUNKÁS Ez, ha úgy volna is, nem változtat a dolgon semmit, mert, ha a munkást történetesen jobban fizetik, úgy a munkáskéz a jó fizetés által csábítgatva, szaporodik. Ha a munkások szaporodnak, a fizetés lejjebb száll. De most, amidõn a fizetés a napi szükségleteken alul van, a betegség, éhhalál, mik rendesen a szegénység kísérõi, kevesbítik a munkást; a munkáskéz ritkább lesz megint, és a fizetés megint jobb. Így könnyen beláthatni, hogy átlag a munkás csak annyit szerez, amennyi napi szükségletére elég, többet sohasem. Nem különb a gépnél, melyet néha-néha megkennek, csak azon okból, hogy lehessen vele dolgozni, és hogy nagyon ne csikorogjon.
GYÁRNOK No-no - elég lesz már, Önnel úgysem bír már senki. Különben figyelmeztetem, beszéljen mindent és mindenhol, csak az én gyáramban ne kezdjen valami kurta ribilliót, különben láb alól eltétetem. És most elmehet.
MUNKÁS Köszönöm a jó tanácsot! (Magában dörmögve) Az egyik tizenkilenc, a másik egy hián húsz.

Arany Trombita, 1869
 



VARGA RUDOLF

Csak ez a giccses, gagyi élet

Regényrészlet

- Na, hol a kulcs? Keresd meg a kulcsodat, Eszter! - mondjad magadnak álmatagon a takarítószerek raktárában, a sarokba állított öltözõszekrény elõtt ácsorogva.
    Bal kezeddel nyúlj a rengeteg mosástól kibolyhosodott kardigánod balzsebébe. Kotorássz kicsit. Emelj ki egy gyûrött papírzsebkendõt a lötyögõ zseb aljáról.
    Ugyancsak a bal kezeddel átnyúlva a cekkert tartó jobb karod fölött, még mindig egykedvû nyugalommal tapogasd meg a kardigán jobboldali zsebét.
    Sóhajts mélyet. Ujjaid közül kiengedve a cekker fülét, ejtsd azt a kõre. Koppanjon jó nagyot az üres üdítõsflakon, amikor a kõhöz verõdik. Az újságpapírba csomagolt hal feje a félkiló kenyér mellõl csússzon ki a csomagból, miközben a hal farkával kezdjen csapkodni.
    - Nyugi. Nyugodt vagyok. Légy nyugodt, mint ez a hal, itt a szatyorban! - mosolyodj el, amikor a szavakat halkan kimondod szádon.
    A raktár homályos sarkából húzd elõ az egymásba csúsztatott pléhvödröket. A legfelsõt rángasd ki a passzentos szorításból.
    Szabad jobb kezeddel kotord elõ jobbzsebedbõl a cigit, gyufát.
    A mennyezetrõl egy szál dróton függõ, a raktárat megvilágító, hamuszínûn pislákoló, csupasz villanyégõ felé emelve kezedet, a cigarettáspakliból húzz elõ egy szál cigit. Ujjaid közt sodord meg a rudacskát, hogy a dohányszemcsék a két végén kiperegjenek. Ütögesd a filternélküli koporsószöget a gyufásdoboz hátlapjára. Kinyújtott nyelveddel végignyálazva a spanglit, illeszd a cigarettát a szád sarkába. A gyufaszálat fellobbantva gyújtsd meg a végét. Tüdõzd le jó mélyen a füstöt és orrodon-szádon egyszerre eregesd a gomolygó karikákat a lámpafény felé fordulva, mintha víz alól buknál fel.
    Vegyél nagy levegõt. Aprókat köpködve lökdösd le szád szélérõl a dohánytörmeléket. A kormosvégû gyufaszálat tedd vissza a még ép meg félig elüszkösödött szálak közé a pakliba.
    A nyikorgó fülû vödörrel lépj a falikúthoz. A csapot elfordítva töltsd meg félig vízzel a vödröt. Guggolj a vergõdõ hal fölé. Óvatosan, a kopoltyújánál szorítva csúsztasd azt a vödörbe. Nézd, hogyan cuppan alámerülve a hal teste.
    - Boldog vagy, mi? - szólj oda az újra életrekapó halnak. - Sajnos, nem sokáig.
    A guggolásból felegyenesedve kapj a fejedhez. Lépj újra a vasszekrényhez. Kissé felágaskodva, ujjaid hegyével tapogasd végig a szekrény poros tetejét, míg meg nem leled a kulcsot.
    Kacagj fel idegbajosan. Hunyorogva, a lakathoz hajolva, illeszd be a helyére a kulcsot. Kattintsd ki a lakat zárját.
    Sarkig tárd ki a sikoltó vasajtót. Kardigánodból kikászálódva akaszd azt az ajtó sarkára. Kopott kartonruhádból kibújva azt is dobd a kardigán mellé. Még így, kombinéban, magasszárú vászoncipõben fordulj hátra, az ajtó felé kémlelve.
    A szekrény aljából, a kacatok közül húzd elõ a pálinkásüveget. Csavard le a kupakot. Emeld szádhoz a palackot és behunyt szemmel kortyolj az italból. Hidegrázósan borzongj meg az erõs szesztõl, de ne túlzott átéléssel. Úgysem lát senki. Az átlátszó üveg falán át méricskélõ szemhunyorintással állapítsd meg mennyi van még az üveg alján. A butella falára tapasztott ujjaiddal is ellenõrizd, kábé hány hajnalra elegendõ a maradék pálinka.
    Füstölgõ cigarettádról verd le a hamut az apró vasasztal szélére helyezett pléhhamutartóba.
    Tedd vissza az üveget a szerkény aljába. Egy ronggyal takard le azt.
    A kampóról akaszd le kék köpenyedet. Bújj bele. Gombold be végig mindegyik gombot. Ruhádat és a kardigánt kicsit rázd meg, mint a porrongyot. Majd mindkettõt akaszd a kampóra. A kövön hagyott szatyrod tedd a szekrény aljába. Hajtsd be a horkantó szekrényajtót. Akaszd a két átlyukasztott vasfülbe a lakatot.
    Lassan lépj a másik vödörhöz. Menj újra a csaphoz. Bámuld a zuhogó vizet, amíg színültig nem telik a vödör. A csörömpölõ edényt az erõlködéstõl összeszorított ajkakkal emeld le a falikútról. Tedd a kõre.
    A csikket nyomd el a hamutartóban.
    A cirokseprûért és a nyeles szemétlapátért lehajolva a száraz felmosórongyot tekerd a talpas felmosófa végére. A mûanyag szemetes zsák tekercsét kibontva tépj le egy zsákot.
    Egyik kezedben a seprût, lapátot, szemetes zsákot és a felmosófát, másikban a vízzel teli vödröt cipelve, lábfejedet a résbe akasztva tárd ki a takarítófülke ajtaját. A súlytól elferdült testtel csoszogj ki a váróterembe.
    A vödörbõl kiloccsanó víztõl kis tócsákat magad után hagyva vágj át a várótermen. A ráccsal védett kirakatú, de biztonsági okokból belülrõl éjszaka is megvilágított büfé elõtt rakd le a cuccot. Derekadat kézfejeddel gyömöszkölve nézzél fel a lerobbant váróterem bejárata fölötti, kibelezett, mutatónélküli órára. A mûanyag zsákkal kezedben lépj a szeméttárolóhoz.
    Emeld le a rácsos tartályt. Tartalmát ürítsd a mûanyag zsákba. A zsákot tedd a bejárat mellé. Vedd kezedbe a seprût. Seperd össze a fal tövében szétszórt, miszlikbe tépett, maréknyi papírpénzt, kicsit odébb az összegyûrt családi fotót, a véres kötszert, a váróterem falának tövébe állított kopott lóca alá dobott, kibelezett, üres pénztárcát, a zsebkendõbe tekert véres csavarhúzót, a celofánban kornyadó, elszáradt rózsát, a félbetépett gépjármûforgalmi engedélyt, az eldobált cigarettacsikkeket és almacsutkákat, a porban fénylõ köpéseket, gyûrött pornóújságlapokat, féldecis betevõ pálinkásampullákat, üvegcserepet, söröskupakokat, gyûrött kártyalapokat.
