ISMERETLEN VERSSZERZÕ

Széchenyi István második Tisza-völgyi útja során, 1846 nyarán látogatott el Szolnokra. Látogatása alkalmasint szemleút volt, hiszen mint a Helytartótanács közlekedési osztályának vezetõje terveiben mind a leendõ alföldi vasúthálózatot, mind a tiszai gõzhajózást illetõen centrális szerepet szánt az akkoriban még mezõvárosi ranggal sem rendelkezõ Szolnoknak. A nagy jelentõségû látogatás tiszteletére született az alábbi  alkalmi versezet, feltehetõleg valamelyik városi honorácior tollából.
    Széchenyi egyébként egy évvel késõbb, 1847. szeptember 1-jén is a város vendége volt, ahol részt vett az aznap megnyitott pest-szolnoki vasút Tisza-parti indóházának átadásán.
 

Ünnepi óda

Részlet

Csendes körödnek zajtalan életét
S édes nyugalmát most mi zavarta föl
Illy hirtelen s váratlanul, jó
Szolnoki nép? - -

Jöttödnek örvend, s így örömittasan
Buzdítva egymást minden igaz magyar
Szívü lakos szemlélni mégyen
A Tisza partira ritka látványt.

Nagy ünnepély ez! melly sok idõ során
Készülhetett a nemzeti fény magos
Díszére, mert hozzá hasonló
Nem vala még soha lakhelyünkön. - -

ISMERETLEN PONYVASZERZÕ

Az 1849. március 5-én lezajlott, gyõzelmes szolnoki csatáról jó néhány irodalmi alkotás született (Bajza József verse, Jókai Mór elbeszélése), egyebek között, több ponyvahistória is, amelyek jóformán már az ütközet másnapján megjelentek. Ilyen ez az ismeretlen szerzõ alkotta "versriport" is.
Réthy Lipót adta ki híres szarvasi nyomdájában.

Az igen nevezetes szolnoki csata

(melyben a németek közül 1500-an részint fegyver által, részint Zagyva vizében találták halálukat)

Részletek

Csendesen jõ a szél Szolnok városától,
Melegszik a reggel a nap sugarától,
Szépen dereng a nap, és mégis mennydörög,
Zúg a mezõ mint a dühöngõ fergeteg.

Ugyan mi csuda-e, miféle jelenet?
Hogy zeng az ég, s sehol nem látni felleget,
Amily csodálatos, oly borzasztó jel ez,
Hogy az ember szíve és vére hüledez.

Rémülten futkosnak szanaszét a népe,
Nem nyughatik sehogy felizgatott szívök,
Egymást kérdezgetik, miféle zengés ez!
Mely Szolnoktól olyan borzasztón dörgedez.

Ne féljetek semmit, szeretett polgárok:
Reggelig faszolnak a német sógorok,
Kemény gombócokat a magyar ágyúból
S oly nagyot, hogy tízen, jóllaknak egyebõl.

Nyomorult zsoldosok, mit akartok velünk,
S mi okból jöttetek fegyverrel ellenünk,
A békés népeket miért ingerlitek,
S a nép szabadságát miért irigylitek? - -

Mért irigyeltétek szent szabadságunkat,
Miért tapodjátok törvényes jogunkat?
Hisz, mi egy morzsát sem kívánunk tõletek,
Inkább magunkét is megosztjuk veletek.

De hisz, észre hozunk majd mi benneteket,
S mi egy nemzet, majd tudatjuk veletek,
Egy nemzet, mely védi arany szabadságát,
S érte bátran nézi a csatán halálát.

Úgy hisszük, hogy azt már eddig is tudjátok,
Mert jól megritkult már köztünk gaz fajtátok!
S fogadjuk, hogy innen haza egy se szalad,
Itt fogtok nyugodni, szabad földünk alatt.

A szolnoki hídnál, széles sáncot ástak
A német sógorok, mikor itt tanyáztak,
Bele kuporodván vígan fütyörésztek:
S mint ürge lyukából belõle kinéztek.

Azt hívén, hogy õk itt legyõzhetetlenek,
Hogy itt a magyar nem mer jõni ellenek.
Lassan német sógor, azért, hogy van sáncod,
Eljáratjuk véled még a kecsketáncot!

Március havának 5-dik reggelén
Öröm zajlik vitéz Damjanics seregén,
A huszárok gyorsan lovakra pattanak,
S honvédekkel vígan Szolnoknak tartanak.

Mindegyike halált visz vitéz fegyverén,
S elsõ akar lenni a csata mezején,
Jaj neked, odvasban ülõ szolgasereg!
Reszkess, mert a magyar ügetve közeleg!

Ahogy a seregünket a német meglátja,
Teli lett a plundra, szûk lett a kabátja:
Ágyúit reszketve a sánchoz hurcolja,
Sütögeti, s ijedt homlokát ráncolja.

Azt hívén, füsttel a magyart megijeszti,
S magához közelebb jönni nem ereszti,
Dejszen német sógor, megcsaltad magadat,
Készítsd csak ütlegre viszketõ hátadat.

