MÉRLEG
KICSI SÁNDOR ANDRÁS - MAGYAR LÁSZLÓ ANDRÁS
A sün a mûvelõdéstörténetben
és a néprajzban
Aligha akad a világon olyan jelentéktelen állat, amelynek alakjához ne fûzõdnének különös hiedelmek, hagyományok. Természetes hát, hogy a sünnek is megvan a maga kultúrtörténete. A vele kapcsolatos hiedelmek egy része az állat hasznával, más része sajátos viselkedésével függ össze. A sün egyes hagyományokban rendkívül jelenetõs szerepet kapott: például a románoknál, mongoloknál és kelet-afrikai kikujuknál egyaránt kultúrhérosznak számít, kiváltképpen pedig a tûz feltalálójának. Kitüntetettségét talán valami olyasféle logika indokolja, hogy tüskéinek szúrása égésszerû sebet hagy, így lehet a tûz, sõt a Nap szimbóluma. Az, hogy a sün kultúrhérosz, sokféle dologban megnyilvánulhat. A román néphit szerint például a sün (arici) szolgáltatja az "állatok füvét" (iarba fiarelor; ennek módját egy mezõségi magyar hiedelemnél ismertetjük), amely végsõ soron a gyógyító terjék román változata.
Az ókor embere több okból is vadászott a sünre, részint - mint Plinius írja - tüskés irhája végett, ebbõl ugyanis szép falvédõket, lábtörlõket lehetett készíteni, részint húsának s belsõségeinek, vizeletének állítólagos csodás tulajdonságai miatt, részint pedig azért, mert szívesen fogyasztották. Bingen apátnõje, Hildegardis (1099-1179), a neves középkori orvosnõ részletes sündisznóreceptet is hagyott ránk: szerinte a sünt a nyúlhoz hasonlóan kell megfõzni, egyenlõ arányban fahéjat, tömjént és köményt kell porrá törni, borban fölforralni, s a kész sünfõttet evvel meglocsolni. Különbözõ nyugat-európai beszámolók a sün fogyasztását elõszeretettel említik a cigányok sajátságai között, s cigány nevét is olykor megadják: niglo, ez valószínûleg a német Igel ragozott névelõs alakjából vett jövevényszó.
A Biblia (3Móz 11,30) viszont tiltja a sünevést, mégpedig úgy, hogy a tisztátalan csúszómászók közé sorolja. Az Ószövetségben egyébként a sün általában a pusztulás képeinek kellékeként, elhagyott romokon jelenik meg (Sof 2,14; Iz 14,23; 34,11).
A sün testrészeinek csodálatos tulajdonságairól a nyugati hagyomány számos tekintélye megemlékezett. Húsa például - állítólag - valóságos csodagyógyszer hólyag- és vesebaj ellen, görcsök, fulladás, daganatok, hajhullás, sõt õrület esetén is hatásos orvosság. A vesekõ ellen a szárított és porított sünvér a legjobb, de ez a vér másra is alkalmas, az ókortól máig élõ néphit szerint a szoba közepére kitett sünvérre rágyûlnek a házból a bolhák, s így könnyen elpusztíthatók.
A sün szalonnáját Németországban podagra gyógyítására, Franciaországban pedig tüskéjét bájital készítésére használták. Továbbá: epéje kozmetikum, mája pedig - Dioszkoridész szerint - a vesebetegség hatásos gyógyszere. Borzadva olvashatjuk máshol, hogy a szerencsétlen állatot olykor élve égették meg; mert azt hitték, hogy testének hamva az epilepszia ellenszere. Pápai Páriz Ferenc Pax corporis (1690) címû, a 17-18. század fordulóján hallatlanul népszerû mûvében többek között a következõket ajánlja vizelési panaszok ellen: "Dicséretes azon formában, ha mindenestõl megégeted a sül vagy tövises disznót, és porát innya adod gyakorta."
A sün hazai népi felhasználását Szendrey Zsigmond ismertette a tervezett Magyar Babonaszótárba szánt címszavában (1940): "Rápolton a Szent Györgykor fogott sündisznó három tüskéjét az istállóküszöbbe fúrják tejrontás ellen. Szendrõn a beteg szobájában tartott sün magába veszi a betegséget, Félegyházán a csúzt, ezért a fájós tagokat is végigszuszogtatják vele, vagy hájával kenik be õket. Alsófehérben a sérvest sündisznó húsával gyógyítják. Csenyétén melegített sündisznóbõrt kötnek a fájó gyomorra, s aki nem bírja vizeletét tartani, sünbõr hamváról iszik. Medvésen sündisznó vérével és hájával bekent kesztyûvel simítják a lovat, hogy fényes legyen a szõre és simítják végig a rudat s ostort is, hogy a lovakat gyors futókká tegyék." Egy újabb szatmári néprajzi gyûjtés is arról számol be, hogy a "Szúrókás disznó zsírjával kenegették régen a köszvényes meg a kifázott fájó lábat."
A sün idõjós képességérõl szóló hagyomány a földalatti vackának két bejáratával kapcsolatos, amelyek egyikét a széljárástól függõen rendszeresen betömi. Miskolczi Gáspár megfogalmazásában (1702): "Az õ hajlékának két ajtó helyett való nyílása vagyon, egyik délre, másik észak felé, és a szélvésznek indulásához képest annak egyikét bezárja, a másikat meg nyitva tartja" A sün idõjós tudományát használta ki az a bizánci férfi, aki - Albertus Magnus 13. századi elbeszélésében - házisünje segítségével adott meteorológiai elõrejelzéseket a tengerre szálló kereskedõknek, s ily módon tett szert vagyonra.
A sün nemcsak jósképességérõl, hanem eszérõl is közismert volt. Plutarkhosz elõrelátását, Arkhilokhosz ravaszságát dicsérte. Az i.sz. 1. századi Physiologus címû állatszimbolikai könyv szerint a sün ügyesen szerez táplálékot: fölmászik a szõlõtõre, lerázza a szemeket, majd beléjük hemperedve fölszúrja õket a tüskéire: így viszi haza az élelmet fiainak
Táncsics (Stancsics) Mihály gyermekek számára írt Természethistóriájában (1846) olyan népi hiedelmeket is ismertet, melyek szerint a sün lerázza a fáról a gyümölcsöt, sõt a tehén tejét is kiszopja. Ugyancsak õ említi azt is, hogy egerészésre is befogható: már Arisztotelész tanúsága és antik falfestmények alapján tudjuk, hogy Hellászban macska helyett, az egerek ellenében háziállatként is tartották a sünt.
A magyar etnozoológia (népi állatismeret) egyik legrejtelmesebb fejezete a sündisznó és sünkutya természettudományos szempontból bajosan megfeleltethetõ megkülönböztetése. Idézett mûvében Táncsics is megemlékezett az orrformák és nemük szerint elkülöníthetõ disznósülrõl és kutyasülrõl, leszögezve, hogy "a sülnek csak egy faja van" és az elõbbi a nõstény, az utóbbi a hím. A megkülönböztetés a magyar etnozoológiában feltehetõen a "lesüllyedt kultúrjavak" közé tartozik: legalább a már említett Hildegardisig visszavezethetõ. A 13. századi Codex Guelf is külön említi a swinigel (disznósün) és huntigel (kutyasün) nevû állatokat.
A magyarság körében különbözõ vidékeken egészen különbözõ módon magyarázzák a megkülönböztetést: (1) az egyik a hím, a másik a nõstény; (2) az egyik a másiknak "egy faja"; (3) az egyik vasfüvet hozhat, vagy éppen (4) orrformájuk és hangjuk árulkodik különbözõségükrõl. Ráadásul (5) olyan, néprajzi gyûjtésekre és állattani megfigyelésekre alapozott vélemény is létezik, mely szerint a megkülönböztetésnek tudományos zoológiai alapja is van. Gub Jenõ szovátai földrajz-biológia szakos tanárnak, az etnobiológia egyik legavatottabb kutatójának gyûjtése szerint a Sóvidéken a kutyaszõcs a nyugati sün (Erinaceus europaeus europaeus), a disz-nyószõcs a keleti sün (Erinaceus europaeus roumanicus) elnevezése, s így megfelelnek a tudományos rendszertan két alfajának, egyes rendszerezések szerint fajának.