    A seprûnyelet óvatosan elõretolva lökd be a férfivécé ajtaját és rezzenéstelen arccal seperd fel a káva nélküli ülõkéig vezetõ hányadék nyomát. Könyököddel nyomd le a nõi vécé kilincsét. A mosdórészen a seprû végével lökdösd össze a szétdobált papírfecniket, elhullajtott hajcsatokat, a vécécsésze mellé dobott, használt kotont.
    A váró kövezetén összegyûlt, kisebb-nagyobb szeméthalmokat a seprûvel szemétlapátra tolva egyenként rakd a hulladékot a bejárat melletti gyûjtõzsákba.
    A felmosórongyot mártsd be a vödör vízbe és tekerd a felmosófa végére. A csutakot húzd végig a kõkockákon. A bejáratnak háttal állva a szennyes vizet csavard ki a csutakból a vödörbe.
    Ekkor nyíljon az ajtó és lépje át a váróterem küszöbét Bertalan. Az ajtó nyikordulásra fülelve, de hátad mögé sem nézve vesd oda a jövevénynek:
    - Még zárva vagyunk. Tessék odakint várakozni! - szólj át vállad fölött a kongó csarnokban.
    - Tanárnõ?! A tanárnõ az? - válaszoljon rá a küszöbön toporgó fiatalember. - Megismertem a hangjáról.
    - Ki vagy? - fordulj most a beszélõ felé kíváncsian.
    - Berci. Hát, tetszik tudni...
    - Ja? A nyolcbébõl? Hogy megváltoztál... Te bejöhetsz kisfiam, de zárd be az ajtót.
    - Ne tessék félni a Zesztike néninek! Nem járom össze a tiszta követ... Fókáztam én eleget a seregben... Tudom... Megbecsülöm én a rendet... Hogy tetszik lenni a Zesztike néninek? Nem tudtam, hogy a tanárnõ...
    - Hát bizon. Takarítónõ lettem. Valakinek ezt is meg kell csinálni... Nem így van? A nyugdíj mellett...
    - Ja. Hallottam, hogy meghalt a zura a ta...
    - Rosszul hallottad, kisfiam. Az én uram él. De te mit keresel itt, ilyen korán?
    - Tegnap este itt jártam... Elvesztettem a ... Valamit.
    - Valami értéket?
    - Nekem az volt.
    - Na, akkor arra már ihatsz hidegvizet! - válaszold a fiúnak csutakolás közben érdeklõdéssel felé pillantva. - Ott van a szemét abban a zsákban, de sepregetés közben nem találtam semmi értéktárgyat... Ha akarod, azért vizsgáld át a zsákot. Csak ne itt bent, hallod? Amúgy hogy vagy? Nem láttalak már legalább tíz éve, de tudom, iskolába jártál...
    - Jártam oda is... - Olyan furcsa, hogy pont most a tanárnõvel... Egyébként a szivattyúgyárban dolgozok... Elkúrtam a zéletem. Assziszem.
    - Vagyunk így ezzel egy páran. Bizony, ez itt nem a tejjel, mézzel folyó Kánaán.
    Egy öltönyös, fehéring-nyakkendõs, hajnali részeg kezdje el rángatni a váróterem ajtajának kilincsét.
    - Zárva vagyunk - szóljon rá az ajtó üvegén át Bertalan.
    - Az engem nem izgat. Innom kell! - gagyogja vissza a részegember.
    - Oszt mér? - csapjon vissza Bertalan.
    - Önvédelembõl. És kész.
    - De mér?
    - Mér-mér? Alvás közben lenyeltem az egyik cipõmet. Azért! - tépje fel az ajtót a kábán hadonászó férfi. Mutasson az egyik lábára, mely valóban csupasz. - Lenyeltem. Érted?
    - Jól tetted, haver. De a büfé csak hatkor nyit, úgyhogy...
    - Olyan soká? Én azt nem bírom ki. Beledöglök. Nekem inni kell! Nagyon.
    - Hát, sajna...
    - Sajna, sajna - sántikáljon el duzzogva a részeg.
    A felmosófára támaszkodva bámulj a tántorgó ember után, úgy mondd Bertalannak:
    - Jó, hogy itt vagy. Ez tönkretette volna a munkámat.
    - Csókolom. Akkor én megyek - búcsúzzon Berti és nyissa ki a váróterem ajtaját, ami elõtt most utazóbõrönddel a kezében egy elegáns hölgy toporogjon...
    - Meg tudnák mondani, mikor indul a járat?
    - Hová?
    - Van itt valaki...? - lépjen be a nõ a váróba. Fürkészõen nézzen elõbb a bezárt ablakú jegypénztár felé, aztán az ajtó fölött lógó, mutatónélküli órára. - Nekem azt mondták... Mennyi az idõ?
    - Ki tudja - válaszoljon a nõnek Eszter. Közben újra csavarja ki a rongyot a vödör fölött.
    Az elegáns nõ tétován induljon el a peronon, Bertalan pedig mint a hipnotizált lépdeljen a nyomában.
    Eszter csoszogjon a szemetes zsákhoz. A nyitott ajtó küszöbén át vonszolja terhét a peron végében álló kukához.
    Amint visszaindul, máris három hajléktalan, csavargókinézetû oldalogjon a szemetes zsákhoz és föléhajolva kezdjenek guberálni.
    A küszöbön átlépõ Eszter háta mögött, a peronon négy lovasrendõr lépdeljen el komótosan, csak a kopogó lópaták zaját hagyva hátra.
    Eszter a váró nyitott ajtaján fáradtan belépve szedegesse össze seprûjét, felmosófáját, vödrét, szemeteslapátját, éppen amikor az ajtón libasorban lépdel befelé, számszerint hét, egyforma fehér szmokingba öltözött, jókedvû fiatalember. Mindegyikük nyakában lazán átvetett, hófehér selyemsál, melyek a huzatban verdessenek, mint az angyalszárnyak. A zenészek, kezükben hangszertokokat lóbálva, vigyázón, szinte lábujjhegyen, a még víztõl csillogó kõhöz alig érintve cipõjüket haladjanak a váró padjai felé.
    - Már mindegy - legyintsen Eszter lemondóan.
    A piszkosvízzel teli vödröt cipelve lassan csoszogjon a nyitvahagyott ajtajú férfivécé felé.
    A peron kukái közt guberáló, koszos csavargók ekkor szállingózzanak be a váróba. Fegyelmezetten foglaljanak helyet a fal melletti padokon, miközben a zenészek elõszedik a trombitákat.
    A vécé felõl csak a kagylóba ömlõ szennyes lé zubogó hangját, majd a tartályból kiömlõ víz robaját halljuk.
    A mosdóból elõballagó Eszter húzza be maga mögött az ajtót, miközben még egyre hallatszon a vízöblítés moraja.
    Eszter, kezében az üres vödörrel álljon meg a váróterem közepén, és csak úgy mellékesen mondja maga elé:
    - Akkor ezzel meg is volnánk.
    A hajléktalanok kíváncsian figyeljék a zenészeket, akik hangszereiket összehangolva fújjanak bele a trombitákba.
    A váró nyitott ajtaja elõtt, a peron üres padja mögül ekkor vakító fény áradjon szét. A hirtelen feltámadt viharos orkán után öklömnyi jégdarabok borítsák el pattogva a peron kövét.
    A jégesõ után támadt forgószél robajjal kavarja a gyûrött faleveleket és a tövestõl kitépett fákat.
 


