TUDÓSPORTRÉK
 

KARDOS ISTVÁN

A malomipar megújítója

Mechwart András (1834-1907)

Amikor a Margit körúton - vagy ahogyan nemrégiben még történelmi okok jogán nevezték: a Mártírok útján - megáll a villamos egy fás, bokros, ligetes téren, és a villamos vezetõje bemondja: "Mechwart tér", kevesen tudják az utasok közül, hogy ki is a tér névadója.
    Mechwart András egy alsó-frankföldi, bajor kisvárosban, Schweinfurtban született, 1834-ben. A nem túl nagy lélekszámú, ám annál élénkebb, viszonylag fejlett iparral rendelkezõ, Majna parti városka, mely épp akkoriban indult dinamikus fejlõdésnek, lelkes iparpártolásáról volt nevezetes. Így aztán hamar felfigyeltek a csak elemi iskolát végzett tehetséges lakatosinas, Andreas képességeire is, és a városi tanács ösztöndíjjal Augsburgba küldte tanulni, a híres politechnikumba. Mechwart 1855-tõl már okleveles mérnökként dolgozott az egyik nürnbergi gépgyárban, s egyre inkább tanúságot tett sokoldalú képességeirõl. A gépgyárban vasúti kocsik, malomipari gépek és hídelemek gyártásában egyaránt nagy gyakorlatot szerzett.
    Huszonöt évesen, 1859-ben Magyarországra került, és belépett Ganz Ábrahám kis budai vasöntõmûhelyébe, amelyet igen rövid idõ alatt õ fejlesztett az ország egyik elsõ, csakhamar világhírnevet szerzõ iparvállalatává. 1869-ben a részvénytársasággá alakított vállalat igazgatója, majd - Ganz halála után -E1874-ben vezérigazgatója lett, s ebbõl a tisztébõl immár - belicskai elõnévvel - nemessé ütve és a Magyar Tudományos Akadémia aranydíjával kitüntetve vonult nyugdíjba.
    Mechwart vállalatszervezõként és gépészmérnökként egyaránt maradandót alkotott. Felismerve az éppen akkor kezdõdõ, országos méretû vasútfejlesztésben rejlõ óriási lehetõségeket, rátért a vasúti kerekek gyártására, s lényegében ezzel vetette meg a késõbbi nagyüzemalapjait. Mérnökként pedig - megvásárolva a svájci Friedrich Wegmann szabadalmát - kifejlesztette a kéregöntésû, rovátkolt hengerekkel mûködõ hengerszéket (1874), amellyel új korszakot nyitott a malomiparban. Találmányának lényege az volt, hogy az õrléshez, illetve a töretéshez az addig használatos, törékeny porcelán helyett kéregöntésû kereket alkalmazott. Az egyszerûnek látszó ötlet korántsem volt könnyen megvalósítható, hiszen meg kellett valósítania a hengerek egyforma sebességgel való mûködését, amely még senkinek sem sikerült. Mechwart megoldotta a fogas kérdést, s az általa kifejlesztett hengerszék - az ún. rovátkolt henger feltalálásával -Eszabályozhatóvá vált, s ezzel a kívánalmak szerint pl. dara vagy finom liszt elõállítására egyformán használható volt. Ez a rovátkolt henger feltalálása és alkalmazása tette a magyar malomipart világelsõvé az akkori világban. A Ganz gyár, mely az 1870-es években már tömegtermelésre alkalmas üzemmé vált, Mechwart haláláig (1907) mintegy 30 000 hengerszéket gyártott és exportált a földkerekség szinte valamennyi országába.
    E nagy jelentõségû találmányán kívül, Mechwart több más találmányával is öregbítette maga és üzeme hírnevét. Ilyen volt - egyebek mellett - gõz, illetve petróleum üzemeltetésû szántógépe, amely ekevas helyett forgómozgást végzõ maróvasakkal dolgozott, valamint több más mezõgazdasági gép korszerûsítése és hatékonyabbá tétele. 1878-ban megalapította a gyár villamossági részlegét, s ezzel kialakította a vállalat hármas profitját: a többcélú malomipari berendezések gyártását, a maga tervezte mezõgazdasági gépek elõállítását és - a beláthatatlanul nagy jövõ elõtt álló - elektronikát. Személyében párját ritkítóan ötvözõdött a zseniális szakember, az avatott iparszervezõ és irányító, valamint a nagyszerû piacteremtési készség. Világszerte elismert szakemberekkel vétette magát körül, s vállalva a kockázatokat is, szüntelen kezdeményezésre bátorította õket.
    Ugyanakkor - s a maga korában ez korántsem volt jellemzõ - felismerte, hogy egy világhírnévre szert tett nagyüzem eredményességének biztosítása nemcsak a mérnökök és technikusok munkáján, hanem a termelés valamennyi résztvevõjének odaadásán is múlik. Ezért az akkori viszonyok között páratlan szociális körülmények kialakítására törekedett: tisztességes béreket fizetett, szociális juttatásokat biztosított s emberséges kapcsolatokat alakított ki a gyár dolgozóival.
    Megkülönböztetett hazai és nemzetközi elismertségtõl övezve halt meg 1907. június 14-én, Budapesten. Mûszaki nagyjaink egyik legkiválóbbja volt.