A sündisznó és sünkutya nyelvjárási változatait az alábbi módon magyarázták két, a Magyar Nyelvben a századforduló után (1906 és 1907) megjelent gyûjtésben (a süviny és a szõcs egyaránt a sün nyelvjárási változatai!): Gerendkeresztúron "Disznószõcs: a sündisznó nõsténye, Kutyaszõcs: a sündisznó hímje"; Szent-lõrinckátán viszont "Süvinydisznó: sündisznó, Süvinykutya: a sündisznó egy faja".
Keszeg Vilmos 1970-es évekbeli gyûjtése szerint a mezõségi detrehemtelepiek hiedelme úgy szól, hogyha valaki minden zárat ki akar nyitni, annak vasfüvet kell dugnia a kezébe, a bõr alá. A vasfüvet pedig úgy lehet megszerezni, hogy a tövisdisznó (és nem a kutya) kölykeit el kell lopni, bezárni valahová, és amikor a sün értük jön és kinyitja a zárat, a vasfûbõl otthagy valamennyit. A Sóvidéken szintén a disznószõcshöz kapcsolódik a vasfüvet hozó sün hiedelme. A vasfüvet ekképpen szolgáltató sün motívuma egyébként csak a románokkal is érintkezõ mezõségi, sóvidéki és moldvai magyarságnál elterjedt, akárcsak a vas- vagy vérfüvet hasonló módon hozó harkály vagy teknõsbéka motívuma is csak (feltehetõen délszláv hatásra) a Dél-Dunántúlról.
Kovács Antal 1980-as években végzett felsõ-szigetközi gyûjtésébõl az derült ki, hogy "két fajta sün van: a sünkutya, melynek hosszúkás orra van és mormossan ugat, és a sündisznó, ez turcsiorrú és röfög".
Árpádházi Szent Margit - a róla szóló legenda szerint - önsanyargatásképpen hét sündisznó bõrébõl készült övet viselt, s ezzel gyakran korbácsolta is magát. A sün tehát nemcsak tápláléknak, gyógyszernek, hanem kimondottan kegyes, szakrális célokra is szolgált.
Az antik hagyomány szerint a sündisznó még arra is képes, hogy kegyetlen üldöztetéséért a maga módján bosszút álljon. Állítólag sejti, hogy üldözõi a bundájára pályáznak, ezért mérgezõ (!) vizeletével szétmaratja saját bõrét: ha õ nem veheti hasznát mások se örvendjenek neki! Az ókori vélemény szerint a sün nemcsak úgy védekezik, hogy összegömbölyödik, hanem úgy is, hogy hegyes tüskéit távolról támadóira lövegeti. Éppen e bátor viselkedése következtében válhatott késõbb a közép- s újkori szimbolikában a bátorság és a kitartó ellenállás jelképévé, s ezért díszítette sündisznófigura III. Fülöp (1598-1621) spanyol király síremlékét.
FÓRUM
SZÉCHY ANDRÁS
Az ezredforduló válsága és
a kibontakozás alternatíváiEgy moszkvai tanácskozásról
Múlt év júniusában, Moszkvában, az immár tíz éve fennálló Altyernativi (Alternatívák) baloldali folyóirat, a 10 évvel a Szovjetunió szétesése után címû témában nemzetközi elméleti-politikai konferenciát rendezett. A folyóirat a Szovjetunió Kommunista Pártja betiltása után a Szovjetunió felbomlasztásának körülményei idején indult, s konkrét segítséget kapott a ma is igen tevékeny Tudósok nemzetközi szövetsége (a demokráciáért és a szocializmusért) elnevezésû szervezet marxista és újbaloldali értelmiségeitõl. A júniusi konferencia részvevõi nemcsak Oroszország és az egykori Szovjetunió köztársaságainak társadalomtudományi kutatói voltak, számosan jöttek el az Egyesült Államokból, Kanadából, Indiából, az arab világból, Dél-Amerikából, Ausztráliából - szinte valamennyi kontinensrõl és régióból. Korántsem csak kommunisták voltak itt, hanem baloldali szocialisták, anarchisták, feministák, zöldek is, sõt az ún. "harmadik" és "negyedik" világ nemzeti mozgalmainak és az antiglobalista haladó erõk különbözõ árnyalatainak a képviselõi is.
A konferencia résztvevõinek száma jóval meghaladta az ezret, s több szekcióban folytak a viták. Többek között, ezek a kérdések kerültek napirendre. A Szovjetunió és a szocialista közösség átmeneti vereségének okai és következményei; Az újkeletû gazdasági és szociális-politikai világválság természete; A globalizálódás objektív kiváltó tényezõi, pozitív és negatív hatásai; A közelmúlt és a jelen folyamatai a világ egyes régióiban és országaiban; Az átmeneti korszak tapasztalatai és új felismerései; A kultúra, a civilizáció és az erkölcs válságjelenségei; A baloldali mozgalmak megújulásának feltételei és perspektívái.
A nemzetközi konferencia az Oroszországi Duma Oktatási és Tudományos Bizottságának védnöksége alatt folyt. A bizottság elnöke Ivan Melnyikov közgazdász, az Orosz Föderáció Kommunista Pártjának elnökhelyettese volt. A konferencia rendezésébõl a moszkvai Lomonoszov Egyetem és a Lenin Könyvtár is kivette a részét. A tanácskozás résztvevõi konzultációkat folytattak az Orosz Föderáció Kommunista Pártja és az Oroszországi Szocialista Orientációjú Tudósok Szervezete (RUSO) vezetõivel s folyóiratuk a Gyialog (Párbeszéd) szerkesztõivel.
A konferencián - mint ahogy ma a világ társadalomtudományi vitáinak zömében - a 20. század négy legfontosabb jelenségének értelmezése állt a középpontban. A szocializmus tömeges nemzetközi kísérlete elindulásának és viszszaesésének a tapasztalatai; a gyarmatosítás felbomlása és új formákban való jelentkezése; a tudományos-technikai forradalom fejleményeinek kihatásai; az új világválság természete és következményei. Nem utolsósorban ez állott Alfred Kotz, a tanácskozást bevezetõ egyik fõ elõadónak, az Amerikai Egyesült Államok-beli Radikális Filozófusok Szövetsége kutatója mondanivalójának tengelyében is. A konferencia nagy többségénél egyetértés alakult ki abban, hogy szükségszerûen a kapitalista viszonyokat meghaladó új, igazságosabb gazdasági-társadalmi rendnek kell létrejönnie az emberiség továbbfejlõdése érdekében. Többen taglalták, hogy a civilizatórikus fejlõdést elõrevivõ egyetlen új gazdasági-társadalmi formáció se jött létre még konkrét történelmi kísérletek, sikerek és megtorpanások, tévedések és visszaesések, újrakezdések nélkül. Ez történt és történik a szocialista világrendszer kialakulása esetében is.
