CSÁK GYULA

Numerus nullus

1.
A könyv ezzel kezdõdött:
    "Amikor a fényes szelek idejérõl, egészen pontosan a népi kollégiumi mozgalomról szólok, nem közönséges eseményt akarok idézni."
    Mélyet sóhajtott és abbahagyta az olvasást özvegy Vanta János. Az íróasztal széléhez préselt, összekulcsolt kezére nyomta homlokát, lehunyta szemét s mindezek által úgy tûnt, mintha imába mélyedt volna. Indíttatást érzett, hogy az idegeiben élõ, személyes emlékei alapján, kizárólag önmaga számára is felidézze, újraélje a "nem közönséges" eseményeket, a legragyogóbbakat, amelyeket valaha is átélt.
    Így folytatódott az írás:
    "Amiként életünk annyi más területén, itt is megérett az idõ, hogy kimondjuk az igazságot: a népi kollégiumi mozgalom valóságos bûnszövetkezet volt az ifjúság, a pedagógia és az egész társadalom ellen. Parancsoló szükséggé lett, hogy ennek megfelelõen tárgyaljunk errõl a - mellesleg eléggé titokzatos - mozgalomról. Ezt kell tennünk az agyonismételt hozsannák helyett."
Felkapta fejét a könyvbõl Vanta János, és úgy fülelt a csöndbe, mint aki azt figyeli: mozog-e még a föld, vagy nyögött egyet és megállt? Azután újraolvasta a hihetetlennek tetszõ szöveget, majd a könyvborítót vizsgálta, amelyen ez állott: Fényes szellõk. Ezért a címért vette meg, amikor felfedezte egy aluljáró kecskelábú asztalán. Arra gondolt akkor, hogy aranyra lelt az elzüllött könyvkiadás mocskában. Végre egy nemes tárgy a sok szemét között! Úgy eltemették ezt a témát, hogy aligha akad már ember, aki tudja, hol a sírhant és milyen volt a holt - amíg élt. Amíg rövid három évig élt! S íme jött valaki, aki exhumálta a tetemet!
    Megdobbantotta szívét az is, hogy ismerõs volt a szerzõ neve. Legalábbis elsõ rápillantásra ismerõsnek tetszett. Most, hogy elolvasván a fent idézett részletet, ismét hosszan bámulta a címlapot, igyekezett elhárítani a feltevést, amely szerint valaha is hallott a hátborzongató sorok írójáról... A kiadó neve semmit nem mondott számára, egy volt az efféle kalandor vállalkozások tucatjai közül.

2.
Lánya lépteit hallotta, s gyorsan íróasztala fiókjába dugta a könyvet. Keserû mosolyra rándult a szája, mert emlékezett, hogy amikor hazatért csodásnak vélt szerzeményével, dicsekedni szeretett volna vele lányának, de Márta szerencsére akkor nem volt itthon.
    - Asztalon az ebéd - mondta Márta. - Nem jöttél az elõbb, amikor hívtalak s most el kell mennem, úgy hogy ebédelj egyedül. - Elõbb csak a fejét dugta be az ajtón, de most bejött és apjához lépett. - Mi van veled? Nem tetszik a színed.
    - A minapi sétán lebarnultam - vont vállat apja -, és most azt látod pirosnak.
    - Éppen az tûnt fel, hogy nagyon is fakó a színed. Olyan ember vagy, aki nehéz helyzetekben inkább elsápad, és nem pirul. Valami baj történt? - Minthogy orvos volt, megtapintotta apja pulzusát.
    Nehezen tûrt az öreg Vanta, mert aggasztotta, hogy felfedezi bizonyára felszökött vérnyomását, és szokás szerint mindenféle gyógyeljárásoknak próbálja alávetni, holott Vanta János gyógyulás helyett már inkább meghalni szeretett volna. Lánya vigasztalására azzal a tréfával ütötte el megjegyzése élét, hogy türelmetlenül várja már õt az Isten, mivel neki is szüksége van odafent a jókra.
    - Ebéd után sétálhatnál egyet - jegyezte meg elmenõben Márta.

3.
Amikor ismét egyedül maradt, elõvette Vanta János a könyvet és irtózva bár, de folytatta az olvasást.
    "Vágjunk a közepébe!" - kiáltotta olvasói arcába a szerzõ és belekezdett egy esemény leírásába, aminek az volt a lényege, hogy népi kollégisták csoportja tüntetett az iskolák államosítása mellett, és ennek során felvonultak a városban levõ minorita rendház kapujához s követelték a rendfõnököt. Ámde miután ajtó-ablak zárva maradt, rázendítettek a tüntetõk a Krasznahorka büszke vára címû szerzemény dallamára, csakhogy ekképpen torzították a szöveget:

Minoriták töke fõve,
Megszorult fing agyonlõve.
Rendház ormán az õszi szél
Csuhás rémtettekrõl mesél...

Ezek után arra a következtetésre jutott a szerzõ, hogy Makarenko ide meg oda, marxista szellemû, néphez hûnek mondott közösségi nevelõdés ide meg oda, voltaképpen a leírt példa is bizonyíték rá, hogy a népi kollégisták az egyházi tanintézetekben többszáz éven át felhalmozott pedagógiai értékek elpusztításával foglalkoztak, anélkül hogy áldatlan mûködésük alig három esztendeje alatt bármi hasonló értéket létrehoztak volna.
    Most ugrott be Vanta János emlékezetébe a szerzõ kiléte! Ez volt a minoriták elleni anarchista tüntetés egyik vezéralakja, amiért õ, Vanta János a kollégium akkori igazgatója, nyilvános bírálatban részesítette a kollégiumi mozgalmat kompromittáló viselkedéséért. Igaz, nem volt az a bírálat végletesen szigorú, sõt: valami cinkos megértéssel is társult, amit nyilván felfogtak az érintettek. Pár évvel volt idõsebb náluk Vanta János, valójában maga is egyetemista ifjú még, s az ifjúság hajlamos a szenvedélyes vonzalmakra; nem ismeri a fél-érzést. Ezt használja ki örökkön a politika és minden szélsõséges mozgalom.
Hosszú termetû, hosszú nyakú, égõ szemû diák volt annak idején a szerzõ, az úgynevezett "Nékosz-öntudat" két lábon járó megtestesítõje, a népi-paraszti kultúra leglelkesebb híve és terjesztõje, zsenge prófétája egy elképzelt jövendõnek, amelyben majd a népi kollégiumból kiáramló "küzdelemre fölkent daliák" százezrei határozzák meg az élet irányát és minõségét az országban. Hírhedetten istentagadó volt. És mára hiszi az Istent? Ez a változás csakis karriervágyból történhetett. Vagy a tagadást is karriervágy diktálta? Lehet-e ennyire tudatosan gazember egy ifjú?

4.
Földre dobta Vanta János a könyvet, õ maga pedig a sezlonra heveredett, de olyan zaklatottság járta át minden porcikáját, hogy azonnal fel is emelkedett és keresztbe-kasba loholni kezdett a szobában.
    A lánya által tárolt gyógyszerekbõl bekapott egy nyugtatót, azután önkínzók módján ismét kézbe vette a most már álnoknak, árulónak meg minden egyébnek titulált szerzõ mûvét. De az váratlanul meglepetéssel szolgált, mert ezt írta a továbbiakban: "Mindenemet odaadtam volna, ha nem kényszerít a gyötrõ lelkiismeret az igazság feltárására. A teljes igazságot pedig leginkább mi, hajdani kollégisták mondhatjuk ki a leghívebben, kíméletlenül önmagukba döfve a bonckést. Meg kell vallanom, hogy magam sem voltam különb a többinél, sõt: élen jártam az elvakultságban, a savonarolai gyûlölködésben minden ellen, ami nem volt azonos velünk, vagy nem is akart azonossá lenni."
    Megütközéssel elegy megkönnyebbülést szereztek Vanta Jánosnak ezek a sorok. Lám csak, mégsem szellemi gazember ez az õ hajdani diákja, képes önmagáról is ostorozó emberként szólni, mégha kissé értelmetlenül történik is. Talán rosszul ismerte õt, meg többi diákját is? Valóban lehetséges valami meggondolandó abban, hogy az élet olyan gyakorlat, amelynek nincsen vezérlõ elmélete?
    Ismét olyan fordulat következett azonban, amely felgyorsította Vanta János vérének lüktetését. Arról kezdett beszélni a szerzõ, hogy ha nem is mentheti, de némiként magyarázza egykori vétkeit, azoknak a kerítõknek a tevékenysége, akik behálózták és - negatív értelemben használva Ady kifejezését - "átváltották" õt, az ártatlant, ahogyan városokba került falusi szüzeket szokás.
    És most következett valami, ami valamennyi várakozást felülmúlóan sötét lyukból süvített elõ. A szerzõ Vanta Jánost is megnevezte, mint gyermeki lelkeket megrontó ördögöt, aki a hozzá hasonlók sokaságával mesterkedett egy nemzetpusztító generáció felnevelésén, ráadásul kizárólag alacsonyrendû, önös érdekbõl. "Nincsen róla statisztika - mennydörögte a szerzõ -, de kívánságra könnyedén elõsorolok legalább száz, általam ismert egykori népi kollégistát, a vezérkarból természetesen, akik négy évtizeden át együttmûködtek igen magas polcokon mindazokkal, akiket most joggal állít az ország a történelem ítélõszéke elé mint levitézlett életûeket."

