MÉZES GERGELY
 
Az óriás halála
 
Ha jól emlékszem, ott laktak õk a Bakony egy tisztásán, nem messze attól a helytõl, melyet ma Ördögároknak hívnak. 1899-et írtunk, mikor rozoga szekereikkel, csörögve, zörögve átdöcögtek a falunkon. Édesapám - mogorva nagybajszú ember volt - meg is jegyezte, hogy ilyen furcsa szerzeteket õ még életében nem látott. Lehettek vagy tizen, tizenöten, nem néztek se jobbra, se balra, meneteltek át a sáros fõutcán, csak lábosaik zörögtek veszettül. Nekünk fiúknak leginkább a szekér hátuljára kötözött, gyereknagyságú fejszék kötötték le figyelmünket. Édesanyám komaasszonya azt mondta, nem szívesen húzna ujjat ezzel a csilicsáré népséggel. Lenyûgözve álltam testvérbátyámmal a templom kapujában, nyár volt, rekkenõ meleg. A templom hûvöse miatt gyakran segítettünk a sekrestyésnek, no meg azért is, mert itt elkerültek az otthoni tennivalók. A csörgés-zörgés már alig hallatszott, mikor föltûnt az óriás. Egyedül bandukolt, rúgta maga elõtt a port, hátán hatalmas batyu, kezében a szekéren lévõkhöz hasonló fejsze villogott. Fekete, göndör fürtjei szürkéllettek a beleragadt kosztól, szakálla csimbókokban meredezett szerteszét. Láttam, ahogy a szemközti ház kapujában a Gereben lányok összevihognak, és sugdolózva mutogatnak az óriásra. Ebédnél édesanyám is megjegyezte, milyen szép szál legény volt az a csillagszemû égimeszelõ. Erre édesapám úgy belevágta az ezüstkanalat a húslevesbe, hogy az aranysárga leves szépen hímzett vasárnapi ruhájára és bajuszára fröccsent, mert hát ilyen volt az én apám, heves és szilaj. Ezeket már anyám mondotta, mikor a Fürjes dûlõi csetepaténál szülém elhalálozott. Határozottan utálta az ismeretlent, az idegeneket meg, ha csak módjában állt, elkerülte. Ahogy jöttek ezek a népek, úgy el is tûntek. Az óriás is egyre kisebb lett, majd eltûnt a patakparti bozótos mögött.
    Akkoriban a szomszéd fiúkkal verõdtünk össze, Berkes Pista és Laci, nevükre még most is emlékszem, õk voltak a legvadabb fiúk a faluban. Apjuk Berkes Pista bácsi nemegyszer hasított szíjat a hátukból, sõt volt olyan is, hogy a Tóbiást, a sokat emlegetett pásztorkutyát is a Lacira uszította. De szerintem jó fiúk voltak, a maguk nemében büszkék, nemesek, csak éppoly önfejûek, mint az apjuk. Sok közös kalandunk volt, végig portyáztuk a hegyoldalakat, a szomszéd falukat, névrõl ismertük a környék kutyáit. Egyszer még a részeges fuvaros, valamilyen Tamás, szekerét is a patakba borítottuk, míg szegény kocsis a bortól és a naptól vörösre dagadt arccal szortyogott a bakon. Az volt aztán a tréfa. Meg is kaptuk miatta a magunkét.
    Azt hiszem egy év is eltelt, mire rábukkantunk erre a furcsa népségre. Pedig ott éltek a falutól, mintegy óra járásnyira. Mint szokásos, a Berkesék mentek elöl, mi bátyámmal követtük õket, mint a fegyverhordozók vittük, amit anyám csomagolt elemózsiaként, vagy amit a Laci nélkülözhetetlennek talált küldetéseink sikeréhez. Amikor a Jajszó sziklánál lepihentünk, füstszag ütötte meg az orrunkat. Nemigen jártak errefelé emberek, távol esett minden lakott helytõl, csak a hatalmas tölgyes miatt tévedtek ide olykor-olykor a népek, tüzelõt lopni télire. Zúgtak a fák, távolról mintha fejszecsapásokat hallottunk volna. Halkan közelítettünk a zajok felé, izgatott sugdosások közepette. Csak a levelek zörögtek lábaink alatt, néha egy-egy gally reccsent nagyot, ilyenkor idegesen pisszegve megálltunk és még óvatosabban igyekeztünk osonni. A favágás hangja most már egészen közelrõl hallatszott, hallottuk a nehéz férfilélegzetet és egy mélyhangú párszavas beszélgetést. Az óriás volt ott és egy magunk korabeli fiú, valószínûleg apja és fia. A férfi éppen combjának támasztva a fejszét dús kortyokban ivott egy nyeszlett kulacsból, néha-néha szólt párat a a gyerekhez. Akármennyire igyekeztünk észrevétlenek maradni, az avarszõnyeg súgása elárulta közeledtünket. Na hó! - köszöntött minket az óriás mosolyogva. Mi meg, megrémülve a leleplezõdéstõl, futni igyekeztünk volna, ha Laci meg nem állít minket, és büszkén elõlépett a bokor mögül. Jó napot, mondta férfiasan. A fiú elkerekedett szemmel nézte a négy idegent, akik elõsorjáztak a semmibõl. Szinte egy szavukat sem értettük, úgy beszéltek, de olyan szalonnával kínáltak meg, amilyent otthon még sosem ettem. Szerintem, mindannyian azonnal a szívünkbe zártuk ezt a két embert, annyira kedvesen és barátilag viselkedtek. Aztán udvariasan mondtak még egy, na hót és elsétáltak a fák közé, a füstszag irányába. Összenéztünk, mint egy nagy titok tudói, és mivel sötétedni kezdett már, hazaindultunk mi is.
