PALÁDI ZSOLT

Üzleti ügy

Nikolett csinos kislány volt, szeme kék, haja vörhenyes - el-eljátszott vele, miközben beszélt -, kedélye magával sodorta közönségét, s vidám hangja betöltötte a teret.
    Hajtós - negyvenes, nyugodt férfi - mosolyogva hallgatta a kis madár könnyed zenéjét. Ez az üdeség akár fel is vidíthatta volna, ám kissé túlságosan is élénknek találta a lányt.
    - Az osztályban én vagyok a legjobb tanuló - csivitelt a hang - jó, a Kocsis Mari még nálam is jobb, õ tiszta kitûnõ, nekem számtanból és fizikából négyesem van. Magyarból meg történelembõl folyton dicsérnek, de a matekot meg a fizikát érteni kellene, én meg azt is csak tanulom. A Kocsis Mari meg úgy érti, hogy még magyarázni is tudja.
    - Biztos vagy benne, hogy ezen érdemes filózni? - szólt közbe a férfi, némi figyelmeztetõ árnyalattal.
    Niki röviden és szerényen felkacagott.
    - Hát, az erobikot jobban szeretem, mint ezen filózni, de azért erre is kell figyelni, nem? Egyébként tornából javítottam a félévhez képest, bukfencbõl és cigánykerekezésbõl ötöst kaptam, s azért az év végi jegyem is ötös lett.
    - Na, a torna, az fontos, gyermekem, nem szabad elhanyagolni a mozgást. - engedett fel keménységébõl Hajtós, s elõrehajolt a rossz széken. - Aztán a fiúkkal hogy állsz?
    A kislány a váratlan kérdésre egy hõkölõ mozdulatot tett a fejével, majd a szüleire pislogott, gondolván, majd valamelyikük huncutul viszonozza pillantását, de se az apja, se az anyja nem nézett vissza rá se huncutul, se máshogy.
    - Hogy állnék? - tudat alatt számított a vendégek eme megszokott hülye kérdésére , most mégis belevörösödött. - Igaz, már nyolcadikos vagyok, nem mondom, tetszik egy-két fiú, de csak néha beszélgetünk. - Kicsit elcsendesedett. - Mostanában egy fiú küldözget leveleket nekem, szép levelei vannak - mondta egy lélegzettel, halkan.
    Nem csacsogott tovább. Egyszerre csend lett. A szülõk még mindig nem mukkantak meg, s Nikolett emiatt kezdte furcsán érezni magát. Eszébe ötlött, ha magára büszke is, az idegen elõtt nem sok dicsekednivalójuk van.
    A szegényes szobában egy széntüzelésû kályha égett, a vakolatot fehérre meszelték, de itt-ott már befogta a füst, a bútorok ódivatúak és kopottak, mégis körös-körül tisztaság, látszik az igyekezet, elvégre rendben kell tartani a házat.
    Végül az apja megtörte a hallgatást: - Mit gondolsz, a bácsi miért van itt?
    - Nem tudom.
    - Tényleg nem? - kérdezte az anyja.
    - Nem hát. Az apu barátja, nem?
    - Inkább az üzlettársa. Mindenesetre azért van itt, hogy elvigyen.
    - Hova? - nézett ijedt tekintettel anyjára Niki.
    - Az most mellékes. Magával fog vinni egy darabig, aztán máshova mész.
    - De ha én nem akarok menni?
    - Nem-e? - készülõdött támadásra az apa.
    - Nem. Nincs kedvem. Nem ismerem a bácsit és semmi kedvem vele menni.
    - Akkor se, ha sok pénzt ad és megveszi neked a számítógépet?
    - Akkor se. Semmikor se. Nem akarok menni, és félek.
    - Jól értsd meg, amit mondok és figyelj - döfött az apa. - Eladtunk téged a bácsinak, érted? Nem tartozol többé hozzánk. Mától kezdve Hajtós úrnak tartozol engedelmességgel, vagyis elõször is, vele kell menned.