GYÖRE IMRE

A jövõrõl

Munkás barátom, élet:
szép szó az, mint az osztály,
mely tudja azt, mit nem tudsz
magad reggel se este,

a jövõrõl, mely száz, vagy
ezer év múlva itt lesz,
de ismét nem magától,
nem kacsint senki vissza.

A hosszú útról semmit
nem tudni: árulás már,
nem tudni: most mély árok
jön, árok aztán újra,

és azon túl virágok
nem lesznek, lihegés csak,
de élet mégis, térdig
a tegnap és a holnap

a ma sarát dagasztva
térdig, és orrabukva,
beléfulladva félig.
Szabadság, elsõ lépés,

ki mondhatja, hogy látta
a szemnek rezdülését,
mely épp a jövõt nézte,
s éppen egy szögbe lépett?

A holnap ott maradt, hol
volt, nem tesz egy lépést,
feléje indulsz ismét,
félálom: ezt a földet
fel kell szántani újra,
s újra bevetni maggal.

Megélni kínt és könnyet,
bennünk a múlt kacatja,
közte reménység csillan,
a jövõ mosolyt mégse
törli le két szemünkrõl
soha a mai Semmi:

ha néha égre nézünk,
az néz vissza a Napra,
az tõle fénylik estig,
s aztán a reggel, reggel...
 

Váci úti emlék

A Váci út már nem felel.
S kinek felelne? Kérdezik?
Ki kérdezné?
Szóval? Mivel?
A költõ is,
ha rímre lel,
odébb rúgja. Emlékezik.

A hajógyárban micsodás
szombatok voltak, és a tánc
(rock and roll persze) éjfélig,
magától vitte lábait.

Harisnyagyári lányok is
vidáman ráztak, szájuk is
édes volt, sós volt:
életünk.