    Késõbb, gyakran ellátogattunk feléjük, de a füstszaghoz igazán közel menni sohasem mertünk. Így, a tölgyes különbözõ részeiben megismertük a tizenegynéhány fõs közösség lakóit, bár közelebbi ismeretséget nem kötöttünk, még a gyerekekkel sem, valahogy barátainknak éreztük õket. A fejszecsattogás mintegy iránytûként elvezetett a jóságos óriáshoz, aki mindig megkínált valamivel. Szüleinket nem tartottuk érdemesnek arra, hogy beavassuk õket a mi titkos barátaink apró szövevényébe, de láthatóan a nyári munkák miatt nem is nagyon érdekelte õket, merre is csatangolnak fiaik. Õsszel, mikor hidegebbre fordult az idõ, és csak rövidebb idõt engedélyezett édesapám a csavargásra, föltûnt nekik, miért nem kívánjuk a vacsorát, miért kívánkozunk el oly gyakran hazulról. Egy vasárnap aztán elõvettek minket és keményen megtiltották nekünk, hogy továbbra is azokkal az erdõtolvajokkal, haramiákkal találkozzunk. Hogy honnan jöttek rá, csak késõbb derült ki. Apám és a házasodó sorban lévõ legények megfigyelhettek minket, merre csatangolunk, mert, tudtunkon kívül nem csak mi jártunk oda. A falu lányai is éppoly szívélyesnek tartották az óriást, mint mi gyerekek. Honnan is érthettük volna, miért ez a gyûlölet, hiszen édesapám még csak nem is találkozott velük. De ennyi idõsen ki vesz komolyan egy szülõi tiltást? Amint idõnk engedte, összekapaszkodtunk és titokban látogattuk meg ezt a különös népséget. Ahogy telt múlt az idõ megtudtuk, hogy a fekete hajú óriásnak már nincs felesége, mert meghalt pár éve, hogy a fiú valóban az õ fia, ezen kívül az õ közvetlen családjához még heten tartoznak, az édesanyja, az öccse és felesége és annak három gyermeke. Az is kiderült, hogy nem erdõtolvajok, hanem a Kékessy úr közvetlen bérszámosai, favágók, vagy hivatalosabban fakitermelõk. Aggodalmainkat új ismereteink teljesen eloszlatták, minden lelkiismeret furdalás nélkül surrantunk el a kertek alatt, a tölgyeshez igyekvõ ösvényhez.
    Valójában nem is tudom, miért is kellett az óriásnak meghalnia. Arra emlékszem, hogy a Berkes Laciról kiderült, hogy egyedül is járt már odafenn a favágóknál. Talán, mert az óriás öccsének kislánya sem kislány volt már, és fekete drótszerû haja alatt nagyon szép arcocska csodálkozott a világra, talán azért, mert egyedül Berkes Laci volt az, aki egy csöppet sem félt tõlük. Ott voltunk a patak partján és gátat építettünk, mikor elmesélte hogyan került oda. Délután volt, apja a földeken dolgozott, mikor látta a házuk elõtt elosonni az óriást. Valószínûleg valami nõ miatt mehetett ilyen görnyedten a fal mellett, mondta talányosan. Egy óra múlva jött visszafele. Hozzászegõdött és gondolta, elkíséri egy darabon. Végül sebes beszédébõl valahogy kiderült, hogy tényleg nõügyben járt Gerebenéknél, mert az Ági, a gõgös Ági beteg lett. Mi a baja, kérdeztük nyomban, erre õ csak fölényesen legyintett. Mindegy, majd megtudjátok, zárta le a további kérdezõsködést. Ahogy ballagott a hatalmas ember mellett, hallgatta a nehéz férfisóhajokat, nem faggatta tovább õ sem. És most, nem mondta füstszag közeledtekor, a már megszokott és köztünk titkos jelszóvá lett na hót, hanem hagyta, hogy Laci bekísérje egészen a lakhelyig. Megismerte az egész pereputtyot, például a kócos álmos szemû lányt is. Itt egy kicsit hümmögött, majd folytatta. Mi, a többiek, néztük õt, ahogy mesél és a gyors iramú patakot és vele éltünk át mindent, kivéve valamit, amirõl csak összeszûkölõ szemei árulkodtak. Mesélt az erdõlakók furcsaságairól, a fakunyhók bûzérõl, a méregerõs pálinkájukról, amibõl õ is kortyolhatott, bár könnybe lábadtak szemei, még ezt is bevallotta. Végül megígérte, hogy elvisz minket is oda, amint lehetséges.
    Jó pár hét is eltelt, mire elindultunk. Gyalogoltunk a már megszokott ösvényen, kíváncsian, szorongva, hiszen olyan helyre mentünk, ahova nem hívtak. Verõfényes májusi nap volt, a fák között kellemes hûvös szél lengedezett. Már messzirõl hallottuk, hogy csattognak a fejszék valahol a fák között. Hirtelen bukkant elénk a két ember, az óriás és az öccse, hatalmas erõvel hasítottak szét egy földön fekvõ fatörzset. Néztük a roppant erõt, mellyel egy sziklát is porrá zúztak volna, halkan telepedtünk le köréjük. Mosolyogva biccentettek és Lacival kezet fogtak, mint ha nem is gyerek lenne, hanem egy velük egyenrangú, erõs férfi. Aztán intettek, hogy menjünk velük. Bátyám vitte az egyik fejszét, majd megszakadt a súlya alatt. Lassan elõtûntek rozoga kis viskóik, a készülõ vacsora illata átitatta minden pórusunkat. Pedig csak krumplileves rotyogott az óriási kondérban, de úgy éreztük, hogy a karácsonyi vacsora sem lehet ennél ízletesebb, étvágygerjesztõbb. Odébb a két kisebbik gyerek kardozott, Laci izgatott szemmel kutakodott a házikók feketéllõ ablakaiban. Az óriás mosolyogva a vállára tette a