A planetáris fejlõdést nagy veszteség érte a Szovjetunió, s az ún. szocialista közösség, a kelet-európai országok és Mongólia, valamint az ún. harmadik világban létrejött nem-kapitalista úton fejlõdõ országok nagy részének kezdeményezései átmeneti vereségeivel. A kínai Li elõadásában hangsúlyozta, hogy ez a fájdalmas veszteség korántsem a szocialista társadalmi rendszer és a felszabadító mozgalmak továbbélésének megszakadása, hiszen - ha igen bonyolult feltételek, fejlettségi szintkülönbségek s egyeseknél igen súlyos nehézségek megléte mellett is - létezik az 1,4 milliárdos lakosságú, rohamosan fejlõdõ, hatalmas tartalékokkal és igen gyors fejlõdési lehetõségekkel rendelkezõ Kínai Népköztársaság, az örvendetesen lábrakapó Vietnam, az élet-halál harcát vívó Kuba és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, s hatásuk nem csökkent a felszabadulási mozgalmak újratermelõdésére. Ez a tény is bizonyítja - összegezte Li - az egyenlõtlen fejlõdés szükségszerûen összetett körülményei között a szocialista építés elkezdésének és továbbfolytatásának törvényszerû sokféleségét, rugalmas és változatos megoldásait, s a nem ritkán keletkezõ hibák és tévedések kiigazításának szükségességét.
P. Schultze, német szociáldemokrata közgazdász-szociológus, az Ebert Alapítvány egyik vezetõ kutatója - szintén a konferencia egyik fõ elõadója - tények hosszú sorával bizonyította, hogy a modern kapitalizmus, mely mélyreható változásokat idéz elõ minden régióban a társadalom szerkezetében, antagonizmusaival elháríthatatlanul kiváltja és szélesíti elszenvedõinek aktív ellenállását, a demokratikus és szocialisztikus irányultságú mozgalmak megújulását és különbözõ új formáit.
A tanácskozáson természetesen óhatatlanul elõtérbe kerültek a vereségek okai. Ebben a kérdésben már lényegesen nagyobb volt a vélemények szóródása, s az is világossá vált, hogy maguk az oroszországi marxista igényû irányzatokat nem utolsósorban ennek egymástól különbözõ értelmezései osztják meg. Ebben a kérdésben szélsõségektõl sem volt mentes a vita. Voltak, akik a szocialista építés során elkövetett hibák nagy részét (pl. a párt és társadalmi demokrácia szûkítését, a törvénytelenségeket, a nemzeti kérdésben s a nemzetközi munkásmozgalomban elõfordult súlyos tévedéseket és mulasztásokat, egyes elméleti-politikai egyszerûsítéseket és melléfogásokat) a külsõ körülményekkel - szerintük objektív szükségszerûségnek tartott okokkal - magyarázzák, sõt mi több: mentegetve igazolják. Ezt legkoncepciózusabban R. Koszolapov filozófus, az SZKP egykori elméleti folyóiratának, a Kommunyisztnak a szerkesztõje képviselte. Mások - s õk voltak többen - mind a szovjet fejlõdést, mind bolsevik pártpolitikáját alapvetõen megkérdõjelezték, sõt még szocialista jellegét is kétségbe vonták. Legpregnánsabb képviselõjük B. Szlavin volt, az SZKP egykori Marxizmus-Leninizmus Intézetének igazgatója és Sz. M. Mihail, athéni egyetemi professzor, a Görög Baloldali Munkáspárt vezetõje volt. Ez utóbbi például a Szovjetunió "elfajulásáról" beszélt, s magát és pártját nyíltan trockistának vallotta.
A vereség okainak megvilágításában azok tûntek a legmeggyõzõbbeknek, akik a RUSO elemzésének (A szocializmus ideiglenes vereségének tanulságai) szellemében szóltak. Ennek az elemzésnek lényegi vonásait az Orosz Föderáció Kommunista Pártja magáévá tette és állásfoglalásaiban is hasznosítja. A RUSO elemzése - amely több mint harminc neves történész, közgazdász, szociológus, filozófus, jogász, esztéta, természettudományi és technikai szakember közös munkája - a folyamatok pozitív történelmi eredményei mellett nem takargatja a szubjektív hibákat és sürgeti ezek tanulságainak következetes levonását és érvényesítését a mozgalomban. Elítéli a múltban elkövetett törvénytelen repressziókat, a lenini normák megsértését a mozgalmi, állami és társadalmi életben egyaránt. A XX. kongresszus zárt ülésének hruscsovi értékelését azonban elveti, tudománytalannak, szubjektivistának tekinti, amely igen nagy károkat okozott a nemzetközi munkásmozgalomban csakúgy, mint a kor különbözõ haladó mozgalmaiban: dezorientált és demoralizált, hozzájárult azokhoz a zavarokhoz, amelyek 1956-ban Magyarországon, Lengyelországban és Kínában, majd késõbb több európai pártban is megjelentek. Sztálin tevékenységének megítélésében a kétségtelen érdemek elismerését és a negatív vonások feltárását elfogultságok nélkül, a maguk összetettségében tekinti igazságosnak, s alapvonalaiban az SZKP 1956. júniusi értékelését tarja tudományosan és politikailag is elfogadhatónak.
Ebben az elemzésben Hruscsov lépéseinek voluntarizmusa felmérhetetlen károkat okozónak minõsül, többek között, a kínaiakkal való viszony megrontásában, s egy sor meggondolatlan belpolitikai rögtönzés tekintetében. Elhibázottnak tartják azt a tételt, hogy az 1960-as évekre már teljesen és véglegesen gyõzött a szocializmus a Szovjetunióban, s nem kevésbé azt a politikát, hogy a hazai és nemzetközi viszonyok között, idõben és térben, megvalósíthatatlan célokat tûztek mind a Szovjetunió, mind a kommunista és haladó mozgalmak elé. Mindezzel a szocializmusba való átmenet rendkívüli bonyolultságát, s a belsõ és külsõ feltételek megteremtésének hosszabb idõt igénybe vevõ kritériumait ignorálták.
Az átmeneti vereség fõ okaként mindazonáltal azt jelölik meg az elemzés kidolgozói, hogy a hidegháború, majd a módszeres fellazítás viszonyai között a szovjet gazdaság és a KGST nem volt képes lépést tartani a tõkés világgal tudományos-technikai forradalom eredményei alkalmazásában. Bár katonai téren rendkívül nagy áldozatokkal és mérhetetlen költségek árán a Szovjetunió a bipolaritás fenntartásával biztosítani tudta a világkonfliktusok elkerülését, a civil szférára már nem terjedt ki a technikai modernizálás. Nem utolsó sorban emiatt a tömegek életszínvonala stagnált, sõt vissza is esett, mely termelési-termelékenységi pangást, és növekvõ szociális feszültségeket okozott. Ez volt a helyzet, különösen a 70-80-as évek gazdasági válságainak kibontakozása idején, miközben a kelet-európai országokat a tõkés monetarizmus hitel és adósság csapdájába kerültek, másrészt felerõsödtek a "fekete gazdaság", a korrupció, a kispolgárosodás-polgárosodás, az újrevizionizmus és a restaurációs ellenzéki csoportosulások újraéledésének tendenciái.
A konferencia azt igyekezett számba venni, hogy egy évtized leforgása után mi a kapitalista restauráció mérlege a volt Szovjetunióban és a volt kelet-európai szocialista országokban, s hogy a lezajlott folyamatoknak mi a hatásuk a világhelyzetre és a baloldali mozgalmakra? Objektív tény, hogy végbement a termelés, a nemzeti jövedelem és az átlag életszínvonal drasztikus csökkenése, továbbá a szociális vívmányok fokozatos visszavétele. A dolgozók körében általánossá vált a létbizonytalanság, megjelent az azelõtt ismeretlen munkanélküliség, tömegessé vált a bûnözés és a korrupció, megrendült a közbiztonság, általános az erkölcsi és kulturális hanyatlás. A régió a fejlett tõkés országok, elsõsorban az Egyesült Államok martalékává lett. Fokozódik a gazdasági, a politikai, a szellemi és - hozzátehetjük a katonai kiszolgáltatottság. Mindez nehezebb helyzetbe hozta a továbbra is létezõ szocialista országokat s a harmadik és negyedik világot, de visszavetette a baloldali mozgalmak lehetõségeit és mozgásterét is szinte valamennyi térségben.