MORFONDÍROZÁS
 

SZERDAHELYI ISTVÁN
 

Sün a lépcsõn

Minap történt, hogy a délutáni bevásárlásból hazafelé jövet a kerti lépcsõn találkoztunk egy fehér hasú sünnel. Mikor beértük, megtorpant, felénk szimatolt, s aztán nemtörõdöm mozdulatokkal tovább csámpázott felfelé.
    Megjegyzem, ellenállhatatlanul vonzanak a sünök. Az arcukon, a tekintetükbe olyan mély humor tükrözõdik, mint a nagyon okos emberekén, apró, kecses lábacskáik megindítóan bizarr ellentétben állnak ormótlan sárkefe-testükkel, s hallgatag bölcsességgel viselik küllemük terheit. Leginkább azokra az öreg esztétákra emlékeztetnek, akik a szépség titkait ismerve mindenkinél jobban tudják, hogy maguk milyen esetlenül csúnyák, s ennek megfelelõ öniróniával közelítenek a fiatal lányokhoz. Lélekben ártatlanok és védtelenek, de minden csábítással és erõszakkal szemben megközelíthetetlenek...
    A találkozásunkban az volt a különös, hogy a sünök éjszaka szoktak járkálni, hogy hangos szuszogás közben bogarakra, csigákra vadásszanak és belakmározzanak a fáinkról lepotyogó gyümölcsökbõl. S akkor sem a lépcsõkön vonulnak, hanem a bokrok és magasra nõtt gazok mélyén. Bizalmatlan lények, a leghalkabb idegen neszre tüskéket meresztõ gömbökké merevednek.
    Azt hittük, valami eltévedt, megzavarodott jószág, talán beteg. De nem, azóta is minden nap megjelenik, nem zavarja az akácméz-színû délutáni fény, s egyre ügyesebben kapaszkodik a lépcsõfokokra. Talán rájött, hogy délután megelõzi a többieket, elsõként válogathat a csalán közt illatozó mirabolánc-szilvákból. Meg arra is, hogy a bozótba bele-beleakadó tüskéivel jóval körülményesebb felfelé csörtetni, mint a lépcsõn. Mi is ártalmatlanoknak bizonyultunk, csak a szemünket meresztgetjük rá, visszapislog hát, s megy a maga útján.
    Nagy hatalom a személyes tapasztalat, évmilliók alatt kialakult, ösztönös beidegzõdéseken is változtatni tud. Mindent meg lehet szokni. Lám, jómagam is, ahogyan felfelé kapaszkodom az élet délutánjának lépcsõin, az utóbbi esztendõkben úgy hozzászoktam bizonyos rádióhírekhez, mint az apró mirabolánc-szilvák potyogásának alig hallható puffanásához, fel se nézek. A palesztinok és az izraeliek, supp. A szerbek és az albánok, supp. Mézszínû délutánokon megyek az alkonyat felé, s csak akkor figyelek fel, ha olyasfélét hallok, amilyen az, hogy a MIG-vadászgépek ügyében semmiféle kormányzati korrupció nem volt. Hát ez olyan, mint egy sün, nappal, a lépcsõn. Ha nem magam látom, nem hiszem. A MIG-ügyrõl szóló tudósításokat bizony nem is hiszem.
    A megszokás egyébként nemcsak nagy hatalom, hanem biztos menedék is. A szomszédságunkban valami újmilliomosnak építenek egy palotát, s esténként a hulladékokat, mûanyag-zsákokat elégetik. Olyan büdös van, hogy be kell csuknunk az ablakokat. A feleségem megkereste az építésvezetõt, aki készséggel megígérte, hogy eztán a szemetjüket konténerekkel elszállíttatják, Már aznap este újra égtek a mûanyag-máglyák. Minthogy nálunk, a XII. kerületben nyáron szigorúan tilos bármiféle tüzet rakni, betelefonáltunk az önkormányzathoz. Az illetékes azt válaszolta, náluk nincs erre illetékes szerv, forduljunk a II. kerülethez, ott ilyen is van. A II. kerületnél persze azt mondták, semmi közük XII. kerületi tüzekhez. Megkereshettük volna a tûzoltókat is, de ezt a gondolatot elhessegettem magamtól, hiszen azok csak akkor illetékesek, ha fél Buda ég, s talán meg is büntetnének, ha orrfacsarási ügyekben szirénáztatnám oda õket. A légszennyezés környezetvédelmi ügy is, és ezzel a zöld szervezetek is foglalkoznak, s biztosan van ilyen minisztérium is, nálunk a rendszerváltás óta a minisztériumok száma meghaladja a sünökét. No de köztudott, hogy e szervezetek azért vannak, hogy elnökeik, fõtitkáraik és titkáraik lehessenek, aminthogy a minisztériumok is a miniszterekért, államtitkárokért, fõosztályvezetõkért. Ezek léte még közvetve sem hoz hasznot, nem úgy, mint a sünök léte, akik eltisztítják a fák alól a rothadásra hajlamos gyümölcsöket, rovarokat, férgeket, csigákat esznek, sõt, olyan ügyesek, hogy az egereket és a kígyókat is el tudják kapni. Nem félnek a viperáktól sem. A mi fõtitkáraink és minisztereink viszont, mint köztudott, pacalpörköltbe is belebetegednek, s az, hogy az újságíróktól sem félnek, nem hasznos, hanem káros természeti tulajdonságuk.
    Visszakanyarodva a mûanyagzsákok égetéséhez, végül magától megoldódott a problémánk. Egyszerûen tudomásul vettük, hogy büdös van, s hozzászoktunk, ugyanúgy, ahogyan a korrupcióhoz, ahhoz, hogy az utcán, a villamosokon eltûnt a mosoly az emberek arcáról, meg ahhoz, hogy öregszünk, s még sok minden máshoz. Már észre sem vesszük az égõ mûanyag szagát, s tán hiányoznék is, ha nem lenne, ahogyan bizonyára elszomorodnék, ha a fehér hasú délutáni sün elmaradna a lépcsõinkrõl.

