KÉPZÕMÛVÉSZET
 

NÉMETH JÁNOS ISTVÁN

A repülõ ember

Németh Árpád mûvészetérõl

Az ember repülésre született de gravitációra ítéltetett. Mégis gyönyörû vágya, a mindenség tudása hajtja õt újra és újra a repülés univerzumába. A mindenség birtoklásának reménye indítja útjára a Naphoz tragikusan közel merészkedõket és a repülés izgalmából élményt, ihletet merítõket egyaránt. Ikarosz és Daidalosz õseredeti példája létünk szép energiájának kiapadhatatlan forrása.
    Németh Árpád "képi bujdosásának" legbensõbb világában a repülés hasonlíthatatlan szabadságtöbblete nyer virtuóz formát és elmélyült megfogalmazást. Az õ repülése sem más, mint a fennmaradás örök küzdelme. E fennmaradáshoz kap a gondolat, szerelem-szabadság (más hangsúly-lyal: a ráció, érosz és autonómia) klasszikus hármasságától felhajtó és a repülés magasában fenntartó áramlatokat. Táplálják, éltetik és ösztönzik õt ezek az áramlatok, legyõzve újra és újra a gondolatokat gondokká silányító mindennapokat… Legyen bár az Ikaroszok társa a repülésben, vagy hozza közénk emberségtörténetünk klasz-szikusaival együtt töltött idejének képi reminiszcenciáit.
    Tehetsége és kiküzdött szabadsága megmenti õt posztmodern korunk tragikusan konzekvens - alkotót és alkotást kegyetlenül sorvasztó -, mûvészi alkalmazkodási, megalkuvási és szakmai megfelelési kényszereitõl. Németh Árpád így és ezért lesz a gondolat birodalmának szikrázó agyú, képíró-garabonciása.
    Szükségünk van erre a ragyogásra, erre az olykor már-már pazarló életmûre.
    Saját világunk lesz jobb, elviselhetõbb, otthonosabb általa: képi világának katarzisaiban, társaként a repülés-boldogságában.
 

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

A régi japán és kínai szépségideálról

Egy japán közmondás szerint: Jome, tóme, kasza-no-ucsi (Éjjel, távolról, ernyõ alatt) - azaz ilyenkor szép az asszony. Ezt természetesen a japánok sem gondolják komolyan. Mint minden más népnek, nekik is megvoltak szépségideáljaik. Éppen Japánból való az egyik legfrappánsabban megfogalmazott szépségkánon a Hjakumin Bidzsó (Száz szépasszony), amely 32 pontban részletezi a szép nõ ismérveit. (Közli C. H. Stratz: Die Körperformen in Kunst und Leben der Japaner. Stuttgart, Ferdinand Enke 1904. 66-94. old.) Szerzõje Nisikava Szukenobu (1671-1751) festõmûvész volt, az ukijo-e fametszõ fõiskola kiotói jeles képviselõje. Szukenobu mintájául nyilvánvalóan a Buddha 32 szépségét részletezõ felsorolások szolgáltak.

Az asszony 32 szépsége

1. Haja szegélye holdalakú
2. Homloka fényes tükör
3. Szemöldökei sarlók
4. Szeme csillog, mint a harmat
5. Orra, mint virágkehely
6. Ajkai piros papírba csomagolt
    ajándékok
7. Álla, mint a jáspiskõ
8. Nyaka úgy hajlik, mint a darué
9. Melle közepe lapos és hófehér
10. Mellbimbói mint a csillagok
 fénylenek
11. Könyöke mint csirke a tojásban
12. Hasa lapos és fehér
13. Combját belülrõl mintha gyapottal töltötték volna
14. Térde mint a datolya
15. Lábikrája mint az angolna húsa
16. Lábfeje mint egy kis hókupac
 

1. Hajválasztéka mint repülõ madár
2. Füle mint a kagyló
3. Orcái piros bimbók
4. Álla mint a sütemény
5. Nyaka bársonyos
6. Válla húsos
7. Felsõ karja gömbölyû, mint a béka hasa
8. Hátgerince kecses, mint a tigrisnek
9. Csuklója zsenge, mint egy csecsemõé
10. Ujjai mint virágon porzószálak
11. Csípõje mint szélben a fûzfa
12. Tompora lágy domb
13. Lábai fehér húsúak
14. Lába szára mint a szarvasé
15. Sarka mint egy szilva
 

Aranylótuszok

Kínában - legalábbis az elõkelõ családoknál - a nõi szépség nélkülözhetetlen attribútuma, a legfõbb vonzerõ évszázadokon át az elkötött apró (olykor 10 cm-nél rövidebb) lábfej volt. Négy-hét éves koruktól a leánygyermekek lábfejét erõs pólyával szorították össze úgy, hogy ujjaik a nagyujjaik kivételével a talpuk alá hajoljanak. A természet korrigálásának ezen módja csak a 10. században jelent meg, hamarosan népszerûvé vált, s a Ming-korban (1368-1644) országszerte elterjedt. Az "aranylótuszok" Kínában délen gyakoribbak, északon ritkábbak voltak. A mandzsu császárok, a Csing dinasztia uralkodói (1644-1911), akik egyikeztek megtartani népük mûvelõdési önállóságát, a mandzsu nõk számára
- minden tiltakozásuk ellenére - tiltották a lábelkötést. A szokás csak Kína "nyugatosodásával" a 20. század elejére tûnt le.
Az elkötött lábfej kínaiul "aranylótusz" (jin-lian). A kifejezés eredetét magyarázó legenda szerint egy ókori császár ágyasa szépségét jellemezte úgy, hogy "lába nyomán lótuszok nyílnak". A lábelkötés eredetét egy másik hagyomány Li Ju (937-978), egy korabeli fejedelemség uralkodója, híres költõ, énekes és zenész, illetve kedvenc felesége, Jao-niang személyéhez kapcsolja. Eszerint Jao-niang azért kötötte lábfejét, hogy a férje által ajándékozott óriási lótusz (tulajdonképpen lótuszt formázó szerkezet) virágain táncolhasson. A szokás kielégítõ magyarázatával még adós a tudomány, mindenesetre az elsorvasztott kis lábfejekkel bájosan lehetett tipegni és az asszonyok otthon ülésének is kedvezett. (Annál kevésbé a kínai táncmûvészetnek.) Ugyanakkor az "aranylótuszok" nagy - állítólag önként, szívesen, sõt boldogan vállalt - áldozatot követeltek viselõiktõl: mindennap külön foglalkozniuk kellett lábfejeikkel, s mozgásukban igencsak korlátozva voltak.
Valószínûleg az elkötésnek is köszönhetõen a lábfej a nõ legintimebb testrészének számított. Az évszázadokon át szorgalmasan gyártott (egyébként tiltott) pornográf kiadványokban tömegével láthatók szeretkezõ párok a legkülönbözõbb felállásban, így nemi szervüket feltáró meztelen nõk is, mezítlábas nõk azonban legfeljebb kivételesen ritka esetben - ráadásul ezek lába nincs elsorvasztva. A rajzolóknak mindössze annyi volt megengedve, hogy - a pornográfia legmerészebb fokozataként - a lábukon kötést tekerõ nõket ábrázolhattak. Kínában egyébként hagyományosan a kapcsolatteremtés legfõbb módja a kívánt nõ lábának megérintése volt. Ennek kanonizált változata szerint a hölgy leejt valamit, imádója pedig ezt felvéve megérinti a lábát. Ha ekkor a nõ nem tiltakozik, az azt jelenti, hogy most már tovább lehet menni: át lehet ölelni, meg lehet csókolni stb.
 

