GÖRBE TÜKÖR
 

PAÁL TAMÁS

Ocskay brigadéros utolsó csínytevése
és dicstelen bukása

Ocskay brigadéros (ahogy kollégiumi társai hívták hajdanán) az éjszakai órákban érkezett meg külhoni tanulmányútjáról. A közös diákéveknek köszönhetõleg ugyanis a Kancellária titkos tanácsadóvá nevezte ki. Feladata amilyen kényes, olyan fényes: a szedett-vedett mezei hadak fegyelmezett, ütõképes ármádiává formálása. A lehetõ legrövidebb idõn belül! Ez a Vezérlõ Fejedelem elsõ számú hadparancsa...
    A német alaposság csodálatába kissé belefelejtkezve a pályaudvaron meglepetten nézett körül. Egy fia vonat nem sok, annyi sem indult hajnalig a Tiszántúl fõvárosa felé. A különvonatra pedig csak a küldetése sikeres teljesítése esetén számíthat. Akár évekig is hiába. Hja, a hazai órák más idõzónát mutatnak! Itt még a parancsokhoz szokott karokat Hofi mester lelkesítõ nótája tüzeli: Egy kicsit lazítani, mást te nekem hiába is dumálsz...
    Az örökké tevékenykedõ, gyors anyagcseréjû ember idegességével sietett a nyilvános illemhely felé, hogy könnyítsen magán.
    Mindhiába.
    TAKARÍTÁS MIATT ZÁRVA!
    Ki hallott vagy olvasott már ilyen mucsai disznóságról?!
    Hivatalos személy, egyenruhás, karszalagos sehol egy szál se. Ember is alig rajta kívül.
    Hol könnyítsen most akkor magán? Hogy adja ki hirtelen felgyúlt haragját?? Hol méregtelenítsen???
    Hoppá, megvan!
    Néhány méterre odébb, a háta megett egy takarítónõ külsejû valaki támaszkodik valamire. Egy seprûszerû tárgyra. Ezt a szemüvegén át is világosan látja. És mosolyog a gaznémber, akár egy magyar Mona Lisa. Azért reá esett a bizalom, a nagy-nagy megtiszteltetés, mert jó szeme van ahhoz, hogy meglássa a problémát. Mindenhol.Csak ne olyan debreceni pulykakakas módjára, figyelmeztette a Kancellária vezetõje. Elõbb egy nagy ugrás hátra, díszmagyarban, aranysújtásokkal ékesítve a talpasok közé, akár meg is simogathatják vagy megérinthetik, ha tetszik, az aranyakat, majd hirtelen két ugrás elõre! Világos?! Ahogy a szemüvegem engedi. Meg a hosszúszárú köpönyegem. Akár a nagyságos Vezérlõ Fejedelmünknek...
    Máris a boszorkány elõtt termett. Megragadta a seprûjét, nehogy még ellovagoljon rajta.
    - Ön szerint egy szakmailag megfelelõen képzett egyénnek mennyi idõre van szüksége ennek a húsz méternek a megtételére a vécéig?
    - Önnek vagy nekem, jó uram? Kemény magyar forinttal a zsebében, vagy anélkül?
    Rendíthetetlenül mosolygott a gaznémber. És csak állt tovább!
    - Vesszõcsapással, hiszen nem gyerek már, hogy megértse!!!
    - Igaz lehet, jó uram! Vesszõfutás a harmadikos gyermekemnek a matek. Mindenféle ostobaságokkal tömik a fejét. Én nem akarok nyugaton munkát vállalni, de meg a Pannám fejét se fájdítsák meg, hallja-e! Ki maga, kérdezõbiztos, vagy csak klozetolni akar? Kisdolog vagy nagydolog? Engem csak ez érdekel.
    Ocskay brigadéros levegõ után kapkodott, de nem hátrált tovább. Most már jön a két ugrás elõre, ahogy tanították, fejedelmi módon.
    - Mikor nyitja ki már végre, azt a büdös, istenverte vécéjét, hallja-e?Mindenféle külön díjazás nélkül!
    - Istenverte büdös maga, de nem én, meg az a vécé!
    Neki éjszaka, amikor kevés az utas, az új módi szerint a peront is takarítania kell. Külön díjazás nélkül!
    - Kérdezze meg a kapust, ha annyira tudni akarja...
    - Hol a kapus?
    Ocskay brigadéros a homlokára csapott. Csak nyugodtan, körültekintõen. Ahogy a diáktanyán tette, amikor felhajtotta szomszédja sörét, amikor az másfelé nézett! És még õ fogta nevetve a kárvallottra, hogy látta, amint felhajtotta, csak a részegsége miatt nem emlékezhet rá, hehehehehe...
    - A kapus a csomagmegõrzõvel iszik sutyiban, ha ezt is tudni akarja! De ne szólj szám, nemfáj fejem...
    A titkos tanácsadó, a díszes különvonatra türelmetlenül váró debreceni fi a Vezérlõ Fejedelem kitüntetést osztogató kezét látta feltûnni a csomagmegõrzõ felõl. És megfogant benne hirtelen az Ötlet!Nem elõször, de utoljára...
    - Fogják meg! Tolvaj! Ellopták az értékes csomagomat!!!
    A biztos úr - ki tudja, honnan - nyomban ott termett.
    - Mit ordibál, mért zargatja a köznyugalmat? Nem ég a pályaudvar, vagy igen?
    - A kapus zavarta meg az én nyugalmamat, hogy elment iszogatni a csomagmegõrzõbe! Vele kiabáljon!!!
    - Miért nem ment maga is a csomagmegõrzõbe utána? Akkor nem kéne jegyzõkönyvet felvennem a tényállásról. Hogy nézett ki?
    Az idõzónák újra összekeveredtek Ocskay brigadéros lelkében.
    - Ki, a kapus? Vagy ez a szabotáló vécésnémber?
    A megszólított nõnemû személy, a harmadikos matek anyaggal kínlódó édesanya, az életben eddig még jól eligazodó keleti munkavállaló nem emelte fel a seprût, mint várható lett volna. Igaz, nem is tisztelgett vele. Hanem nevetve azt mondta: - De hiszen nem is volt csomagja az uraságnak!
    A titkos tanácsnok, feledve a diákcsínyeket, tarsolyában a nyugati tanulmányút tapasztalatával, elvörösödve beismerte tettét. Vesztére.
    A közeg teljesen összezavarodva, a békés megoldást kereste. - Ne keltsen feltûnést, uram. Ez nem a Parlament. Menjen szépen csendben a vonatához vagy a váróterembe...
    - Nem megyek! De ha akarnék, se tudnék elindulni...
    - Miért nem, ha szabadna kérdeznem - húzta össze vastag szemöldökét a biztos úr. - Aha! Még jegye sincs! Ki maga egyáltalán? Na, elõ a személyidet, de szélsebesen, hallod!
    Ocskay brigadéros úrnak miden erejére szüksége volt, hogy visszatartsa mondanivalóját. Meg az anyagcseréjét, amely már nagyon nekiindult volna. Ezért egyik lábáról a másikra állt kínjában. Nem tudva eldönteni, merre tovább. Nyugatra? Keletre? Mert az biztos, hogy helyben maradnia lehetetlenség.
    - Na gyere, te lókötõ - enyhült meg a sokat megélt (a fronton az évek triplán számítanak) vécésnémber. - Megnézzük, mit rejtegetsz a gatyád alatt...
    Az ügyeletes vasúti õrszem a pisztolyához kapott. Hát azért ilyen jólöltözött, mert terrorista! Ha ártalmatlanná teszi, még a Belügyminiszter Úr is kezet ráz majd vele. De lehet, hogy még feljebb is, feljebb, egészen fent...
    A rendõr is tévedhet keleten, bármilyen jó is a szimata. Mert lent, egészen lent történnek olykor a nagy, fontos dolgok. Csakhogy a csínytevõ Ocskayt rabul ejtették azok a kiszámíthatatlan (sose volt jó matekból, azért ment a jogra) idõzónák. Ezért aztán nem tudott elindulni semerre sem. Csak azért érezte, hogy a lábszárán végigcsurog valami csípõs melegség, lefele, a zoknin, a cipõn át az aszfaltra...
    És a történészek, az okostojások (utólag könnyû!)feljegyezték, hogy Ocskay brigadéros árulásával szemmelláthatóan megkezdõdött a kuruc tábor felbomlása. Sokak szerint a mezei hadak, a talpasok körében ez idõtõl bukkant fel az a közmondás, hogy "fejétõl bûzlik a hal", pedig abban az évben nem volt árvíz az országban, és csak a jobbágytetemek hevertek temetetlenül a vesztett csaták után...

ABLAK

Cielo (vagy: Ciullo) d'Alcamo - aki a 12. század második felében született, és meghalt 1250 után - II. Frigyes német-római császár valamelyik udvaroncának szolgálatában állt mint giullare (lantos, énekmondó). Itt következõ mûve - Francesco De Sanctis, a 20. század legtekintélyesebb olasz irodalomtörténésze szerint - az elsõ olasz költemény.
 

CIELO D'ALCAMO

Viruló, ékes rózsaszál

- Viruló, ékes rózsaszál, telet nyárrá varázsló,
a nõ csak téged írigyel, ha asszony, ha leányzó,
segíts rajtam, ha van szived, mert vágy hevít, parázsló,
nincsen nyugalmam nappal, nincsen éjjel,
rád gondolok, madonnám, szenvedéllyel.

- Ha kórság csókomért gyötör, meghibbantál, hitemre,
a tengert csak futóbolond szántja fel, hogy bevesse,
akármi kincset raksz elém, nem léssz e szív kegyeltje,
sosem leszek tiéd, ez szinte törvény,
apácának nyíratkoznék elõbb én.

- Ha szép hajad levágatod, az nékem csak halált hoz,
hisz akkor nem remélhetek már írt a gyógyuláshoz.
Ha látlak, ékes rózsaszál, gyönyörökkel határos
a vigasz, amit nyújtasz minden órán -
hát hajlítsd hozzám szíved is, te jó lány!

- Hogy szíved szívemhez hajol, ebben te ne reménykedj,
ha jóapám s egy-két rokon meglát itt állni téged:
jobb, ha szeded a lábadat, mert hamar utolérnek.
Örülj, hogy nem vették a jöttöd észre,
s gondolj inkább a gyors menekülésre.

- Ha meglátnak, nem félek én, nem verhet-üthet senki,
hacsak nem kíván kétezer aranytallért fizetni,
nem bánthat, mégha Bariban volna is pénze ennyi:
császár törvénye véd - éltesse Isten!
Felfogod, amit mondtam, drága kincsem?

- Békén nem hagysz te engemet, háborgatsz reggel, este,
tengernyi kincset érek én, nincs, aki megfizesse,
Szaladdin pénze is kevés, ha pályázol kezemre,
mit meg sem érinthetsz, hitemre, többet,
légy bár a szultánnál is tehetõsebb.

- Makrancos és keményfejû a föld megannyi hölgye,
nincs az a kérlelõ beszéd, amely igába törje,
addig kell ûzni, hajtani, míg úrrá léssz fölötte.
Ha ellenállsz a férfinak halálig:
magad bánod meg, mondjon bárki bármit.

- Hogy én megbánok bármit is? Elõbb oltom ki éltem,
nehogy az én botlásomért szégyenkezzék a szépnem,
hiába jöttél hát ide tegnap is, éjsötétben.
Nyughass, ha énekelsz sem tárul ablak,
hõ sóvárgásaid hidegen hagynak.

- Ó jaj, a szívem szétreped, annyira meggyötörted,
ha a tegnapra gondolok, megint a kínok ölnek,
ily rózsát nem találtam én, bejártam bár a Földet.
és soha senkit így még nem szerettem,
a sors nekem szánt, hidd el végre, szentem.

- Ha nékem szánt a sors, leránt a mélybe nyomban engem,
ne kívánd, hogy szépségemet eképp elvesztegessem.
Ne ostromolj, ne kényszeríts, hogy fürtömet lenyessem
és kolostorba vonuljak elõled -
rám nézni sem tudnál akkor te többet.

- Ha kolostorba rejtezel, én hamvasarcu hölgyem,
csuhát öltök magamra és szerzetes lesz belõlem,
a párbajt ott is folytatom, hogy gõgödet legyõzzem,
s ha reggel is meg este is velem léssz,
meghódolsz végül, szívtelen teremtés!

- Ó jaj, szegény fejemnek, ó, milyen szörnyû a végzet!
Irgalmazz nékem, Krisztusom, ily nagy csapás nem érhet!
Azért jöttem világra, hogy egy káromlóval éljek?
Ki ilyen nagylegény, menjen világgá,
hol nálam szebb leányok csókja vár rá.

