MORFONDÍROZÁS
SZERDAHELYI ISTVÁNPillangó alakú gombák a ködben
Most már derekasan hideg van, ha felmegyek a kertbe, egy idõ után a meleg kesztyûben is fáznak az ujjaim. Idõnként ökölbe kell szorítanom õket, hogy felmelegedjenek a tenyeremben. A fáknak csak az árnyékai látszanak a ködben, a fû és az avar deressé szürkült, a színek elhalványulnak-eltünedeznek mindenfelé.
Csak a tûzrakó helyen virágzott fel valamiféle istencsudája. Egy félig elszenesedett, vastagabb ágra hosszú sorban nagy, vékony testû, pillangó alakú gombák telepedtek, barnáslila szárnyaikon hófehér szegély, s úgy libegnek a ködszagú szelekben, mintha bármikor szétrebbenhetnének.
Különös, semmire se jó lények. Meg-enni biztosan nem lehet õket, gondolom, még az állatok se fanyalodnának rájuk. Tündéri szépségük hasonlóan céltalan, rajtam kívül aligha fogja látni õket bárki, s ha megszigorodik a tél, rám se számíthatnak. Sokasodhatnak még egy ideig, de hosszú életet nem jósolnék nekik azon a félig elégett gallydarabon.
Úgy hallom, a szociológiai felmérések szerint a magyar értelmiségnek is ilyen barnáslila a közérzete mostanában. Túlképzés van az egyetemeinken, mondják az okosok, nincsen szükségünk ennyi diplomás emberre. Aki pedig ilyesformán nem jut megfelelõ álláshoz, magára vessen, ha barnáslila kedvû. Lebegtetheti a szárnyait, gomba-sorsa sose fog magasba röppenni ebben az összeégett hazában. S ha netán fel is tudna szállni, úgyis csak vesztébe repülne, köd van, a fáknak is csak az árnyékai látszanak.
Annál is kevésbé van szükségünk ennyi értelmiségire, mondják az okosok, mert különbözõ rétegek leszakadtak róla, függetlenítették magukat. Azelõtt az értelmiségnek fontos politikai szerepe volt, de a politikusok ma már nem értelmiségiek, a politika önálló szakmává vált. Az értelmiség csak tegye a maga dolgát, legyen magasan képzett közgazdász, orvosprofesszor, történész akadémikus, de ne szóljon bele a gazdaságpolitikába, egészségügybe, és abba se, hogy a parlament mit tekint történelmi ténynek, s mit nem.
Nagy kérdés, hogy ha nem értelmiségiek, mik a politikusok. Például értelmesek-e?
A politikusok meleg üvegházakban repkedõ lepkék, nem gombák.
Nincsen szükségünk ennyi értelmiségire azért sem, mondják az okosok, mert a médiasztárok is leváltak errõl a rétegrõl. Azelõtt az értelmiségnek fontos szerepe volt a társadalmi közvélemény formálásában, a tudnivalók tömeges terjesztésében. Ma már a lapok, rádió- és tévéstúdiók munkatársai sem értelmiségiek, a tömegtájékoztatás is önálló szakmává vált. Az értelmiség csak tegye a maga dolgát, legyen magasan képzett közgazdász, orvosprofesszor, történész akadémikus, de ne szóljon bele a tömegtájékoztatásba, abba, hogy a médiamenedzserek kiket léptetnek fel egy-egy szakma képviselõiként és miféle ismereteket tesznek közhírré.
Nagy kérdés, hogy ha nem értelmiségiek, mik a médiasztárok.
A médiasztárok is meleg üvegházakban repkedõ lepkék, õk sem gombák.
Valaha a szociológus körökben úgy hírlett, a jövõ az alkotó szellemi munkáé, az újításé (mint minden fontos dolognak, ennek is külön divatszót adtak, "innovációnak" hívták), s biztosra vették, hogy ez fogja forradalmasítani az emberiség életét. Aztán az innováció feledésbe merült, a forradalom szó jelentése pedig a rombolás szinonimájává változott. A forradalomban betörnek a jó meleg üvegházak falai.
Ma mások a divatszavak, a "píár", az "imázs", a "BUKSZ-index" és hasonlók. Minden megváltozott, kihûlt, a fáknak is csak az árnyékai látszanak a ködben, a fû és az avar deressé szürkült, a színek elhalványulnak-eltünedeznek mindenfelé. Csak félig elszenesedett fákra telepednek hosszú sorban vékony testû, pillangó alakú gombák, s libegnek úgy a ködszagú szelekben, mintha bármikor szétrebbenhetnének. Nincsen szükségünk ennyi értelmiségire, diplomás-túltermelés van, mondják az okosok.