MÚLTUNK
 

PETÕ GÁBOR PÁL

Egy elpuskázott magyar Nobel-díj

Meglepõ tény, de tény, hogy a magyar közvélemény széles rétegeit foglalkoztatják az 1901 óta évente odaítélt Nobel-díjak, elsõsorban azért, hogy milyen nemzetiségûek a kitüntetettek, vagyis hogy akad-e köztük magyar vagy legalábbis magyar származású. Ennek az érdeklõdésnek az az oka, hogy a közvéleményben mélyen rögzõdött valami olyan - egyébként megalapozatlan - felfogás, amely szerint ez a nemzetközileg legrangosabb díj valamiképp minõsíti az illetõ országot vagy népet, és amelyiknek a tagjai (a lakossághoz viszonyítva) több Nobel-díjat nyertek el, ez valamiképpen elõbb áll egy - persze csak képzelt - nemzetközi listán, a népek és országok "rangsorában". Annak érdekében pedig, hogy elõkelõbb "helyezéssel" büszkélkedhessünk, gondosan számon tartják a magyar vagy magyar származású Nobel-díjasokat, és igyekeznek mindenkit idesorolni, akirõl - akár csak élénk fantáziával - ki lehet mutatni a magyar származást.1 Ezt a szemléletet, sajnos, hivatalos szervek is magukévá tették. Például a Mûszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (MTESZ) Kossuth Lajos téri székházán elhelyezett, a magyar Nobel-díjasok névsorát tartalmazó márványtáblán csakúgy, mint a MTESZ által 1994-ben (2., bõvített kiadásban, Nagy Ferenc tollából) megjelent Magyar származású Nobel-díjasok címû kiadványban is szerepel Lénárd Fülöp néven az 1905. évi fizikai Nobel-díj kitüntetettje, a német Philip E. A. von Lenard.2
Közismert, hogy az egyetlen magyar Nobel-díjas, aki nagyrészt Magyarországon végzett munkájáért, Magyarországon élve, magyar állampolgárként kapta meg a Nobel-díjat, Szent-Györgyi Albert volt (orvosi-fiziológiai díj, 1937). A többi "magyar származású" Nobel-díjas külföldön élve nyerte el e díjat és közülük csak kettõ vallotta magát a Nobel-díjasok hivatalos stockholmi évkönyvének õ maga által szolgáltatott adataiban magyarnak: Bárány Róbert (orvosi, 1914) és Hevesy György (1943-as kémiai díj 1944-ben).
Az utóbbi néhány évben több külföldön élõ magyar tudós kapott Nobel-díjat, illetve Alfred Nobel Emlékdíjat (ez utóbbi a közgazdasági díj neve: ezt a Svéd Nemzeti Bank alapította), de mind természettudományos díjat, illetve egy - némi erõszakkal - magyarországi származásúnak nevezhetõ író (Elie Wiesel) a Nobel-békedíjat. Sokunkat bánt, hogy irodalmi Nobel-díjat (e sorok írásának percéig) nem kapott magyar irodalmár (író, költõ, drámaíró, történész, filozófus), pedig számos - fordításokból - világszerte ismert irodalmárunk volt (és van!), köztük nem egy olyan, akik viszont megkapták a Nobel-díjat, de ma már legföljebb az irodalomtörténészek tudják, kik voltak (pl. José Echegaray, Grazia Deledda, Erik Axel Karlfeldt).
    A közelmúltban kis polémia is folyt egyik napilapunk3 hasábjaiban arról, hogy miért nincs magyar irodalmi Nobel-díjas. Ez a vita azonban inkább azt hozta napvilágra, hogy változatlanul ugyanolyan nagy tájékozatlanság hazánkban errõl, mint volt 1924-ben, amikor a Magyar Tudományos Akadémia Herczeg Ferencet Az élet kapuja címû regényének megjelenése után "a magyar tudományegyetemek irodalmi professzorainak indítványára" az irodalmi Nobel-díjra ajánlotta.4
    A Magyar Tudományos Akadémiának - és semmiféle testületnek (egyetem, akadémia, írószövetség) - nincs joga Nobel-díjra ajánlani. Ezt csak egyének (jogi nyelven "természetes személyek") tehetik meg. Hogy kik, azt a Nobel Alapítvány alapokmánya (statútuma) részletesen szabályozza. Itt felsorolni lehetetlen, mert túllépné e cikk terjedelmét, de részletesen leírtam (többször is), legpontosabban a Magyar Tudomány 1996. évi 1. számában megjelent Hogyan lesz valaki Nobel-díjas? címû cikkemben; ne vegye udvariatlanságnak az olvasó, ha - a már említett terjedelmi korlát miatt - oda utasítom, hogyha érdeklik a részletek, bár egyet már említettem, másokra pedig - a teljesség igénye nélkül - még visszatérek.
Egy - tudtommal a legutóbbi - Nobel-díjra ajánlás, amely a szokásos dilettantizmussal Magyarországról indult ki, 1970-ben történt. Mátrai László akadémikus A kutatás történetisége címû tanulmány- és cikkválogatásában (Gondolat, 1977) megjelent egy négyoldalas szöveg (103-106. old.), melynek címe Lukács György Nobel-békedíja volt, alcíme pedig Javaslattervezet.
    Ez a szöveg több szempontból is nagyon furcsa. Elsõsorban azért, mert a filozófust - persze érthetõen: a célnak megfelelõen - szinte kizárólag mint a békéért írásban és tettekben küzdõ embert mutatja be. Hangsúlyozza, hogy bár reá is hatással volt az elsõ világháború elõtti Osztrák-Magyar-monarchia válsághangulata, elsõ pillanattól kezdve szembeszállt a háborút támogató értelmiségiekkel, még mesterével, George Simmell-lel és másik mesterének, Max Webernek a feleségével is vitázva. Az 1918-1919-es magyarországi forradalmakban Lukács eljutott az aktív forradalmár gyakorlati szerepéig, ha kellett, fegyverrel harcolt(?) az ellenforradalom és a külföldi intervenció ellen. Emigrációjában, elõbb Ausztriában, majd Németországban, utóbb a Szovjetunióban fõleg tudományos munkát végzett ám a fasizmus, a német imperializmus és barbárság elleni tevékenység áthatotta munkásságát. Ekkor írta sokat vitatott mûvét, Az ész trónfosztását, amely leszámol a modern filozófia irracionalista irányzataival. A világháború után - folytatódik a méltatás - Lukács a Béke-világtanács munkájában vett részt, miközben publikálta a háború alatt írott mûveit. Újabb írásai ad oculos demonstrálták, hogy a nagy európai mûveltség nem zárja ki a radikális nézeteket. "Tertium datur" - elve a kétoldalú bírálatok láttán éppen Erasmust idézi, aki az elsõ európai békeharcos volt. Lukács humanizmusa - úgymond a méltatás - lényegesen többet jelent a világbéke szempontjából, mint Jean-Paul Sartre, Ernst Bloch, Erich Fromm vagy Herbert Marcuse rokon vállalkozásai, és ezzel alakja Albert Schweitzer és Linus Pauling mellé emelkedik.
    Így az ajánlás, amely tapintatosan megkerüli Lukács 1956-os szerepét, részvételét Nagy Imre kormányában, s ennek következményeit.
    Talán szabad a nagy tudású filozófus kivonatosan ismertetett szövegével kapcsolatban megkockáztatni azt a kritikai észrevételt, hogy nem tudott szerencsésen alkalmazkodni a megcélzott bizottság szemléletéhez, és nem aratott volna nagy sikert. De ez nem minden.
A szöveg másik kirívó furcsasága, hogy így fejezõdik be: "Tisztelettel javaslom mindezek alapján a Norvég Parlament Nobel-békedíj Bizottságának, hogy Lukács György életmûvét tüntesse ki". Így, egyes szám elsõ személyben. Ki javasolta (volna)? Nyilván nem Mátrai László, hanem talán az Akadémia elnöke - akinek erre nem volt joga.
    Árulkodó a szöveghez a kötet végén fûzött megjegyzés, amely így kezdõdik: "1970-ben az MTA elnökségétõl felszólítást kaptam, hogy […] készítsek javaslatot Lukács Györgynek a Nobel-békedíjjal való kitüntetésére". Itt megszakítom a jegyzet idézését, mert meg kellett állapítanom, hogy Mátrai László - mondjuk - pontatlanul fejezte ki magát. Kérdésemre ugyanis Láng István akadémikus, aki 1970 tavaszán lett az MTA fõtitkár-helyettese és attól fogva (utóbb mint fõtitkár, majd 1993-tól mint választott elnökségi tag) 1999 májusáig mindig részt vett az Akadémia Elnökségének ülésein, közölte velem, hogy soha nem hallott errõl. Sõt, megkérdezte az Akadémia apparátusának két, már akkor is vezetõ beosztású funkcionáriátusát, és õk sem hallottak soha errõl. Lehetséges tehát, hogy valaki más, máshonnan - az Akadémiától északra, két-három villamosmegállónyira - "szólította fel" Mátrait ennek a szövegnek a megírására? Valószínû, de ennek ma már nincs semmi jelentõsége. Ugyanis Mátrai Lászlónak a javaslattervezethez fûzött jegyzetének egy másik részlete elmondja: "Különféle okoknál fogva a javaslat megkésett, és Lukács György a következõ évben meghalt". Végül még azt is közlik: "A szöveg nyomtatásban itt jelenik meg elõször".
