KOHÁRI CSABA
 
Átaludt idõ
 
Anyával a konyhaasztalnál ültem egy délelõtt meg egy délután, és néztünk ki a nagylyukú nejlonfüggönyön keresztül a kinti világra. Közben kávét ittunk, amit anya még a reggeli zaccból fõzött.
    Õ sem gondolta annak idején, amikor még vékonyka, fiatal lány volt, hogy egyszer - úgy harminc év múlva - a fiának a kétszer kifõzött zaccból fog kávét adni.
    Próbálta megfejteni a dolgot, hogy miért alakult így az élete és mi késztette, kényszeríti a fiát a tovatûnõ pillanat megragadására, rögzítésére a fényérzékeny anyagon.
    - Talán, ha leírom az idõt vagy ha lefényképezem, ha dobozba zárom, akkor talán nem tûnik el. Akiket megírtam azok mindig itt maradnak velem.
    Ez ad egyfajta biztonságot a változás ellen. Magam sem látom egészen tisztán, de ez a valami...
 
    Elõttem a Petersens Photographic legújabb száma. Alkoholt kéne inni valahol, de a hideg utca nem kellemes ilyenkor, a hangfalakból jazz szól csendesen, harsányan és émelyítõn kellemesen a fél üveg Finnlandia után, meg a bor után amit Béla úrral ittunk az elõbb.
    Béla itt volt. Hazajött Amerikából az ünnepekre, pár napra, csak úgy, az íze kedvéért, meg hogy egyen már végre valami jót.
    Az asztalon egy Pentax MX a vakuval meg a Canon is egy nagyfényerejû alapoptikával csak úgy, mert itt kell lenniük, hogy talán csináljak néhány fotót, a régi idõk emlékére, meg kellenek ezek a fotók nekem , neki is.
    Végül is nem mentem el kocsmázni vele. Talán mert már nyolc volt, pedig Beus mondta: - Most biztosan elterjedt rólad, hogy papucs lettél - és nevetett, így inkább megnéztem a Híradót, mert fontos tudni, hogy ki hogy öli meg egymást, ettem is, és a film alatt már aludtam egy jót csendesen.
 
Hajnalban ébredt, fél öt felé, és nyomasztották saját gondolatai, amik mérges, piszkos vízként kavarogtak a fejében.
    - Elpusztít ez a Város - gondolta - Elhízok, elpuhulok teljesen.
    Nem nézett bele a hajnali tükörbe, mert nem akarta látni a felpuffadt, bozontos, hájas arc komisz, kis ritka sörtéit a hajnali fürdõszoba konok félhomályában. És azt sem akarta látni, ha áll valaki a háta mögött.
    Megfordult, de csak a csempe vigyorgott rá bambán a szemközti falról.
    Már sejtette, hogy milyen az élet, volt már benne egy kicsit. Sorsa minden fordulásakor nyújtott és el is vett valamit, néha persze nem arányosan. Sosem arányosan.
    Elvette a barátait, a régi életét, a hegyeket az ablak elõl, az éjszakák csöndjét és a levegõ illatát ami hajnalonként beszökött a városka házai közé a hegyekbõl virág és fenyõillattal telve.
    Persze adott egy újat is. Egy kis reggeli rossz szájízt és köhögést negyed nyolckor a Wesselényi utca poros kutyaszarszagú járdáin, meg a Popular Photography 1964-es számait.
    Állt persze este hét felé is a Wesselényi utca egyik sarkán, és a belõtt lányokat meg a srácokat nézte, akik próbáltak átevickélni az utca túlsó oldalára az anyagért. A dealer kurvákat is futtatott, aranyszínû Mercedessel járt, és nem sokkal volt idõsebb náluk.
    A ház sarkán levõ kocsmából szolid alkoholisták tántorogtak ki az olcsó bortól részegen, hogy diszkréten hányjanak egyet a lefolyóba a járda szélén. A kocsma elõtt az útjelzõ tábla alumíniumoszlopához kötve mindig volt egy kutya.
    Marta az orrát a kipufogógázok összetett szaga, és sajnálta az ólomgazdag levegõben élõ embereket, a gyerekeket akiket kocsiban toltak és a kutyákat. Állandóan száraz volt a torka, fõleg a téli hónapokban amikor önnön bûzébe fulladt a Város, és köhögött egy kis oxigén után. József Attila jutott az eszébe.
    Állt a hidegben az utcasarkon és valójában a Szentkúti templom barokk oltárát fényképezte a kegytemplom hideg sötétjében.
 
1992. 04. 7-én kedd volt, egészen hétköznapi szokásos kedd és fél nyolckor a zuglói kert felõl ahol a szépen felásott földben néhány szõlõtõke tengõdött szomorúan a szürke idõben, a kollégium 235-ös szobájának nyitott alsó bukóablakán behallatszott egy madár reggeli éneke.
    Gábor és Feri még aludtak a felsõ ágyon, Õk késõbb jöttek be, akkor amikor õ már aludt. Tegnap volt újra szobaszemle (mint ahogy lesz majd a hadseregben is, és még nem is gondolja, hogy pár hónap múlva abban is részt fog venni), így az emelet tanári kara és a nagyon kifestett igazgatónõ bejön majd szörnyülködni. Jokesz a nevelõtanár persze közölte, hogy most már el kell küldenie az értesítõket a szülõknek, hogy gyermekük szerkényében üres üvegek találhatók. Teli nem lehet, mert azt tegnap este megitták. A pezsgõsüveg ott pihent Gábor szekrényében s szolidan húzta meg magát a piszkos edények és a zoknik között.
    Gábor 21 éves lett.
    - Semmi különös - mondta.
    A szekrényen keresztül áthallatszott Demjén Rózsi hangja. A dekoratõrök már fenn voltak.
    A lábán egy fél zoknival készülõdött már fél órája a zuhanyzáshoz, és tudta, hogy ez a nagy hirtelenség nem vezet jóra. Balázzsal is megtaláltak tegnap éjjel minden nagyobb pocsolyát, amíg kiértek a Stopból a buszmegállóba ahonnan a 173-as vitte volna el õket, ha hagyják.
    A nyomdaipariban is bebetonozták azt a kis zöld foltot a bõrfotelek elõtt az aulában, ahonnan a nagyszünetben olyan kiváló idõtöltés volt szinte hanyattfekve nézni be az elsõ emeleti kerengõn sétáló lányok szoknyája alá. Körbekerítették lánccal is. Aztán hónapok múlva egy korai Heidelberget helyeznek majd el benne. Az életkedvet benne már csak Ditke jövõ heti 5 napja tartotta. Szombaton majd túrázni mennek Bélával és Andrással a Mátrába, Balázs szólt, hogy sajnálja, de nem tud jönni, mert munkát talált, mint reprófényképész a belvárosban, a Corvin mögött egy kis utcában és már három napja ott dolgozik. Jó lehet Neki!
    Még várta, hogy fog kapni Ditkétõl levelet.
    A szünetekben Barthától Az Erdélyi Fejedelemség születését olvasta, valamikor régész szeretett volna lenni, de predesztinálva volt valami egészen másra.
    Az évben felvételizett Debrecenbe az orvosira - szociális munkásnak - persze, nem fogják felvenni, hogy évek múlva megpróbálja Miskolcon a kulturális antropológiát, de persze oda sem veszik fel, mint ahogy sehová sem. Õ még nem tudja, de Ditke két hónap múlva kidobja - a felvételikor -, és még azon a nyáron elviszik Rétságra lövész kutyának vagy tüzérnek, hiába bujkált elõle.
    A szakma, amit két évig tanul, az érettségi után már kihalt. Õk voltak az utolsó osztály, melyet indítottak.
 