kezét, és az asztalhoz vezette. Mi némán követtük, büszkék és irigyek voltunk a vezérünkre. Ekkor jelent meg a lány, érthetetlen szóval köszöntött minket. Laciból egy perc alatt elszállt minden bátorság és remegõ hangon morgott valami a halk szavú teremtésnek. Érthetetlen volt, mi történik barátunkkal, hova tûnt a magabiztossága, fölényes figyelmessége. Csak az óriás mosolygott mindentudó bölcsességgel, és intett anyjának, hogy hozza a levest. Bizony, úgy ettünk ott, mintha maga a császár vendégei lettünk volna. Vacsora után, bár haza kellett volna mennünk már rég, nem tudtunk elszakadni a durva faasztaltól. Míg a férfiak, köztük Laci pálinkázott és énekelt, mi csöndesen üldögéltünk és aggódva figyeltük a pirosodó bandavezért. Muszáj volt indulni, félõ volt, hogy már szüleink is keresésünkre indultak. De Laci megmakacsolta magát, menjetek, mondotta, én  majd megyek utánatok. Szabódva köszöntük meg a vacsorát és felkerekedtünk a komorodó erdõn át. Laci nem ért minket utol, sõt csak másnap dél körül ért vissza. Apja szinte eszétvesztve a dühtõl és az alkoholtól agyon akarta csapni. Õ azonban csak sokat sejtetõn mosolygott. Utolsó pár hétben minden megváltozott. Laci egyre gyakrabban tûnt el egyedül, mi hárman meg csak elveszett bárányok voltunk nélküle, soha nem tudtunk olyan jól kalandokat kitalálni, mint vele.
    Aztán egyszer nem jött haza többé. Kétségbeesetten kereste az egész falu, minket is elõvettek, hol merre jártunk az elmúlt idõben. Egy ideig a szülõi tilalom miatt tagadtuk a veszélyes barátságot, de a bõségesen osztogatott atyai pofonok kikényszeríttették belõlünk az igazságot. Sírva vallottuk be, hova jártunk mi olyan gyakran. Õrjöngött mindenki, a falu minden sérelme utat talált a szegény óriáshoz. Sohasem felejtem el azt a napot, mikor a falu férfiai az esti kocsmázás után, italtól megvadulva, kaszákkal és fejszékkel eltûntek a tölgyeshez kanyargó ösvényen. Azon az éjjelen nem tudtam aludni, anyám kint vacogott a konyhában és sírt. Hajnal tájt hozták be apámat véresen, szegény ájult volt már, inge nadrágja csupa vér. A konyhaasztalra terítették és ott is múlt ki, egy szó nélkül. Másnap tudtuk csak meg, mi történt. Miután eltûntek az erdõben, egymást hergelték, hiszen milyen ország az, ahol szegény gyermeket nem védi a törvény, ahol a bûnösök vígan élhetik tovább életüket. A szesz és indulatfelhõ közepén érkeztek a favágók rozoga kunyhóihoz, az óriás épp családját csomagolta fel rozoga taligájára. Öccsét Berkes Pali bácsi és apám együtt vágták le a bakról, azzal a kaszával, melyet még nagyapám is apjától örökölt. Az óriás látva, mi történt, sírva rohant öccse holttestéhez, majd fejszéjét felkapva nem csak a kaszát vágta széjjel, de apám mellkasát is szívig behasította. Aztán a többi férfi ellen már nem védekezett, gyorsan levágták õt is. Fejét a Berkes be akarta hozni anyámnak mementóul, de a többiek erre már nem voltak hajlandóak.
    Berkes Pali bácsit másnap elvitték a csendõrök, a többiek is háziõrizetbe kerültek. A Pistával többet nemigen beszéltünk, és amilyen a gyerekek emlékezete, mi sem emlegettük fel többet az óriás és apám halálát. Az idõ összefércelte a megrázkódtatást, szó szerint elfelejtettük a fadöntögetõ óriást, apám haláláról meg ugyancsak félõ volt beszélni anyám elõtt.
    Talán sohasem került volna elõ semmi az emlékekbõl, ha múlt héten nem kellett volna Szegedre látogatnom. Sarki kávéházban üldögéltem, mikor egy ember a mellettem levõ asztalnál két cseresznyét rendelt. Nem volt több, csak egy villanás a múltból, egy döfés szívtájékon. Õ volt az. Berkes László. Nem, nem akart megismerni, elõször csak hunyorgott vastag szemüvege mögül. Megváltozott. Arcán az ital nyomai, puffadt arc, véreres szemek. Aztán biccentett és átült hozzám. A hangja a régi volt, fölényesen figyelmes. És átcsúsztatott egy gyûrött fényképet az asztalon. Egyszerre mindent tudtam, ott volt elõttem az egész múlt, az óriás, hatalmas karjaival, félelmetes erejével. Ott állt a fakunyhók elõtt, családjával, öccsével, és a fekete lánnyal, annak arcán a kibontakozó nõi szépség gyöngédségével. Mi történt Laci, mondd, tudnom kell, szakadt föl belõlem. És õ elmondta, közel félórán át, egyhangú dünnyögéssel, közben egyenesen a szemembe nézett. A vacsora után õ a lánnyal hált, és pár hétre rá kiderült, hogy beteg lett. Egyszerre felrémlett Gereben Ági rejtélyes betegsége, tudtam már mi történt. És te elszöktél félelmedben, igaz? Zokogva bólintott.
    Akkor otthagytam, talán soha többé nem látom. Csak egy percre állt össze a múlt és fél óra után ugyanolyan kusza lett minden. Ki is volt az óriás, ki az apám, és ki az én egyetlen barátom.
    Hát Isten veled, Óriás!
 