Nem tudható, miért késett meg a javaslat, ha egyszer megíratták. Lehetséges, hogy amiként azt sem tudták, kinek van joga Nobel-díjra javaslatot tenni, arról sem tudtak, hogy a javaslatoknak február elsejéig meg kell érkezniük Oslóba (illetve, a többi díj esetében Stockholmba)? Láng Istvánnak 1968-ban UNESCO-ösztöndíjjal - hozzám írt, 2001. február 16-i levelének szavaival - Svédországban módja volt tanulmányozni "a tudománypolitika fortélyait" és módja volt megismerni a Nobel-díjak odaítélésének mechanizmusát.5
Így tehát mindezt õ tudta (volna).
    Lukács Györgyöt, a filozófust, az esztétát, az irodalomtörténészt és kritikust éppen Nobel-békedíjra fölterjeszteni eleve halvaszületett gondolat volt. A békedíjbizottság ugyanis valamennyi Nobel-díjodaítélõ bizottság között - finoman szólva - a legkonzervatívabb. Szívesen kerüli meg a feladatot azzal, hogy - amire a szabályzat szerint (a bizottságok között egyetlenként) joga van - szervezeteket is kitüntethet. Oda is ítélte a díjat többször is a Nemzetközi Vöröskeresztnek, az Amnesty Internationalnek, az ENSZ Gyermekalapjának (UNICEF), a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetnek (ILO), az ENSZ Menekültügyi Szervezetének stb. Az egyéni kitüntetettek között viszont szemmel láthatóan elõnyben részesíti azokat, akik antikommunisták. Hogy csak az utóbbi évekbõl merítsek példákat: Kissinger, Szaharov, Szadat, Walêsa, Gorbacsov.
    Ennek nem érdektelen a magyarázata. 1985 decemberében Oslóban interjút készítettem Egil Aarvikkal, e bizottság akkori elnökével, és õ kifejtette, hogy a békedíjat odaítélõ bizottság kiterjesztette, úgymond továbbfejlesztette Nobel intuícióit. Alfred Nobel végrendelete szerint a norvég parlament által választott és tõle független öttagú bizottság annak ítélje oda a békedíjat, "aki a legtöbbet vagy a legjobban mûködött közre a népek testvériségéért, az állandó hadseregek megszüntetéséért vagy csökkentéséért, valamint a békekongresszusok megrendezéséért és követeléséért". A bizottság - mondta az elnök - úgy látja, hogy az emberi jogokért való küzdelem beleillik Nobel szándékaiba. Azt pedig mindenki tudja, hogy "az emberi jogok megsértésé"-nek vádja a kommunistaellenes és szovjetellenes propaganda kulcsszava volt. Ha tehát Lukács akkor éppen ellentétben állt a kommunista párttal - amelynek 1919 óta tagja volt, s ezalatt nem egyszer voltak kisebb-nagyobb súrlódásai a pártvezetéssel -, nos, akkor az Oslóban jó ajánlólevélnek számított, viszont itthon nem erõsítette volna helyzetét (bár erre - 85 éves lévén - nemigen volt szüksége). Talán ez játszott szerepet 1970-es jelölésében? Akkor ugyanis az 1968-as cseh-szlovákiai bevonulás miatt ismét nem volt zavartalan viszonya a pártjával: levélben tiltakozott az MSZMP Központi Bizottságánál a bevonulás ellen és közölte, hogy ezért visszavonul az aktív politikai szerepvállalástól. Ilyen fokú cinizmust azonban nem szeretnék feltételezni azokról, akiktõl feltevésem szerint Mátrai László "felszólítást kapott".
Egyébként Nobel-békedíjra jelölni, jóllehet az Akadémiának erre nem volt joga, könnyen lehetett volna Lukács Györgyöt, bármilyen meglepõen hangzik is ez. A Nobel-békedíjat odaítélõ bizottságról a Nobel Alapítvány hivatalos kiadványának angol nyelvû fordítására kilenc pontban sorolja fel, hogy kik jelölhetnek Nobel-békedíjra. Az elsõ pont szerint a bizottság jelenlegi és volt tagjai, valamint felkért tanácsadói. De mindjárt a második pontban ez áll: "Members of the national assemblies and governments of the different states members of the Interparlamentary Union", vagyis azoknak a törvényhozó testületeknek (országgyûléseknek) és kormányoknak a tagjai, amely országok tagjai az Interparlamentáris Uniónak. Márpedig Magyarország tagja!
    Azt azonban furcsállom, hogy a jelölésre jogosultak közül senkinek nem jutott az eszébe, éspedig nem 1970-ben, amikor Lukács már halálos beteg volt, hanem akár tíz vagy húsz évvel korábban, hogy irodalmi Nobel-díjra jelölje õt! (Ámbár mivel a Nobel Alapítvány irattára ötven évre titkosítja az iratokat, dokumentumokat, lehet, hogy idõvel majd megtudjuk, talán volt ilyen javaslat.) Lukács mûveinek nagy részét németül írta, és így életmûve nem volt bezárva a magyar nyelv börtönébe. Világszerte ismerték, és németbõl tucatnyi nyelvre lefordították.
    Hogy ki jelölhette volna õt irodalmi Nobel-díjra? Megtehette volna ezt például az õt jól ismerõ és becsülõ Thomas Mann, akinek, mint a díj 1928-as nyertesének, joga volt erre, és szeretek eljátszani a gondolattal, hogy talán szívesen meg is tette volna, ha valamelyik közös bizalmasuk és ismerõsük, például Hatvany Lajos finoman, szinte "kódolva" sugallta volna ezt neki. Lukács és Thomas Mann ismeretsége nagyon régi és szívélyes volt, ha olykor ellentmondásos is, Lukács talán utolsó, hosszú, magnetofonra rögzített életút-interjújában6 erre többször utalt. Például azt mondta: Mann sohasem állított róla valami jót anélkül, hogy egy fönntartást ne fûzött volna hozzá - bár aztán hozzáfûzte: "Egy jó írónak mindent engedélyezek". Persze, lehet, hogy ez - csakúgy, mint amit a Schiller halálának 150. évfordulója alkalmából tartott ünnepségek alkalmával vele szemben tanúsított udvariatlanságról mond - egy nagyon idõs, halálos beteg ember érzékenységének megnyilatkozása, de azért az tény, hogy Mann és Lukács között a kapcsolat nagyon régi volt. Mann személyesen is ismerte Lukácsot 1920 óta, amikor Seipel osztrák kancellárhoz írott levelében fellépett a bécsi emigráns, volt népbiztos kiadatása ellen. Lukács szinte pályájának kezdete óta figyelemmel kísérte Thomas Mann írói mûködését. Már 1909-ben tanulmányt írt Királyi fenség címû regényérõl, azután igen sokszor írt róla - végül 1955 júniusában, 80. születésnapján egy német lapban köszöntötte. A német író pedig 1949 márciusában ezt írta Lukács feleségének: "Büszke vagyok rá, hogy regényem [a Doktor Faustus - a szerk.] napjaink bizonnyal legjelentõsebb irodalomkritikusát legjobb tanulmánya megírására késztette".7 Mann Doktor Faustus keletkezése címû könyvében is megemlékezett Lukácsról: "Ez a születésnapi esszé pedig - »A polgár nyomában« - életemnek és munkásságomnak olyan nagystílû szociológiai-lélektani bemutatása, amilyennel még soha nem találkoztam, s komoly hálaérzetet váltott ki belõlem…"8 Amikor 1954-ben Lukács hetvenedik születésnapját ünnepelték, Thomas Mann (az NDK-beli) Aufbau címû folyóiratban üdvözölte Lukácsot. Végül 1955-ben együtt tartottak elõadást Schiller halálának 150. évfordulója alkalmából Weimarban (Lukács emlékezete szerint Jénában). Thomas Mann ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy mindkét Németországban megtartsa ugyanazt az elõadást -, õ ugyanis bízott a német újraegyesítésben. (Persze nem a Kohl-féle újragyarmatosítás formájában, ahogyan bekövetkezett)
    Thomas Mann valóban megtehette volna, hogy javasolja Lukácsot. Az irodalmi Nobel-díjat ugyanis nem csak szépíróknak ítélik oda, hanem történészeknek és filozófusoknak is. Mindjárt a második díjat 1902-ben Theodor Mommsen, a nagy történész kapta, késõbb pedig filozófusok is, így Henri Bergson és Lord Bertrand Russell. Mellesleg Winston Churchill is megkapta 1953-ban szószátyár memoárjaiért és történeti mûveiért, bár talán a hidegháborút elindító fultoni beszéde is "érdemei" között szerepelt Oslóban.
De ezzel már a fantázia birodalmába kalandoztam, s ez talán nem illik egy mûvelõdés- és irodalomtörténeti tárgyú dolgozathoz. Ezért be is fejezem, megállapítva, hogy 1970-ben (is) elpuskázták, hogy végre egy magyar irodalmár is elnyerje az irodalmi Nobel-díjat.
 