5.
Az kattogott Vanta János fejében, hogy bármi módon felkutatja és megpofozta ezt a gazfickót, aki maga is levitézlett életû, de abból a fajtából, aki míg csak él ártani akar, ahol tud. Éberen lesi, hogy benne áll-e a tõr még a sebben, és ha úgy találja, hogy igen, akkor idõnként meg is forgatja benne.
    Hamarosan elvetette a gyerekes gondolatot, hogy a nyolcvanadikhoz közeledve õ még pofozkodni próbáljon. Ellenben feljelenti! Ámde hol és milyen váddal? Egyébként is túlterheltek a bíróságok, s az õ "ügye" talán csak évtizedek múltán kerülne sorra, amikor õ már bizonyára... De mit érne akár egy megnyert perrel is? Ennek a szemét könyvnek minden esetleges olvasójánál fel kellene jelentenie a szerzõt és tisztáznia önmagát. S miképpen lelhetne rá az olvasókra? És miként bizonyíthatná igazát olyan gyalázatos, nemlétezõ váddal szemben, ami ellen védekezni is merõ szégyen?
    Felhevülten elrohant a lakásból s azzal próbálta csillapítani ámokfutó tébolyát, hogy lánya tanácsára gondolt, amely szerint sétára van szüksége.
    Meg is lassította lépteit. A Nefelejcs utcában laktak, a Keleti pályaudvar felé indult, de hamarosan elkanyarodott balra, a Garay piac felé. Nem tudatosan választotta ezt az irányt, de végül is megörült, amikor a piachoz ért, mert szerette a hangulatát. Most jött rá, hogy éhes is, és tapasztalatból tudta, hogyha a magafajta, diétára fogott ember csupán jön-megy a lacikonyhák vidékén, ahol számára tiltott, zsíros pecsenyék sercegnek, jóllakik a gõzükkel.Foszlott melegítõbe öltözött, piszkos tornacipõt viselõ alak állt elébe. Megzörgette üres üvegekkel teli cekkerét és vigyorogva megszólalt.
    - Ha megmondod: ki vagy, megmondom: ki vagy - szellemeskedett, azután azt közölte, hogy biztos tudomása szerint azonos faluból valók és együtt jártak elemibe. Arca rezes volt, és egész lényébõl alkoholszag áradt, ámde az iszákosoknak ahhoz a fajtájához tartozott, akik soha nem részegednek le, viszont mindig van bennük valamennyi.
    Megmondta a nevét, amirõl Vanta Jánosnak semmi nem jutott az eszébe, de azért õ is bemutatkozott, mire az ismeretlen ismerõs még inkább felderült, és tényeket sorolt közös iskolás korukból, amelyek egy részére már Vanta János is emlékezett. Egyik-másik história hallatán még el is mosolyodott, s ettõl az iskolatárs úgy föllelkesült, hogy menten meghívta Vanta Jánost egy közeli csapszékbe, és italokat rendelt a gyûrt fülû pincértõl. Közben pergõ nyelvvel tovább idézte az emlékeket, közöttük azt is, hogy mintaszerûen jó tanuló volt Vanta János.
    - Tudod-e mirõl ismertelek fel? - kérdezte, miután felhajtotta a féldecit, majd leöblítette a kísérõ sörrel. - A frizurádról! Így fésülte anyád, mikor az elsõ elemibe hozott, és azóta sem változott.
    - Csak megritkult - sóhajtotta Vanta János.
    Következõ mondataikból kiderült, hogy ugyanabban a kerületben laknak, és ez úgy feldobta a tornacipõst, hogy újabb kört rendelt, és Vanta János vállára csapott. - Nix ellenkezés! Eljössz hozzánk! Négy szép unokám van!
    Vanta János három unokáról számolt be, ami nem volt igaz. Felesége halála óta kettesben élt Márta leányával, aki már túl volt a negyvenen, és még nem akadt alkalmas férjre.
    - Hát akkor az unokákra! - emelte fel poharát a gyerekkori cimbora, majd így folytatta:
    - Eltûntélt a faluból, de azért hallottunk rólad. Az terjedt, hogy valami fejes lettél a belügyben.
    Vanta János elvörösödött és elámult.
    - Soha nem dolgoztam ott. Egyetem után a pénzügybe kerültem, és onnan is mentem nyugdíjba.
    Az ivócimbora sûrûn ingatta a fejét, és hiányos fogát elõmutatva vigyorgott, amint felemelt ujjával tréfásan fenyegetõzve mondta: - Márpedig ötvenhatban még az is felmerült, hogy elõ kéne keríteni téged, és jól meggyepálni, amiért a parasztokat a téeszcsébe hajtottad.
    - É-é-én?! - meresztette ki a szemét Vanta János.
    - Ne kapd fel a vizet - legyintett a vigyorgó. - Régen volt, meg aztán ez csak egy kósza ötletként hangzott el. Valami gyûlésen mondta valaki, hogy rendõrökkel jártad a házakat. Nekem is rémlik, hogy találkoztunk akkoriban, de hát a te emlékezetedbõl ez nyilván kiesett. Mint afféle fejesnek sok emberrel akadt dolgod. Hát hogy is emlékezhetnél egy magamfajtára?...
Ejtette is a témát, annál inkább, mert a pincér a cehhet nyújtotta, de a falubeli hiába vakarózott nem akadt nála pénz, és a pincér az üvegeket sem akarta visszaváltani.
Vanta János fizetett, "kölcsönt" adott az iskolatársnak, azután sürgõs teendõkrõl mormogva elsietett, egyenesen haza. Leányát még nem találta otthon. Az ebéd kihûlt, és nem óhajtott a melegítéssel vacakolni, meg különben is elment az étvágya.
Lefeküdt a nyikorgó rugózatú sezlonra, és a repedezett mennyezetre bámult. Angolna módján sikamlott a tekintete ide-oda, mintha kerülné a szembenézést valakivel. Futólag az iménti ismerõs villant fel benne, annak ugrált így a szeme. Lassacskán felidézõdött valami gyerekkori alakjából is. Nyomorúságos gyermek hírében állott. Azt mondták róla, hogy három éves korában kezdett el sört inni... Dehogyis mondták! Ezt õ mondta mostani találkozójukon, meg azt is, hogy minden õsszel felakasztja magát egy falba vert szögre, de mindig idõben rátalál a ház népe. Nem lehet valami boldog ember. Talán sértõ szándékkal, talán megszokásból ezzel hálálta meg, hogy Vanta János fizetett helyette: "Könnyû annak öregnek lenni, akinek van pénze." Meg azt is mondta: "A demokráciában mennél több a pénzed, annál szemtelenebb lehetsz."
    Kire mondta? Mire célzott? Valóban azt hiszi, hogy õ rendõrökkel "hajtotta be" a parasztokat a téeszcsébe? Hiszi, vagy csak mondja, mert mások is mondják?
    Hirtelen az jutott Vanta János eszébe, hogy nemcsak azokat kellene felkutatni, akik volt kollégiumi diákja könyvét olvasták, de gyerekkora falubeli tanúit is fel kellene keresnie, és elmagyarázni mindenkinek, hogy õ valóban agitált a téesz mellett, mert hitte, hogy attól jobb lesz a falusi nép sorsa, de a rendõrök nem az õ társaságában serénykedtek. Sõt! Õ volt, aki tiltakozó levelet írt a megyei pártbizottságnak a rendõri fellépés ellen érvelve. De hát miképpen lelhetné meg mindazokat, akiknek ezt elmagyarázhatná? Hogyan gyõzhetné meg a világot, amellyel együtt élt, hogy õt mindig jóakarat vezette?
    Érezte, hogy csorogni kezd a könnye, de nem törülte le. Semmi jelentõsége ahhoz képest, hogy nem értetheti meg önmagát a világgal. Futólag felmerült kósza és kusza gondolatai között, hogy talán szükség sincs semmilyen magyarázatra. Soha nem kell hátra nézni, soha nem kell kétszer ugyanarra gondolni - és akkor minden megoldódik.
    Csakhogy mégsem ilyen egyszerû, gondolta miközben felállt és bevett néhány tablettát lányagyógyszerkészletébõl, majd a saját rejtett gyógyszerkészletét kotorta elõ, amelyet különbözõ trükkökkel gyûjtött össze az évek folyamán. Éppen elegendõek egy olyan álomba ringatáshoz, amely álom az idõk végezetéig tart. Ámbár talán ez is fölösleges, nézett az egyik tablettára, mielõtt bevette. Rajta van Vanta Jánoson a bûn igaztalanul rásütött bélyege, s azt viszi magával, és holtan is rajta lesz. Ha viszont valóban létezik Mindenható, aki vár, az majd leveszi a bélyeget, mert nyilván tudja az igazat...
    Vagy minden egészen másként van, gondolta, és további gondolatokra már nem  maradt ideje, mert elnyomta az örök álom.
 