Seregünk nem soká nézte a paradét,
De megfogta mindjárt vastagabbik végét,
A harmadik zászlóalj oroszlánjai,
És a vörös sapkás sereg sárkányai

Mint a sasok csaptak a német csapatra,
Hogy ideje se volt már az ágyúzásra,
Eleredt ijedten vitéz futásának,
Tartván egyenesen csak a vaspályának,

Melyen elillani volt vitéz szándéka,
De most ez egyszer nem sikerült játéka,
Mert ott is magyarra bukkant szegény pára,
Aki kivont karddal köszönt a gyávára.

Hátulról szuronnyal taszíták elõre,
Elõlrõl kard s szurony nézett a szökõre:
A huszár vagdalta, hogy kifáradt bele,
Kiméletlenül bánt a honvéd is vele.

Ez volt ám a lakzi, e volt a rókatánc,
Ilyeneket keres a német meg a rác,
Nyaka a hegedû, s hegedül a huszár,
Kardja a vonója, mely inain kuszál.

Szinte rengett a föld a vasasok alatt,
Midõn lovaikról küldettek le hanyatt,
Kik még megmaradtak, szökni iparkodtak,
S egy utcán Szolnokból mind kitakarodtak.

Hanem száraz háttal ezek sem szökhettek,
Mert a huszároktól jól elkerítettek,
S nem tudván már hova s merre menekülni,
Forró izzadságtól akarván meghülni,

Zagyva hullámai közé rohantanak,
Utánok a fürge vadászok tartanak,
Lövik kácsa gyanánt, s küldik a fenékre,
És lett a halaknak bõségesen étke.

Ekképpen végzõdik a szolnoki csata,
Hol a magyar ugyan gazdagon arata,
Tizenegy ágyú, por, pénz volt a jutalma,
S mi több, hõs lelkének dicsõ diadalma.

1849. március

BÖLÖNI GYÖRGY

A kiváló író, publicista, kritikus (1882 - 1959) a múlt századelõ modern mûvészi törekvéseinek avatott és lelkes támogatója volt. A mûvészeti írásait tartalmazó, vaskos kötetbõl választottuk ki Fényes Adolfról (1867 - 1945), a korszak egyik legerõteljesebb festõjérõl írt cikkét, hiszen Fényes pályája és mûvészete elszakíthatatlanul Szolnokhoz kötõdik.
 