Jegyzetek

1 Olvastam már a "magyar származásúak" között az 1898-ban született Isidore Isaac Rabi nevét is, aki 1944-ben kapta meg a fizikai Nobel-díjat: õ gyermekkorában került az USA-ba, mégpedig az akkor Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó, de nem magyar Galíciából. - Majdnem "megmagyarosították" az 1976. évi fiziológiai-orvostudományi Nobel-díj nyertesét, D. C. Gajduseket, akinek anyai nagyszülei Debrecenbõl emigráltak az USA-ba. Szlovák nemzetiségû - igaz, magyarul is beszélõ - apja pedig egy akkor Magyarországhoz tartozó Nyitra melletti faluból vándorolt ki Amerikába, ahol azután a tudós 1923-ban megszületett.  [vissza]
2 "Lénárd Fülöp" 1862-ben az akkor Magyarországhoz tartozó Pozsonyban született, de német családba. Elemi iskoláit és középiskoláit Magyarországon végezte, egyetemi tanulmányait Budapesten kezdte, de Berlinben és Heidelbergben folytatta, az utóbbi helyen doktorált Bunsennél. Bár egy évig Budapesten dolgozott, Eötvös Lorándnál, hamarosan Németországba ment és élete végéig német egyetemek professzora volt. Amikor 1905-ben megkapta a fizikaiNobel-díjat, németnek vallotta magát. Már csak azért sem nagyon küzdenék "megmagyarosításáért", mert gyalázatos ember volt. Már 1924-ben nyilvános elõadásban dicsõítette Hitlert és 1926-ban - akkor már 64 évesen - elutazott Heidelbergbõl Münchenbe, hogy megismerkedjen a "Führer"-rel, aki mellett egyébként 1924-ben egy újságcikkben nyíltan kiáll - akkor, amikor Hitlert a müncheni "sörházi puccs" miatt börtönbüntetésre ítélték. Részletesen lásd a Technikatörténeti Szemle 1994-1995. évi kötetében megjelent terjedelmes cikkemet.   [vissza]
3 Magyar Hírlap, 2000. november 29., december 6. és 9., 2001. január 26., február 24.  [vissza]
4 Herczeg Ferenc emlékezései III. Hûvösvölgy. Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest 1993. 224. o.   [vissza]
5 E sorok írójának is módja volt, legalábbis részben:
1985 õszén meginterjúvoltam Stockholmban John Lindstent, a Karolinska Intézet professzorát, aki az orvosi-fiziológiai Nobel-díjat odaítélõ testület fõtitkára volt és Bengt Nagel professzort, a fizikai Nobel-díjat javasló bizottság titkárát ("Hogyan ítélték oda a természettudományi Nobel-díjakat?" Népszabadság 1985. október 19). Egil Aarvikkal, a Nobel-békedíjat odaítélõ bizottság elnökével 1985 decemberében Oslóban készítettem interjút (Nobel végrendelete és a békedíj: Népszabadság 1986. január 27.)   [vissza]
6 Lukács György: Megélt gondolkodás - Életrajz magnószalagon (az interjúkat Eörsi István és Vezér Erzsébet készítette). Magvetõ Könyvkiadó, Bp. 1989. 219., 223., 222-223. o. [vissza]
7 Mádl Antal és Gyõri Judit, szerk.: Thomas Mann és Magyarország. Gondolat, Budapest, 1980. 384. o.   [vissza]
8 uo. 384-385.   [vissza]

MÉRLEG
 

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

A százéves Anna Seghers

Szeretettel köszöntjük a tanulmány szerzõjét, a kiváló irodalomtörténészt és kritikust, 80. születésnapján