Hogyan jelentkezik ez konkrétan Oroszország és a volt szovjet köztársságok viszonylatában? A szekciók vitáiból kézzelfoghatóan kirajzolódott, hogy Oroszországban 1990-hez képest felére csökkent az ipari termelés és a nemzeti jövedelem, a csúcstechnikában pedig egyharmadára. Ez utóbbi szinte teljes mértékben a transznacionális korporációk kezébe került, az olaj és a nyersanyagok pedig olcsó eladására kényszerülnek, melynél ugyancsak elõretört a multinacionális tõke befolyása. Az ország gyakorlatilag félkolóniális-koloniális állapot felé tart: szabadjára engedve garázdálkodnak a komprádorrá váló oligarchiák s a maffiák. Az agrárszektor teljességgel züllött, importra szorul. A munkanélküliség 40 milliós nagyságrendû, s további 8-10 milliós a nyilvántarthatatlan részleges és fekete foglalkoztatottság. A lakosság 80 százalékának életszínvonala egyharmadára csökkent, 50 százaléka létminimum alatt él. Különösen súlyossá vált a fiatal generációk és az idõsek helyzete. Katasztrofális a demográfiai zuhanás - közel egyharmados népesség csökkenéssel számolnak az elkövetkezõ évtizedekre. Közgazdászok számításai szerint az ország vesztesége az elmúlt 10 évben tizenegyszer nagyobb, mint amennyi a II. világháborúban volt.
K. Markarjan örmény kutató tények sokaságával bizonyította, hogy még szomorúbb a helyzet a kaukázusi és a belsõ-ázsiai köztársaságokban. Ráadásul a feszítõ gazdasági-szociális-kulturális problémákat keresztül-kasul átjárja a nemzetiségi-etnikai-vallási, sõt törzsi ellentétek felizzása, amelyektõl a sok nemzetiségû Oroszország sem mentes. Valamivel kedvezõbb a gazdasági helyzet a balti államokban, amelyeket a nyugati tõkés expanziós politika igyekszik felkondicionálni, hogy a NATO-ba és az Európai Unióba való mielõbbi bevonással Oroszország s Kelet felé nyomulhassan.
A közép- és délkelet-európai országok gazdasági-szociális zuhanása tendenciáiban hasonló jegyeket visel, ha megelõzõ fejlettségû szintjük, geopolitikai elhelyezkedésük okán megkülönböztetett elbánásban részesülnek is egyesek a transznacionális tõke stratégiájában. E tekintetben különösen Lengyelország és Magyarország, politikai szándékoktól vezérelve, bizonyos mértékû prioritást élvez a keleti és balkáni terjeszkedés megvalósítása céljából. Nálunk sokkal sanyarúbban alakultak a délszláv, bolgár, román, albán viszonyok - gyakorlatilag visszasüllyedtek a harmadik világ hátrább maradott szintjére.
Ez a kardinális visszaesés nyomasztóan és visszahúzólag hatott a világ haladó mozgalmaira. Különösen csökkent a kommunista- és munkáspártok befolyása s a vonzáskörükben tevékenykedõ társadalmi szervezetek tekintélye és tömeghatása.
A konferencián (mint általában a mai tudományos irodalomban) megkülönböztetett figyelmet fordítottak a már tartósan elhúzódó válsággal és következményeivel. A 20. század második felében robbanásszerû lendületet vett a tudományos-technikai haladás, eredményeinek gyümölcsöztetése megoldhatná a Föld feltornyosuló új problémáit. Olyanokat, mint a demográfiai robbanás, az élelmezési gondok kezelése, a sivatagok termékennyé tétele, a betegségek leküzdése, a környezeti szennyezés, az általános ökológiai válság, a nyersanyagok kimerülése, a mikro- és makrovilág mélyebb megismerése s eredményeinek egy új civilizációs fejlõdés szolgálatába állítása. Az automatizálás, az informatikai-kommunikációs forradalom, a földrészek, országok, kultúrák egymáshoz közelebb kerülése felgyorsította a már Marx által jelzett internacionalizálódás, mai új terminológiával és fogalmi rendszerrel szólva, a globalizálódás szükségszerû objektív folyamatait. Ennek lehetõségeit, társadalmi rendszerbeli fékezõ korlátait s felszabadító perspektíváit a konferencián Buzgalin, Kolganov és Inozemcev közgazdászok sokrétûen elemezték.
A tanácskozás napjaiban jelent meg Gennagyij Zjuganov nagy feltûnést keltõ, marxista igényû, összegzõ írása: A globalizáció: zsákutca vagy kitörés? Az Orosz Kommunista Párt elnöke tanulmányának megállapításai (szakmáját tekintve matematikus és filozófus) élénk vitát keltettek. Véleményem szerint nálunk is érdemes, a kritikai megjegyzések sokaságával együtt, figyelmet fordítani erre a tanulmányra. Zjuganov a globalizáció nyugati teoretikusait, többek között Wallersteint, Karl Poppert, Brzezinskit, Attalit, Sorost, a Római Klub kutatóit bírálva, s az eddigi gyakorlatot is elemezve, rámutat arra, hogy a globalizálás társadalmi rendszer-függõ célokat szolgál. Eszköz lehet a transznacionális monopoltõke hegemónizmusának kiterjesztésében, a szuperprofit növelésében, univerzálási szándékkal a nemzeti és dolgozói érdekek hathatósabb alávetésére. Ez az út okkal váltotta ki az egyre növekvõ antiglobalista proteszt-mozgalmakat. A globalizálás kapitalista formája - írja -: világméretekben tovább növeli az egyenlõtlenségeket; a kapitalizmus "reformálásának, továbblétének" eszköze, az imperializmus magasabb stádiuma.
Zjuganov a globalizáció modern kapitalista jegyei közé sorolja, egyebek mellett a fokozottabb transznacionális koncentrációt, a monetarizmus, a spekulációs finánctõke továbbnövekedõ szerepét, az integrációt, a szupranacionális döntéseket és a parazitizmus fokozódását. Nem kétséges, hogy ezek a jegyek tovább növelik a szociális, a nemzeti és a regionális feszültségeket, csakhogy elõbb vagy utóbb kikövetelik a globális fejlõdés demokratikusabb, szocialista megoldásait is. Így az egyenlõtlen fejlõdés ellentmondásainak fokozatos felszámolását, a modern technika világméretû továbbterjesztését, a humanista érdekek elõtérbe helyezését, a korszerû képzettség és a civilizációs egyenlõség biztosítását, a közösségi megoldások hatékony érvényesítését, az egyéni és társadalmi érdekek egyeztetésének megtalálásával. Mindez elõrevetíti a munka, az életmód, az emberi együttélés gyökeres átalakulásának perspektíváit. A globalizációnak ez az útja, tehát hatalmas erõket szabadíthat fel, s alkalmassá válhat az emberiség továbbélése összes természeti feltételeinek a megoldására - fejti ki végül Zjuganov.
A konferencián mindenek fölött álló feladatnak nevezték meg a talpon álló szocialista országok védelmét, fennmaradásuk és fejlõdésük segítését. A mai legfontosabb tényezõ a Kínai Népköztársaság. A konferencián elhangzott magas színvonalú elõadásból is kiderült, hogy Kína ma egy korszerûsített s a kínai hagyományoknak és sajátos szükségleteknek megfelelõ NEP-politikát folytat. Féltõ gonddal ügyelve a marxista erõk vezetések biztosítására, messzemenõen felhasználja a többszektorú gazdálkodásban rejlõ valamennyi potenciális erõt termelõerõi, a társadalom, a kultúra és ez elhanyagolhatatlanul fontos katonai fejlesztés korszerû felgyorsítására. Rugalmas politikával igyekszik vezetõszerepét és védelmét biztosítani Ázsiában, s politikájával példát mutatni a fejlõdõ országoknak és az elmaradottak felszabadítási mozgalmainak. Kerüli a felesleges konfliktusokat, s nagy súlyt vet az ENSZ Biztonsági Tanácsában betöltött szerepe teljesítésére. Minden erõt arra összpontosít, hogy belátható idõn belül elfoglalja helyét a nagyhatalmak élvonalában. Ezen az úton jár, nagy lemaradásokat pótolni igyekezvén Vietnam is. Nehezebb a helyzet Észak-Korea és Kuba helyzetének stabilizálásában, ez utóbbinak hangsúlyos a szerepe, példájával és bátor kiállásaival, a latin-amerikai haladó mozgalmak támogatásában.