 

RUDNAI GÁBOR

Halálnak halálával

Szólt az Isten a Halálhoz:
    - Állítsd elõ a pékmestert,
agya, mája, mint a szita,
minden pénzt italra áldoz.
Ment a Halál... s egy tanárt hoz.
Haraguvék akkor az Isten,
ekképp szólott a Halálhoz:
    - Talán te is megkóstoltad
a pék savanyú borát?
Hogy tévedhettél ekkorát?
    - Elvétettem a házszámot,
kora, neve azonos,
de másodszor nem hibázok.
Nem is vitázott az Úrral,
ment a Halál dérrel-dúrral,
nagysietve.
Villám vág a feszületbe,
kiapadnak a kutak.
Padlásán egy jámbor gazda
régi lomok közt kutat,
kötél akad a kezébe.
Reggelre õ a harmadik.

Bizony, barátom, úgy vagyunk ezzel,
ahogy a lusta diákunk,
feleléskor szemrehányón kérdi:
- Miért pont én?
És valóban: miért pont õ?
És most: Miért pont te?
És egyszer: Miért pont én?

Azt mondják, úgy aludtál el,
boldog mosollyal.
Miféle álnok
tolvaj
lopta meg álmod?
Nem bányató, nem tenger, Kis- vagy
Nagy-Duna,
minden és semmi a halottak hona.
Minden és semmi.
Ki tudja, tudja-e bárki számba venni,
mit is jelent,
sok vagy kevés
a földi lét?
Ennyi,
csak ennyi,
ez a tiéd.
Miénk a csend,
miénk a rettegés.
 

ILUH ISTVÁN

Hova tartozom

Hova tartozom kihez
Tél van
S üvölt az ordas
Halál-záporos alkonyom
S napom
Félelem-borzas
Félek
Zuhanok fáj
Az ember egyedül féreg
Kitagadja a táj
Ki fogad be
S ki fogja fel jelem
A mindenség
Hûvös oldalán
Ki jön végig velem
 

Vízcsepp-folyam...

Szerénységem elszerénykedtem
Reménységem elreménykedtem
Háborgásom elháborogtam
Bátorságom elbátorkodtam
Szegénységem elszegénykedtem
Tévelygésem eltévelyegtem
Álmaimat elálmodoztam
Vágyaimat elvágyakoztam
Barátságom elbarátkoztam
Imádságom elimádkoztam
Ölelésem elölelgettem
Szeretetem elszeretgettem
Butaságom elbutáskodtam
Gyávaságom elgyáváskodtam
Pityergésem elpityeregtem
Didergésem eldideregtem
Életemet eléldegéltem
A holnapot tegnap leéltem
 