Az Ezredvég a baloldali értékek általános mellõztetésének idején sem feledkezett meg tavaly novemberben Anna Seghers születésének századik évfordulójáról, a K. u. K. Kiadó pedig megjelentette A hetedik keresztet. Ez alkalmat ad arra, hogy foglalkozzunk a nagy írónõ pályájával.
Amióta a társadalom s termelés dolgai az erõsebb fizikumú férfiak kezében vannak - egyszóval, mióta megszûnt az õsidõk matriarchatusa - az ún. felépítmény, kultúrák egésze a férfiak kívánságainak felel meg, s ez nyílván mindaddig így lesz, míg nemzedékek nem élnek majd osztálynélküli társadalomban… Mégis - Szapphótól Anna Seghersig - mindig akadtak nõi alkotók, a 20. században már politikusok és tudományos kutatók is. Némelyeknek még az is sikerült, hogy életmûvükkel elõre mutassanak. Talán akkor is, ha ez a tendencia nem volt rögtön, társadalmilag is kedvezõ - gondoljunk csak a portugál apácára, akinek szenvedélyes szerelmes levelei kora merev erkölcsi normáit ostromolták, s a szerelem jogát követelve, a szabad párválasztás szellemében lázadtak… E nagyszerû nõi alkotók életmûvét többnyire épp nõi nézõpontjuk tette sajátossá.
    Az szinte páratlan, amit a német írónõ, Anna Seghers produkált, hogy életmûvében nemcsak hogy nem dominálnak nemének nõi nézetei, hanem - hogy is mondjam - "össztársadalmi" érdek szólal föl benne. A tudományos hitelességet, a tárgyilagosságot hajlamosak vagyunk szigorúan férfi erénynek tartani - még inkább a politikai tudatosságot, nem is szólva a szuverén mûvészi biztosságról. A felszínes közgondolkodás értelmében tehát Anna Seghers, aki - Bertolt Brecht mellett - a Német Demokratikus Köztársaság legkiválóbb írója (s nem "csak" írónõje) volt egyáltalán nem "nõies" jelenség, mert hiszen mindig tudta, mit akar, mert semmi sem volt ösztönös, még kevésbé érzelmes életmûvében, lévén az írói mesterség szinte a kisujjában. De akármilyen írói - s társadalmi - erények ezek, mindez csak az érem egyik oldala. Mert ugyanakkor - mûtõl sem elvonatkoztatva - nem lehet nem érzékelni Seghers személyiségének asszonyi báját, a minden írásában mindig érezhetõ nõies érzékenységet, az emberi kapcsolatok szálait szövõ szépséges szándékot, az ezeket az igazi emberi kapcsolatokat - családot, szegények szerelmét, munkások szolidaritását veszélyeztetõ fenyegetésekkel szembeni dacos-dühös, szenvedélyes ellenállást. Nem, Seghers nem a "nõies" író a szentimentális vagy dekadens polgári irodalom normái szerint - annál inkább egy új, tudatos emberi, s egyenrangú emberként: nõi ideál megteremtõje, életében, mûvészetében egyaránt.
Kezdjük az életével. Valódi neve Netty Reiling. 1900. novemberében, Mainzban született, a német polgárosodás és mûvelõdés legnemesebb hagyományait õrzõ õsi központban, Gutenberg városában, mûvelt polgárcsaládból; apja mûkereskedõ volt, a szép alkotások tiszteletét a szülõi házban magától értetõdõen tette magáévá. Mûvészettörténésznek készült, s emellett irodalmat - és kínai nyelvet - tanult. Nagyon szerette a holland festõket; Rembrandt zsidó tárgyú képeirõl írta disszertációját, s nem sokkal késõbb, írói álnévül is egy holland tájkép festõ nevét, a Segherset vette fel. Ám a holland festészet, kínai bölcsesség és német pozitivizmus megannyi hatásán kívül még valami fogta meg a heidelbergi egyetemen: ott találkozott magyar diákokkal, akiknek tizenkilenc után Németországba kellett emigrálniuk, s a magyar proletárdiktatúra élményét hozták magukkal. Egy ilyen magyar szociológus lett a férje is: Radványi László.
    Már akkor is írogatott, s 1928-ban valósággal berobbant a német irodalmi életbe egy kisregénnyel. A Sankt Barbara-i halászok felkelése volt a címe.
    Ezt a kisregényt azóta is legjobb mûvei között tartjuk számon - mégis, ha ma újraolvassuk, egy csöppnyi modorosságot érzünk benne. Mirõl van szó? Egy fiatal írónõ mindent megtanul, amit akkor német írónak tudnia lehet s bravúros biztonsággal ötvözi egybe a különféle alkotóelemeket, olyan szintézist hozva létre, amire akkor alig volt képes valaki. Mert aki nála különb volt, például egy olyan óriás, mint Thomas Mann, Hermann Broch vagy a kortárs és elvtárs Brecht - az nagyon is a saját kipróbált módszereivel építkezett, nem a mások által kialakított elemeket egyesítette. Seghers e mûvében nem a Thomas Mann-i következetes nagyrealizmus útját járja - arra majd késõbb tér rá -, s nem is a forradalmi mondanivalót forradalmian új eszközökkel szolgáló Brechtét, aki, ha kellett polgárbotránkoztatással, filmszerûséggel, színpadának szószékké, katedrává vagy igazi játéktérré való alakításával igyekezett megmozgatni, elgondolkodtatni s fellázítani olvasóit-nézõit. Seghers elsajátítja és sajátos szintézisbe olvasztja az ekkor használt összes stiláris elemet. Mit? Elsõsorban az épp letûnõ naturalizmusét.
    Ilyen mondatokat olvashatunk a kis könyvben: "Ott aludt a kockás takaró alatt a két kisfiúval, akiknek éppolyan vékony, beteges szagú lélegzetük volt, éppolyan éhes orrlyukaik voltak, és éppolyan szõke, ragadós volt a bozontos hajuk, mint az õ testvéreinek."
    Aztán ott van a naturalizmussal épp ellentétes szecessziós stilizálás: "Már nem volt messze a pünkösd. Még egyetlen bódét sem állítottak fel, csupán néhány láda és deszka volt már feltornyozva, itt is, ott is kilátszottak a cukor, pléh és papír sarkai, mint valami értelmetlen és vad öröm különös darabkái, amelyek most utoljára és csakis Sankt Barbarában kerülnek szétosztásra.
    Végre kifeszítették a sátortetõket, a léceken virágoztak egymás fölött a zöld és piros nyereménytárgyak, a körhintalovak farka égnek állt, s a boldogságtól bolondul és rekedten felhangzottak az elsõ ütemek".