SZARKA ISTVÁN

Február

Tavasz Tündére, döfd át milliárd
puhazöld szúrólángod
a korhadt avaron, mint
szoktad ilyenkor,
s bármi fájdalmas-törékenyek,
ragyogtasd föl sömörlõ, mézgás
rügyeidet a duzzadt éjszakákban;
táncolj, bolondítsd révült alattvalóid:
minden hatalom s dicsõség odadobva
ígéretedért, hogy újra eljössz,
elmondhatatlan édességû
arcod mélyén rejtõzzön el tehát a
leheletnyi gonoszság:
a ragadozó, kegyetlen múlás.
 

Ingatlanpiac
(500 000 Ft/m2)

Mit ér az ember, ha csak ember
a hosszú, munkás évek
végefelé? ha jó Budában
középpolgári kégli árát
nem éri összesen sem, semmiképp?
Kurvaanyádat nem mondok én,
dögöljmeget se mondok,
sem, hogy az élet
jól rászolgált az óriás meteorra,
nem mondom, nem is gondolom, mert
elmúlnak úgyis mind a banditák,
el az alázás szégyenei mind,
szerelmes versek világítanak addig,
melegítenek az ûrhideg sötétben.
 

Farsang elõtt

Lovag bazsalyg meg lovagdáma
szaporodik az egyedszáma

Édes Oltalom, Lovagkirály
adódna ok apasztani már

szükségünk van a szent haragra
hogy csak a Fény Rendje maradna

növendék jövõ téged áhít
hívnak harmincad-unokáid
 
 

FECSKE CSABA

Korunk hõse

fején találta a szöget
jó mélyen be is verte
ügyes és erõszakos
régen úgy mondták volna
gátlástalan törtetõ
nem árul zsákbamacskát
ahogy az lenni szokott
kibújik a szög a zsákból
mint a repcemagot
kisajtolja a lehetõségeket
erõnek erejével kihozza
magából ami a másikban van
mindig tudja merrõl fúj a szél
szélcsendben is dagad a vitorlája

gyereke nincs mert a gyerek ma
rossz befektetés szerelme sincs
csak szexuális szolgáltatója
a szerelem túlságosan idõ- és érzelemigényes
a gyöngét könnyedén eltapossa
egy húron pendül az erõssel
szája a szavak dögkútja
akkor is hazudik amikor hallgat
nyelve mint a romlott hús
a fogak sárguló csempéi mögött
szívén moha borosta nõ
 

Az alkoholista

pohárért nyúl reszketõ keze
kitér az öntudat ütése elõl
mindig máshol van akár a szél
üres mint az árnyékát
titkoló téli fa

céltalanul bolyong kihûlt mondatokban
szomorú hajnali sörökkel
a véletlen ajtórésébe szorult
élete

a létezés kicsiny pocsolyája
jóllakottan dagonyázik benne az idõ
 

A palimadár éneke

virul a piacgazdaság
a lehetõség lépre csal
megtollasodik az ügyes
jót kaszál ha bejön a csel

résen kell lenni és nem árt
tudni hogy merrõl fúj a szél
s mikor kell olajra lépni
sose ijed meg aki fél

mint a hal a forró tepsiben
kisül mindig az igazság
bizony ahol a pénz beszél
nem történik semmi gazság

minden piszkot magára vesz
beszurkozott golyó az agy
amennyit pénzért megveszel
amennyit fogyasztasz annyi vagy

nosza egyél igyál üríts
mindenre van itt príma szer
a szellem mint a szellentés
amit a kósza szél visz el

nem vagy a siker kedvese
csak egy palimadár balek
kifacsarnak mint citromot
s a nõdet is más kapja meg
 