OLVASÓLÁMPA

CSALA KÁROLY

Részletképek: emberiesítés

Szigeti Lajos: A fény hullámverése

Ha az emberen kívüli élõ természet emberiesítésével tudomány alkalmazottja próbálkozik, már hintheti is a hamut a fejére: az antropomorfizálás a korai, naiv világmagyarázásban volt egykoron elfogadott eljárás, a manapság komolyan vehetõ tudomány elveti, s teljes joggal. Sok minden, ami régente tudományosnak számított, ma tudománytalan. Rábizonyult. A mûvészetben azonban merõben más a helyzet. Az élõ vagy akár az élettelen természet emberiesítése máig legitim ábrázolási mód, s bajosan hihetõ, hogy valaha is kikopik a közhasználatból.
    A mûvészetben ugyanis az emberiesítés nem pusztán antropomorfizálást, vagyis emberszerûsítést jelent, hanem óhatatlanul is: társadalmasítást. Egyikét a megjelenítéssel magával közvetlenül általánosító eljárásoknak, amelyek a világot egy bizonyos nézetbõl bemutató-föltárultató szellemi ösvényen nem konkrétumra és absztraktumra, tehát nem kézzelfogható s magában való részletre meg elvont törvényszerûséget tükrözõ összefoglalásra bontják, hanem mintegy bontócsákány alkalmazása nélkül, meghagyván a világot egésznek, csupán  egyedi megvilágításával mutatnak rá általános jellemzõire.
    Az egyediesítés egyben általánosítás. Ez minden mûvész eljárás lényege. Ha a bemutatott világanyag az egyedítésre törekvõ egyéniség (hiszen a mûvészeti termék egyedisége mibõl is következnék másból, mint az egyénibõl: a mûalkotó egyéniségébõl) munkája közben széttördelõdik egymástól független darabokra még hogyha ezek a konkrét darabok szemlátomást egy helyrõl valók, akkor is csak az elvontság fûzheti õket össze a mûtermékben. No, ettõl persze az ilyen termék nem lesz tudományos, pusztán csak mûvészietlen. De ne vessük meg az effélét sem: a mûvészietlennek és a mûvészinek a végeláthatatlan sora (és harca) adja voltaképpen a mûvészet történetét; a mûvészietlenség története éppúgy beletartozik a mûvészet históriájába, miképp a mûvésziségé. Ám ez más lapra való, messzire elvezetne mostani tárgyunktól, ami nem más és több, mint mindössze egy könyvecske két tanulságos részletének a kommentálása. Verses világmagyarázatok méregetése.
    A fentiekre mégis szükség volt-van ahhoz, hogy félreértés ne adódjék, amikor részletekrõl beszélünk mûalkotás, vers kapcsán. Következik ugyanis az elõbb magyarázottakból, hogy a költõi alkotás részlete szükségképpen tükrözi az egész mû eljárás- és ábrázolásmódját. A kompozíció mikéntje azonban, pedig az aztán nagyon fontos formai és tartami huncutság, nem következik egy-egy részletbõl - ilyesmirõl most nem is szándékozunk szólni.
    Egy nem túl gyakran jelentkezõ s már nem épp fiatalkorú költõ, Szigeti Lajos újabb kötetében így fest, így hangzik a nyár heve:
 