A tanácskozáson sok szó esett arról, hogy az oroszországi kommunista mozgalomnak objektíve ma is fontos feladata van mind a kapitalista restaurációt átélõ, volt szocialista államok, mind a fejlett tõkés országok haladó mozgalmai számára a sablonokat elvetõ, alkotó politikai példamutatásban. E példaadás mindenek elõtt a különbözõ, szétszóródott marxista csoportok megértõ közelítésében, a népfront-politika korszerû megújításában és a konkrét átmeneti helyzetnek megfelelõ program-minimum és taktika, illetve a közvetlen és távlati teendõk helyes megválasztásában rejlik. Az oroszországi kommunista mozgalom kitüntetett feladata a volt szovjet köztársaságok kommunista és haladó mozgalmainak támogatása és tevékenységük lehetséges összehangolása, összefogása. Az orosz kommunisták, ahogy maguk mondják, "forró idõszak" elõtt állnak. Az oroszországi jobboldal ugyanis egyesíti erõit, hogy keresztülvigye a kapitalizmust stabilizáló reformjait: a társas gazdasági formákat szétverõ földtörvényt és az ún. munkaügyi kódexet, amely a munkások és szakszervezeteik jogainak korlátozását, a szociális vívmányok alapos megcsorbítását célozza. (Talán nem fölösleges ezzel kapcsolatban megjegyeznünk, hogy Gorbacsov és Jakovlev visszavonhatatlanul leleplezõdött. Az Oroszországban jelentéktelen szociáldemokrata párt élére állva s újra aktivizálódva mindketten buzgó résztvevõi e jobboldali koalíciónak.)
A baloldal mindenesetre méltó válaszra készül. Közismert akadémikusok, tudósok, írók, mûvészek, újságírók, ûrhajósok, a szakszervezetek és tekintélyes társadalmi szervezetek vezetõi, a 43-ak imponáló összefogással felhívást bocsátottak ki: össz-oroszországi megmozdulásra szólítanak fel a "halált hozó reformok" meghiúsítására. Egyre inkább úgy tûnik, hogy az orosz baloldal levonta a szükséges következtetést. Nem elég a dumában felszólalni, vitázni s közleményeket adni ki, hanem a tömegekhez kell fordulni. Demonstrációkra kell hívni õket, erõt kell mutatni és nyomást gyakorolni. Oroszországban egyre inkább ezt követeli meg a politikai helyzet.
MORFONDÍROZÁS
SZERDAHELYI ISTVÁN
"Meglett dolgon ne aggódj"Avagy: nehéz csodának lenni
Manapság egyre gyakrabban jut eszembe az a fácska, amelyik a házunk falára nõtt. Akkoriban, nem is oly rég - azaz dehogynem, voltaképpen réges-régen - az otthonunk eléggé viharverten festett. 1956-ban a városban a levegõbe lõhettek egy tankgránátot, s az pont a mi házunkba csapott be - amúgy a környékünkön ezen túl nem történt semmi -, teleszórva hüvelykujjnyi repeszekkel mindent. A károkat a házkezelõség persze csak úgy tessék-lássék hozta rendbe, volt akkoriban ennél több gondja is. Ráadásul a fal mellett végigfutó csatorna is megrepedt valahol a föld mélyén, s a fölszivárgó víz elõbb barna foltokat festett a vakolatra, aztán szép, kerek púpocskákat alakított ki, s azok végül felhasadoztak és potyogni kezdtek:
Hazánk határát penész jelzi körben
a málló falon: nedves a lakás
- írta valamikor egy kommunista hírében álló költõ, akinek versei manapság már csak úgy szivárognak fölfelé a kultúrába, mint a nedvesség a vakolat alatt.
Mindezt távolról sem panaszként mondom, hiszen az ember szereti a hazáját, otthon érzi magát a határai között, akkor is, ha ezeket penész jelzi. A verõfényes õszök meghittsége sugárzott e málladozó falon, ahol ismerõs volt minden levedlett folt mintázata, s ahová gyerekkoromban krétával én írtam fel az emberiséghez intézett kiáltványaimat, miután a bátyáim megtanítottak arra, hogy a "hülye" szót nem pontos j-vel kell írni. Egyszóval nagyon is rendben volt miden ezzel a fallal.
S aztán megtörtént a csoda.
Valahonnan az erdõbõl a szél ide sodorhatta egy fa termését - vagy madár repült erre, és kiesett a csõrébõl? -, s az megkapaszkodott a fal egyik repedésében. Mi persze már csak akkor vettük észre, amikor jó háromujjnyira megnõtt. Én eleinte nem sok figyelmet szenteltem neki, de a feleségem mindenféle könyvekbõl kitanulta az ilyen dolgokat, s megállapította, hogy ez bizony nem akármi, hanem egy igazi tiszafa, akár húsz méteresre is megnõhet.
Elképzeltem magamnak, milyen lesz, ha egy vastag derekú tiszafa fog kiállni a házunk falából, s úgy döntöttem, ilyesmi nem lehetséges. Ebbõl viszont rögtön levontam azt a következtetést is, hogy ez a fa bizony húsz méter magasba fog emelkedni, mert az utóbbi évtizedekben úgy tapasztaltam, ha valami az emberi logika alapján teljesen lehetetlennek látszik, az biztosan megtörténik. S ha megtörténik, abból nagy baj lesz, mert a gyökerei szét fogják repeszteni a falat és a házunk összeomlik. Ki kellene tépni ezt a fácskát a falból, mielõtt mindent a nyakunkba szakaszt.
Másfelõl viszont irtózom a növények elpusztításától. Az eleven fák kivágása az én szememben a gyilkossággal rokon bûntett, s dührohamot kell elfojtanom, ha azt látom, hogy valaki letép egy virágot, amelyik egy nap alatt elhervad a vázában, de még két hétig gyönyörködtetne, ha békén hagynák. Az ilyesmit csak akkor látom megengedhetõnek, ha elkerülhetetlen. E falból kinõtt kis sarjadék pedig korántsem állított azonnal és elkerülhetetlen döntés elé.
Arról nem is szólván, hogy az egész csodaszámba vehetõ volt, s a csodákat tisztelni illik. Meg az ember mutogathatja is a vendégeinek, hogy ide nézz, ilyet még nem láttál. A én falamból nõ kifelé egy tiszafa.
A fácska nagyon lassan cseperedett, hiszen elképesztõen nehéz történelmi körülményeken kellett úrrá lennie. A vakolat a homokon kívül növénypusztító mésztõl és festékbõl áll, meg - ha jól emlékszem - cementbõl is, és ez az egyveleg nem a legkedvezõbb táptalaj. Mögötte pedig a tégla. Abba gyökereket ereszteni van akkora feladat, mint sámánhitû nomádokat dialektikus materialistákká átnevelni vagy megtanítani arra, zsoldosokként hogyan lövöldözzenek elektronikusan vezérelt rakétákat szuperszonikus amerikai vadászrepülõkbõl.
Lassan cseperedett hát, de cseperedett. Bizonyára szenvedett is, ahogyan a fal is alaposan megszenvedhette a tevékenységét. Azt mondják, minden fejlõdés ilyen. Ebben viszont nem hiszek. Meggyõzõdésem, hogy a fejlõdés csak azok szerint jár szükségképpen fájdalommal, akiknek semmiféle fájdalmat nem okoz. Sõt.