    - Ezt nem értem. - mondta a lány, ám hirtelen, brutális gyorsasággal világosodott meg elõtte elkövetkezendõ sorsa. - Azt hittem, ez velem nem történhet meg. Mást is eladtak már, a Lükõ Orsival is megtörtént, de az lökött volt, csúfolták is szegényt, az rendben van, hogy eladták, majd ott gondját viselik, ahol a lányokat gyûjtik. Meg a Korsós Virágot is elvitték, de azok cigányok, az is természetes. Mindenki tudta, miért vitték el õket, csak a szülei sírtak, hogy elkóboroltak, pedig a rendõrök is tudták, hol kellene keresni õket, mégis azt mondták a tanároknak, semmit sem tudnak tenni. Én sem fogok hiányozni... De engem miért, engem miért?! - sikított a döbbenet a lányban. - Én mindig jól viselkedtem, kitûnõ tanuló vagyok...
    - Nem igaz, van két négyesed számtanból és fizikából - mordult rá az anyja.
    - Kijavítom! Kijavítom, csak ne kelljen elmenni. Szépen kérlek, apa, ne adj el.
    - Csönd legyen már! - kiáltott az anya erõltetett dühvel. Aggódott, mert látta férje lehorgasztott fejét. - Ne hisztizz! Megértheted a helyzetünket. Apád munkanélküli, és nem tudjuk fizetni a ház részleteit. Azt akarod, hogy kilakoltassanak minket?
    - De miért engem? Miért nem a Zolit vagy a Robikát?
    - Mert õk fiúk. A fiúknak maradniuk kell. Faluhelyen így szokás. Hát azt kívánod, hogy õket is eladjuk? Ilyen szívtelen lennél?
    - De én... én mikor láthatom õket? Visszajöhetek-e egyáltalán?
    - Hát persze! Ez nem azt jelenti, hogy örökre elfelejtünk, te kis buta. Úgy jössz vissza, mint egy dáma.
    A megrokkant szék nyekkent egyet, Niki hátrahajtotta testét, hogy fejét a tiszta vakolatnak támassza. Fegyelmezetten sírt. Teste elernyedt, néha meg- megdöccent egy picit az újabb hullámok alatt. Összeszorította fogát, próbálta visszafojtani könnyeit, nem sikerült.
    - Jó helyre viszünk - szólt az idegen. - Nem akármilyen helyre. Idõvel, ha teljesíted kívánságainkat, mindened meglesz, amirõl más lányok csak álmodnak.
    - Látod? - kapott rajta az anya. - Nekem lett volna csak ilyen lehetõségem! Szép bundákban fogsz járni, fényes bárok nyílnak meg elõtted, tele leszel pénzzel, mit akarsz még?
    Az apa végre elérkezettnek látta az idõt, hogy leszakítsa élete párját Hajtós mézesmázos szavairól.
    - Jól van, anyjuk, hagyjad! - szólt rá a feleségére. - Jó nevelést kapott, vigyázzon rá - bökte oda kurtán a vendégnek.
    - El van kényeztetve - viszonozta amaz.
    - Egyedüli lány. A másik kettõ fiú. Kissé elkapattuk.
    - Ne aggódjon, nem lesz rossz sora. Némelyek ukrán vagy román lányokat perverzeknek adnak el, akik kínozzák õket. Mi ilyet nem csinálunk. A mi kezünkben marad a sorsa.
    - Hál' istennek! Már csak, hogy így alakult... - mondta félhangosan az apa, s aztán maga elé súgta. - Nem venném a lelkemre...
    A kislány még mindig sírt, ám alig észlelhetõen, fejét kezébe hajtva. Ahogy töményedett a feszültség, Hajtós úgy unta el magát. Elõvette mobiltelefonját, és felhívta kocsiban ülõ pribékjét. - Tibi, gyere át!
    Az ajtóban hatalmas termetû, kopaszra borotvált férfi jelent meg.
    - A szokás szerint - vetette a szót neki Hajtós. - Teljesen ki van bukva...
    A nagydarab férfi átnyalábolta a törékeny kis testet, a karjába vette, és úgy vitte magával, ahogy tíz év múlva férje vitte volna az esküvõi ceremónia záróakkordjaként a nászi ágy felé.