    Cserje tüdõ zihál, léggyökér,
    bokrok hastáncot járnak,
    ártalmas sugárzásban
    hüllõk vetkõzõszáma,
    vízparton fûszál evez, sás kardlapoz,
    nádszálon lélegzik, s egy szélrohamtól
    felbõszül a nagy tó.
    (Szent Iván hava)

    Kifinomult és ihletetten tudatos képalkotás mintája ez. "Cserje tüdõ" - a költõi kétértelmûség példájával indul a szakasz; eldönthetetlen (s épp ez itt a költõi cél!), vajon a növényzet "mûködik-e", nem épp vidám küszködést, talán bajt sejtetõn - a kristályosult költõi képzeletben - emberi tüdõ módjára ("zihál"), vagy megfordítva, a ziháló emberi tüdõ olyan-e, a maga temérdek elágazásával, hajszálnyi erével, hólyagocskáival stb., mint a növényzet, a cserje. A következõ sorban azonban eldõl az indítósor függõben maradt, kimondatlan kérdése. A "bokrok hastáncot járnak" már egyértelmû: a kép természeti, viselkedése emberi. De ez a bemutatott, természetadta "mûsor" nem tréfásan és ártatlanul szórakoztató:fenyegetéssel és egyben valaminõ erkölcsi (elítélõ) állásfoglalással telítõdik: "ártalmas sugárzásban (hüllõk vetkõzõszáma..." Hiába természetes dolog a hüllõ vedlése, ha ez mint "vetkõzõszám" kerül elibénk, akkor bizony a "hüllõ" negatív jelentése kiiktathatatlan. Így azután az "ártalmas" jelzõ hatása is túlterjed a szigorúan vett nyelvtani kompetenciáján nem csupán a vedlõ hüllõre ártalmas (csakugyan!)az a bizonyos sugárzás, hanem óhatatlanul társul hozzá, felötlik bennünk, olvasókban (s a költõ késztetésétõl semmiképp sem függetlenül, ugye) az egész emberiségre ártalmas, mindenféle sugárzás fenyegetése, amirõl annyi szó esik mostanában a médiában.
    Aztán egy furcsaság következik: "vízparton fûszál evez". Evezni vízen szokás, nem vízparton. Ám nincs itt semmi tévedés. Valami (ha tovább gondoljuk, vélhetjük ezt a valamit valakinek is) rendellenes módon mozog, ha a folytatást nézzük, alighanem: közelít; valószínûleg a tömegben, ámbátor errõl nincs külön szó, nincs világos sejtetés a versben. Annál világosabb a folytatás: "sás kardlapoz". Show-mûsor, gátlás-levetkõzõ szórakozás afféle világvége-fenyegetés nemtörõdöm hangulatában; kardlapozó támadás az óvatlan mulatók ellen. Ha némi erkölcsi elítélõ hangzást kapott is az emberi viselkedésû természeti mutatványosság, aligha lehet kétséges, hogy a sás "rendõri intézkedése" viszont elrémisztõ. Nincs pártfogó költõi ítélet egyik oldal, egyik (ellen)fél számára sem. S az egész jelenet passzív nézõje, aki-ami az egészrõl mit sem tehet, ám kénytelen elszenvedni, tûr, amíg tûr ("nádszálon lélegzik"), majd váratlanul, egy szinte érthetetlen apróságtól - föllázad: "s egy szélrohamtól / felbõszül a nagy tó".
    A természeti kép ígyen emberiesült, társadalmiasult.
    Szigeti megírta mind a négy évszakot, hasonló módon. De mire a dermesztõ télhez ért el, látszólagos szenvtelensége is elfogyott. Az emberiesített természeti képbe belépteti a végén magát az embert.

    Hol a természet növésben megáll, a fák
    puskatus ágakra szuronyt szegezve,
    zárt alakzatban köd ellen vonulnak.
    Jön bundás téli álom: fagyhalál,
    léket vágva e város bordás flaszterén,
    a hajléktalan csatornába bújna,
    rétegesen öltözteti az ég - újságpapír,
    havazó ívlámpák temetik hajnalig -
    Emberek jönnek párakoszorúkkal,
    szárukon szalagírás: "szép" halál. -
    (Temet a tél)

    Belép az ember a természeti képbe, de hogyan! Nincs benne sok köszönet, mondhatnánk, mert az ember szégyellheti magát. Költõileg azonban van benne, nagyon is van, köszönet, ha szabad ezt így mondani. Kiváltképp lesújtó és fölrázó az utolsó két sor, amelyikben az emberiségünk fagyhaláltól nem fenyegetett, "részvétet nyilvánító" nagyobbik fele egyszeriben sémás képregényhõssé válik:"szájukon szalagírás..."
    Szigeti Lajos amiként korábban is, a részletek nagyságával imponáló kötetet nyújtott be a versolvasó közönség ítélõszékéhez. Más kérdés, hogy a hasonlóan imponáló "nagy egésszel" mennyiben és miért marad adós még ez a kötete is - errõl talán majd legközelebbi könyve kapcsán lesz érdemes tüzetesebben vizsgálódni. Talán négy év múlva - mert ezidáig négy évenként sikerült jelentkeznie verseskönyveivel. (Széphalom Könyvmûhely)
 