Hittük, fájva és boldogan:
idõnk hordjuk mindannyian.
Mért kellene felejtenünk?
 

Kor

Úgy gondolnak ránk
a kései utódok,
mint rottyokra, akik
hitetlenkedve nézték, amint
a bulldózerek sorra tarolták
a gyárakat, házakat, együtt,
s földönfutókká lettek
saját földjükön.

S bár megtörtént,
most mért kellene hagynunk,
hogy történetünket szétnyiszálják
ollóikkal, mint filmszalagokat,
s újra ragasszák tetszésük szerint,
hogy unokáink ne is tudjanak rólunk,
éltünk-holtunk-idõnkrõl semmit,
sõt, meg se szülessenek
lehetõleg?
 

Égbolt

Az égbolt alkonyatig
felizzik, elrozsdásodik,
éjszaka õrzi az üstök
szikrázó vas-csillagait.
 
 


T. ÁGOSTON LÁSZLÓ

Éjszaka

Az éjszakások már gyülekeztek az öltözõben, amikor belépett. Kabátjáról gondosan leverte a havat, kissé összekoccantotta a bakancsait, hogy a rátapadt hó leperegjen róluk, csak aztán köszönt.
    - Szevasztok!
    - Szia, Imre! Szevasz, Vida! - fogadták a többiek.
    A sarokban éppen Vendel tartott kiselõadást a fociról. Nagyhangon, gesztikulálva beszélt. Apró, kopasz, jelentéktelen külsejû emberke volt ez a Vendel, csak a szája járt állandóan. Mindenrõl volt véleménye, mindenkinél jobban tudott mindent. Nagyképû, elhibázott, giccses figurának tartotta. Kerülték egymást.
    Ezen az estén amúgy is rossz hangulatban volt. Álmosnak, fáradtnak, agyongyötörtnek érezte magát. Mintha a saját temetésérõl jött volna...

    Reggel, amikor hazaért, még ágyban találta a feleségét. Nem nagy dolog, még nyolc óra se volt, csak szokatlan. Rózsi mindig korán kelt és reggelivel fogadta. Citromos tea, vajas kenyér. És nem is örült neki... Nem úgy, mint máskor szokott. Valami megmagyarázhatatlan fülledtség ereszkedett közéjük. Ahogy állt ott a nyitott ajtóban felhajtott kabátgallérral, eszébe jutottak az elsõ hónapok.
    Ugyanúgy ment haza reggel, mûszak után, ahogy most. Akkor is délutános volt az asszony. Teát fõzött neki, meg tojást sütött. A lábas szélén törte föl a héját. Az ablakon át látta, hogy sürög-forog. Szó nélkül benyitott, mögé állt.
    - Mit hoztál, mama? - kérdezte a tojást kevergetve, mert azt hitte, hogy az anyja ért haza a közértbõl.
    - Puszit, kis cicám! - s borostás arcát Rózsiéhoz dörzsölte. Az asszony meg aprót, kéjeset sikkantott, mert akkor még a szakáll se szúrt, és húzta, húzta egyenesen az ágyba. Mire az anyja hazaért, a fedõ alatt szénné égett a tojás.
    Régen volt. Azóta új lakásba költöztek. A lakótelepre, ahol alig ismer valakit. Olykor vasárnap délután meglátogatják az anyját. A két asszony óvatosan kerülgeti egymást, mint macska a forró kását, nehogy valamivel megsértse a másikat. Hát igen, ahogy két dudást nehéz összehozni egy csárdában, két asszony is nehezen fér meg egy konyhán. No, de akkor még szó se volt veszekedésrõl. Nem láttak mást a világból, csak egymást.
    Boldog volt, és elégedett. Szinte fájt, hogy ezt olyan kevesen tudják. El is dicsekedett vele mindenkinek, aki meghallgatta. Akkor kezdõdött ez a Vendel-féle cirkusz is. A kopasz (mert már akkor is kopasz volt) végighallgatta a tündérmesét, aztán elfintorodott. Még köpött is egyet nyomatékul. - Minden nõ ribanc, komám! Ezért maradok én agglegény...
    Mit válaszolhatott erre egy önérzetében sértett ifjú férj, aki feleségében látta megtestesülni a nõi nem összes erényeit? Jobbról, balról alátámasztotta az állkapcsát, nehogy meginogjon az agglegényi egyensúlya. Egy havi fizetésébe került, meg a perköltség.
    Sohase bánta meg. Eszébe se jutott, ha nem látta a kopaszt, csak ezen az áporodott szagú téli reggelen, ahogy bebújt a takaró alá, és végigsimította az asszony gömbölyû fenekét.
    - Hideg vagy - szólt, és beljebb húzódott. Mintha mágnes húzná, minden porcikája külön-külön mozdult utána.
    - Késõ van, csinálok reggelit. A gyereket is át kell hozni, mert Teri néni délben elutazik. - Azzal fölkelt, s öltözködni kezdett.
    - Reggeliztem - hazudta a férfi. - Inkább adj valami altatót! - Ez volt élete elsõ altatója...
    Végeredményben semmi se történt, gondolta, csak leesett az éveken át csiszolgatott kristály és pozdorjává tört. Na bumm, majd megragasztjuk! No, persze, ha kiderül hogy hamis, és egyszerû üveg volt az egész... Akkor meg elviszi a szemetes, és kész. És a gyerek? A fia, aki úgy hasonlít rá, akár a tükörképe... vele mi lesz? Vagy talán le sem esett az a kristály, csak... És ez a marha Vendel csak dumál, dumál, dumál...
    Kinyitotta a vasszekrényt, és vetkõzni kezdett. Rózsi most végez, gondolta, a gyerek meg egyedül van otthon. Annyira lefoglalta a gondolat, hogy a többiek évõdése el sem jutott a tudatáig. Csak akkor figyelt föl rájuk, amikor a nevét hallotta.
    - Épp úgy dolgoztak, mint a Vidáék...
    - Mi van? - mordult rájuk bosszúsan, miközben szorosabbra húzta a nadrágszíját.
    - A sógorom esetét mesélem - bújt elõ a szekrények közül a kopasz. - Õk is úgy dolgoztak, mint ti... Az asszony két mûszakban, a sógor meg háromban. Aztán egy szép napon a csaj... Neked nem is mesélem, ti szépen éltek így is...
    A Vendel! Ki is lehetne más, aki állandóan ezt a nótát fújja... De már csak ez hiányzott. Az arcába szökött a vér, a térde megremegett, s a hangja is majdnem elcsuklott az idegességtõl, amikor a kopasz orra alá dugva az öklét csak ennyit mondott: - Nagyon feledékeny vagy, Vendel!...
    - Mi van, komám, csak nem történt otthon valami? - nevetett a másik kényszeredetten, s védelmet keresve nézett körül.
    - Unom a pofádat! Érted? Ideje, hogy más hülyét keress az idétlen vicceidnek, mert kitaposom a beledet!
    Az öltözõben halk moraj támadt, és mindenki az ajtó felé fordult. A fejek fölött megjelent Tormás Bálint mûvezetõ pirospozsgás, kerek arca.
    - Mi az istennyila van itt már megint, kupaktanács? - harsogta a termetes emberek magabiztosságával. - Már öt perce lefújták a mûszakot, és még senki sincs a helyén. Levonatom a fél órátokat, aztán mehettek panaszra az öreg istenhez!
    - Családi ügy, Bálint bácsi...
    - Mûszak alatt nincs családi ügy. Éjszaka meg különösen! Hagyjátok kapun kívül, vagy tegyétek el reggelre, de itt ne marháskodjatok, mert... No hát... Most pedig szedelõzködjetek, mert balhé lesz! - Ez volt a szavajárása: "balhé lesz!"
    Az éjszakások morogva indultak kifelé, a délutánosok meg sietve vetkõztek, mert mindenki elsõ akart lenni a zuhany alatt.