- Calabriát, Lombardiát és Toscanát bejártam,
Konstantinápoly, Genova földjét taposta lábam,
bolyongtam germánok között, meg Babilóniában,
de oly kecses hölgyet seholse leltem,
ki ily nagyon rabbá tett volna engem.

- Nos hát, ha ennyi kín gyötört, megszánlak én s ajánlom:
holnap eredj anyámhoz és apámhoz el, barátom,
s ha néked adnak, úgy vezess oltár elé a nyáron,
vegyél el feleségül és bizisten
én minden óhajtásod teljesítem.

- Mindaz, mit mondasz, életem, neked semmit se használ,
szavaiddal alám hidat vertél, lépcsõket raktál.
Vélted: repülsz, de szárnyszegett, sebzett madárka vagy már -
a kardodat saját magadba döfted,
állj fel, szedd össze maradék erõdet.

- Tudd: semmiféle harcigép nem rémíthet meg engem,
elszántan védem váramat, mely rég bevehetetlen.
Beszélhetsz bármit, több az ész egy cserfes kisgyerekben.
Tanácsom ez: eredj innét, de gyorsan,
ne lássalak, csak kiterítve. Holtan.

- Hát azt kívánod, életem, hogy meghaljak miattad?
Ha átdöfik a szívemet, ha szeletekre szabnak,
innét akkor se mozdulok, míg bele nem haraphat
kertednek gyümölcsébe szomjas ajkam,
hiszen csak erre vágyom szakadatlan.

- Se gróf urak, se lovagok e gyümölcsbõl nem ettek,
a bírák és a márkik is csupán csak epekedtek,
kárvallottan álltak odébb, arcuk dühtõl vereslett.
Megérted, amit mondani kivánok?
Vagyonod nem ér, csak néhány petákot.

- Szeretnek téged számosan, de nem tengernyien.
Ne ûzz, ne becsmérelj, elõbb tegyél próbát, szivem!
A szél hol így, hol úgy fuvall, forog szeszélyesen,
gondolj csak vissza arra, amit mondtál,
minden szavad lelket sebez. Nagyon fáj.

- Lehet bár kínod végtelen, fájdalmad mint a tenger,
szaladjon sebten bár ide falunkból miden ember
s kérleljen engem: "Szánd meg õt, hisz így elpusztul egyszer!"
kezemet néked én akkor se nyújtnám,
hisz meg nem kapta se pápa, se szultán.

- Isten neki, én mindenem, haljak meg itt e házban!
Hisz lelkem éjjel-nappal ég szörnyû szerelmi lázban.
Azt mondják majd az emberek: "Nincs szív e büszke lányban,
az õ házában ért véget legénye -
ép testbõl szállt megsebzett lelke égbe."

- Ajánlom, hogy hordd el magad (átkaim elkisérnek),
mert megjönnek fivéreim s kiontják majd a véred.
Mit bánom én, mi lesz veled, könnyet sem ejtek érted,
hiába tékozolsz rám annyi sóhajt:
rokon, barát se menthet meg - lakolsz majd.

- Nem menthet meg rokon, barát - ez nékem is világos,
hisz máshová való vagyok, nem ismer ez a város.
Egy éve, hogy megláttalak, azóta idejárok,
mert amióta kinõtted a pendelyt:
emésztõ vágyat más szivemben nem kelt.

- Hogyan? Mióta? Áruló, Júdás vagy, istenemre!
Kinõve pendelyem talán bújtam bíbor-selyembe?
Esküdj a Bibliára, hogy oltár elé vezetsz te,
másképpen úgyse kapsz meg engem élve,
sírom legyen inkább a tenger mélye!

- Ha sírod tenger mélye lesz, te égi kellemû lány,
hogy mégis megtaláljalak, a partokat befutnám,
holtan is kihoználak én, akárhogy rejt a hullám,
ha meg is ölne háborgón a tenger,
bûnbe esnék biz én a tetemeddel.

- Szentséges Isten, Krisztusom és mindenféle szentek!
Mi vagy te, mondd? Zsidógyerek? Elvetemült eretnek?
Nem hallgatom gyalázatos szavad, fékezd a nyelved!
Nem ébreszt vágyat már a nõ, ha meghal:
elveszti báját, illatát azonnal.

- Mindez világos, kedvesem, de mást mit is tehetnék?
Szavamra nem hajolsz, dalom nem éri el szivecskéd.
Tégy hát velem, amit akarsz, van eszközöd neked még.
te nem szeretsz - én érted lángolok, lásd,
akassz horgodra, mint halat a horgász.

- Tudom, hogy lángolsz értem és szeretlek én, te balga,
de távozz most, dicsõ lovag s jöjj vissza virradatra.
Ha megteszed, mit mondok én, nem bánod meg, szavamra.
Tiéd leszek - s ez nem csupán igéret.
magamtól tészek majd kedvedre néked.

- Akármit mondasz, kedvesem, nem tágítok e helyrõl,
imé, itt egy újfajta kés, fossz meg az életemtõl -
elvégzed ezt, míg egy tojás a tûzre téve megfõl.
Most tégy kedvemre hát, szépséges hívem,
mielõtt lelkemmel végezne szívem.

- Tudom, hogy lelked kín öli, nem enyhül szomjúságod,
nem végzem el, amit kivánsz, kötélnek most sem állok,
csupán ha majd megesküszöl a Bibliára, álnok.
Addig nem csókol férfiember egy se,
nem kaphatsz meg te sem - csak lefejezve.

- A Bibliát mondod, szivem? Keblembe rejtve hordom,
a kolostorból csentem el, nem volt a páter otthon,
e könyvre esküszöm: sosem csalódsz bennem, ha mondom!
A keresztényi szeretet hevítsen,
segíts e vérzõ, kín-gyötörte szíven!

- Hogy megesküdtél, én uram, felgyúlok én is, látod,
immár hatalmadban vagyok, ellen többé nem állok.
Sokáig sértegettelek - remélem, megbocsátod.
Itt az ideje ágyba bújni gyorsan -
becsüljük meg, hogy ilyen jó sorunk van!

BARANYI FERENC FORDÍTÁSA

KÉPZÕMÛVÉSZET

SEBESTYÉN GYÖRGY

Rudolf Kedl

Az azonos címû album bevezetõje

Rudolf Kedl mûvészete csak genezisén keresztül válik érthetõvé. Aki gyökereit nem ismeri, az - bár érzi monumentalitását - kisugárzásának rejtélyét nem képes megfejteni. A visszatekintés mindenesetre célszerûnek tûnik.
    Már korai, szerpentinbõl és sárgarézbõl domborítással készült munkái is azt a törekvését mutatják, hogy a formát az anyagból fejlessze ki, ez pedig azt jelenti: nem egy eszmét kíván megvalósítani, hanem a földieket akarja átszellemíteni, a földi és a fejlõdött lét saját metafizikáját szándékozza megalkotni. Nem a valóság külsõ megjelenési formája, hanem annak lényege és vitalitása - az önmagából regenerálódó teremtés princípiuma és ereje - találja meg itt háromdimenziós kifejezését. A mûvészi módszer az idõk folyamán természetesen kifinomult, úgy hogy olyan nagyformátumú idolok jöhettek létre, amelyeknek formanyelve nem tudja leplezni az archaikus életérzésbõl és esztétikából valamint az õsi kultúrák féktelen vitalitásából való származását. Ellenkezõleg, Rudolf Kedl - mint a zenében Bartók Béla vagy Igor Sztravinszkij - tudatosan az archaikusból merítve alkot.
    Száz évvel ezelõtt az õsi kultúrákat még "primitívnek" nevezték. Ma már tudjuk, hogy bennük egy olyan komplex világkép nyilvánul meg, amely mágikus-mitikus szemlélete révén képes volt a mindennapok életfenntartó tevékenységeit a földöntúli hatalmakkal való érintkezéssel egyesíteni. Ebben az értelemben az õsi kultúra olyan egység, amely csupán a szükségest hozza létre. Mûvészetük kísérlet, amelynek az a célja, hogy a nemzetség és az egyes ember életét fenntartsa, az emberek és a kozmosz között kapcsolatot létesítsen, a világmindenséget emberivé és az egyént istenivé tegye. Amikor Kedl az attitûdöt, a formaválasztékot és az õsi kultúrák életérzését és a világképét is a mai mûvész tudatosságával egyesíti és alakítja a maga számára - és számunkra is - olyan szellemi teret létesít, amelyben lényünk archaikus része révén otthon vagyunk.
    Azt a tényt, hogy az õsi kultúrák az egész világon egyetlen egységet alkotnak, a mítoszkutatók ismerték és Claude Lévi-Strauss munkái tudományosan is bebizonyították. Nem ok nélkül tanulmányozta Rudolf Kedl hosszabb idõn át a helyszínen Dél- és Közép-Amerika elsüllyedt kultúráit. Az archaikus mûvészet formanyelve nemzetközi.
    Kedl fémbõl domborított nagyméretû oszlopai egy, az isteni lénnyel való egyesülésre törekvõ, életfenntartó vitalitás jelképei, és néhány kõszobrában az az Érosz lép elénk, amely a férfi és a nõ egyesülése által az egyes ember halálát a nemzetség továbbélésével gyõzi le. A különbözõ reliefciklusok is emberi és növényi formák metamorfózisát és ezáltal az anyag örökkévalóságát mutatják az átalakulás által. Látható és behatóan érezhetõ az ilyen folyamatok pulzáló ritmusa: olyan erõ ez, amely elõször viharosan bontakozik ki, majd mérséklõdik. Ezt a fejlõdés újabb lökését eredményezõ sûrûsödés követi, hogy aztán az utolsó fázis után bekövetkezzék a teremtéssel való robbanásszerû egyesülés. Az emóciót korunk bármely embere "itt és most" újra megismételheti. Ebben az értelemben Rudolf Kedl szobrai ma is kultikusak.
    A nagy plasztikák, amennyiben nem múzeumokban és magángyûjteményekben találhatók, általában Rudolf Kedl házának parkjában állnak a Rohonc (Rechnitz) melletti Városhodászban (Markt Neuhodis), egészen közel a magyar határhoz. A hatalmas, öreg fák alatt álló szobrok totemoszlopokra emlékeztetnek, amelyek az embert nem a vadon állataival, hanem az erõteljesen sarjadó, mindent védõ és tápláló növényvilággal kapcsolják össze. Félreérthetetlen üzenete az életnek a halál feletti hatalmát hirdeti, ám ennek a hatalomnak nincs szüksége erõszakra. Létezése és ilyetén léte által gyõz. A halál ebben az értelemben csupán egy átalakulásnak - biztosan nem az utolsó - pontja, amely a Napot az örök Nyugaton azért engedi lenyugodni, hogy az huszonnégy óra múlva az örök Keleten újra felkeljen. Kedl szobrai csak a szabad természetben fedik fel üzenetük voltaképpeni magvát, mert hiszen a természet részei.
    Úgy, ahogyan Aristide Maillol mûvészete számunkra, a kortársak számára korszakunk jegyében etikusan, sõt bizonyos mértékben politikusan is értelmezhetõ volt, úgy Rudolf Kedl mûvészetét is összefüggésbe hozhatjuk a korszak nagy szellemi áramlataival. Nyilvánvaló, hogy olyan mûvésszel van dolgunk, aki nem képes hinni a szerencse befolyásolhatóságában, a racionális tervezés fölényében a spontán   növekedési folyamattal szemben, a konstruktivizmus kiszámítható programjában az alkotás kiszámíthatatlan folyamatával szemben. Amennyiben felfedezi magában azt az õsi kultúrát, amely bennünk mindanynyiunkban - ha csak csökevényes emlékezések és ellenõrizhetetlen ösztönök formájában is - tovább él, kapcsolatot teremt az archaikus és a modern kor között, rányitja szemünket létünk eltemetett erõire, emlékeztet a gyökerekre. Kedl programszerûen természetesen sohasem megfogalmazott örökkévalóság fogalma magába foglalja a jelent is. Egy, a ráció hipertrófiája által veszélyeztetett világnak módjában áll itt - ha akar - egy, a kornak megfelelõ üzenetet találni.
    Az interpretáció mindenesetre leegyszerûsítõ lenne. Ebben a mûvészetben a szellemiség hat, nem pedig a korszellem. Emellett a szobrász nem akar üzenetet közvetítetni, hanem az anyagot akarja valamely formához, és a víziót egy háromdimenziós léthez hozzásegíteni. Amit magunk elõtt látunk, az elsõsorban kõ és fém; a megformált anyag értelmezése a szemlélõ dolga. Így az itt megfogalmazott megfontolások is csupán egy olyan író reflexiói maradnak, aki Rudolf Kedl munkájával már hoszszabb ideje foglalkozik.
    Lehetséges az életmû más értékelése is; ezt a jövõben talán ki is mondják a fölénynek azzal az érzésével, amelyet az élõk a halottakkal szemben éreznek. Ám az olyan mûvészet, amely híján van a sokértelmûségnek, nem érdemel figyelmet. Rudolf Kedl mûve kétségtelenül jelentõs, titkát valószínûleg sohasem fogja maradéktalanul elárulni.
 
