98082

MÛHELY

WIRTH ÁDÁM
István király országa 2001-ben
Számvetés a millenniumi év végén
"Még magasról nézvést
Megvolna az ország,
Werbõczy-utódok
Foldozzák, toldozzák."
(Ady Endre)
    Száz évvel ezelõtt, 1902. augusztus 20-án, jelent meg Ady Endre cikke: István király országa. "Okos dolog volt ünneppé tenni e napot s még okosabb volna, ha jól tudnánk ünnepelni István király napján" - írta. Öntömjénezés helyett õszinte önvizsgálatot szorgalmazott. "Az ilyen napon egy kicsit illenék a jubilánsnak jobban foglalkoznia magával, mint máskor. Erre talán sohasem volt nagyobb szükség, mint most."
    Õszinte önvizsgálatra ma is igen nagy szükség lenne. A politikai felszín fodrozó hullámveréseitõl sokszor nem látszik a társadalom mélyebb valósága. Ahogyan a költõ írja: "fecseg a felszín, hallgat a mély". A millenniumi évben parádés ünnepségek kápráztató fényei vakították a szemeket. A jobboldali polgári kormányzat a valóságot hazug módon megszépítõ mûvi "országimázs" reklámozásával, nemzeti színû álomfelhõk eregetésével tereli el a figyelmet az ország fájó bajairól.
    A millenniumi esztendõben a jubilánsnak bizony illet volna, Ady Endre tanácsát megfogadva "okosabban ünnepelni" és "jobban foglalkozni magával". Itt az ideje a hamisan festett politikai díszletek mögé tekintve tüzetesebben megvizsgálni, mi is rejlik a "mindnyájunk országát" szívhezszólóan ("amit szívedbe zársz") reklámozó plakátok mögött.
    Egyáltalán kié is ez az ország? Valóban mindnyájunké? Egyformán az újgazdagoké és munkanélkülieké? A hatalomra kerülteké és a kirekesztetteké? A rendszerváltás nyerteseié és veszteseié? Ideje látleletet készíteni, hogy milyen állapotban van István király országa 2001-ben. A Magyar jakobinusok dala jut önkéntelenül is eszünkbe:
    "Ujjunk begyébõl vér serken ki,
    Mikor téged tapogatunk,
    Te álmos, szegény Magyarország,
    Vajon vagy -e és mink vagyunk?"

Magasról nézvést és alulnézetben
Az ország magasról nézvést ünnepi képet mutat. Alulnézetbõl, a dolgozó többség nézõpontjából a rideg valóság képe látható. A Werbõczy-utódok hiába foldoznak, toldoznak: a toldozások, foltozások nem tüntetik el a társadalmat szabdaló szakadékokat, melyek elválasztják a gazdagokat és a szegényeket, nyerteseket és veszteseket, zsákmányszerzõket és kifosztottakat, kirekesztetteket és kirekesztõket. Ma is elmondható az, amit József Attila írt a Hazámban: "itt töpreng az éj nagy odva mélyén: a nemzeti nyomor". Elmondható: "Retteg a szegénytõl a gazdag / s a gazdagtól fél a szegény. / Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény."
    A korábbi évtizedeket - a 60-as évektõl a 80-as évekig - a gazdasági növekedés és a társadalmi kiegyenlítõdés jellemezte. Ebben az idõszakban is voltak persze gazdasági nehézségek és problémák. Egészében azonban a gazdaság fejlõdött, teljesítménye növekedett. Akadtak újratermelõdõ társadalmi egyenlõtlenségek, osztály- és rétegkülönbségek, szociális problémák, de a fõ irány ezek kiegyenlítõdése, a különbségek és egyenlõtlenségek csökkenése volt. Ezt erõsítette a teljes foglalkoztatottság, az egész társadalomra kiterjesztett társadalombiztosítás, a térítés nélküli egészségügyi ellátás, a tömeges lakásépítés, a családi pótlék, a gyes és a gyed rendszere, a széleskörû bölcsõdei és óvodai hálózat, a fizikai dolgozók gyermekei tanulásának és továbbtanulásának biztosítása, kiterjedt szociális támogatási rendszer a hátrányos helyzetûeknek.
    A fejlõdés ekkor sem volt ellentmondásoktól mentes. Voltak árnyoldalai és negatív mellékhatásai is. A társadalmi egyenlõtlenségek csökkenése nem mindig párosult megfelelõ hatékonysággal a termelésben és a munkában. Az egészségügyi és szociális ellátásra, az oktatásra és kultúrára, az üdülésre és sportra szánt anyagi eszközöket gyakran pazarló módon használták fel. Az életszínvonal biztosítása más fontos feladatoktól vont el nélkülözhetetlen forrásokat. A gazdaságot megterhelõ hitelek felvételére kényszerültünk. Egyes területeken a dolgozók igazságérzetét sértõ kirívó egyenlõtlenségek is jelentkeztek (fekete gazdaság, kiváltságok, korrupció, hivatali hatalommal való visszaélés). De a gazdasági fejlõdésben keletkezett problémák ellenére ebben az idõszakban az embereknek volt munkájuk, biztos megélhetésük, tervezhetõ jövõjük. Olyan társadalomban éltek, amelyben a dolgozó emberek életkörülményei fokozatosan javultak, s nem keletkeztek a társadalmat végletesen szétszabdaló és megosztó, áthidalhatatlanul mélyülõ szociális szakadékok. Nem véletlen, hogy az egyszerû emberek közül ma is nagyon sokan nosztalgiával gondolnak vissza erre az idõszakra, amelyet - egy telefonos szavazás tanúsága szerint - az államalapító István király és Mátyás király korszakával együtt a magyar történelem egyik legsikeresebb korszakának tartanak. Ezt a folyamatot törte és fordította meg a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján lezajlott rendszerváltás.

Zuhanó ország - szétszakadó
társadalom
Az idõnként akadozó fejlõdési folyamat folytatása a gazdaság rendbetételét, a felgyülemlett problémák építõ megoldását, az addig elért szociális vívmányok megvédését, a szocialista alapok megõrzését és megszilárdítását követelte volna meg. A rendszerváltás ennek pontosan az ellenkezõjét hozta. A gazdaság rendbetétele helyett példátlan rombolás és visszaesés kezdõdött. A rendszerváltás kezdetén mintegy 3000 milliárd forintra becsült állami vagyon áron aluli privatizálása során a nemzeti vagyon jelentõs része elveszett. A privatizálás és a felszámolások során elszenvedett összes termelõi vagyonvesztés 2 ezer milliárd forintra becsülhetõ. Az ipari termelés 30-40 százalékkal visszaesett. Azelõtt jól mûködõ és fejlõdõképes iparágak szinte teljesen eltûntek. A termelõszövetkezetek szétverése évtizedekkel vetette vissza a virágzó mezõgazdaságot. A mezõgazdaság teljesítménye 40 százalékkal, ezen belül az állattenyésztés 60 százalékkal csökkent. Az elszenvedett anyagi veszteségek az ország második világháborús kárához mérhetõk.
    A gazdaság zuhanásszerû visszaesésével egyidejûleg a tulajdon és a jövedelmek újraelosztása ment végbe, ugrásszerûen megnõttek a társadalmi különbségek és egyenlõtlenségek. Az egyik oldalon kevesek - a privatizáció haszonélvezõi - számottevõ tõkéstulajdonra és tõkejövedelemre tettek szert. A másik oldalon a dolgozók nagy többsége tulajdon nélkül maradt, a munkabérek; a munkajövedelmek reálértéke jelentõsen csökkent. A termelés drasztikus visszaesése másfélmillió munkahely megszûnésével járt. Egymillió ember máról holnapra munkanélkülivé vált. Sokan végleg elvesztették munkájukat. Reményük sem maradt arra, hogy munkához jussanak. Még a munkanélküli ellátásból is kikerültek. Nyolcszázezren - korkedvezménnyel vagy rokkantnyugdíjasként - idõ elõtt kényszerültek nyugdíjba. Mások kényszervállalkozók lettek. Romlott a foglalkoztatottak és az inaktívak (eltartottak) aránya. A 90-es évek elején 100 aktív keresõre 116 inaktív eltartott jutott, a 90-es évek derekán ez a szám 176-ra emelkedett. A népesség széles rétegei súlyosan elszegényedtek és reménytelenül leszakadtak. Az ipar leépítésével és a mezõgazdaság visszaesésével egész térségeket felölelõ válságövezetek alakultak ki.