Egy évvel azelõtt március volt, talán. A hó már elolvadt, csak a völgyekben maradt meg a fák között emlékeztetõnek a télbõl és kásás, kemény felszínén csak fagyott lábú madarak szökdécseltek a ráhullott magok és összetöpörödött bogyók után.
    Orbán Márk atya fogadószobájában meleg volt, bár míg várt a nyitott kerengõben, fázósan fogta össze magán a kabátot a színes szentek szobrai között.
    - Á, emlékszem, maga jön fényképezni a templomot - mosolygott kicsit zavartan az atya, a telefon alapján egy idõsebb férfire számított, miközben beengedte a hûvös, rácsosablakos folyosóra.
    Az atyának nagy, erõs tenyere volt és meleg kézszorítása férfias és szilárd mint a hite, és emellett rajzolt és mûvészettörténetet tanított.
    Daróczy Attila egyébként is ismerte. Igaz embernek tartotta, és üdvözölte, amit muszáj volt átadni.
    - Inkább csak szigorú - mondta széles mosollyal az atya, és egy hirtelen mozdulattal egyedül hagyta õt az oltár elõtt a táskáival meg az állványaival.
    - Fotografáljon nyugodtan - hallotta még a hangját a sekrestyébõl ahol az öreg barna szekrényekre voltak kiakasztva a fehér miseruhák. - Nekem most dolgom van, de csak maradjon nyugodtan. Majd dél felé magáért jövök.
    A templomban iszonyatosan hideg volt. A freskókon vacogtak a súlyos barokk szentek és az aranyossazárnyú angyalkák is némán dideregtek az oltár két szélén.
    Hátrament a sötétbarna, agyonkoptatott padok közt a bejáratig, felállította a nagy fekete állványt, szemben a fõhajóval és a Pentacon Sixre felpattintotta a nagylátószögû Flektogont. Húzott még egy kicsit a szorítógyûrûn és felajzotta a nehéz gépet, hogy a tükör végre leereszkedjen a vászonredõnyzár és az optika hátsó lencséje közé.
    Kezével be kellett árnyékolnia a keresõt, hogy lásson valamit a félhomályban. Az oldalsó ablakok színes szentjein át lágy, gyenge reggeli fénysugarak hullottak a hideg kõpadlóra, formát, kiterjedést adva a padoknak és a dermedt fehér meg sárga nehézillatú virágoknak amik a mellékoltárok márványvázaiban dideregtek.
    Négy percig exponált teljes nyílással, hogy a 25 ASÁ-s Ilfordon megfelelõ legyen a fedettség és a fényhiányban is kirajzolódjon a belsõ tér minden nehezen látható fázó alakja.
    A súlyos faajtó másik oldalán, kinn a völgyben már belopódzott a fény, néhány tétova madár megrebbentette a szárnyát, de a bágyadt kis sugarak a méteres falakat, nem tudták átmelegíteni.
    A templom a Cserhát egyik völgyében az esztergomi egyházmegye területén feküdt nem messze Mátraverebély falutól és a környezõ falvakból, városkákból, már évszázadok óta jártak a népek Nagyboldogasszonykor és Páduai Szent Antal meg Szent Anna ünnepén, hogy megfürdessék lelküket az Úr fényében és igyanak egy-egy kortyot a források csodatévõ vizébõl.
    Az 1100-as évek elején Árpád-házi László király - (aki késõbb a Szent elõnevet kapta, mert elbánt a kunokkal, törvénykezett, meg az országban is rendet csinált ) - csatái közben e gyönyörû völgyben pihent meg és lovának patái meg lándzsája nyomán források fakadtak fel a földbõl.
    Úgy 50-100 évvel késõbb a verebélyi pásztor süketnéma fiának jelenik meg a Szûz a forrás menti hársfánál. A Szûz persze késõbb is megjelenik a vidéken, igaz közben eltelik 800 év, a Mátrában egy mélyen vallásos hasznosi asszonynak, aki sokat szenved részeges férjétõl, újra egy forrásnál, és Klára - így hívják az asszonyt akit szülei nem engednek apácának elhivatottsága ellenére sem, mert vigyáznia kell kisebb testvéreire - kápolnát épített azon a helyen.
    1705-ben itt a Cserhát eldugott kis völgyében is épül egy kápolna egy kegyszobor számára, aminek az eredete ismeretlen, de a pásztó ciszterciták a klastromukból menekítenek ide.
    Aztán 1758-ban elkezdenek építeni itt egy kéttornyú kegytemplomot, ami 5 év alatt el is készül, a vidék egyik földesura Almási János és az itt remetéskedõ volt feldebrõi plébános, Belláght Ádám buzgólkodásával. A század vége fel - 1772-ben - ferences testvérek telepednek le Szentkúton, és 1950-ig gondozzák is, de akkor a rendszer, amely nem viseltetik szívesen a vallásos megnyilvánulások iránt feloszlatta a rendet.
    Melacho Péter 1928-ra elkészül a 27 méter hosszú és 17 méter széles templom felépítményeivel, ami a hét szentséget ábrázolja.
    1934-ben Stefanek Albin elkészíti a falak festményeit, míg Hollós Endre az oltárképeket festi meg. A század végén az akkori pápa, VI. Pál "Kisebb Bazilika" rangjára emeli 1970-ben.
    Azután a templomhoz tartozó egyik szárny épületben idõsek szociális otthona mûködik. Egy negyedóra után elõrejött az oltárhoz, és a faragott meg a festett szentek fényképezéséhez kezdett a sötétben a fény minden kis finom morzsáját felhasználva ami csak a levegõben billegett. Mert fény volt, csak meg kellett várni, hogy elegendõ gyûljön össze a vászonredõnyzár két szárnya közt feszülõ fényérzékeny anyag felületén. A szobrok idõnként mintha megmozdultak volna, nem is csoda ilyen hidegben, ha megremegnek idõnként, vagy arrébb helyezik ha pár centivel is megdermedt lábukat, de amint feléjük fordult a kamera nagy üvegszeme rögtön mozdulatlanná dermedtek nehogy kiderüljön a dolog.
    Két exponálózsinórja is tönkrement mire végzett a négy tekercs filmmel és úgy érezte nem akar már többet fényképezni a hidegben. Már pakolt amikor Márk atya megjelent a mellékhajó ajtajában kezében egy pohár gõzölgõ teáskannával.
    - No, jöjjön. Végzett? Biztosan jól átfagyott idebenn. Jól fog esni egy pohár forró tea.
    Fürgén elõresietett az ebédlõig és a jólfûtött teremben a belsõ, hosszú faasztal szélén, egymással szemben már ott volt két pohár meg néhány doboz teafilter.
    - Válasszon, melyiket szereti? - bökött állával a dobozokra. - Én maradok a gyümölcsteáknál, az elõbb már úgyis ittam egyet.
    A tea forró volt és citromos, végigperzselte a torkát és kellemesen elöntötte a meleg a belsejét.
    - Áthûlt nagyon? Aztán mire kellenek magának ezek a fényképek?
    - Barokk templomokat fényképezek, fõként a belsejüket. Ezt tanultam, ezt szeretem csinálni, és nagyon szerencsés vagyok, hogy tehetem is.
    - Hát igen - bólintott Márk atya -, szerencsések vagyunk, ha abban munkálkodhatunk amit szeretünk.
    A templomokban minden örök - akarta még mondani, de nem tudta elmondhatja e mindezt egy papnak, egy szerzetesnek. - Évszázadok óta nem történt bennük komoly változás és a festett falak között ott lebeg valami a levegõben a földbõl és az égbõl is. Az egyszerû palóc asszonyok hite, a férfiak néma vasárnapi tiszteletteljes hallgatása és a hamisan énekelt szenténekek egy-egy foszlánya a mennyezeten a festett, kövér kis barokk angyalok között. A templom épülete valahol mindig egy szilárd, valós kapocs volt a múlt és a jövõ között a jelenben, kézzelfoghatóan és titokzatosan. Földi és égi építmény. Híd a kettõ között. Vagy egy nagy lajtorja. De mindig az alsó fokokon állunk.
    Ezt szerette volna elmondani egyszerûen és nyíltan, de nem merte, ezért is bújt el a fényképezõgép széles fekete hátfala mögé, ahonnan megnyugtató biztonsággal szemlélhette a számára oly félelmetes világot.
 
