SIMOR ANDRÁS

Izsák születése

Ki lépked ott a mezõben, mily vénség,
kilencvenkilenc évvel vállain,
egyenesen ha áll is, hajlik kétrét,
és lábaiba hasogat a kín.
Mondá az Úr: "Legyél tökéletes!"
de õ, mint vízen szalmaszál, evez.

"Megsokasítalak!" - ekképpen az Úr,
kételkedik szegény, töppedt öreg,
a válla rezeg szakadatlanúl,
s ellenségei a nagyobb kövek,
mert ha elébe állnak, rögvest botlik,
s szívében tudja, így leszen már holtig.

"Vajha Ismáel élne teelõtted",
fiára gondol, kit szült vala Hágár,
a vénasszony végett elûzte õket,
ki azóta is õellenük kárál:
"Szolgáló fattyát ne nevezd fiadnak,
bántódásom van, ha látom, miattad."

Mamré tölgyese áldott pihenõhely,
ott szunyókált sátora belsejében,
mikor az Úr, ki a semmibõl jõ fel,
megálla angyalok kíséretében,
hármat láta a sátor ajtajából,
mintha õket már látta volna máskor.

És kiálta Sárának, három mérték
lisztlángot gyúrva csináljon pogácsát,
õ maga pedig, szaporázva léptét,
az erdei úton sietve vág át.
"Egy gyenge, kövér borjút is levágok,
az Úr érkezett, legyen neve áldott."

Elkínlódott a borjúval sokáig,
mert küszködött az, ellenállt a vénnek,
nem is bírt vele, hívta hát szolgáit,
és õhelyette amazok ölék meg,
pedig szívesen maga döfte volna
nyakába a kést, fogván jól marokra,

de remegett a keze, és inába
szállt a tettvágy, lett lába roskatag,
míg azok evének, melléjük álla,
szerencsétlenkedõ, pipogya agg,
nem is sejtette, hogy ebbõl mi lészen,
Sára se, ki várt sátor belsejében.

Mondá az Úr: "Megtérek esztendõre,
és Sárának fia lesz." Nevetett
a vénasszony, miféle ötlet, dõre,
beszél amaz sületlenségeket.
"Hogyan szüljek és, aki megvénhedtem,
hiszen Ábrahám se illet már engem!

Nem keres éjjel, leánykákra leskel,
kik a vízben hancúroznak vidáman,
nem vágya kelti, mikor ébred reggel,
hiába érkezének ezek hárman,
olyan õ már, mint repedt, régi hordó,
nedve birkabõrön piszok, nem ondó."

"Mit nevetsz, asszony, avagy lehetetlen
az Úrnak megtenni, amit akar?"
Vala ott Sára nagy ijedelemben,
elsárgult, azt hívé, hogy belehal,
mintha vén méhe rándulna nagyot.
Kitõl fogan, ha fogan magzatot?

És elköltözék onnan Ábrahám,
lakozának Kádas és Súr között,
retteg a vén, mert sok ott a zsivány,
nem istent imádnak, de ördögöt.
"Húgom ez a nõ" - Sárára ezt mondá,
s fejét reszketõn rázogatta hozzá.

Elviteté házába Abimélek,
de látva, hogy Sára mennyire rút,
magva nem mozdult, elpilledt a lélek,
és Istennel se akart háborút,
ki megjelent álmában, és szólt ekként:
"Ne illesd e nõt, próféta a vendég."

Sára pedig a hasát tapogatja.
"Ó, jaj, kit szülök, ó, micsoda szégyen!"
Nem is képzeli, ki lehet az atyja
a lénynek, aki ül a belsejében,
nevetnek majd a szomszédok, ha szoptat,
gyereke lett a százéves bolondnak.

Asszonyi sors, rettentõ, esztelenség!
Horkol oldalán Ábrahám, mint kecske.
Nincs emberi lény, akinek ez tessék,
magvaszakadt, szánandó öregecske.
"Nem megölelni, még ránézni is rossz,
halálig nyeletlen vágyával kínoz."

És esztendõre megszülé Izsákot,
aszott mellébõl csurgata tejet,
hordozgatá fiát, mint kicsi zsákot,
ki bõgött éjszaka három helyett.
Sára egész nap zsémbelt dirrel-durral.
Megköttetett a szövetség az Úrral!
 

Jeremiás szól

Bensõmben tenger árja kel.
A Földrõl népek tûnnek el.
Kit érdekel, kit érdekel?

Tartóztasd lábad, torkodat,
kívül ki rab, bélül szabad,
indulj, övezd fel derekad.

Aléldozom, ó, én szivem,
szólanék inkább szeliden,
hogy meghallgatnak, nem hiszem.

A földre nézek, minden ég,
de nem világlik fönt az ég,
az Úrnak mindez nem elég.

A bajnak végét nem veti,
reszketnek órjás hegyei,
bensõm kínokkal élteti

NEMES LÁSZLÓ
 
 
Régi irataim és írásaim közt keresgélve került elõ ennek az eddig soha meg nem jelentetett elbeszélésnek a kézirata, melyet 1945 végén, 1946 elején írtam. Akkor, az angol hadsereg önkéntes közkatonájaként még az éppen hogy véget ért háborútól sújtott Olaszországban állomásoztam, várva öt évi szolgálat után a leszerelésemet és a lehetõséget, hogy hazatérhessek. Elbeszélésem - legalábbis szándékom szerint - azt a feledhetetlen, ellentmondásos hangulatot akarta érzékeltetni, amelyben a háború iszonyatai és személyes veszteségei, de ugyanakkor a fasizmus bukása után Európában, sõt: a világon oly sokan valami szebb, emberségesebb világ lehetõségét láttuk még felderengeni, azt a rövidke korszakot, amelynek éppen egy olasz szerzõ könyvében olvastam szívszorítóan gyönyörû megfogalmazását: la stagione della speranza - a remény évadja.
N. L.
 