P. PAPP ZOLTÁN

Jó fõnököm kísért

A Fõ utcai börtön elõtt
rengett a föld,
vonszoltad rák-láncaid.
Vihar zúgott, recsegtek
szörcsögõ tüdõdtõl a házak.
Menekültem a túloldalra,
elõled, s persze magam elõl.
Belém villámlott;
utolszor látlak.
Égõ bizonyosság;
megbuktam máris,
még éltedben sem vagyok
veled szolidáris.
Zokogós nekrológot írtam
a hálás gyásznépnek,
de az a Fõ utcai részlet
rossz ómenné lett.
Bermuda háromszögem.
Kerülöm azóta is,
félek, feltûnsz hirtelen,
s akkor a föld óhatatlan
elsüllyed velem.
 

GY. SZABÓ FERENC

Traktát se már

Lám, az életünk egyre bonyolultabb.
(Vagy egyszerûbb? Csak megdögleni kell már?)
Bizony, sorsunkba csúnyán belenyúltak.
Sosem az jön, amit az ember elvár.

Hát kiterültünk szépen, meg kell hagyni.
Tapogatjuk a csontunkat: mi ép még?
Nosza, talpra megint, te Keljfeljancsi!
Hagyd itt a kapitalizmus vidékét...

(Álom csak, ó): egy védangyal hajol rám.
Megtalálhatom ebben majd a formám
- suttogja. S biztat, nékem is lehet még

terített asztal mellé telepednem. -
Kísértések, ó hagyjatok el engem!
Traktát se már - csak nyugalmat szeretnék.
 

LÁSZLÓFFY CSABA

Zátonyon

Aki táj alakját ölti fel
akit a falás és emésztés kétes
tartományában felejt egy falánk
óra aki a megalázó bûntudat
földalatti járataiban bujdokol
aki az álom birodalmában
felszáll egy túlzsúfolt vonatra
és minden elsuhanó állomás élelmiszer-
üzlete elõtt hosszú embersorokat lát
amilyenekben eltöltötte a fél életét
aki a történelmen átosonva vékony
kévéket kötõ árnyak közt imbolyog
üres sütõkemencék és kihalt
fatornyos templomok körül
aki mint ostoba társaságban
csak évõdik az önfeláldozás vagy
önfeladás magasztos gondolatával
akiben mint kellemetlen szálka szinte
mindig másképpen állnak meg a dolgok
akinek a legkézenfekvõbb valóság
az egyedüllét s mint mozdulatlan üres
falhoz csapódnak hozzá az örömök
aki miközben országos zendülés tör ki
bebocsátásért könyörög egy helyiérdekû
mennyország kapuján aki gyermekkori
sebhelyeit elvakarva anyuci és apuci után
kiáltoz aki az óceán hullámain lovagló
fürdõzõk közt a színes képernyõn magára ismer
és számon kéri az idõtõl a tengerparti homok-
zátonyon felejtett fekete-fehér lábnyomait
aki képtelen eldönteni hogy valamennyi
vetkõzõ nõ utáni vágyakozása (a holott
szeretõket is beleértve) megéri-e az áldozatot
aki kimegy az ócskavas-temetõbe és körül-
néz: "ki veti meg vajon az ágyamat?"
aki - - - - -
 

HORVÁTH EÖ TAMÁS

Most tél van, és csend...