Szeretett volna rágyújtani.
Piszokul vágyott már egy pipa megnyugtató kellemes ízei után, de itt, az utcasarkon állva nem lehetett.
    Az irodában reggel a kihûlt, kesernyés fekete mellett, vagy a Mátra valamelyik mohos fatörzsén, vagy Balázs Pethényi utcai szobájában borozgatás közben ott lehet, míg Jan Garbarek muzsikál, de a Wesselényi utcában nem. Az a hely nem arra való.
 
    Kék volt az éjszaka a városka felett. Öt óra felé már nem voltak csillagok, csak a sárgafényû utcalámpák szórták fényüket a behavazott háztetõkre és a rezgõlevelû jegenyefákra.
    - Szent lesz ez a nap - mondta volna nagyapám. - Ma születik meg a Kisjézus.
    Nagyapám nem volt hívõ ember, de Máriát a Szûzet, meg a Kisjézust tisztelte és szerette, mint ahogy tisztelt minden asszonyt - kékkötényû, tündérnagyanyámat sem engedte egy napot sem dolgozni, mert az asszonynak az a dolga, hogy összetartsa a családot és nevelje a gyerekeket, hogy otthont csináljon a házból - a Jézuska az meg egy kis gyermek.
    A Kisjézus közben békésen aludt a Szent Lõrinc templom apró jászolában a szalmán és a faállatkák némán lehelték.
    A nehéz márvány oltár mögött, hideg, fekete magányba gubózva aludt egy pók is, mitsem törõdve az ünnep hajnalával.
    Az utcák még csendesek voltak.
    Talán egy-egy hajnali autó berregett végig rajtuk fagyos hólét fröcskölve fel a járdákra meg a házak falára, és néhányan most mentek csak haza a hosszúranyúlt éjszakából lelkükben a tudattal, hogy holnap karácsony lesz. Estére majd összegyûlik a család, hogy elköltse az ünnepi vacsorát, bejglit esznek és bort isznak rá, beszélgetnek is majd talán, vagy csak nézik a tévét némán és elégedetten, eltelve a zsíros, nehéz ételek ízeitõl.
    - A sírra is ki kell vinni a fenyõfát - ébredt fel anyám hajnalban és kinézett a sötétbe a bepárásodott ablakon. Az üvegen át bevilágított a ház elõtt álló lámpa sárga didergõ fénye, a függöny árnyékát belerajzolva a parkettába.
    A síron karácsonykor mindig kellett lennie egy fenyõfának, feldíszítve angyalhajjal, kis gyertyacsonkkal, ami még az elõzõ karácsonyról maradt, talán valami repedt, apró dísszel is, hogy mamáéknak is legyen szép karácsonyuk.
    Amíg ezt végiggondolta újra elaludt, mint ahogy aludt még a liszt, a mák, a dió és a méz is a konyhaasztalon a félhomályban.
    Lassan reggeledett.
    Az apró, ideges, fekete kutya már egy ideje ott toporzékolt az ajtó elõtt, míg a fehér, bolyhos macska még némán aludt gondtalanul a padláson a nyárillatú finom szénában, békéseket szellentve a világba.
 