 

MÛHELY

NAGY ANDRÁS

Széljegyzetek egy tanulmányhoz

M. P. Cockshott - A. F. Cottrell: Érték, piacok és szocializmus*

A mai szellemileg ínséges idõkben, amikor a könyvesboltokban a rengeteg "Hogyan legyünk gazdagok? típusú makulatúra között nemhogy marxista, de valamire való színvonalasabb polgári társadalomtudományos irodalmat sem igen találni, örülnünk kellene, hogy az Ezredvég egy nagyobb lélegzetvételû, elméleti igényû marxista politikai gazdaságtani tanulmányt ad közre. Sajnos, az amerikai-skót szerzõpáros munkáját végigolvasva örömöm nagy része elpárolgott. Az, hogy a tanulmány a legkorszerûbb informatikai eredményekre hivatkozik nem korszerûségének a jele, hanem csupán annak, hogy az egyik szerzõ eredeti szakterülete az informatika. Ami magát a tanulmányt illeti, abból Rodbertus, Lassalle, Adolph Wagner és az "ortodox marxizmus-leninizmus" (egyszerûbb nevén: sztálinizmus) meglehetõsen avitt szelleme, Marx által már régen megbírált tételek reinkarnációi áradtak felém.
    Nehéz dolga van egy "népszerû" (valójába lesújtóan vulgáris) munka kritikusának, hiszen a könnyedén odavetett vulgáris tételeket általában csak szõrszál-hasogatónak tûnõ aprólékos elemzéssel lehet a helyükre tenni, és ezt sem az olvasók, sem a szerkesztõk nem igen szeretik. Végül is az idõ rövidsége miatt elplagizáltam Marx utolsó közgazdaságtani írásának, a Wagner-széljegyzeteknek a mûfaját és az általam legsúlyosabbnak gondolt elvi hibákra összpontosított széljegyzetekkel láttam el a szerzõpáros munkáját.
    *
    A tanulmány elsõ része fogalmi tisztázásokat tartalmaz. A Bevezetõben a szerzõk a kelet-európai és szovjet "létezõ szocializmus" szocialista mivoltát járják körül, a kísérlet kudarcának okait feszegetik.
    (A64. oldal) "A központi tervezéssel szemben ellenséges közgazdászok között elevenen él a hit, hogy a gazdaság egyes szereplõi között megosztott, decentralizált döntéshozatal szükségképpen felette áll a centralizált döntéshozatalnak."
    Ez nem az egyetlen, és nem is a legmeggyõzõbb érv a központi tervezés sztálini típusú formája ellen. Liska Tibor egy helyütt a gazdaságot egy veszélyes, zátonyokkal, örvényekkel tarkított folyón közlekedõ hajóhoz hasonlította. A sztálini típusú központi tervezést ebben a hasonlatban azzal modellezte, hogy a folyam medrének minden kis részletét, zátonyát, örvényét leíró adatbázist programoznak a hajót irányító számítógépbe, amely ezután kapitány nélkül, automata irányítással közlekedne. Nehéz Liskával nem egyetérteni, hogy nem szívesen utaznánk ezzel a hajóval, hiszen sokkal biztonságosabbnak tudnánk, ha a kormánykerék egy élõ kapitány kezében lenne, aki az állandóan, szochasztikusan változó mederparaméterekhez negatív visszacsatolással alkalmazkodna (ha jobbra húz a hajó, balra fordítaná a kormányt, ha pedig balra, akkor éppen ellenkezõleg). A kapitány segédeszközként persze jól használhatná az elõre elkészített mederleírást, de az nem helyettesítené a kapitányrutinját és intuícióit. Itt Liska - talán anélkül, hogy ezt tudta volna - a terv-fetisizmust bírálta. Ez a terv-fetisizmus vastagon benne van a két szerzõ mûvében.
    (A 65-66. oldal) "A történelem iróniája, hogy az ortodox »marxizmus-leninizmus« valójában sem az erkölcsi tanítást, sem a módszereket nem vette figyelembe. Az értékelméletet a kapitalizmus elemzésére korlátozták és a szocializmust illetõen relevanciáját elvetették."
    Mindez még a direkt sztálinizmus esetében sem teljesen állja meg a helyét, a posztsztálinizmusra, elsõsorban a magyar közgazdaságtanra pedig egyszerûen nem igaz.
    (A 66. oldal) "Egyike Marx filozófiai alapelveinek, hogy a látszatok megtévesztõek lehetnek."
    Itt a szerzõk Marxot idézik, de szabálytalan forrásmegjelölésük miatt szinte lehetetlen megállapítani hogy honnan. Mindamellett a valószínûleg szövegkörnyezetébõl kiragadott idézet sem menti a szerzõket attól, hogy Marx kedvenc kifejezéseinek egyikét használva megállapításukra azt ne mondjam: lapos!
    Valójában Marx egyik legfontosabb filozófiai alapelve az, hogy a megtévesztõ látszatok általában történelmi szükségszerûséggel cserélõdnek fel a lényeggel ("quid pro quo" hogy ismét Marx kedvenc kifejezéseink egyikét idézzem) - ez az árufetisizmusról szóló marxi tanítás egyik sarkköve.
    "A közgazdaságtanban a látszat az, hogy a dolgok azért értékesek, mert az emberek készek fizetni értük. A tudományos politikai gazdaságtan megalapozása ... abból a felismerésbõl indul ki, [...] hogy az áraknak van olyan mögöttes okuk, amely független a fogyasztók szubjektív igényeitõl."
    "Egy dolog értéke az, amennyi munkát elkészítése a társadalom munkaidejébõl igénybevesz.
    Fontos, hogy felismerjük:az érték az adásvételt, tehát a csereértékként való megjelenést megelõzõen és ettõl függetlenül is létezik."
    Mindez elég meghökkentõ, ha összevetjük A tõke egyik legfontosabb idézetével:
    "... a termelõk magánmunkái ténylegesen kettõs társadalmi jellegre tesznek szert, egyrészt, mint meghatározott hasznos munkáknak, meghatározott társadalmi szükségletet kell kielégíteniök és ily módon az összmunka - a társadalmi munkamegosztás természetadta, rendszere - tagjainak kell bizonyulniuk. Másrészt saját termelõik sokoldalú szükségleteit csak annyiban elégítik ki, amennyiben minden különös hasznos magánmunka minden más hasznos fajtájú magánmunkával kicserélhetõ, tehát vele egyenlõnek számít [...] A magánterelõk agya magánmunkájuk e kettõs társadalmi jellegét csak azokban a formákban tükrözi vissza, amelyek gyakorlati érintkezésben, a termékcserében megjelennek. [...]
    Az emberek tehát nem azért vonatkoztatják egymásra munkatermékeiket mint értékeket, mert ezek a dolgok szemükben pusztán dologi burkai egyenlõ fajta emberi munkának. Fordítva. Azáltal, hogy különbözõ fajta termékeiket a cserében mint értékeket egymással egyenlõvé teszik, azáltal teszik egyenlõvé különbözõ munkáikat mint emberi munkát. Nem tudják ezt, de csinálják" (MEM 23. 76. oldal.)
    Ez az idézetsor - véleményem szerint - a legtömörebben fejezi ki az árufetisizmus lényegét. Ez a lényeg pedig az, hogy igenis az érték csak csereértékekben kifejezve jelenhet meg és ha másképpen nem jelenhet meg, akkor másképpen nem is létezik.
    Egy áru csereértéke bármely azon áru, amelyre valaki azt hajlandó elcserélni. Potenciális csereértéke pedig az az áru, amelyre azt tulajdonosa hajlandó elcserélni. Ha a kettõ nem egyezik meg, akkor a csere nem jöhet létre. Egy árunak annyi csereértéke van, amennyi másfajta árura el lehet cserélni. A Marx által leírt "kifejlett értékforma" nem más, mint egy adott áruhoz tartozó potenciális csereértékek listája. Mûködõ piacról csak akkor beszélhetünk, ha a különbözõ árutulajdonosok eme listái saját áruik vonatkozásában kompatibilisek, azaz, ha
 

u mennyiségû B áru
v mennyiségû C áru
z mennyiségû A áru = x mennyiségû D áru
y mennyiségû E áru
stb.

akkor például

z mennyiségû A áru
v mennyiségû C áru
u mennyiségû B áru = x mennyiségû D áru
y mennyiségû E áru
stb.