Fényes Adolfnál

Részlet

Mûteremben vagyunk, Fényes Adolf pesti otthonában amelyik csak amolyan téli szállásféle, lévén igazi hazája a szolnoki mûvésztelepen. És elõttünk áll a mi híres piktorunk: széles, erõs, vállas ember, kinõtt ujjú, festékes mellû kabátkában, melyen rajta van képeinek minden színe. (Úgy lehet múzeumba helyezni, mint Munkácsy palettáját.) Arca húsos és kárminvörös, egészen Lucien Simon embereié, testében imponáló, hogy szeretnõk kényelmes karosszékbe ültetni, vállára adni a papi palástot, kezébe a bibliát, bolthajtásos szobába helyezni sárgás fényt hintõ gyertya mellé, mint Rembrandt rabbinusait. Így gondoltam mindezt magamban, amint szétpillantgattam a képek között, és hamarosan megtudtam - mondotta õ maga -, hogy nem is járnék messze az igazságtól. Legalább õseit illetõleg, akik tekintélyes rabbik famíliáját alkotják az országnak, édesapja éppen Kecskeméten munkálkodott, szépapái szerte az országban, egyik közülük pedig a tizennyolcadik században Buda zsidóinak tekintélyes rabbinusa volt.
    Két állványon két megkezdett csendélet állott (egyik jeles amatõrünk: Nemes Marcell lesz gazdájuk), rajta tulipános, rózsás, szegfûs, magyar mintájú, apró tányérok, a szomszédságban pedig képek, újak, közönség szeme elé nem kerültek, melyek a nyáron Szolnokon, aztán késõbb Velencében készültek, egy templom intérieurje, egy Velence lagúnák és tenger nélkül, az architektúra szépségeivel, aztán egy finom hangulatú szolnoki vasárnap délután, amint bágyadt árnyékokat vetnek a fák a forró utcára, és délutáni könyörgés után tempósan ballagnak ki a templomajtón az öreges hívek. Aztán régebbi stációi életének, amikor még sötétbarna, fekete volt, és nem látta a természet szétterülõ színeit, aztán amikor Vác utcáin, Esztergomban, Szentendrén, Óbudán és másutt, kis városok életébe kóstolgatott bele.
    Ilyen képsokaság közepén, nagy mûteremszoba festett holmijai között kérdezgettem, amikre kíváncsi lettem, miket hozzátartozóknak szerettem életébõl a képeihez.
    - Jogász voltam - mondta -, de már gimnazista koromban rajzoltam a Borsszem Jankó-nak. Semmit sem tudtam, nem is láttam addig semmit, csak amit mint kisdiák nézegettem Kecskeméten vásáros napokon, reggel nyolctól kilencig, a keresztény hittanóra alatt, bódékban, ahol gyönyörködhettem a felséges uralkodóház arcképeiben s más olajnyomatokban. Teljes kulturálatlan voltam tehát, és véletlenül ismerkedtem meg egy szobrásszal a tánciskolában, aki beszélt nekem arról, hogy van mintarajziskola, ahol mûvészetet tanítanak. Aztán odakerültem - valaki megcsinálta helyettem a felvételi rajzaimat, és rajzoltam gipszeket, folyton gipszeket, és boldog lettem,
mikor Székely Bertalanhoz kerültem a természetutánzó osztályba...
    Kerek karimájú, nyári szalmakalap került aztán fejére, hogy átmehessünk a hûvös szobába, hol más képek csoportja fogad. De közben beszél, és nagyszerû beszélõt ismerünk meg benne, aki nem anekdotázik, nem is üres, kihegyezett finomságú causeur, de ember, kibõl elõbuggyannak jószántukból mondanivalók, nem üres hiábavalóságok, de okos, rendszeres, logikusan összekapcsolódó és élvezetes megfigyelések. Ha jó piktor nem volna, és nem jelentene a maga mûvészetével szép, különálló értéket a magyar piktúrában, akár fel se vegye az ecsetet: örömet szerez, amint élményeket mesél.
    Magyar mûvészek pályája akkor kezdõdik, amint kikerülnek az ország határaiból, és régi kultúrák mûvészetei kezdik meg hatásaikat, mikkel megjelennek a nagy csodálkozások, megindul a tanulás, forrongás útban a munka felé. Fényes Adolf idejében még München volt a piktorok Mekkája, közvetlen kulturális kapcsolat nem született meg Budapest és Párizs között, és õ mégis Weimarba került.
    Véletlenségek igazgatták ezt az útját is, késõbb jutott csak Párizsba, hol a Julian Akadémia fénykorában ott dolgozgatott.
    - Korán észrevettek itthon - beszélte. - Már Weimarból küldöttem szép képeket melyek keltettek bizonyos feltûnést --, mert nem tudtam ecsettel dolgozni, és hol bicskával, hol más eszközökkel igyekeztem felrakni a színeket, ami olyan pointilista formát adott a képeimnek, pedig nagyon messzirõl hallottam akkor arról harangozni. A tanárom azonban biztatott, hogy tehetségem van.
    Aztán megnyertem itthon egy utazási ösztöndíjat, végigjártam Európát, Hollandiában és Belgiumban ismertem meg igazán Rembrandtot, aki nagy hatással volt reám. Így kezdtem meg, hazatérve, Szegény-emberek ciklusomat, mellyel már valaki lettem. [...]
    Hazajõve kis magyar városokat kerestem fel, és évek múlva így jutottam Szolnokra. És úgy érzem, hogy abban ami Szolnok körül a mûvészetben kialakult, amit Szolnok hozott, abban nekem is van valami érdemem. [...]
    Na, de búcsúzzunk, és kézfogással térjünk vissza Fényes mondásához, hogy miben is van az õ érdeme? A Nemzeti Szalon egy halott osztrák festõt (méghozzá katonatisztet) igyekezett mostanában új életre kelteni: Pettenkofent, akit a maga idejébõl - a hetvenes években pingálgatott - tûzzel-vassal sem lehetne a magyar mûvészet történetébõl kihajszolni. Az elsõ ember, aki magyar tájak, kisvárosi jelenségek festõértékeit észrevette, és magyar motívumokat pikturális szemmel hozott elénk. Valamilyen õse õ Fényes Adolfnak, és éppen az teszi ma Fényest meg képeit aktuálisokká, hogy megmutassuk: hová szárnyalt, mennyit finomodott, és milyen mûvészi értékké emelkedett az a festészet, mely népies vásári zsánerképekben és etnografikus szellemben tárult
még Pettenkofen elé.
    A magyar föld megfestésénél eltûntek ma már ezek a mellékes szempontok, és hogy nem váltak puszta "tájképekké" e magyar tájak, a természetrõl faragott portrékká, hanem adnak a magyar élet közvetlen levegõjébõl is, ez Fényes Adolf kiválósága és érdeme. ---
1910

BARANYI FERENC

Halálkastély

Részlet az azonos címû ciklusból

F. Bede László 1891-ben született Szolnokon. Munkás volt, a MÁV javítómûhelyében dolgozott. A Tanácsköztársaság idején a megyei direktórium katonai szakosztályának vezetõjévé nevezték ki.
    1920 áprilisában Héjjas Iván különítménye elhurcolta, s egy magányos erdészházban - az úgynevezett Halálkastélyban - válogatott kínzásoknak vetette alá. Társaival addigra már végeztek: Pálfy János nyomdász holtteste nagyvadak nyúzására szolgáló kampón lógott egy csempézett kamrában, amelynek padlóján Virág János lakatos teteme kettévágva, asztalán pedig Hoksári János fûtõ hullája megnyúzva hevert. F. Bede Lászlót még elevenen deszkakoporsóba fektették, és átfûrészelték a fejét.
 

Mert az ember mindenre képes:
fogat piszkál, mikor kivégez,
koporsódnál újságot olvas,
még bekecse bõre is ordas.

Mert az ember mindenre képes:
bankókra váltja, amit érez,
pénzzé teszi szerelmét, gyászát -
kamatozó letét a válság.

Mert az ember mindenre képes,
kétli, amiben illetékes,
ám abban, mihez köze nincsen:
olyan biztos, akár az isten.
Mert az ember mindenre képes,
ha megsimít is - összevérez,
ha megsegít is - föld alá nyom.