Aztán elmúlt az a karácsony is és az ember érezte, hogy rossz helyen volt idõnként, rossz idõben. Érezte, hogy egészen máshol kellene lennie és valami mást csinálnia, mint amit tesz éppen mint amit vállalt, amibe kényszerült, kényszerítette magát, vagy õt az élet, a sors, a körülmények, a család, a felelõsség, az asszony, a gyerekek, a Valóság.
    A feje fáj, és rosszul érzi magát a tehetetlenségtõl, mely agyára, életére telepszik, de nem tud vagy már nem is akar szabadulni. Aztán jön a cigaretta, a kávé, az elhízás és a döglés esténként a színes, harsány mámor tévé elõtt, mert könnyebb rossz szájízzel.
    Hát újra két óra volt, és hajnal. Kínzó, gyötrõ, fejfájós hajnal. Mint mindig.
    Kinn az üvegen túl álmosan égtek a lámpák sárgán meg fehéren a hideg, nedves utca két oldalán. Kedve lett volna elsétálni az utcákon reggelig amikor is a ködök leköltöznek a hegyek közül a városka utcáira.
    Már egy ideje nem élt egészségesen.
    - Hízok és dohányzom - mondta Balázsnak a Krisztinán két hónappal ezelõtt az üvegeshez menet -, keveset mozgok és sokat idegeskedem, hogy kijöjjön az egyensúly, ami a halálig visz elõre. Van négy gépem meg adósságaim.
    - Ugyan, kinek nincsenek adósságai? - legyintett Balázs.
    - A legtöbb a családom felé félresiklott életemmel.
    - Miért?
    - Hát nem lettem se tanító, se vigéc. Okos, szép meg gazdag sem vagyok, és tehetségrõl ne is beszéljünk. Kilátásaim nincsenek. Közalkalmazott napszámosként húzzuk az igát, meg az asszonyt gyötröm testi, lelki vágyaimmal.
    - Hát végül is azért vannak, hogy elviseljenek. Nem?
    Most alszik szegény - gondolta - míg én a Pentaxom kis fekete testét bámulom a hatvan wattos izzó fényében. Benn és kinn az ablak párás üvegén túl nem mozdult a levegõ, csak az asszony egyenletes szuszogása hallatszott.
    Föl kéne innen állni - gondolta - és kimenni a sötétbe, meg a hidegbe az állványnyal meg a géppel, aminek fekete vászonredõnyzárai mögött egy lejárt Agfapan 400 lapul csendesen.
    - Miért? - kérdezte volna az anyja, ha fölébred a csörgésre és a cipõk surranására a kopott linóleumon úgy hajnal kettõ felé, amikor a zárat nyitja ki. - Hová mész kisfiam?
    - Hogy az idõ hosszú másodperceit égessem a filmre a sötétben - válaszolta volna szemtelenül. - Hogy száraz, szürke faágat fényképezzek, amint néma kiáltással görcsösen kapaszkodik a csillagtalan égbe.
    - De hát minden rendes ember alszik ilyenkor - mondta volna az anyja, aztán persze megadta volna magát. - De hát azt csinálsz amit akarsz, nagy fiú vagy már. Aztán azért, ahogy menne be a szobába még hozzátenné: - Éjszaka van.
    - De hát képek vannak a fejemben - mondaná már csak úgy magának -, amiket láttam már valahol az utcán, a sötétben. Elkészítésre és nagyításra vágyók. És gyötörnek, nyomasztanak, mert ki akarnak szabadulni.
    Az utcán persze még voltak. Sokan, az éjszakához képest. Fiatalok akik a város diszkóiból és más italos, cigarettafüstös szórakozóhelyeirõl tartottak hazafelé, és néma értetlen arccal nézték a fekete rudakat cipelõ õrültet.
    A temetõ falánál állt meg a fák alatt és hosszúkat exponált a Holdra. Négyperceseket.
 
"Az elõbb még fél négy volt és kimentem az elõszobába, hogy felvegyem a fûtést a falon legalább húsz fokra. Beuska halkan szuszogott én pedig elgondolkoztam, hogy volt idõ amikor még belefértem a nadrágjaimba."
    Mert volt idõ amikor még volt egy fehér autó, egy idejétmúlt Volkswagen motorral, 95-ös ólommentessel járt és a motor halkan duruzsolt a hideg téli hajnalokon, még pirkadat elõtt, a jégtócsás, zúzmarás reggeleken.
    Akkoriban jóformán nem is fényképezett és nem is írt egyetlen újságnak sem. Tudta persze, hogy hiányzik valami nagyon hiányzik a napjaiból, de az más élet volt, az másról szólt. Így inkább néha elszívott egy-egy doboz finom cigarettát és eljárogatott a Cafehausba meg a Farakásba. De egy idõ után mindegyik megváltozott, mint ahogy a barátok is eltûntek a valóság álcahálói mögé. Éjszakánként dideregve ballagott haza L.-tõl a temetõ fala mellett a hideg, csillagos ég alatt.
    A temetõ szürke, vállig érõ kerítésén túl némán álltak a sírkövek, meg feküdtek darabokra törve a járda oldalában a nagylombú fák között a holdfényben és õrizték márvány, meg betonlapjaik alatt a holtemberek sárga csontjait.
    Ha nem járt arra senki, megállt pisilni a sarki benzinkútnál. Volt ott egy lámpaoszlop...
 