Amikor a hó olvadni kezdett
 
Mintegy száz méterre a parttól aknákat robbantottak. Az emberek a dördülésre ijedten felkapták a fejüket, aztán zavartan nevetgélni kezdtek, egymásnak magyarázkodtak, s a magasba szökõ vízoszlopokra mutogattak.
    A nyárutói nap még hevesen tûzött, a tengerpart sárga homokján tarka fürdõruhás emberek heverésztek. A beton törmeléken, amely nem is olyan régen még a világhírû fürdõhely kabinsora meg mólója volt, napbarnított, fekete hajú fiatalember ült. Mellette a gondosan összehajtogatott egyenruhája, alul a nadrág, felül az ing, a legtetején az angol katonasapka. Ismét egy robbanás meg az ég felé törõ vízsugár, de most már senki sem ijedt meg, a fiú is szinte megkönnyebbülten dõlt végig a betonon és arra gondolt, hogy íme, ezzel is felszámoltak valamit a háború maradványaiból, ez is a béke jele.
    Béke, az elsõ békés õsz a hosszú, háborús évek után - mondta szinte félhangosan maga elé, és a tekintete végigfutott a tengerparton. A kép majdnem békebeli. Õ ugyan sohasem járt itt, de el tudja képzelni, hogy nagyjából ilyen lehetett: távol a nagyszálló ezeregyéjszaka meséit felidézõ kupolái, a kaszinó meg a villák és szállodák sora, csak természetesen ez a romhalmaz nem volt itt, amott az út szélét viszont fák szegélyezték. No meg ez a sok egyenruha is hiányzott. Most majdnem minden szállodában szabadságos angol és amerikai katonák és tengerészek vannak, ott nyüzsögnek a sétányon, az utcákon, fényképezgetnek és vidáman füttyentenek, ha egy csinos signorina megy el mellettük. Az pedig akad itt bõven, és van, aki büszkén fölvetett fejjel megy tovább, de bizony van, aki megfordul...
    A fiú jólesõen nyújtózkodott az átforrósodott betonon, akkor vette csak észre azt a hosszú fekete hajú, napszítta piros fürdõruhás fiatal nõt, aki ott ült a közelében egy kövön, egyik lába a vízbe ért, karcsú vagy inkább sovány teste elõrehajolt, amint a térdére könyökölve olvasott. Ebben a pillanatban nézett fel õ is a könyvbõl, és tekintete a fiúéval találkozott. S mintha valami csodálkozás vagy döbbenet tükrözõdött volna benne. Vagy nem is õt nézte, csak a semmibe meredt, a tenger végtelenségébe, mintha õ ott se lett volna?
    A fiú is zavartan fordította el a fejét, õ is a vizet nézte. Valahol, nem is olyan meszsze, egy gramofon divatos lemezeket harsogott, azután belekezdett egy régi, szentimentális dalba, mely valaha az egész világot bejárta. A zene és a napsütötte víztükör hirtelen egy réges-régi nyárra emlékeztette, a tópartra, ahol homokvárat épített és nézte, amint a szülei - az anyja furcsa szabású fekete, az apja meg csíkos fürdõruhában - a hídon ültek, és lábukat a vízbe lógatták. A következõ nyarakat már otthon töltötték, ott ült a hosszú délutánokon a fülledt lakásban, néha futballozott a fiúkkal a téren, vagy csak bámulta a sivár külvárosi utcát, az egyforma szürke házakat, a gyárakból hazasietõ poros, fáradt munkásokat és az apját, amint komoran jött az irodából, megizzasztotta a kötelezõnek vélt kemény gallér meg sötét ruha, este elgondolkozva mondta, hogy jövõre talán mégiscsak el tudnak utazni valahová. Azután a következõ évben meg az utána következõkben megint csak otthon maradtak, apa mind fáradtabban jött haza az irodából, és már nem is mondta, hogy jövõre talán nyaralni fognak. Õ pedig kezdte megérteni, hogy nem a nyaralásukról van szó, nem is csak a maguk sorsáról, anyagi biztonságáról, hanem sokkal nagyobb kérdésekrõl, mélyebb összefüggésekrõl. Alapjaiban kell megváltoztatni ezt az egész fojtogató, embertelen életet és gondolatot megnyomorító rendet. Kitörni ebbõl, tenni valamit ellene...
    Furcsa, hogy most itt, Olaszországban éppen ezek a dolgok jutottak eszébe, az otthon - istenem, mi lehet otthon? - lám, a többiek itt csak üdülni akarnak, szórakozni, valami kalandot keresni... neki is az kellene, hiszen fiatal, és a háború véget ért...
    Pillantása megint a nõre tévedt. Az is õt nézte éppen, nem vitás, õt, és nem a tenger acélszürke végtelenjét.
    Talán ismerkedni akar? A fiú gondolatai ijedten megálltak ezen a ponton, mint mindig, amikor az olcsó, felkínált szerelem került szóba. Talán nem is erkölcsi gátlás volt ez, inkább valami más, ösztönös ellenkezés, amit nem tudott, de tulajdonképpen nem is akart leküzdeni. Pedig olykor szinte irigykedve nézett a bajtársai után, amint azok eltûntek a keskeny, piszkos észak-afrikai sikátorokban, kétes gyönyöröket hajszolva. Hiszen õt kétszeresen gyötörte a magány. Õ hazulról még csak leveleket sem kaphatott. A fárasztó, forró sivatagi napok után rátört az éjszakák nyomasztó egyedülléte, hatalmába kerítette a katonaélet unalmas, egyéniséget kiölõ egyhangúsága.
    Azután Olaszországba került, újra Európába, egy lépéssel közelebb az otthonhoz, és a szíve megtelt a reménnyel, hogy ebben az országban, amelynek a nyelvét is értette, a kultúráját is csodálta, talán kitörhet a fullasztó magányból. De kiderült, hogy olyan nehéz, szinte lehetetlen az idegen egyenruhát viselõ katonának túljutni a különben oly barátságos és bizalmas olaszok társaságában a felületes érintkezés határain. A nõk nagy része pedig, akiket az utcán vagy másutt megismerhetett volna, mégcsak nem is a kalandot keresték, csupán az azzal járó pénzt, cigarettát, csokoládét...
    Fürkészve nézett most a fiatal nõre. Vajon ez is olyan lenne? Nem, semmi kacérság nincs a nézésében, a bánatos, komoly tekintetében; a haja sima, egyszerû, az arca nincs kifestve. De ki tudja? Felrántotta a vállát, és nagy lendülettel belegázolt a vízbe.
    A nõ tekintete szinte elbûvölten követte, és önkéntelen kitört belõle a szó, inkább csak sóhajtás: - Mario!
    Azután mintegy rendreutasítva önmagát, gyorsan megrázta a fejét, és megpróbált tovább olvasni. De hiába, a betûk vadul, pirosan és kéken táncoltak a szeme elõtt.
    - Furcsa - mondta hangosan, a vidék tájszólásában lágyan s-et ejtve, így: strano, sztránó helyett.
    Megint megrázta a fejét - õrültség, persze, hasonlít rá, ez a fiú is zömök, kreol bõrû, fekete hajú, mint Mario. Meg a nyugodt, megfontolt mozdulatai, és a nézése... Egyszerre tisztán látta megint, ahogyan ott ült a sziklán, mint most ez az ismeretlen angol katona a betontörmeléken, és a tekintete a távolba kalandozott, le a síkságra, ahol a látóhatár szélén a tengert inkább csak sejteni lehetett... Igen, az közvetlenül a Mario felépülése utáni idõkben volt, a fején még kötés, most a hangját is hallani véli, a halkan, de dallamosan, megnyugtatóan csengõ szavakat: "... és azután vár ránk az igazi munka, Maria, a háború után, amikor nem lesz elég a lendület, a puszta erõ, amikor türelemre és kitartásra lesz szükség..."
    Nem, jobb, ha nem gondol rá; nemsokára hazamegy, Augusto biztosan éhes... Igaz, a nagynénje, Clara, azt mondta, hogy ne siessen, õ majd ad vacsorát a gyereknek, le is fekteti, ha késik... de mégis nyugodtabb lesz, ha Augusto borzas fejecskéjét az ölébe hajtja...
    Az úszónadrágos katona lassan lépkedett a derékig érõ tengerben, õ meg mintha álmodna, mintha teljesen elveszítette volna az uralmát a mozdulatai fölött, felállt, nyújtózott és belépett a vízbe.
    A fiú hátrafordult, és meglátta, hogy a nõ feléje tart. Úgy látszik, mégiscsak olyan - gondolta -, ismerkedni akar. Már utol is érte. De nem nézett rá, csak halkan mondta maga elé:
    - Hideg a víz...
    - Igen, elég hideg - felelte a fiú. - Beússzunk?
    - Jó.
    Egy hullám egymáshoz sodorta õket.
    - Scusi, bocsánat - mondta a lány dallamos, lágy hangon, s a fiú felé fordította riadt kis arcát. Síkos volt a bõre, amint hozzá ért a vízben, s olyan szivárványos, meleg színekben csillogó, mint az aranyhalaké.
    Szótlanul úsztak néhány percig egymás mellett, azután a fiú megszólalt:
    - Közeledünk az aknákhoz. Forduljunk vissza!
    - Milyen jól beszél olaszul, angol létére - csodálkozott a lány, amikor kiértek a partra, és leültek egymás mellé a törmelékre.
    - Az iskolában tanultam. Egyébként nem vagyok angol. Magyar vagyok.
    - Ungherese? És ebben az egyenruhában? - Fejével a mellettük levõ ruhakupac felé intett.
    - Igen. Már ötödik éve.
    Nehéz, nyomasztó lett a csend, a fiú fejében motoszkált a gondolat, hogy feláll és otthagyja a nõt, de valami, talán a kínzó magány, vagy csak a tehetetlensége, visszatartotta. Néhány pillanatig turkált a holmija közt, majd egy csomag cigarettát vett elõ és a nõ felé tartotta.
    - Köszönöm! - A hangja most határozottabb volt, mint az elõbb a vízben. Mindketten rágyújtottak, és némán meredtek a felszálló füstbe.
    - Nemsokára haza kell mennem - mondta végül a nõ.
    - Ilyen korán?
    - Igen. Vár a kisfiam.
    Úgy látszik, mégis tévesen ítélte meg. Hirtelen nem is tudta, hogyan folytassa a beszélgetést.
    - Hogy hívják?
    - Maria. És magát?
    - János.
    - Furcsa név.
    - Olaszul Giovanni. A bajtársaim itt Johnnynak neveznek. Maga idevalósi? Velencei?
    - Nem. Mestrétõl negyven kilométerre lakunk. Csak néhány nappal ezelõtt jöttem át Augustóval a velencei nagynénémhez.
    - Augusto a kisfia?
    - Igen.
    A táskájából fényképet vett elõ, János figyelmesen nézte a göndör hajú, kerek arcú gyereket, majd gyorsan, összehasonlító pillantást vetett Mariára.
    Az elmosolyodott.
    - Nem, nem hasonlít rám. Olyan, mint az apja.
 
    Igen, egészen olyan, mint az apja - gondolta Maria -, a haja, a szeme, a nevetése. Milyen büszke volt rá mindig Luciano amikor hazajött a gyárból, s amúgy izzadtan, piszkosan felkapta a gyereket az ágyból.
    - Ugye, hasonlít rám, Maria? Augusto, Augustino, nevess!
    És õ maga is nevetett, erõs, fehér fogai élénken csillogtak, hullámos, gesztenyebarna haja csapzottan a homlokába hullott. Maria gyönyörködve nézte õket, és nagyon elégedett volt. Milyen jó lesz, ha Augusto az apjára fog hasonlítani! Ilyen szép férfi lesz belõle is. Magas, széles vállú, egészséges, jókedélyû.
    Mert Luciano mindig vidám volt; szerette a szép dolgokat, ki tudta élvezni az élet apró örömeit, szeretett dolgozni, de még jobban szeretett az ünnepnapokon pihenni, vagy kisétálni a hegyekbe az enyhe tavaszi napsütésben. Gyakran mondogatta nevetve: - Az apám délolasz volt, és kellõképpen tudta értékelni az édes semmittevést. - És Maria olykor nem tudta, mennyire tréfál a férje és mennyire komoly. - Itt északon az emberek mindent túl komolyan vesznek, gürcölnek, robotolnak, és közben észrevétlenül siklanak el az élet apró, igazi szépségei mellett. Általában összezavarják az alapfogalmakat. Én azt hiszem, nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy élhessünk! Végeredményben mi haszna van az embernek a pénzbõl, ha a nagy rohanásban nem is ér rá élni?
    - Mi haszna van? - kérdezte Maria. - Kérdezd csak meg Martinitól!
    Luciano nevetése elakadt.
    - Martini, már megint Martini! Õt ne hasonlítsd össze velünk. Az aztán bizonyos, hogy õ nem két keze munkájával szerezte a vagyonát!
    Martinit utálta, mint a legtöbben a gyárban. A Gyárban, amely ott terpeszkedett a helység szélén; reggel, mint a hangyák a bolyba, úgy özönlöttek be a széles kapun a kerékpáros munkások - jóformán az egész városka. És kissé odább, a dombra kanyarodó fasor végén ott állt a kastély: a Castello, ahol Signor Martini, a gyár tulajdonosa lakott.
    Ez volt az a pont, ahol megszûnt Luciano vidámsága. Ha csak szóba került a gyárban az ebédszünet alatt, vagy az utcán, vagy a söntésben - és ez gyakran elõfordult, hiszen Martini neve óhatatlanul felvetõdött minden áldott napon a munkások között, akik emberemlékezet óta folytatták ellene elkeseredett harcukat az apró változtatások, az életkörülményeik némi megjavítása miatt - Luciano heves szavakkal, apjától örökölt széles, kifejezõ mozdulatokkal magyarázott. Maria néha látta így, ahogy kipirult arccal, csillogó szemmel beszélt a társaihoz, gesztenyebarna fürtjei ott lobogtak a köré csoportosult szõke és fekete fejek fölött.
    De más is meglátta és hallotta, nemcsak Maria - és egy alkalommal Signor Martini felhivatta az irodájába. A szikár, sötét ruhás férfi hatalmas íróasztal mögött ült, és szinte rá se nézett az elõtte álló Lucianora, amint tompa hangon beszélt hozzá.
    - Maga régen dolgozik nálunk Montigiani, rendes, szorgalmas ember, de úgy hallom, hogy néha elragadja a forró vére, és olyasmirõl beszél, amihez semmi köze és amihez nem ért, de nem is érthet. Higgye el, Montigiani, én csak jót akarok magának. Tudja, hogy van az manapság: egy-két meggondolatlan szó, és mindjárt ráfogják, hogy kommunista. Az pedig kellemetlen következményekkel járhat...
    Szárazon, érdesen nevetett, keskeny, fekete bajusza szinte felcsúszott az orra alá, és sárgás fogai kilátszottak vékony ajkai közül. Ott volt a szobában Bredice is, a helyi csendõrség parancsnoka. Igaz, csak "véletlenül", némaságával ki is hangsúlyozta, hogy semmi köze az ügyhöz - legalábbis egyelõre -, mereven nézett ki az ablakon; Luciano csak a fekete zubbonya hátát, a díszes övét meg a fényes lakkcsizmát láthatta.
    Így lett a vezetõségnél Luciano Montigiani mint kommunista elkönyvelve, bár neki minderrõl fogalma sem volt. Õ csak egy kicsit kevesebbet és könnyebben szeretett volna dolgozni, valamivel többet együtt lenni Mariaval és a kis Augustoval, no meg egy kevéssel több pénzt hazavinni nekik, hiszen az asszony nem dolgozott a gyárban amióta állapotos volt. Meg szeretett volna az ünnepek estéjén elmenni a mulatságokra, énekelni és táncolni, szorosan átkarolni Maria karcsú derekát, mint amikor jegyesek voltak. És tudta, hogy a másik oldalon ott áll az egész államhatalom: a csendõrök, a feketeinges milícia, a pap a szószéken, akik végeredményben mind a Signor Martini nótáját fújják. Ha nem is közvetlenül, csak úgy véletlenül, mint ahogy Bredice állt ott az irodája ablakában. És amikor kitört a háború, Maria az elsõk között volt, akik a férjüket elbúcsúztatták.
 