    Az 1990-1995-ös idõszakban a háztartások reáljövedelme átlagosan több mint 20 százalékkal csökkent. A jövedelmek átlagos csökkenése növekvõ jövedelemkülönbségeket takar. A jövedelemolló több mint kétszeresére nyílt. Míg 1982-ben a legmagasabb jövedelmû tized jövedelme a legalacsonyabb jövedelmû tized jövedelmének nem egészen négyszerese volt, az ezredfordulóra ez az arány már több mint kilencszerese. Még nagyobb a különbség, ha a kiugróan magas jövedelmû egy százalékot hasonlítjuk a népesebb alacsonyjövedelmû csoportokhoz. A legszegényebbek és a leggazdagabbak között százszoros (!) jövedelemkülönbségek is létrejöttek. Az egyik oldalon luxuskörülmények között élõ, gyorsan gazdagodó milliárdosok, a másik oldalon széles elszegényedõ és nyomorgó rétegek. Zuhanó országban szétszakadó társadalom.
    Kezdetben az embereket elkábították a rendszerváltó ígéretek és illúziók, a szociális piacgazdaság és demokrácia, az egész társadalmat felölelõ középosztályosodás megtévesztõ jelszavai. A rendszerváltó pártok által gerjesztett eufória elfedte elõlünk a rendszerváltás valódi természetét. Hamarosan azonban, amikor annak következményeit saját bõrükön érezték, kezdték felismerni: mit is veszítettek a rendszerváltással?
    Kik az igazi nyertesek, és kik a vesztesek?
    A bécsi székhelyû Institut für die Wissenschaften von Menschen által 1995-ben, öt országban végzett szociológiai felmérés szerint Magyarországon a megkérdezettek 65 százaléka érezte magát egyértelmûen vesztesnek, s csak 15 százalék nyertesnek. Ennél magasabb volt a magukat veszteseknek tekintõk aránya a betanított munkások és a szakmunkások között. Arra a kérdésre, hogy az új rendszer jobb vagy rosszabb a réginél, a megkérdezettek több mint fele válaszolta azt, hogy rosszabb. Többségük úgy találta, hogy sokkal rosszabb. Egyötöde vélte úgy, hogy egy kicsit jobb. Mindössze 5 százalék találta úgy, hogy sokkal jobb. A megkérdezettek mintegy negyede szerint helyzetük a rendszerváltást követõen nem változott. Pár hónappal ezelõtt az egyik tévéadó kérdezte a nézõktõl, hogy mikor éltek jobban: a rendszerváltás elõtt vagy most? Több mint nyolcvan százaléka válaszolt úgy, hogy a rendszerváltás elõtt élt jobban.

A rendszerváltás vesztese:
(1) munkásság
Az aktív munkások száma az ipari leépítésekkel jelentõsen megcsappant. Különösen nagy volt a csökkenés a bányászatban, a feldolgozóiparban és az építõiparban. Az ipari munkások 15-20 százaléka munkanélkülivé lett. Azok munkája és jövõje is bizonytalanná vált, akik munkájukat egyelõre nem veszítették el. Romlottak a munkafeltételek, csökkentek a reálbérek. Az egy keresõre jutó reálbér 1995-ig az 1968-as szintre esett vissza. Újra idõszerûek József Attila sorai: "A munkásnak nem több a bére, / mint amit maga kicsikart". "Az ország nem kérdi, mivégre / engedik meggyûlni a bajt / s mért nem a munkás védelmére / gyámolítják a gyáripart."
    A reálbérek csak a kilencvenes évek végén kezdtek lassan emelkedni, de a rendszerváltás elõtti szintet még mindig nem érték el, s mélyen alatta maradnak az EU-átlagnak. A bérek és munkajövedelmek növekedése nem követi arányosan a gazdasági teljesítmény növekedését, a gazdasági makromutatók javulása után sem. Ez a megtermelt jövedelemnek a tõkejövedelem és a költségvetés javára történõ átcsoportosítását jelenti, a bérbõl és fizetésbõl élõk rovására. Felszámolták az üzemi szociális, egészségügyi, kulturális juttatásokat és szolgáltatásokat (üzemi étkeztetés, orvosi rendelések, üdültetés, bölcsõde, könyvtár, mûvelõdési és sportolási lehetõségek). Nem csoda tehát, ha a többség úgy véli, hogy régebben - a rendszerváltás elõtt - jobban élt, mint ma.
    A különbözõ munkáscsoportok helyzete egymástól is eltér. Más gondjai vannak a tartósan munkanélkülivé vált munkásoknak. Más a problémája azoknak, akik megmaradt munkahelyüket féltik. Megint más gondokkal küzdenek a kényszerûségbõl egyéni vállalkozókká lett munkások. Más a leszakadó észak- és kelet-magyarországi válságtérségekben élõ munkások helyzete, s más azoké, akik fõleg az ország nyugati felében letelepedett multinacionális cégek öszszeszerelõ üzemeiben munkalehetõséghez jutottak, az átlagosnál kedvezõbb bérekért. A nyugat-európai országokhoz képest olcsóbb magyar munkaerõ foglalkoztatása a külföldi tõke számára számottevõ extraprofitot biztosít. Ennek érdekében a multinacionális vállalatok magasan képzett magyar munkaerõt hazai viszonylatban készek relatíve jobban megfizetni. A Magyarországon kifizetett bérek még így is mélyen a nyugati bérszínvonal alatt maradnak. Mihelyt azonban a külföldi tõke számára másutt még olcsóbb munkaerõ foglalkoztatásával magasabb extraprofit kisajtolására nyílik lehetõség, ahogyan ez már több esetben is elõfordult, a magyarországi termelést visszafejlesztve, itteni üzemeit bezárva, a foglalkoztatottakat szélnek eresztve, Magyarországról más országokba vándorol. Növekvõ jövedelmi aránytalanságok mutatkoznak a munkavállalók különbözõ csoportjai között is. A szellemi foglalkozásúak bére a fizikai foglalkozásúak bérénél gyorsabban növekszik. A felsõ vezetõké gyorsabban, mint a beosztott értelmiségieké. A szakmunkásoké gyorsabban, mint a segédmunkásoké. Kirívó aránytalanságok vannak a különbözõ ipari ágazatok, a versenyszféra és a közüzemi szféra, földrajzi térségek, férfiak és nõk bérszínvonalában.
    A munkásság érdekvédelmi és érdekérvényesítési képessége meggyengült. A munkásoknak az irányításba nincs érdemi beleszólásuk, sem az állami, sem a privatizált vállalatokban. Szakszervezeteik meggyengültek. Politikailag megosztottak, szervezettségük visszaesett, jogaikat korlátozzák. Sok helyen egyáltalán nincsenek szakszervezetek. Megalakításukat és mûködésüket a multinacionális vállalatok nyílt presszióval és fenyegetésekkel akadályozzák. Munkahelyük megõrzése és a magasabb bér reményében a dolgozók gyakran a legelemibb munkavédelmi feltételekrõl is lemondanak. A munkavállalók közel felét nem védi kollektív szerzõdés. A kormányzat a szakszervezetekkel a munka világát érintõ kérdésekben nem törekszik szociális párbeszédre, a döntések elõkészítésébe nem vonja be õket. Eddigi mûködése során a jobboldali polgári kormány a szakszervezetek egyetlen érdemi javaslatát sem fogadta el. Az intézményes érdekegyeztetés lehetõségét gyakorlatilag megszüntették. A Munka Törvénykönyvét a kormány és a parlament, a szakszervezetek tiltakozása ellenére, a munkavállalók számára hátrányosan módosította. A módosított Munka Törvénykönyvét a dolgozók joggal tartják cselédtörvénynek.
    Osztályérdekeit tudatosítani, azokért szervezett harcot folytatni a rendszerváltás során megfogyatkozott, deklaszszálódott, politikailag demoralizálódott munkásság nem képes. Eddigi fellépése néhány szórványos elkeseredett tiltakozó akcióra - demonstrációkra, kisebb elszigetelt üzemfoglalásra, munkabeszüntetésre - korlátozódott (vasutassztrájk, az egészségügyi dolgozók demonstrációja, néhány bezárásra ítélt üzem megmentésére irányuló tiltakozó megmozdulás). Ezeket azonban, sajnos, nem támogatta széles munkásszolidaritás. A meggyengült, elbizonytalanodott munkásságot tõkés ellenfele és a kormányzat könnyedén megosztja és leszereli. A magukra maradt munkásemberek elkeseredését és kiábrándultságát a szélsõjobboldal szociális és nacionalista demagógiával, nemzetiszocialista, raszszista eredetû jelszavakkal igyekszik levezetni és jobboldali mederbe terelni.

A rendszerváltás vesztese:
(2) parasztság
A termelõszövetkezetek szétverése és a mezõgazdaság visszaesése a parasztság és a falusi népesség létalapját kezdte ki. A mezõgazdasági dolgozók száma 600 ezerrel, egyharmadára apadt. Tömegessé és tartóssá vált a falusi munkanélküliség. A mezõgazdaság jövedelemtermelõ képessége drámaian csökkent. A mezõgazdasági átlagkeresetek az ágazatok átlaga alatt vannak. Az agrárolló szétnyílása a mezõgazdaság számára évente százmilliárdos nagyságrendû veszteséggel jár.