Élete túltesz a halálon.
1989

MÓRICZ ZSIGMOND

Móricz Zsigmond (1879-1942) gyakran járt Szolnokon is, a megyében is, számos riportja született útjai során. 1930-ban õ tudósította a Pesti Naplót és a Magyarországot a hírhedt tiszazugi méregkeverõ asszonyok szolnoki perérõl, a korszak legmegdöbbentõbb bûnügyének tárgyalásáról. Négy riportot írt a perrõl, összeállításunkban a legelsõt közöljük.

A rossz virágai

A téli nap rosszul világít.
    Homályos a nagyterem, és homályos ez az egész ügy.
    A terem tömve van hallgatókkal, a folyosók tömve csizmás, falusi tanúkkal, és a vádlottak tömve
bûnökkel.
    Két asszony áll a bíróság elõtt.
Ahogy megnézem, két tisztes, fekete ruhás, derék parasztasszony. Úgy állnak ott, mint az Úr asztala elõtt úrvacsoravételkor. Rangosan, gõgösen, tisztán, Isten-ember elõtt kijelölten, megbecsülten s minden érdemük tudatában. Ott van a magatartásukban a tizenhét hold földbirtok irigyelt vagyona, a kamarás, hombáros ház, a sifonos, sokruhás lakás, a tiszteletes, elõre köszönõs falubeliek. Ott a nagyobb mûveltség, az úriemberek megbecsülése, a messze földig, a székvárosig, a megyéig terjedõ hírnév.
Egyik megölte volna az édesanyját, a férjét és a szeretõjét.
    A másik az egyetlen fiát és az urát.
    Nézem az arcukat.
    Nem szemétnép, nem alja, nem ocsú. A magyar nép dísze, virága. Annak a kálvinista magyarságnak két remek asszonya, amely valóban a nemzet törzsökéhez számítandó. Fiatalon szépséges hajadonok, majd dolgos hitvesek, gondban égõ anyák, s ma bölcs és mindent tudó, irányító nagyanyák - koruk szerint.
    És itt állanak a bíró elõtt, és kényelmetlenül, röstelkedve, pironkodva kell tûrniök, hogy rájuk pirít, mint õk a hazug gyermekre. És hallgatniok kell, és hazudniok kell, ha az életüket meg akarják tartani, és nem tudnak hazudni, s inkább bevallanak mindent, azzal a türelmetlen pillantással, hogy: "Jól van, jól van, hagyják már..."
    Dari Julianna és Szendi Mária.
    Lassan lefoszlik róluk a férjük neve: egyének, egyéniségek.
    Az egyiknek az anyja fösvény, igazi parasztasszony volt, s õ mulatós menyecske, állítólag megsütötte neki a légyporos pogácsát. Az urát unta, a szeretõjét unta, beteg gyomorbajos ember, nem volt érdemes velük kínlódni.
    A másik a száz legényes asszony. Csodákat mesélnek róla a a folyosón, urak és parasztok hemperegtek tiszta párnáin, ki tudja, hányat lakatott jól arzénnal - csak két életet keresnek rajta.
Két beteg erkölcsû nõstény. A falusi rosszak.
A cifrák, buják, a cégéresek: jó barátnék.
    Különös, hogy nagyanyakorban éri utol õket a sors.
    - Csak húsz évre visszamenõleg vizsgált a csendõrség - mondja a folyosón egy báránybõr süveges pogány.
    Bizony húszezer évre vissza lehetne menni: mindig volt ilyen. Az anyák legkedvesebb szava, hogy "megeszlek" s az, hogy "dögölj meg".
    A hitványát, betegét, a rossz erkölcsût népítéletszerû közvélemény ítéli halálra. Ezek csak végrehajtották az ítéletet.
    Rossz hírû, rossz vérû némberek hajtották végre, s mégis, úgy látszik, közítélet volt.
    Különös zavar uralkodik ebben az életben; az õsidõk morálja ütközik a modern életével.
    Ma minden élet szent.
    Az õskorban csak a hasznos emberek élete volt az.
    Melyik a helyes?
    Nyilván a mai fölfogás. Hiszen az õsember halálra ítélte a betegen született gyermeket, s a szellem hõsei a testi gyötrõdõk közül kerülnek ki.
    Ezek az asszonyok egyéni érdekük szerint nézték az életet, s a leány megölte az édesanyját, anya megölte az édes gyermekét.
    Tettük szemben áll az emberiség mai felfogásával.
    Súlyosbítja, hogy a rosszak cselekedtek, lotyók, a nemi örömök hajszolói.
    Ez a két asszony, amint itt áll, lakkcipõben, fekete bársonyban és elõkelõen a bíróság elõtt, nagyanyakorban és testiségüket máig parádézva: félelmetes jelenségek.
    A rossz virágai ezek. Hasonlítanak a mérges gombákhoz, amelyek ragyogó díszükkel akarják megtéveszteni a gyanútlanokat.
    De mégiscsak szórványos jelenségek. Nem fogadom el õket a magyarság s a kálvinistaság képviselõinek. Két bûnözõ!...
    De százhetven esetben folyik vizsgálat, és negyvenhat gyanúsított már be van fogva. Ez a megdöbbentõ.
    És ez mind a háború következménye. Az emberélet olcsó lett. A gyilkosság mûvészet.
    A Rossz ráborította hullámait a magyar népre is.
    És a Rossz virágai virítanak, mint a tûzvész az éjszakában.