Hideg van, ha felmegyek a kertbe, egy idõ után a meleg kesztyûben is fáznak az ujjaim. Idõnként ökölbe szorítom õket, de korántsem azért, amiért az ember ökölbe szokta szorítani az ujjait. Csak azért, hogy felmelegedjenek a tenyeremben.
A tavasz akkor is késhet, ha itt van már a tél.
CSALA KÁROLYNapóleon és a magyar kapitány
Van itthon két árválkodó kötetem Napóleon emlékirataiból, franciául. A párizsi Librairie de Charles Gosselin (Rue St.-Germain-des-Prés, No. 9.) kiadásában jelent meg, 1834-ben. Filléres áron vettem vagy negyedfél évtizeddel ezelõtt valamelyik pesti antikváriumban.
Jó az öreg a háznál, még ha csonkán is. Fölütöttem a napokban, s megakadt a szemem egy "hungaricai vonatkozásán".
Ifjabb koromban tüstént eltalpaltam volna valamelyik nagyobbacska könyvtárba, hogy megbizonyosodjam róla, vajon e jeles memoáríró egyik vagy másik szemelvényes magyar nyelvû kiadásában szerepel-e (nyilván szerepel, hiszen magyar vonatkozása van), s minõképpen. De ma már nem azokat az éveket írjuk, írják, írom. Nem futok, és nem is vár engemet a közkönyvtár olyan nagyon. Magam, uram, ha közszolgám nincsen, házi sütetû fordításomban mutatom:
"Ugyanaznap este magam is vigyázó járõrbe indultam, mivel tudom, mit tesz a gazda szeme, s bizonyos, hogy a seregem gazdája én vagyok. Inkognitóban érkeztem az osztrák hadifoglyok táborhelyéhez. Semmiképp sem ismerhettek rám, beszélgetésbe elegyedtem egy vén magyar tiszttel, aki nagyon búsnak látszott, s nem volt épp hallgatag kedélyû.
- Mi az, mein Herr? - kérdeztem. - Úgy találja, hogy rosszul mennek a dolgok?
- Rosszabb nem is lehetne - válaszolta a kapitány. - Ördög keze játszik benne, az biztos... Lehetetlen bármiben is kiigazodni: egy fiatal generálissal van dolgunk, aki hol elõttünk, hol mögöttünk van, hol meg az oldalunkon; sosem tudhatja az ember, hogyan helyezkedjék. Ez a harcmodor elviselhetetlen, ellentétes minden megszokással.
- Úgy látom, kevéssé van ínyére önnek.
- Olyannyira, hogy benyújtom a lemondásomat. Öreg vagyok én már forradalmi taktikát tanulni. A maguk Bonapartéja fenekestül felforgat mindent.
- És kárpótlásul az ön õszinteségéért - mondtam erre -, engedélyt ad önnek, hogy elmehessen személyesen folyamodni nyugállományba helyezésért Bécsben.
A derék magyar, rádöbbenvén, hogy elõttem áll, így kiáltott föl:
- Ön legyõzi a világot, mivel nem ad neki idõt, hogy kiismerje magát!
Reméltem is, hogy jóslata beválik, nem üres szófia.
Nem sokkal utóbb bevettük Cremonát."
Szokott ez így lenni. A régi és az új harcában megfigyelhetõ ilyen szakasz. Az ifjúság egyelõre kiismerhetetlennek tetszõ harcmodorával biztos benne, hogy "holnapra megforgatja az egész világot". Gyors és nyilvánvaló sikere átmeneti bénultságba taszítja az öregséget. A változás érzékelése csüggedéssel tölti el a régit, derûlátással az újat - és illúziókkal is. Azzal a tévhittel, hogy ez immár mindig így lesz, ahogyan most van. Pedig nem. Másként halad a történelem kacskaringója. Napóleon e beszélgetés után bevette Cremonát. Aztán telt-múlt az idõ, gyõzelmet-gyõzelemre halmozott, s eljutott Waterloo-ig.
Így szokott ez lenni. Az új feljövõben; már elég erõs a csapásméréshez; már rendre gyõzelmeket arat; lassan már nincs ki fölött, már keresve keresgéli az ellenfelét (már gyárt magának)... És akkor váratlanul megbicsaklik, és összeomlik. Akkor azt hiszi mindenki, ellenfele is, maga is, hogy no, itt a vég, tévedés történt.