A legfontosabb: nem beleõrülni.
    Sokan vesztek így. Hogy nem akarták tudni: vereség. S nemcsak vereség, hanem hogy bûnösök is vagyunk. Széltiben három lépés a cella, a hossza hat. A foglalatosságokkal, a legegyszerûbbekkel is óvatosnak kell lenni, nehogy apró-cseprõ, gyermekded szokásainknak foglyaként lépjünk ki az erõd kapuján.
    S a másik: hogy meg ne dõljek.
    Mert a mindennapos viaskodás, hogy ne beszéljek magamban, ne szõjek politicai ábrándokat (semminemût), más oldalról emészti fel az ember lelkét. Ha szabadulok is elõbb vagy utóbb, örökös rab maradok odakint, birtokaimon, hivatalomban, aki nagyon is tudom, minden egyes lélegzetvételem, mozdulatom: hazugság. Megtanítottak minket úrrá lenni álmaink felett.
    A foglárok tótok, oláhok, morvák, vegyest. Magyar is akad. Õk a legorcátlanabbak, legszívtelenebbek. Kevésbé azért, mintha szégyellenék natiojokat. Göcsörtös igyekezet inkább. Tudtára adni ország s világnak, hogy õk igazán hûséges alattvalók. Bár a legvalószínûbb ez: önnön kudarcukat torolnák meg rajtunk. Hogy tudniillik nem volt elég merszök kezöket felemelni. Ábrándoztak, sóvárogtak is, úgy lehet, de mikor jött a kellõ pillanat, határozottság s önkéntes áldozat híján szolgák maradtak. A foglárok elgyúrt fél-szitokszavaiból kitûnõen megállapítani; tót, rác, oláh börtönõr dühöng-e. A magyar kárinkodik a legmosdatlanabbul, a legelkeseredettebben.
    Osztrák foglár szinte egy sincs.
    Tilos képzelõdni, hogy s mint lesz majd a kinti világban. Önmagunkból, önmagunk által lett korlátokat hiába is döntögetnénk. Egyébként a összességében vagyunk korlát. Talpon csak az maradhat, aki képes pontosan kilépni, meddig a határ a túléléshez szükséges hunyászkodás és az árulás között.
    Nem ellenség, sem elítélt. Amit elkövettünk nem számít. Azért bûnhõdünk, hogy bûnösök legyünk. Azon a napon, mikor elszakad az utolsó fonál köztünk s a valóság közt, megnyílik a tömlöcajtó, s mi elszabadulunk, hogy méreg legyünk Magyarországnak. Gyanakvást, irigységet s csüggedést terem majd, amit megérintünk. Segítõinket, igaz barátainkat elverjük magunktól, s keblünkre öleljük hóhérainkat. Legirgalmatlanabbul önnön véreinket pusztítjuk. Jaj, ha elmulasztottunk valamit, amit õk nem!
    Nem írok naplót. Egyetlen napra, percre sem akarok emlékezni ezekbõl az évekbõl.
    Úgy rendeltetett: az, hogy egyszerûen megveressünk, nem elég. Hetek óta csepp esõ sem esett, csak koradélutánra-estére sûrûsödtek össze az ég alatt úszó páracsomók. Néha a hegyek felõl meg-megdördült az ég, mintha nem tudom, mekkora felhõszakadás ígérkezne. Aztán semmi sem történt.
    "Hogyhogy oroszok? Errõl nem volt szó." A honvédek végig azt hitték, mi ûzünk velök valami ocsmány, ízetlen tréfát. S azon a reggelen valóban ott sorakoztak elõttünk, lovon a dzsidások, a kozákok, s megszámlálhatatlan ágyú mellett, a tüzérek. Legalább tízannyian, mint mi. Akkor már tudtuk, mi a vereség. Futottunk is nemegyszer.
    Mintegy félálomban sorakoztak a legények. Mintha mindannyian ugyanazt a tompa, rémületes álmot álmodtuk volna. Rövidesen mind meghalunk, vagy felébredünk.
    "Most azonnal adjuk meg magunkat, vonuljunk vissza, vagy akármi!" Az õrnagy gyermekkori jópajtásom volt. Azt mondta, amit nem akart mondani, és én azt tagadtam meg, amit el kellett volna fogadnom. "Hát nem lenne elég feleennyit reánk küldeni? Úgy is elvesznénk mind."
    "Jól megértsd!" Cseppet sem éreztem magamat zaklatottnak. "Ôk nem gyõzni jöttek, hanem földbe tiporni minket. Semmi közünk hozzájuk, sem nekik hozzánk. Ezért nem adhatjuk meg magunkat, s nem futhatunk. Felsorakozunk mindnyájan, és belehajtjuk szegény katonáinkat az értelmetlen és dicstelen halálba, hogy özvegyeik és árváik legalább ne tudják ellenségnek a másik magyart. S utoljára mi magunk is belemasírozunk a pusztulásba, hogy nekünk is lehessenek özvegyeink és árváink."
    Nem tudom, megértett-e. Végigpillantottam még egyszer az oroszokon, és hirtelen rájöttem, mitõl rettegtek annyira a mieink. Nem volt arcuk. Fejü, orruk, hajuk - igen. Sokuk bajuszt, szakállt is viselt. Csak arcot nem, egyikük sem, mert nem csatázni jöttek, hanem mészárolni. Akárhányszor ütköztünk is meg a császári seregekkel, pontosan meg tudtam figyelni minden ábrázatot. A kötéllel verbuvált vendet, krobótot, a félreértelmezett birodalmi hûségben feszengõ osztrákot. A mieinkrõl elmondás nélkül is lehet látni, ki csizmadia, ki vincellér, ki jurátus.
    Tizenhárom esztendõs ha lehetett az ezred dobosa. "Most pedig hátramégy egészen az utolsó vonal mögé, és nem mozdulsz onnét!" "De hát ez nem így szokott..." A kölyök majd' elsírta magát. "Ez parancs! Vagy az ezred szemeláttára botoztassalak meg?" Ordítottam vele, ahogy csak bírtam. Lesz elég esze, gondoltam, és elszalad az elsõ rohamnál.
    Utóbb kiderült, van arca a muszkának. Érzelemdús, becsületes férfiak. Olykor teljesen érthetetlen dolgokat is hajlamosak megkönnyezni. Mulatni pedig egészen kiválóan lehet vélök. Nagyon sok derék személyt láttam, ismertem meg. Közembereket, tiszteket egyaránt, a fegyverletétel után, a fogságban.
    Az ütközetet, mondanom sem kell, én is, õrnagy cimborám is sértetlenül túléltük. Elsõnek a dobos esett el egy hajszálpontos, mesteri lövéstõl.