FEKETE JÁNOS
 
Abichú fél füle
 
A tükörkopasz s vénség szabdalta fizimiskájú, görnyedtségében is figyelmet keltõ gnóm, Abichú, szõrcsimbókos tenyerével ernyõzte azt a lapulevélnyi, ép jobb fülét, amelyrõl Jaffa-szerte mindenki ismerte, s aminek érthetetlen növekedésérõl annyi szóbeszéd terjengett. Süketségét ugyanis csak ezzel a pózzal tudta valamennyire ellensúlyozni.
    - Hö? - huhogta tátott szájjal, foghíjasan, hogy a neki szegezett kérdés megismétlését kiérdemelje, s nagy igyekezetében még a cserepes, barna nyelvét is hegyesen billegtette egy picit. Ködösen röpdösõ tekintetének fókuszában, a vityillója elõtti homok-placcon, egy tarka burnuszos, tekintélyes szakállú, de érthetetlenül hatlábú emeletes vándort sejtett, s a messzirõl érkezett, lengõ pajeszú jóembernek fogalma sem lehetett arról, hogy kit próbál szóra bírni. A nyomorúságos látvány - se a szegényes, mocskos városszéli környék, se a megszólított toprongy - nem kelthetett benne érdemleges benyomást. Ugyan mi juttatta volna eszébe, hogy az immár vagy húsz esztendeje Ábrahám kebelén nyugvó nevezetes hittudós, Kajafás fõrabbi egykori kommandósainak a parancsnokát, a hírhedt verekedõt raportálja fennhangon, azt, akit a helytartói légió õrjáratai is mindig nagy ívben kikerültek? Hogy a szamara hátáról azt az embert kérdezgeti éppen, csak amúgy foghegyrõl, undorát alig leplezve, földet böködõ saruján, a csacsi pót-lábain jobbra-balra billegve, aki bizony nagy idõk tanúja volt valamikor?
    - Hé, Zsidó! Ki vele! Nem hallod? Merre találom a zsinagógát meg a fürdõt?
    - Hö? - jelezte újra segítõ szándékát egy szemhunyorítással, a színehagyott rongyokba burkolózó, mindig didergõ roskatag férfi, akit a vándor meg a szamár sziluettje is emlékeztette egy hajdani fontos személyre és mindenekelõtt eseményre, még hozzá olyasmire, ami hajdan, puszta létével megkérdõjelezte a megingathatatlan római megszállást, áve Cézár! Szemöldöke kusza bozontja, a fölfénylõ értelem jeléül, egyszeriben ezernyi ráncot tolt széltõl cserzett, barázdás homlokára. - Értelek, uram, hm-hm, már hogyne értenélek - dörmögte, igyekvõn zihálva. - Az elágazásnál, balra. Aztán, a kútnál, ott jobbra. Ott már eligazítanak... De honnan jössz mégis? No, áldjon a mi Örökkévaló Istenünk! - legyintett a kíváncsiskodó sziluettje után reszketõ jobbjával, azzal, amelyikkel a tölcsért formálta az imént. A szokásos áldást azonban már csak a távolodó, imbolygó szamár hátsójának szürke foltja felé rebegte, s meghatározhatatlan színû köntöse ujjával lemondóan próbálta kipiszkálni a paták felrúgta sivatagi port a mindig könnyezõ csipás szemébõl. Sehogysem bírta tudomásul venni, hogy napról napra szürkül, homályosodik körülötte a világ.
    A továbbkocogó idegent eszünk ágában sincs követni, még ha a kuporgó alak érdeklõdését felkeltette is. Találjon szállást, ahol tud, és davenolja el az estéli imádságot abban a minyenbe, amelyik befogadja. Abichút viszont nem szabad szem elõl vesztenünk, ha egyszer rátaláltunk. Omladozó évei számát tán maga sem tudja, annyi biztos, hogy rég volt, még a birodalmi okkupációt megelõzõen, amikor Nabluszban, hetedik gyermekként világra hozta az anyja. Az azonban vitathatatlan, hogy jó fejû, erõs karú fickó lehetett akkoriban, mert a karrierje egyenesen ívelt felfelé; a jesívából mindjárt a jeruzsálemi fõrabbi szolgálatába került, akit aztán fegyveres árnyként kísérgetett, bármerre is járt Pilátusnak ez a quislingje, a nagyhírû Kajafás. Bal kézfejét is az õ szolgálatában vesztette el, amikor az óváros egyik sötét sikátorában egymaga négy rablót, vagy ahogy akkoriban mondogatták, "szabadságharcost" tett ártalmatlanná.