Tévedés történt ugyan, de nincs itt a vég.
Waterloo után, vagy 1989 után, vagy akár már a jakobinus diktatúra után is, mindegy, mi után: látszólag rendesen visszatér a régi. Rendesen, vagyis hozza, visszaállítja a maga régi rendjét, s véli, hogy most már aztán övé a világ, a szerencsétlen közjáték után, de igazán. Ám csak azt hiszi, szegény. Mert a réginek semmilyen restaurációja nem lehet azonos a régivel. Csak hasonlatos lehet hozzá. (Rosszabb is lehet nála, persze.)
Csak részben igaz az efféle visszatérése, ahogy csak részben volt igaz leveretése, eltûntetése, kipusztítása is. Nem dalra és lózungokra tûnik el a régi, de még csak nem is pofonra vagy atombombára. Nagyobb törvények dolgoznak itt. Ha más nem, Waterloo után ott maradt, például, a Code Napóleon a Rajna-vidéken. Nem is szólva a polgári Franciaországról. Meg az emberi emlékezetrõl, amelynek lenyomatai vannak a tárgyi világban (irodalom, egyéb emberi lom).
És hát a gazdaság. Az nem hajlandó úgy mûködni, ahogy "mûködtetni" képzelik a "gazdaság szereplõi". Majd úgy fog az mûködni, ahogy. Megy a maga járásán. Nem pedig amiképp ráncigálják a politika akarnokai. A "létezõ szocializmusban" is így volt, bizony. A gazdaságot nem lehet kioktatni, kitanítani. Tanulni kell tõle, s akkor talán kezes lesz. De nem olyan kezes, mint aki mindenével felel a ki tudja, mire fölveendõ és miképpen fölélendõ kölcsönökért és hitelekért, hanem olyan kezes, mint a bárány. A kettõ között - értjük, ugye - jókora a különbség.
A változás a történelem medrében több hullámban gördül elõre (meg viszsza): nem a felszín gyors rángásai eredményeznek változást, alaposat, hanem a mélység lassú rezdülései és rengései. Ezek érvényesek hosszú távon. A lassan tanuló tömegek életében. Ezeket kell számítgatni, segíteni, teremtgetni és terelgetni, ha lehet, és képviselni, ha már értelmiségi az ember.
És kevesebb idõt szánni önáltatásra.
OLVASÓLÁMPA
BATÁRI GÁBOR
Orpheuszban rejtezõ Morpheusz
Fecske Csaba: Ami lehetne még
Nagy örömmel olvastam Fecske Csaba míves-veretes verseit három csokorba kötve egy szép kiállítású kötetben, Ami lehetne még címmel. Ugyanis sok versét külön-külön már élvezhettem, emlékeim szerint a Liget, az Ezredvég, a Parnaszszus, az Új Ember hasábjain, és ennyi szubjektivitás engedtessék meg: szerkesztõként az Alterra Kiadó antológiáiban. Fecske Csaba mûvészete számomra üde színfoltot jelent, az egyik mai esztétikai irányzat szerint írt versezetek özönében, melybõl ki tudja miféle megfontolásból kiszippantatnak a személyességek, a lírából a lírai én - mintha az ember testébõl a lelket kipaterolnák, és hat mi maradna más, ha nem egy zombi - az úgynevezett váteszség mint felesleges sallang, a pátosznak bélyegzett költõiség, a mû nagyobb hányadán át ismétlõdve lüktetõ ütem, néha még a rímek is, de már sokszor az is megrovandó, hogy egyáltalán fellelhetõ egy, az olvasó által is esetleg érthetõ szintagma. Természetesen mindenképpen van létjogosultsága a nyelvzsonglõrködésnek, a szóbûvészkedésnek, az irodalmi pajkosságnak, az írói személyiség nyelvtani szerkezetek mögé bujtatásának, ha mindez nem teljesen öncélú, sõt még az sem baj ha l'art pour l'art, ha invenciózus, egyszóval ha jó, csak ne nézze már az ilyen-olyan szépészet, ítészet a tradicionális irodalmi utat madárnak egyfajta szövegfilozófiai tyúklétra magasából. Tehát tolerancia. Alkotótársak, csak tolerancia, még a klasszikusokkal szemben is.