Még mindig a kezében tartotta Augusto fényképét. Lassan csúsztatta vissza a kézitáskájába, és felnyalábolta a földön heverõ ruhadarabjait.
    - Haza kell mennem.
    Bement a holmijával a romok közé, kissé távolabb, egy hajdani kabin falmaradványa mögött János is felöltözött.
    - Elkísérhetem?
    - Ha kedve tartja...
    Lassan lépkedtek a széles úton a hajóállomás felé. Az egyik mellékutcából hirtelen egy dzsip fordult ki; a fiú elkapta Maria könyökét, és visszarántotta.
    - Köszönöm - mondta halkan, és úgy maradt mozdulatlanul, Jánoshoz simulva. Furcsa, mintha minden idegszála, minden önálló akarata elzsibbadt volna. Talán a katona csendes, komoly tekintetében volt valami különös erõ, ami szinte elbûvölte? Vagy csak az emlék? A váratlan hasonlóság?
    János belékarolt, és így mentek tovább a sétányon. Közben egy lány jutott az eszébe, akivel így, karon fogva ment valamikor a Duna-parton; akkor is õsz volt, a ködben nedvesen csillogott a lány szõke haja...
    Valamit kellene mondani, nem mehetnek ilyen szótlanul...
    - Szép a Lido és Velence, nagyon tetszik nekem - kezdte végül sután.
    - Igen, nagyon szép.
    - Meddig marad itt?
    - Egy hétig vagy tíz napig, azután hazamegyek.
    - Jó magának. Hazamehet.
    - Nekem jó? - kérdezte Maria. A fiúra pillantott, s észrevette, hogy János tekintete valahol a távolban, követhetetlen messzeségben kalandozik. Valami bánat, valami mély szomorúság lehet az õ hallgatása mögött is - gondolta. Hirtelen nagy, leküzdhetetlen vonzódást - szinte részvétet - érzett iránta, mint akkor, amikor Mariót elõször meglátta.
    Észre sem vette, hogy szorosabban hozzásimult; a gondolatai messze jártak.
 
Fenn, a kis hegyi faluban, a rozzant parasztház konyhájában, a nyitott tûzhelyen pattogott a rõzseláng; a falon szentkép, pislákoló mécsessel. A sarokban Augusto nyugodt, egyenletes lélegzettel aludt, õ meg izgatottan járt fel és alá, olykor kinézett az ajtón. Lenn a völgyben az országútnál még néhány géppuska kerepelt, olykor magányos, csattanó puskalövés hallatszott hol távolabb, hol közelebb; de viszonylagosan már csend volt. Õ tudta, hogy már vége van, de vajon sikerült-e? Vajon ki nem fog ma éjjel visszatérni?
    Azután hirtelen megélénkült az utca. A szöges bakancsok csattogtak a köveken, ismerõs hangok hallatszottak.
    - Maria, van még kötszered?
    - Mi történt? Ki sebesült meg?
    - Egy összekötõ. Ma este érkezett.
    - Sikerült az akció?
     - Igen.
    Lefektették az ismeretlen sebesültet a félhomályos konyhában; õ közelebb vitte a petróleumlámpát, és szaladt a kötszerekért. Ott volt Tonio is, aki jobban értett az ilyesmihez - így õ csak adogatott meg vizet hozott.
    Azután Tonio halkan, nagyon fáradt hangon azt mondta: - Itt marad nálad. Ha éjszaka nagyon belázasodik, akkor reggel megpróbálunk orvost hozni a városból.
    Maria leült az idegen mellé, a lámpa az arcába világított. Nem volt magánál, értelmetlen szavakat mondott, látszott, hogy rettenetesen szenved. De így is megnyerõ, szabályos vonásai voltak, kreol bõre; fekete haja csapzottan tapadt a homlokára. Maria gyöngéden félresimította, megigazította a kötést, és döbbenten figyelte az ismeretlen, kínlódó férfit. Hirtelen valami különös, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Mintha az õ életének minden kínja és szenvedése tükrözõdött volna a halállal viaskodó férfi arcán. Mintha õ maga küzdött volna a saját életéért. Nem, nem szabad meghalnia, nem szabad elpusztulnia! Nem tudja, ki lehet, hogyan hívják, ki az, aki megsiratná, gyermek, anya vagy szeretõ - de nem, élnie kell, élnie kell! Ott ült reggelig a beteg mellett; eltûnt az egész világ, a háború, Luciano, Augusto - csak egy gondolat lüktetett benne: még soha, senkinek a szenvedését nem élte át ennyire, mint e fekete hajú férfiét, akinek nem szabad, nem szabad itt meghalnia!
    Reggelre kissé jobban lett az összekötõ, Tonio azt mondta, hogy nem kell orvost hívni. Maria éjjel-nappal ott ült az ágyánál, leste, mikor tér magához, mikor kezd beszélni. És késõbb is ott maradt, hallgatta a férfi (most már a nevét is tudta: Mario) gyenge, de mégis határozott szavait. Azután néhány órára már felkelt Mario. Játszott Augustóval, és mesélt neki a calabriai iskoláról, ahol a nála egy-két évvel idõsebb gyerekeket tanította.
    Amikor már erõsebb lett, bejöttek hozzá esténként a faluból a férfiak, és Mario magyarázott nekik. Maria is ott ült, és megfigyelte, hogy a férfi szeme ilyenkor egészen más fényt kap, tüzel, csillog, a hangja ércesen, keményen cseng. A komoly szervezkedés mindennek a lényege. Az egyéni akciók, a kis csoportok hõsiessége nagyon szép, de végeredményben amolyan szélmalomharc. Fel kell venniük a kapcsolatot a többiekkel, meg a szövetségesekkel is. Õ ezért jött ide...
    Mikor a többiek elmentek, Maria megjegyezte, hogy még nem lenne szabad ilyen gyûlésekkel és beszédekkel fárasztania magát. Mario csendesen nevetett, és megsimogatta a haját. Azután ölbe kapta Augustót, aki a nagy lármában nem tudott elaludni, és mesélni kezdett neki.
    Másnap délután felsétáltak a hegytetõre. Mario felkapaszkodott egy sziklára, a fehér kötés élesen világított kreol arca fölött, tekintete messze kalandozott, le a síkságra, ismeretlen távlatokba. A hangja csendesen, dallamosan csengett:
    - Bármily furcsán hangzik is, de ez még a könnyebb feladat, azután vár majd ránk az igazi munka, Maria, a háború után, amikor nem lesz elég a lendület, a puszta erõ, amikor türelem és kitartás kell, hogy az eszméinket beleneveljük az ifjúságba, hogy a háborúban felgyúlt tüzet égve tartsuk a lelkekben, s hogy ne hagyjuk magunkat az uraktól félrevezetni, akik majd más jelszavakkal, más kerülõutakon, de ugyanoda akarják visszafordítani a kereket, ahonnan kiindultunk.
 
A kikötõhöz értek, és a hajó abban a pillanatban hagyta el a partot.
    - Csak egy félóra múlva indul a következõ - mondta János. - Addig megvacsorázhatunk itt., a Lidón.
    Maria már teljesen elveszítette az ellenállóképességét. Mintegy védelmet keresve még közelebb húzódott a katonához.
    - Jó.
    - Reszket. Csak nem fázik?
    - Egy kicsit.
    Visszafelé indultak, arra láttak egy kis vendéglõt.
    - Azt mondta, hogy a kisfia a nagynénjénél van. Akkor igazán nem kell sietnie, õ majd gondját viseli.
    - Igaz - felelte Maria félhangosan, mintha csak önmagát akarta volna megnyugtatni. - Mondta is Clara néném, hogy nem kell sietnem, õ majd lefekteti Augustót.
    Úgy látszik, mégis csak olyan nõ - gondolta a katona elkomorodva. - Az egész hazamenési história is bizonyára ügyes trükk volt, hogy jobban felcsigázza az érdeklõdésemet. Vajon az a gyerek a képen valóban az õ fia? De most már mindegy! Ha ilyen, hát ilyen! Egyszer nekem is lehet...
    Az asztalnál egymással szemközt ültek, János figyelte, milyen ügyesen tekeri a nõ a hosszú spagetti szálakat a villájára. Utánozni próbálta, de neki nem sikerült.
    - Pedig ezt feltétlenül meg kell tanulnom. Képzelje, mit fognak szólni, ha egyszer hazamegyek Olaszországból, és még makarónit sem tudok szabályosan enni!
    - Mikor megy haza?
    - Ki tudja? Nem tõlem függ. És azt se tudom, mi van otthon, ki maradt életben...
    Hirtelen elhallgatott. Mi az ebben a nõben, hogy ilyesmit húz ki belõle? És egyszerre csak Maria tenyerét érezte a maga keze fején.
    - Rövidesen otthon lesz, biztosan várja a családja, az otthona. Jó magának. Még fiatal ember, el fogja felejteni hamarosan, hogy valaha is háború volt.
    - Elfelejteni? Nem. - felelte a fiú. - Azt nem lehet, és nem is szabad! Nem szabad elfelejteni, hogy miért és mi ellen harcoltunk, és ha kell, ezt a harcot otthon is folytatni fogjuk, mert a háború után vár ránk a küzdelem második része. Az talán még nehezebb...
    Maria megint reszketni kezdett, és elsápadt. Ez a hang, ez a távolba nézõ, csillogó tekintet, ezek a szavak!
    - Mario...
    - Tessék?
    - Jaj, semmi... csak olyan különös... strano... Valaki egyszer ugyanezt mondta nekem, ugyanezekkel a szavakkal...
    - A férje?
    - Nem.
 