    A szövetkezetellenes tulajdonpolitika, a kárpótlási törvény, a szövetkezetek átalakulásáról hozott törvények, a szövetkezeteket sújtó változások az agrártámogatási rendszerben súlyosan diszkriminálják a mezõgazdasági termelõszövetkezeteket. A szövetkezeti földtulajdont megszüntették. A szövetkezetek az általuk korábban mûvelt terület egyharmadát elvesztették. A megmaradt terület jelentõs része kívülállók - zömükben nem mezõgazdasági foglalkozásúak - tulajdonába került. A kilépõk és kívülállók sok helyen széthordták a gépeket, az állatokat és a közös vagyontárgyakat. A szövetkezet ipari, építõipari, feldolgozó, szolgáltató részlegei kft-vé alakulva új tulajdonosok kezére jutottak. A külsõ üzletrészek névértéken történõ megvásárlásáról elfogadott törvény a szövetkezetek nagy részét megmaradt vagyonának teljes elvesztésével és felszámolással fenyegeti.
    A 300 milliárd forintot meghaladó kárpótlást az egész társadalommal fizetették meg, de a parasztság problémáit ez nem oldotta meg. A kárpótlás haszna a kisemberek helyett a spekulánsok zsebébe vándorolt, akik a kárpótlási jegyeket névértékük töredékéért felvásárolták, s azokat búsás haszonnal befektetési célokra, illetve az elárverezett földek megszerzésére használták fel. Miközben a hasznot õk zsebelték be, a paraszti tömegek cselédsorsra jutottak.
    A mezõgazdasági földterület nem egészen felét (mintegy 3 millió hektárt) egyéni gazdaságok mûvelik. Ezek 91 százaléka 5 hektár alatti, tõkehiányos, korszerû termelésre alkalmatlan gazdaság. Az egyéni gazdaságoknak négy és fél százaléka 10 és 50 hektár közötti területtel rendelkezik, s nem egészen egy százalék éri el az EU mércéjével versenyképesnek számító 50 hektárt. Ezek is a korszerû mezõgazdasági termeléshez szükséges tõkeerõnek mindössze kis töredékével rendelkeznek. Ami elõre vetíti, hogy csatlakozás esetén az EU-ban milyen sors vár a magyar mezõgazdaságra. A mezõgazdasági árutermelés 70 százalékát ma is a hivatalos agrárpolitika által diszkriminált, megsemmisítésre ítélt mezõgazdasági szervezetek, elsõsorban a szövetkezetek állítják elõ. Az Orbán-Torgyán kormány alatt a mezõgazdaság válsága még jobban elmélyült. A kormányon belül a mezõgazdaság a kisgazdapárt, személy szerint Torgyán József szabad prédája lett. A magyar föld védelmérõl, a családi gazdaságok támogatásáról hangoztatott bombasztikus szólamok csak arra jók, hogy eltereljék a figyelmet a mezõgazdaság valóságos megoldatlan problémáiról.

Vesztesek:
(3) nyugdíjasok, gyerekek,
szegények, leszakadó rétegek
Jelenleg egymillióval több a nyugdíjas, mint a rendszerváltást megelõzõ idõben. A nyugdíjak reálértéke 30 százalékkal csökkent. A nyugdíjasok túlnyomó többsége számára megszûnt a nyugdíj melletti jövedelemkiegészítõ munka lehetõsége. Általában vesztesek az idõsek és a betegek. 300 ezer idõs ember nem kap semmiféle nyugdíjat vagy járadékot. Többe kerülnek az egészségügyi szolgáltatások, drágábbak lettek a gyógyszerek.
    Vesztesek közé tartoznak a gyerekek, általában a fiatalok. Vesztesek az alacsonyjövedelmû többgyermekes családok, a gyermeküket egyedül nevelõ szülõk (többségükben nõk). A szegények (az átlagos jövedelem fele alatt élõk) aránya a hatéves kor alatti gyermekek között öt év alatt, 1992-tõl 1997-ig, 29 százalékról 62 százalékra emelkedett. A bölcsõdei férõhelyek száma felére csökkent. Az alanyi jogon járó családi pótlék elértéktelenedett. A gyermekek után járó adókedvezmény elsõsorban a relatíve módosabb családoknak kedvez. A leginkább rászoruló szegényebb családok az adókedvezményt nem tudják igénybe venni. A fiatalok számára drágább lett a tanulás és továbbtanulás. Nehezebbé vált a pályakezdés és családalapítás. Az iskola elvégzése után a fiatalok egy része eleve munkanélküliként kezdi pályáját. A túlnyomó többségnek esélye sincs arra, hogy önálló lakáshoz jusson. Az olcsó állami bérlakásépítés gyakorlatilag megszûnt. Nem véletlen, hogy arra a tévénézõkhöz intézett kérdésre: "ön szerint ma jobb-e fiatalnak lenni, mint a rendszerváltás elõtt", 86 százalék azt válaszolta, hogy a rendszerváltás elõtt volt jobb fiatalnak lenni.
    A vesztesekhez tartoznak a létminimum alatt élõk. A hajléktalanok. A cigányok. Az utóbbiak között a legmagasabb a szegények - az átlagos jövedelem felénél kisebb jövedelembõl élõk - aránya: 58 százalék. Ma is érvényes az, amit annak idején Bálint György írt a szegénységrõl: "A szegénység és a szegénységtõl való félelem emellett demoralizálja is az emberek tömegét. A szolidaritás és az emberi méltóság érzése csak azokban a legszegényebbekben fejlõdik ki, akik belátják, hogy egyéni úton már nem küzdhetnek fennmaradásukért." Bálint György az entellektüel legfontosabb feladatának tartotta, hogy mindig az "alacsonynak csúfolt tömegek", a "kijátszottak és háttérbe szorítottak", "megsértettek és megalázottak", "elsõsorban tehát a munkások és szegényparasztok" oldalán álljon. "Senki sem illetheti jogos szemrehányással azt a tömeget, amely oly sokszor megtévesztés áldozata lett [...]. Az entellektüel feladata: konokul hirdetni az igazságot, akár van tömeg a közelben, akár nincs. A jövõhöz beszélni, bármilyen gúnyosan szól is közbe a jelen. Vállalni - szükség esetén - a legnehezebbet, az egyoldalú szolidaritást."
    De nemcsak a legszegényebbek között találunk veszteseket. Veszteseknek érzik magukat azok a kisvállalkozók, kényszervállalkozók, közalkalmazottak, értelmiségiek is, akik a polgárosodó és jómódúvá váló "új középosztály" részeként a felemelkedésben, helyzetük jobbra fordulásában reménykedtek, de reményeikben csalódniuk kellett. Leszakadtak, lecsúsztak, helyzetük nem jobb, hanem rosszabb lett. A frusztrálódott és elégedetlen kispolgári "középrétegek" pedig könnyen a radikalizálódó szélsõjobboldal egyik potenciális szociális bázisát képezhetik.

Nyertesek, zsákmányszerzõk,
kliensek
A privatizáció során vagyonosabb vállalkozókból, vezetõ menedzserekbõl, pénzügyi szakemberekbõl stb. új tõkésosztály alakult ki. A privatizált állami vagyon egy része ellenérték nélkül került birtokukba. A végbement "eredeti tõkefelhalmozás" során az új tulajdonosok minimális induló tõkével tetemes tõkevagyonra tettek szert, amelybõl - ahogy mondani szokás - csak az elsõ milliók eredete gyanús.
    Az ipar jelentõs része külföldi tulajdonba került. A külföldi tõke részaránya a feldolgozóiparban 55 százalék, az élelmiszeriparban 65 százalék feletti. Külföldi (részben állami) cégek tulajdont szereztek a stratégiai ágazatnak számító energetikában. A kereskedelmi bankok, pénzintézetek tekintélyes részét külföldi tulajdonosok ellenõrzik. Nagy külföldi cégek által létesített és üzemeltetett bevásárló központok hálózzák be az országot.
    A külföldi tõke Magyarországon részben piacot vásárolt saját termékeinek értékesítéséhez, részben az olcsóbb magyar munkaerõ és kedvezõbb adózási feltételek miatt a nagyobb profit reményében telepítette hozzánk a termelés egy részét. A Magyarországon létesített üzemekben fõleg az összeszerelõ munka folyik. A mûszaki-tudományos hátteret biztosító fejlesztõ tevékenységet külföldön, a nemzetközi cégek központjaiban összpontosítják. A tõkebeáramlást meghaladja a tõkenyereség, az országból kivitt és másutt realizált profit, adó- és vámkedvezmények, árfolyam- és árnyereség.