    Imre bosszúsan dobta le a táskáját a szerszámosszekrény tetejére, és a szeme máris Vendelt kereste, aki a másik soron épp akkor indította el a gépét.
    - Ez tiszta dili... - dörmögte maga elé, és felvette az elõkészített széria rajzát. - Már megint ez a vacak... A múltkor is leégtem vele. - Aztán elõvette a szerszámot, beállította a gépet. Az elsõ darab tökéletesen sikerült, minden méret pontos volt rajta. Ez jólesett neki, visszaadta az önbizalmát. - Nem hiába tartanak a mûhely legjobb esztergályosának, tudsz te, édes fiam! - veregette meg gondolatban a saját vállát. - Valahogy így... Még egy ilyen ember kellene az üzemnek - mondaná Tormás, ha látná, hiszen õ is drehásként kezdte - kár, hogy tizenöt van belõle... - No lám, már viccelni is tud. Nincs itt semmi baj, csak az egyensúlyát el ne veszítse az ember!
    A következõ pillanatban azonban újra eszébe jutott Vendel, és elöntötte a pulykaméreg.
    - A marha...
    Aztán bármennyire tiltakozott is ellene, a szeme újra a marógépre tévedt. Vendel fütyörészve nézte, hogy harapja a vasat a vídiafej. "Ti szépen éltek így is..."
    Szépen élnek, nagyon szépen... Minden hat hét után kerülnek egy mûszakba két hétre... Aztán csak a hétvégeken találkoznak. Hát persze, mert mindig kell valamire az a rohadt pénz, állandóan hajtja magát az ember. Meg aztán nem is nagyon válogathat. Az asszony meg... Nem, nem féltékeny, eddig mindig megbízott Rózsiban. Miért is ne? Tüzes volt, kedves, kislányos. De vajon... eh, badarság! Nagyon keveset vannak együtt, az a baj. Most is, ha hazamegy reggel, fáradt, lefekszik. Délben kelti föl Rózsi ebédelni, de akkor már indul is, hogy beérjen. Nem jó ez így!... Mikor is beszélgettek utoljára? No igen, vasárnap. Ma pedig péntek van. Rózsi is mondta már, hogy tenni kellene valamit...
    A bélyegzõóra fél négyet mutatott, amikor elment mellette. A gépek nagy része alapjáraton forgott, és békésen szuszogtak mellettük az emberek. Vendel tátott szájjal álmodott. Még a nyála is elcsöppent. Neki bezzeg nem kell az idõ, van elég munkalapja.
    Kivette a szekrénybõl a vizes üveget, és jól meghúzta. Cseppentett belõle a takarójára is.
    - Még huszonkilenc darab... - Felsóhajtott: - A fene megesz reggelig!
    Felbúgott a gép, és újra elõtte állt Rózsi. Mesélt neki valakirõl, aki igencsak kerülgeti, de neki ugyan nem kell. Talán õszinte volt... Vagy csak cukkolni akarta?
    Kissé megnyugtatta ez a lehetõség, s lelki szemei elõtt megjelent a fia, a kis Imre. Hogy szalad az idõ... Mintha tegnap lett volna, amikor megismerte Rózsit a textiles bálon, és már négyéves a fia.
    Ez a darab nem készült el idõre, és a menet is lemaródott róla.
    - A fene egye meg - dünnyögte maga elé. Gyorsan a spén közé dugta a rontott anyagot, hogy senki se lássa. Szégyellte volna, ha valaki észreveszi a forgács közt megbúvó selejtet a mûhely legjobb drehásának gépe alatt. Ez így sose lesz kész, a spén meg tele lesz rontott melóval. Viszont... No, nézzük csak: ha a géppel forgatom az anyagot, és kézzel megtartom a metszõt, fele idõ alatt kész. Addig a munkavédelmis bácsi csicsikázik. Jó? Hát persze, hogy jó! A hajtóvas éppen elfér a prizmák között... És ha elkapja, ha nem tudom megtartani? No, de erõs bácsi Imi bácsi, nem kell majrézni! Ha nem, akkor meg elengedjük, és kész. Csak azt kell tudni mikor, és hogyan engedje el az ember...
    Új anyagot fogott az amerikánerbe, és lassan engedte rá a kést. Az acélból vékony, kékeslila forgács kígyózott le a tepsibe, s a rozsda alól elõvillant a csillogó, tükörsima felület.
    - Olyan ez, mintha a metszett tükör. Ezt csináljátok utánam, drehás pajtások! no, meg ezzel a normával...
    A kés visítása újabb emlékeket ébresztett benne. Inas korában egyszer így oktatta a mestere: "Az acél éppen olyan, mint a nõ. A legkeményebbet is olyanná formálhatod, amilyenné akarod. Csak nem akármilyen késsel, és persze, nem akárkinek engedelmeskedik. Az egyik úgy halad benne, mint a vajban, a másik rögtön kicsorbul. A Mariskát is kerülgetik százan, de egyik se tudja elkapni. Aztán jön a százegyedik, és neki egy szempillantás alatt sikerül. Csupán azt kell tudni: mikor, és hogyan csinálja az ember?"
    Nagy franc volt az öreg, akkor épp a negyedik feleségét nyûtte...
    - De bárhogy nézzük is, alkalom szüli a tolvajt. Márpedig ha Rózsinak is van egy olyan jóakarója, mint neki ez a Vendel, már kész is az alkalom. És ugyan miért ne lehetne? Mindenütt vannak ilyen emberek. De a szentségit neki, miért van ez így?! - És olyat rántott a metszõn, hogy elgörbült a vas.
    Csak akkor eszmélt rá, mit is tett, amikor óriási ütést érzett a kézfején. Aztán egy reccsenés... elkapta a kezét...
    Az amerikáner tovább forgatta az elgörbült anyagot, a törött szerszám csattogva csapódott a prizmákhoz.
    Gyorsan kikapcsolta a gépet, eldobta az anyagot meg a törött metszõt a szekrény mögé. Még az hiányzik, hogy az õ hülyeségén röhögjenek a többiek!... De ekkor már késõ volt. Csoportokba verõdve, szemüket dörzsölve, ásítozva közeledtek.
    - Szép munka, ezt a prizmát bizony ki kell cserélni!... - állapította meg valaki. A többiek leintették.
    Ekkor egyikük észrevette, hogy eldugja a kezét. - Mi történt? Elkapta a kezed?
    Nem felelt, csak állt és várt. Tudta, hogy hamarosan elõkerül a mûvezetõ is, és akkor balhé lesz. Méghozzá nagy balhé. Már látta is maga elõtt a jegyzõkönyvet: "... a munkavállaló hibájából..."
    Tekintete a kezére tévedt. Vérzett, erõsen vérzett. Megtapogatta, de nem fájt. Ilyenkor még nem fáj. A Bódognak négy ujját vágta le a marófej, és neki se fájt...
    Semmiség, gondolta, bizonyára csak a bõrt nyúzta le... De ha mégis?...
    Az emberek hevesen beszéltek körülötte. Tudta, hallotta, hogy beszélnek, de nem értette, hogy mit. Csak annyit értett, hogy Tormás alszik.
    Utat vágott magának a bámészkodók között, és kitámolygott az udvarra.
    Jólesett beszívni a friss, hideg levegõt, taposni az éjjel hullott, puha havat. Az ég kitisztult, a csillagok a végtelenben sziporkáztak. Bámulta az apró szikrázó pontokat. A feleségére meg a fiára gondolt: "Most alszanak a legédesebben... vagy..." A keze ökölbe szorult. Felnyögött a fájdalomtól. Maga sem tudta, mi fáj inkább: a reggeli vagy a legfrissebb sebe?...
    Valaki megállt a háta mögött, vállára tette a kezét. - Az öreg vár az irodában. Menj be hozzá. Van kötszer is...
    Hátrafordult. A kopasz Vendelt látta maga elõtt a hajnali derengésben.
    - Teljesen kitisztult - mondta kis hallgatás után Vendel. - Ma már nem fog esni.
    - Ma már nem - felelte Imre.
    Együtt indultak vissza a mûhelybe.
    A nagy vasajtó csattanva záródott be utánuk. Az udvaron nem maradt más, csak a hó, a csillagok és néhány vércsepp.
 