Nem, Luciano akkor már régen Németországban volt.
Hosszú hónapok után csak másfél napig látta a férjét. 1943 õszén a városuk közelébe helyezték Luciano ezredét. És amikor Badoglio békét kért, Luciano az elsõk között volt, akik nagy lelkendezéssel kereket oldottak. Mert Luciano Montigiani minden volt, csak nem katona. Széles jókedvében énekelve rontott be a szobába, Augustót ölbe kapta és körültáncolta vele az asztalt.
    - Te, Maria, ha láttad volna a katonák örömét! Vége van, vége, vége!
    - Nem lesz baj, hogy csak úgy leléptél?
    - Ugyan, mindenki hazamegy. Nem kellenek többé katonák, megjött a jobbik eszük. Hát kinek kell háború? Csak annak az õrült Mussolininak! Senki más nem akart háborút ebben az országban!
    Odakinn lárma és éneklés, mások is hazajöttek a közeli táborból.
    És rövidesen megszólalt a rádió: "Badoglio áruló, folytatjuk a harcot!" Azután megjelentek a németek. Tankok és autók, tankok és autók végtelen sora. Másnap kora hajnalban csendõrök jöttek. Bredice személyesen vezette õket. Luciano arcáról eltûnt az örökös mosoly, halálsápadt volt.
    - Te nyavalyás kommunista! Azt hitted, hogy meg lehet lógni? Azt hitted, már gyõztetek?
    Augusto hangosan felsírt, mintha mindent megértett volna, Maria csitítgatta, miközben Bredice kituszkolta Lucianót az ajtón.
    Amióta a férje bevonult, õ megint a gyárban dolgozott. De a felettesei, ahol csak lehetett, kellemetlenkedtek neki. Gyakran hallotta, hogy a háta mögött úgy emlegették: "a demagóg Montigiani felesége", meg "a kommunista Montigiani felesége". Miután Lucianót elhurcolták - mint késõbb megtudták, Németországba -, Maria helyzete még rosszabb lett. Õ pedig csak arra gondolt, hogy Augusto éhesen vár rá odahaza, és összeszorított szájjal tovább dolgozott.
    A lányok közül a sovány, mozgékony Giovanna sokat forgolódott körülötte a gyárban, olykor még a lakására is ellátogatott.
    Egy alkalommal aztán kereken kimondta: - Tudod, mire gondoltam? Martiniék túlértékelnek téged, sõt bizonyos fokig Lucianót is. Hiszen mindketten láthattátok, és te most igazán a magad bõrén is érzed, hogyan használnak ki, hogyan küldenek a vágóhídra, és miként tesznek el láb alól, ha egy csöppet is veszélyes vagy számukra. És nem látod, még mindig nem érted az összefüggést a tények között? A bátyád, aki elesett Abbesszíniában, a férjed, akit német koncentrációs táborba hurcoltak, és Martini meg a társai, akik milliókat tömnek a zsebükbe! De tulajdonképpen bókolnak nektek, amikor szidalmaznak, okosabbnak tartanak, mint amilyenek valójában vagytok, azt hiszik, hogy ti már rájöttetek az igazságra, és legalább azok közép tartoztok, akik harcolnak is ezért az igazságért. Pedig valójában... - nevetett, és nem fejezte be a mondatot.
    - De hát, én mit tehetek? - kérdezte Maria.
    Giovanna erre is megadta a választ.
    És Maria az idõk folyamán megismerkedett mindenféle emberrel: munkásokkal, diákokkal, parasztokkal, akikrõl nem is sejthette, hogy e mozgalomban vesznek részt.
    Kezdetben csak tanult, hallgatott, titkos összejövetelekre járt. Azután üzeneteket, leveleket közvetített. Micsoda felejthetetlen, hátborzongató élmény volt, amikor elõször kerékpározott át a szomszéd városba, ruhájába rejtve a levél, és táskájában minden eshetõségre készen egy pisztoly, amit azelõtt kézbe se mert volna venni!
    De Bredice és a kopói figyelték, hiszen õ a "kommunista" Montigiani felesége volt. Egy este izgatottan betoppant Giovanna. Biztos forrásból tudja, mondta hadarva, hogy Maria veszélyben van. Legokosabb, ha még az éjjel felmegy egy általuk jó ismert ösvényen a hegyek közé, a kis faluba, amely a partizánok kezén van.
    - És Augusto?
    - Vidd magaddal õt is.
    Kinn, az utcán Tonio, az egyetemi hallgató várt rá, aki szintén "bajba került".
    Fenn, a hegyen eddig soha nem tapasztalt, élményekben gazdag, izgalmas élet kezdõdött Maria számára. És amikor Mario megjelent, mindez még újabb színt és értelmet nyert. Mert a férfi olyan szabatosan és pontosan meg tudta magyarázni mindennek a lényegét, mintha csak az egyszeregyet tanítaná a calabriai gyerekeknek. Maria azelõtt soha nem látta olyan világosan, hogy miért harcolnak, mik a feladataik, ki az igazi ellenségük, és milyennek kell lennie az új, igazságos világnak. Határtalan erõ és nyugalom áradt ennek a sörét bõrû dél-olasz tanítónak az egész lényébõl; Maria mint egy kis iskoláslány, szinte tátott szájjal figyelt minden szavára. A férfi fáradhatatlan energiája és lelkesedése átragadt reá is. Maria és Mario, mondogatták rövidesen a faluban, õk ketten azok, akik mindent tudnak, mindent intéznek, akiknek a kezében minden szál összefut. Micsoda élet volt az, micsoda kiapadhatatlan erõforrás lakozott benne azokban a hónapokban!
    Szinte éjjel-nappal talpon volt, a füstös konyha mindig tele emberekkel, Augusto ott sündörgött közöttük, a rõzseláng fölött fekete kondérban fõtt az étel. Mario kiosztotta a feladatokat, Maria gondoskodott az élelmükrõl, a felszerelésrõl, fegyverrõl, összeköttetésrõl. Olykor szövetséges tisztek jelentek meg, Marióval tárgyaltak, azután ismét eltûntek. És amint a hó olvadni kezdett, ott remegett bennük állandóan az izgalom, hogy talán holnapután, talán már holnap áttörik a szövetségesek a hónapok óta álló frontot, és akkor õk is megindulnak, szerte az egész országban, a hegyekbõl, a munkásnegyedek mélyérõl elõjönnek a hazafiak, hogy kivívják a gyõzelmet, és azt soha, soha többé ne engedjék a kezükbõl kicsavarni.
    Nap nap után látták a délrõl észak felé tartó repülõjáratokat, hallották a bombázásokat, amelyek mind a nagy, a döntõ napot készítették elõ. Az õ városukból is állandóan kaptak híreket: itt is, ott is bombáztak, Maria szíve olykor elszorult, ha az otthonukra gondolt, de azután megkeményítette magát. Nem, nem szabad rá gondolnia, hiszen itt most sokkal, de sokkal nagyobb tét forog kockán!
    Végre megjött a hónapok óta oly nehezen várt hír: Bolognánál áttörték a frontot, a németek visszavonulnak észak felé. Majd szétfeszítette õket az izgalom, a tettvágy. Mario hangja ércesen, határozottan csengett.
    - Nem szabad elhamarkodni, nem szabad türelmetlenül, fejjel a falnak rohanni. Meg kell várnunk a parancsot, amely feltétlenül és idejében meg fog érkezni.
    Enyhe tavaszi szellõ lengedezett a hegyek között, Maria és Mario hazafelé tartott egy szomszédos tanyáról.
    - Tulajdonképpen olyan keveset beszéltél magadról, Maria, a gyerekkorodról, a férjedrõl, az otthoni életedrõl.
    - Mit mondhatnék? Olyan az életem, mint ezer és ezer olasz munkásasszonyé; a gyerekkorom szép volt és gondtalan, most legalábbis úgy emlékszem vissza rá. Meg szépek voltak késõbb is a vasárnap délutánok, amikor az ünneplõ ruhámban összefogózva mentem a lányokkal a fõutcán, késõbb fiúk is csatlakoztak hozzánk, ott volt Luciano is, a legerõsebb, a legszebb, a legvidámabb mind között...
    - Nagyon szereted a férjedet?
    Maria bólintott: - Igen.
    Igen, szereti Lucianót, olyannak, amilyen: kissé könnyelmû, kissé lusta; szereti a hullámos haját, a hirtelen fellobbanó lelkesedését, az igazi olasz, nagyvonalú felületességét. Hogyan is mondta Giovanna? Okosabbnak gondolják, mint amilyen, mert azt feltételezik róla, hogy azok közé tartozik, akik harcolni mertek az igazukért... Nem, Luciano azért nem buta, okos éleseszû, csak gyenge, õ nem harcos, benne nincs meg az az elszántság, kitartás és mély meggyõzõdés, ami Mariót hevíti... De a háború véres példáján bizonyára õ is okult, és új meggyõzõdéssel és erõvel fog hazajönni... milyen szép lenne, ha õ is, az õ Lucianója is olyan lenne, mint... Hirtelen, szinte lopva Marióra pillantott, akinek a szeme valahol a távolban a látóhatár szélét fürkészte.
    Igen, azért nagyon szereti Lucianót, úgy, ahogyan van, a kisebb-nagyobb hibáival. Szereti Lucianót, a férjét, Augusto apját.
    Megkezdõdött az összeomlás. A német visszavonulásból vad futás lett; itt is, ott is megjelentek a partizánok, és ahová a szövetséges csapatok még nem érhettek el, ott õk maguk szabadították fel egyik várost a másik után. Mario valószínûnek tartotta, hogy hajnalra megérkezik a parancs, és õk is elindulnak a város felé; útközben még néhány csoport csatlakozik hozzájuk, német már alig van a környéken, és kérdéses, hogy az olasz köztársasági fasiszták komoly ellenállást tanúsítanak-e. Mario kiadta az utasításokat, mindenki pontosan tudta a helyét és a feladatát. A vacsora különösen nagy, szinte ünnepi volt; több bort ittak, mint máskor, és a rádióból állandóan jobbnál jobb friss híreket hallottak. Az észak-olasz városok nagy részét, köztük Milanót is, az olasz partizánok szabadították fel ezen a napon. Sebesebben vert a szívük, csillogott a szemük a bortól és az izgalomtól.
    Mario megérintette a vállát. - Nagyon meleg van itt, menjünk ki egy pár percre.
    Maria ágyba fektette Augustót, még egy-két pillanatig tett-vett a konyhában, majd kiment a ház elé. Szótlanul lépdeltek a falucska széléig, és ott leültek az illatos pázsitra.
    Mario hangja most nem volt olyan határozott és magabiztos, mint máskor.
    - Maria... Holnap nagy nap lesz... talán... ki tudja, valami történhet velem... vagy veled... de ha nem, akkor is... nekem tovább kell mennem... talán soha többé nem fogjuk egymást látni.
    Átkarolta Maria vállát, úgy beszélt tovább:
    - Tulajdonképpen még meg se köszöntem kellõképpen, hogy olyan önfeláldozóan ápoltál... mint egy anya, vagy feleség... és még azt se mondtam meg... azt, hogy... azt, hogy nagyon szeretlek!
    Maria halkan felelt: - Én is szeretlek Mario.
    A férfi magához szorította, és forrón, szenvedélyesen szájon csókolta. Maria némán, szinte dermedten hagyta, de nem viszonozta a csókot.
    - Szeretlek, nagyon szeretlek Maria!
    Ernyedten a férfi vállára hajtotta a fejét, az pedig a haját csókolta, és váratlan, kapkodó mozdulattal Maria ruháját kezdte kigombolni.
    - Ne, nem lehet...
    - Maria, az utolsó esténk, talán soha az életben nem találkozunk!
    - Nem, nem lehet, Mario, én nagyon szeretlek, de tudod, már mondtam... Luciano meg én... nagyon szeretjük egymást... õ a férjem, a gyerekem apja...
    - Bocsáss meg, Maria. - A hangja már megint a régi volt: csengõ, határozott.
    És hajnalban valóban elindultak a síkság felé. Siettek, szinte futottak a kanyargós hegyi ösvényeken, mindenütt újabb csoportok csatlakoztak hozzájuk. Tulajdonképpen csendben kellett volna maradniok, de a lelkesedés elragadta õket, hangosan énekeltek, csak úgy zengett a hegyoldal: "Avanti popolo... avanti popolo... Bandiera rossa trioferà!"
    Maria torkát, mint valalmi vasmarok, úgy fojtogatta a sírás. A meghatottságtól a szeme könnybe lábadt, amint végignézett ezeken a daloló embereken - munkások, parasztok, akiket annyiszor látott békés foglalkozásuk közben, de ma mintha megszépültek volna. Vajon a nevetõ tavaszi nap, a vörös kendõ a nyakukban, vagy a fegyver a kezükben tette-e a csodát? Mellette ott ment Mario. Komolyan, némán maga elé nézve. Mario, az alacsony, sötét arcú calabriai tanító, a legkülönb, legnemesebb ember, akivel életében találkozott...
    Azután leértek a síkságra. Az éneklés abbamaradt, az elõre megbeszélt terv szerint szétoszlottak, úgy közeledtek minden oldalról a város felé. A németek még elõzõ este elrobogtak autóikon, az olasz katonaság már ott tolongott az utcákon: várták a partizánokat, hogy megadhassák magukat. A lakosság kendõket lobogtatott, a falakon óriási feliratok éltették a partizánokat és a szövetségeseket, csak itt-ott hallatszott elvétve egy-egy puskalövés.
    Azután megindult a hajtóvadászat a mindenre elszánt fasiszta orvlövész után. Kézre került Bredice is. Parasztruhában volt, éppen el akart menekülni a városból, amikor felismerték. Hirtelenében összeült a vésztörvényszék - vádló és tanú éppen elég akadt a városiak között -, majd néhány éles csattanás jelezte a halálos ítéletet végrehajtását.
    A fellobogózott város ünnepi hangulatban volt, az utcán táncoltak, és itt is, ott is felharsant az induló: "Avanti popolo... Bandiera rossa trionferà!"
    Néhány óra múlva megérkeztek a szövetségesek elsõ tankjai, majd egy század motorizált gyalogság. A városi polgárság és a partizánok küldöttsége - Maria is köztük volt - fogadta õket. Az egyik tiszt beszélt olaszul, az válaszolt nekik. Méltatta a teljesítményüket, megköszönte a segítségüket. De - és a hangja ekkor élesen csattant - kéri õket, hogy segítsenek a szövetségeseknek a rend fenntartásában, meg abban, hogy az igazi bûnösöket kézre keríthessék és rendes törvényszék elé állíthassák. Vészbíróság és ehhez hasonló dolgok jogtalanok, a foglyok önkényes kivégzése gyilkosság!
    De Bredice, aki Lucianót kituszkolta az ajtón, és annyi mással Németországba hurcoltatta, már halott volt.
    Csak ezután marad Mariának annyi ideje, hogy hazamenjen. Átsietett a jól ismert utcákon, és a szívét vad félelem szorította össze. Itt is, ott is rombadõlt házak, kiégett utcasorok. Már fut, rohan, a lélegzete el-elakad, még három utca, még kettõ, még egy, ott, ott a ház... azután egy tompa, kábító ütés, majd éles, vad fájdalom; csak a homlokzat áll, az ablakok vakon, kiégve merednek a semmibe, mögöttük sivár, üres romhalmaz. Maria berohan a nyíláson, ami az ajtajuk volt, térdre roskad a törmelékek közt, és zokogva emleget fel apró, törött, felismerhetetlenül is ismerõs tárgyakat. De nem, nem szabad sírni! Ez a gyõzelem ára, a szebb, a boldogabb jövõ záloga! Felállt és egyenes, talán túl merev tartással kilépett az utcára. Ott várta Giovanna. Csendesen a vállára tette a kezét.
    - Nálam ellakhattok, Maria. Majd idõvel, majd ha Luciano is itthon lesz, minden rendbejön.
    - Igen, köszönöm, Giovanna. Még ma visszamegyek a hegyre és lehozom Augustót.
    Elment a gyár mellett is; egy helyütt bombatalálat érte, különben ép. Távolabb, a dombon a Castello, Martini kastélya sötét, csendes, mintha üres volna.
    De nem volt üres. Másnap este már ragyogtak az ablakok, autók hosszú sora ment fel a fasoron: Signor Martini nagy estélyt rendezett a felszabadító szövetséges tisztek tiszteletére.
    Maria meg ott lakott Augustóval és még két emberrel Giovanna egyetlen szobájában, és munkát keresett. A gyárban ugyanis csak csökkentett létszámmal dolgoztak, és Maria természetesen nem tartozott Martiniék kedvencei közé.
    Az élet valahogyan kezdett visszatérni a régi medrébe. Igaz, néhány ember eltûnt, egyesek megszöktek, Bredicét kivégezték, de különben a városka élete alig változott. Csak éppen kevesebb volt az ennivaló, több a munkanélküli és több a lerombolt ház. A köztisztviselõk, a régi hatalom jól ismert képviselõi egy-két kivétellel a helyükön maradtak, a pap vasárnap délelõttönként továbbra is a nyugalomról, a rend megõrzésérõl, a szélsõségek átkáról beszélt, és az elsõ padsorban Martini felesége áhítatosan bólogatott.
    Maria Mario szavaira gondolt: a nehéz harcra, a kitartásra, amelyre a háború után szükségük lesz. De néha mégis gyengének érezte magát a nagy feladathoz, gyenge nõnek, akinek támaszra lenne szüksége... olyanra, mint Mario volt... Vajon merre járhat, látja-e még valaha is? Vagy Luciano elpusztíthatatlan jókedve kellene, csak már itt lenne, csak már együtt lehetnének!
    Közben itt-ott kapott ideiglenes munkát, így ha sok neki nem is jutott, de Augusto sohasem maradt éhesen.
    Május közepe táján megkezdõdött a nagy népvándorlás. A menekültek ezrei és ezrei lepték el az országutakat, fáradtan, lerongyolódva, kiéhezve. Maria minden reggel új reménnyel ébredt, hogy talán éppen ma, talán még ebben az órában betoppan a férje.
 