BENEDEK SZABOLCS

1597

Részlet a "Báthory Zsigmond" címû, készülõ regénybõl

Összesúgtak a szolgák a fejedelem mögött: kurázsi és vérmérséklet szerint ki nevetett, ki szörnyülködött. Némelyiknek az arca nyúlt meg, amint Báthory Zsigmond megjelent, olyanformán, hogy nevetésre ingerelte a többieket. Némelyik nyelvet öltött, némelyik mutogatott - mindezt a fejedelem háta mögött. Szemtõl szembe úgy tettek, mintha mi sem volna természetesebb. (A szemtelenebbje még földig is hajolt, épphogy nem csókolt kezet.)
    A fejedelem az egyik folyosón, a nagy velencei tükör elõtt megállt, megigazította a kalapot, kiegyenesítette mellkasán az aranykeresztet. Megtapogatta frissen leborotvált bajszának helyét, gallérja mögé fésülte a kiugrott fürtöket; indult tovább. Harmadjára járta be ugyanazt az utat, föl se tûnt neki, hogy egyre többen bámulnak reá. Az eseménynek a palotában gyorsan híre ment, aki tudta, látni akarta, milyen bolondsággal rukkolt elõ megint a fejedelem. Jósika kancellár az egyik dolgozószoba elõtt utolérte, kérdezni akart valamit, ám az ura olyan pillantást vetett rá, jobbnak látta hallgatni, elsomfordált, most nem bölcs dolog Báthory Zsigmond elõtt szóba hozni országos ügyeket.
    Ki tudja, hány kört tett volna még a palotában a fejedelem, ha az egyik kanyarnál Bocskai el nem kapja. Erõsen markolta a karját, rántotta maga felé. Mielõtt még az unokaöccse tiltakozhatott volna, már az egyik dolgozószobában volt a váradi fõkapitánnyal, egyedül.
    - Nem szégyelled magad?
    Zsigmond a nagybátyja arcát fürkészte, a szigor láttán - nem tudta megállni - elmosolyodott. - Mi van rajtam szégyellnivaló?
    Olyan csúfondárosan kérdezte, hogy a nagybátyja fortyogott. - Ennyire szereted bolondnak tettetni magad?
    - Ki szereti? - kérdezett vissza Zsigmond. - Senki nem szereti azt.
    - Megcsúfolod a saját hitedet! - Bocskai lekapta unokaöccse fejérõl a széles karimájú bíborosi kalapot.
    A fejedelem összefogta magán a lila köpönyeget: azt nem engedte levenni.
    A nagybátyja nekiveselkedett: fogta, rángatta, ahol érte, cibálta Zsigmond vállát, a karjait. Dulakodtak egy keveset.
    Végül fölülkerekedett az erõ. Bocskai megkaparintotta a köpenyt, a szék karfájára dobta, fölhúzta a földrõl a fejedelmet. Az nem szólt semmit, fújtatott.
    - Nem hiszem, hogy nem érted meg, mirõl beszélek. - A fekete ember dühös volt nagyon.
    Zsigmond arcáról egy szempillantás alatt eltûnt a gúnyos mosoly. - Tudom, mirõl beszélsz.
    - Akkor miért játszod a bolondot?
    - Nem bolondozok. - A fejedelem megismételte jóval hangosabban is - Nem bolondozok.
    - Hogyne bolondoznál! Szerinted mi az, amikor az erdélyi fejedelem a palotájában lila bíborosi öltözékben rója a köröket? Az udvaroncok népe meg a háta mögött mulat.
    - Hadd mulassanak!
    - Ne mulassanak! - Bocskai az asztalra csapott. - A fejedelem ne legyen mulatnivaló!
    Zsigmond vállat vont. - Én nem szánom mulatságosnak magam. Balga, aki nevet. A bíborosi ruhát komolyan gondolom.
    Bocskai leült arra a székre, amelynek karfájára dobta a lila köpönyeget. A fejedelem megállt szemben vele.
    - Már megint az ostobaságot hajtogatod. - dohogott Bocskai. - Õsz óta ugyanazt.
    - Õsz óta ugyanazt gondolom.
    - Nem értelek.
    - Elég, ha én értem magam.
    - Ennyire megviselt a mezõkeresztesi csatavesztés? Vagy a temesvári fiaskó? Egyikrõl se tehettél. Mezõkeresztesen leállt fosztogatni a had, Temesvárott diadalmaskodott a túlerõ...
    - Bátyám, nekem nehéz a fejedelmi süveg.
    - Néhány éve nem volt nehéz.
    Zsigmond a Bocskaival szemközti székre ült. Nagybátyja végigmérte a ruházatát. A fejedelem csipkézett szegélyû inget és szûk pantallót viselt.
    Zsigmond leült - esendõnek látszott, akár egy kisgyerek. A váradi fõkapitánynak az a nap jutott eszébe, amikor Báthory Kristóf meghalt. Ahogy Possevino atya a halott apjához vezette a gyermeket. Ahogy az az ágy szélénél imádkozott. Ahogy vele sírt a többi rokon: ifjabb Báthory István, Báthory Boldizsár, Báthory András, ifjú János, ifjú Jánosné - nincs már itt egyik sem.
    - Koronát ígértél nekem - szólalt meg a fejedelem. - Majd ha Habsburg-segítséggel kiûzöm az országból a törököt, s utána az Ausztriai Ház ellen fordulok.
    - Még megtörténhet - mondta rekedten Bocskai. - Nincs elveszve semmi sem.
    A fejedelem ingatta a fejét.
    - Kishitû vagy - folytatta Bocskai. - Nincs rá okod. Gyurgyevóra gondolj. Mióta a nyakunkon a török, senki se ért el fölötte akkora diadalt.
    - Örömmel lettem volna magyar király - mondta Zsigmond. - Milyen szépen állt volna rajtam a szent korona...
    - Nincs vége a háborúnak - így Bocskai. - Európa újabb segítséget ígért. Ha lassabban is megy, mint gondoltuk, elõbb-utóbb diadalmaskodni fogunk. A kassai fõkapitány azt írta rejtjeles levelében: tavasszal elsõnek Tata a cél; s ha minden jól alakul, utána Buda.
    - Nem a háborúval van baj - bökte ki a fejedelem. - Velem.
    Bocskai kérdõen nézett reá.
    - Bizonyára tudod - mondta Zsigmond. - Én is visszahallottam már. Carillo atyánál, sajnos, ennyit ér a gyónási titok.
    - Igaz tehát?
    - Igaz.
    Csönd következett.
    - Próbáltad eleget? - kérdezte Bocskai.
    - Eleget.
    - Nem volt eredmény?
    - Semmi reményteli.
    Bocskai sóhajtott. - Hallottam hírét, ám bíztam abban, hogy pletyka csupán. Mint ahogy pletykálták a nagynénédet is...
    A fejedelmen volt a csodálkozás sora. - Az is tudott?
    - A palotában semmi nem titok... Ezek szerint az is igaz...
    - Igaz.
    - Akkor nincs veszve semmi! - Bocskai jobb kedvre derült. - Ha egyik asszonnyal megy, mennie kell a másikkal is. Próbáltál a nagynénéd után másokat?
    A fejedelem bólintott. - Nem egy alkalommal... Szolgálókkal, parasztlányokkal, legutóbb az egyik vadászaton, az erdész lányával, aki az ételt hozta nekem. Hideg volt nagyon, az ágakról a hó ránk esett... Mária Krisztiernával ellenben nem mûködik.
    - Tudok ilyenrõl - bólintott Bocskai. - Másokkal is megesett.
    - Nekem kell az utód - magyarázta Zsigmond. - Vagy ha utód nem is, legalább, hogy a házasság valós legyen. Különben a Habsburg-szövetség borul.
    - Nem borul mindaddig, míg Prága elõtt titok marad.
    - Nem titok már. Tudja a császár is. A fejedelemasszony megírta az anyjának, aki mindent kifecsegett. Állítólag ki is jelölték az új férjet, Miksa fõherceget.
    - Tenni kell valamit! Keressünk orvost, javasasszonyt, akárkit! Találjuk meg a gyógymódokat! - Bocskai fölélénkült. - Tudok egy királyról, tán Angliában uralkodott, aki a feleségével nem tudott nemzeni, mert a férfiakhoz vonzódott, velük szeretett török módra szeretkezni. Hanem kellett a trónörökös, úgyhogy mikor eljött a kellõ idõ, a nászágynál vele voltak azok a férfiak, akikkel a királynak  sikerült, s mikor a magömlés közelgett, a király a királynéba irányította vesszejét, az pedig megfogant.
    - Én nem a férfiakat szeretem...
    - A metódus ugyanaz. Olyan nõt kell keresni, akivel megy neked.
    - Nem hiszem, hogy ebbe a fejedelemasszony beleegyezik.
    - Kérdezted tán? Legalább kérdezd meg.
    - Meg se kérdezem. Nem akarom ilyennel beszennyezni a feleségemet. - Bocskai fölvonta a sûrû, bozontos szemöldökét. - Ez egy tündéri asszony - magyarázta Zsigmond, majd gyorsan kijavította magát: - Tündéri nõ. Említettem neki a válást, ám nem akar róla hallani. Arról pedig végképp nem, hogy Habsburg Miksa felesége legyen.
    - Irigyellek, öcsém.
    - Sose tedd! - Zsigmond csúfondárosan mosolygott.
    - Az ilyen asszonyt becsülni kell. Óvni, vigyázni rá. Nem ellökni magadtól. Inkább azon kell lenni, a férfibajod miképp múlhat el. Miért nem keresel föl egy bordélyt? A város határán nem egy akad. Járj oda, míg azt nem érzed, szállt beléd erõ. S azután keresd föl a feleségedet.