- Anyám az utolsó foltosszirmú rózsát állította az asztalra egy vázába, hogy Beusnak legyen, ha megérkezünk.
    Szinte észre sem vettük, csak bementünk, zabáltam és bedöglöttem a tévé elé ahol Fábry Esti Showdere ment.
    - Rohantunk, de nem értünk oda sehová és nem voltam kinn az õszi hegyekben már vagy két éve - mondta Balázsnak egy hét múlva a stúdióban filmvágás közben. Színes ruhában, kiscsizmában, háromlábú bottal gyerekek járkáltak két Sony monitoron.
    - Tudom, ha valamit kapok az élettõl vagy elveszek, azért adnom is kell cserébe. De a cseréim a sorssal szemben mostanában egyre szerencsétlenebbül sikerülnek.
    Így tavasszal már nem ült ki a virágzó barackfák alá, hogy onnan nézze a méheket az almafa virágai között. A lapos, madáritató köveket is benõtte azóta a fû és Andrással meg Balázzsal nem fényképezték le a Várhegy oldalában lévõ szõlõskertek holdfény árnyékát az októberi éjszakákon nagyfilmes géppel.
    Õsszel már nem hallgatta a levelek neszezését a fákon a Mátra völgyeiben és hajnalonként nem ízlelte meg a levegõt, mely a hegyek kék csúcsairól hozza el a fenyõk és a virágos hegyi rétek illatát.
    Átaludta ezt az idõt.
 
SÁRKÖZI LÁSZLÓ

Részletek egy szonettfüzérbõl

I.
Tizennégy évvel ezelõtt jártam
itt utoljára, csak két napig bírtam
köztük, aztán majd egy hétig hánytam

Hazaérve s az undortól már sírtam;
többé soha feléjük sem nézek,
fogadkoztam kamaszfejjel; vérem
nem az övék - ezt rögtön visszaszívtam

hiszen lélekben mégis egyek vagyunk;
nem tagadhatom, nem is akarom;
arcom és szemem részük valahol,
az marad, míg élünk, míg meg nem halunk

s a földben kõ illata nem érzik,
de addig - kiválok, húsig kaparom
sebem s nem szívem: a tollam vérzik

II.
Elindultam s vittem a barátom;
cigánytelepet még képen sem látott,
a szélén megállt, feje hátravágott,
mint akit vasököl vágott szájon.

Vajon mit vártam? mindig a régi:
félig romos putrik, lelakott kéglik
váltják egymást, kormos zsír feketéllik,
fénylik falakon; kezdettõl - végig...

Szakadékba lök a roma aroma:
régi képek hulltak elém sorban,
fülembe rúgja rengeteg adoma

csizmája vasalt sarkát... de gyorsan
leküzdtük s cipõnk talpán az Út pora
része az atomkori nyomornak.
 

LÁRAI ESZTER

Kettõs portré

Vers-váz

perc pillanat robbanása
az összekulcsolt terv
szabdalt kezek magánya
a halál elnyújtózik
- füstölgõ alkonyat -
New York szigeted nyelvére
perzselõ csókot ad
kezek szétszórva itt-ott
megfosztott utolsó imától
rémület révület szemében
aki most téged gyászol
nem volt ott senki ki tudta
ez lesz az utolsó napja
szegény profit-termõ népség
nem lesz soha többé sansza
felfutó idegszálak
higany-rémület
Manhattan elfordult
ez a nap tõled
a fém lágy arcát mutatja
fémketrecek helyett
a fém; olvadó massza
égbetörõ vágyat
hosszú óra olvasztja
Manhattan szívedet zúzták
vagy két tépõ fogad?
állkapcsod volt-e a Wall Street?
- most DNS mintákat ad -
itt õrölték a zöld pénzt
itt zúzták halomba
nyugdíjasok nyugodt álmát
virtuális vagyonkáját
a kábel-erekben pénz folyt
pénztõl lüktettek a tornyok
véres lett a szíved
terméketlen vér folyt
betört ablakú házak
kirándult vállú házak
pár nap öregek lettek
és végleg összerogytak
Átkozott-e ez a város?
Isten rühell minden tornyot
véres lett a szíved
ahol pénzerek folynak
Sirassalak-e Manhattan?
a gazdagság égbe szökellt
de hány betört orrú álom
tapad itt egy dollárhoz
hány megtört hátú öreg
kit nem méltat senki filmre?
Három napja nézlek báva rémülettel
összekulcsolt kézzel törõdött figyelemmel
a világ szélérõl írok
amit te így hívsz: the rest of the world
 

Sóhaj

Bárcsak eltéríthetnék minden terroristát a verseimbe
Ott térítgetnék el a sorokat
Nem születne egyetlen épeszû versem
De feláldoznám minden verssorom
Ha ez egyetlen életet megmenthetne
 

SIMOR ANDRÁS
 

José Martí modorában,
anginás roham után

Vakmerõn kell élni, mint José Martí
Vakmerõ Óriása, aki hitte:
Él még emberi lélek itt a földön!
és hirdette, az élet szabadon jó,
ha nem szabad, nem jó a szerelem se.
Ezért háborog és gyúl ki ma versem,
bár nem szalad át a gyöngéd síkságon,
és parfümös palotákat se önt el
lávájával merész hasonlatoknak,
csak dokumentumot hagy életemrõl,
és tüdõmrõl, melynek sebe nem látszik,
hiszen ügyes izotópok befestik,
de tátong benne láthatatlanul, mert
kevés örömet lélegez magába.
Vonítanék, mert nem szeretem kínom,
bajaim se tartom nemesi pajzsnak.
Halak tátognak rám, ki nem vagyok hal,
és bálna se, kicsiny rákokkal élõ,
csak a világ lett víz nélküli óriás
óceán, hol rabnépek, mint hûlt testek
húznak-vonsznak sötét terhet magukkal.
Saramago vakjait látom itten,
de nem látom, mikor és mért tûnik majd
szemükrõl fehér vakság, nap nem ad fényt,
sem fa árnyat, ezt látom, és nem többet.
Ó, drága Óriás, adj egy parányit
vakmerõséged balzsamából, gõggel
tudjam utálni utálnivalóim,
megvetni mindent, ami megvetendõ
a mindig élõ élet érdekében,
és úgy írjam a verset, mint rémült ló
nézi kiszáradt fáknak rejtekérõl
farkas fogát, farkas karmát, a rémet,
vagy mint ökör a tõrt, mit belédöfnek,
magam megadva, és meg mégsem adva,
a jármon állva vakmerõn üzenjek.