Nos, Fecske Csaba a hagyományos költõi kelléktár teljes pompájában ragyog, ha kívánja szonettet, haikut ír, ha akarja, szabadverset. És maga Fecske Csaba is felfedezhetõ saját verseiben, jelen van bennük, lírai, de rejtõzködõ pártfogóként vezeti az olvasót alkotói terrénumában, saját létpillanatainak labirintusában. Fecske egyszerûen bonyolult, modern, autonóm alkotó, átszûri a külvilágot az alkotói elme rostáján, magába olvasztja a tudatán kívülieket, vagy õ olvad bele környezetébe mindenesetre, tudatát szétküldve (persze csak papíron), átlelkesíti a mikro- és makrokozmoszt, így alkot magának és a mûélvezõnek egy saját univerzumot, mely teremtés minden jelentõs alkotó sajátja.
A könyvet három ciklusra osztotta. A lehetõ legtöbb az elsõ, aztán a Nem tudhattuk címû következik, s végül az Éjszaka marad. A verseket általában édeskés melankólia hatja át, a csendes hervadás, lehántatás a lét csontrácsozatáról, az eltûnés a semmibe, netán áttûnés a láthatatlanba. A természeti képek szinte állandó jelenléte a költeményekben, mint pl.: "délutáni fényfolt a füvön" vagy a "dombok mozdulatlan hullámai", "rigóhang a ködben" vagy akár a "csillagok csobbanása... amint fényt fröccsentve kiszakadnak közegébõl az égi folyamnak", a halálban, a kimúlásban már benne rejtezõ újrakezdés, újjászületés lehetõségét hordozzák, ha natúránk ciklikusságából indulunk ki. Tehát az állandó körforgás ("a szerelem örök, csak másik testbe költözik") örökkévalósággá dicsõülhet. Az örök Orpheusz lantjával, énekével átlelkesíti a vegetációt, ami így a halhatatlanság kapujává válik, (hogy égi, mûvészi vagy mindkettõ, döntse el az olvasó). A központozás teljes hiánya is egyfajta mozdulatlanságot, folyamatosságot, egy határtalan gondolatszõttes benyomását kelti.
A kötet talán leggyakoribb szava a seb, ebben benne van a megverettetés, a kilátástalanság, de talán a remény, a gyógyulás, az újrakezdés itt és most és az eljövendõ megváltás reményét hordozó, definiálatlan idejû eszkhatonban is. Csak néhány példa erre: az elsõ rész Seb címû verse vagy a másodikból egy idézet "fölszakadó seb minden út/eltévedt csillag a húsomban" "lassan szivárog a szó a számon egy seb öntisztulása ez", "vöröslenek sebei a rózsák". Végül a legfontosabb, hogy mit mond a szerzõ önmagáról:
"Nem szándékozom követni semmilyen költészeti doktrínát, csak legjobb hajlamaimat, amikor verset írok. Nem hódolok be különbözõ irányzatoknak, de igyekszem tanulni mindenkitõl és mindenbõl, úgy, hogy azért én én maradjak. Tagadhatatlan, tradicionális költészet ez, amit mûvelek, még akkor is, ha nem idegen tõlem a kísérletezés, új technikák és költõi eszközök elsajátítása és alkalmazása. Romantikus vagyok, én még hiszek a leírt és a kimondott szóban, hiszek az emberi jóságban. A szeretetben. Nem tagadom, kódolt üzenetek az én verseim, a dekódolást el kell végeznie annak, aki az üzenetet veszi. Erõfeszítésre szeretném késztetni õt, az olvasót, leendõ társamat, ne maradjon parlagon az a titkos bensõ tartomány, amit léleknek nevezünk."