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Nemes és állati könyvek
Kilenc kötetrõl

Kezdjük egy különös klasszikussal. Csûrös Miklós példás pedantériával gyûjtötte össze s válogatta mindazt, amit Kodolányi Jánossal kapcsolatban tudni illik. Az Én vagyok címû kötet a nagyon hasznos In memoriam sorozatban jelent meg s közli Kodolányi János néhány kulcs-írását, a vele kapcsolatos emlékezések gazdag tárházát meg a róla írt kritikák kiemelkedõ darabjait. Fontos mû, bár a válogató és szerkesztõ (különben indokolt) tisztelete kissé elleplezi Kodolányi egész személyiségének fantasztikus vonásait, azt, hogy talán az egész magyar irodalom legnagyobb misztifikátora volt s ezt remekmûvekben is tükröztette. Mindent mindig halálosan komolyan vett - de közben változott, s nézetei is változtak, a kommunistaságtól az irracionalitás elfogadásáig. A kötetnek alighanem legfontosabb írása épp ezért Borbély Ervinnek közös levelezésük bevezetõjeként elõször olvasható fontos vallomása, amely az asztrológiával kapcsolatos. Kodolányi ezt is elfogadta, miközben el is utasította. (Erre magam is tanú vagyok, a levelezést pedig érdemes lenne közzétenni!) Nagyon hiányoltam viszont Bálint Györgynek a "balos" Kodolányiról írott vitacikkét: Még egyszer "a kritikusok árulása", pedig ez A toronyõr visszapillant c. kötetben föllelhetõ lett volna. Kimaradt e sorok írójának sok tekintetben újat nyújtó portréja is, nem magam, hanem az igazság miatt hiányolom (oly kevesen vagyunk, akik Kodolányit hosszú idõn át ismertük). A mellõzés okát is tudni vélem s csak azért írom le, mert jellemzõ: a kiadó tulajdonosának közeli hozzátartozójáról írt elismerõ kritikám egy-két bíráló mondata úgy megbántotta a családi okokból érzékeny hölgyet, hogy azóta nála feketelistán vagyok. Kibírom! Nagyobb baj, hogy hiányzik Kodolányi elsõ számottevõ regényének (Akik nem tudnak szeretni) ismertetése, pedig tán ez a legjobb társadalmi regénye. (Késõbb átdolgozta és túlírta.) De ez éppúgy elnézhetõ, mint a kötet egypár hibája: a Csendes órák c. tanulmánygyûjtemény, mint a negyvenes évek elsõ felében minden mûve, nem Püskinél, hanem a Magyar Közösség Turul nevû kiadójánál jelent meg. A képek között feltûnik Asztalos Pál - nos, illenék tudni, hogy a nagyon tehetséges, de fiatalon elhunyt erdélyi író István volt, a kép azonban - ha jól látom -Enem is õt, hanem a szintén erdélyi Nagy Istvánt ábrázolja. Az pedig rossz tréfa, hogy Várkonyi Andor képaláírással egy hölgy képe látható. Az író horoszkópját is elengedtem volna... Nem bontakozik ki Kodolányi szerepe a már említett Közösség nevû titkos társasággal kapcsolatban, amely félfasiszta szervezetet néhány barátjával együtt õ tette a náciellenes ellenállás szervévé, ám 1945 után nem vett részt az újraindításban. (Engem is óva intett a Donáth Györggyel való kapcsolatfelvételtõl.) Ezért maradhatott ki az "összeesküvést" jócskán eltúlzó pörbõl, s nem azért mert a kommunistáknak "írói képességeivel terveik voltak". Ám úgy ahogy van, fontos könyv ez, mert messze túlmutat az író korántsem jelentéktelen életmûvén és szerepén is. (Nap Kiadó.)
    Szinte hihetetlen, hogy egy író, aki már (akárcsak - sajna - e sorok írója) nyolcvan is elmúlt, ennyire friss, mai, mi több korszerû írásokat tud közreadni. Nemes László  elbeszéléskötete, a Szólnék a pillanathoz szinte egy egész életmû keresztmetszetét adja. Frappáns, szórakoztató s elgondolkodtató írások ezek, megannyi történelmi dokumentáció és lélektani tanulmány - néha krimiérdekességgel, mint például a Budapest ostroma után angol egyenruhában hazalátogató fiatalember kalandos utazása. Megfigyelés, pszichológia, groteszk hangvétel és némi rezignáció - fõként a fiatalságra tekintve. Központi teret kap a látszatok leleplezése; egy végsõ fordulat után igencsak kiderül, hogy minden másképpen van, mint ahogy látszott. Kissé sokallottam a külföldre került honfitársaink önámító, az itthon maradottakat egyszerre lenézõ, de felvágással megtévesztõ magatartásának leleplezését - egy-két írás tán többet mondott volna, mint a téma megannyi, bár igen ügyes variációja. Másféle - s épp ezért leginkább tetszett - a legkésõbbi, Férfiak címû elbeszélés (eredetileg az Ezredvég-ben olvashattuk), furcsán életszerû befejezésével. Mint másutt, itt sincs tragédia. Nemes legfõbb erényeihez tartozik a mértéktartás. Dokumentációja nemcsak tanulságos, fölöttébb mulattató is. Amit kevés mai mû nyújt az olvasónak. (Ulpius Ház.)