    Sose felejti el, Kajafás megbízásából járt a gecsemáni kertben is, azon a csodás, csillagtalan éjszakán, amikor azt a különös vándorprédikátort, a Názáretbõl való Jesuát valamelyik társa, rongyos harminc ezüstért beköpte, s a kommandóra hárult a feladat, hogy az ipsét letartóztassák. Bizony, hogy nem volt veszélytelen bevetés. A mindenre elszánt csodaember rendszerint hívei amorf, mégis szoros gyûrûjében fejtette ki lázító tevékenységét, s szavai szuggesztivitása is mindig népes hallgatóságot vonzott maga köré. Denique, a fegyveres kísérõkkel is számolni kellett, meg a néphangulat esetleges felforrósodása sem volt megjósolható. Ám a parancs - parancs, a kommandó nem latolgat, csak engedelmeskedik, s teljhatalmú fõnökükre, rá ez a szabály duplán érvényes volt, hiszen öt válogatott emberéért is felelõsséggel tartozott, mondhatni, a fejével felelt.
    Szabályszerû roham-hadrendben, markolatra feszülõ inakkal, futva követték tehát a nyomravezetõt az iszamós sötétben, s így, a rómaiaktól ellesett fordított W-alakzatban törtek utat a kósza árnyak esti sûrûjében. Az alef- és béta-kommandósa - a két atléta termetû, feketén fénylõ, félmeztelen afrikánus-zsidó harcos - füstölõ szurokfáklyákkal oszlatta a sötétséget, s takarította a teret az elszántan, ütemesen trappoló fegyveres osztag élén. A liget fái között mindez még kísértetiesebbnek hatott, mert a lengedezõ lombok valósággal átlényegültek, ijedten susogni kezdtek, s a sötétbe burkolózó dombtetõ felõl is mind riasztóbban érzékelhetõ volt a láthatatlan, ellenszegülõ tömeg együtt lélegzõ, elszánt tömörsége. Az elõttük botladozó, mindeddig készséges Júdás is, mintha elbizonytalanodott volna - tán megérezte élete közelgõ végezetes fordulatát? -, Abichú mindenesetre kénytelen volt nyakon csördíteni.
    A jól irányzott tenyeres, lám nem volt hiábavaló. A lefizetett nyomoronc, a kapott lendülettel szinte a nyakába esett annak a fehér, egybeszabott, drága ruhát viselõ, méltóságos termetû idegennek, aki abban a szempillantásban került a fáklyák fénykörébe. Jesua - mert õ volt az - meg se rezzent, s a karjával párnaként fogta fel a rázuhanó vinyega testének súlyát, s a kölcsönös felismerés egyfelõl sugár, másfelõl hunyor tekintete mintha örökre összekapcsolódott volna. A felejthetetlen látványt máig sem képes Abichú elfelejteni, ahogy az elárultatását szelíden fogadó rabbi, a szakálla mélyérõl rámosolygott elfajzott tanítványára, és szinte sajnálkozva ölelte magához a kistermetû, reszketõ férfit. Mintha Júdás nem is tehetett volna egyebet, minthogy a megbízóinak tett ígéretéhez híven, tolakodóan szájon csókolja mesterét, s így jelölje ki azt, az elfogására törõ kommandósok számára.
    Ahogy ilyenkor lenni szokott, nem mindenki ijedt meg tõlük. Jesua egyik kísérõje kardot rántott, s Abichú a feléje sújtó csapás elõl már nem tudott kitérni. E heves mozdulatnak esett áldozatul kajla jobb füle is. A szeme láttára pottyant a földre. Alfa és Béta begyakorlott mozdulattal, egyszerre szögezte megveszekedettre rézhegyû dárdáját, s már-már dühödt csetepatéba keveredtek volna, ha a libbenõ köntösû rabbi felemelt karral nem inti le ezt is, azt is, s nem dugatja vissza hüvelyébe hirtelenkedõ híve kivont szablyáját. Csodák csodája, szelíden suttogó szavát, annyi év múlva még mindig fel tudja idézni: - Elég! - hasított az éjszakába az ellentmondást nem tûrõ halk hang. Ettõl ugyan máskor meg nem torpantak volna a martalócai, s õ is elégtételt vett volna a füléért, amilyen kemény legény volt, de az egész kommandót valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Jesua hangjában ugyanis olyan erõ volt, aminek csak engedelmeskedni lehetett. A föléjük magasodó, már-már lángoszlopként fénylõ fehér alak nemcsak olyan ellenállhatatlanul szólt-fújt, mint a tenger felõl érkezõ friss nyugati szél, de olyan lágyan is nyúlt a megsebzett Abichú felé. Áldásra emelt jobbja aztán egy furcsa, simogató és körözõ mozdulatot tett a vérzõ halántéka fölött. A sajgó friss seb pedig, abban a szent szempillanatban abbahagyta a lüktetést, s - ami a legkülönösebb - lenyesett füle is, hogy-hogynem visszaröppent a helyére! Mintha le sem vágták volna! Sõt, az óta is nap mint nap cseperedik, mindig egy picit.