(Szépmíves Kiadó)
KÉPES GÁBORPaládi úr tisztessége
Paládi Zsolt: Szakszerû felszabadítás
Magyarországon, talán emlékszünk még rá, a nyolcvanas években még szocializmus volt. Annak nem az igazi, hanem kényszer szülte és ekkorra már igencsak piacosodott formája, a múltjában számos kellemetlen történéssel. Aztán félig-meddig a társadalom feje fölött, nagyrészt nemzetközi folyamatok eredményeként, de hazánkban is megtörtént az, amit legtöbbünk rendszerváltásnak, esetleg rendszerváltozásnak - vagy hogy az élet egyszerû legyen: rendszerváltoztatásnak nevez. Szakszerû felszabadítóink: öltönyös technokraták, egykori vállalatvezetõk és kisebb részt lánglelkû írók és filozófusok révén kialakult egy új rend, új, de ismerõs hibákkal és elvitathatatlan új, de ismerõs eredményekkel. A régit elhagyva a társadalom egy része - fõként a középosztály tagjai, egykori nagypolgárok leszármazottai vagy épp vendéglátóipari igazgatók, nemegyszer pedig megtévesztett kisemberek is - a nyugatias republikánus eszmék helyett a még régibb, a legrégibb felé fordult. A tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy emberségesebb jogrenddel, természetesen fejlettebb mûszaki-tudományos háttérrel és gyökeresen még nemzetközi elvárások szorításában, de mégiscsak visszaköszön egy olyan korszak, amit egyesek a keresztény-nemzeti, míg mások a hárommillió koldus országa megnevezéssel látnak el. Ez utóbbi, bár közhelyes, de szívszorítóan igaz. Magyarország az elmúlt tíz évben a nagy lehetõségek és borzasztó lehetetlenségek, üvegpaloták és hajléktalan országa lett. S persze ez a jelenség, ez a folyamat a nemzetközi körülmények, ha úgy jobban tetszik: a globalizáció ismerete vagy legalábbis tudomásul vétele nélkül tökéletesen értelmezhetetlen.
Paládi Zsolt könyve (Szakszerû felszabadulás) persze nem errõl szól. Illetve természetesen errõl szól, amennyire errõl szól akarva-akaratlan szinte minden, amit manapság az olvasó a kezébe vesz. Paládi novelláskötete, bár nem tekinthetõ egyetlen egységnek, mégis szinte kínálkozik rá, hogy a közelmúlt és a jelen társadalmának vizsgálatára használjuk. Legyen e könyv az eszközünk, talán olyan kaleidoszkópunk, amelyben a színes üvegdarabkák: valóságelemek. Másképpen pedig: legyen e könyv a dokumentumunk, ami unokáink számára a jelenlegit és a remélhetõleg addigra már megmosolyogtatóan avittat - de lehet, hogy már most is megmosolyogtatóan avittat? - a szépirodalom síkján konzerválja. Ehhez hozzásegít minket az is, hogy ezt a kötetet - s ez ritka az "elsõ kötetek" között - jó kézbe venni. A borítója idõtlenül szép, leszámítva talán a szerzõ hátlapon látható fotóját. Persze nem a szerzõ csúnya, hanem a beállítás rémisztõen mesterkélt. Paládi pedig nem filmszínész, hanem jó tollú, tehetséges novellista, ezt ezen a gyorsan elrepülõ százhúsz oldalon többször bizonyítja. Unokáink is örömmel olvassák majd, mert nem bûvészkedik, hanem mesél, érthetõ, kerek - néha pedig igencsak szegletes - történeteket mesél, ezek azonban éppen annyira meghökkentõek, félreérthetõek és abszurdak, amennyire a lehetetlenség mostanában a realitások közé tartozik.
Az Ezredvég olvasói elõtt sem ismeretlen szerzõ 1968-ban született. Ez az év a diáklázadások, egy alulról jövõ baloldali kezdeményezés elementáris erejû kísérletének szimbolikus dátuma is. És az, hogy most errõl írok, nem csak burjánzó történelmi érdeklõdésem kielégítése: a kötet egyik legerõsebb novellája (Kadarka úr tisztessége) pont a diáklázadókról szól és a diáklázadók árulóiról; szent õrûltekrõl és köpönyegforgatókról, szüleim nemzedékérõl; örök eszményekrõl és halandó szimbólumokról. A másik, rögtön a nyitónovella (A telep megtisztítása a tetvektõl) viszont: a fasizmusról. Persze ez így nincs leírva. Jobb is. Az antiutópia-szerû, cyberelemekkel dúsított történet: a hagyományos "férfiszerep", a hagyományos "nõszerep", a kisközösségi elõítéletek, a kiközösítés mechanizmusainak kritikája és pontos ábrázolása. A nézõpont megdöbbentõ, hiszen akiket az elbeszélõ embernek nevez: irredenita nótákat éneklõ részeg, gyûlölködõ szörnyetegek. A tetû meg csak - egy ember.