    És akárcsak a naturalizmus: a szegénység életét, a rideg társadalmi valóságot igyekezett kifejteni az expresszionizmus is, csakhogy ez éppúgy elrajzolt, stilizált, mint a szecesszió, viszont nagyonis tudatosan a társadalmi mondanivaló, a hatás érdekében, ám a naturalizmus fojtott-sötét nyomor képével ellentétben szenvedélyessé vált. Az expresszionizmus készteti Segherst ilyen mondatok kikiáltására: "Hull a hátán feküdt, szempilláira rávésõdött a tér, óriás volt és szörnyen fehér - csak a tér volt fehér, körös-körül már este volt -, hátul irodák, lámpák, leeresztett redõnyök, mindnyájan még egyszer átszáguldottak a fején, mint valami kapu boltíve alatt, még egyszer azt kiáltotta: »Tovább!« újra öklök és dörömbölés és üvegcserepek és jajgatás és »Tovább!« és piros és »Csak tovább!« és tûz."
    Végül megjelenik valami merõben új, amely mindezt visszafogottá teszi. Folytatja ugyan a naturalizmus és expresszionizmus társadalmi törekvéseit, de eddig szokatlan tárgyiasságot, tényszerûséget érvényesít. Sûrít, szûkszavú lesz, szenvtelen; filmszerûen ábrázol: a tényeket rögzíti, hiszen a tények magukban is kihívják a megváltoztatásuk igényét. Az új tárgyiasság tûnik föl itt, Németországban húszas évek közepén. Íme: "A Sankt Barbara-i halászokat is felszólították ennek a bérskálának az elfogadására. A cédulát ugyanarra az ajtóra ragasztották, amelyet a halászok annakidején széttörtek. Most belülrõl vaspántokkal erõsítették meg, mint egy páncélszekrényt, és az irodákba markos legényeket küldött a társaság. A halászok letépték a cédulát. Nem beszéltek sem errõl az ajánlatról, sem a környékbeliek szószegésérõl sem családjuk körében, sem pedig egymás közt. Este híre járt, hogy a környékbeliek holnap megérkeznek és két napon belül tengerre szállnak." (Horváth Zoltán fordítása)
    Mindehhez még a német romantika sokszínû hagyománya s majd százéves (Thomas Mannal épp akkoriban csúcsára érkezõ) kritikai realizmusnak kipróbált gyakorlata járul - utóbb mint rendezésre késztetõ elv is: szóval ez az, amit a fiatal írónõ mind magáévá tesz, hogy egy itt-ott kissé mesterkélt, mégis mesteri s meggyõzõ kisregényben szintézist teremtsen belõle, de - és ez a legfontosabb - nem valamiféle szépelgés jegyében, hanem tudatosan vállalva a romantika lobogását, a kritikai realizmus humanizmusát, a naturalizmus szegénység-rokonszenvét, az expresszionizmus lázadását, az új tárgyiasságnak filmszerû, vagy szinte már tudományos egzaktságát; mindazt, ami ezen irányzatok legjava mestereinél elõre mutat. A sokféle elembõl való, nagy vonalú építkezés mozgatója: a forradalmiság, vagy talán inkább csak a lázadás, de épp ez a forradalmi szándék lesz kissé szkémaszerû - ha nem is sematikus.
    Mert mirõl is van szó? Egyszerû halászok ösztönös lázongását tudatos forradalmiság alakítja osztályharcos cselekvéssé. Csakhogy maga a "forradalmár" is inkább csupán elképzelés, hogy azt ne mondjam: "képlet", noha az emberi gazdagsága, lelki nemessége és harcos tudatossága eléggé kidomborodik a mûben.
    A többi szereplõ tudatszintje - és itt bosz-szulja meg magát a stilizálás - nagyon is lefelé van nivellálva, a cselekmény is szaggatott, a kisregény inkább balladai hatást kelt, mintsem konkrét társadalmi törekvések visszatükrözése. De így is remeklés! Egyszeri remeklés szinte az egész akkori világirodalomban és nem csak a stiláris szintézis révén, hanem még inkább azért, mert ez a ragyogó stílus csak eszköze a forradalmi gondolatnak, amely még talán kissé elvont, de a meggyõzõdés, a hit tüze hitelesíti.
    Hogy e hithez a tudás és gyakorlat is csatlakozzék, ahhoz politikai tapasztalat szükséges, s ezt jól érzi a sikeres írónõ: még a regény megjelenésének évében belép a Német Kommunista Pártba. Ettõl kezdve sorsa a német munkásmozgalom útján halad, amit azonban megtör elõször a gazdasági válság, majd a náci ellenforradalom. Hitler uralomra jutásának évében Seghers mûveit máglyára vetik, õt magát letartóztatják. Csak szerencsével szökhetik meg, hogy másfél évtizedes emigráció várjon rá. Elõször Franciaországba megy, onnan utazik Csehszlovákiába, Hollandiába, Ausztriába s a szabadágáért küzdõ köztársasági Spanyolországba. Minden útja, (mint a késõbbiek is) mûvekhez szolgáltat élményanyagot; a legmegrendítõbbet a bécsi utazás, nem sokkal az 1934-es munkásfelkelést követõleg. Már a következõ évben közreadta a helyszínen gyûjtött anyag alapján írt riport-regényét, A februári út-at, amely gyors egymásutánban következõ, élesen exponált, remekül elkapott pillanatképekben örökítette meg az osztrák munkásság körülményeit, hangulatát 1934 elején; azt a helyzetet, mely a februári felkeléshez és annak leveréséhez vezetett.
Míg maga nehéz, de alkotó életet élt az emigrációban, elszorult szívvel gondolt arra, hogy mi vár a német párt és ellenállás szervezett és magányos otthoni harcosaira. Számtalan kisebb-nagyobb írással áldozott a tisztességesek szenvedésének és helytállásának. Közben õt magát is újabb veszély fenyegette. 1940-ben a németek lerohanták Franciaországot, s menekülnie kellett. Marseille-bõl az utolsó pillanatban tudott átkelni Mexikóba, ahol már az elsõ világháború után nem egy német forradalmár talált menedéket, köztük egy Ret Marut nevû író, aki Traven néven írta osztálytudatosságtól áthatott kalandos-egzotikus történeteit - rejtélyes okokból haláláig megõrizve inkognitóját. Így lett mexikói íróvá Seghers is, s más emigránsokkal együtt megalapította a Freies Deutschland címû német demokratikus folyóiratot. A déli tájak, a sajátos latin-amerikai viszonyok számos mûvének lettek ihletõi (nem egy témát már hazatérése után, az NDK-ban írt meg), viszont Mexikóban sem szakadt el a német hazától.