Ha szabadulok, füves kertet fogok csinálni. Elõtte két vagy három esztendeig csak tanulok. Könyveket hozatok: melyek azok a fák, bokrok, amelyek képesek gyökeret verni, megmaradni a magyar földben. Próbaképp néhány csemetével kezdem csak. Addig újat nem is telepítek, míg az elsõk biztosan meg nem élednek. Csak húsz évet, nyomorult kis húsz évet adj nekem, Istenem!
    Nem szükséges erõsködni, hogy az ember épeszûnek lássék. Épeszû a beámter, ki bétiltja a nótát, a fütyörészést, a bajusz- és szakállviselést. Az atyafi, ki lehalkítja hangját, ha a másik atyafiával magyarul diskurál, hogy meg ne fülelje a szemközti sarkon a zsandár, mert õ is magyar... Az édesatya, aki majdnem véletlenségbõl elfelejti gyermekét imádságra, jó szóra, becsületre nevelni. Épeszû mind a hunyász, a hajlítható jellemû, a divatok majma, a törvény puszta betûjén rágódó. Mind, aki a kegyetlen és csalárd történelem nevét hívja segítségül botlásaihoz, gyengeségeihez.
    "A bolond földesúr - így neveznek majd -, aki ahelyett, hogy kártyába, cselédlányokba ölné vereségen költ bánatát, dudvákat vesz, idegen földrõl."
    Jól tudom, meg nem láthatom, de még gyermekem sem, hogy az arborétum, mit a rettenetes magyar pusztára álmodtam, teljes pompájában megmutatkozzék. Ötven-hatvan esztendõ, mire egy fa olyanná növekszik, amilyenné lennie kell. S amelyiknek száz vagy ennél is több nyár szükséges! És ez csak a kezdet, hiszen a fák mennél vénebbek, antul szebbek.
    Eltelik három vagy négy emberöltõ, s ezek a furcsa, idegenföldi növények megtanulnak magyarul. Máshogy nem is akarnak már zúgni, susogni. S a derûs kora nyárban, telt kora õszben gyermekek érkeznek majd tanítójokkal: pendelyes kis Sándorok, Margitok, Imrék, Juliskák. Bámulják el-elnyíló szájjal a szabdalt leveleket, kacska ágakat. Nagyon meglehet nem értik, mit üzennek ezek a fák, amik nem is akácok, s nem is diók. De bizonnyal akad majd egy a mezítlábas nebulók közül, János avagy Mihály, aki elbámészkodván ottfelejti magát a hatalmas arborétumban, s egyszercsak ráébred, hogy ezeket a fákat nem szabad az eperfák mértékivel mérni, mert nékik igen hosszú élet adatott.