Varázslót már többet is ismer a világirodalom, de Paládi bûvésztörténete (Egy bûvészkritikus jegyzeteibõl) a mai magyar irodalmi élet briliáns parafrázisa: a kritikus kolléga ezt írja: "Beleolvastam Heideggerbe, hátha ihletet ad, aztán félredobtam." És az irodalmi párhuzam nem az egyetlen értelmezési lehetõség, ahogy a történet befejezése is több, mint amit egy egyszerû parafrázistól elvárhatnánk. Szintén parafrázis, mégpedig politikai - és a kelet-európai rendszerváltást, amerikanizálódást egy távoli galaxisba helyezi a címadó novella, de érzésem szerint ez kevéssé sikerült. Talán mert nagyon akart sikerülni.
Sajnos egy-egy kissé mesterkélt megoldás másutt is feltûnik, de a tizenkét pokoli történetbõl nem tudnék egyet sem megnevezni, amelyben ne lenne legalább egy-egy olyan mondat, epés, cinikus vagy üdítõen ironikus megállapítás, ami feléleszti az olvasó lelkesedését. Az utcát elcsúfító hányásnyom, mint "ismeretlen alkoholista alkotása", vagy a címadó novella egy aforizma-gyûjteménybe kívánkozó mondata: "hazánk vezetõi nemi életet is szeretnének élni, meg szüzek is akarnak maradni", néhány nagyon kedves olvasmányélményemet juttatja eszembe. Elsõsorban Swiftet, Orwellt, Vonnegutot, Örkényt vagy a tudományos-ismeretterjesztõ nyelvezetbe ágyazott, ûrkalandokba csomagolt gúnyt tökélyre fejlesztõ kedvencemet, Arthur C. Clarke-ot.
Nem szabad elhallgatnunk a jövendõ olvasók elõl: Paládi nemcsak korát, de érdeklõdését tekintve is fiatal író. Aki a tudományos-fantasztikus, de legalábbis fantasztikus világot taszítóan idegennek és "valószerûtlennek" tartja, aki a jelenkori információrobbanás, a virtuális valóság problémái mögött nem érzékeli a huszonegyedik század valószínûleg legnagyobb erkölcsi kérdéseit, akit untat az irónia és aki ódzkodik az erotikától (esetleg a földi szexualitástól egy földönkívüli nézõpontjából!), az ne vegye meg ezt a könyvet. Bár ha megvenné, megtalálná a számítását. Mert fentebb végig azt igyekeztem bizonyítani, hogy akiket konkrét és valós problémák foglalkoztatnak, akik a világ történéseit baloldali értékrend szerint vizsgálják, akiket idegesít bármiféle öncélú játékosság, azoknak ez a kötet értékelhetõ, sõt, értékes olvasmány lesz. Tehát bátran leszögezhetjük: ez az indulás ígéretes és ami talán ennél is fontosabb, a szerzõ minden szempontból és minden értelemben közénk való. Ráadásul a napi gondjainkat nem csak a maga valóságában, azaz teljességében õrült módon és szó szerint szédítõ sokszínûséggel ábrázolja, karikírozza, hanem legalább arra az estére, amíg a könyvet elõször végigolvassuk: el is feledteti. Ez pedig nem más, mint - szakszerû felszabadítás. (Hungarovox)
KRISTÓ NAGY ISTVÁNKözépiskolás fokon?
Varga Domokos: Íróiskola
Csaknem kétszáz éve él nemzeti (értelmiségi) tudatunkban az írók közéleti szerepének hite vagy legendája, netán elvárása. Ez a nemzettudattal (s a polgárosodás meg demokrácia reményével) együtt alakult ki. Ma is van vagy ezer ember, aki írónak tartja magát (lap- és folyóirat-munkatárs, írószövetségi tag) s igényt tart az írónak "kijáró" megbecsülésre. Ez sok is, kevés is - tízmillió lakosnak egyszázad százaléka -, és még mindig több, mint amennyi a fejlett és gazdag országokban vagy a még mindig elmaradott (harmadik világ-beli, volt gyarmati) népeknél van; ez az ezer fõ megfelel a fejlõdõ, félig polgárosult, periférikus (többnyire volt szocialista) országok átlagának.
Két foglalkoztatáshoz nem kell iskolai képzettség: a politikusihoz s az íróihoz. No, politikus jelölt több van, sõt az író önmagát is közéjük számítja. De hogy hány valódi írónk van, mármint mûvészi rangú, nem tudhatni. Talán száz.
Ám az írói ambíciókat hordozók között akad, aki csakugyan szeretne a mesterségnek is birtokában lenni (bár megette a fene, ha szüksége van rá). Varga Domokos most remek kis könyvvel igyekszik szolgálatukra sietni, úgy kalkulálva, hogy a fönt említett ezernél is többen kacsintgatnak az írói pálya felé. A könyv nagyralátó címe: Íróiskola. Tollforgatás mesterfokon.