    A hazai új burzsoázia egyrészt igyekszik konkurálni az országban terjeszkedõ, erõsebb és versenyképesebb külföldi tõkésvállalatokkal, másrészt alkalmazkodik és alárendelõdik, együttmûködésre és osztozkodásra törekszik velük - egyenlõtlen feltételek mellett. Közvetítõ - komprádor - szerepet játszik. A külföldi tõke mûködését hazai kiszolgáló komprádor réteg segíti, amely ennek fejében részesül a megszerzett profit kis töredékébõl.
    A megváltozott összetételû új hatalmi elit hatalmi helyzetét zsákmányszerzésre használta és használja. Személyesen vagy pártfogoltjai révén maga is részt vett a privatizációban, tulajdont szerzett, s felügyelõ bizottsági, igazgatósági tagként, tanácsadóként befolyásos gazdasági pozíciókat foglalt el. Széleskörûen elterjedté vált politikai és gazdasági korrupciógyanús összefonódása, a lobbizás, a kijárás, a megvesztegetés.
    A hatalomra került politikai pártok, saját híveiket különféle gazdasági és politikai elõnyökhöz juttatva, kiterjedt kliensrendszert építenek, számítva annak viszonttámogatására. Az 1998-as választást követõen hatalomra került jobboldali polgári kormány a hozzá közeli cégeknek (Happy End, Ezüsthajó, Defend Kft. stb.) rendszeresen ad jól fizetõ állami megrendeléseket, költségvetési pénzekbõl, közbeszerzési pályázat kiírása nélkül. Pártközeli cégek fantomizálásához, köztartozásaik eltüntetéséhez falaz. A kormányhoz közelálló családi vállalkozások tisztázatlan körülmények között jutnak jelentõs elõnyhöz és haszonhoz. A mezõgazdaság támogatására és a vidék fejlesztésére szánt jelentõs összegeket - a tárca politikai irányítóinak bûnös közremûködésével - pártpolitikai és magáncélokra fordítottak.
    A választások közeledtével a jobboldali polgári kormány további klienseket vásárol állami költségvetési pénzekkel. Osztogatással és ígéretekkel iparkodik szélesíteni potenciális szavazóbázisát, amire az inflációt szándékosan alábecsülõ két éves költségvetés, a közbeszerzési törvényt kijátszó, a versenyeztetést mellõzõ, pályáztatás és demokratikus parlamenti ellenõrzés nélküli nagy állami beruházások (autópálya építés), a sokat reklámozott Széchenyi-terv kínálnak lehetõséget. A választás elõtt a multinacionális társaságoknak nyújtott adó- és vámkedvezmények csökkentését, a hazai vállalkozók nagyobb támogatását ígérték. Ezzel szemben a valóság az, hogy a kormány továbbra is készségesen kiszolgálja a nemzetközi tõke érdekeit. Mindenben a nagy multinacionális társaságok kegyeit keresi, a nekik nyújtott kedvezményeket nem mérsékelte, az EU-s belépési tárgyalások során jelentõs engedményeket tesz. A hazai vállalkozások támogatásából a vállalkozóknak csak egy viszonylag szûk köre - fõleg a kormánypártok gazdasági klientúrája - részesül, a vállalkozók túlnyomó többsége kimarad belõle.
    Politikai szempontok alapján szelektálják és cserélik le a köztisztviselõi kart, a honvédség tiszti állományát. Az állami igazgatás minden területén saját embereiket ültetik a vezetõ posztokra. Politikailag megbízhatónak tartott fõtisztviselõkbõl elmozdíthatatlan fõtisztviselõi kart alakítanak ki, kiugróan magas fizetéssel. A kulturális életben és egyéb területeken jövedelmezõ megbízásokkal, díjakkal, kitüntetésekkel és címekkel jutalmazzák elkötelezett híveiket, s toboroznak további híveket. Az alkotók autonóm szakmai szervezeteit, testületeit háttérbe szorítva és megkerülve, azok javaslatait, a pályázatok eredményét figyelmen kívül hagyva, a szakma tiltakozása ellenére, politikai és személyi megfontolások alapján hoznak döntést a kultúrát érintõ fontos kérdésekben (Nemzeti Színház építése, a filmgyártás finanszírozása). Valóságos kultúrharcot indítottak a progresszívan gondolkodó baloldali, liberális írók, újságírók, alkotómûvészek, értelmiségiek ellen. Az állam és egyház szétválasztásával ellentétben ismét kötelezõ állami ideológiává emelik a "keresztény Magyarország" eszméjét. Hívõk és nem hívõk, a nagy "történelmi egyházak" és a nem történelminek minõsített kisegyházak mesterséges szembeállításával vallási és felekezeti ellentéteket szítanak.
    A gazdaságilag és szociálisan szétszakadó, politikailag és ideológiailag megosztott társadalomban az emberek többsége kiszolgáltatottnak, védtelennek és tehetetlennek érzi magát. Egy részük alkalmazkodni igyekszik, egyéni túlélésre, fennmaradásra rendezkedik be, megpróbál beilleszkedni. Kevés sikerrel. Mások fásultan tehetetlen bénultságba süllyednek, reménytelenség és perspektívátlanság uralkodik el rajtuk. Miként a bujdosó kurucok beszélnek Ady Endre versében:
    "Nekem, pajtás, úgyis mindegy,
    Farkas esz meg, ördög esz meg,
    De megesznek bennünket."

"István király országa
szálljon magába"
A kormány az államalapítás ezeréves évfordulóján, pénzt és energiát nem kímélve, zászlólobogtató, tûzijátékos parádékkal, a parlamentbõl a Dunán Esztergomba sétahajózó koronával, ünnepi processzióval, zsolozsmázással, ezeréves sikertörténet legendájával, a valóságtól elrugaszkodó álmokkal ("merjünk nagyot álmodni"), dagályos és émelyítõen érzelgõs szólamokkal kápráztatta - szédítette el az országot. Mintha ez segíthetne az ország bajain, mintha ez megoldhatná gondjait.
    "István király országa bizony beteg ország - írta száz évvel ezelõtt Ady Endre. - Koldus, mert szipolyozták s szipolyozzák. Magában nem bízó, mert másoktól függ. Ereje nincs, mert részei divergálnak." "A magyar politika teljesen belemerült a reakcióba s egészen a kiváltságosak osztályát szolgálja." "Az adózás alatt nyög az egész ország. "Az antiszemitizmus szításával majdnem egymillió hasznos magyar embert próbálnak elidegeníteni a magyar fajtától." "Közigazgatásunk, az állami életnek ez az esszenciája, mindene: példátlanul rossz." "Figyelmeztetett: "Ha csak a jó sors nem segít ez az ország pár évtized alatt össze fog omlani."
    A történelembõl tudjuk: a jó sors nem segített. A mai "Werbõczy-utódok" által dicsõített egykori "Werbõczy-utódok" romlásba döntötték az országot, "teljesen a reakcióba süllyedt", "egészen a kiváltságosak osztályát szolgáló" politikájukkal.
    Ady nem önáltató parádéktól és hamis vígságtól, hanem az õszinte önvizsgálattól, a valósággal való nyílt szembenézéstõl, a bajok radikális orvoslásától várta az ország megmentését. "Fent Budapesten folyhat a parádé s egész országban víg lehet a munkaszünetes nap, ebben a parádéban és vígságban nincs egészség és igazság. István király országa szálljon magába, ha lehet s van még ereje, készítse a közeledõ veszedelmek ellen. A processziók, a zsolozsmák, a fennmaradt jobb kéz, sõt Mária sem, kinek ezt az országot anno dacumál felajánlották, nem tudnak bennünket megmenteni. Ide új hit, új erõ és új munka kell!"
    Ady intelme rólunk és hozzánk is szól. István király országa ma újra beteg. Az ostorozott bajok (az ország kiszipolyozása, részeinek divergálása, a kiváltságosak osztályát szolgáló reakciós politika, az elviselhetetlen adóterhek, az antiszemitizmus, a rossz közigazgatás) újabbakkal bõvülve (munkanélküliség, infláció, korrupt privatizáció, kliensrendszer) ma is sorvasztják az országot.
    A millennium országos parádéban és vigaszságban 2001-ben sincs egészség és igazság. Processziók és zsolozsmák ma sem mentenek meg bennünket. Az sem segít, hogy Nagyboldogasszony napján az országot ünnepélyesen újra felajánlották Máriának. Ma is idõszerû Ady kérése: "István király országa szálljon magába!" Magyarország mai helyzetére is érvényes: "Ide új hit, új erõ és új munka kell!"
    Vajon kinek lesz itt ehhez elegendõ hite és ereje?

TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN
Egy sokoldalú feltaláló
Irinyi János (1817-1895)
Kevés olyan találmány létezik, mely annyira ismert és használatos lenne, mint a gyufa. Gyakran még költõi képekben is találkozhatunk ezzel a szóval. Szinte fogalomként él az emberek tudatában, jóllehet ma már a gázgyújtó vagy az elektromos gyújtó talán elterjedtebb. Feltalálója, illetve pontosabban: továbbfejlesztõje és véglegesítõje hazánkfia volt, méghozzá egy nevezetes család tagja, Irinyi János, akinek egész életútja jellegzetesen 19. századi magyar tudóssors.
    1817. május 17-én született a Bihar vármegyei Nagylétán (ma: Létavértes). Apja - idõsb Irinyi János - kiváló mezõgazdász volt, csaknem negyven esztendeig a nagylétai uradalom felügyelõje, aki a birtokot a korszak egyik magyarországi mintabirtokává fejlesztette. János fia elõbb a bécsi mûszaki egyetemen, majd a hohenheimi mezõgazdasági fõiskolán végezte tanulmányait, vegyészként és mezõgazdaként egyaránt alapos és sokoldalú képzettséget szerezve.
    Alig 19 éves korában bécsi tanárának, Meissnernek egyik sikertelen kísérlete juttatta arra az ötletre, hogy az akkor már egyébként ismert foszforos gyufa fejében a fölöttébb veszélyes (tudniillik robbanásszerûen lángra lobbanó) káliumklorátot ólomperoxiddal helyettesítse. Ezzel feltalálta a zajtalanul gyúló, úgynevezett biztonsági gyufát, amelyet még ma is világszerte használnak. Találmányát Rómer István gyógyszerészmester 60 forintért megvásárolta tõle, és bécsi gyárában megkezdte a biztonsági gyufa gyártását, amivel tekintélyes vagyonra tett szert.
    Irinyi a magyarországi gyufagyártást csak 1840-ben tudta megkezdeni, saját üzemében. Irinyi János egyébként reformkori iparfejlesztésünk egyik legnagyobb tudású és legtevékenyebb alakja volt. Öccsével, Irinyi Józseffel (1822-1859) - aki újságíró, jogász és politikus volt, a Pesti Hírlap munkatársa (késõbb pedig a "márciusi ifjak" egyike, a 12 pont egyik megszövegezõje - egyre közelebb került Kossuth Lajos köréhez és törekvéseihez. Nem véletlen tehát, hogy 1848-ban Kossuth az állami gyárak fõfelügyelõjévé nevezete ki, 1849-ben pedig a szabadságharc szempontjából kulcsfontosságú nagyváradi fegyver- és lõszergyár biztosává.
    Világos után õ is a hírhedt pesti Újépületben raboskodott, majd az ötvenes évek derekán debreceni gõzmalomban helyezkedett el, miközben Nagylétán, az apja vezette uradalomban elmélyült mezõgazdasági kísérleteket folytatott. Ez irányú érdeklõdését nyilván édesapjától örökölte, ám jelentõs eredményeit csak a kiegyezés után kamatoztathatta.
    1868-tól szolgabírói állást töltött be Bihar megyében, késõbb az István malom igazgatója Debrecenben, s egyúttal a helyi cukorgyár és a Tisza Biztosító Társaság fõellenõre. Mint kataszteri biztos a mezõgazdasági vegytan és gépészet terén idõtállóan említést érdemlõ tevékenységet végzett. Hazánkban õ alkalmazta elõször a vetést, szántást és boronálást együttesen végzõ gépszerelvényt, amely az agráriumban akkortájt forradalmi újításnak számított, s emellett eredményesen kísérletezett különbözõ, maga kidolgozta talajjavítási módszerekkel. Egyszóval egyike volt azoknak a múlt századi magyar értelmiségieknek, akik egyaránt kivették részüket a kor tudományos, technikai, sõt társadalmi-politikai küzdelmeibõl, s akikrõl elmondhatjuk, hogy sokrétûen teljes életet éltek.
    1895. december 17-én hunyt el Vértesen.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN
Az igazi amerikai
Akkor találkoztam vele elõször, amikor Indianapolis kertvárosában sétálgatva az egyik utcán láttam, hogy jön velem szemben egy nagy, tornácos, emeletes ház. Faház volt természetesen, az amerikaiak mind faházakban laknak, és görgõkön húzták, az utca közepén.
    Ez az 1960-as évek elején történt, Amerikában élõ apámat látogattam meg, s egy-két nap alatt már hozzászoktam e világ csodáihoz. Ahhoz, hogy ha teli a látóhatár ötágú vörös csillagokkal, akkor az nem azt jelenti, hogy a kommunista párt átvette a hatalmat, hanem azt, hogy arrafelé sok a Texaco-benzinkút. Ahhoz, hogy a közhasználatú vécék kivétel nélkül, mindig és mindenütt illatosak és makulátlanul tiszták, továbbá a cellux-ragasztószalagokhoz, a légkondicionáláshoz, színes televíziókhoz, felfújható mûanyag fotelekhez, a végeláthatatlan autósorokhoz és a tündökletesen kivilágított utakhoz. Ilyesmi nálunk akkoriban nem volt, még mûanyag se volt, Romániából csempésztük át a tetrabugyit és a nylonharisnyát. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy itt még a házak is mozogni tudnak.
    Egy öreg néger pap ballagott az épület mellett, s látva, hogy tátott szájjal bámulok, mosolyogva megszólított és elmagyarázta, hogy a mamája már nagyon idõs, gondját kellene viselni, de nem akar kiköltözni az otthonából, ahogyan õ sem. Ezért gördítteti át a házat a mamája szomszédságába. S ha már így szóba eredtünk egymással, meghívott a mama házába és frissen sütött, juharsziruppal locsolt kukoricás süteménnyel kínálgatva levetítette nekem az életérõl készült összes amatõrfilmet. Nagy élete volt, részt vett a polgárjogi mozgalmakban is, és minden gyûlést, felvonulást végigfilmezett. Késõ este keveredtem haza.
    Nos, ilyen az igazi amerikai. Mosolyog. Ha fényképezel az utcán, megszólít, közli, hogy ne itt fotózz, mert ez semmi, s elvezet ahhoz a látnivalóhoz, ami szerinte igazán méltó a megörökítésre. Ha vele mész, nem kerülheted el, hogy a kicsi, de úszómedencés kertjét is megismertesse veled. A távolsági buszon a fidres-fodros, rózsaszín ruhás, mosolygó nagymama elvezényelte mellõlem az apámat, s egy lányt ültetett a helyére, mondván, hogy így sokkal kellemesebb lesz az utazásunk. Utána pedig mindünket jóllakatott mazsolás kuglóffal. Az áruházak elárusítónõi ragyogó arccal megkérdezik, mire lenne szükséged, s ha idegen kiejtéssel közlöd, hogy csak bámészkodni akarsz, ugyanolyan ragyogással felajánlják, hogy oda vezetnek, ahol a kíváncsiságodat kielégítheted. Ha az utcán a szemed ráragad egy formás fiatal nõre, hálásan huncut mosollyal köszöni meg elismerésedet. (Figyelmeztettek azonban, hogy aki meg is szólítja õket, igencsak kihúzhatja a gyufát.)
    Nálunk azt szokás hinni, hogy e mosolyok mögött európai kultúra rejlik. Szó sincs róla, az amerikaiak egy egészen más kultúrkör iskolarendszerének termékei. Valamikor végeztem ilyen irányú felméréseket, s egy középiskolát végzett fiatalember a kérdésemre, milyen olasz írókat ismer, azt válaszolta, hogy egyetlen egyet, Garibaldit; emlékiratának kötetei ott sorakoztak a polcon. Dante, Boccaccio, Petrarca nevei nem mondtak neki semmit, s festõket, szobrászokat is hiába firtattam. Zenei ismereteitõl viszont majd' hanyatt estem: fütyülni tudta Bartókot. Õket szakosítottan nevelik.
    A horizontjukat az Egyesült Államok tölti be, ami nem csoda, hiszen az nem egy ország, hanem egy kontinens, a legkülönfélébb tájakkal és szokásokkal. Sok amerikai, amikor elmeséltem neki, hol mindenütt jártam Amerikában, azt mondta, jobban ismerem a hazáját, mint õ. Jellegzetes eset volt azonban az is, hogy amikor autóval elkeveredtünk a kaliforniai hegyek között, s egy kisebb településnél megkérdeztünk egy fiatalembert, merre visz az út Los Angelesbe - másfél órányira lehettünk a várostól -, azt válaszolta: kérdezzük meg a tanítónõt, mert õ már biztosan járt ott.
    Hogy Európáról mi a véleményük, errõl két eset jut eszembe.