    A hontalanságba kergetett s a nácik által honárulónak bélyegzett internacionalista hazafi, midõn mind riasztóbb hírek érkeztek Németországból, megírta a menekülés, a helytállás és megmaradás eposzát, amely teli van a hazai tájak szépségének gyönyörû képeivel s a német munkások mélységesen megértõ, emberi portréival. Az 1942-ben megjelent A hetedik kereszt az üldözési regények sokévszázados kívánalmait párját ritkítóan kielégítõ, krimi izgalmakat keltõ olvasmány - s mennyivel több: az emberség, az erõ, a hûség és a szívósság hõskölteménye, amely már korántsem szkematizálja a bonyolult valóságot. Az egész mûre rávetül a náci elnyomás, a vadállati kegyetlenség fenyegetõ árnyéka. Ennek megfelelõen végigvonul rajta a rettegés is, és nemcsak a gyáva kispolgáré vagy értelmiségié, hanem az öntudatos munkás, a valódi forradalmár indokolt félelme is, hiszen õt fenyegeti a legnagyobb veszély. Okkal érzik ûzött vadnak magukat azok, akik heten megszöknek egy Rajna-vidéki koncentrációs táborból.
    A szökés utáni hajsza kegyetlensége minden képzeletet felülmúl - s nemcsak a szökevények saját életét fenyegeti veszély, hanem azokét is, akik netán segítenének nekik. Tehát már a puszta létük nemcsak fenyegetett, hanem fenyegetõvé is válik. A szorongás oka így nemcsak a halálveszély, hanem a még rosszabb: az ezt megelõzõ szenvedés, a megkínzatás, de még inkább az a felelõsség, amellyel mások - épp a legbátrabbak: bajtársak, elvtársak, barátok, szeretõk - testi-lelki épségét-életét veszélyeztetik; gyerekkori pajtást és hûséges feleséget meg ártatlan gyermekeket sodorhatnak végveszélybe. És a szökevények közül hat elé odavonszolják az élve vagy halva elfogottak félholt, vagy szenvedéstõl már végképp megszabadult testét-tetemét… Elrettentõ például.
    Közben micsoda sorsok! Az üldözöttekhez legközelebb álló hozzátartozók tehetik a legkevesebbet, hiszen a szökés szimpla ténye halálos fenyegetés számukra is, akiknek pedig cselekvésre sincs módjuk, legföljebb csöndes helytállásra. Önmagát is megbízhatónak vélõ öreg munkás válik árulóvá, okos értelmiségi ellenálló tartózkodik a közbelépéstõl. És mégis megmozdul az illegális szervezet, és segít, ahol tud.
    De hogy jusson el az utolsó szökevényhez, akinek épp biztonsága érdekében szinte senkivel sem szabad érintkeznie? Végül olyasvalaki menti meg, akire maga az üldözött fõhõs is félve támaszkodik: kamaszkori pajtás. Útjaik rég elváltak, ám az nem követte a mozgalomban, megmaradt "csak" munkásnak és jó családapának - de ebben sem volt nehéz megõriznie ifjúkori emberségét; a munkás szolidaritás pedig akkor is eleven erõ, ha nem válhat szervezetté.
    És ez a kissé könnyelmû munkásember, a hajdani pajtás hõssé magasztosul: pusztán munkásösztöne, emberismerete segítségével õ keresi meg azt, akire már mint tudatos ellenállóra számíthat és összeköti a szétzilált szálakat: az ûzött kommunistát, és a nemzetközi szolidaritás támogatásával élõ illegális pártsejtet. A fõhõs megmenekül, s vele mindazok, akik okosan, óvatosan segítették - a hetedik kereszt pedig ott áll üresen: minden, a táborban rekedt rab érzi, hogy mégis lehetséges szabadulás, mégis erõsebbnek bizonyulhat a szolidaritás, mint minden terror és szervezett, módszeres elnyomás!
    Csupa feszültség, csupa izgalom ez a regény; néha szinte kafkai iszonyat hatja át, ám a kafkai sejtések helyett a kézzelfogható valóság tébolya. Hõsei mégsem magányosak és az elidegenedésnél mindig erõsebb az újra meg újra kiküzdött humánum. És mindezzel harmonizál a regény letisztult, gazdag realizmusa.
    A hetedik kereszt-tel Seghers fõmûvét alkotta meg, s az világhírûvé tette az emigráns írónõt. Õ azonban az izzó mexikói nap által kiszikkasztott, poros vidék és a dzsungel-vegetáció határán, továbbra is hazagondolt - ekkor keletkeztek legmaradandóbb rajnai tájleírásai, többek között egy elbeszélésremeke, amelynek megint csak társadalmi-történelmi töltésû realizmusát szinte szürrealisztikus eszközökkel teszi megrendítõvé. Látomás vagy álom, nosztalgia és a rideg tények tudása segíti a gyermekkorból épp kilépõ fiatal lányok legszebb napjának, egy rajnai kirándulásnak szinte plasztikus fölidézését. Az elragadó ifjúkori emléket komoran ellenpontozza mindaz, ami az ifjú hõsnõkrõl közben, az eltelt évtizedek során kiderült - a szenvedés, pusztulás, árulás és elárultatás megannyi változata. Mivé torzítja a legszebb lányságot is az üldöztetés, elvadulás, a jellem elõbb alig észlelhetõ gyengesége; miként lehet a barátnõbõl dühödt némber, s az, aki mindig csak szeretett, hogyan kap cserébe csak rosszat a többi embertõl és a történelemtõl - illetve a fasizmustól… Vágyálom és szorongás, ifjúi ihletettség és kiábrándulás, évtizedek német történelme és örök emberség együtt: ettõl feledhetetlen a német szocialista irodalom alighanem legszebb novellája, A halott lányok kirándulása, amely már a háború után jelent meg.
    Az imádott rajnai tájakon rövidesen az Adenauer-rezsim került hatalomra. Segherst inkább vonzotta a szocialista útra térõ Kelet-Németország: ide tért haza s itt élt, dolgozott, mint az NDK méltán nagyra becsült író-személyisége.
    Szólnunk kellene az utolsó évtizedek alkotásairól is, de mûvészetében ezek már nem hoztak fordulatot. A békés alkotó munka során még sok írással ajándékozta meg hazáját.
    Ám mûvészi tekintetben az újabb elbeszélések s regények sem múlták felül az elsõ húsz írói év remekeléseit. Az ötvenes években írt mûvekben meg nem egyszer az volt a félsiker oka, hogy mások szocialista realizmus elképzeléseit tette (önként) magáévá, s itt-ott még õ is sematizmusba csúszott.
    De akárhogyan is, a seghersi életmû a 20. század német irodalmának egyik csúcsa volt, amelynek értékét legkülönb darabjai adják meg: ezek szépsége és szuggesztivitása - de legalább ennyire az egész életmû következetes elkötelezettsége.