    "Tegnap nálam volt a férjem - írja a fejedelemasszony 1597. január 12-én Mária fõhercegnõnek -, éjjel fél tizenegykor jött és úgy három órakor ment el. Ilyen finoman kedves még soha nem volt hozzám, bár nem sokat beszélt. Bocskainak jelenlétemben megparancsolta, hogy az én tudtom nélkül az országban semmilyen intézkedést ne tegyen. Miután Bocskai elment, arról beszélt, hogy a császár, fenséged és én magam is mennyire megtiszteltük õt, amikor elvállaltam, hogy feleségül megyek hozzá, ebbe a messzi és veszélyes országba, s amikor õt oly szívbõl szerettem, amit õ nagyra értékel. Mivel azonban az Isten bünteti, az irántam való szeretetbõl és az Ausztriai Ház iránti becsülésbõl le akarja zárni az ügyet. Erre azt feleltem: ami engem illet, én ebbe az országba nem saját jószántamból jöttem, hanem anyám és õfelsége tanácsára. Az már viszont belõlem következik, hogy fájlalom: többé nem lehetek vele, pedig szívesen lennék. Egyébként teljesen alávetem magam mindenki akaratának. A fejedelem egy darabig hallgatott, majd így szólt. "Ahogy kedvességed, én is úgy kívánok cselekedni, s amit tanácsolni fognak, elfogadom." Közben mindketten sírtunk. Másnap a nuncius elmondta, a férjem elutasította õt: mindent adjanak meg nekem, amit csak kívánok, de õ többé nem akar látni engem."
    Száznegyven fõs kíséret élén vágott újra Prágának Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem. Vele tartottak régi hívei: Carillo Alfonz, Kornis Gáspár, Jósika István (õ fontosabbnak érezte az utazást, mintsem hogy feleségével, Füzi Borbálával és a fejedelem tiszteletére Zsigmondnak keresztelt kisfiával Déván maradjon), valamint azok a nemesurak, akiket a fejedelem azokban az idõkben bizalmával megtisztelt: Szikszai Imre, Hunyadi Ferenc, Sarmasági Zsigmond, Macsédi Benedek. Az utazás ürügye a hadi helyzet megbeszélése volt (Zsigmond konkrét tervekkel készült), ám a legkisebb apród is tudta, hogy Prágában a fejedelem lemondását készítik elõ.
    A Szent Vitus-székesegyházban éppen harangoztak, mikor az erdélyiek a Károly-hídra érve megpillantották a Hradzsin tornyait. Zsigmond leugrott a lováról, s olyan büszkén, mintha az övé lenne, a császári várra mutatott. A kísérõk többsége addig csupán hallomásból ismerte a szent római birodalom fõvárosát, megálltak a híd korlátjánál, nem gyõztek hangot adni elragadtatásuknak.
    Az álmélkodás nem tartott soká, a fejedelem nem adott rá idõt. Átügettek a hídon, fölléptettek a vár kapuja elé. A fejedelem fölmutatta a császár pecsétjét, s némi egyezkedést követõen a várkapu kinyílt, a csapat az udvarra lovagolt.
    - Azonnal beszélni akarok õfelségével! - követelte Zsigmond a kancellárián. - Pozsonyból azért indítottam gyorsfutárt, hogy amint megérkezek, fogadhasson felséges rokonom.
    - Õfelsége maga dönti el, kit mikor fogad. - Lehetetlen volt nem kiérezni Rumpf báró szavaiból a megvetést. - Legyen türelemmel az erdélyi fejedelem, mihelyst sor kerül rá, õfelsége üzen.
    - Egymenetben trappoltunk a határtól idáig. Értse meg excellenciád, sürget az idõ. Rengeteg az intéznivalónk.
    - Õfelsége is elfoglalt ember, higgye el a nagyságos fejedelem... Õfelségének birodalma, engedtessék meg az összevetés, a nagyságodénál lényegesen nagyobb, az intézendõ ügyek száma is több. Õfelsége természetesen kellõ figyelmet fordít szövetségeseire, ám értsék meg Erdélyben az is: õfelségét lekötik a hatalmas birodalom ezernyi gondjai.
    - Én nem csupán szövetségese vagyok a császárnak - Zsigmond egyre vörösödött -, hanem a rokona is. Kértem õfelségét, fogadjon minél elõbb, sõt lehetõség szerint mindjárt érkezésem után kezdjük meg a tárgyalásokat. Vártuk, Prágából milyen válasz érkezik. Mivel semmi nem érkezett, úgy vettük: a csend beleegyezés.
    - A nagyságos fejedelem téved. Meglehet, Nagyságod országában a csend ilyen jelentéssel bír, de nálunk egészen másról tanúskodik. Mindaddig, míg választ nem adunk, Nagyságodnak várakoznia kell. Sokan szeretnének bejutni õfelségéhez, és mindenkinek sürgõs. Várnak. Várjon Erdély fejedelme is.
    - Excellenciás uram - Báthory Zsigmondnak nagy erõfeszítésébe került türtõztetnie magát. - Kegyelmességed elfelejti, hogy kivel beszél. Ahogy már említettem, én az Ausztriai Ház rokona vagyok, és õfelsége fontos szövetségese. Prágai látogatásom célja, hogy õfelségével és az udvarral megvitassam a hadi helyzetet. Itt a tavasz, s ahogy évrõl évre lenni szokott, kiújul a háború. A tárgyalás nem tûr halasztást, a magyarországi hadiállapot folyamatosan változik, s nekünk elébe kell mennünk az eseményeknek.
    - Ha katonai dolgokról óhajt tárgyalni, javaslom, keresse föl Miksa fõherceget, a  magyarországi hadak parancsnokát. Jelenleg õ is Prágában tartózkodik, bizonyára kitörõ örömmel fogadja Nagyságodat. Vagy tudom ajánlani õfelsége öccsét, Mátyás fõherceget, aki ugyancsak jeleskedik a hadi tudományokban, s az ilyen témájú diskurzusoknak idejét szívesen szenteli.
    A fejedelem hosszú másodpercekig csak hápogni tudott, a báró nyájasan mosolygott.
    Zsigmond végre összeszedte magát, és mikor dühét már csupán vörös arca és nyaka árulta el, azt kérdezte Rumpftól: - Mit gondol excellenciád, mikor tud Rudolf császár a leghamarább fogadni?
    - Sajnos, erre a legnagyobb jóindulattal sem tudok válaszolni. Õfelsége ezekben a percekben fontos tudományos kísérleten vesz részt, azután Kepler úr fogja megmutatni új könyvének kéziratát. Este a spanyol követekkel vacsorázik, azt követõen pedig, ahogy azt már megtapasztalta a fejedelem úr, korán nyugovóra tér.
    - S hogyan alakul õfelsége holnapi napja?
    Rumpf báró egy kézírással teli kalendáriumot tanulmányozott, és sajnálkozóan csóválta a fejét. - Õfelsége holnap is elfoglalt. Egész nap lekötik a birodalom ügyei.
    - Csak akad egy üres félóra, amikor tudnék beszélni vele...
    - Az erdélyi fejedelem nagyon erõszakos. Vannak hercegek és más tartományurak, akik heteket töltenek Prágában, míg bejutnak õfelsége színe elé. Mind szépen kivárják a sorukat.
    - Háború van, excellenciás uram, s ilyenkor nem mi szabjuk meg a dolgok menetét. Én nem várhatok heteket, miközben a török fenyegeti országomat.
    - Az idõ óriási kincs, nagyságos uram, a kapkodás hiábavaló. Ne feledje: a bölcs ember nem rohan eléje annak, ami úgyis eljön hamarosan...
    A fejedelem otthagyta a kancelláriát.
    - Ha Rumpfon múlik, soha nem jutok be a császárhoz - mondta a folyosón az apródnak, Dezsõfi Jánosnak (Bethlen Gábort Bocskai magához vette). - Milyen jó, hogy egy éve olvastam Keplert. Bejelentkezem a császárhoz úgy, hogy én is szívesen belenéznék a csillagász kéziratába.
    Sokkal hamarébb a császár dolgozószobájában volt, mintsem gondolta volna Rumpf.
    Rudolf gyanakodva fogadta az erdélyi rokont. Mosolygott, kedveskedett, ám lerítt róla: nem örül neki. Persze, ebben ludas volt a fejedelem is: a császár Keplerre figyelt volna, az új elméleteire, közben Báthory Zsigmond szüntelenül csatákról, ostromokról és hadak fölvonulásáról beszélt. Budát emlegette, hogy föl kellene az idén szabadítani; ha megindul a császár serege, õ Debrecen felõl körbezárja Szolnokot, elvágva ezzel az egyik török utánpótlási vonalat. Igyekezni kell azonban, nehogy az ellenség magához vegye a kezdeményezést. Addig jó, amíg a keresztyén tábor diktál, és ott kényszeríti ütközetbe az oszmánokat, ahol neki alkalmas.
    Míg Zsigmond hebrencskedett, Kepler várt türelmesen. Tudta, a császár az õ embere, s hogy mi a helyzet Erdélyben meg Magyarországon, Rudolfot a legkevésbé sem érdekli.
    - Felségednek az õsszel üzentem Carillo atyával - hadarta félig suttogva Zsigmond. - Mit szól felséged ahhoz, amit a gyóntatóm mondott? A császár a szakállát simogatta. - Kedves fejedelem, röstellem, de ebben a pillanatban nem emlékszem, hogyan szólt az az üzenet.
    Rudolf helyett Zsigmond jött zavarba. - Pedig nagyon lényeges üzenet volt. Rendkívül fontos.