    Ami itt érdekes, az az, hogy ennek a kompatibilitásnak feltétele egy bizonyos fajta tranzitivitás, amely egyáltalán nem magától értetõdõ:
    Ha z mennyiségû A áru = u mennyiségû B áru és u mennyiségû B áru = v menynyiségû C áru, akkor z mennyiségû A áru = v mennyiségû C áru.
    Itt könnyen a matematikai egyenlõség-jel ("=") "fetisizálásának" hibájába eshetünk. Valójában a fentiekben "A = B" azt jelenti, hogy "A tulajdonosa A egyenértékeként elfogadja B-t", ez pedig nem a'priori egyenlõség a szó matematikai értelmében. Abból, hogy valaki egy pár cipõért elfogad egy sapkát és másvalaki egy sapkáért elfogad egy kakast, egyáltalán nem evidensen következik, hogy a cipõpár tulajdonosa tulajdonát éppen egy kakasra hajlandó cserélni. Viszont a tapasztalat ezt látszik alátámasztani. Ám ez az a látszat, amely mögött lényegnek kell rejtõznie. A lényeg az, hogy a nagyszámú és rendszeres cserék tapasztalata szerint a csereértékek tranzitív viszonyokat fejeznek ki, azaz a cserére bocsátott termékek halmazában úgynevezett ekvivalencia-osztályokat határoznak meg. Mint az a logikából ismeretes, az ekvivalencia-osztály az absztrakt fogalomalkotás logikai eszköze. Egy-egy ekvivalencia-osztály megfeleltethetõ egy-egy önálló fogalomnak. A matematikában például így feleltetnek meg egy-egy (racionális számokból álló) Dedekind-szeletnek (azaz speciális ekvivalencia-osztálynak) egy-egy valós számot, fogalmilag kibõvítve ezzel a racionális számok körét. A közgazdaságtanban az egymásra cserélhetõ árumennyiségek (csereérték)ekvivalencia-osztályához rendeljük hozzá ugyanazt az értéket. Ezzel még nem fejtettük meg az érték titkát, csupán az érték és a csereérték fogalmi kapcsolatát fogalmaztuk meg. Maga Marx A tõkében pontosan így fogalmaz: "Tehát az a közös valami, ami az áru csereviszonyában, illetve csereértékében kifejezõdik, az áru értéke." (MEM23. 44. oldal)
    Nem tudjuk azonban, hogy miért éppen ezek az árumennyiségek cserélhetõek egymásra, azaz miért egyenlõ értékûek? Hiába is feszegetjük a kérdés mennyiségi oldalát, nem fogunk a titokhoz közelebb jutni.
    Szerzõink az "ortodox marxizmus-leninizmus" standard politikai gazdaságtan tankönyvei szellemiségével összhangban az érték fogalmát összekeverik az érték nagyságával. Marxnál még ez áll: "Egy használati érték értéknagyságát tehát csak a társadalmilag szükséges munka mennyisége, [...] határozza meg." (MEM 23. 45. oldal - kiemelés tõlem N. A.) Maga az érték azonban a fetisizált termelési viszony, ami csak az árutermelés feltételei között és csak csereértékekben kifejezve létezhet - szöges ellentétben szerzõink állításával. Egészen pontosan itt mindenekelõtt egy különleges csereértékrõl van szó, az érték pénzben való kifejezésérõl, az árról. "Wagner úr [...] megtanulhatta volna, mi a különbség köztem és Ricardo között, aki a munkával valóban csak mint az értéknagyság mértékével foglakozott és ezért nem talált semmiféle összefüggést értékelmélete és a pénz között." - írja Marx utolsó közgazdaságtani munkájában. (MEM19. 232. old.)
    Az "ortodox marxista-leninista" politikai gazdaságtan tankönyvek A tõke elsõ szakaszának (Áru és pénz) súlyos mondanivalóját a pénz kialakulásának soha nem volt történetévé silányították, egészen odáig merészkedve, hogy Marx jellegzetes 19. századi angol példáját (20 rõf vászon = 1 kabát) a szerintük sokkal "történetibb" 1 kõtábla = 1 juh hajmeresztõ anakronizmusára cserélték. Valójában Marx ebben a szakaszban az áru és a pénz dialektikáját fejti ki, kimutatva tisztán logikailag, hogy a pénz piac nélkül nem pénz, s a piac pénz nélkül nem piac. (Ha valaki veszi magának a fáradtságot és figyelmesen összeveti A tõke elsõ szakaszát Hegel "kis" Logikájával, illetve A jogfilozófia alapvonalaival - megdöbbentõ hasonlóságokat fedezhet fel.)
    "(Csereérték)A csereérték az a specifikus forma, amelyet az érték a piacgazdaságban ölt."
    A fentiek alapján világos, hogy innentõl kezdve a tanulmány következtetései több mint kétségesek.
    Miután szerzõink nem az árutermelésbõl származtatják az érték fogalmát, hanem szerintük az érték az árutermelésben specifikus formában, a csereértékben jelenik meg (szerzõink itt egy füst alatt a csereértéket - ami Marx szerint "nem létezik, ha nincs belõle legalább kettõ" (MEM 19. 231. oldal) - összekeverik annak valóban specifikus formájával az árral) megvádolják a piacgazdaságot - egyébként jogosan - információveszteséggel. Ennek okát abban látják, hogy a termelés sok-sok információja "elvész, belesûrûsödik az árba, egyetlen pénzösszegbe". A fentiek figyelembe vételével azonban nyilvánvaló, hogy az ár csak megjeleníti az értéket, tehát az információvesztés az érték szintjén történik és ez megkérdõjelezi a szerzõk egy sor következtetését (lásd a II. részt).
    A másik fogalmi zavar a kizsákmányolás fogalmával kapcsolatban jelenik meg a tanulmányban. Szerzõink szerint Rodbertus és Marx értéktöbblet-elmélete között lényegtelen a különbség. Rodbertus szerint a munkásokat rendszeresen becsapják, vagyis kevesebbet fizetnek munkájuk értékénél, míg Marx szerint a munkaerõ értéke kevesebb, mint az általa termelt új érték, és a tõkések természetesen az értéket megjelenítõ áron veszik meg a munkaerõt, az új érték fennmaradó részét pedig ellenszolgáltatás nélkül elsajátítják.
    (A 68-69. oldal) "Marx elmélete talán elegánsabb logikai formáját tekintve. De akármelyik felfogást fogadjuk is el, a végkövetkeztetés nagyjából ugyanaz hogy a kapitalizmusban a munkásokat kizsákmányolják.
    (Kizsákmányolás) A kizsákmányolás az, amikor az embert arra kényszerítik, hogy meg nem fizetett munkát végezzen mások számára."
    Szerzõink itt megint nagyon melléfogtak, s ezt néhány rosszul megválasztott példával is megtetéztek. A két elmélet végkövetkeztetése ugyanis egyáltalán nem ugyanaz. A polgári jog a magántulajdon szentségén alapul. Igaz, a polgári jog szemfényvesztõ módon összekeveri az egyéni (személyes)tulajdont a mások munkájára épülõ magántulajdonnal, de ez mit sem változtat azon, hogy a polgári jog szerint a lopás - megtorlandó bûn. Tehát ha Rodbertusnak lenne igaza, akkor a tõkés kizsákmányolás ellentmondana a polgári (burzsoá) jogfelfogásnak és megszüntetendõ/meszüntethetõ lenne a polgári jog, tehát a tõkés termelési viszonyok keretén belül. Mindössze meg kéne fedni a komisz tõkéseket, hogy "ne lopjátok el azt, ami nem a tietek!"  (Mellesleg az úgynevezett "funkcionális jövedelemosztás" elméletének hirdetõi pontosan ezt is teszik.) Mar elméletének éppen az a lényege, hogy a tõkés kizsákmányolás, azaz az értéktöbblet elsajátítása teljes összhangban van a burzsoá jogrenddel, ezért az csak a tõkés termelési viszonyokkal együtt számolható fel. Marx elméletében egyáltalán nem az a lényeg, hogy a munkások meg nem fizetett munkát végeznek mások számára.
    Szerzõink még attól sem riadnak vissza, hogy saját magukkal ellentmondásba keveredjenek.
    Egyfelõl:
    (A 69. oldal) "... a meg nem fizetett munka kifejezetten megnemfizetettként jelenik meg: ilyen [...] a feleség munkája férje számára. Lehet, hogy ezt a szeretet vagy a kötelesség fogalmaival leplezik, ám hogy meg nem fizetett munka, az kétségbevonhatatlan."
    Máshol viszont:
    (B 61. oldal) "A nem termelõ gyerekek, nyugdíjasok és rokkantak eltartását szolgáló munkát azonban csak a legindividualistább nézõpontból lehet »mások számára végzett« többletmunkának tekinteni."
    Miután a közgazdaságtan nem etika, azért a férj és a gyerekek közötti különbségtétel bajosan tekinthetõ tudományosan megalapozottnak. Itt a sztálinizmus rasszizmusba hajló burzsoáellenessége sejlik fel: a gonosz férj ugyanúgy kizsákmányolja feleségét, mint a gonosz tõkés a munkásait, de az ártatlan gyermek, nyugdíjas, rokkant az mégsem lehet gaz kizsákmányoló! Arra még visszatérünk, hogy szerzõink fejében, úgy látszik, az meg sem fordul, hogy egy szeretõ feleség esetleg ugyanolyan szívesen dolgozik a férje javára, mint a gyermekéére.
    Mindamellett ha elfogadnánk szerzõink kizsákmányolás meghatározását, akkor a munkanélküliek igencsak vígan lehetnének, hiszen õket azután senki nem zsákmányolja ki, senki nem kényszeríti õket meg nem fizetett munka végzésére mások számára. Ellenkezõleg, semmilyen munkavégzésre nem kényszerítik õket. A munkanélküliek ezt másképpen látják.
    Csakhogy a kizsákmányolás nem az, aminek szerzõink beállítják. Ravasz közgazdaságtan tankönyvek jelentik ki, hogy a kizsákmányolás az ellenszolgáltatás nélkül elvett érték (a'la Rodbertus) és rögtön be is bizonyítják, hogy ilyen a tökéletes verseny feltételei között nincs és nem is lehet, az csupán a monopóliumok sajátja.
    Marx a Kommunista Kiáltványban viszont éppenséggel azt írja: "A kommunizmus senkitõl sem veszi el azt a hatalmat, hogy társadalmi terméket elsajátítson, csupán azt a hatalmat veszi el, hogy ezen elsajátítás révén idegen munkát leigázzon." (Kiemelés tõlem - N. A.) a hangsúly nyilvánvalóan a "leigázáson" van. Marx szerint tehát a kizsákmányolás az, amikor az értéktöbblet elsajátításával idegen munkát igáznak le. Ehhez kapcsolódik az a rendkívül gondos elemzés, amelyben Marx az abszolút értéktöbblet-termelést, mint a munka formális alávetést a tõkének, és a relatív értéktöbblet-termelést, mint a munka reális alávetését a tõkének veszi szemügyre. Ez teszi ki A tõke elsõ kötetének több, mint egyharmadát. De ide kapcsolódik az elsõ kötet utolsó, hetedik szakasza is a tõke felhalmozódási folyamatáról, amelybõl kiderül, hogy a munkanélküliség, az "ipari tartaléksereg" a tõkés kizsákmányolásnak, az idegen munka leigázásának legszervesebb tartozéka.
    Szerzõink ezzel a fogalomtévesztésükkel pontosan azokba a hibákba esnek, amiket az általuk is idézett mûben Marx a gothai programnak, a lassalle-istáknak felrótt.
    (A 71. oldal) "Csakis akkor tudunk kritizálni egy rendszert, ha elképzeljük alternatíváját. Éppen úgy, ahogy Smith kritikája a földbirtokos osztály improduktív kiadásairól a teljesen kifejlett polgári gazdaság anticipálása volt, Marx kritikája itt a kommunizmus anticipálása."
    Szerzõink Adam Smith-t illetõen is teljesen el vannak tájolódva. Smith benne élt egy már eléggé kifejlett polgári gazdaságban. A fordító szerencsétlen lábjegyzetével ellentétben, Smith a manufaktúrát, mint kora csúcstechnikáját állítja szembe a céhes kézmûiparral. Tehát bár Smith kora még az ipari forradalom elõtti kor, de a manufaktúra már nagymértékben áttérés volt az abszolút értéktöbblet-termelésrõl a relatív értéktöbblet-termelésre, a munka formális alávetésérõl a munka reális alávetésére. Mindennek csúcsa természetesen - évekkel Smith halála után - a gõzgépre alapuló gépi nagyipar volt, de Marx semmiképpen nem anticipálhatta úgy a "kommunizmust", mit ahogy Smith "anticipálta" a kifejlett polgári társadalmat. Már csak azért sem, mert egyfelõl: "A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti." (MEM3. 38. oldal) Másfelõl:"Wagner úr szerint Marx értékelmélete »szocialista rendszerének sarokköve«. Minthogy »szocialista rendszert« soha nem állítottam fel, ez Wagnerék [...] képzelõdése." (MEM19. 231. old.) Végül: "A tõkében alkalmazott módszert kevéssé értették meg, [...] azt, hogy csak az adottnak a kritikai taglalására szorítkozom, ahelyett hogy recepteket (Comte-féléket?) írnék a jövendõ lacikonyhája számára." (MEM 23. 15. oldal.)
    *