    Nem mulattató s nem is szépirodalom Fekete Gyula új könyve, amely azért páratlan, mert a közkeletû butaságokat veszi sorba. Címe: Világhódító bambaságok, téveszmék, borítóján birka nép látható, amint az erõs-szõrös farkas tart szemlét felette. Új köntösben nem egészen új könyv, hiszen csupa már megjelent cikkbõl, sõt kötetbõl van összeszerkesztve. Nemcsak magyar butaságokkal foglalkozik, de középpontban Fekete "vesszõparipája" áll, a népesedés kérdése. Vesszõparipa? Inkább veszszõfutás, amelynek során Feketét immár évtizedek óta ütlegelik, míg a nemzet egésze szenvedi meg, ó nem Fekete megvesszõzését, hanem a hazugságot, a sajátos modern népirtást, melynek során máig sem ismeri be senki (lásd ezzel kapcsolatban a kormányfolyóirat, a Heti Válasz 2001. június 29-i számában - 89. old. - közreadott optimista nyilatkozatot), hogy itt valóságos katasztrófáról, nemzethalálról van szó! Mert igaz, hogy a nagyvilágot fenyegeti a "harmadik világhoz" tartozó,  volt gyarmati területek túlnépesedése, aminek csak Kína tudja radikálisan elejét venni, de a meglevõ, akár kis népek, mint külön történelmi, etnikai, kulturális, politikai, termelési egységek megmaradása kétségkívül helyeselhetõ öncél. Sem a franciák, sem a svédek számára nem perspektíva az, hogy majd arabok, négerek, hinduk vagy kínaiak váltják fel õket, mint ahogy egyikõnk számára sem vigasz, hogyha meghalunk, lesz-e utódunk. Még ha lesz is (ami könnyebbség), a pusztulás mindenképpen a teremtés "botránya", ahogy a egzisztencialisták mondották. Érvényes ez az egyes emberre éppúgy, mint a népekre, itt és most a magyarságra, mint ahogy ez országon belül is hallatlanul fontos a még megmaradt zsidóság (és kultúrájának) megõrzése, márcsak azért is, mert színezi, gazdagítja "össznépi" arculatunkat. És ezt a "színt" jelenti Európában az önmagán belül is sokszínû magyarság (is), ezért indokolt Fekete felháborodása, annál is inkább, mert a pusztulást már évtizedekkel ezelõtt kimutatta. Nem "megjósolta", hanem a hivatalos apparátusokkal és szolgálatukban álló médiával szembeszegülve kiszámította. Magam is tanú vagyok rá, hogy mily nehéz volt még a viszonylag liberális Magvetõ Kiadónál is, egyetlen lektorként keresztülvinnem Fekete "rémképeinek" közzétételét. De legalább ott megjelentek. Fekete most mégis fõként a Kádár-rendszert marasztalja el, mert hogy ezalatt kannibálként "ettük meg" gyermekeinket, azaz "a jövõt". Nem veszi eléggé figyelembe, hogy a fehér ember világtendenciájáról van szó, s arról egy sort sem ír, hogy nem a Kádár-, hanem a Rákosi-korszakban történt a népesedés Ratkó-féle erõszakolt növelése, de arról is alig szól, hogy éppen Kádár idején fogadták el az õ fontos javaslatát a gyermekgondozási segélyrõl. A Pusztulás-ra (ez egy Illyés-cikk címe volt) a Fekete elõdeinek tekinthetõ népi írók hívták fel a figyelmet. Sok egyéb is van a kötetben, sok helyütt épp a más tematika miatt még érdekesebbek is, pl.: a demokrácia problémáiról, (különös tekintettel a jelenérdek zsarnokságra, a tömegember fenyegetõ diktatúrájára), vagy a Római Klub vizsgálatairól, a giccsfazonok világhódításáról és így tovább. Végsõ kérdésünk azonban: vajh, a baloldali politika és irodalom programjaiban van-e valami nemzetmentõ, kultúrát õrzõ elgondolás? Nem nagyon látni - ezt is átengedték a jobboldalnak?(Trikolor Kiadó.)