NAGYSZÉKELY ISTVÁN
 
Halálélmény
 
Eljött az idõm.
    Meghalok.
    Nem félek, hiszen tudtam, ez a sorsom. Nem tudom, más hogyan van ezzel, de ahogy öregedtem, egyre inkább kíváncsi lettem: milyen lesz, ha egyszer az Úr magához szólít, s visszavonhatatlanul menni kell?
    Nem mondom, hogy vártam a pillanatot, de amikor eljött, nem rettegtem, nem féltem, egyszerûen tudomásul vettem: elérkezett. Ahol vagyok, innen már nincs visszaút. Lehet az orvostudomány bármilyen fejlett is, most már nem lehet visszalépni.
    Furcsa, szinte nevetséges a helyzet. Azt a fajta nevetõgörcs közeledtét érzem, ami a legtragikusabb helyzetekben szokott az emberre törni. Nem érzem a végtagjaim, de mégis tudom, hogy vannak. Olyan az egész, mintha be lennék zárva valahova, s ha tapogatózom, akkor rugalmas, lágy valamit érzek magam körül. Ez a valami teljesen körbevesz, idõnként az az érzésem, hogy ha akarok, akkor körbe tudok fordulni, a fejem tetejére állhatok, de ez csak érzés... Az egész, talán az a legjobb kifejezés erre az állapotra, egy végtelen lebegés...
    Érzem, hamarosan vége lesz ennek is...
    Nem tudom, hogy akik azt állítják, hogy lepereg a halál elõtti pillanatban az élet filmje, vajon ugyanezt az érzést élték-e meg? Elképzelhetõ-e, hogy ahol én vagyok, ilyen mélyre senki se jutott?
    Jaj, ez butaság, hiszen mindenki útja ide vezet, legfeljebb nem jött még senki viszsza.
    Akkor, nem tehetek semmit ellene, nézzük, mi vár rám, minek nézek elébe? Persze semmi se történik. Illetve ez egy olyan állapot, hogy minden, amit eddig megéltem, az ugyanabba a pillanatba van sûrítve. Látom az életemet... Vagy az is lehet, hogy az életeimet! Mert kalmár vagyok, és színpompás ruhát hordok, azt hiszem, a hajómat várom a velencei mólón... azaz nem, mert egy rácson keresztül lesem a Boszporusz hullámait, s arra várok, hogy a szultán szólítson...
    Hát, nem tudom, nem lehet az ember egyszerre férfi is meg nõ is, nem lehet Velencében, s ugyanakkor Sztambulban, a szultán palotájában... Persze nem nõ vagyok, hanem eunuch... ez talán még borzasztóbb... látom az eddigi életeimet, nem tudok köztük különbséget tenni. Mamutszagot érzek, és illatos tömjénfüstöt kavar köré az indiai palotában bujkáló szellõ. Ki vagyok, ki voltam?
    Úgy érzem ebben a pillanatban, hogy nem tudom, ki is az, aki hamarosan meghal. Mintha nem lenne közöm hozzá. Emlékszem még, de az emlékek egyre halványabbak, és ami egy kicsit megrettent, idegenek lesznek. Mintha valaki el akarná venni tõlem. Azt hiszem, ezt nem hagyhatom. Ki kell találnom valamit, hogy ami az enyém, az az is maradjon... S az érzés szépen elmúlik, elõttem megy, beleolvad a semmibe. Megnyugszom, mert az az érzésem, hogy ami az enyém, azt saját magamnak adtam. Mintha egy magasabb rendû énem vette volna el... biztosan jól van így. Már nem sajnálom.
    Várom a megváltó halált.
    Lebegek a világmindenségben. Kellemes tudat, érzem, hogy tökéletesen elváltam a testemtõl, de hiába keresem, sehol se látom, pedig azt mondják, hogy aki kilép a testébõl, az látja a hozzátartozóit, amint siratják...
    Engem, úgy látszik, senki se sirat. Nem kellhettem senkinek az életben. Biztosan gonosz voltam, és így bûnhõdöm
    Ki is voltam?
    Már nem tudok visszaemlékezni. És hiába erõltetem az agyam, ami kihullott a fogyó-haló agysejtekkel együtt, sajnos, végérvényesen elveszett számomra! Remélem a teljes elmúlás kellemes lesz. Mindig úgy képzeltem, hogy lebegek, mint most, és feldereng a távolban, mint egy folyosó végén az isteni fény, s én közeledem hozzá, egészen addig, amíg teljesen körbe nem vesz. Úgy képzeltem, hogy amint a fénybe érek teljesen, addigra halok meg visszavonhatatlanul, s akkor érkezem meg a túlvilágra.
    A lebegés tart, de valami kellemetlen közeleg.
    Mindenki megérzi a közeledõ veszélyt.
    Úgy érzem, valami hatalmas, soha nem történt átalakulás vár rám, és ez nem lesz kellemes.
    Vajon fáj a halál?
    Sose gondoltam erre.
    Jézusom! Ez õrület! Sikítani szeretnék a kíntól, de nem tudok. Nincs szám, amit tágra nyissak, nincs öklöm, amit összeszorítsak, csak a mindent betöltõ fájdalom van. Megpróbálok menekülni, összegömbölyödöm, rúgni próbálok, de minden hiába.
    Sikoltanék a rémülettõl, mert valami középkori kín vár rám! Tudom!
    Embertelen halálnem volt, amikor a bûnöst elevenen bevarrták egy frissen megnyúzott ló bõrébe. A szerencsétlent nemcsak a nyüvek rágták, hanem a rászáradó s egyre zsugorodó lóbõr halálra szorította, kipréselte belõle a lelket.
    Rettegek, hogy ilyen vég vár rám!
    De miért, Istenem, miért?
    Semmi rosszat nem tettem! Hiába akarok emlékezni, már semmi se jut az eszembe abból, amit életemben, vagy bármelyik életemben tettem. Úgy érzem, mintha egy feneketlen, sötét szakadék választana el az életemtõl, az emlékeim a túloldalon maradtak, teljesen üres az agyam, már semmit se tudok! Tökéletes nihil van az agyam helyén!
    Miért ilyen borzalmas a halál?
    Miért veszi el az összes emléket?
    Miért nem vihetem magammal a túlvilágra?
    Miért... miért... miért...
    Talán azért, hogy ne vágyjak vissza az eddigi életbe? De akkor nem tudom a másvilágról segíteni az itt maradottakat! Istenem, miért ilyen kegyetlen az elmúlás?
    És miért nem múlik el legalább a rettegés is az emlékekkel?
    A félelmet miért kell magammal cipelnem a túlvilágra?
    Jézus-Mária! Õrület! Elviselhetetlenül fáj!
    Mintha abroncs szorítaná a fejem!
    Mintha a lóbõr már teljesen a testemre zsugorodott volna! Miért nincs lábam, hogy legalább megpróbálnék menekülni, kievickélni innen.
    De hol vagyok? Ez már nem az ûrbeli kellemes lebegés! Talán csak nem a pokolra jutok? Nem, azt nem érdemeltem meg!
    Akkor hova?
    És miért ilyen kínok között?
    Tudom, már csak pár pillanat, és megérkezem a túlvilágra. Ott majd megbékélek, megnyugszom, úgy látszik, át kell esnem ezen a megpróbáltatáson. Ott biztosan jobb lesz!
    Hirtelen, mintha valami robbanna, mintha engedne az észtveszejtõ szorítás, megszûnik minden kín. Mint a villám siklom elõre.
    Borzalmas!
    Nem!
    Nem akarok itt maradni! Ez nem lehet a túlvilág!
    Pedig minden jel arra mutat, hogy ott vagyok. Már teljesen megszûnt a tudatom. Már semmit se tudok, tökéletesen üres az agyam. Csak az érzékszerveim mûködnek. Lehet, hogy azok halnak meg utoljára? Hisz a holott körme és haja még sokáig növekszik...
    Azt hiszem a szemem felfogja a fény és árnyék különbözõségét.
    Hihetetlenül vakít minden. Utálok itt lenni.
    A bõröm érzi a fertelmes hideget. Gyûlölöm ezt a közeget.
    Vaskapocsként szorítják össze a bokám. Hiszen ez rosszabb, mint az inkvizíció börtöne!
    Istenem, a lábamnál fogva felakasztanak! Nem bír ki egy ember ennyi szenvedést!
    Vissza! Vissza akarok menni! Nem akarok meghalni! Nem!
    Innen valóban nincs visszaút? Üvölteni kell! Hangosan, hogy az egész világ meghallja: Vissza akarok menni! Vissza! Vissza!
    A hangszálaim megfeszülnek, a fejem vörös lesz, s érzem, hogy tüdõmbe levegõ áramlik.
    Megmenekülhetek?
    A fülem hangokat érzékel.
    Nem tudom, ki és mit mond, mert nem tudok különbséget tenni hangok és zörejek között. Valami ilyesmit hallok:
    - Gratulálok, anyuka! Egészséges, és kislány...
 