    Szerzõink a II. részben fejtik ki pozitív szocializmus-elméletüket. Ennek központi gondolata a közvetlen társadalmi munkaidõvel való gazdálkodáson alapuló központi tervezés és a pénz felcserélése munkautalványokkal.
    (B 55. oldal) "A fentebb megadott definícióból az következik, hogy az érték minden társadalomban létezik, ahol van társadalmi munkamegosztás, és ezek közé kell számítanunk a szocializmust is. A kérdés az, hogyan jelenik meg az érték egy szocialista gazdaságban. Közvetetten kell-e megjelennie, a csereérték közvetítése révén, vagy pedig megjelenhet közvetlenül is, mint a munkaidõk közötti viszony,"
    A továbbiakban egy hosszú idézet áll A tõkébõl, méghozzá éppen a fetisizmus fejezetébõl. Erre érdemes odafigyelni!
    "Ez a Marx-idézet két alapgondolatot tartalmaz. [...] Elõször is ott van benne a munkautalványok formájában történõ szocialista bérezési rendszernek [...] a koncepciója. Másodszor ott van egy olyan szocialista tervezési rendszer koncepciója, amely a társadalmi munkaidõt használja a számvitel egységeként, és a költségszámítás alapelveként."
    Mielõtt azonban e nagyszerû következtetéseket kiolvasnánk a marxi szövegbõl, figyelmünket egy apróságra kell fordítanunk. Marx "szabad egyének" egy társulásáról beszél. Kik õk?
    Marx Engelsszel közösen írt, a Marx-Engels Mûvei szerkesztõi által utóbb Német ideológiának elkeresztelt, nagy kiadatlan munkájában írja: "Egyébként a munkamegosztás és a magántulajdon azonos kifejezések - az egyikben ugyanazt jelentik ki a tevékenysége vonatkoztatva, amit a másikban a tevékenység termékére vonatkozólag jelentenek ki." (MEM 3. 36. oldal.) Nyilván itt nem a munkamegosztás technikai oldaláról, hanem társadalmi oldaláról, kényszerjellegérõl van szó. Ez vitathatatlanul kiderül néhány sorral lejjebb: "És végül a munkamegosztása [...] ameddig tehát létezik a hasadás a különös és a közös érdek között, ameddig tehát a tevékenység megosztása nem önkéntes, hanem természetadta, addig az ember saját tette egy számára idegen, vele szemben álló hatalommá válik, amely õt leigázza, ahelyett, hogy õ uralkodnék felette." (MEM3. 36. oldal.) Ismét a "leigázza" kifejezés! A"szabad egyének" tehát a (kényszerû) munkamegosztás béklyóiból felszabadult egyének. Vagyis ezek a "szabad egyének" nem lehetnek annak a szocialista társadalomnak a szubjektumai, amelyikben van társadalmi munkamegosztásés következésképpen van áru és érték. Tehát szerzõink egész hivatkozási alapja belsõ logikai ellentmondástól terhes, és így akár abba is hagyhatnánk a további kritikát, hiszen szerzõink nyilvánvalóan tévútra sodródtak. Nekem azonban nem az a célom, hogy "tönkrezúzzam" a minden jel szerint szimpatikus és jószándékú szerzõket, hanem az, hogy - megragadva az alkalmat - ismét rehabilitáljam a marxi elméletet azzal a szörnyû vulgarizálással szemben, amit a sztálinista "ortodox marxizmus-leninizmus" elkövetett, és amit a mai polgári tudós urak elõszeretettel rónak fel magának a marxizmusnak.
    Szerzõink alapvetõen téves megközelítése abból a klasszikus "marxista-leninista" hibából ered, hogy azt hiszik: az árufetisizmus felismerése és leleplezése egyet jelent annak megszüntetésével. Marx azonban nyomatékosan felhívja a figyelmet ennek éppen az ellenkezõjére:
    "Az a késõi tudományos felfedezés, hogy a munkatermékek, amennyiben értékek, csak dologi kifejezései a termelésükre fordított emberi munkának, korszakot alkot az emberiség fejlõdéstörténetében, de semmiképpen nem oszlatja el a munka társadalmi jellegének tárgyi látszatát." (MEM 23. 77. oldal.)
    "Az tehát, hogy az értéknagyságot a munkaidõ határozza meg, a viszonylagos áruértékek látható mozgásai mögé rejtett titok. Felfedezése megszünteti azt a látszatot, hogy a munkatermékek értéknagyságát csupán a véletlen határozza meg, de semmiképpen sem szünteti meg az értéknagyság dologi formáját." (MEM 23. 77-78. o.)
    Ez az alap, ahonnan Marx elvet mindenféle "munkapénzt". Márpedig szerzõink hiába hivatkoznak magára Marxra, konstrukciójuk csupán egy újabb "munkapénz". Ráadásul nyilvánvaló, hogy szerzõink nem éltek a "létezõ szocializmus" feltételei között, mert annak tapasztalatai birtokában aligha fogalmazták volna meg naiv egalitárius bérelméletüket.
    (B 57. oldal) "Amit Marx és Engels elvet, az az áraknak a tényleges munkaértékek szintjén való rögzítése egy árutermelõ társadalomban. Viszont egy olyan gazdaságban, ahol a termelõeszközök közösségi irányítás alatt állnak, a munka »közvetlenül társadalmivá« válik, mert egy elõre meghatározott központi tervnek van alárendelve [...] tehát a munkapénz kritikája egyszerûen irreveláns."
    Marx az 1884-es Párizsi kézirat tanúsága szerint mintha olvasta volna szerzõink munkáját, és nem igazán értene velük egyet:
    "Azt is átlátjuk ezért, hogy munkabér és magántulajdon azonosak: mert a munkabér, amelynél a munka terméke, tárgya díjazza magát a munkát, csak szükségszerû következménye a munka elidegenülésének, mint ahogy a munkabérben a munka is nem öncélként, hanem a bér szolgájaként jelenik meg. [...]
    A munkabér erõszakos felemelése tehát (eltekintve minden más nehézségtõl, eltekintve attól, hogy mint rendellenességet fenntartani is csak erõszakosan lehetne) nem lenne egyéb, mint a rabszolga jobb díjazása, és nem vívná ki sem a munkásnak, sem a munkának az emberi rendeltetését és méltóságát.
    Sõt, még a munkabérek egyenlõsége is, ahogy azt Proudhon követeli, csak átváltoztatja a mostani munkásnak a munkájához való viszonyát minden embernek a munkához való viszonyává. A társadalmat ekkor elvont tõkésként fogják fel.
    A munkabér az elidegenült munka közvetlen következménye, és az elidegenült munka a magántulajdon közvetlen oka. Az egyikkel tehát a másik oldalnak is el kell esnie." (MEM 42., 92. oldal)
    Sürgõsen le kell szögeznünk, hogy a két marxi állítás ("a munkamegosztás és a magántulajdon azonos kifejezések", "munkabér és magántulajdon azonosak") nem ellentmondanak egymásnak, hanem éppenséggel megerõsítik egymást, és ezzel azt a tényt, hogy ez az 1844-es gondolat gyakorlatilag rögzítõdött, mint Marx lényegi álláspontja. Valóban: ha van aki munkabért fizet és van aki munkabért kap, akkor szükségképpen van kényszerû munkamegosztás, mert senki nem fizet magamagának munkabért. Az, hogy a tõkés kisvállalkozó sajátmagának bért számol el (a mai magyar gyakorlat szerint a törvényes minimálbért) csak a tõkés rendszerben általános skizofrénia egyik jellemzõ megnyilvánulása.
    Szerzõink sehol sem mondják meg pontosan, hogy mit is értenek ezen: "a termelõeszközök közösségi irányítás alatt állnak". Ki és hogyan jeleníti meg ezt a közösségi irányítást? Homályosan rajzolódik ki egy szuperszámítógép-hálózatot kezelõ központ képe, aki idõrõl idõre népszavazásra bocsát különbözõ terv-variánsokat. Itt kérdések tucatjai merülnek fel. Mi lesz a közösség azon tagjaival, akik nem értenek a szuperszámítógépekhez? Mi lesz azokkal, akik nem értenek a nagy népgazdasági tervek matematikájához? Mi lesz azokkal, akik csak a maguk kicsiny - bármilyen fontos legyen is - szakmájukhoz értenek? Mert abban a "szocializmusban", amelyikben van társadalmi munkamegosztás és következésképpen van áru és érték, abban szükségszerûen lesznek a társadalomnak ilyen tagjai is, sõt õk lesznek többségben.
    Ami a népszavazásokra bocsátott alternatívákat illeti, régi bevált fogása a döntés-elõkészítõ apparátusoknak, hogy saját érdekeiket kifejezõ, nagy szakértelemmel és a lehetõ legnépszerûbben megfogalmazott javaslatuk mellé egy nyilvánvalóan rossz, elfogadhatatlan alternatívát helyeznek el. Ezzel garantálják a szavazás nekik kedvezõ kimenetelét. Egy kisebb testület esetén ez ellen elég jó védekezés, ha a testület a saját apparátusa javaslata mellé egy független szakértõi csapat ellenjavaslatát is beszerzi. Össztársadalmi szinten azonban ez nem megy. Marx felhívja a figyelmet, hogy a munkamegosztás mindig a szellemi és a fizikai munka szétválasztásával kezdõdik. A szerzõink által megálmodott informatikai-szocializmusban várhatóan ez a kettéhasadás fog megismétlõdni. Végsõ soron az általuk (szavakban) bírált államszocializmusokban is pontosan ez valósult meg (a vezetõk és a vezetettek szétválása); igaz, lényegében szuperszámítógépek nélkül.
    (B 57-58. oldal) "A munkautalványok rendszerének jelentõsége a következõ. Azáltal, hogy megszünteti a megszolgálatlan jövedelmet, mindenki számára kötelezõvé teszi a munkát. Másrészt könnyen átláthatóvá teszi az emberek közötti gazdasági kapcsolatokat és egyenlõségelvû: biztosítja valamennyi munka egyenértékûségét. Ez utóbbi az, amely miatt nem alkalmazták a huszadik század bürokratikus államszocializmusaiban. Melyik vezetõ vagy igazgató szerette volna munkáját egyenértékûnek tekinteni egy egyszerû munkáséval?"
    Marx ezt is írta a Párizsi kéziratokban: "... a munka a munkás számára külsõleges, azaz nem tartozik lényegéhez, tehát munkájában magát nem igenli, hanem tagadja, nem jól, hanem boldogtalannak érzi, nem fejt ki szabad fizikai és szellemi energiát, hanem fizikumát sanyargatja és szellemét tönkreteszi. Ezért a munkás csak a munkán kívül érzi magát magánál levõnek, a munkánál pedig magán kívül levõnek. Otthon akkor van, amikor nem dolgozik, és amikor dolgozik, akkor nincs otthon. Munkája ennélfogva nem önkéntes, hanem kényszerû, kényszermunka. Ezért nem szükséglet kielégítése, hanem csak eszköz rajta kívül levõ szükségletek kielégítésére. A munka idegensége tisztán elõtûnik abban, hogy mihelyt nem egzisztál fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek elõle, mint a dögvész elõl." (MEM 42., 86. oldal)
    A sztálini parancsuralmi szocializmus és a marxi kommunista társadalom egyik alapvetõ különbsége, hogy az elõbbiekben fizikai vagy egyéb kényszerrel "mindenki számára kötelezõvé teszik a munkát", az utóbbiban megszüntetve a (kényszerû) munkamegosztást megszüntetik a szabadidõ és a munkaidõ közötti különbséget ("a munka létszükségletté válik") - ezzel természetesen megszüntetik a lehetõségét, hogy a társadalmi elszámolás alapja a munkaidõ legyen. Az utóbbit persze nem lehet vezényszóra bevezetni, az csak a termelõerõk szerves fejlõdésének eredménye lehet. Az elsõ esetben meg lehet kísérelni "a dolgok bevezetését" - az eredményt volt szerencsénk látni.
    Sajnos, az egyenlõsdit a 20. század bürokratikus államszocializmusai nagyon is alkalmazták, persze kicsit szelektíven - "vannak egyenlõk és egyenlõbbek". Sok-sok rosszul fizetett mûvezetõ a megmondhatója: milyen érzés olyan emberek munkáját irányítani, akik bérszínvonaluk alapján egyenértékûnek, sõt értékesebbnek tekintették saját munkájukat, mint a mûvezetõjét. Vagy hogyan tanítson az a gyengén fizetett felsõoktatási oktató, aki tudja, hogy frissen végzett tanítványa - fizetéseik összehasonlítása szerint - vele egyenértékû, sõt értékesebb munkát végez?
    Az, hogy a kapitalizmus elosztási rendszere igazságtalan, nem menti fel a "létezõ szocializmus" nivelláló rendszerét igazságtalansága alól. Szerzõink idézett gondolatai egyébként a "szalon-marxisták" értelmiségellenességének alig leplezett kifejezései. Az ilyen gondolatokat hirdetõ marxista értelmiségiek akkor lepõnek meg a legjobban, amikor elveiket rajtuk is kipróbálják.
    Mirõl van szó valójában?
    Az informatikai forradalmat végrehajtó kapitalizmus még inkább, mint bármely valaha volt kapitalizmus, megteremtette a kényszerû munkamegosztás megszüntetésének anyagi alapjait. Ezeken az anyagi alapokon egy magas színvonalú demokratikus berendezkedés mellett megindulhatna e megszûnési folyamat szerves megvalósulása. Az uralkodó osztályoknak azonban ez nem érdekük, ezért ezt akadályozzák, ha kell - az egyébként általuk agyon ajnározott - demokrácia korlátozása árán is. Ha eközben túllépnek egy bizonyos határon, akkor szükségessé válhat a hatalom forradalmi úton való elragadása tõlük. Ez a társadalmi tulajdont, a szocializmust csak politikailag, tehát formálisan valósítja meg. A reális megvalósuláshoz mindenképpen tovább kell lépni.
    Ha azonban a forradalmat meglovagló "bonaparték", megkaparintva a hatalmat - esetleg forradalmi frázisokat hangoztatva - ugyanott folytatják, ahol az "ancien régime"-el abbahagyatták, akkor az egész hiábavaló lesz. S ha ezt ráadásul az elnyomottakra egy hamis egyenlõsdit erõltetve teszik, akkor még visszataszító is lesz, lejáratva magát a forradalmat mint olyat. Én ebben látom a sztálinizmus legnagyobb bûnét.
    A másik út a kulturális forradalom útja (persze nem a Mao Ce-tung kezdeményezte, félrecsúszott kulturális forradalomra gondolok). Lenin egy híres kijelentése szerint "olyan átláthatóvá kell tenni az államigazgatást, hogy azt még egy szakácsnõ is elkormányozhassa". Ezt természetesen nem lehet úgy érteni (nem lehet, de csinálják!), hogy a bonyolult, sõt elbonyolított, elbürokratizált államigazgatást szakácsnõk és hasonszõrûek kezébe adják, akik bábuként, megfelelõ bornírtsággal hajtják végre a "bonaparték" parancsait. Ellenkezõleg, a munkamegosztás megszüntetése, az állam elhalása, a kulturális forradalom dialektikus egységként jelenik meg. A valóban áttetszõen egyszerû államigazgatás irányítását könnyedén elvégezheti bárki, ha a munkamegosztás megszünése következtében akárkinek módjában áll délelõtt - ha úgy tetszik - szakácsnõsködni, délután pedig országos ügyeket intézni. S teheti mindezt azért, mert a társadalom termelõereje lehetõvé teszi számára, hogy elvégzett munkájától függetlenül (hiszen valójában nem is dolgozik, hanem egyik létszükségletét elégíti ki) ne legyenek megélhetési gondjai. Mindez sokkal kevésbé utópia, mint szerzõink (Comte-féle?) receptjei a jövendõ lacikonyhája számára.
    Ugyanis ezt az "utópiát" valóban lehet anticipálni már most, a "létezõ kapitalizmus" feltételei között.
    A tõkés magántulajdon alkalmazotti ellenõrzéséért vívott harc során egyre több ember tanulhatja/tanulja meg a közügyekben való részvételt.
    Az oktatás, a kultúra demokratizmusáért vívott küzdelem a lenini értelmû kulturális forradalom szerves részévé válhat.
    A munkafeltételek javításáért folytatott küzdelem eredményei egyre szélesebb rétegek számára teszik lehetõvé, hogy minél kevésbé érezze saját munkáját tõle idegen, õt leigázó hatalomnak, s minél inkább létszükségletnek, hogy minél többen tehessék magukévá József Attila örök szép szavait:

    Ne légy szeles,
    Bár munkádon más keres,
    dolgozni csak pontosan, szépen,
    ahogy a csillag megy az égen,
    úgy érdemes.
 