    Aztán majd nemzetünkrõl is elmondhatják, akik még lesznek: Kifújt. És ez a címe Andai György regényének. Regény? Inkább szellemes, színes dokumentum az újlipótvárosi zsidó középrétegek múltjáról, megannyi édesbús emlékrõl. A módszer nem új, akárcsak Temesi Ferenc a Por-ban, ábécé rendben idézi fel a kis emlékképeket, amelyekben szinte egy évszázad, de fõként az utolsó ötven év felelevenítõdik. A családi okmányok bemutatásával kissé unalmasan indul - itt leginkább dokumentum jellegû ez a kedvesen derûs mû, amely aztán még a keserves emlékeket is megszépíti, hiszen ha túléljük, minden emlék kedvessé válik. Nem is szólva történeti értékérõl. Ám nem az utóbbiért, inkább a személyes rokonszenvezésért olvassuk szívesen ezt a könyvet, mely - minden kritikája, karikaturisztikus ábrázolása, gunyorossága ellenére valamiféle igazolását adja a sokszor (így Fekete által is) elmarasztalt Kádár-korszaknak, melyben ha nem jól s nem szabadon, de élni lehetett, még az olyan dekadens, sõt gügye kispolgároknak is, mint a mû "hõse", aki nem véletlenül viseli a (magyarosított és árjásított-keresztényesített) Polgár nevet. (K. u. K. Kiadó.)
    Node, mit csinálnak az eleddig megmaradt magyarok és polgárok (netán proletárok) leszármazottai? Hát például, mint az "õsök" - költenek, azaz verseket írnak, jót is, rosszat is. Ha pedig van olyan oktatójuk és csoportba gyûjtõjük, mit Szepes Erika, kis körbe is összeverõdnek, akár a már-már elaggó Nagy Lajos Társaság utánpótlásaként. És hogy egykor a Tûz-tánc antológia ifjú szerzõi, saját antológiát is kiadnak, a címe (tán Karinthyra utalással?)Kötél-tánc (Nagy Lajos Alapítvány kiadása). Leesni ugyan nem fognak, de bizony itt-ott inognak, szédelegnek - például a valóság visszatükrözése, a mély (sõt, mélylélektani) emberi érzelmek, és a fantáziálás meg minden áron újat keresés, polgárbotránkoztatás modernkedésében. Elidegenedett, szomorkás világ ez, nem igazán ifjúi, inkább koraérett költészet, de líra a javából, no persze nem kevés kiagyaltsággal, modorossággal, sõt a meghökkentés szándékával. Így aligha véletlen, hogy mint egy tárgy, a "csikk" többször, többeknél is feltûnik, rögtön a legidõsebb, mert "már" harminchét éves hölgynél így: "ha pinámba csikk hever". De a fene se fog megbotránkozni vagy sajnálkozni, utóvégre csak magunkon, az egész még meglevõ mai magyar világon kellene sajnálkoznunk, s jó ha a lázadó fiatalok kimondják, ami rosszérzésük van. A Tûz-tánc említése nem szabad, hogy azt jelentse, miszerint itt valamiféle politikus költészetrõl van szó. De az nyilvánvaló, hogy az undorkodó s lázadó fiatal költõk nemcsak szolidárisak a szegényekkel, elnyomottakkal, mindig becsapottakkal, kizsákmányoltakkal, hanem egyek velük, közülük valók, ezért értük (is) haragusznak. És ez talán -Emûvészi tekintetben - hitelesebb, mint bármiféle "direkt" vállalás, netán pártosság. Örvendetes, hogy épp a legfiatalabbak közé tartozó Képes Gábornak a versei tetszenek a legkülönbnek, pl. az Éberség és Csal is, míg sajnálatos, hogy a legfiatalabb, Marik Álmos versei között olvasható a legrosszabbak egyike (szaggat, kapar). De nem veszem sorra a szerzõket - majd megcselekszi ezt az idõ. Máris figyelemreméltó a meghökkentésen túl is meglevõ formai igényesség, ami Szepes Erika oktató-okító szemináriumának kézzelfogható eredménye -Ea verstan alapos ismerete azért is jó, hogy ha alkalom adódik rá (azaz a mondanivaló ezt kívánja) van mit elvetni. És az elvetésbõl még tán új sarjadás, termés, sõt rend is lesz.
    Mint ahogy már ennek is vannak jelei a társaság két tagjának önállóan megjelent kötetében. Sárközi László, a roma származású szerzõ éppenséggel "konzervatív" szonettkoszorút ad a füzetben (Belsõ Világ), mindössze tizennégy szonettet, melyet egy-egy (gyengécske) illusztráció választ el, és elõszó, önvallomás, köszönetnyilvánítások stb. körítenek; a kelleténél is több. De épp ez a kiadvány, megtámogatva Sárközinek a Kötél-tánc-ban megjelent másféle, de nem kevésbé szomorkás és lázadó verseivel, már kész költõ jelenlétét tanúsítja.