    Az egyik, hogy ottani rokonaink kint születtek, s magyarul már mukkanni sem tudó, kamasz korú gyermekeit láttuk vendégül óhazájukban. Persze, megmutattuk nekik fõvárosunknak, a Duna királynõjének minden látványosságát, õk pedig mosolyogtak és rágógumit rágtak. Aztán egyszer megkértek, adnánk fel a levelezõlapjukat, amit egy barátnõjüknek írtak.
    Csak ennyi állt rajta: "Üdvözlet Budapestrõl. Ez egy koszos, büdös, öreg város."
    A másik az volt, hogy hosszú beszélgetésbe elegyedtem egy szabadon gondolkodó, az amerikai viszonyokat kritikusan szemlélõ emberrel. Azon nagyon kevesek közé tartozott, akiket azon túl is érdekelt a politika, hogy a kormányzat csökkenti-e az adókat vagy sem. A végén azt mondta: "Igen, igen. Sok bajt okoz az is, hogy nem vagyunk eléggé megértõk más országok olyan törzsi szokásaival szemben, amilyen a szocializmus is."
    Olyasféle tudatuk van, mint a barbár világból kiemelkedõ, fehér márványoszlopos ókori Görögország lakóinak. Sietve hozzáteszem, némi okkal. Egyszer a feleségemmel együtt jártunk Amerikában, s hazafelé bement a frankfurti repülõtér mosdójába. Aztán orrát fintorítva csak ennyit mondott: "Hát ez már Európa." Pedig hol voltunk még Budapesttõl!
    Az ilyen dezodor-, légkondicionáló- és csillogó csempe-központú szemlélet azonban némi leegyszerûsítéssel tükrözi a világot. Thaiföldön apámmal megnéztünk egy ottani, rugdalózós boxmeccset. Amerikai tengerésztiszt ült mellettünk, mosoly, megismerkedés, kínálás egy ismeretlen egzotikus gyümölcs gerezdjeivel. Mikor megtudta, hogy apám amerikai állampolgár én pedig magyar vagyok, rám kacsintott: - Japánban szolgálok egy támaszponton. Én védem meg az apádat veled szemben.
    Nem tudom, milyen az igazi amerikai, amikor romba dõlt felhõkarcolók tövében zokog.

EDUARDO GALEANO
A világhírû uruguayi író, akinek Latin-Amerikai nyitott erei címû könyve magyarul is megjelent (Magvetõ, 1971) ezt az írást 2001. szeptember 21-én írta.
A Jó és a Gonosz színháza
A Jó és a Gonosz harcához mindig a nép szolgáltatja a halottakat. A terroristák New Yorkban és Washingtonban ötven ország dolgozóival végeztek, és mindezt a Jó nevében tették, a Gonosz ellen. És Bush elnök ugyancsak a Jó nevében hirdet bosszút a Gonosz ellen: "Ki fogjuk ûzni a Gonoszt ebbõl a világból" - jelenti ki. Kiûzni a Gonoszt? Mi lesz a Jóval a Gonosz nélkül? Nemcsak a vallásos fanatikusoknak van szükségük ellenségekre, hogy õrületüket igazolhassák. Az Egyesült Államoknak is szüksége van ellenségekre, hogy hadi iparának és hatalmas katonai gépezetének létjogosultságát igazolhassa. Jók és gonoszak, gonoszak és jók: a színészek álarcot cserélnek, a hõsökbõl szörnyek és a szörnyekbõl hõsök lesznek, miként azt a dráma írói elrendezik.
    Nincs ebben semmi újdonság. A német tudós, Werner von Braun gonosz volt, amikor feltalálta a V2-es rakétákat, melyeket Hitler London ellen fordított, de azon nyomban jóvá változott, amikor tehetségét az Egyesült Államok szolgálatába állította. Sztálin a II. világháború alatt jó volt, de azután gonosz lett, mint a "Gonosz Birodalmának" a vezetõje. John Steinbeck ezt írta a hidegháború éveiben: "Talán az egész világnak oroszokra lenne szüksége. Fogadok, hogy Oroszországnak is oroszokra van szüksége. Lehet, hogy õk amerikaiaknak hívják õket."
    Aztán az oroszok megjavultak. Most Putyin szintén azt mondja: "Meg kell büntetni a Rosszat." Szaddám Husszein jó volt, és jók voltak a vegyi fegyverek, amikor az irániak és a kurdok ellen használta õket. Aztán rossz lett. Már Sátán Husszeinnak hívták, amikor az Egyesült Államok, a Panama elleni invázióból érkezve, megtámadta Irakot, mert Irak megtámadta Kuvaitot. Bush Atya magáénak vallotta ezt a Gonosz elleni háborút. A családjára oly jellemzõ humanitárius és megértõ szellemiséggel több mint százezer irakit megölt, többségükben civileket. Sátán Husszein ott maradt, ahol volt, de az emberiség elsõ számú ellenségébõl a második számú ellenség státusába szorult. A világ ostorát most Bin Ladennak hívják. A Központi Hírszerzõ Ügynökség (CIA) tanította ki mindarra, amit a terrorizmus terén tud: Bin Laden az Egyesült Államok kedvelt társa és haditársa volt, a "szabadság harcosainak" egyik fõszereplõje a kommunizmus elleni harcban, Afganisztánban. Bush Atya alelnök volt, amikor Reagan elnök azt mondta, hogy ezek a hõsök "Amerika alapító Atyáinak erkölcsi erejével" egyenértékû erkölcsiséget képviselnek. Hollywood egyetértett a Fehér Házzal. Azokban az idõkben készült a Rambo 3: az afgán muzulmánok jók voltak. Most a rosszak rosszai, Bush Fiú idejében, tizenhárom évvel késõbb. Henry Kissinger az elsõk közé tartozott, aki nyilatkozott a nemrég történt tragédiáról. "Épp olyan bûnösök, mint a terroristák, azok, akik segítséget, pénz- és szellembeli támogatást nyújtanak nekik" - nyilatkozta olyan szavakkal, melyeket Bush elnök néhány óra múlva megismételt. Ha ez így van, meg kellene kezdeni Kissinger bombázását. Õ sokkal több bûnben bizonyulna vétkesnek, mind ahányat Bin Laden és a világ összes terroristája elkövetett. És sokkal több országban: számos Egyesült Államok-beli kormányt kiszolgált, "segítséget, pénz- és szellembeli támogatást" nyújtott az állami terrornak Indonéziában, Kambodzsában, Cipruson, Iránban, Dél-Afrikában, Bangladesben és azokban a dél-amerikai országokban, amelyek elszenvedték a Kondor Terv piszkos háborúját.
    1973. szeptember 11-én, éppen huszonnyolc évvel a mostani tüzek elõtt, lángolt az elnöki palota Chilében. Kissinger elõre megírta Salvador Allende és a chilei demokrácia sírfeliratát, amikor a választási eredményeket kommentálta: "Nem fogadhatjuk el, hogy egy ország saját népének felelõtlensége miatt marxista legyen."
    A népakarat megvetése egyike a sokféle egybeesésnek, mely az állami és a magánterrorizmus között létezik. Vegyünk egy példát. Az ETA, amikor Baszkföld függetlensége nevében embereket öl, azt nyilatkozza hangadóival: "A jogoknak semmi közük a többséghez vagy a kisebbséghez." Nagyon hasonlatos a kisipari eszközökkel és a fejlett technológiával elkövetett terrorizmus, a vallásos fundamentalistáké és a piac fundamentalistáié, a kétségbeesetteké és a hatalmasoké, a szabadon járó õrülteké és az uniformisba öltözött profiké. Mindnyájan egyetértenek az emberi élet megvetésében: gyilkosai az 5500 városlakónak, akiket a homokvárakként szétomló Ikertornyok romjai téptek darabokra, és a kétszázezer, többségükben indián guatemalainak, akikkel úgy végeztek, hogy arról sosem közvetített a televízió, és a legcsekélyebb figyelemre sem méltatta õket a világsajtó. Õket, a guatemalaiakat nem valamiféle fanatikus muzulmán ölte meg, hanem olyan terrorista katonák, akik "segítséget, pénz- és szellembeli támogatást" az Egyesült Államok egymást követõ elnökeitõl kaptak.