    A császár karonfogta a fejedelmet, közelebb lépett vele Keplerhez, jelezve: reméli, most már valóban a csillagász következik.
    - Szeretett öcsém, te is ismered az udvari pletykákat arról, hogy mennyire irtózom a papoktól, mióta egy asztrológusom azt jósolta: papi kéz fogja okozni a halálomat. Arra kérlek tehát, ha legközelebb személyes követedet elküldöd, az ne pap legyen.
    - Megbocsásson felséged, de Carillo atya a gyóntatóm, s nem mellesleg kiváló diplomata. Nagy szükségem van a szolgálataira.
    - Helyes, helyes... - Rudolf Kepler felé pislogott. - Hogy is szólt tehát az az üzenet?
A fejedelem nagy levegõt vett. - A lemondásomat szerettem volna tudatni felségeddel. Abbéli szándékomat, hogy Erdély trónját otthagyom. Kénytelen vagyok elválni a feleségemtõl, felséged húgától, Mária Krisztierna fõhercegnõtõl is. Úgy döntöttem, a világi hatalmat Isten szolgálatára cserélem el.
    - Rumpf említett valamit... - A császár összevonta szemöldökét. - Mondta, hogy nem tudod asszonnyá tenni a húgomat.
    Most Zsigmond nézett Keplerre: a csillagász rezzenéstelen arccal várakozott.
    - Nem próbálkozol? - kérdezte a császár.
    - Próbálkoztam sokszor - felelt Zsigmond. - Hiábavaló. Úgy tetszik, az Úrnak mások a szándékai velem.
    - S ha otthagyod Erdélyt, ki lesz az örökösöd?
    - Éppen errõl akartam tárgyalni felségeddel. Jelölje ki az utódomat. Nem akarom a balgaságom miatt fölrúgni a szövetségünket. Ahogy megállapodtunk két évvel ezelõtt, én Erdélyt lemondásom után felséged oltalmába adom.
    - Helyes! - A császár bólintott. - Beszéld meg a dolgot az udvari tanáccsal, rögzítsétek pontosan lemondásod körülményeit. Most pedig - Keplerre mutatott - gyere, hallgassuk meg az én kedves barátom legújabb eredményeit.
    - Felség, a hadi helyzetrõl nem szólunk?...
    - Katonai dolgokhoz nem értek, olyan ügyekben keresd Mátyás vagy Miksa fõherceget. Különben is, te ezzel ne törõdj. Add át nekünk Erdélyt rendben, azután teljesítsd remélt küldetésedet. A hadakkal majd foglalkoznak tábornokaink. Meddig szándékozol Prágában maradni?
    - Még nem tudom - hebegte a fejedelem. - Ez attól is függ, a megbeszélésekkel hogyan haladunk. Innen nem is akarnék már visszamenni Erdélybe. Olaszországba készülök. S onnét talán áthajózom spanyol földre i.
    - Pompás terv, elismerésem, kedves rokon! Fogadd szerencsekívánataimat is. Ideje azonban munkához látnunk. Kepler úr türelmetlenül vár.
    - Egyáltalán nem vagyok türelmetlen, felség - hajolt meg a csillagász. - Felségtek dialógusa igazán érdekes.
    - Mi azonban türelmetlenek vagyunk, drága Johann. Vedd hát elõ az irataidat, hadd mélyedjünk el a tudományokban!
    A fejedelem háromhetes tartózkodása alatt Rudolffal ezután már csak egyszer találkozott: 1597. március 6-án, mikor az aranygyapjas rend jelét a császár átadta neki.
    A ceremóniát némi huzavona elõzte meg. Báthory Zsigmond fölajánlotta Erdélyt az Ausztriai Háznak, ennek föltételéül azonban azt szabta meg, hogy: 1. cserébe megkapja a sziléziai Oppeln és Ratibor hercegségeket; 2. a prágai udvar kieszközli számára Rómában, hogy papi pályára lépve egybõl bíboros legyen; 3. a császár átadja a már korábban beígért aranygyapjas rendet. A tárgyalásokon részt vevõ tanácsosok válasza erre az volt, hogy 1. a fejedelem már akár most is a nevezett hercegségekbe költözhet; 2. a bíbornoki kalap megszerzése nem lesz egyszerû, ám Prága minden befolyását latba veti; 3. az aranygyapjas rend adományozása a spanyol király joga, a római császárnak abba beleszólása nincs, az ügy azért is nehézkes, mivel az aranygyapjas rend meghatározott számban adható ki, új adományozás esetén tehát meg kell várni valamelyik rendbirtokos halálát.
    Zsigmond ezen végképp dühbe gurult: - A szerzõdésünkben benne van az aranygyapjas rend, ráadásul ezt a császár már jóval elõbb megígérte nekem. Nem érdekel, mi úton, de az udvar szerezze meg!
    A császár fejét csóválva küldte Madridba a futárt: "Szeretett fivérem, itt van ez a követelõdzõ magyar, mit csináljak vele? Magam sem tudom, milyen módon, de hadd adjunk egy aranygyapjas rendet neki."
    Madridba válaszképp küldte a rendjeleket.
    Mikor a tanácsosok azt hitték, lenyugszik a fejedelem, az újabb ötlettel rukkolt elõ: - Azt szeretném, hogy Erdélyben az utódom Mária Krisztierna fõhercegnõ legyen. Õ már megmutatta, mekkora erõvel képes tartani a kormányrudat.
    - Nekünk van jelöltünk - csóválták a fejüket a tanácsosok. - Nagyságod lemondása után Erdélyben õfelsége, a legkatolikusabb uralkodó helytartója Miksa fõherceg lesz.
    - Miksa jó választás... - hümmögött a fejedelem. - Ez esetben a fõhercegnõvel mi legyen?
    - Hazatér Grácba.
    Zsigmond a bajszának helyét tapogatta. - Ha Mária Krisztierna Grácban lesz, én akár Erdélyben is maradhatok...
    A tanácsosok erre nem tudtak mit mondani.
"A fejedelem folyton változtatja véleményét, reggelre mindig más a szándéka, mint elõzõ este - írta Rudolf báró Grácba Mária fõhercegasszonynak -, követeléseit és vágyait szinte az idõjárás szerint cserélgeti. Minden törekvése azt célozza, hogy ne kelljen ott lennie, ahol a fenséges asszony, felesége van, s az ne legyen ott, ahol õ."
    Mária Krisztierna Fogarason kapta a hírt: köszönés nélkül távozott férje hazafelé tart. A lemondás ügyében egyezség egyelõre nem született, eredmény csupán annyi, hogy Gyulafehérvárnak Náprágyi Demeter személyében újra van katolikus püspöke.
    "Fenséges asszonyanyám - szólt Mária Krisztierna újabb, anyjához intézett levele -, olyan zavart vagyok, azt se tudom, mit írok. Isten után már csak fenségedben és a testvéremben, öcsémuramban bízom, a dolgok teljesen össze vannak zavarodva, kérdezhetném Bocskait is, ám õ se tud semmit, ráadásul féli, mi lesz. A fejedelem egyébként mindenért Bocskait meg Carillo atyát vádolja, azt mondja: õk az okai, hogy engem feleségül vett... Fenséges hercegnõ, anyám, Miksa fõherceget én egyáltalán nem kedvelem, a fejedelmen kívül senki mást nem akarok férjemül! Ha nincs a fejedelem, más nem kell. Fenséged azt írja, valaki nyilván megbabonázott, mert bolond módjára azt írom, hogy szeretem a férjemet. Nem babona ez, azelõtt is szerettem. Asszonyom, anyám, ha úgy találja, adjon tanácsot, mit tegyek, hogy a férjemet ne szeressem többé! Mert ha valaki, akkor õ babonázott meg engem... Igazán mondó, amíg élek, nem tudom õt elfelejteni. Most is úgy szeretem, mint azelõtt. Pedig azt mondják, úgy viselkedik, mint aki megzavarodott. Hol ide rohan, hol oda, kapkod, nem találja helyét sehol. Történjen minden úgy, ahogy Isten akarja, bárhogy is alakul, legszívesebben soha többé férjhez nem mennék, hanem elbújnék valahova, hogy a világ dolgai többé ne érjenek el. Tudom, ezt mindenki ellenezné, úgyhogy alávetem magam fenséged akaratának. Tegyen velem fenséged, amit jónak lát, mintha otthon volnék és most is hét- vagy nyolcéves lennék, annyira megadom magam annak, amit fenséged akar."
    Carillo Alfonz augusztus közepén ismét útnak indult Prágába, hogy ezúttal a fejedelem (zavaró) jelenléte nélkül folytassa a lemondással kapcsolatos tárgyalásokat. Báthory Zsigmond Gyulafehérvárott maradt, Mária Krisztierna az ország déli részérõl északra, Kõvárra költözött:
    "Nem is hiheti fenséged, milyen lassan és unalmasan telik itt, Kõvárott az idõ! Szívbõl kívánom, hogy a tárgyalások véget érjenek, hogy legalább tudjam, hová tartozom. Adná az Isten, hogy Gracban lehessek a templomszenteléskor, szívembõl óhajtom. De mit ér a puszta óhaj! Ha már nem lehetek otthon, legalább asszonyom, anyám volna itt! Ó, ha itt volna fenséged s vadászni akarna, a házból se kellene kimenni, mióta a hó leesett, a szarvasok és õzek oly közel járnak, hogy kõvel meg lehetne õket dobni, az ablakból rájuk lehet lõni... Asszonyom, anyám, kérem, ne vegye le rólam a kezét, ne hagyjon itt ebben a nyomorúságban, ezernyi veszély között!..."
 