ESNAGY JÓZSEF

A cinizmus éneke

Megnézem jól, mi végre termett
hálóba hal, kasza alá búza,
ha a tenger súlya megremeg
és a Nap bárkáját mélybe húzza,
akár a szív, ha elmerengett.

Kezembõl fecske száll; holt madár.
Én röptetem, mivel szárnya nincsen.
Megfagyott. Döglött. Kimúlt. Halott.
Dobom, tán életre kelti Isten.
De nem szállhat fel sohase már!

Nézem, akár egy bús hontalant.
Beszélek hozzá. Száz nyelven értek
gúnyolódni, sírni, nevetni;
gyûlölni azt, mi rossz s nem érdem.
Huncut lettem s nagyon csintalan.

Már úgy végzem minden dolgomat,
hogy helyzetem újból s újból mérem.
Méregetem, mi munkám van itt.
Mit teszek jól. Kihez, mihez mérten;
dimenzionálva az álmomat.

Végül eszem egy jó bablevest,
de megnézem, hússal fõzted-e.
Jó-e ruhámhoz az alkalom;
szemfedõm ki, hogyan szabja le,
hogy bambák közt a sírban ne keress!
 

Ima hálaadó ünnepen

Uram! ki annyi jót adtál,
most visszaadnám szép csöndben,
csak gyere, tudod hol lakom:
a Családi-légvár ötben.