Nem szervesen fölépített "tananyag" van a könyvben, inkább sokévi nevelõi - írói-kritikusi-lektori-mûvelt olvasói tapasztalatok összeggyûjtése. De az önmagukban megálló cikkecskékben megannyi fontos dolog fölmerül, s ezek kiegészítik egymást. Varga többnyire meglevõ, mondhatni klasszikus, azaz tananyagnak számító könyvek tanúságát és tanulságát tereli egybe s a nagy írók szándékainak fölfejtése, ars poeticáinak bemutatása mellett önálló fejezetkékben foglalkozik a kifejezés nyelvi, hangi-hangulati formai kérdéseivel, a realizmus és írói játékosság lehetõségeivel éppúgy mint stiláris formációkkal (groteszk, abszurd stb.), egészen - a sajtóhibákig. Olykor "állatorvosi lóként" mutatja be egy-egy kézirat szörnyûségeit, s a papfiú létére nem fél ízekre szedni az "új" református biblia stílustalanságait. Már rögtön a könyv elsõ részében kitûnik egy gyönyörû Camus-elemzés, amely mindenképpen a korszerû látás dokumentuma, és aztán magyar írók egész sorát nézzük meg friss szemmel. Mikes nagyságát szememben ilyen szépen még senki nem fejtegette s nem kevésbé remek az "atyai" Aranyról írt cikkecskék sora, majd amit Adyról, Móriczról és másokról ír - egészen Pilinszkyig, Hervay Gizelláig. Ezek az írói portrék persze elkülönülnek a tulajdonképpeni "tananyagtól", azaz nem anynyira az írói mesterségrõl, inkább az olvasói élményrõl szólnak, szinte egy új irodalomtörténet követelésének igényével. Noha vannak fölöslegesnek tetszõ írások (beszédvázlat, méltatás, saját életmûvének egészét képviselõ elõszó), de annyi baj legyen. Végül is nem annyira írók iskolája ez a kötet, mint az olvasók-diákok okos kalauza, utóvégre õk - egyelõre? - többen vannak, mint az írók... Varga Domokos mûve körül három kiadó is bábáskodott. Jól tették. (Lyukasóra, Magyar Írók Egyesülete, Hét Krajcár Kiadó).
ECSEDY ILDIKÓIstenasszonyaink: Nagyboldogasszony
és leánya, KisasszonyFalvay Károly: Boldogasszony.
A nõi szerep a magyar hitvilág tükrében
Végre megjelent ez a könyv, amely hoszszú évekig készült, a benne szereplõ adatok és képek miatt. Összefüggésében foglalkozik az Istenszülõ Boldogaszszonnyal, a termékenység szimbólumával, a nõk védelmezõjével, azaz a természetközeli nõvel. Falvay Károly sokszínûen ad képet róla, hatalmas forrásismeret alapján, új forrásértelmezéssel, egyéni interpretációval. Ebben a témakörben csak egy-egy mû született, de a kérdés ennyire jól átgondolt, komplex megvilágítására eddig még nem került sor. A mû íróját néprajzkutatóként elsõsorban a népi vallásosság, a hitrendszer, a népi ima foglalkoztatja, és ezeknek egy-egy kérdése is elég, hogy betöltse egy ember életét, összefoglaló leírása pedig megköveteli azt a sok éves munkát, amit erre a könyv szerzõje fordított. Kérdésfeltevései adekvátak, érdekesek és újszerûek, a mai magyar társadalom számára is üzenetet hordoznak.
Már másoknak is - nálam hozzáértõbbeknek - jó véleményük volt a szerzõrõl és könyvérõl. Dr. Kriza Ildikó kandidátus (MTA Néprajzi Kutató Intézet) szerint eddig senkinek nem sikerült a kérdés ennyire sokoldalú megvilágítása. Várfiné dr. Komlósi Annamária egyetemi adjunktus (ELTE Személyiség- és Egészségpszichológiai Tanszék) véleménye szerint a jelentéskör, ami vele társul, egyre fontosabb, és nemcsak a szakmai közönség számára.