IV. AQUINCUMI KÖLTÕVERSENY
 

SZEPES ERIKA

Elkeseredés, rezignáció és hit

Válogatás a díjnyertes pályamûvekbõl

A Millennium éve adta a 2001-es Aquincumi Költõverseny témáját: Pannónia ezer éve avagy Ezer év Pannóniában, avagy a költõk ízlése szerinti más megfogalmazásokban, de mindenképpen számvetés a múlttal és remélhetõ (feltételezhetõ, virtuális - hogy mi is játsszunk a szinonimákkal) jövõvel.
    Amint az már a korábbi versenyekbõl is világossá vált: költõink nem sok okot látnak optimizmusra, igen kevés és ingatag bennük a jövõbe vetett hit (pedig a jövõ, mint tudjuk, hölgyeim és uraim, elkezdõdött). Néhányan, némi önszuggesztióval, lelkesen tekintenek elõre, de alaposabban olvasva, e lelkesedés maró gúnnyá válik, ha "a szervezett bûn országlása, fölfakadó gyülem" elõzi meg az "Édes jövendõ" áhítását (Szarka István). "Más nem, csak a nyelve maradt neki..." - kezdi keserû versét Tari István, majd verse végén kiderül: az se maradt, csak kutyaugatás van helyette... A legszarkasztikusabb Rigó Béla (rejtett jónikusokkal megdobogtatott) költeményének lelkes zárása: "S birodalmunk belelép a gyönyörû új ezerévbe", hiszen egy Beszédvázlat elõzi meg, amely javaslatokat tesz egy oszló birodalom újjászervezésére, megmentésére, s ha ez sikerül: "Ezután a delegátus felemelheti karját. Felüvölt nyomban az aquincumi plebs: Vége! Na, végre! Terelik már a keresztény rabokat a porondra. Jöhet aztán az oroszlán!"
    Költõink mindent elkövettek azért, hogy a porondra terelt rabokkal azonosuljunk...
 
 

RIGÓ BÉLA

Beszédvázlat

A közelgõ ezeréves örömünnep keretében koszorús fûzfapoéták tülekednek:
Legelõl ki veri lantját? Azután majd jön a császár delegáltja, a görögtûz meg a cirkusz.

Mit üzenhet ma a császár ide, messze a Limesre? A beszédnek az erõ az alapelve.
A mi Rómánk legerõsebb a világon! Romulus jobbkeze véd! Lám csupa római
ma minden: görög és trójai és pun, Leonidas vele Xerxes, oda- és visszamenõleg
a miénk lett Cleopatra.

Ezután némi kitérõ: Mi a nemzetközi helyzet? Körülöttünk csupa barbár. Jön a
gót és jön a nadrág. De ne féltsük mi a tógánk! A gatyát még sose húzták a
kimûvelt fenekekre! Fenekednek a nomádok? Ez a nagy szarmata szomszéd a
folyón túl kinek ártott? Aki vesz római árut, az örökre a barátunk!