 
 

PAPP LAJOS

Húsvéti fohász

Isten! ha vagy, s akárha nem vagy,
kérlek: és ez a kérés nem nagy
a Te végtelen hatalmadhoz -
bogár-fény a lángoló Naphoz,
harmatcsepp a zúgó tengerhez;
égõ könnycsepp (uram-kegyelmezz).
Te, ki rügyeket nyitsz tavaszkor,
s minden túlkomoly szívpanaszról
ilyenkor mosolyogva döntesz,
engedd imám sugár-körödhez!
Angyalok ülnek körbe Téged,
s hallhatod az ének-beszédet,
mint a patakok csobogását,
cseresznyeágak lobogását
sziromhullató tavaszi szélben;
s érzed minden sziromlevélben,
minden zsenge, hajlongó ágban,
helyben-völgyben, élõ világban,
a paránytól a legnagyobbig
erõdet, amely mér, küld, mozdít:
(uram-irgalmazz) lásd, könyörgök;
térdem alatt bánat-göröngyök,
s térdem alatt minden hiúság,
büszkeség, nyakas férfiúság.
Szándd meg roskadó térdem-vállam.
Ne hagyj zokogni mindhiában!
Nincs feszület, áldozat-oltár.
Az Apát nézd, aki Te voltál!
Fájdalmad akkor megértettem,
s szándékodat, abban a tettben.
Mégis! halld meg esdõ fohászom,
ha glóriádban nem is látszom,
s nem tudhatsz a hívõ seregben;
Istenem! ma hallgass meg engem.
S aki õt szülte, fölnevelte,
ápolta-óvta, s nyugta-kelte
érte volt: halld az Anyja hangját,
tudva, megértve tisztét-rangját,
s látván, mint retteg, félve-fájva;
nézz rá! Akár e romló tájra,
ahol színét veszti az élet,
ahol halni készülõk élnek.
Ura vagy az örök életnek,
s tudod, ügyet szavadra vetnek
az árnyak lent, s fény a magasban -
Itt térdeplek, törten-tudatlan.
Uram! lehet, hiába kérlek,
imámmal Hozzád föl nem érek,
mondom mégis, mondom magamban,
sírva-motyogva, szakadatlan,
õrlõdve-veszve bánatomban:
(kegyelmezz-uram) apa voltam.
Mondd, kit tudhatni jó apának;
kétségeim szavadra várnak.
Jó kertészként ez emberkertben,
mért õt vennéd, miért nem engem?
Te tévedezve nem gyomlálhatsz,
Te csak a jó pártjára állhatsz!
Uram! mint Fiad a kereszten,
szenved; látnom kell tehetetlen,
látnom a tört-sápadt virágot,
s az egyre fogyó hitet-álmot
s sötétedõ, szép szemekben.
Remény szökik a sûrû csendben.
A fájdalom vár csak az égen,
éjsötéten az éj-sötétben...
Istenem! gyámolítónk s õrünk
Te, aki mindent tudsz felõlünk:
fohászunkat hallgasd meg, Uram!
A Gyermeket, ne vedd el tõlünk.
 

HORVÁTH EÖ TAMÁS

Oda és vissza

Érd után rendszerint el szokott bóbiskolni, és fel sem ébred Székesfehérvárig. Pontosabban a Velencei-tóig. Az a táj meg sem maradt benne igazán.
    Nem aludt. Valami különleges határsávba ért, ébrenlét és álom mezsgyéjére. Ilyenkor zabolátlan képek, mondatok szabadultak el lelkének valamelyik titkos fiókjából, és ezek a képek annyira elképesztõek voltak, egyszersmind fékezhetetlen erejûek, hogy biztosan tudta, akármelyiket papírra vetné, hatalmas kulcsok kerülnének kezébe. De akárhányszor magához tért, perceken, pillanatokon belül elillantak ezek az ötletek.
    Egyedül utazott, család nélkül, és viszonylag felszabadultnak érezte magát. Bizonyos dolgokat nem akart magával cipelni az osztálytalálkozóra. Nem a feleséget, gyereket jelentette ez, hanem a megkomolyodott, rendezett hátterû férfi életérzését. Õ volt a nyughatatlan bohóc, véges-végig a gimnáziumi évek alatt. Bolond Istók. Bármennyi fájdalommal, csalódással járt együtt ez a létképlet, megrabolt pillanataiban mindig talpra rángatta.
    Velencefürdõ tájékán már egészen magához tért. A partot fürkészte vajon nekivetkõztek-e a június közepének a kamaszlányok? Valahányszor megpillantotta ezeket az éppencsak-domborulatokat, kezdõdõ íveket, valami dobolás indult meg benne. Máskülönben mint tanár és kezdõ rendezõ sokszor megtapasztalta: nem éri meg az izgalom ezekért az alakuló testtájakért.
    Várta már, nagyon várta, hogy a vonat elérje Várpalotát. A Bakony jelentette azt a világot, melynek meghökkentõ hepehupái mögé egészen különös dolgokat lehetett álmodni. Kicsiny falvakat még kisebb templommal, melynek foszladozó vakolatáról nyúltarcú magyar szentek szemeznek az emberrel. Városkákat, ahol pertuban van az értelmiség, és az egyetlen gimnázium nagytermében megtalálható még a régi, barokk szárnyasoltár.
    Akkor, az ifjúság idején miért nem voltak ezek láthatóak?
    Osztálytalálkozó lesz. Beülnek majd valami kedélyes, kis külvárosi vendéglõbe. Bort iszik, mert azt szereti, fehér bort. Mesél, ha kérdezik. Mesél arról pimaszfölénnyel, hogy úgy vitte valamire, hogy semmire sem vitte. Tátják a szájukat a többiek (már akik eljönnek): "te semmit sem változtál", és nem tudják, nem is merik bizonnyal kiejteni azt a szót, amivel telibe kaphatnák azonosságát.
    Azokban az ifjú idõkben nem volt barátnõje. Karcsú és széparcú, akinek végigcsókolhatta volna meztelen testét. Az a szóbeszéd járta róla, hogy nincs ki mind a négy kereke. Vagy éppen több van neki eggyel. Tudta ezt, és nem is nagyon törte magát, hogy normálisnak mutatkozzék, csak várta az alkalmat, hogy robbanthasson, hogy elszökhessen a Városból, és úgy térhessen vissza, hogy bárkinek bármit gátlástalanul a képébe vághasson.
    Aztán nem tért vissza.

Ha megáll, meg fog halni.
Így lenne talán a legkényelmesebb. Eldõlni hirtelen a homokban. Egy idõ múlva nem perzselné már bõrét a sivatag. Rezzenetlen szemû viperák kúsznának hozzá, és õ nem tudna felpattanni, elmenekülni. S mivel képtelen volna mozdulni, meg nem marnák, de egyenként végigtekergõznének rajta. Élne még, de a keselyûk, hiénák odatelepednének köré. Meg sem várván, míg kimúlik, belevágnák már csõrüket, agyarukat.
    Ha elereszti magát csak egy pillanatra is, vége.
    Szúrt a mellkasa, fájt élesen. Eltörhetett a bordája, mikor annyira megverték. Karvastag husángokkal estek neki, és a gazda búcsúzóul teljes lendülettel arcába rúgott. A moslék miatt.
    Sok minden ocsmányat, rothadt ízût megevett azokban a napokban, de ilyen szörnyût még soha. "Miért kedvelik ezt annyira a disznók?" Ez járt az eszében, miközben azon erõlködött, hogy ki ne okádja az állott, erjedt, pépes löttyöt. "Az ürülék sem lehet rosszabb."
    Arra gondolt elõtte, úgysem veszik észre a kondások, ha egy maréknyi vagy csak egy pofára való hiányzik a disznók ételébõl. Mit is féltenének azon a lucskos-ragacsos akármin? Körberöhögnék legfeljebb. "Nézd a nyomorultat, a szarházit! Moslékot zabál, moslékot!" Mégis úgy lopakodott az ólhoz, a vályúhoz, mint aki gyilkolni, vérfertõzni készül. Észrevették.
    Minden lélegzetvétel a Pokol. Most megáll, és megdöglik. Hát nem tökmindegy, hogy a Ház kapujában patkol el, vagy itt, úttalan úton, a homoktenger közepén?
    Hallotta, ahogy a kutyák nyomában acsarognak, lihegnek, horkantanak, tarkóján csattogott leheletük. Csak száz lépés még, csak ötven a birtok határa. Csak kiérjen, és semmi közük hozzá. Csak ezt a nyomorult pár kis lépést! De azoknak tele a gyomruk, szinte játszanak csak vele, nem is üldözik igazán. Voltak -e valaha ezek a jól tápláltak, ezek a szolgák halálosan éhesek?
    Már csak tíz lépés, talán öt, és nem fut tovább, mert ott magasodik fölötte két embertorony. Csóválják a fejüket és vigyorognak kajánul.