Szolnok, 1930. január

NAGY LAJOS

1932 áprilisában Nagy Lajos (1883-1954) három hetet töltött Szolnokon. E három hét eredménye a "Vidéki magyar város 1932-ben", mely még ugyanabban az évben a Századunkban jelent meg, majd a Hódmezõvásárhelyrõl és Gyõrrõl írottakkal kiegészülve, "Három magyar város" címmel, 1933-ban könyvalakban is napvilágot látott. Ezzel a könyvével - és az 1935-ben publikált remekmûvel, a "Kiskunhalom"-mal - Nagy Lajos, mindenki mást megelõzve, a magyar irodalmi szociográfia úttörõje s egyben megteremtõje lett. Már csak ezért is megérdemelné, hogy az 1990-es évek elején eltávolított, szolnoki tartózkodását megörökítõ emléktáblát visszahelyezzék egykori szálláshelyére, a Szapáry utcai volt Nemzeti Szállóra.

A korzó és a szegénynegyed

Részlet a "Vidéki magyar város 1932-ben" címû mûbõl

A korzózás [...] egy méltóságos rangú, grófról elnevezett utcában történik. Az utcák általában elhalt grófok, bárók, volt miniszterek, volt helybeli notabilitások neveit viselik. Az elmaradhatatlan Petõfi, Arany, Jókai, Kossuth utcák itt is föllelhetõk. A kurzus utcakeresztelése annak kezdete óta folyik. Kalap utca, Trombitás utca, Alma utca - az ilyen nevek sorra megszûntek, s lettek belõlük: Gróf Edelsheim Gyulay Lipót utca, Báró Wenckheim Fedor utca, Westermayer Kamill utca. Hiába volt a régi utcaneveknek történelmi, néplélektani motivációjuk, például: Háromrózsa utca - mert az utcai kocsmárosnak három szép lánya volt; vagy Félcsizmasor - mert végig csizmadiák laktak benne, de csak az egyik oldalán.
    De csak a modern házakkal szegélyezett, kövezett utcák nevei estek áldozatul a konstruktivista buzgásnak - a szegények utcái sáros testükkel, vályogtalan viskóikkal nem mutatkoztak méltóknak, hogy grófok, bárók, volt polgármesterek és plébánosok nevére hallgassanak, ezek megmaradtak Harcsa utcának, Tófenék utcának. Sõt a névtelen utcák is, ha szegények utcái, mind egyszerû, régimódi neveket kaptak. Virág utca, Tutaj utca.
    Szegények utcái! Csodálatos, mibõl hová zuhan az ember, ha a kõházas, aszfaltozott-kövezett Potemkin-részekrõl háromszáz lépésnyire elsétál. Az úttest már kövezetlen, a talaj puha, fekete föld, nedves idõben úszó sár, autónak, kocsinak alig járható. Egy helybeli úriember elmondja, hogy az õ nõvérei úgy jártak bálba, hogy kiöltözve egy rocskába álltak, s a rocskákat két-két férficseléd cipelte. A kerékvágások harminc-negyven centiméter mélyek. Ezen a területen a házak mindinkább vityillókká válnak. A város egy nevezetességszámba menõ részében már utcák sincsenek, szeszélyes sikátorok tekergõznek szédülten, a nádfedelû, vályogfalú putrik egymás hegyén-hátán, alacsonyak, görbék, düledezõk, ablakaik kicsinyek, udvaruk nincs, az egyes házakat elválasztó szabad területek kisebbek, mint maguk a házak, a házak mellett mintegy melléjük ragasztott kis ketrecszerû pótépítmények. A kerítések mindenütt régi, korhadó deszkák (az egész városban vasrács kerítés mindöszsze ha tíz van). Olyan ez az egész halmazat, mintha csak valamikor lett volna egy szegény, de épkézláb falu, de az Isten fölemelte a tenyerével, talán hogy máshová tegye, s azután az egészet leejtette. A sikátorok szûk kis útvesztõk, nevük nincs, csupán a városrész nevét s a ház számát mutatják a kiszögezett táblák. Ha itt tûz ütne ki! Fantasztikus méretûvé válhatna félóra alatt. Pedig a városban két tûzoltóság is van, teljes fölszereléssel, autókkal. De az autók ide be sem juthatnak. És honnan vennék az elégséges vizet? Húsz-harminc házra esik egy közös kút... Csatornázás itt s általában a Potemkin-részeken kívül esõ területeken nincs. Szennyvízgyûjtõ medencéket ástak, emésztõgödröknek nevezik õket, de az emésztõgödröknek nem elég jó a gyomruk, gyengén emésztenek, s gyakran fölfakad a szennyvíz, kietlen kis tócsákat képezve.
    Mi lehet itt a házakban, belül a falakon? Az éjjeli menedékhely ehhez képest világvárosi grand hotel. A helybeli amatõr geográfus, akinek lelke a konstruktivizmus szüntelen gyakorlásában már úgy kikérgesedett, mint a paraszt tenyere a szántásban, így ír: "Igazi városalja. A kis házikók (házikók!) egyikébõl-másikából a szobából mindjárt az utcára lép az ember. Udvara nincs. Már az rangot, módot jelent, ha gádor is van a ház elõtt, melyet gazdája az idegen szemek kíváncsisága elõl sûrû léccel véd."
    Egy kitûnõ ismerõsöm, aki újra és újra elkalauzol a külvárosba, annak festõi szépségét magyarázza - de valahogy hasonlít ez a magyarázat ahhoz, mikor a klinikán egy áttételes rákos daganatrendszerre azt mondják: szép eset. De õ erõsítgeti: "Ne hidd, hogy ennek a szörnyû »szép« terepnek a lakói szomorú és boldogtalan emberek, szegényesen ugyan, de megélnek. Iparosok, földmûvesek, kubikusok, halászok. Cigányosan bohém a kedélyük, magyarok ezek, nem oroszok. A házakban van rádió, összejárnak egymáshoz, citeráznak, el-elmulatnak."
És csakugyan, egy futballpályát is látok, melyet most víz borít, s egy bennszülött fiatalember magyarázza: ha megmarad a víz, akkor a nyáron pólót fogunk játszani... Még egyszer: ha itt tûz ütne ki! És már jelentkezik is a cigányosan bohém kedély, mert ilyen a kedélye annak a másik úriembernek, aki elõtt így rémüldözök. Leírhatatlan fölénnyel mosolyog: "Az lenne csak a jó! Lenne egy kis mozgás, építés, üzlet. Lehetne keresni!"
    Ebben a városrészben lelhetõ fel a város hatóságilag elismert prostitúciója is, mármint a közhasználatú hölgyek, kiknek létszáma kilenc. Egy-egy szerelmi légyott ára két pengõ, a hölgyek látogatói diákok s kis fizetésû tisztviselõk. Egy hölgy üzemi költsége - lakás, koszt, kozmetikai szerek, cigaretta - havi kétszáz pengõ. Ugyane városrészben öt család él meg ennyibõl. "Lám, az már elhibázott intézkedése volt Vass Józsefnek - magyarázza az anyagilag érdekelt hatósági úriember -, hogy megszüntette a nyilvánosházakat; azelõtt három nyilvánosház volt, huszonnyolc-harminc nõvel, megszûnésük nekem négyszáz pengõ havi jövedelemcsökkenést jelent Minden intézkedés jó, de ez az egy határozottan elhibázott volt..."
    Feltétlen szükség van tehát, a hölgyek csekély száma miatt is, a hatóságilag csak titokban elismert, úgynevezett nyilvános... akarom mondani: titkos prostitúcióra. Hogy  mi volna az, azt nehéz megmondani, de valami kétféle dolog: az egyik, hogy van ötven-hatvan nõ, lányok és asszonyok, akik mindenki által ismert "titkos" találkahelyekre járnak, vagy ilyenekre elhívhatók, ezeknek ára öt-tíz pengõ, kizárólag az úriemberek számára; a másik - ez már nem is prostitúció, hanem szerelem a magántulajdoni társadalom világában. Például harmadszor láttam a kávéházban egy öregedõ, de még mindig csinos, különösen jó alakú hölgyet együtt ülni két férfival. Már az elsõ alkalommal megállapítottam a tényállást: szerelmi háromszög esete forog fenn. Brillírozni akartam lélektani érzékemmel, egyszersmind föl akartam világosítani a helybelieket. Alig kezdtem azonban a magyarázatba, nevetve hurrogtak le: köztudomású! A kis kövér férfi hivatalnok, az asszony férje; a nagy melák ember hivatalnok, a kis kövérnek fõnöke s az asszony barátja.
1932