SZALAY MIKLÓS

Válaszféle Nagy Andrásnak

    A magyarul aligha olvasó közgazdász-informatikus szerzõpáros helyett rám, a fordítóra marad az a feladat, hogy megpróbáljak válaszolni Nagy Andrásnak Cockshott és Cottrell tanulmányáról adott - meglehetõsen kemény - bírálatára. Ezt azonban csakis bizonyos visszafogottsággal tehetem: részben azért, mert nem vagyok sem profi közgazdász, sem Marx-szakértõ, mint Nagy András, részben pedig azért, mert bírálatai egy részével egyet is értek.
    Mindenekelõtt Nagy András - nyilván azért, mert a szerzõpáros többi, - az interneten egyébként hozzáférhetõ munkáit nem olvasta - nem a megfelelõ kontextusba helyezi a tanulmányt. Cockshott és Cottrell célja ugyanis alapvetõen nem az volt, hogy rekonstruálják Marx kapitalizmuskritikáját és kommunizmus-koncepcióját, vagy akárcsak értékelméletét a maga egészében. Cockshott és Cottrell írásai a harmincas évek "szocialista kalkulációs vitájának" kontextusába illeszkednek: azzal a - von Mises és Hayek, a polgári közgazdaságtan osztrák iskolája által hangoztatott - váddal szemben akarják védelmezni a szocializmus eszméjét, hogy a szocializmusban a "tervezõk" - bárkik legyenek is - a termelési tényezõk piaca és az ennek mûködése során kialakuló árak híján - képtelenek lennének valamilyen az egész gazdaságban alkalmazható mércét, értékmérõt találni az egyes termelési tényezõkre, nem tudnák összemérni az egyes célokra fordított erõforrásokat és alkalmazásuk eredményét, s ezért azt sem tudnák megállapítani: mikor milyen célokra milyen termelési tényezõk alkalmazása a racionális a társadalom szempontjából.1 Következésképpen az ilyen társadalom szükségképpen irracionálisan pazarolná erõforrásait. A Szovjetunióban azért nem vált a tervezés Misesék szerint mégsem teljesen irracionálissá, mert a szovjet tervezõk a világpiaci árak segítségével fel tudták becsülni valamennyire az egyes tényezõk értékét.
    A szocialista közgazdászoknak von Mises és Hayek érvére adott válaszai lényegében három csoportra oszthatóak:
    A.: A szocializmus összeegyeztethetõ azzal, hogy a termelési tényezõknek - bár valamilyen értelemben társadalmi-állami vagy szövetkezeti tulajdonban állnak - vannak piacaik, s azokon áraik is kialakulnak. Ez a piaci szocializmus különbözõ képviselõinek a válasza; amelyrõl elméletben és gyakorlatban egyaránt az derült ki (mindenekelõtt a "létezõ szocializmus" megreformálására tett különbözõ - kínai, magyar, jugoszláv - kísérletek során), hogy a piaci mechanizmusok mûködésének leginkább a magántulajdon felel meg; munkaerõ- és tõkepiacok híján a piacok nem tudnak kibontakozni, illetve a gazdaság szereplõi nem motiváltak arra, hogy a piac követelményeihez alkalmazkodjanak. Következésképpen a piaci szocializmus vagy felemás kísérlet marad, vagy visszavezet a kapitalizmusba.
    B.: Oscar Lange - aki egyfelõl közel állt a kommunista mozgalomhoz, másfelõl viszont elvetette a munkaérték-elméletet - híres válasza, amelyrõl sokáig úgy vélték, egyszer s mindenkorra "elintézte" a misesi kihívást. Lange konstrukciójában a fogyasztási cikkek piaca megmarad, a központi tervezés kezdetben fiktív értékeket ad a termelési tényezõknek, a szocialista vállalatvezetõk pedig arra törekszenek, hogy az általuk felhasznált öszszes termelési tényezõk árai megegyezzenek az összes általuk megtermelt és eladott fogyasztási cikkeknek a piacon kialakuló árával. Ha ez nem sikerül, a központi tervezõ testület csökkenti, vagy növeli a termelési tényezõk árát, egészen addig, amíg az egyensúly létre nem jön.2 Errõl a megoldásról maga Lange is belátta, amikor emigrációjából visszatért Lengyelországba, s egy valós szocialista gazdaság problémáival találta szembe magát, hogy a gyakorlatban alkalmazhatatlan. Mindenekelõtt azért, mert a megoldás legfeljebb arra jó, hogy a tervezõk olyan árakat állapítsanak meg, amelyek a kereslet és kínálat egyensúlya mellett alkalmazhatóak, a valóságban azonban a gazdaság soha sincs ilyen egyensúlyban. Az osztrák iskola Lange érvelésére válaszolva rámutatott arra, hogy elgondolása a neoklasszikus közgazdaságtan általános egyensúlyelméletének fiktív modelljeiben gyökerezik, s nem húzható rá a valóságos, dinamikus gazdasági folyamatokra. Az osztrák iskola érvelése alapvetõen nem azt állítja, hogy a szocialista tervezõk elméletben ne tudnák meghatározni a termelési tényezõk árát akkor, ha ismerik a fogyasztók szükségleteit, valamint a rendelkezésre álló technológiákat és természeti erõforrásokat, hanem azt, hogy mivel ezek a tényezõk folyton változnak, a tervezõk nem ismerhetik õket. Vagyis a piac alapvetõen nem a gazdaságra vonatkozó információk feldolgozásának, hanem az összegyûjtésének a nélkülözhetetlen eszköze bármilyen modern, komplex gazdaságban.
    C.: A szocializmusban a termelési költségek össztársadalmi mércéje a termelési tényezõk megtermelésére fordított munkaidõ lesz. Ezt a választ a Langénál "ortodoxabb" marxisták - (például Varga Jenõ és Maurice Dobb3) adták Misesnek, s ide tartozik szerzõpárosunk munkája is. Cockshott és Cottrell a modern informatika segítségével, s igen nagy leleményességgel válaszoltak meg egy sor, a polgári közgazdászok részérõl a munkaértékekben való kalkulációval szemben felvetett ellenvetést (pl.: képtelenség számba venni a termelési tényezõkben megtestesülõ összes élõmunka-ráfordításokat, a munkaidõ-mérce nem alkalmas a nem-újratermelhetõ természeti erõforrások értékének a megállapítására, nem veszi figyelembe a fogyasztók igényét az árak megállapításánál, nem veszi számításba azt a tényt, hogy a munka termelékenysége a technikai fejlõdéssel változik, s ezért egy adott idõpontban nem feltétlenül az az értéke egy termelési tényezõnek a társadalom számára, amennyi munkaidõt megtermelése akkor vett igénybe, amikor gyártották, a munkaidõvel való kalkulációnak számba kellene vennie valahogy a szakképzett, és a szakképzetlen munka közötti különbséget).
    Nagy András írásából nem derül ki, hogy õ melyik válaszkísérlettel rokonszenvezik, de még csak az sem, hogy egyáltalában látná a problémát. Természetesen válaszolhatja azt, hogy ennek a problémának a megoldása egyáltalán nem feladata a marxistának, mert õk nem "a jövõ lacikonyhája számára" készítenek recepteket, nem egy jobb társadalom modelljét akarják megalkotni, hanem a jelenlegi - kapitalista - társadalom tényleges mozgását, fejlõdési trendjeit elemzik, s a kommunizmust nem mesterségesen kiagyalt "célként", hanem e ma létezõ trendek végeredményeként gondolják el. Ez a válasz azonban - bármennyire is elterjedt a marxizmus történetében, s alátámasztható a Nagy András által hozott Marx-idézetekkel is - egyoldalú és elfogadhatatlan. Annak, aki egy társadalmat bírál s forradalmi úton meg akar változtatni, rendelkeznie kell valamilyen arra vonatkozó koherens elgondolással, milyen legyen az az új társadalom, amellyel fel akarja váltani a jelenlegit. Ilyen elképzelés, átgondolt alternatíva híján az éppen létezõ társadalmat csak felelõtlen álmodozók akarhatják alapjaiban felforgatni. Ha pedig ez az elképzelés megvalósíthatatlan vagy ellentmondásos, akkor a jelenlegi trendek, társadalmi mozgások - bármilyenek legyenek is - semmiképpen sem vezethetnek el hozzá.
    Természetesen a központi tervgazdaság nem azonos a marxi kommunizmussal. Marx nem központi tervgazdaságot, hanem kizsákmányolás, osztályuralom és elidegenedés nélküli társadalmat akart, a központi tervgazdaság pedig - amint azt a huszadik század szomorú történelmi tapasztalatai mutatják - teljesen összeegyeztethetõ az elidegenedéssel és a kizsákmányolással, valamint az osztályuralommal. Mindazonáltal a központi tervgazdaság létrehozása a marxi kommunizmus megvalósításának szükséges - ha nem is elégséges - feltétele. Egyszerûen azért nem, mert Marx nyilvánvalóan nem akart piacgazdaságot - mi több, agyrémnek, fából vaskarikának tartotta a kapitalizmus nélküli piacgazdaságra vonatkozó elképzeléseket (s ha semmi másban nem, ebben a gyakorlat mindenképpen igazolta õt). Marx továbbá nyilvánvalóan olyan posztkapi-talista társadalmat képzelt el, amely össztársadalmi szinten, és racionálisan, az erõforrásokkal ésszerûen takarékoskodva gazdálkodik a maga erõforrásaival. Márpedig a piacon kívül nem ismerünk más módszert az erõforrások össztársadalmi szinten való racionális elosztására, mint a központi tervezést. Lehet azon vitatkozni, vajon a kommunizmus fejlõdésének egy magasabb szintjét illetõen Marx nem feltételezte -e, hogy az erõforrások korlátlan bõsége folytán ekkorra mindenfajta gazdálkodási kényszer eltûnik, de bizonyos, hogy legalábbis a kommunizmusnak A gothai program kritikájában felvázolt két fejlõdési foka közül az alsó fokon ez még nem így van, a társadalom erõforrásaival a "társult termelõknek" ésszerûen takarékoskodni, gazdálkodni kell.
    Ebbõl az következik, hogyha a polgári közgazdászoknak a központi tervgazdaság ellen felhozott érvei jók, hogyha igazolható, hogy a központi tervezés a piacnál szükségképpen alacsonyabb hatékonyságú módszere a gazdaság koordinálásának, - akkor a marxi szocializmus megvalósíthatatlan. S Cockshott-nak és Cottrellnek mindenképpen érdeme, hogy ezt a kihívást igyekeztek racionálisan és komoly szakértelemmel megválaszolni - bármilyen hibákat követtek is el Marx interpretálásában. S ezt liberális és szociáldemokrata bírálóik is elismerik róluk.4
    Vegyük szemügyre most Nagy András egyes kritikai megjegyzéseit. Az elsõ kérdés az értékelmélet és az árutermelés viszonyát érinti Marxnál. Cockshott és Cottrell írásaiból egy olyan Marx tekint ránk, aki szerint az érték minden társadalomban létezik, az értéknek illetve a társadalom gazdagságának az adekvát mércéje a munkaidõ, s ezt a mércét a kapitalizmus, illetve az árutermelés eltorzult, felemás, információveszteséggel járó formában érvényesíti csak, viszont az árutermelést meghaladó, kommunista társadalom a maga tisztaságában alkalmazza. Ezzel szemben Nagy András szerint az érték csakis csereértékként, az árutermelés viszonyai között létezhet, s az árutermelést meghaladó társadalomban egyszerûen eltûnik. Elképzelni sem lehet két ellentétesebb értelmezést. Melyik a helyes? Marx alábbi sorai teljes mértékben Nagy András álláspontját támasztják alá:
    "Az eleven munka cseréje tárgyiasultra, azaz a társadalmi munkának a tõke és bérmunka ellentétének formájában való tételezése - a végsõ fejlõdése az értékviszonynak és az értéken nyugvó termelésnek. Elõfeltétele most és továbbra is - a közvetlen munkaidõ tömege, az alkalmazott munka mennyisége mint a gazdaság termelésének a döntõ tényezõje. De abban a mértékben, ahogy a nagyipar kifejlõdik, a valóságos gazdagság megteremtése kevésbé függ a munkaidõtõl és az alkalmazott munka mennyiségétõl, mint azoknak a hatóerõknek a hatalmától, melyeket a munkaidõ alatt mozgásba hoznak, és amely maga - ezeknek erõteljes hatékonysága - megint nem áll semmilyen arányban a közvetlen munkaidõvel, amelybe termelésük kerül, hanem éppenséggel a tudomány általános állásától és a technológia haladásától, vagyis e tudománynak a termelésre való alkalmazásától függ[...] Ebben az átváltozásban nem a közvetlen munka, amelyet az ember maga végez, nem is az idõ, amelyet dolgozik, hanem a saját általános termelõerejének elsajátítása, az, hogy megérti a természetet és uralkodik felette társadalomtestként való létezése révén - egyszóval a társadalmi egyén kifejlõdése az, ami a termelés és a gazdagság nagy alappilléreként jelenik meg. Az idegen munkaidõ ellopása, amin a mostani gazdagság nyugszik, nyomorúságos alapzatként jelenik meg ezzel az újonnan kifejlõdött, maga a nagyipar által létrehozott alapzattal szemben. Mihelyt a munka közvetlen formában többé nem a gazdagság nagy forrása, akkor a munkaidõ többé nem mértéke és szükségképp nem mértéke a gazdagságnak és ezért a csereérték a használati értéknek.5
    Ámde néhány sorral lejjebb ez következik:
    "Az egyéniségek szabad fejlõdése - és ezért nem a szükséges munkaidõ redukálása azért, hogy többletmunkát tételezzen, hanem egyáltalában a társadalom szükséges munkájának egy minimumra redukálása, amelynek azután megfelel az egyének mûvészi, tudományos stb. kiképzõdése a valamennyiük számára szabaddá vált idõ és létrehozott eszközök révén."
    Ugyanebben a mûvében, ámde jóval elõbb, pedig azt írja Marx:
    "Közösségi termelést elõfeltételezve az idõmeghatározás természetesen lényeges marad. Minél kevesebb idõre van a társadalomnak szüksége ahhoz, hogy búzát, jószágot stb. termeljen, annál több idõt nyer más termelésre, anyagira vagy szellemire. Mint az egyes egyénnél, a társadalom fejlõdésének, élvezetének és tevékenységének mindenoldalúsága is az idõmegtakarítástól függ. Idõvel való gazdálkodás, erre oldódik fel végül minden gazdálkodás. A társadalomnak ugyanúgy célszerûen kell beosztania idejét, hogy össz-szükségletei szerinti termelést érjen el, ahogy az egyesnek helyesen kell beosztania idejét, hogy kellõ arányokban ismereteket szerezzen, vagy hogy a tevékenységével szemben támasztott különbözõ követeléseknek eleget tegyen. Az idõvel való gazdálkodás tehát, akárcsak a munkaidõnek a termelés különbözõ ágaira való tervszerû elosztása, elsõ gazdasági törvény marad a közösségi termelés alapzatán. Sõt sokkal magasabb fokban válik törvénnyé. Ez azonban lényegileg különbözik a csereértékeknek (munkáknak vagy munkatermékeknek) a munkaidõvel való mérésétõl. Az egyeseknek ugyanabban a munkaágban való munkái és a munka különbözõ fajtái nem csak mennyiségileg, hanem minõségileg is különbözõek. Mit  elõfeltételez a dolgok csupán mennyiségi különbsége? Minõségük ugyanazságát. Tehát a munkák mennyiségi mérése elõfeltételezi minõségük egyívásúságát, ugyanaz-ságát."6