Kanyarodjunk azonban vissza a cseperedéshez. Ezzel kapcsolatban különösebb problémák nem merültek fel mindaddig, míg mindenféle, itt nem részletezhetõ családi okokból kifolyólag elkerülhetetlenné nem vált a ház teljes felújítása, beleértve a tiszafás falat s az annak nedvességet biztosító lyukas csatornát is. Nem néztem, hogyan pusztítják el a csodánkat, s ha elmegyek a fal mellett, ma is csak félszemmel sandítok a helyére. Persze, szükségszerûség volt, elkerülhetetlen volt, ami törtét. Meg visszahozhatatlan is, és apám - azokkal a szavakkal, amelyekkel õ is az apjától hallotta - mindig azt mondta nekem: "Meglett dolgon ne aggódj."
Egyébként pedig az erdõ még ott van, tiszafáin a magvakkal. Szél is fúj, madarak is röpködnek. A dialektikus materialisták meggyérültek, de a sámánhitû nomádok jól megtanulták, hogyan kell elektronikusan vezérelt rakétákat lövöldözni szuperszonikus amerikai vadászrepülõkbõl. Csak az a baj, hogy öregszem. Viszont van némi esély arra, hogy valamikor valamiképp az unokám kezébe kerül ez az írás, és innen, ha már tõlem nem, õ is megtanulhatja: "Meglett dolgon ne aggódj."
Istenem, milyen egyedül érezhette magát az a kis tiszafa a falon. Pocsékul nehéz dolog csodának lenni.
OLVASÓLÁMPA
KRISTÓ NAGY ISTVÁN
"Ellen-hazafiság"Öt könyvrõl
Széttagolt irodalmi életünkben akad még egy-egy kis csoport, mely a közös elvek ízlés és személyes kapcsolatok révén összetart és összejön. Ilyen az Írószövetségben hetenként találkozó Nagy Lajos Társaság jónéhány tagja. Õk legutóbb azt kérdezték tõlem, miért írok oly sok könyvrõl az Ezredvég-be, ahelyett hogy egyet-egyet kiemelnék s arra terelném rá az olvasók figyelmét - mit mások is teszik. "Ennyi könyvbõl nehéz kiválasztani az elolvasásra érdekeset." - Igen, válaszoltam, könnyû egy könyvet találni, ismertetni, netán érdemén felül is dicsérni. Majd minden kritikus ezt csinálja, jómagam azonban sok könyvet olvasok el és legalább ezekbõl "mintavételezve" próbálok meg valamiféle körképet adni, tipikus mûvek ismertetése révén szinte irodalmi életünk egészét áttekinteni. Mindig értékelek is, az olvasónak tehát módja van választani, hogy mit akar megismerni. Hogy bíráló megjegyzéseimet az írók egy része nem fogadja szívesen, arról nem tehetek: a kritikának a (valódi vagy vélt) hibákra is rá kell mutatnia, már csak a dicséret hitele érdekében is, no meg az írók további fejlõdése s méginkább a közönség tájékoztatása céljából. Így teszek most is.
Kezdem egy igazán szép "hazafias" könyvvel, amely Hass, alkoss, gyarapíts címmel irodalmunknak a nemzettudattal kapcsolatos legszebb, mondhatni, mérvadó verseit gyûjti egybe. Sok ilyen antológia létezik, a most említettnek az az érdeme, hogy nemcsak a minden tankönyvben szereplõ, általánosan ismert költeményeket vonultatja fel, hanem ismeretleneket is (pl. az idõsebb Szemlér Ferencét), és nem idõrendben, hanem Ábrányi Emillel kezdve a költõk ábécé rendjében. A magam részérõl nem örültem, többek között, Sajó Sándornak, akit hetven éve utálok, de a szemlélet sokfélesége tán õt is befogadhatóvá teszi. És mi a kívül-belül gyönyörû kötet legfõbb érdeme? Az, hogy a mai Budapest-centrikus könyvkiadástól eltérõen, de a legmagasabb színvonalat elérve: vidéki tanár válogatta, vidéki nyomda nyomtatta s kötötte és vidéki kiadó: a kisújszállási Szalay Kiadó adta ki. Mindenek következtében persze nehezen hozzáférhetõ - de egyáltalán mi "hozzáférhetõ" a mai terjesztési viszonyok közepette?
Teljesen hozzáférhetetlenek például az "ellen-hazafi", azaz a magyar hazája dolgait kritikusan szemlélõ Nagy Lajosnak a munkái. Sok írása kötetben máig sem olvasható, pedig már a Századunk-ba írt ragyogó kis glosszái éppúgy megérdemelnék az összegyûjtést, mint mondjuk, Zilahy Lajos Híd címû magazinjában hétrõl-hétre közzétett, méltán fanyar rádiókritikái, melyek a mai média megítélésében is segíthetnének. No, de legalább most együtt van az életmû áttekintése, a Nap Kiadó In memoriam sorozatában (melynek Kodolányi kötetérõl legutóbb írtam). Kopaszok és hajasok világharca címmel Tarján Tamás gyûjtötte egybe az író néhány, legjellemzõbbnek tekinthetõ írását s a mûveirõl szóló kritikákat, emlékezéseket. Tarján, aki rengeteg rádiószereplése, recenziója, elõadása, egész munkássága révén nemcsak irodalomtörténész, kritikus, hanem talán legkitûnõbb népmûvelõnk, e kötettel is letette a garast. Vannak hiányosságai válogatásának - éppen Nagy Lajos kora uralkodó rétegeit bíráló írásainak meg föntebb említettem alkalmai cikkeinek jelentõsége nem bontakozik ki eléggé, s kisség homályban maradnak baloldali kapcsolatai is (Tamás Aladár pl. csak egy rövid emlékidézéssel szerepel) - de egészében hézagpótló mû ez!
"Ellen-hazafi" - írtam föntebb Nagy Lajosról, de szerintem épp az "ellen" szóban bennlevõ kritikai magatartás az igazi hazafiság, mert elsõsorban a nemzetpusztító, vékony uralkodó réteg által kisajátított, álságos hazafiság ellen irányul. Ez az igazi hazafiság ma is, prózában, költészetben, kritikában egyaránt. Ezért nõ jelentõségében Simor András életmûve, akinek új versfüzete szinte kiegészíti a föntebb méltatott reprezentatív (noha vidéki) kötetet. Mert nemcsak vállalja ezt a hazát és mindig magára hagyott, sõt (újból?) kizsákmányolt népét, hanem az olykor elkeseredett bírálat hangjával próbál igazi hazafiságot tanúsítani. Átváltozások könyve ez a címoldalán gyönyörû, régi flamand Krisztus ábrázolást felmutató mû címe. De nem Simor átváltozásáról van szó, hanem az országéról, amely most (újra?) kapitalistává s (eddig páratlanul) vadliberálissá lett - legalábbis - urainak szándéka szerint. Ezek megítélése mintegy rímel Nagy Lajos hetven-nyolcvan évvel ezelõtti véleményére. Rímel? Kevéssé, mert azért Simor is "átváltozik", ha nézeteiben nem is, költõi kifejezésmódját tekintve feltétlenül. Eddig sokban Brecht költõi útján járt: többnyire az õ rímekkel vonzóvá tett, egyszerûségükben is groteszk bökverseit követte, talán azért, hogy mondandóját könnyebben befogadhatóvá, hatásossá tegye. E tekintetben most sincs hiba, de a szabad vers felé való közeledése korszerûbbé is teszi Simor költészetét. Most is ott a rím, de nem dominál, annál inkább a düh és (talán túlzó) elkeseredés - utóbbival mintha nem bízna eléggé a jövõben, s lehet, hogy neki van igaza. A kötet kettõs arculata sajátos múltidézésével mégis a jövõnek szól. Egyik rétege ahhoz a hazafias hagyományhoz kapcsolódik, amirõl az elsõként ismertetett antológia kapcsán szóltam: fölidézi költészetünk (és történelmünk) néhány alakját és sorsukat-szemléletüket maivá transzponálva szólaltatja meg õket, olykor még ismeretleneket is; Gnáde Antalrul - szégyenszemre - mit sem tudtam, pedig tragikuma Simornál - méltán - jelképes töltést nyer. Hanem van egy még mélyebb rétege e kötetkének: a Biblia néhány mítosztöredékének apokrif újraköltése, amely a próféták és Jézus sorsát szembesíti a mai emberi valósággal. Briliáns kötet, - önmagában is maradandó képviselõje Simor s vele az egész maradék baloldal mûvészetének. (Eötvös József Könyvkiadó.)