OROSI JÓZSEF

Szolnokon született 1916-ban, és a fasizmus áldozataként ismeretlen helyen pusztult el, 1944-ben vagy 1945 elején. Bár a Verseghy Gimnázium tanulójaként tudatosan készült a költõi pályára és tizennyolc éves korában a Szolnoki Tükörben már verset publikált, kötetet soha nem volt módja megjelentetni. Költõi kibontakozásának - akárcsak életének - a zsidótörvények vetettek véget.

Híd alatt

A szolnoki Tiszánál

Milyen bolondos híd is ez,
úgy ível s bukik le, mintha
Lenne az istenek kezén
Gyorsjátékú égi hinta.
Égi hinta, melyen pajkos
Istennõ ül s kötelet
Egy jókedvû istenficsúr
Lóbálna a világ felett

Emberek hídja pedig ez
Most is autó meg szekér -
Erõlködnek fel. Lent lesem
Várom, hogy útjuk összeér.
Selymes, sima út az egyik
Az úri, az autóé
Botorkálós, káromkodós
A másik, földönfutóé.

Úgy lesem a találkozást
Hátha eljött a pillanat
és eldõl, ami el nem dõlt
Százszor százezer év alatt.
Várom, hátha egymásra ront
Ott fenn most úrnép meg szegény,
Két egymásra szabadított
Fenevad Isten tenyerén.

... De nem. A gép már elsuhant
S döcögõ pont lett a szekér.
Amaz biztosan bálba megy,
Emennél biztosan enni kér
A gyerek, hát iparkodik,
hogy adjon neki ennie,
ha lesz mit... S ha nem lesz, mi lesz?
Hát akkor se lesz semmi se.