    Hogy ebbõl mennyi baja lett! Hol csodájára jártak, hol bûbájossággal gyanúsították, mikor hogy. Az a szépségesen kövér Cippóra is e miatt hagyta cserben, s a Fõtanács is az ördöngös kagylójára hivatkozott abban a határozatában, amellyel a válólevél kiadására kötelezte. A fõrabbi szolgálatából is ezért obsitállták, Nabluszból is csak ezért ûzték ki, mint valami poklost. Még az a szerencse, hogy ezek a jaffaiak nem olyan babonásak, és van bennük annyi megértés, hogy egyre növekvõ jobbfüle nézegetéséért idõnként egy kis alamizsnát is vetnek elé.
    Hát igen, Gecsemán óta annyi minden történt vele, ám ezekbõl ma már semmi sem tûnik érdemlegesnek. Számlálhatatlanul, és furcsa mód, mind gyorsabban rohantak el fölötte a ráncszántó évek. Észrevehetetlen foszlányokban hagyta cserben a világ dicsõsége, úgy bizony. Erõ, gazdagság, család és tisztesség, egytõl egyig lerohadtak róla, étvágya, látása, hallása, minden születési adottsága sorra megromlott, s nemrég, abban az átkozott halálos kórban még az eredendõen ép bal füle is elhagyta, egyszerûen letört. Már meg sem tudná mondani a napját, hogy melyik kincsét, erényét, kamatozó jó-tulajdonságát mikor s hogyan vesztette el. A bölcs Salamon szavai így teltek be rajta, így kellett elfogadnia, megtanulnia, hogy minden, de, minden hiábavaló ezen a tünékeny világon. Ám hogy-hogy nem, az a fránya, visszaragasztott jobbfüle, amelyiket a gecsemáni Jesua bûvölt a helyére, csak az nem akar, vagy nem tud engedelmeskedni a múló idõ törvényének, sõt! Egyszer - de annak is van már jó néhány éve - járt itt, Jaffában egy különös fickó, aki titokban Jesua követõjének vallotta magát. Az súgta, az akkor még ép balfülébe, hogy "Pszt, zsidó! Jól vigyázz ám arra az áldott másikra! Mert hogy, miként az én Uram is feltámadt a halálból, miután kínhalálra adták - vetett keresztet, égre meresztett szemmel -, a te különösen ernyõzõ jobb füled is biztosan más anyagból van már gyúrva, mint ez a sok-sok romlandó körülöttünk."
    Hitte is, nem is, de ami tény, az tény. Ez a napról-napra, gomba-mód növekvõ, tölcsérszerû jobbfül biztosan túl fogja élni. Ha egyszer valaki ki akarja rabolni majd a sziklasírját, ugyancsak megretten az ördögfajzat, amikor összeomlott porsátorából ez a torzó, ép porcait nyújtóztatva kiemelkedik, és némán rendre inti a gazembert, hogy coki! - Hö-hö-hö! - Be szeretné látni ezt a röhejes jelenetet még, de hát az a fránya Jesua, sajnos nem a szemét kente meg ujja balzsamával, akkor, réges-rég. Így hát meg kell elégednie azzal, hogy a kacagtató jelenetet most csak elképzeli.
    Bár az is lehet, hogy azon a különös, gecsemáni éjszakán Jesua éppenhogy csúffá akarta tenni, mert nem mentette meg, holott talán megtehette volna. Õ a Fõtanács kezére adta, azok tovább, s a római jogrend aztán alaposan elbánt vele. Lehet, hogy az óta is ezért kell fizetnie? A közömbösségéért, a nemtörõdömségéért? A szolgalelkéért? Azért, amit eszébe sem ötlött megtenni azért a csodarabbiért? Amitõl talán egész más fordulatot is vehetett volna az élete?
    Most már mindegy. Valahogy csak eltengõdik így még egy darabig, élve holtan, félre rúgott útszéli maszatként. De a jobb füle, mit tesz Isten, az napról napra nagyobb, akármilyen kevés táplálékhoz jut. Lehet, hogy az ilyen burjánzó fül is csak akkor szárad majd le végül, ha már teljesen betakarja az embert, vagy ami belõle megmarad? Tetõtõl talpig? Mint Jónást az a bizonyos töklevél, Ninive határában?
 