Ne beszéljünk az adóról, de az etnikai kérdést kikerülni nem ajánlott. (Ha nem is
dramatizáljuk.) Sok az illir meg a kelta. Na, de több már a colónus, leszerelt hõs
veterán és birodalmi hivatalnok! Meg az õrség a Limesnél...

Ha megunja az aréna fecsegésünk, nosza, váltsunk. Kijelentjük ami lényeg:
bajainknak okozója egyedül csak a keresztény! (Fene essen a zsidókba, akik ezt
is kitalálták!) A keresztény csupa patkány! Katakombák üregében szaporítja
seregét, hogy fumigálja valamennyi hagyományunk! Sosem esküdt Jupiterre!
Neki nem kell az Olympos! Sem az Isis meg Osiris! Sem az égi pluralizmus, sem
a földi vagyon. Õ egy sunyi kriptakomunista! Takarodjon el a földrõl!
Ezerévünk kötelez! Hát ideüss, római polgár!

Ezután a delegátus felemelheti karját. Felüvölt nyomban az aquincumi plebs:
Vége! Na, végre! Terelik már a keresztény rabokat ki a porondra. Jöhet aztán az
oroszlán! Ez a császári ajándék. S birodalmunk belelép a gyönyörû új ezerévbe.
 

GYIMESI LÁSZLÓ

Aquincumi ekloga

Költõ:
Adjon az Isten! Már rég láttalak erre a nyájjal,
Féltem, másfele jársz, ha legeltetsz, abbahagyod tán
Ezt az egészet, és nyugalomba vonulsz, szamarastól.

Pásztor:
Én nyugalomba! Amíg élek, terelem juhaim, mint
Hajdan az õsök: visszatekintve a pár ezer évre,
Már amióta a birka az ember társa, cselédje -

Költõ:
Pár ezer év! Ne nagyítsd fel a dolgot! Most ezer éves,
Pont ezer éves az ország, épp errõl faragok dalt
Félrevonult a zajból.

Pásztor:
Hagyd a rigókra a dalt még,
Hozzád férfiasabb hang, témádhoz pedig érces
Metrum az illõbb. Bár ezer év röpke idõ itt.

Költõ:
Röpke idõ! Ne becsüld le a tetteket és az idõt se!

Pásztor:
Nem hiheted, hogy a nagy történelem épp veled ébredt,
Ezredek álma csomósodik itt röggé, akarattá,
Csonttelepek, temetõk sora egymást gyötri, szorítja,
Bárhova böksz le, az ásó õskoponyába ütõdik!
Hol volt még a vereckei Árpád-had, mikor itt már
Trónra emelte a város a szent názáreti Jézust!
Ott, az úton túl, látod a romkert fái alatt áll
Temploma romja, a Mithrász szent helye mellett.

Költõ:
Elhiszem, így van. Azért itt, s most ezer éve mi élünk!

Pásztor:
Róma is állt ezer évig, s most sem puszta az ország.
Véred a kõpattintó fürge vadászok, a szorgos
Gyûjtögetõk össejtjeit õrzi, akár az enyém is
Gazdag a törzs, ne szegényítsd, vélük igaz csak az ünnep.

Költõ:
Jó. Pannónia százezer éves, azért ezer éve enyém.
Engedd, hogy kiszakítsam a korlát nélküli térbõl
És az idõ folyamából, s most - Hungária lévén -
Ünnepi módra csak érte emeljek szót, teli kelyhet.

Pásztor:
Rajta, tegyed. Veled áldozom önként. Te is itt élsz,
Ünneped éppúgy illhet a barlang szája elõtti
Széptüzû esték halk öröméhez, mint a jövõdben
Élni remélt sikerekhez. Nos, ha megosztod, a lángja
Egyre növekszik, s élteti majd az utódaidat mind.

Költõ:
S téged, öreg! Ha jövõre a nyájadat erre vigyázod,
Újra beszéljünk új örömökrõl, újra kibontjuk a bort is...

Pásztor:
Nem jövök erre jövõre. A város, lásd, bekerített,
Új telep épül a rétre, az õsi Mocsáros enyészik,
Más legelõ vár ott, a hegyen túl, erdei tisztás.
Ám ha emelsz poharat, egy korty engem is illet,
Csak nem az elsõ, az ezután is járjon a földnek...

Költõ:
Rendben. Boldogan éld meg a harmadik ezredet!

Pásztor:
Úgy lesz!
 

BÜKI PÉTER

Egy haiku és bõvítménye (I.)

A haiku:

kristályszarkofág
ki-nem-szabadítható
emlékgörgeteg

És a bõvítménye:

Kalcit zsenge hegyének kristály zára nem enged,
pannon táj ezer évét rejti örökre magában.
 

Egy haiku és bõvítménye (II.)

A haiku:

feketerigó
légkalapács üteme
városban lakom

És a bõvítménye:

Nagyvárosi szindróma

Domszky Andrásnak
 

A rigó

Szárnyas, a kedves hajnali füttyös tízkor is õrjöng.
Persze, kikeltek... Nézd a szegénykét, hát beakadtak!
Mert hülye kölykök körbe tekerték dróttal a fészkét.
Pusztul az apró, senki se képes menteni õket.
Többi rigónk még kába a szmogtól ott ül a fákon.
Hajgyuk e horrort! Olvasok inkább Tandori-gyógyírt.
 

A légkalapács

Légkalapács ütem: izzad a munkás, oszlik az aszfalt.
Brékel a gyomra, agyában pép van: nincs esze rég már.
Nyomja a fúrót, berreg a gázprés, oszlik az álmom:
Reggel ez ébreszt, hozva a migrént: durva e vekker.
 

Városban, panelházban lakom

Drága lakótárs este kilenckor mossa a testét.
Hallom, ahogy mint erdei csermely csobban a kádvíz.
Ezt követõen már csak a tévé szappana habzik.
Féltizenegykor csendben a ház már, én matatok csak.
Vér nesze lüktet, cseng a fülemben: zárt szoba fonnyaszt.
Üldöz e tamtam: zajt nyüzsit inkább! - Várom a reggelt.