Hogy siettek bár meglehet,
Elfordították arcukat
Meg ne víjják valahogyan
A harcot, hajj, a harcukat.

Siettek, sietni muszáj -
Úgy hagytak itten magamat,
Mint ajkamat már a mosoly
Mint az eget az alkonyat.
1930-as évek
 

Juhász Gyulához

A Tiszán nézted annyi csendes esten,
Árnyad most is partján leng feketén.
A sóhajom a vízen leeresztem,
Hátha ott köt ki messze Szegeden.

Óh, fogd el a sóhajt álomhálóval,
Boldog halott halász, a víz felett,
S felelj rá valamit, nem földi szóval.
Szél hozza vissza az üzeneted.

Egy ifjú vár itt rád. A homlokán még
Egyetlen gyönyörû reménysugár ég:
Hogy selymesebb a göröngy odaát,

Hol Téged, elhagyottat is szeretnek,
Ahol erõs a gyenge és a gyermek,
És figyelik a költõ szavát.
1930-as évek

SZANDAI SÁNDOR

A Szolnokhoz tartozó Szandaszõlõsön született 1903-ban, és Budapesten hunyt el 1978-ban. Nevét a mûvészettörténet tartja számon. Autodidakta, jeles szobrász volt, eredeti felfogású, igazában semmilyen kortársi irányzathoz nem kapcsolható, kísérletezõ kedvû mûvész. Azt azonban kevesen tudják róla, hogy írónak indult. Az 1920-as években a Nyugat, a Munka és a Népszava közölte novelláit, majd a szolnoki Irodalmi Kurír, amelyet maga alapított és szerkesztett. Alábbi novelláját ebbõl a lapból választottuk ki.

Varjú a karón

A forró napon csoportokban kígyózott a menet. Férfiak és asszonyok rongyaikban tarkállottak. Az országúton egymás hangját még túlzsibongták, de mire a városba értek, már némán ballagtak egymás mellett, mintha halottaskocsit kísérnének.
    Megállottak a piactéren, a városházával szemben. Az árujukat pakoló piaci árusok csoportja még növelte a tömeget.
    Földmûves munkanélküliek voltak.
    A forró aszfalton ácsorgókat sûrû süket csönd lepte meg.
    Hónapok óta készülõdtek a tüntetéssel. Vezetõjük Fekete András volt. Csontos arcát sötét barna szín borította. Apa, anya nélkül nevelkedett a faluban. Mire megnõtt, végigszolgálta a falut, kenyérért. Amikor a háborúból hazakerült, ott folytatta a munkáját, ahol abbahagyta. Beszédes természetével a falu napszámosainak vezetõje lett.
    A polgármester szobájában álltak. Két társa gyámoltalanul, lehajtott fejjel, eleinte még bátortalanul bólongatva helyeselte Fekete András beszédét, de késõbb a polgármester kiáltására a bólongatást is abbahagyták.
    - Munkát kérünk! - könyörgött fekete ünneplõben András.
    Nem nélkülözõk voltak, hanem éhesek. Egyszerû földmunkások. El sem indultak volna kérni még most sem, ha András nem beszéli rá õket.
    - Fáradságosabb a paraszt embernek kérni, mint tûrni - motyogta András.
    - Maguk zavargók! - kiabálta a polgármester. - Akiknek még ilyen jó fekete gúnyájuk van, mint kendteknek, azok nem éhezhetnek annyira, ahogy azt itt sírják.
    - Ez csak azért van, nagyságos polgármester úr, mert tisztes gúnyánkat csak nagy ünnepeken szoktuk felvenni, vagy mulatságban, de már évek óta nem mulattunk. Így hát megkímélõdött - válaszolt András -, meg nem akartunk egy úr elébe rongyosan gyünni. Nem vagyunk mi zavargók, nagyságos polgármester úr. Mi egyszerû földmívesek vagyunk, akiknek a türelme jobban nyúlik, mint a legfinomabb rétestészta. Itt a munkaidõ, belehaladtunk a nyárba, a parasztember idejébe, de nincs annyi munka, hogy ma jóllakhassunk, hát akkor mit gyûjtünk télire. Nagyobb részünk még olvasni sem tud. Nem tudunk mi magunkon tudománnyal segíteni, csak azt látjuk, hogy nincs munka. Osztán ide hozzuk az adót, hát ide gyüvünk munkát kérni. A mi vezetésünk a polgármester úr kezében van, hát elgyüttünk kérni, hogy irányítson valami munkaalkalomhoz. Akármilyen nehéz munkát elvégezünk becsülettel, csak legyen. Csak ez a kérésünk, nagyságos polgármester úr. Nem akarunk mi csinálni semmit, nem kenyerünk a zavargás.
    A polgármester hahotázva verte a combját, csak úgy rengett belé a szoba.
    - Hát csináljatok! Azt akarom, hogy csináljatok! Ijesztgettek? - és öklével verte az asztalt, közben durva szitkokat szórt a küldöttség felé.
    Fekete Andrásnak arcába szaladt a vér és még feketébb lett a szégyentõl. Kirohant az erkélyre.
    A polgármester a hajdúra kiáltott:
    - Fogja meg, mert leveti magát a kövezetre.
    András nem ugrott le, hanem az erkély rácsán felkúszott a tetõre. Megkapaszkodott a rádiópóznában és mászott fel a hegyéig.
    - Emberek! - ordította a tömeg felé. - Ide figyeljetek. Azt mondta a polgármester úr, hogy csináljatok valamit. Én is azt mondom. Mindegy, hogy mit, mert amit most csináltok, az butít. Járjatok a fejetek tetején, legalább a gerincetek erõsödik. Fogjátok be magatokat a szekeretekbe és ültessétek a lovakat a helyetekbe, mert már azok úgy sem tudnak húzni. Akinek van malaca, az ajándékozza a faluszéli cigányoknak. Süssétek meg a magnak való gabonátokat ünnepi kalácsnak, vágjátok le hozzá fejõs teheneteket, csináljatok egy nagy lakzit, adjátok össze az egész falu fiatalságát, hogy szaporodjatok és lepjétek el a világot. De valamit csináljatok, hogy észre vegyenek benneteket, mert így földi kukacok vagytok.
    Valaki felkiáltott a tömegbõl:
    - Károg a varjú a jegenyén!
    - Hess, te csúnya madár! - ordította egy másik. A tömeg meg nevetett.
    Fekete András fáradtan lecsúszott a karóról. Fekete ruháján széles csíkokat tépett a pózna. Bevánszorgott a terembe. Valakitõl kapott egy pofont, nem is védekezett. Két hajdú beerõszakolta a mentõautóba. Éles szirénabúgással suhant az autó, az utat engedõ tömeg közt.
    - Megõrült szegény. Nem ilyen bolondot kellett volna küldeni a polgármester úrhoz. Ez oszt betette a kaput - mondogatták az emberek.
    - A fene egye meg ezt a Fekete Andrist, de nagy pocsékságban hagyott bennünket - mondta egy tömzsi gazda.
    - Hát, ez elvette a szánk ízét, de én mindig mondtam, hogy ilyen bolonddal nem érdemes kezdeni - hangoskodott egy berlinerkendõs asszony.
    A polgármester mondott egy szép beszédet, volt abban minden. Az emberek lassan megnyugodtak és örültek, hogy szépen megúszták a felvonulást, sietve igyekeztek haza a falujukba. Hatalmas porfelhõt vert utánuk az asszonyok hosszú szoknyája.
    - Hát ez nem sikerült - motyogták egymásnak.
    Mindenki suttogva igyekezett szomszédjával beszélgetni, csak egy nagy kamaszkölyök ordított elõre rohanva.
    - Károg a varjú a jegenyén...
1932