    A halál mindegyik szerelmese annak a rögeszmének foglya, hogy a társadalmi, kulturális és nemzeti ellentéteket katonai kérdésekké lehet egyszerûsíteni. A Jó nevében a Gonosz ellen, az Egyetlen Igazság nevében oldanak meg mindent, oly módon, hogy elõször ölnek és aztán kérdeznek. Ezen az úton járva azt az ellenséget erõsítik, amelyik ellen harcolnak. A Fényes Ösvény bûntettei voltak azok, amelyek nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy Fujimori elnök kibújjék a tojásból, aki aztán meglehetõs népi támogatottsággal terrorrendszert vezetett be, és a banán árán adta el Perut. Az Egyesült Államok Közel-Keleten elkövetett bûntettei voltak azok, amelyek nagy mértékben hozzájárultak Allah terroristáinak szent háborúja létrejöttéhez. Bár most a Civilizáció vezetõje új keresztesháborút hirdet, Allah ártatlan a bûnökben, amelyeket nevében elkövetnek. Végül is, nem Isten rendelte el a náci holokausztot Jehova hívõi ellen, és nem Jehova adta ki a parancsot a szabrai és satilai mészárlásokra, a palesztinokat sem õ ûzte ki földjeikrõl. Talán Jehova, Allah és Isten egyszerûen ugyanazon istenség három neve?
    Téveszmék tragédiája, már nem tudni, ki kicsoda. A robbanások füstje része egy jóval nagyobb ködfüggönynek, mely nem engedi meg, hogy lássuk. Bosszúról bosszúra a terrorizmusok arra kényszerítenek bennünket, hogy gödörbõl gödörbe vánszorogjunk. Egy fényképet látok, nemrég jelent meg egy New York-i házfalon, és egy kéz ráírta: "A szemet szemért megvakítja a világot." Az erõszak spirálja erõszakot és zûrzavart nemz: fájdalmat, félelmet, türelmetlenséget, gyûlöletet, õrületet. Portó Alegrében, ez év elején, az argentin Ahmed Ben Bella arra figyelmeztetett: "Ez a rendszer már megõrjítette a teheneket, most az embereket is megõrjíti." És az õrültek, a gyûlölet õrültjei akképpen tevékenykednek, ahogyan az õket létrehozó hatalom.
    Egy hároméves gyerek, akit Lucasnak hívnak, azt mondta ezekben a napokban: "A világ nem tudja, hol van az otthona." Egy térképet nézegetett. Nézhetett volna egy filmhíradót is.
SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS
Két fiatal prózaíró
Gángoly Attila: Lázár átka
Marton Péter: Szaggatott riffelés
Új nemzedék készülõdik, hogy elfoglalja helyét a magyar irodalomban, a huszonévesek nemzedéke. Ez örvendetes tény, különösen, ha visszaemlékezünk a néhány évtizeddel ezelõtti viszonyokra, amikor a negyvenéves prózaíró még fiatalnak számított, és szerzõdés aláírása után is két-három évet kellett várni egy könyv megjelenésére.
    Ma tizen- és huszonévesek jelentetik meg a könyveiket, alig néhány hét leforgása alatt. Van ennek persze hátránya is, hiszen csak tehetség ígéretét vagy még azt sem mutató zsengék is napvilágot látnak, de ezt kiegyenlíti az elõny, hogy nagyjából minden könyv akkor jelenik meg, amikor a szerzõje megírja, amit az irodalom szerves fejlõdésének egyik, noha nem egyetlen feltétele.
    Gángoly Attila és Marton Péter, akiket jól ismernek az Ezredvég olvasói, nagyjából ugyanannak a nemzedéknek a tagjai, s bár könyveik sok szempontból különböznek egymástól, a nemzedéki együvétartozás közös vonásokat is kialakított bennük.
    Bár nem ez a legfontosabb, mindkettõjükre jellemzõ, hogy igen rövid prózát írnak. Marton Péter körülbelül hat íves könyvében 46, Gángoly Attila alig több mint öt íves kötetében pedig 82 írás olvasható. Írást említettem jobb szó híján, mert nemigen lehet meghatározni a szövegek mûfaját. Néhány többé-kevésbé szabályosnak mondható novella olvasható a kötetekben, például Gángoly Attila címadó novellája a Lázár átka vagy Marton Péternél a Mindenkinek megvan a maga keresztje és az Azok a borzalmas telefonok DCCLXVII.
    Föltételezem, hogy mindkét szerzõ jól ismeri és szereti Örkény egyperceseit, A hatás legalábbis kétségbevonhatatlan. Ez azonban nem jelent utánzást, még kevésbé epigonizmust. Gángoly és Marton szinte anyanyelvként beszéli (írja) az egypercesek nyelvét, amely számukra talán már nem is Örkényt jelenti, csupán egy nyelvi közeget, amelyet úgy vesznek birtokba, mint a sajátjukat.
    Az írások nagy része egyperces, és ezek legjobbjai már nem örkényi, hanem gángolyi és martoni egypercesek. Úgy látszik, hogy Örkény a magyar irodalomban mûfajt teremtett, amelyet már úgy használnak a fiatalok, mint a szonett- vagy a dalformát a régebbi korok költõi. Néhol Karel Capek abszurdjai is fölsejlenek az írások mögött (Gángoly Attila: A szag; Egy sapka- és a misztikum, vagy Marton Péter: 767), de lehetséges, hogy ez akár többszörösen is közvetett hatás.
    A közösnek mondható vonások mellett természetesen a különbségek is számottevõek a két szerzõ könyvében.
    Kettõjük közül Gángoly Attila a vállalkozóbb kedvû, õ kockáztat többet, emiatt igen jó és igen kevéssé sikerült írások egyaránt kerültek a könyvébe. Nála gyakran kísért a leírás ábrázolás helyett (Kígyók, pókok, emberek), máskor pedig mintha maga is megunná egy-egy nagyobb lélegzetûnek induló írását, a végtelenségig lecsupaszítja, s ez már a vázlatosság, az összecsapottság érzését kelti (A Siroky-örökség). Vannak túlságosan kimódolt írásai (Teremtés, Hõstett szaurusszal). Kötetében feltûnõen sok a bibliai tárgyú írás, ami utalhat saját élmények hiányára éppúgy, mint erõs morális érzékenységre.
    Gángoly Attila kötetének legjobb darabjai kétségkívül az egypercesek. Ezek többsége szellemes, meglepõ csattanójával az örkényi egypercesekhez méltó írás. Hajlékony, kifejezõ nyelvük azt bizonyítja, hogy a szerzõ birtokában van mindazoknak az eszközöknek, amelyekkel jó íróvá válhat. Hogy valóban az lesz-e, azt remélhetjük, de bizonyosságot csak a következõ kötetek adhatnak.
    Marton Péter könyve egyenletesebb, hagyományosabb, de ez korántsem jelent értékítéletet. A megállapítás persze viszonylagosan értendõ, inkább úgy, hogy abszurdjai kidolgozottabbak, fésültebbek. Kevesebb bennünk a sikerületlen írás de a kockázat is. Marton tudatosabb író, majdnem azt írtam, hogy érettebb, de legalábbis megfontoltabb. Ez sem értékítélet, hiszen Gángoly Attila borzalmas merészsége éppen olyan rokonszenves, mint Marton Péter higgadtabb stílusa.
    Mindezek után azonban téved, aki azt hiszi, hogy a Szaggatott riffelés csupa aprólékos mûgonddal cizellált írást tartalmaz. Mint már utaltam rá, Martonnál is az egypercesek adják a kötet gerincét, a legtöbb írás ezek közé sorolható. Sokszor kevésbé csattanósak, de gondolatilag mélyebbek (Nihil, Olykor elfog a félelem, Választások elõtt kilencvennyolcban). A könyv több szellemes paródiát is közread, ezek fõleg a televíziót elöntõ akció- és gengszterfilm-történeteket karikírozzák, igen szellemesen (Azok a borzalmas telefonok II., Gyönyörû szerelmi történet, Annak idején). Az egypercesek mellett ezek is a kötet legjobb darabjai közé tartoznak.
    Hogy a folytatás milyen lesz, azt Marton Péter esetében ugyanúgy nem tudhatjuk, mint Gángoly Attiláéban. Az utak még sokfelé vezethetnek, de a két rokonszenves fiatalember pályáját mindenképpen érdemes figyelemmel kísérni.

FRIEDECZKY FRIGYES
Az Andok kultúrái
Az õsi Peru
    Az õsi Mexikó után kezünkbe vehetjük végre az Andok kultúráit feltáró könyvet, Az õsi Perut is, két tudós szerzõ, az olasz Maria Longhena és a perui Walter Alva munkáját.
    Az utóbbi elõszavából megtudatjuk, hogy az újvilági civilizációk bölcsõje a Középsõ-Andok és a Közép-Amerika volt. E civilizációk fejlõdése több mint háromezer éven át tartott, s csúcspontja az inkák és az aztékok birodalma volt, amelyet a konkvisztádorok döntöttek romba. Amikor a spanyol hódítók a 16. század elején Mexikó és Közép-Amerika kifosztása után újabb "aranylelõhelyeket" kerestek, örömmel hallották, hogy délebbre található az El Dorado, az arannyal talpig beborított fejedelmek országa. A konkvisztádorok rablóhada megindult délre, s rövidebb-hosszabb kínlódás után elérkezett az Andok lábához, a mai Peru vidékére. ha nem akadtak is aranyba burkolt királyra, annyi nemesfémet mindenesetre összeszedtek, hogy megtömhették a spanyol királyok kincstárát, s maguknak is összeharácsoltak egy életrevalót. Az arany hajszolása közben bejárták az inkák hatalmas birodalmát, amely zsúfolásig tele volt egy régi nép korábbi kultúráinak dúsgazdag emlékeivel.