    Befejezték a vacsorát és némán szívták a cigarettájukat. János egy felbontatlan csomagot vett elõ, és Maria táskájába dugta.
    - Tudom, hogy ilyesmihez ritkán juthatnak.
    Maria zavarba jött, szinte kislányosan kereste a megfelelõ szavakat. - Nem, igazán nem fogadhatom el. Vagy ha igen, úgy megfizetem az árát.
    - Ugyan, ne sértsen meg vele...
    Furcsa kis nõ a hosszú, mély hallgatásaival, gondolta a fiú. Ki tudja, merre járhatnak olyankor a gondolatai... nem, ez mégsem olyan nõ, bizonyára tévedett.
    Kimentek a vendéglõbõl, János ismét karon fogta Mariát.
    - Azt hiszem, a következõ hajót is lekéstük. De hiszen maga is mondta, hogy a nagynénje vigyáz a kisfiúra. Sétáljunk még, olyan kellemes ez az esti szellõ.
    Maria bólintott, hagyta magát a másik akaratától sodorni, de tulajdonképpen õ maga is ezt akarta, az elsõ pillanattól kezdve akarta, amióta csak meglátta a parton a fekete hajú fiatalembert, akinek minden szava, minden mozdulata annyira emlékeztette Marióra.
    - Furcsa, strano - mondta megint félhangosan. Valóban Marióra emlékezteti? Vagy csak azért, mert õ maga akart ma Marióra emlékezni, talán jobban, mint valaha?
    Sötét sétányokon mentek át, majd kiértek a part melletti ligetbe. A távolban a lagúnák városa békebeli, tündéri fényben csillogott, a gondolák fürgén siklottak a bójákkal kijelölt aknamentes vízi utakon. Leültek a már kissé kiszáradt õszi fûre; a hervadt levelek és a kiégett pázsit kesernyés illata összeolvadt a tenger friss, sós leheletével.
    Maria észre se vette, hogy tegezte Jánost. - Mesélj magadról! Annyi bánat és anynyi megértés van a tekintetedben.
    - Mit is mondhatok? Szép vagy, Maria, és olyan jó, hogy itt vagy mellettem, hogy ma este nem kell megint egyedül rónom az utcákat.
    Átölelte és szájon csókolta. Maria szenvedélyesen viszonozta a csókot kétségbeesetten kapaszkodott a férfiba. Azután leszédültek a fûbe, és az õszi illat, a távoli hangfoszlányok, a hullámok csobogása, minden eltûnt a világból - csak õk ketten maradtak, ez volt csak az érzékelhetõ valóság.
    Majd hanyatt feküdtek, és nézték a tinta színû égen a csillagokat. Maria elõször kissé csodálkozott önmagán, azután csendesen, befelé mosolygott, hiszen mindez olyan egyszerû, olyan természetes, olyan magától értetõdõ volt.
    Felült, megigazította ruháját, majd lehajolt és megcsókolta a még mozdulatlanul heverõ katonát.
    - Gyere, igazán nagyon késõ lesz.
    - Igen. - Feltápászkodtak, és újra a kikötõ felé indultak.
    - Olyan különös ez - mondta a fiú -, jóformán semmit se tudok rólad... de szeretnék segíteni, mert látom, hogy valami fáj neked... hogy nem egyszerûen látogatóba jöttél ide a fiaddal, vagy nyaralni... te menekülsz valami elõl, amit itt e néhány nap alatt el szeretnél felejteni...
    - Igen.
    - Mondd el nekem... hidd el, ez nem kíváncsiság, csak magadon könnyítenél.
    - Nem lehet.
    - Otthon van valami baj?
    Maria bólintott.
    - Összevesztél a férjeddel?
    - Nem.
 