Jöhetnél hozzám társalan.
Jöhetnél bár minden este.
Meglátnád milyen bánatos
az ember magányos lelke.

Láthatnád, hogy milyen sötét
homályosan szürke arcom,
s én visszahallanám, zokogsz
a zord, hullámverte parton.

Megfoghatnánk egymás kezét
potosan úgy, ahogy régen,
s elmehetnénk valahová
együtt, némi sétaképpen.

Leülhetnék itt-ott néha,
beszélgetni errõl-arról,
hogy mi mindent tettél értem.
Hányszor kihúztál a bajból.

S én hálátlan eb maradtam.
Még meg sem köszöntem szépen,
hogy védtél engem, Istenem,
nap-nap, vízen és kenyéren.

Ha Te tudnád, jó pártfogóm,
hányféle nagy bajba estem,
míg hagymák, saláták, babok
mind kirohadtak a kertben.

Szelek törték ki bokraim.
Galád-nép fáimat nyeste.
Õrbódéban állhattam ott,
a termést mégis leszedte.

S országomat is lopta sok
vigéc, bárdolatlan érdem.
Csak szép hazám akarta mind
szebbé tenni, - persze, értem...

S most itt állok hû csillagok
fényénél, mégis sötéten,
mert nem védsz te már gondtalan
megbocsátható szemérem.

Bár egyszerû szót keresek,
mi nem ködösít, nem ámít;
nem tudom, meddig hagyhatom
közszemlén e nép csodáit!

- Uram! ki annyi jót adtál,
most visszaadnám szép csöndben.
Csak gyere, tudod hol lakom,
a Családi-légvár ötben.
 

Szabad áramlásban

A csendben éles villanás.
Szikrázik a reggeli köd-
ben hulló csillag-zuhanás.
S fölnéz a Nap, mint a tök
a kertben, s pirul, ragyog,
míg lassan eltûnik a Hold.

S fölzörgeti a kerteket
a szél, mégis a csönd marad
veled Jézus, Te kiszögelt.
Válladra ülnek a madarak,
s átszúrja fény a melledet,
hogy kizöldüljön a kereszt.

És kizöldül a fakereszt
(Távoli napból robbanás.)
A keresztfáról leemel
tizenötmillió Júdás
s azt mondja: Nekem van hazám,
melyet szeretek igazán.

De a Golgotán fölpörög
a szó. Jajgat és megtagad.
Harminc ezüstpénz zörög
a deresedõ fû alatt.
S fülembe zúg egy régi dalt
a szél: "Ez a magyar Ugar."
 