    A fentiekben Marx egyfelõl azt állítja, hogy az árutermelés viszonyait meghaladó társadalom egyrészt figyelembe fogja venni, hogy azonos mennyiségû munkaóra igen különbözõ minõségû munkát jelenthet a különbözõ emberek és a különbözõ tevékenységek esetében (ennek a technikai megvalósítására tesz kísérletet Cockshott és Cottrell, amikor azt javasolják, hogy a szakképzettséget igénylõ munkát a képzésre fordított idõ beszámításával értékeljük). Másfelõl azt hogy ez a társadalom - ellentétben a tõkés termelés rendszerével, amelynek szabályozó princípiuma az a törekvés, hogy a lehetõ legtöbb árut hozza létre a lehetõ legkevesebb munkaidõ felhasználásával - arra fog törekedni, hogy a szabadidõt maximalizálja, s ezzel az egyének termelõképességét fokozza, lehetõvé tegye képességeik sokoldalú kibontakoztatást. Ámde sem az elsõ, sem a második kritérium nem érvényesíthetõ a gazdálkodás során anélkül, hogy ne tudnánk: az egyes termelési feladatok elvégzés mennyi munkaidõt vesz igénybe. A termelõk munkája között minõségi különbséget is csak akkor lehet tenni, ha ismerjük mennyiségi különbségeiket is (hiszen nyilvánvalóan nem ugyanaz az értéke a postahivatalban két órán át esetleg csak egy-két levelet átvevõ, s unalmában keresztrejtvényt fejtegetõ postáskisasszony, valamint a két órát át rettenetes idegfeszültségben, hatalmas tudását latbavetve operáló sebészprofesszor munkájának; viszont nem értékelhetjük többre a sebész munkáját a postáskisasszonyénál, ha õ esetleg egy év alatt csak egyetlen operációt végez, míg az utóbbi az év minden munkanapján nyolc órát ült a hivatalban). S a társadalom szabadidejét is csak akkor maximalizálhatjuk, ha kiszámítjuk: hogyan végezhetõek el a lehetõ legrövidebb idõ alatt a nélkülözhetetlenül szükséges termelési feladatok.
    Más szavakkal Marx - úgy tûnik - nem állította azt, hogy a kommunista társadalomban a társadalom gazdagságának (s így az egyes fogyasztási, valamint termelési javak értékének is) többé egyáltalán nem lesz mércéje a munkaidõ, hanem csak azt, hogy ezt a mércét, illetve ennek a gazdálkodásban való érvényesítését ez a társadalom alárendeli olyan más szempontoknak, amelyeket a tõkés gazdálkodás a maga lényegénél fogva nem tud figyelembe venni.
    Marx - legalábbis tudomásom szerint - sohasem javasolta azt, amit Cockshott és Cottrell, hogy az élõmunkán kívül a termelésben felhasznált javaknak (a gépeknek, a nyersanyagnak) az értékét a kommunista társadalom a meg- illetve kitermelésükhöz szükséges munkaidõ segítségével állapítsa meg.7 De a kommunizmusra vonatkozó többi elgondolásaiból következõen egyszerûen nem javasolhatott volna más megoldást erre a problémára õ sem: hiszen nyilvánvaló, hogy a kommunista társadalom sem pazarolhat irracionálisan a dologi erõforrásokkal, hanem valamilyen univerzális racionális kritérium alapján kell, hogy szabályozza ezek felhasználását (pl. döntheti el azt a kérdést, hogy vasból, vagy fából célszerûbb-e elkészíteni egy meghatározott alkatrészt, szénnel, vagy olajjal érdemesebb-e fûteni egy épületet, s így tovább), s az is nyilvánvaló, hogy azoknak, akik a kommunista társadalomban ezeket a döntéseket meghozzák, nem állnak rendelkezésükre iránytûként a termelési tényezõk piaci árai.
    Az, hogy Marx kritizálta azokat a korabeli szocialistákat akik feltételezték, hogy a piaci árakat valamiképpen a tõkés tulajdonviszonyok, a monopóliumhelyzetek, a spekuláció és egyéb - az árutermelés lényegétõl független, kontingens - tényezõk "eltorzítják", s amennyiben el lehetne valamiképp érni, hogy azok megfeleljenek a munkaértékeknek, akkor a kapitalizmus igazságtalanságai megszûnnek - nem érv az ellen, hogy az árutermelést meghaladó társadalomban õ is a munkaidõvel való gazdálkodást képzelt el.8 Marx ugyanis a "munkapénz" gondolatát azért bírálja, mert annak képviselõi nem ismerik fel, hogy az árutermelés viszonyai között, a termelõk egymástól való gazdasági elkülönültsége mellett, amikor az egyének munkái a piac révén, a pénz közvetítésével történõ utólagos, közvetett társadalmivá válását feltételezve, az árak szükségképpen eltérnek a munkaértékektõl. Következésképp minden olyan kísérlet, amely az árutermelést és pénzgazdálkodást úgy akarja szabályozni, hogy az összes, a rendszerben végbemenõ tranzakciók teljesen a munkaértékek arányának megfelelõen menjenek végbe, "igazságosak" legyenek, csakis erõszakolt lehet, és kudarcba kell, hogy fulladjon. De ebbõl nem következik az, hogy a társadalom a maga gazdálkodását nem szabályozhatja a munkaértékek alapján akkor sem, amikor már az árutermelés, s vele a termelõk egymástól való elkülönültsége, a magánmunkák utólagos (a piacon végbemenõ) társadalmivá válása megszûnt, amikor a munka kezdettõl fogva társadalmi jellegû. Ez kiviláglik a következõ idézetbõl:
    "Az egyesnek a munkája, magában a termelés aktusában tekintve - ez a pénz, amellyel közvetlenül megvásárolja a terméket, különös tevékenységének tárgyát; de különös pénz, amely éppen csak ezt a meghatározott terméket vásárolja meg. Hogy közvetlenül az általános pénz legyen, eleve nem különös munkának, hanem általánosnak kellene lennie, azaz eleve az általános termelés tagjaként tételezettnek. Ennél az elõfeltevésnél azonban nem a csere adná csak a munkának az általános jelleget, hanem a munka elõfeltételéül szolgáló közösségi jellege határozná meg a termékekben való részesedést. Atermelés közösségi jellege a terméket eleve közösségi, általános termékké tenné. A termelésben eredetileg végbemenõ csere - amely nem csereértékek cseréje lenne, hanem tevékenységeké, amelyeket közösségi szükségletek, közösségi célok határoznának meg - eleve magában foglalná az egyesnek a közösségi termékvilágban való részesedését. A csereértékek alapzatán a munkát csak a csere révén tételezik áltanosnak. [...] Ha tehát az egyesnek a munkáját közvetlenül pénzzé akarják tenni (azaz termékét is), realizált csereértékké, ez azt jelenti, hogy közvetlenül mint általános munkát határozzák meg, azaz éppen azokat a feltéteket tagadják, amelyek között pénzzé és csereértékek-ké kell tenni, és amelyek között a magáncserétõl függ. Ezt a követelést csak olyan feltételek között lehet kielégíteni, amelyek közé az egyes munkája már nem állítható. A munka, a csereértékek alapzatán, éppen azt elõfeltételezi, hogy az egyesnek sem a munkája, sem a terméke nem közvetlenül általános, hogy ezt a formát csak egy tárgyi közvetítés révén, egy tõle különbözõ pénz révén éri el.9
    Más szavakkal: pénzre csak addig van szükség, amíg az egyes gazdálkodó alanyok, akár jogilag is (ott, ahol létezik a termelõeszközök magántulajdona), akár formálisan nem, de a valóságban, elkülönülnek egymástól, munkájuk csak a cserében válik az össztársadalmi termelés részévé. Ámde emellett az elkülönültség mellett a társadalom nem tudja felmérni sem azt, hogy mekkora az egyes termékek elkészítéséhez társadalmilag átlagosan szükséges munkaidõ, sem azt, vajon az egyes terelõk csakugyan ennek a társadalmilag szükséges átlagnak megfelelõ idõmennyiség alatt készítik-e el termékeiket, azt pedig végképpen nem tudja biztosítani, hogy valamennyi csere, tranzakció, amely a termelõk között végbemegy, igazodjék az ennek alapján megállapítható értékekhez. Az árutermelõ gazdaságban a munkaértékek a piaci jelenségek mögött húzódnak meg, s közvetlenül nem mérhetõk - de ebbõl nem következik, hogy nem lesznek azok a kommunista társadalomban sem.
    Ámde Cockshott és Cottrell javaslata (ellentétben Nagy András állításával) nem a munkapénzzel operáló szocialista elgondolásokhoz tartozik ebben az értelemben, hiszen az általuk elképzelt gazdaság nem árutermelõ gazdaság, nem piacgazdaság, csak egyetlen gazdasági alany van benne: a közösség.
    Áttérve most a kizsákmányolás fogalmára: ezen a ponton Nagy Andrásnak tökéletesen igaza van abban, hogy amennyiben Marx és Rodbertus vagy a többi, a tõkések profitját egyszerûen a munkások "becsapásából" származtató szocialista érték- és kizsákmányolás elmélete között csak annyi különbséget látunk, hogy az elsõ formáját tekintve "elegánsabb", akkor ezzel pontosan a marxi kizsákmányolás-fogalom lényegét sikkasztjuk el: azt tudniillik, hogy mivel a tõkés megfizeti a munkaerõ értékét (azoknak az áruknak az értékét, amelyek a munkaerõ önújratermeléséhez szükségesek), a tõkés-bérmunkás viszony egyenértékes csere, és mint ilyen, a polgári viszonyok, a piac normái szerint korrekt, tisztességes alku, s éppen ezért kizsákmányoló jellege (amely abból fakad, hogy a tõkés megfizeti a munkaerõt, de nem fizeti meg azt a többletmunkát, és többletértéket, amelyet a munkás a munkaerõ értékén felül létrehoz) nem szüntethetõ meg úgy, hogy valamiféle "korrekt alkufeltételeket" hozunk létre (kiküszöböljük a monopóliumhelyzeteket, a félreinformálás lehetõségét, a burkolt erõszak alkalmazását a tõkés-bérmunkás alkunál), hanem csakis a polgári viszonyok teljes felszámolásával. Magam sem értem, mi vezethette a szerzõket (akik egyébként a munkaérték-elmélet szakértõi és ismert védelmezõi) ilyen megtévesztõ, szerencsétlen megfogalmazáshoz.
    Vizsgáljuk most meg Adam Smith és az anticipáció kérdését! Természetesen Smith csakugyan egy már meglehetõsen kifejlett kapitalista társadalomban élt, Marx viszont a kommunista társadalomnak legfeljebb bizonyos csíráit látta maga körül (a munkások vezette szövetkezeti gyárak formájában), valamint bizonyos tendenciákat, amelyek a kommunizmus felé vezetnek. Ezért Marx nem anticipálhatta úgy a kommunizmust, ahogyan Smith a kapitalizmust. De amire Cockshott és Cottrell gondolnak az nyilvánvalóan nem más, mint hogy Marx azért tudta a munka közvetett, utólagos társadalmivá válásán alapuló tõkés gazdálkodást kritizálni, mert elgondolt egy olyan társadalmat, ahol a munka kezdettõl fogva, közvetlenül válik társadalmivá, általánossá.
    Térjünk át Nagy Andrásnak a szerzõk konkrét, gyakorlati javaslataival kapcsolatos kritikai megjegyzéseire. Nagy azt állítja, hogy a ravasz tervezõk, ügyesen kigondolt alternatívákkal könnyen komédiává változtathatják a Cottrellék által javasolt gazdasági népszavazásokat, mivel az emberek többsége csak a saját szakmájához ért (úgy-ahogy), de nem a gazdaság egészét érintõ problémákhoz, vagy az informatikához. S ebben Nagy Andrásnak teljesen igaza is van, csakhogy ez az érv minden demokratikus intézménnyel szemben alkalmazható. Aki úgy gondolja, hogy a nagy tömegek tájékozatlansága miatt mindenfajta demokratikus intézmény szükségképpen kiüresedik, a hatalmon levõk manipulációinak eszközévé válik, annak nemcsak a szerzõpáros elgondolását, hanem magát a szocializmust, sõt az általános választójogon alapuló polgári demokráciát is el kell vetnie. Azt kell gondolnia, hogy az állami élet, a társadalom, a gazdaság bonyolult kérdéseiben csakis azok hozhatnak nem-manipulált, tudatos, józan döntéseket, akik rendelkeznek az ehhez szükséges tájékozottsággal, s ha konzekvens, akkor támogatnia kell azt is, hogy - amint ezt a múlt század konzervatív liberálisai sokszor hirdették - a politikai döntéshozatalban való részvételt mûveltségi cenzushoz kössék.
    Nagy András felveti továbbá, hogy a szerzõk által elgondolt társadalomban nem hozhatnak döntéseket a szabadon társult egyének, mert ilyen egyének csak ott létezhetnek, ahol megszûnt a társadalmi munkamegosztás kényszere. Álláspontját alá is támasztja Marx-idézetekkel, Marx fiatalkori írásaiból, ahol Marx a munkamegosztás, valamint az érték és a magántulajdon közötti szükségszerû kapcsolat mellett érvel. Nagy Andrásnak igaza is lehet ebben, csakhogy ez esetben mindenesetre nemcsak Cockshott-tal és Cottrellel kerül ellentétbe, hanem Marxszal is, legalább is az érett Marxszal. Marx ugyanis a Nagy András által is idézett A gothai program kritikájá-ban a kommunista társadalom alsó (a munka szerinti elosztást alkalmazó) fázisából a felsõ (a szükségletek szerinti elosztást alkalmazó) fázisába való átmenet feltételeként jelöli meg - a közösségi termelés bõvülése, és a munkának az élet elsõdleges szükségletévé válása mellett - az egyének felszabadulását a munkamegosztás kényszere alól. De ebbõl az következik, hogy az alsó fokon ez a kényszer még létezik.10 Nagy András azt akarja mondani, hogy ez a Marx által elképzelt társadalmi fejlõdési fok nemcsak hogy nem kommunizmus, de még csak nem is szocializmus? Ha jól értem Nagy András kritikai megjegyzéseit, akkor egy olyan társadalomban, ahol a munkamegosztás s a szellemi és fizikai munka ellentéte létezik, még nem lehetségesek szabadon társult termelõk, és így ebben a társadalomban minden szocialista próbálkozás legfeljebb egy technobürokratikus elit uralmához vezethet. Nagy Andrásnak lehet ebben igaza, de ez semmi esetre sem Marx álláspontja - s nem is kínál reális fogódzópontokat a kapitalizmus meghaladásához, hiszen ez esetben a munkamegosztást s a szellemi és fizikai munka elkülönülését még a kapitalizmusnak kellene meghaladnia. Ámde a kapitalizmus - a Nagy András által felhozott ebbe az irányba mutató kedvezõ tendenciák, (a munkaidõ csökkentése, a munkafolyamatban az intellektuális elem fontosságának növekedése, a dolgozóknak a termelés irányításában való részvétele) ellenére is - természeténél fogva nem csak a sokoldalú, a szellemi és fizikai munkához szükséges készségeket egyaránt elsajátító munkaerõt, hanem ezzel egyidejûleg és ezzel párhuzamosan az alulképzett, még a fizikai munkát is csak a legalacsonyabb szinten végezni tudó munkaerõt is tömegesen termeli ki. Mi több, egyes marxista tudósok szerint éppenséggel ez utóbbi a modern kapitalizmusban a tõke és a munkaerõ viszonyának meghatározó alaptendenciája.
    Egész röviden: Cockshott és Cottrell - közgazdászokként - a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet meghatározott technikai problémáit akarták megoldani, Nagy András viszont számon kéri rajtuk Marx egész - filozófia antropológiájában gyökerezõ - humanista vízióját.