A könyv visszanyúlik a nõalak eredetéhez, a magyar népmesékhez, de a magyar népmesék témájával kapcsolatos problémáit is szerényen csak a függelékben mondja el; itt számol be forrásai lelõhelyeirõl is a szerzõ. Tartalmilag, formailag egyaránt sokféle ismeretet közöl, hiteles részletekkel és képekkel. (Kár, hogy a sok kép nem színes, az olvasó azonban tudja, hogy ez megdrágítaná a kiadványt, pedig ez a könyv még népszerûbb lenne, ha olcsóbb lehetne.)
Falvay beszámol a nõi szerepkör sajátosságainak jellegzetes vonásairól a rokon kultúrákban és az antik népek szokásaiban. Tárgyalja a nõiség szimbolikáját az antikvitás emlékeiben, a nõiség értelmének változását az antikvitás után, majd megemlíti a magyar vonatkozású emlékeket. Fontosnak tartja a kozmikus emlékeket, de a nõi szerepkör és életmód különbözõ népi jellegzetességeit is, a régi magyar törvények nõre és viszonyaira vonatkozólag, például a nõ és férfi viselkedésére vonatkozó paragrafusokat.
A kiadó vállalta ennek a néprajzi tartalmú pedagógiai kötetnek a kiadását, mert tudta, hogy vonzó lesz mindazoknak, akik a közelébe kerülnek. Falvay Károly, a szerzõ 80. évéhez közeledik, s ebben a kötetben a magyar hagyományokat, ennek nyelvi és világképi sajátosságait járja körül. Megjelennek istenasszonyaink: a Nagyboldogasszony és leánya, a Kisasszony. A könyv alapgondolata nyelvi fogalmaink, énekes gyermekjátékaink, apokrif imáink, lakodalmi és temetési szertartások összefüggéseinek kutatásaiból született meg. Az õ segítségével értelmezhetõvé vált énekes leányjátékaink és a Boldogasszony kapcsolata, s egyben felértékelõdött a nõi szerepkör földi hangsúlya is. Nála a nõi test híd, amely magyarázatot szolgáltat más európai terminusok értelmezéséhez, menny és föld fogalmainak értelmezéséhez. Olvasás közben válik érthetõvé az örökkévalóság idõtlensége, valamint a földi létezés idõhöz kötöttsége is, a nõ mennyei és földi szerepköre.
A kötet szerkezete tekintettel van arra, hogy az eddigiekben nem mertek hozzáfogni ehhez a témához. Feltárja a nõi szerepkör és tulajdonságai legfontosabb vonásait régen és ma, Európában és nálunk. Természetesen csak antik világ eurázsiai-afrikai szerepkörével foglalkozik, pedig találhatna más földön és kultúrákban is párhuzamokat, ez azonban már szétfeszítené a mû kereteit. Foglalkozik a hit kérdéseivel és ennek a mindennapi életben megtalálható részleteivel, a "vallás" tág értelmezésével, nem választva külön a kultikus vonatkozásokat a mindennapi élettõl, és valamennyinek a nyelvi értelmezése megtalálható a szövegben, lehetõleg képi ábrázolással. Figyel a nõiség különbözõ vonásaira, például a szimbolikájára, valamint a nyelvi megfogalmazásaira és értelmezéseire szótárakban és a mindennapi életben, írott és szóbeli hagyományainkban. Ahol lehet, a szomszédság közel-keleti vonatkozásait is feltárja, értelmezve velük az eddig értelmezhetetlennek tartott szimbólumokat és jelképeket. A "Boldogasszony" kultikus vonatkozásait összeköti a "bikaistennõ" madár-istenanyák, szarvasmítoszok és játékaink, gyerekjátékaink sokszor értelmezhetetlen részleteivel, azokkal a gyakorlati részletekkel (például településekkel, növényekkel stb.), amelyek lassan-lassan hozzátartoznak a kérdéskörhöz, annyira fontossá válik az élet minden területén. A szerzõ arra is figyel, hogy sztyeppei emlékeink mellett a keresztény évszázadok is részleteket, emlékeket, nyomokat hagytak kifejezéseinkben, énekeinkben, tárgyainkon.
Az egyes részeket összefoglalja a szerzõ, s ezzel is hasznára van az olvasónak, aki a sok kontinensrõl, sok kultúrából származó részletek között már-már elvész. Végül függelékként más kultúrákból és népmesékbõl közöl értelmezett vagy lefordított részleteket. A könyv befejezéséül az ország egyes régióiról tudunk meg többet akkor, amikor a Boldogasszony különbözõ történeteit, említéseit regisztrálja, közvetlenül a szakirodalom ismertetése elõtt. (Tertia Kiadó)