Simor apokrif biblikus versei egyáltalán nem vallásellenesek, de voltak s lehetnek, akiknek a katolikus vallásosság életelemük volt. Magam részérõl már hatvan éve három igazi "szentembert" ismertem: Sík Sándort és Bálint Sándort Szegeden, Magyar Ferencet Budapesten. Utóbbinak Kaiser László által készített életinterjújáról Csala Károly már írt ugyan az Ezredvég-ben, de nem tudom megállni, hogy ne szóljak a nagyszerû emlékirat néhány vonulatáról, amely a katolikus egyházon belüli problémákra is bátran utal: Mindszenty olykor stupid makacsságára, melynek során egy alkalommal, még a negyvenes évek elsõ felében, elbánt az akkor legkülönb katolikus költõnek tartott Mécs Lászlóval. Piti ügy volt, de jellemzõ, s megérteti, hogy miért nem kellett Mindszentynek s a hozzá hasonló fõpapoknak pl. a népi kultúra és a földreformot követelõ KALOT-mozgalom. De késõbb nem kellett Magyar Ferenc sem: az általa évtizedeken át nehéz körülmények között szerkesztett Új Embert nem vihette át az új érába, s Paskai nemcsak leváltotta õt, hanem 1989-tõl a közszerepléstõl is eltiltotta. Magyar mindezt nagyon fegyelmezetten, szinte csak "a sorok között" mondotta el, mint ahogy azt is, hogy korábban Serédi hercegprímás milyen minõsíthetetlen módon számolta fel a csehszlovákiai egyházi birtokokon létrejött szövetkezeteket a visszacsatolt Felvidéken, vagy hogy Lékai érsek mily fölöslegesen volt óvatos a Kádár-féle szocialista rendszer által felajánlott engedmények hasznosításában. Nem kevésbé érdekesek persze az emlékezés irodalomtörténeti vonatkozásai, például a Rónay Györgyrõl vagy Pilinszky Jánosról való adalékok. Különösen az utóbbi nagy költõ emberi arcáról elmondottak gazdagítják a róla alkotott képünket.
Felvidék, Erdély, szövetkezés, népfõiskolák, katolikus irodalom, - megannyi fontos emlék, melyet egy kiváló ember 2000-ben, közvetlenül halála elõtt még elbeszélhetett. Remélem, hogy amire a szerény Magyar Ferencet (mint a Magvetõ Könyvkiadó lektora) hiába biztattam: legalább "posztumusz" megjelennek prózai írásai is. (Hungarovox Kiadó.)
Jó, hogy olvashatók Magyar emlékezései. Mert akik tanúi voltak az elmúlt évtizedeknek, azoknak meg kell örökíteniük azt, amit tudnak. Szerencsére, Hosszú utca darabvég címû könyvében megtette ezt Faragó Vilmos is, az Élet és irodalom egykori szerkesztõje, aki a Kádár-korszak irodalompolitikájáról ad páratlanul plasztikus és hiteles képet, nem hallgatva el a mai közvélekedéstõl eltérõ nézeteit sem (pl. 1956-ról) Beszél az úgynevezett "rendszerváltásról" is, amely épp a lapon belül a sodródás, sunyi alkalmazkodás, törtetés és árulás folyamataként ment végbe. Nem fél név szerint is megnevezni különben megbecsülésre érdemes személyeket, pl. Cseres Tibort, Koczkás Sándort, vagy éppenséggel a mai fõszerkesztõt. Más kérdés, hogy aztán ez a fontos dokumentumkötet miféle gyûlöletet kelt majd, vagy hogy miként fogják agyonhallgatni. Pedig a német-zsidó származású Faragó pályája a falusi gyermekkortól a mai öregkori mellõzöttségig széles ívû és tipikus magyar sors. Mint annyi alulról jött társának, igenis a felszabadulás hozta meg a paraszt-proletár sorból való kiemelkedést. Dicséretére váljék, hogy csöppet sem idealizálja a hajdani paraszti-kisiparosi állapotokat, pl. nem hallgatja el a negyvenes évek kisvárosi antiszemitizmusát. Szerintem kissé elfogult a népi írókkal szemben, nem értve pl. Illyés sajátos taktikázásának motívumait, de hiszen ezeket Németh László sem értette. No de ilyesmiket írni 1944 õszérõl?! "Németh László Mezõberényben van ekkor, ott várja a halált. Zsebében sztrichninkapszula..." Mért kell ilyen marhasággal rontani különben oly meggyõzõ emlékezéseinek értékét? Hiszen Németh tán sose járt Mezõberényben, sztrichninnel pedig, orvos lévén, esze ágában sem volt elemésztenie magát (ezt mint jó ismerõse s mint gyógyszerész is, igazolhatom.) Faragó azonban éppen a döntõ ügyekben mond ki fontos dolgokat: "Nem igaz, hogy a népfi hû akar maradni a kibocsátó fészekhez. A népfi úrrá akar válni, épp azért, mert nem az." "A kommunista mûvelõdéspolitika éppen a munkásmozgalomhoz és ezért a századelõ izmusaihoz kapcsolódó, nemzeti érzékenységet kevéssé mutató alkotókat szorította háttérbe: Kassákot, az Európai Iskolát, Balázs Béla filmesztétikáját. Még Bartókkal is fenntartásai voltak..." Ugyanakkor "túlbecsüli és lebecsüli az írott szót ez a módszer". És egy emlékkép: "Nos, a debreceni stadionban nem azért vagyok gyanakvó, mert Marosán Gyuri röcögtet. Hanem mert ököllel csapkodja a pulpitust, mert hite szerint így beszélne egy melós, ha õ állna az emelvényen." Százával ilyen korjelzõ emlék, adalék a NÉKOSZ-ról vagy pl. Bókáról - páratlanná teszi Faragó emlékiratát. (Zenit könyvek)
FRIDECZKY FRIGYES
Két mûfaj ötvözeteMagyar Kódex I-VI.
Megjelent a Magyar Kódex immár hatodik kötete. E reprezentatív kiállítású történelmi munka népszerûségét mutatja, hogy már az I-II. kötete a Szép Magyar Könyv '99 versenyén Közönségdíjat nyert a VII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál látogatóinak szavazata alapján. Az ismeretterjesztõ kiadványok kategóriájában mind Az Árpádok világa, mind a Lovagkor és reneszánsz oklevelet nyert, s a könyvtárosok szavazatai alapján 2000-ben elismerõ emléklapot kapott a Magyar Kódex-sorozat, mint az elmúlt idõszak könyvtári gyarapodásának keresett, értékes mûve.