BALLAI LÁSZLÓ
 
Szerelem
 
Ma megint eljön. Mindig eljön. Pontban negyed négykor. Izgatott vagyok. Izgatottabb, mint máskor. Ma valami történni fog. Ma valaminek történnie kell. Valaminek, ami ezt a napot meg fogja különböztetni a többi naptól. Valaminek, ami ezt a minden nap ismétlõdõ negyedórát még csodálatosabbá teszi. Talán ma nem csak negyedóra lesz. Többnek kell lennie. Persze nem azért, mert elégedetlen lennék. Sõt. Ez a negyedóra az egyetlen fénysugár az életemben. Ezen a negyedórán kívül nincs semmi, amire egy nap érdemes emlékezni. Még akkor is, ha voltaképpen nem történik semmi. Lényegében semmi. Lényegében minden.
    Öt éve dolgozom a gyárban. Õ néhány hónapja. Hogy pontosan mióta, nem tudom. Õ sem tudhatja, hogy én mióta vagyok itt. Néha magam sem tudom. Sejtelmem sincs róla, melyik részlegen dolgozik. Mint nõ biztosan könnyû munkát végez. Én nehéz munkát végzek. Én férfi vagyok. Vagy legalábbis az szeretnék lenni. Mert már oly régóta élek egyedül, hogy ebben éppúgy kételkedem, mint minden másban. Vasalás közben, vagy ha mosok, sokszor úgy érzem, lakik bennem egy nõ is. Persze ritkán vasalok. Hová is kellene a vasalt ing? Mosni viszont gyakran kell. De benne nem kételkedem, bár, hogy mikor jött, nem tudom pontosan. Egyszercsak itt volt a gyárban. Végül is azóta létezik, hogy észrevettem. Más, mint a többi nõ. Azt hiszem, õ is másnak tart, mint a többi férfit. Finomabb, mint mások. Mindig finom nõrõl ábrándoztam. Lehet, hogy õ meg olyasvalakirõl álmodozott, mint én. Bár hogy milyen vagyok, igazán nem tudom.
    Amikor észrevettem, hogy mindig délután negyed négyre ér be, negyed négykor én is bent voltam. Bár lehet, hogy én érkeztem mindig negyed négykor, és õ vette észre ezt a szokásomat, amirõl nem tudtam, és alkalmazkodott hozzám. Nem emlékszem igazán, hogyan volt korábban az idõvel. Egyáltalán semmire nem emlékszem, ami korábban történt, vagy õelõtte. Talán csak arra, hogy szerettem egyedül zuhanyozni, meg hogy a gyárban dolgoztam. De hogy mindez miért volt, fel nem foghattam. Most már tudom, hogy õmiatta. Amiatt a negyed óra miatt. Mindössze negyed óra. És mindig ugyanakkor. És én csak ezt a negyedórát várom minden nap, amióta elõször nyitottuk meg egyszerre a zuhanyzó csapját. Õ a nõi, én a férfi tusolóban. Közöttünk fal emelkedik. Közös fal, felül egy szellõzõnyílással. Azon át a legkisebb zörej is hallatszik. Õ pedig nem trappolt, caplatott, csoszogott, mint a többi, hanem halkan suhant. Nem fröcskölõ csapkodással hordta a hajlataiba a vizet, hanem szelíd mozdulatokkal. nem kolbász és cigarettafüst áporodott szaga dõlt belõle, hanem illatos volt, még mielõtt magára kente volna a rózsaszagú szappant. A hangja, nos a hangjával egy kicsit zavarban vagyok. Nem krákogott, nem is danolászott, csak finoman sóhajtozott, és halkan nyögött. Mindig egyedül zuhanyozott. Mindig egyedül zuhanyoztam. Vagyis mindig együtt zuhanyoztunk negyed négytõl fél négyig. Ha kopogtam, kopogott. Ha megsimogattam a falat, megsimogatta õ is. Ha átfröcsköltem egy kis vizet, visszafröcskölt õ is. Ha felsóhajtottam, felsóhajtott õ is. Ha felnyögtem, felnyögött õ is.
    Soha nem beszéltünk. Soha nem tudtuk szavakba önteni azt, ami köztünk történik. Soha nem tudtuk, mi történik köztünk. Soha nem tudtuk, történik-e köztünk valami. Csak azt éreztük, hogy ez a mindennapos együttlét nekünk nagyon jó, és így jó, hogy titok fátyolozza. Hogy mindent érezni vélünk a másikról, és hogy minden lehet a másik.
    Ma nem csak negyedóra lesz. Többnek kell lennie. Esetleg húsz perc, talán fél óra is. Sõt, ma megszólítom, istenem, megszólítom. Egész nap ezen gondolkoztam a mûhelyben. Kérdezték is, hogy mi van velem. De engem nem érdekel, hogy mit kérdeznek. Én ma találkozót kérek tõle. Úgy ver a szívem, ahogy kölyökkoromban vert utoljára, amikor az elsõ lánnyal megismerkedtem. Én ezt nem bírom tovább. Én nõre vágyom, és megõrülök, hogy a fal mögött egy valódi nõ van. De milyen lehet? Biztos takaros, finom teremtés. Nem lehet más! De már negyed négy van, éppen itt az idõ. Gyorsan a zuhany alá! Hogyan, õ nem jön? Mi történik odaát? Semmi nesz. Várok. Bizonyára hamarosan itt lesz. Talán valami közbejött. Eddig nem jött közbe semmi. Nem, mindjárt itt lesz. Itt kell lennie. Biztosan õ is kíváncsi, meg akar ismerni, neki is csak élõ férfi kell, nem holmi fal. Ahogy én, nyilván õ is az igazi ölelésre vágyik, a szerelemre. Biztosan neki is elege van a sóhajtozásokból, a nyögésekbõl, a falrapuszikból. Vagy talán azért nem jön. Fél, hogy nem tud majd szeretni, ha megismer? Lehet, hogy nem jön többé?

*
Nem jött azóta sem. Elmúlt az az idõ. Újabban a munkásokkal együtt zuhanyozom, akkor amikor odaát a munkásnõk csapata üt zajt. Állandóan a munkásnõk között ténfergek a gyárban. Figyelem a járásukat, szagolgatom, hallgatom õket. Ha odakint rózsát látok valami virágosnál, vagy parasztaaszony kezében, messze elkerülöm. Nem akarom becsapni az orrom. Az igazi rózsaillat nem a virágból árad.
 

SÁRKÖZI LÁSZLÓ

Nyolc haiku

Nyári esõben mállik
a varangy lenyomata; ennyi volt.

*
Különös virág:
fehér lámpaernyõben
sárga kutyafej.

*
Letargikus arc:
tükrömbõl néz rám érett,
kusza kókusza.

*
Szerény ebéd morzsáim
a földre sodrom.
Foltos pergõ õsz.

*
Új kenyér! Sóba mártom;
Kiduson lennék? Á! csak ennyim van...

*
Rossz kor, rossz ország, rossz pénz,
tartós rosszkedvünk. Menny - dörgés - költés.

*
Zöldalmát eszem, tejjel,
legszebb ünneplõruhámban. Várok.

*
Láttam a Semmit:
kukákban színes szemét.
Üveg? Az nem volt.
 

VARGA IMRE

Halj meg, hogy élhess

Március

Mikor a szél már
nem szavakat, képeket
sodor. Azúr ég.
 

A koplaló

A napon állok.
Zeng-bong határtalan a
déli harangszó.
 

Tavasz

Elcsavargott
kutyámon töprengek. S megcsap
az ibolyaszag.
 

Hitetlen

A nap hiába
süt gyönyörûen most is,
ha árnyékban élsz.
 

Amit tudok

Arc a tükörben.
Te én vagy és én nem te
vagyok, mert kép vagy.