Nem, õ nem veszett össze Lucianóval. Még csak nem is haragszik rá. Csak valami fáj, úgy fáj... valahol talán mégis végzetesen megsebesült. Luciano... Micsoda örömujjongás volt, amikor a férje belépett az ajtón! Szakadozott katonaruha volt rajta, de a szeme mosolygott. Luciano volt, a régi Luciano.
    - Már a város szélén hallottam valakitõl, hogy Giovannánál lakol.
    Hevesen összecsókolta, azután Augustót szorította magához, szinte el sem akarta engedni a lelkendezõ gyereket.
    Igen, Luciano volt, a régi Luciano, hangos, nevetõ szemû, ellenállhatatlan - és gyenge, aki nem tudja, hogyan nézzen szembe a problémákkal, hogyan oldja meg a kényelmetlen, nagy feladatot.
    Már nem nevetett, kétségbeesetten kereste a szavakat, magyarázkodott, mentegetõzött, Maria kábultan hallgatta, s lassan összerakta magában az egész történetet...
    Luciano azonnal hazafelé indult, amint a szövetségesek felszabadították a táborukat. Az út, persze, nem volt egyszerû, itt is, ott is napokig, hetekig kellett várakozni - közben természetesen összeverõdtek az olaszok, akik egy irányba tartottak. A kényszerû állomásaikon többé-kevésbé berendezkedtek, hogy - ha csak átmenetileg is - a lehetõséghez képest kényelmesebbé tegyék az életüket. Így akadt össze Annával. Maria valamennyire ismerte is a lányt, nem messze tõlük lakott, hallotta, hogy õt is deportálták Németországba. Luciano és Anna hosszú hetekig vándorolt együtt. Közösen szerezték be az élelmet, a legszükségesebb holmikat, a férfi a táborban legyengült, megbetegedett, a lány az úton ápolta, gondját viselte. Röviden: egymásba szerettek, most Anna is itt van a városban és...
    Luciano kínlódott, erõlködött...
    - Bocsáss meg, Maria... tudom, hogy aljasság, hogy vétkezem ellened... de talán meg tudod érteni, hiszen te olyan jó vagy... Nekem annyira fáj, hiszen téged is nagyon szeretlek... és Augusto... ti voltatok a koncentrációs táborban minden gondolatom, minden reményem...
    Azután elment, és süket, nyomasztó csendet hagyott maga után. Maria nem bírta ki a szoba nyomasztó levegõjét, Giovanna és a többiek kérdéseit. Kiment a város szélére, a mezõk felõl enyhe õszies szellõ lengedezett. A Castello ki volt világítva, zene szólt. Signor Martini Velencébõl hozatott ma estére zenekart, a kapu elõtt autók hosszú sora, benn a város és a környék elõkelõsége táncolt, mulatott az angol és amerikai tisztekkel.
    Másnap megint eljött Luciano.
    - Egész éjjel nem tudtam aludni... nem, nem bírom tovább, Maria. Ha rád nézek, ha Augustora gondolok azt hiszem, mégis meg kell mondanom Annának, hogy a család mégis erõsebb... hogy véget kell vetnünk...
    - Miért akarod Annát is tönkretenni, Luciano?
    - Igaz, ez is igaz... - Tanácstalanul nézett maga elé, és megint elment.
    Este Maria ölbe vette Augustót. - Mit szólnál, ha holnap átutaznánk Velencébe, Clara néniékhez?
    - Jaj, nagyszerû! Apu is jön?
    - Nem, õ nem jöhet, sok dolga van.
    - Kár... de azért így is jó lesz... Velencében nincsenek romok? Ugye, én még nem voltam ott?
    - De igen, Augustino, csak olyan kicsi voltál, hogy nem is emlékezhetsz rá.
    Augusto elaludt, Maria kábultan ült az ágya mellett.
 
    A hajóállomáshoz értek.
    - Maria...
    - Igen.
    - Tulajdonképpen nagyon rendes tõled, hogy nem válaszoltál a kérdésemre... Én azt hiszem, hogy sokkal õszintébb vagy, sokkal becsületesebb, sokkal különb, mint sok más, akit megismertem.
    - Köszönöm, János. - Furcsán, lágyan ejtette ki az idegen nevet.
    - Nem azért mondtam. Csak azért, mert valóban így érzem.
    - Pedig elõször, ugye, azt hitted, hogy én is csak afféle utcalány vagyok?
    - Igen - felelte a fiú õszintén.
    - Miért?
    - Talán azért, mert úgy néztél a parton, meg hát te szólítottál meg a vízben... meg olyan könnyen hagytad magad lebeszélni a hazamenésrõl...
    Maria kissé megremegett, a személy könnycsepp csillogott.
    - Magamnak sem tudom mindezt megmagyarázni. Különös hatással voltál rám. Nem tudtam, nem is akartam ellenállni. Különös, nagyon különös...
    Halkan vesztek el a szavak a kikötõ lármájában: Strano, molto strano...
    - Láthatlak holnap, Maria?
    - Nincs értelme...
    - De igen!
    - Jó. Itt, a kikötõnél...
    - Mikor?
    - Ötkor.
    - Viszontlátásra, Maria!
    - Isten veled, János... Addio!
    A fiú az esti kikötõ sötétjében is látta még, amint az emberektõl nyüzsgõ fedélzetrõl bánatos mosollyal integet neki. És tudta, hogy hiába lesz itt másnap ötkor a kikötõnél, Mariát soha többé nem fogja viszontlátni.

Siena - Maddaloni, 1945-46
 

KASSAI FRANCISKA

A körök foglya

Sokszor azt gondolom: jó lenne
elmenni üdülni ebbõl a világból
a csillagok közé, egy másik bolygóra,
mert kényszerek szövik át az életet,
s a legtöbb ember a körök foglya.

Sokszor azt gondolom:
a kín körforgása csak napra nap.
Ugyanazok a kudarcok és meddõ harcok.
Tétova utas vagy csak, s ide-oda kapkodsz.
S nem egyéb a mindennapos világ, mint börtön.
Reménytelen rab vagy a Földön.
Szabadulni szeretnél - mindhiába.
Nincs másik élet, az utak lezárva.
Nem nyílnak meg a körök,
csak a szenvedés az, ami örök,
akárcsak a földnek szüntelen forgása.
 

Altatódal, szenvedés idején

Elmúlik ez is. Ez a nap is.
Ne félj, elmúlik a fájdalom.
Majd vége szakad, meglásd, mint annyiszor.
Indul a nap, s kérded: mire kelj fel?
Kétségbeesést hoz reád a reggel,
de megnyugszol, s belátod, pihenned kell.
S íme, már múlik a hosszú délután,
alkonyba hajlik, s lásd, este van.
Ugye, ígértem neked biztosan?
Íme, elmúlt a nappal.
De ki kellett bírni - sóhajtod halkan.

Lásd, este van, s elmúlik majd ez is,
végre jön az éjjel, aludj most már,
aludj el szépen!
- De nagyon fáj! - Elmúlik, hidd el!
De mondd, mit ér? - Jajdulsz fel
akkor, te szegény -, de jaj, mit ér,
ha újra és újra visszatér!
Évek óta csak visszatér.
Egy kis dalt éneklek neked én,
altatódalt szenvedés idején.
Tudom, ki a fájdalom rabja: fél,
de lássál túl a betegség börtönén.
S jönnek majd másmilyen holnapok,
mosolyosak és alkotók.
Majd csak elmúlik ez az éj...
E kis altatódal szenvedés idején
szálljon szívedre, mint a remény.

SZARKA ISTVÁN

A menyét éjszakája

Õszül; meleg éj fanyarédes
holdja betelt, és emelkedik;
leengedi a tisztás füvéhez
fehérmenyétjeit.
A bükkös csarnokából
önfeledten viháncol,
fogócskázik alá a falka,
elõször királyszülõ
Saroltunk villan elõ.
ezer alig múlt, vagyis oly fiatalka.

Borbála cikkan, emlõi telnek,
termékenyül forró virága,
jósors-ölébõl hét kicsi herceg
botorkál be a Hunyadi-házba.
Szét nem rikoltja mazurka-tél havát,
piros csizmám nyomát
márványtengeri szürke sirály,
nyeregben vélem remény meg kétely,
Sieniewska fehérmenyéttel
Munkácsra tartok, már mint lengyel király.

Ím, az idõ a jelenbe tûnt:
Zorka Modell zizzenti báját,
létben marasztja festészetünk
krétavörös öregbikáját.
Krétavörös öregbikákat
orgonáltat
bakonyerdei fanyarédes õsz.
Tisztás füvében
vonul az én menyétem.
Bükk csarnokain telehold esõz.
 