A fõszerkesztõ Szentpéteri József olyan történelmi jellegû áttekintést kíván nyújtani, amely a legfrissebb tudományos eredményekre támaszkodó, a mindenkori politikai irányzatoktól mentes, sokoldalúan körülhatárolt magyar mûvelõdéstörténet. A történelem tagolt fejezetei mellett az adott kor magyar nyelvével, irodalmával, építészetével, képzõmûvészetével, az udvar meg a nép zenéjével és táncával, hitvilágával és egyháztörténetével, az ország természetföldrajzával, a nép közvetlen környezetével, a már itt lakók, a késõbb bevándorlók, valamint a szomszéd országokban élõk szokásaival, életmódjával, gazdálkodásával és kereskedelmével foglalkozik. Számba veszi az egyes korok településtörténetét, társadalmi felépítését, a rétegek és a nemek közötti munkamegosztást, a ruházkodást, a lakáskultúrát stb. - tehát a történelmi események kronologikus menete mellett leírja mindazokat az életfunkciókat, amelyek a kor nemzetrétegének sajátos megjelenését és arculatát jellemzik. Képet festünk magunkról Európa és a világ számára: kik vagyunk, honnan jöttünk, s mivel járultunk hozzá Európa és a nagyvilág kultúrájához?
A könyvsorozat nem véletlenül nevezi magát kódexnek: az eredeti iniciálék és krónikarészletek képmásával díszített mû minden más kiadványnál erõteljesebben jeleníti meg és hangsúlyozza a kor jellegzetes légkörét, nemcsak a leírásával, hanem a külsõ, képi megmutatkozásával is. Az utóbbit segíti elõ a minden kötethez mellékelt CD-ROM képanyaga és zenéje. "Az írott ismeretek hagyományos közvetítõje, a nyomtatott könyv és a legmodernebb információhordozó, a CD-ROM-melléklet együttes megjelenése más-más igényt elégít ki, egyszersmind ki is egészíti egymást. A digitalizált képek, amelyek az egyes kötetek illusztrálását szolgálják, új élete kelnek a számítógépes keresõprogram segítségével: tetszés szerinti sorrendben, az olvasó érdeklõdésének megfelelõen összeállított tematikus válogatásban megtekinthetõk, elmenthetõk és bármikor levetíthetõk számítógép segítségével. Az elmúlt korok hangulatához, mindennapjaihoz és kiemelkedõ eseményeihez visznek közel bennünket a CD-ROM-on megtalálható zenei válogatások."
A Magyar Kódex elsõ része, Az Árpádok világa 1301-ig terjed, s a szerzõk nyomon követik a magyarság eredetének, vándorlásának útvonalait. Bemutatják, hogy a kárpát-medencei letelepedésük idején milyen volt társadalmunk felépítése, s miféle változásokat hoztak az elkövetkezõ évszázadok. A kalandozásoknak az államszervezés idõszaka vetett véget: Géza nagyfejedelem és Szent István király révén a Keletrõl jött, sokgyökerû népesség beilleszkedett az európai keresztény népek sorába. Az Árpád-kor folyamán azonban mindvégig kérdéses maradt: sikerül-e a Magyar Királyságnak megõriznie függetlenségét a két nagyhatalom, a Német-római Császárság és a Bizánci Birodalom között? A regõsök képviselete hagyományõrzõ szóbeliséghez e korszakban járult hozzá a kibontakozó latin nyelvû irodalom. a keresztény egyház mûveltségterjesztõ tevékenysége mellett lassan teret nyert a világiasodó kultúra, megszülettek elsõ magyar nyelvû emlékeink. A román kor mûvészete a korai gótikáig ívelt. A korabeli mindennapok teljes életet nyújtottak a királyi udvar tagjainak, a városok polgárainak és a falvak pórnépének egyaránt. A kötet taglalja Géza fejedelem és István szerepét az ország Európába illeszkedésébe, elénk tárja az Árpád-házi uralkodók államszervezési munkáját, bemutatva a trónviszályokat, Szent László, Könyves Kálmán törvényeit, reformjait, s befejezi a tatárjárással, az ország újjáépítésével s az utolsó Árpádokkal.
A második kötet, a Lovagkor és reneszánsz mûvelõdéstörténete 1301-gyel kezdõdik s a mohácsi csatavesztéssel, 1526-tal zárul. Bemutatja az Anjou-k és Zsigmond uralkodását, majd a Hunyadiakat és a Jagellókat, az elsõ Habsburgot, a zavaros idõket Albert király halála után, V. László idõszakát, Hunyadi János hadjáratait, Mátyás király országgyarapító, nemzeti kultúránkat felvirágoztató uralmát, befejezve II. Ulászlóval, II. Lajossal és a mohácsi vésszel, érintve közben Bakócz Tamás tevékenységét és az 1514-es Dózsa-féle parasztháborút.
A harmadik könyv, a Szultán és császár birodalmában, Magyarország mûvelõdéstörténetét az 1526 és az 1790 közötti idõtartamban tárgyalja. A mohácsi csatavesztéstõl a török haderõ kiûzését rögzítõ karlócai békén át a felvilágosult abszolutizmus végéig, II. József haláláig tekinti át a három részre szakadt, majd ismét egyesült ország politikai és hadtörténetét, kormányzását, társadalomtörténetét. Irodalmi és nyelvi vonatozásban a könyvnyomtatás és a nemzeti irodalom elemzését, a nyelvújítás elõkészítését jellemzi a reformáció és az ellenreformáció idején, illetve a felvilágosodás korában. A mûvészettörténet az érett reneszánsztól a késõ barokk és a rokokó stíluskorszakok építészetét, szobrászatát, festészetét, könyv- és iparmûvészetét mutatja be, kitekintéssel az oszmán-török építészet emlékeire is.
A negyedik kötet a Reformkor és kiegyezés, 1790 és 1867 között is hét témakört mutat be. A történelem fejezet a nemzeti eszméléstõl a kiegyezésig ívelõ idõszakot fogja át. A nyelvtörténet a nyelvújítás folyamatát, s a legfontosabb nyelvi változásokat idézi. Az irodalom- és mûvészettörténet a romantika és a nemzeti klasszicizmus idõszakáról tájékoztat, amikor a költõk és az írók szinte közvetlen hatást gyakoroltak a napi politikára; képzõmûvészetben kialakult a nemzeti építészet-szobrászat klasszicista stílusa, festészetben a történelmi témákkal erõsödött a nemzeti romantika, a nemzeti szabadság, a Habsburg-ellenes felkelések hõseink heroikus ábrázolása. A zeneéletben a nemzeti opera és szimfonikus zene formálódása s kivirágzása, a Szózat és a Himnusz születése. Létrejön a magyar színjátszás, a Nemzeti Színház, a nemzeti stílus és a forradalmi romantika a színpadokon.
Az ötödik kötet, Az Osztrák-Magyar Monarchia a dualista rendszer kialakulásától az elsõ világháború végéig vetíti elénk a korszak történelmi, társadalmi, irodalmi, mûvészeti, vallási stb. mozgásának és fejlõdésének képsorait. A hatodik kötet, Magyarok a 20. században (Magyarország mûvelõdéstörténete 1918-2000) címmel hét fõ témakörben - történelem, nyelv- és irodalomtörténet, mûvészettörténet, zene- és tánctörténet, színház- és filmtörténet, egyháztörténet, valamint táj és nép - foglalja össze huszadik századi kultúrhistóriánkat.
A könyvsorozat két mûfaj sajátosságait ötvözi: enciklopédikus igénnyel öleli fel mindazokat az ismereteket, amelyek lehetõ legszélesebb értelemben vett mûvelõdéstörténetet jelentik a mai kor embere számára. Az esszészerûen megfogalmazott szöveghez lexikonszerûen tömör címszavak járulnak. E mini-lexikonszócikkek és az írásos emlékek olykor személyes, intim életképe segíti igen érzékletesen elmélyíteni az adott kor történelmi szituációinak részletesebb, elmélyültebb, lélektanilag is testközelibb érzéki felfogását a mai olvasó részére.
Kötetenként több mint 500 kép (fotók, miniatúrák, kódexlapok, festmények, metszetek, térképek, pecsétek, ékszerek, fegyverek, háztartási tárgyak, ruhák, bútorok stb.), valamint bõséges szak- és ismeretterjesztõ könyvekbõl álló irodalomjegyzék alkotja a mellékleteket. (Kossuth Kiadó).