GYIMESI LÁSZLÓ

Az ötödik kamra

A Koppers-féle horizontális kamrakemencék kigázosítási technológiája tökéletes, mondja, mutatóujját magasba emelve Józsi bácsi, a maga nemében csúcs, mint a négyhuszonnégyes gõzmozdony. Lehet simogatni, csiszolgatni, itt-ott javítani, de lényegét tekintve kész, mondhatni, örök.
    Igen, a földgáz kiszorította, háttérbe került, pihenõbe. Nem halt meg! Visszavonult a rajztárak polcaira, vastag könyvek lapjain várja, míg eljön az õ ideje. Mert eljön! A földgáz nem tart örökké, a futurológusok tíz éve riogatnak, csak eddig, meg addig lesz elég, egy emberöltõre, többet én sem adok neki.
    Bolond az ember! Elégeti a földgázt, a jövõjével fût! Alig van értékesebb alapanyag, sokoldalúbban felhasználható matéria, tudjátok ti is. Szén pedig van bõven, ha nem is kimeríthetetlenek, de hatalmasak a tartalékok. Ha a fekete kõszén elfogy, ott a barna, a lignit, a tõzeg! Sikeres kísérletek folytak azok kigázosítására, elgázosítására is. Kis módosítás a kemencéken, aztán jöhet! De jöhet a még csak ígérgetett biobrikett is, a mezõgazdasági hulladékból préselt szinte ingyen anyag, micsoda gazdag szénhidrogénforrás, ugye!
    A rajztárakban, mérnöki irodák fiókjai mélyén együtt van hozzá minden: tervek, folyamatábrák, az idomkövek recepturái, az alaplemez, a regenerációs fûtés, a horgonyzás, a gépek rajzai, a szükséges szén adatai, a felfûtési diagrammok! Sikeres kísérletek dokumentációi, melléfogásaink leírásai is, persze, ne kövessük el kétszer ugyanazt a hibát. Akár holnap elkezdhetnénk az új blokkok építését. Közeledik a felismerés ideje, a rajzok leporolásának órája!
    Csúcs volt, mondom, de nem csak az épületre, a gépekre, csõrendszerekre gondolok, nem ám! Az egész rendszer valahogy emberi volt. A szükséges és az elégséges egyensúlya uralta, ha értitek, mire gondolok, a leghatékonyabb egyensúly. Emlékeztek, egy-egy kitolás, újratöltés annyi energiát fogyasztott, mint egy egész falu. És száztizenhat kitolás volt egy nap! Két sûrûn lakott járás szükséglete...  Tudnunk kellett bánni ezzel a hatalmas energiával, s az a rendszer hagyta, sõt megkövetelte, hogy jól bánjunk vele!
    Példát? Mondhatok példát, de ezt csak az érti, aki ismerte a kemencét, dolgozott rajta, érte. Azért megpróbálom, egyszerûen, csak egyet! Tudjátok, a huszonnégy órás kigázosítás ezer fok fölött történik, ezerkétszáz fok van a fûtõfalakban, néha több is, a kohókoksznál mindig több! Az a tíztonnányi szén, amit egy-egy kamrába zúdítunk, az meg olyan hõmérsékletû, mint a környezet, mínusz tíz, plusz harminc fokos. Ezerkétszáz foknyi különbség! Értitek, mekkora sok lehet a kényes szilikakõ falaknak ez a hirtelen, drasztikus hõmérsékletváltozás? Ha egymás melletti kamrákat töltenénk be, ki se bírnák. A tervezõk tudták ezt, s mindenképpen el akarták kerülni a korai katasztrófát. Minden második, harmadik kerüljön sorra? A köztük lévõ egy, esetleg két - még félig kigázolt - kamra nehezen egyenlítené ki a megterhelést. Az ötödik, hatodik, igen, ezek a jó megoldások. Legjobb az ötödik: így nincs túl messze egymástól a két kezelt kamra, míg az egyiket tolják, az elõzõbe betöltött szenet ugyanarról a géprõl lehet egyengetni, planérozni, ahogy mondtátok, ugye, a következõ kamra elõkészítéséhez sem kell mesze bóklásznia az ajtókezelõknek, felszállósoknak, fedélnyitóknak. És így két egymás melletti kamra töltése között legalább tizenhat óra telik el, inkább több, tizennyolc, húsz is! Szükséges és elégséges a távolság, elkerüljük a sokkhatást, kíméljük az embert is, amennyire lehet.
    Igen, igen, az embert! A hatalmas gépek azt sugallhatnák, hogy az ember alkatrészszé silányul, kereke és csavarja lesz a szerkezetnek, alárendeltje, kiszolgálója, cselédje. A kemencén ez sohasem volt így! A gépkezelõ, mind a kitoló-, mind az egyengetõgépen, a pajzskocsin, az oltómozdonyon, a töltõgépen parancsnoki hídra került, felelõs kormányzója, gazdája lett a gépezetnek, lõerõk ezreinek józan parancsolója, alázatos ura! Tudta, milyen erõkön van hatalma, ez megfontolttá, felelõssé tette. Ezért voltak a kemencések megbízhatóak, komolyak, kemények! A tolatási szünetekben tomboltak, mint a betöretlen csikók, éretlen ugratásokkal  nevettették, keserítették egymást, de ha munkáról volt szó, senki sem tudta náluk jobban a rendet.
    Mondom, csúcs volt a kemence, emlékezett tovább Józsi bácsi, a maga módján tökéletes, mint a négyhuszonnégyes mozdony, említettem volna már? Lehet. Összecsiszolt rendszerek együttmûködése jellemezte: mechanika, elektromosság, kémia... A vízrendszer körei, az iparvíz, gázvíz visszaforgatása, a kátrány elnyomatása, Worthington gõzszivattyúkkal, persze, a centrifugál nem bírja azt a viszkozitást, jó, jó, ez részletkérdés, bocsássatok meg. A gázelvezetés trükkjei, a hidraulikák, a hûtõk, tisztítók sora, mind-mind áttekinthetõ, önálló, mégis a többivel szigorúan harmonizáló egységet alkotott, a szemlélõt is gondolkodásra, új felismerésekre ösztönözte, hát még azt, aki benne dolgozott! Úgy mûködött, mint egy kezes állat, mint egy kedves, bár hatalmas élõlény, s mi lehettünk az agysejtjei, a vezérlõ idegszálai. Azok is voltunk, a szükséges és elégséges mértékben.
    Nem halt meg, ismétlem, pihen. Ne feledje senki az ötödik kamrát! Szükséges és elégséges az a visszatéréshez. Szükség lesz majd a gázra, az így nyert metánra, a telített, telítetlen homológokra, a hidrogéntartalomra is. Nem fûtésre, dehogy! Alapanyagnak, mûanyagok, gyógyszerek, festékek, isten csudái készülnek majd belõle, mindenkinek elégséges. Eljön hamarosan a rajztári ébresztõ, el bizony. S a fiad, az unokád odalép majd valamelyik parancsnoki hídon a kezelõpulthoz, és a mûszerek lámpa-szeme vidáman köszön rá: megjöttél, édes gazdám?

    Hosszasan néznek a távozó egyenes derekú, galambõsz férfi után, akkor sem volt nagyobb tisztelet a szemekben, amikor az üzem mûvezetõje volt. Tudják, hogy húsz éven át a lelke volt a kemencének, alkoholbeteg fõnök, álmodozó munkatársak, saját karrierjüket igazgató magasabb vezetõk mellett õ volt az elsõ számú gazda. Tudják, hogy megaláztatások sora érte, szívinfarktust kapott, nyomorúságos nyugdíját söprögetésbõl kellett kiegészítenie, tudják, hogy felülkerekedett a test bajain, visszaverekedte magát, s mivel már lebontották a kemencét, az új gázszolgáltatás diszpécsereként ment igazi nyugdíjba. Tudják azt is, hogy épüljön fel bárhol újra a kemence, Nyíregyházán vagy Nagyatádon, vagy akár a pokol közepén, Józsi bácsi ott lesz a felfûtésnél, ott bizony, ügyel a diagrammra, csapokat állít, szelíd tanácsaira mozdul a parti, mosolyog majd, mélykék zubbonyára új térképet rajzol a sós veríték.


LÁRAI ESZTER

Örökség

Mondta jó anyám  Ne dobjad ki a paplant
Ki tudja mit hoz még a jövendõ katlan

Hajléktalanok is ölre mennek érte
Egy paplan hazájuk  Trianon megvédte

A zsebed tele van most ígéretekkel
Az én zsebem tele földdel és retekkel

A város lánya vagy  és beton mindenütt
Hontalanok tudják mért kõkemény fejük

Ha elalszom örökre  hadd legyek nyugodt
Van paplan alattad  és elfér rajta hugod.
 

Honvágy

A beton kõtenger fölénye
tömény-szürke sugárzása
nem szabadul, befelé halad
szublimálódik tompa közönybe
Bandukolva az n-ik utcában
szemétkosárba reked tekintetem:
zöld, barna sörösüvegek
tespednek egymás hegyén-hátán
begyes hólyag-fiókák
két-két deci eget
fojtva magukba

New York, 1996