    A könyv elsõ része röviden áttekinti e csodás világ történetét, bemutatva azokat a kultúrákat, amelyek csak az utóbbi idõben fedték fel titkaikat. Megelevenednek a Nazca (Nazka)-vonalak alkotói, a kiváló mûvészi érzékû mocsikák, a Chimú (Csimú)-korszak ötvösei, kerámia- s aranymûvesei, megismerjük a perui mûvészet, vallás, társadalom és gondolkodásmód sok vetületét, ahogy az az ötvösségben vagy a textilmûvészetben megjelenik. A könyv utolsó része rövidre fogott körutazás a régészeti lelõhelyeken a mûemlékek között, a világnak ama részén, ahová még ma is csak nagyon ritkán jut el európai utazó. Találkozhatunk az óceáni partvidék korai agyagtéglapiramisaival, s az inkák óriási kövekbõl épült, csodálatosan egybecsiszolt falaival, és megismerhetjük a Walter Alva által felfedezett mocsika királysírt, amely a maga érintetlenségében hasonlóan különleges lelet, mint amilyen Tutanhamon sírja volt. És végül az olvasó bepillanthat a szomszédos országok, Bolívia, Ecuador és Kolumbia rokon szellemû mûemlékvilágába is.
    Az andoki civilizációk elsõ évszázadai a kerámia elõtti évekre, i. e. 4000-1800-ra eredeztethetõek. Ebben a hosszú korszakban az Andok vidékén vadászó-gyûjtögetõ csoportok a barátságtalan természeti körülmények között is eredményesen halásztak, lámákat háziasítottak, kukoricát és burgonyát nemesítettek. Ez idõre tehetõk az elsõ közös temetkezések, szertartási központok: a társadalmi szervezõdés korai bizonyítékai. A lelõhelyeket teraszos épületek jellemzik. Még nincs nyoma a fazekasságnak, de már találtak i. e. 3500 körüli idõre valószínûsíthetõ növényi rostokból szõtt, mûvészi kifejezõerõvel készült textiltöredékeket. A korai keramikus korszak i. e. 1800-900 közötti évekre tehetõ. Valószínûleg a mai Ecuador területén alakult ki a fazekasság és a fémmegmunkálás. A legrégebbi perui kerámia töredéket (i. e. 1800 körül) Kotosban találták, a Mina Perdida mellett talált rézlemezek i. e. 1250 körüliek lehetnek, viszont a Cerro Sechinbõl való faeszköz-töredék radiokarbon-módszerrel meghatározott kora i. e. 1519. A partvidék és a felföld szertartási központjai egyre összetettebbek, a templomok alaprajza U alakú. A tengerparti Garagay lelõhelyen felbukkannak a többszínû falfestés elsõ példái. A Casma (Kaszma)-völgyben az i. e. II. évezredben alapított Cerro Sechin a korszak leghíresebb építészeti együttese. Chavin de Huántar vallási központja i.e. 900-tól kezdett kibontakozni: egyetlen tömbbõl faragott-vésett szobra a jaguár és más félelmetes lények vonásait viselik, feltehetõen az Amazonas-vidék õsvadonjának és tengerparti környezetének ismeretében. A Chavin de Huántar szertartási központjának korábbi korszakára esett a "Castillo" néven ismert Ótemplom megépítése i. e. 900-500 között. Az õsi Peru elsõ, Chavin-kulturális egységesüléséhez vezetõ kultusz eredetérõl nincs ismeretünk. Annyi bizonyos, hogy e kultúra során terjedt el a fémmûvesség mindenfelé.
    A Chavin vezetésével kialakult egység felbomlott, kultuszának elterjedési területén egy sor saját kultúrával bíró államocska jött létre az i. e. 200-tól i. sz. 700-ig terjedõ idõben. E helyi kultúrák közül kiemelkedik a mocsika-kultúra az északi partvidéken, míg a déli sivatagos sávon a Nazka-kultúra virágzott. Cahnachi (Kaknacsi) lett a Nazka-kultúra "fõvárosa" i. e. 100 körül. A régészeti kutatás intenzív földmûvelésen és halászaton alapuló fejlett mûveltséget mutat, ahol virágzott a fazekasság, a szövés mûvészete és a fémmûvesség. A magas rangú személyek sírjaiban kiváló minõségû tárgyakat találtak. A Nap és a Hold Piramisának építése a Mocsa folyó mellett már i. sz. 100-ra datálható.
    A 700-1000 közötti években az elõzõ századokban erõre kapó államocskák felszívódtak a Huari Birodalomban. Elõször jelennek meg kövezett utak, erõdítésfalak és egymást derékszögben metszõ utcákból álló, igazi városok. Ebbõl az idõszakból monumentális szobrok, színes agyagedények és ügyes szövésmunkák maradtak fenn. A tiahuanako város (és birodalom) fejlõdésének csúcsa 500-ra tehetõ. Huari városának politikai és kulturális felemelkedése i. sz. 600-700 közötti idõre datálható. Mind Huari, mind Tiahuanako hatalma 1000 körül omlott össze.
    A Huari Birodalom után, a mocsikák és a Nazka-népcsoportok nyomát követve új kultúrák támadtak. Az északi partvidéken Csimú nagyhatalmú királyainak népe emelkedett fel, és a birodalom fõvárosa, Chan Chan (Csan Csan) a prekolumbián Peru legfontosabb központja lett. E kultúrák kézmûvessége az arany és az ezüst megmunkálását helyezte elõtérbe s a tollmozaikok készítésében is remekeltek. Délebbre Ika-Csincsa és Csankaj sírjai bonyolult temetési szertartásról tanúskodnak. A szikán-kultúra az északi partvidéken 1000-1100 körül érte el fejlõdésének csúcspontját. 1000 körül alapították Csan Csan városát. A Csimú kultúra ugyancsak az északi partvidék völgyeiben 1350-1450 között jutott fejlõdése kivirágzásához. A csimú királyság 1463 körül jutott ellenségei kezére, amikor Csan Csan uralkodója: Mincsankaman megadta magát az ostromló inkáknak.
    Az inkák hatalmas birodalmának kialakulása 1450 körül kezdõdött, s Tupak Amaru kivégzésével ért véget 1533-ban. Az elsõ inkák erõs hadseregükkel rövid idõn belül kiterjesztették uralmukat egy sor kisebb-nagyobb nép fölé, és olyan hatalmas birodalmat hoztak létre, amelynek óriási kövekbõl rakott épületei és gondosan megépített útjai ma is jól láthatóak. Az elsõ történelmileg igazolható Inka, Pacsakutek uralma 1438-1471 közöttre tehetõ, s az utolsó uralkodót, Atahualpa Inkát Pizarro végeztette ki 1533-ban. A régi Kuzkóból nem sok maradt. Keskeny egyenes utcákból állt a város, alaprajzát két kikövezett folyócska határozta meg, melyeknek vize mindig tiszta maradt. A házak kõbõl épültek, négy zsúpfödeles ház egy nagyobb udvart határolt. Hosszanti- és kereszt-irányban futottak az utcák s a város közepén terült el a Nagy tér, ahol a legfontosabb szertartásokat rendezték.
    Befejezésül 126 oldalon át vezeti olvasóit a Dél-Amerikai régészeti kalauza: benne volt városok, erõdítmények, templomegyüttesek, csillagvizsgálók, vízvezetékrendszerek, piramisok, agyag- és kõkolosszusok, felvonulási utak, ókori görög körszínházat formázó hegyoldali teraszok, többnyire épségben látható maradványaival. És mindezek betetõzéseként a Macsu Picsu fellegvára két hegy között, templomokkal, terekkel, lakóépületekkel, lépcsõsorokkal. S e fejezet végén a Szipáni Úr sírjának teljes rekonstrukciója a benne látható kísérõ (szolga) személyek csontjaival, agyagtárgyakkal, aranyszobrokkal és ékszerekkel, majd a végén "elénk áll" egy mocsika hadvezér türkisszel kirakott aranyszobra.
    Névmutató, fogalmak magyarázata, bibliográfia, a képek forrása, múzeumok és gyûjtemények felsorolása zárja e gyönyörû színes képekkel illusztrált, reprezentatív kiadványt. (Officina '96)