N. HORVÁTH PÉTER

Jel volt

Valahol a tetõk fölött,
Isten oszlatja a ködöt.
De az a kilátás,
már másra vár.

Nem riaszt föl dob, se tülök,
alszom, amíg megvénülök,
talán ez menedék,
ez a végvár.

Kegyelemnek látszott régen,
a fény egy-egy lány szemében,
pedig csak jel volt, hogy...
késõre jár.
 

Az új földesúr

Ásotthami nyár

Don Quijote, hogy nyugdíjba ment,
szélmalommal vett egy kis tanyát.
"Jobb a harctól messze, idelent:
Mért küzdenék egy életen át?
A szomszédlány hét libát nevel...
bár, ha nem éppen Dulcinea,
bekukkant, mikor erre jön el,
s éjféltájt se vágyik még haza...
Ring a búza, és zöldell a fû,
andalító a vidéki nyár,
minden, ami van rém egyszerû.
Lovagi lét? Ugyan, vége már!"
 
 

HALMOSI SÁNDOR

ha a magány veszélyeztetve nincs, útját nem
keresztezik, a bástyáig üres a terep.

XII. esztrád

a kis rosa.

neked is engedned kellene, kettõt léphetnél te
is. a többi az én dolgom. a játszma
kimenetelérõl biztosan nem mondhatok.
soraidat, nem rendezted, de a d4-et még uralni
tudod, ha az f5-rõl meg nem futamodsz, tiéd
burkolt esélyeim java. mellettem szól a sálad,
kedvenc karkötõd, melyeket véletlen uralok, és
még mindig én vagyok kedvenc és egyetlen
szeretõd, ha nem tévedek. egy esti gyertyás
vacsorával akár három mezõt is nyerhetek,
vagy egy tisztet, de ha fáradt vagy, csak
panaszaid haló hangnemét veszélyeztetem.
nem használom ki a kínálkozó alkalmat,
megállítom az órát. hajnalig õrködöm a status
quo felett, bár már éjfél óta sejtem, hogy
megnyertem tetszésed.
 

Ne fitymálj le

járd el velem a körülmetéltek táncát most a mozgás
ideje van ponttól pontig körbe vissza csak semmi
pihenõ amin fennakadhat a gondolat mesélnem
kellene sokat tülekednek ki belõlem a
képzelmények szavak döfnek át de nem tudom csak
így eljárva a végletekig és vissza mint varrótû
kezedben üdvösségünk cérnája elkötöd a végét
elharapod ropog a padló deszka felette a kimondás
kegyelme kimondom hát a faggyúmirigyek és a
tisztálkodás végett kell lemondanók bõrünk
elõemberi darabjáról szebb is a kard ha csillog a
végén a napfény megtör és megosztani próbál ki
innen ki túlra tartozik mesélnem kellene a
szétválasztás elõtti igékrõl állani élni takmálni kell
mesélés közben mikor igekötõk nélkül is összeálltak
egy-egy kötetlen nemzetségi murira egész darabos
toalettjükkel a meg-kötés után ki-egyenesedni
látszott a tákolmány a szemöldökfán az évszám a
szövetség megkötésének éve ki-be föl-le jártak az
elõtagok toldalékok ragok vétettek fel a
panaszkönyvbe történt mindez a mondalmányi
szerzõdés érvénybe lépésének minden egyes
jubileumán a polgárjogot nyertek új törvényeket
aggattak homlokukra önmaguk ellen is fellázadtak
az ököljog döntött végül az ököljog mellett a
karocsmány ellenében semmit sem mondhatok ha
éreztetni szeretném az igazság önmagáért beszél
tehát magamutogató nézd a lábaim igazát nézd a
csípõmét a kezemét vedd magad táncszámba nem
nyugodhatsz