    Éppúgy mint Marczinka Csaba Ki lopta el az ortho-doxámat? címû kötete, mely primitíven kezdõdik, aztán egyre jobb lesz, sokféleképpen sokfelé mutat. Ahogy már a fura cím is: utal az ellopott, tehát letûnõ ortodox, mereven hagyományos szemléletre, ezt összekapcsolja a Doxa óramárkával, szóval az idõ jelzésével. Amely Idõ szintén eltûnik, azaz ellopatik... Efféle szófacsarások, asszociációs rétegek egész sorából áll össze ez a megbotránkozott és megbotránkoztató kötet, amelynek végsõ, kiemelkedõ darabjai afféle "helyzetdalok": a költõ egy Varangykirály, Csokonai, a barguzini Petõfi, József Attila román apja, Hamvas Béla, Sértõ Kálmán bõrébe bújik. (Littera Nova kiadó.)
    Két dologtól óvom, féltve a Kötél-tánc szerzõit. Az egyik a banalitások ("Õzike melled", stb.), a másik a feltétlen újszerûség és polgárbotránkoztatás. A mérték mindig megemel. És feltétlenül ajánlom: fordítsanak minél többet! Mint az alábbiakban magam is erre fordulok.
    Mindmáig legkedvesebb könyveim közé tartozik Szerb Antal 1943-as (és nem 1944-es, mint az újabb kiadások tévesen feltûntetik) Száz vers címû antológiája: egy nagyszerû irodalmárnak egyéni ízlése szerint, ám az egész világirodalomból kiválasztott klasszikus verseknek kétnyelvû kiadása. Erre emlékeztet most Baranyi Ferencnek, megint a K. u. K.-nál megjelent, kézbevenni is kellemes és szintén az eredetit is közreadó kötete, a Europarnasszus. Ez egy költõ fordításait vonultatja fel, amely egy költõtõl többet kívánni aligha lehet, hiszen itt éppúgy van idõrendben, zömmel (utóvégre Baranyi olasz szakos) itáliai, mint angol, francia, német, orosz, román, spanyol, szlovák vers, megannyi bravúros fordításban, nem egy valódi felfedezéssel. Szerintem az efféle fordításgyûjteményekbõl tanulhat legtöbbet az olvasó, de tanulhat maga az író is - szemléletet, verselést, történetiséget, s mindezt fordító és olvasó egyaránt élvezheti. Így kellene kiadni minél több kétnyelvû fordításkötetet. Baranyi ezúttal is mintaszerût alkotott s ez a kötete felzárkózik a General Pressnél megjelentetett kis formátumú Szép versek, szép köntösben címû sorozatához, melyben 64 oldalas, bársony kötésû, díszkiadású kötetkékben mások fordításait is közreadta, görögbõl, latinból, angolból, franciából, spanyolból, persze olaszból, sõt kínaiból.
    Nyilván lehetetlen a gazdag és sokféle könyvtermés áttekintése, de abból ami hozzám eljutott, úgyannyira kiemelkedik Csányi Vilmos Van ott valaki? címû tanulmánykötete, hogy hajlamos vagyok azt az elmúlt év egyik legkülönb könyvének tekinteni. Már csak azért is, mert nem alanyi költõ emberi problémáival foglalkozik, hanem állatokkal s felõlük közelítve az ember felé az egész emberiség létkérdéseivel, politikamentesen és tudományosan. Marxot manapság szeretnék sokan elvetni, ami persze képtelenség, de nem kevésbé képtelenség a Marxszal vetekedõ fontosságú Darwin mellõzése, ami szinte már ténynek tûnik. Márpedig az ember természetbeni helye éppoly létkérdés, mint társadalmának alakítása, amely különben az elõbbibõl következik. Mert mi különbözteti meg az embert állati "testvéreitõl"? Öt dolog: közös eszmék (a csoport identitásának elfogadása), közös akciók (kooperáció), közös konstrukció (érzelmi és racionális analízis alatt), hûség (képesség az önfeláldozásra), transzformáció (azaz: magasan szervezett önálló csoportorganizáció kialakítása). Az ember biológiailag megalapozott viselkedésformákban tér el az állatoktól, pl. szabálykövetésben, tanításban, nyelvben, tárgykészítésben, absztrakt gondolkodásban. Ebbõl lesz az emberi szuperorganizmus. Mindehhez kapcsolódik a kompromisszumra való készség, minden szokványos panasztól eltérõleg (minden állaténál kevesebb) visszafogott agresszivitás. Nem vállalkozhatom arra, hogy a modern etológia legmagasabb szintjén álló, mégis közérthetõ és közérdekû mû valamiféle kivonatolására törekedjek, pedig ez felölel minden fontos problémát a modern ember elmagányosodásától egészen a globalizációig, de még a kutya s macska-barátok is megtalálják benne a magukét. Nem volt jelentõsebb magyar mû a 2000. évben! (Typotex Kiadó.)