"Miért nem vagyok hûséges?"
A hatodik-hetedik pohár után senki sem hûséges. Valahogy minden félrelépés, lealacsonyodás könnyeden kezdõdik. Oldottan. Féldeci kisüstivel, ha van, de az Unicum is megteszi. Jóízû ételekkel. "Fonák, kétélû dolgok ezek, a száguldás, a mámor, mondja a józan, megállapodott ember. De akkor miért kívánom annyira, ha tudom, hogy fals, ingatag dolgok. És akárhányszor élem is át a csömört, a kiábrándulást, mivégre vágyom újra és újra csillapíthatatlanul a gyönyört, a száguldást?"
    Nem érezte jól magát. A roston sült fogas, a tartár, rá a száraz bor, ami fejébe sem szállt igazán, de mert mindezt hirtelen szinte behabzsolta, a gyomra és háta...
    És nem ez volt a legnagyobb baj. A régi társak, akik oly természetesnek vették akkor, hogy õ a nyughatatlan bohóc, most azt szajkózták mind, hogy lám, semmit sem változott. De hangsúlyaik oly ügyetlenül estek lefelé, hogy egybõl kiszivárgott: mind normálisak, rendezett hátterûek, akik másra sem vágynak, mint egy kis kéjre, száguldásra, de ezt sikerült már behelyettesíteniük más javakkal. Apróbbakkal, szolidabbakkal.
    "Egyedül miért én nem vagyok hûséges?"
Megdöbbenve bámulta Tinát. Aki sem különösebben szép, sem okos nem volt. Csak egyszer, úgy másodikban összekerültek a fizikakísérleten. Tinának volt fiúja. De az iskolaköpenyt akkortájt oly kedvesen karcsúsítottra tervezték. És alatta a pulóver, és az alatt valószínûleg már csak Tina. Szóval, abban a pillanatban olyan erekciója támadt, mint soha késõbb életében, mikor tátott szájjal bámulta a szexlapok címoldalát.
    Elterebélyesedett kissé. Különösen a feneke, ami két gyerek után nem nagy csoda. És beszélt, fecsegett egyfolytában a maga különös, kissé cigányos torokhangján, amivel annak idején annyi fiúnak elvette az eszét, aminek - akárhogy is - volt egyfajta tagolatlansága, igénytelensége.
    "Miért nem vagyok képes hûségesnek lenni?"
    A régi osztálytársakon gondolkodott, akik jóval szorgalmasabban, rendszeresebben éltek nála. Akkor is. Most is. Ha elkövetnek valamit, elõbb vagy utóbb, mindig kicsikarják önmaguktól a felmentést. Mert pontatlanok. Egyre felületesebben emlékeznek történetekre, arcokra, nevekre. Boldogok, mert felejtenek.
    "És én? Én miért nem vagyok képes megöregedni?"
    Tina búgott és csicsergett. Úgy tûnt, hogy nincs nagyon tisztában azzal, amit mond. Egyáltalán, hogy mond -e bármit.
    "Nem is szép. És lelkileg sincs túlságosan eleresztve."
    De akkorra megindult már benne a dobolás. Ha megfeszítené mindenét, ha bele is pusztulna, úgy vélte, akkor sem lenne képes visszaparancsolni ösztöneit. Semmit, az égvilágon semmit nem érzett Tina iránt. Csak le akarta fektetni. Keze talán már nem is saját keze volt, ahogy a nõ dereka felé kúszott.
    "Tényleg! Most férjnél van, vagy elvált már?"
    Ezek voltak öntudatának utolsó mocorgásai.

Talán az a legkeserûbb pillanat, mikor a vonat a megyét is elhagyja. És hiába gyors: zötyög, rázkódik, ami külön bolygatja az ember másnapos gyomrát. Hát még ha a lelkiismeret is másnapos! Pedig nem hányt, csak egyszerre sok lett minden, túl sok. Az ital, az élvezet, ami nem is volt élvezet.
    "Miért, miért, miért, miért, miért?"
    Elõzõ este: az aktus végéhez közeledve ugyanez zakatolt benne. És mindig, mikor olyasmit tett, amirõl tudta, hogy rossz, de nem maradt elég tartása ellenállni.
    "Egyszerû az egész. Kirohanok a vécére, dzsandázok egy retteneteset, és kizuhog belõlem ez az ocsmány éjszaka."
    Aztán belátta, hogy ez, bizony, nem így mûködik. Nemcsak másnaposság, harmad-, negyed-, sõt: hetednaposság is van a világon. És az elkövetett tettek addig randalíroznak az ember lelkén, amíg... amíg... Meddig is?
    "A test fájdalmát mindig a lélek fájdalma elõzi. Gyógyulni kellene, Mennyei érzés az a bizonyos csikordulás az ember gyomra tájékán. A hányinger helyét egyfajta fejfájás foglalja el. Azonkívül ott még a lelkiismeret-furdalás. Hogy hûtlen vagyok. Hûtlen örökre. Ha megérkezem, szökni érkezem. Ha megszököm, úgy, hogy hazatérhessek valahová. Miért olyan csodálatos, hogy képtelen vagyok megvénülni?"
    Városlõd, Kislõd, Szentgál. A vacsorát még biztosan nem lesz képes elfogyasztani. Néhány nap, néhány hét, amíg nem tud az asszony szemébe nézni. Éjszakánként különösen... Most már biztosan nem fog hányni.
    "Keresek valamit. Valamit, ami úgy van, hogy nincs. És ennek a valaminek, ennek a keresésnek a kedvéért néhanapján iszonytató vágyam támad pocsolyába hengergõzni. És mindezt csak azért, hogy mélységes csömöröm legyen életem dagonyáitól, hogy elképesztõen sóvárogjak egy talán meg sem nevezhetõ tisztaság és fényesség után. Amit egész biztos, hogy meg nem találok. Amíg élek, addig biztosan nem."
    A gyomrát feszítõ kõsziklákból lassan kezdtek letöredezni a kis kavicsok. Szemét lehunyta, és bizarr képek, gondolatok pattogtak elõ félöntudatából.
 
 
 

CSALA KÁROLY

Rosszkedv

Erõt vesz rajtam
a megadott rosszkedv
(bár érzem: nem ebbõl
volna jó vizsgáznom,
túl könnyû, kipróbált,
karikacsapás stb.)
mégis a rosszkedv formája
formálja mondanivalómat.
Ilyen a világ, nemde? -
ilyen érvelés adódik,
közhely, fölmentés-féle, butaság.
Miért legyek én olyan,
amilyennek e világ akar?
Miért legyen meg az õ akarata?
Mi ez a világ?
Az, ami õk, mindenütt szinte, ellenemre,
és ami ezek a bosszúságok, naponta.
Ugyan miért kopjak el úgy,
ahogy épp ennek a világnak tetszik?
Magamtól is.
Nem kell hozzá kölcsönzött
világ-rosszkedv.
 

Igazolványkép

Néz riadtan feleségem a képen,
szomorú szemmel bele a világba,
pedig csak szokvány igazolványkép
készül róla, hivatalos céllal.
Klárikám! Francba a világgal,
ha még szemedben is
ijeszteni képes!
 

Fogytán vagyunk

Régebben még,
a nagy ifjonti meggondolatlanságban
egymás szájából vertük ki a mosolyt,
olyan õszintén hittünka magunk
mindenható igazságában.
Ma már
keresve keressük,
mit miként tudnánk
megbocsátani egymásnak
közös és kivételes gyarlóságainkból,
s olykor
rettegve nézünk körül:
van-e még kinek?
Fogytán vagyunk magunknak.