Versnek tündére

Forró tarkómban hordalak már,
ragyogó hasi dúcaimban,
csontom felõl jössz, mint a nap száll,
ottléted üde holdja illan
a belsõ tájban, végül a vers
tunikájában odaheversz,
már mint kisvilág a világban,
hogy elgondoljam, kitaláljam,
hogy roppant kedvvel nekilássak
érzékszervi vizsgálatának,
hogy odaálljak megönteni,
fölös márványát lehántani -
s összerakni isteni házam.
Zárókõ vagy a kupolában.
 

A nyugati platánhoz

tündérlik lenge határ
ölelõ ablak ölén
lágy halántékainál
töretlen zuhog a fény

aranyzöld ragyogóban
nyújtózol idehajolsz
elsuttogod hogy jól van
megenyhül veled a sors

vetkezve semmi kérged
életre ajzol aztán
elefántcsontod éled
leopárdbõrû kancám

térörvényeid mélyén
óriás aurádban
istenközeli élmény
édes antihalál van

borzongó hajnalodon
rügyeid kikeletén
teveled alkonyodom
teveled õszülök én

mély ízeidben oldod
fürge fanyar kis ízem
csúcsoddal hajlong boldog
csúcsom az égi vízben
 
 
 

BISTEY ANDRÁS
 
Búcsú egy régi háztól
 
Az ügyvéd a profik szenvtelen biztonságával, de hangsúlyozott lelkiismeretességgel teszi a dolgát.
    - A vevõ, aki az ingatlannak egyötöd részben már tulajdonosa, az elsõ pontban írt ingatlanilletõséget az ott írt vételárért megtekintett jelenlegi állapotában vásárolta meg. A vevõ a vételárból...
    Kedvem lenne megkérdezni, hogy mi a csoda az az ingatlanilletõség, de biztos, hogy szemrehányóan néznének rám, miért zavarom az eljárást.
    Öten örököltük a házat, amelybõl szép lassan kihalt a család egyik ága. Juli, a vevõ is rokon, ahogy az ügyvéd mondta, egyötöd részben tulajdonos is. Az arca feszült, elõrehajol, mintha egyetlen szót sem akarna elszalasztani. Az ölében fehér táskát szorongat, valószínûleg abban van a pénz, összesen egymillió forint, úgy szorítja, mintha félne, hogy valaki el akarja venni tõle. Nemrég vált el, most újra férjhez megy, a régi házba költöznek. Az arcán felismerem az unokabátyám vonásait, csak lágyabb, nõiesebb formában. Róla egyetlen szó sem esett egész nap, pedig a felesége látott minket vendégül, mielõtt az ügyvédi irodába jöttünk. Az unokabátyám sokat betegeskedett, a tüdõkórházban is kezelték, egyszer meglátogattam, talán akkor beszélgettünk egész életünkben a legtöbbet. Azután egy tavaszi napon megivott egy fél üveg permetlevet. Két napig haldoklott a jászberényi kórházban, mielõtt végleg lehunyta a szemét.
    Julit a temetésén láttam utoljára, még kezicsókolommal köszönt, csak most tudtam rávenni a tegezésre, amikor a ház körüli ügyek miatt gyakrabban beszéltünk telefonon.
    Gábor és Ali között ülök, õket sem láttam évtizedek óta. Nem vagyunk összetartó család, csak a temetéseken találkozunk, az esküvõkre sem szoktuk meghívni egymást. Meg most találkozunk, amikor elkel a régi ház. Persze nem is olyan régi, talán a harmincas évek végén vagy a negyvenesek legelején épült. A nagybátyám építtette, amikor megnõsült.
    Ha babonás lennék, azt mondanám, hogy átok ül a házon. Alig költöztek be, meghalt a nagybátyám felesége, még egészen fiatalon, amikor a második gyerekét szülte, aki néhány hetes korában szintén meghalt. Odaköltöztek a nagyszüleim, de pár év múlva a nagyapámat is eltemettük. Az õ temetésén már ott voltam, a szabad ég alatt egyszerre két koporsót ravataloztak föl a temetõ összeboruló nagy gesztenyefái alatt. A nagyanyám mellé ültettek, a szertartás közben megkérdeztem, hogy melyik koporsóban van a nagyapám, súgva mutatta meg. Õ még sokáig élt, de az utolsó években szélütötten, szinte mozdulatlanságra kényszerítve. "Matracsírban" - ötlik eszembe hirtelen a heinei kifejezés.
    - Az eladók az összeg átvételét egyenlõ arányban... elismerik és nyugtázzák, egyben kijelentik, hogy õk ezzel a nekik járó vételárat megkapták...
    Még nem kaptunk meg semmit, de ez formaság, még messze van a vége.
    Az unokanõvérem a hetvenes évek végén egy franciaországi turistaútjáról nem jött vissza. Divattervezõ akart lenni Párizsban, de nem sikerült. Néha beszélt róla a nagybátyám, mindig éppen terveket szõtt, amelyek azonban sohasem valósultak meg. Közben pár frankért pulóvereket kötött butikosoknak, kutyát sétáltatott, felolvasott óradíjért egy félig vak magyar öregasszonynak... és éhezett idõnként, sõt még többet éhezett volna, ha az apja nem támogatja: ékszerek, bélyeggyûjtemény, pipagyûjtemény, régi bútorok ára vándorolt hozzá a nyolcvanas években Franciaországba utazó ismerõsök révén.
    A nagybátyám egyedül maradt a négy szoba hallos házban, amelyben az egyik szobát kamrává alakították még az ötvenes években, nehogy államosítsák a házat.
    Akkoriban gyakran jártam ott a nõvéremmel. Õ most is itt van. Vele sûrûbben találkozom, de amikor diák voltam, évek teltek el úgy, hogy nem láttuk egymást.
    Ha mint mondtam, babonás lennék, azt is sejteném, hogy miért ül átok a házon. Azt suttogták a városban, hogy valami nem volt tiszta az építése körül. A nagybátyám jegyzõ volt, a fõszolgabíró veje, és a házat az a vállalkozó építette, aki a megrendelést kapta az ONCSA-házak építésére. Így volt-e vagy nem, fizetett-e a nagybátyám, és ha igen mennyit, ezt már sohasem tudjuk meg.
    - Vevõ az ingatlannak már birtokában van, így köteles annak közterheit...
    Birtokában van, a fedett folyosóra, melyet mi ámbitusnak neveztünk, már beraktak valami rossz bútorokat. Juli tõlem kérdezte, hogy berakhatják-e a szerzõdés aláírása elõtt. Azt mondtam, hogy tõlem igen, de kérdezze meg a többieket is. Éreztem a hangján, hogy egy kicsit mérges, nem volt kedve végigtelefonálni a rokonságot, úgy érezte, elég, ha velem megegyezik.
    Amikor a nagybátyám meghalt, Margit azt írta Párizsból, hogy neki nem kell semmi, nem jön haza a temetésre sem, a rokonságból vigyen mindenki, amit akar, illetve ami még megmaradt a házban. Egyszer mi is elmentünk körülnézni, de csak néhány csuprot hoztunk el. A feleségem szívesen elhozott volna két fotelt, de lebeszéltem, mert így is nehezen férünk el a lakásban, az meg eszünkbe sem jutott, hogy felújítva vagy akár anélkül is jó áron eladhatnánk. Valamelyik rokon azonban elvitte a foteleket, mert késõbb már nem voltak ott a házban.
    Volt viszont a kamrában két nagy kalapdoboz, az egyik színültig tele szemüvegekkel és üveg nélküli keretekkel, még sohasem láttam ennyi régi szemüveget egy halomban. A másik doboz fényképekkel volt tele, azokból jócskán válogattam. Találtam egy kemény papírra kasírozott barna fotót, valaki szálkás írással ráírta a hátuljára, hogy a dédanyámat, a nagyapám anyját ábrázolja, aki 1855-ben született. Ezt onnan tudom, hogy egy idõben kutattam a család történetét. Csupán kíváncsiságból, nem azért, mintha azt hittem volna, hogy híres õsökre bukkanok. Egy másik képen az egyik ükapám ül egy karosszéken, a kezében hosszú szárú pipával, mellette egy szál pendelyben, olyan hároméves formán a nagyanyám, aki a matracsírban töltötte élete utolsó éveit.
    Juli olcsón megkapja a házat, de ha lakni akarnak benne, sokat kell költeni rá. Azt mondtam, hogy kétmilliót, de nevetett, hogy inkább hármat, ha ugyan...
    - Eladók az ingatlanilletõség per-, teher és igénymentességéért szavatosságot vállalnak, ezennel hozzájárulnak a...
    Egész mostanáig fõszerepem volt ebben az ügyben. A nagybátyám halála után két évvel Margit is meghalt Párizsban, egy ottani magyar barátnõje írta meg, és elküldte a francia nyelvû halotti anyakönyvi kivonatot. Margitnak rákja volt, és a halála elõtti hónapokban valami szektához csapódhatott. Tizenöt évig egy sort sem kaptam tõle, de egyszerre hosszú leveleket kezdett írni, amelyekben elmagyarázta, hogy azért maradt távol az apja temetésérõl, mert õ nem halt meg. Itt van velünk, csak egy másik dimenzióba lépett át, és kapcsolatban maradt vele.
    Amikor megkaptuk az értesítést a haláláról, senki sem tudta, hogy mi legyen a házzal. Az meg egyre romlott, az utcához legközelebb levõ ablakait kõvel bezúzták, a széles hajópadló a szellõzetlenségtõl majd a bevert esõtõl rothadni kezdett. Többször betörtek, és mivel már semmi sem volt bent, a betörõk az ajtókon, az ablakokon töltötték ki a dühüket. A kapu elé térdig érõ gaz nõtt, a betörõk az egyre hiányosabb kerítésen át közlekedtek.
    Egyszer más ügyben jártam a városban, és megnéztem a házat, akkor határoztam el, hogy kézbe veszem az ügyét. A nõvérem és az unokatestvéreim lelkesedtek, és  mindenbe beleegyeztek, intézkedjek, tárgyaljak, ne várjuk meg, amíg a ház összedõl. Nem volt túl sok munkám a hivatalos ügyekkel, de ha nem kezdem el, talán azóta sem mozdult volna más a rokonságból. Igaz, ötünk közül négyen pesten laknak, Juli meg akkoriban még tán az elsõ házassága elõtt állt.