TABÁN GYULA

Szolnokon született, 1909-ben, és 1944-ben pusztult el a bori halálmenetben, ahogyan Radnóti Miklós. A párizsi Sorbonne-on, majd a szegedi tanárképzõ fõiskolán tanult, ahol Radnótiék köréhez, a "szegedi fiatalokhoz" tartozott. Két kötete jelent meg, a "Csend, muzsika, ünnep" 1932-ben és a "Szalmakoszorú" 1937-ben. Harmadik, kiadásra kész kötetének versei elhurcolása után eltûntek. 1992-ben válogatott kötete jelent meg - néhány posztumusz, kiadatlan versével együtt -, bátyja, Tabák Endre elõszavával, "Mert a Szegény-Isten csókja vagyon rajtam" címmel, a Z-füzetek 36. darabjaként.
 

Mert a Szegény-Isten csókja vagyon rajtam

Testvéreim, huszonhárom éves vagyok,
bágyadt holnap keres, víg tegnap elhagyott,
üres a tarsolyom, a pénzem elfogyott,
nem is hívnak meleg, családi otthonok.

Vándorlok egyre, szerelmetlen ember,
itt egy erdõ fed el, ott egy szikla rejt el,
s jaj, tudom, utánam könnyezõ szemekkel
nem néz senki, akár ha este, ha reggel.

Ismerem már utam, vége soha nincsen,
felhõ megy az égen, ember megyen itt lenn,
mi sem nyomja vállam, nincsen nekem kincsem,
kincsem a kincsetek, - a kincstelen Isten.

Mert az én Istenem oly szegény, mint magam,
bágyadt, szerelmetlen csak azért maradtam,
s azért fütyülök csak vándorló utamban,
mert a Szegény-Isten csókja vagyon rajtam.
1932
 

Vers anyámnak

Anyám, ez a vers azért olyan békés,
hogy megérezd benne, ki te vagy: a békét.
Hogy megérezd benne, aki te vagy nékem,
tegnapba merengõ holnap-építészem.
Hogy megláthasd benne, akinek én látlak:
ûzött percek után áldott állomásnak.
Véresre korbácsolt vágyak orvosának,
sajgó keserûség édes balzsamának.
Kétséget nyugtató és bölcs-ízû szónak,
amely akkor is van, amikor már volt csak.
Amely akkor is van, mikor semmi nincsen,
s amelyik ha megvan, megvan akkor minden.
1932
 

A vers

Azt kérdezed, a vers, a dal
e fáradt mában mit akar?
De kérdezed-e, mit dalol
a hattyú, mikor haldokol?
1940 körül
 

Egyedül

E fáradt percben úgy vagyok,
mint hullám, melyet elhagyott
a folyó árja, s hallgatok,
mint a kialvó csillagok.
1940 körül