Jegyzetek
    1 A problémát eredetileg Mises egy 1920-as tanulmányában fogalmazta meg: Die Wirtschaftrechnung im Sozialistichen Gemeinwesen. In: Archiv für Sozialwissen-schaften und Sozialpolitik. 47:1. 1920 április. (A szocializmus korábbi polgári kritikusai vagy csak az anyagi érdekeltség, az ösztönzõk hiányára, vagy általában véve a termelés adminisztratív megszervezésének általános nehézségeire hivatkozva bírálták a szocializmust, azonban nem tudták izolálni a termelési költségek mérésének problémáját.) Ennek a tanulmánynak a Hayek által szerkesztett Collectivist Economic Planning (London, 1935. Routledge) c. kötetben "Economic Calculation in the Socialist Commonwealth" megjelentetett angol fordítása robbantotta ki a voltaképpeni kalkulációs vitát. A vita legvilágosabb (antimarxista, de Marx álláspontját korrekten ismertetõ) áttekintése: D. R. Steele: From Marx to Mises. - Post-Capitalist Society and the Challenge of Economic Calculation. La Salle, Illionis, 1992. Open Court, 1992. c. munkája.
    2 O. Lange: On the Economic Tehory of Socialism. In: B. E. Lippincott: On the Economic Theory of Socialism Minneapolis, 1938. University of Minnesota Press. Lange a hatvanas években és nagyon sok más szerzõ azt állították, hogy a Lange-modell egyfajta piaci szocializmus Ez azonban nem így van. Igaz, hogy Langénál (ellentétben más, ortodoxabb marxista szerzõkkel) a gazdasági döntések egy jelentõs része decentralizált formában megy végbe, s megmarad a pénz, valamint a fogyasztási cikkek piaca is, azonban Lange modelljében a termelõeszközöknek nincs valódi piaca, s a szocialista menedzserek csak "szimulálják" a piaci viselkedést.
    3 M. Dobb: Welfare Economics and the Economics of Socialism. (Cambridge: Cambridge University Press, 1967.) Varga Jenõ: Kostrechnung in einem Kommunistischen Staat. Kommunismus, 1920. II. 217-239. o.
    4 A liberalizmus álláspontjáról az osztrák közgazdasági iskola mai képviselõihez tartozó S. Horwitz bírálta szerzõinket. L. Money, Money Prices and the Socialist Calculation Debate. In: Advances in Austrian Economics. Vol. 3. (ed. P. Boettke), JAI Press. London. 1996. 59-77. o. Horwitz kritikájának az a lényege, hogy még ha az emberek expliciten megfogalmazható, kommunikálható tudása össze is gyûjthetõ és fel is dolgozható olyan módon, ahogyan Cottrellék elképzelik, a gazdaságra vonatkozó információk egy nem elhanyagolható része ún. "hallgatólagos tudás" (tacit knowledge), amelyet a piac és a pénzbeli árak nélkül nem is tudatosítunk magunkban, s ezért egy piac nélküli társadalomban a tervezõk számára semmi esetre sem állna rendelkezésre. Más szóval a piac nem csak az információk feldolgozásának, nem csak az összegyûjtésüknek az eszköze, hanem egy olyan "felfedezési eljárás" (process of discovery), amellyel a társadalom a maga szükségleteit tudatosítja. "Balközép", (szocialista, de a piacot elfogadó) álláspontról G. Hodgson fejtett ki hasonló érveket a szerzõpáros munkássága ellen. L.: Socialism against the markets? In. Economy and Society vol. 10. 1998. 273-299. o.
    5 K. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (Grundrisse) 1857-58. Bp., 1972. Kossuth Könyvkiadó. Második Rész. 168-169. o. (kiemelés tõlem).
    6 K. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Elsõ rész. 87-88. o.
    7 Mindazonáltal Engels 1843-as A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai c. korai munkájában (amely igen mély hatást tett Marxra)explicite javasolja, hogy a kommunista társadalomban az egyes gazdasági döntéseket a szerint mérlegeljék, hogy hozzájárulásuk az emberi szükségleteket kielégítéséhez mennyit vesz igénybe a társadalom összmunkaidejébõl. A tõke I. kötetében Marx azt írja Robinson Crusoe-rõl, hogy õ a maga szigetén egyedül gazdálkodva el tudná végezni az összes szükséges könyvelési mûveleteket a munkaidõ egységeiben. Mindazonáltal anakronizmus lenne Cottrellék álláspontját Marxnak vagy Engelsnek tulajdonítani, mert Marx és Engels legfeljebb azt gondolták, hogy azt kell a munkaidõ egységei segítségével lemérni, hogy mely fogyasztói szükségletek elégíthetõek ki a társadalom adott munkaerõkészletei bázisán, azt a problémát azonban, hogy hogyan válasszunk az egyes - a társadalom egyes erõforrásaiból különbözõ ráfordításokat igénylõ - termelési technikák között, úgy tûnik nem látták.
    8 Jóllehet Marxnak a munkapénz gondolata feletti kritikáját számos szerzõ értette ilyen módon félre. L. errõl: D. R. Steele: id. mû: 148-150. o
    9 K. Marx: Uo. 86-87. o.
    10 K. Marx: A gothai program kritikája. Szikra Kiadó. Bp., 1953. 13. o.

    A vitát ezzel a két írással lezártnak tekintjük. (A szerk.)