    Lefordíttattam a francia nyelvû halotti anyakönyvi kivonatot, tulajdoni, lapot kértem, tárgyaltam a közjegyzõvel...
    - Az ingatlanon levõ lakóház vályogból épült, cseréptetõs, vízzel és villanyvilágítással ellátott, gázmûvel és telefonnal nem...
    Már nem emlékszem, mivel kapcsolatban, a közjegyzõ elmagyarázta, hogy az öröklési jogban a törzsi leszármazás a döntõ, azaz a legközelebbi közös õs, a nagyapám minden egyes ági leszármazottja egyenlõen örököl. Ez a "törzsi leszármazás" nagyon megtetszett, hangosan elnevettem magam, a közjegyzõ nemigen értette , min derülök.
    Eljátszottam a gondolattal, hogy mi egy törzs vagyunk. Kicsi ugyan, és nem nagyon összetartó, de életképes. Az utánunk következõ nemzedékben is van hat lány mellett három fiú, lesz, aki továbbörökíti a nevet. Ha egy törzs volnánk, tulajdonképpen engem illetne a törzsfõnöki cím, mivel a dédapám és a nagyapám is egyetlen fiú volt, az õ három fia közül az apám volt az elsõszülött, róla pedig rám mint egyetlen fiára szállt volna a cím.
    Gábor mellettem ül, õ a legfiatalabb a nemzedékünkben, örökké vigyorgó, nagy dumás gyerek volt. Most sovány, valami van a tüdejével, áradt belõle a panasz, amíg Juliéktól az ügyvédi irodához sétáltunk.
    A testvére, Ali volt a szépfiú a családban, keveset beszélt már gyerekkorában is, "blazírt pofa" mondta rá az anyja, de büszkeség volt a tekintetében, ha ránézett. Most a haja hófehér, õ maga fölszedett vagy húsz kilót, de az arcán még átderengnek a fiatalkori vonások. Nyugdíjas, kertes házban lakik Pest valamelyik külsõ kerületében, és mint ritka megszólalásai egyikében mondta, "szarik a világra".
    - Szerzõdõ felek nyilatkoznak, hogy a lakóépület jelenlegi állapotában lakhatatlan, az teljes felújítást és szerelvényezést igényel...
    Ez a "szerelvényezés" sem rossz szó, a vonat jut róla eszembe, ami talán nem is véletlen, a nagyapánk vasutas volt. Már csak halványan emlékszem rá, kilenc éves voltam, amikor meghalt. Állomásfõnökségig vitte, ami ugyan egy ilyen kis állomáson, mint ezé a városé, nem olyan nagy valami, de azért "fõnök úr" volt haláláig.
    "Raplis ember volt, isten nyugosztalja", mondta róla a nagyanyánk, ha néha nyaranként összejöttünk nála, és kérdezgettük a régi dolgokról. Annyira utált vásárolni, hogy kalapot venni sem ment el a boltba, a cselédlány elhozott ötöt-hatot a kereskedõtõl, mert csak otthon volt hajlandó felpróbálni. Elõfordult, hogy a lány kétszer-háromszor is fordult, míg a nagyapám megfelelõ kalapot talált.
    Egy ilyen "mesedélutánon" öten megettünk egy kézikosár almát, akkor hozta valamelyik szomszéd. Elmondtam ezt Alinak meg Gábornak is, de egyikük sem emlékezetett a nagy almaevésre, pedig biztos, hogy ott voltak. Szerettem volna megkérdezni a nõvéremet is, de éppen Julival beszélgetett, nem akartam megzavarni õket, azután meg az egész kiment a fejembõl, valószínûleg unalmamban jutott újra eszembe.
    - A szerzõdõ felek magyar állampolgárok, közöttük vitás kérdés nincs, az ezen jogügyletbõl eredõ esetleges perre kikötik a...
    Még néhány mondat, és kezdõdik az aláírás. Engem hív elõször az ügyvéd, ha jól számolom, tizenkétszer kell aláírnom a nevemet, a végén még valami formanyomtatványra is, ami az adóhivatalnak megy, mert majd jócskán adóznunk kell a vételárból.
    A nõvérem a következõ, az elsõ aláírást eltéveszti, mindenhol a lánynevén szerepel a szerzõdésben, de az asszonynevét írja, mentegetõzik, de az ügyvéd megnyugtatja: "Majd ez lesz az ön példánya:" Ezután már jobban vigyáz, jó sokáig tart, mire végez. Gábor és Ali úgy firkantják alá a nevüket, hogy szinte oda sem néznek.
    Utoljára a vevõ ír alá, Juli úgy rajzolja a betûket, mintha szépírási versenyen volna, még a nõvéremnél is lassabban csinálja. Ali mozdulatlan arccal megjegyzi, mennyivel hamarabb végezne, ha mondjuk Jó Évának hívnák, mi nevetünk, de az ügyvéd szemrehányóan rávillantja a szemüvegét.
    Azután vége az aláírási ceremóniának is, és elkezdõdik a nap legfontosabb része. Juli sorban odamegy mindanyájunkhoz, és a kezünkbe nyom egy tízezresekkel teli borítékot.
    Gábor azonnal zsebre vágja, a nõvérem elsüllyeszti a táskájába, Ali azonban akkurátusan átpörtegi az ujjai között a bankjegyeket. Juli ezt zokon veszi egy kicsit, félhangosan mond is valamit, talán hogy "megvan az biztosan", de Ali nem hagyja zavartatni magát. Biztos vagyok benne, hogy Juli többször is átszámolta a pénzt, de kedvem volna, már csak tréfából is követni Ali példáját, de látom, hogy rossz néven vennék, hát inkább lemondok róla. Ali egyszer megrázza a fejét, mintha eltévesztette volna a számolást, már-már úgy látszik, hogy újrakezdi, de váratlanul zsebregyûri a borítékot.
    Tulajdonképpen véget ért az eljárás, az ügyvéd gratulál Julinak a vételhez, valami olyasmit mond, hogy sok boldogságot kíván az új házhoz, mire Juli felsóhajt, hogy "hol van még az!"
    Elbúcsúzunk az ügyvédtõl, Juli még marad néhány percig, gondolom, most fizeti ki a honoráriumát, hiszen benne van a szerzõdésben, hogy "A tulajdonjog megszerzésével kapcsolatos járulékos költségek viselése vevõt terheli..."
    A városka központján át ballagunk visszafelé, a kocsikat Juli anyjának háza közelében hagytuk. Én gyakrabban járok itt, mint a többiek, mert közelebb lakom, és néha a munkám miatt is ide kell jönnöm, mégis idegen már a város: a régi Központi Iskola helyére erõdszerû plébániahivatalt építettek a templom háta mögé, a régi földszintes házak helyett meg üzletsor épült, az emeleten lakásokkal. Átvágunk a fõutcán, olyan nagy a forgalom, hogy sokáig kell várnunk, ha nem akarunk ugrálni az autók között. Gyerekkoromban még kockakövek borították az utat, szekerek zörögtek rajtuk, télen utánuk kötöttük a szánkót, ha a gazda megengedte, és huzattuk magunkat a fõutca egyik végétõl a másikig és vissza.
    A régi ház, most már a Juli háza, a központ közelében van, de olyan csendes és kihalt, hogy régebben benõtte a fû, csak egy nyomsáv szélességében pusztították ki a jármûvek. Ám amikor reggel találkoztunk, egy bulldózer éppen túrta a földet az utcában, vagy húsz-harminc centis árkot mélyített rajta. Már majdnem végzett, az utolsó métereknek rugaszkodik éppen, de a rövid utca túlsó végén már zúzott követ szór egy billenõ platós teherautó a kivájt mélyedésbe, és néhány ember lapáttal rögtön el is egyengeti. Néhány nap múlva aszfaltút lesz itt. Én még sárra emlékszem, a girbegurba keskeny kõjárda a túlsó oldalon volt, az átjárót kiszórt hamuval magasították, hogy kiemelkedjen a sárból, át lehessen járni rajta a kapuig.
    Gábor az utca közelebbi végénél hagyta a kocsiját egy kerítés mellett, panaszkodik, hogy néhány napja a kapujuk elõtt fel akarták törni az öreg Ladát, az egyik hátsó ajtaja most sem csukódik rendesen. Én a másik irányból jöttem, az utca túlsó végén álltam meg. Amíg Julira várunk, a nõvérem azt mondja, õsszel, ha elkészülnek a ház bõvítésével, jó volna összejönni náluk, hiszen annyi megbeszélnivalónk van. Mindenki bólogat, de nem tudom, mi lenne az a sok megbeszélnivaló, és nem is hiszem, hogy lesz valami az összejövetelünkbõl.
    Megjön Juli, marasztalna, menjünk be az anyjához, most õk is ott laknak a barátjával, de már mindenki türelmetlenül toporog. A pestiek - Gábor, Ali meg a nõvérem - együtt mennek a Ladával. Elbúcsúzunk, azután indulok a kocsimhoz. Át kell vágnom az utat építõ munkagépek meg a követ egyengetõ emberek között. Elmegyek a régi ház mellett, a vakolata omladozik, a betört üveget nejlonfóliával helyettesítették. Beléphetnék a hiányos kerítésen, hogy közelebbrõl is megnézzem, de nincs hozzá kedvem. Mielõtt befordulnék a sarkon, visszanézek, de az öreg Ladát már nem látom sehol.
    Majd a legközelebbi temetésen újra találkozunk.
 
DIENES ESZTER

Evolúció

A jók születnek
A gonoszok újratermelõdnek.
 

DNS

Az angyalok megömlése vagyunk.
Százféle hatalom.
Mintha rabok lennénk.
Csak szabadon.
 

Arcaim

1. Fejem ha hajtom,
lehull az arcom.

2. Hallgatok. Júdás
kinéz az arcomon.
 

Emberi jogok

1.
Tegnapra épült holnapok...
Ha úgy akarom,
tegnap meghalok.

2.
Szere tek magam lenni.
Lóg a belem -
nem látja senki.
 

G. NAGY ANDRÁS
 

Értesítés

A Tovább Nem
Vergõdõ Varjak Városába
ma már nem indul vonat.
 

Fekszem

Mindentõl kiürülten,
csavargók
kora májusi nyugvópontján,
fekszem
egy széttaposott
makadámútvég
langymeleg ecsetpázsitján.