ILLÉS LÁSZLÓ

Egy régi vita - a mából szemlélve

Anna Seghers és Lukács György levélváltása (1938-39)

A vita lényegérõl

A nevezetes levélváltás lényeges esztétikai álláspontok tisztázására törekedett a népfront-korszak idején. Megelõzõen, a harmincas évek közepén elkeseredett viták folytak a Szovjetunióban az irodalomba beszüremlõ vulgárszociológiáról, formalizmusról stb. Ezt követte a zsdánovi kultúrpolitika sötét háttere elõtt a magyar és német emigránsok közt zajló ún. expresszionizmus-vita. Az irodalomtudomány figyelmét ebbõl különösen a Brecht-Lukács ellentét kötötte lel. A diszkusszió utolsó fázisában történt a kétszeri levélváltás a Párizsban tartózkodó Anna Seghers és a Moszkvában élõ Lukács György között.
    Az eszmecsere középpontjában a közvetlenség mint mûvészi módszer értelmezése állt, mégpedig a korabeli totalitás válsága közepette. A vitapartnerek azonos világnézeti alapon álltak. Ami azonban a szóban forgó kérdés megközelítését illeti, abban már élesen különböztek egymástól nézeteik. Seghers és Lukács közt még baráti hangon folyt a vita, de hogy mennyire kiélezett pozíciókról, arról a Bertolt Brecht és Lukács közti meglehetõsen elfajult hangnem tanúskodik.
    Seghers Lev Tolsztoj tanítására hivatkozott, miszerint az írónak három fázison kell átjutnia: "Az elsõ fokon az író a valóságot közvetlenül fogja fel, mint egy gyermek, impulzív, spontán módon.
    A második fokon már elelmélkedett az életrõl, már nem naiv módon tekint rá, a közvetlenség veszendõbe ment. Majd el kell érnie a harmadik fokot, amikor is benyomásai hússá-vérré válnak. Ily módon tud aztán az igazi nagy mûvész közvetlenül hatni olvasóira."
    Elsõ pillantásra úgy vélhetnénk, tulajdonképpen Lukács is az átélt valóságból, a közvetlenségbõl indul ki. Az egyetlen passzus a levélváltásban, ahol indulatosan reagál, éppen ezt a pontot érinti, kifakadván azok ellen, akik olvassák ugyan írásait, de semmit sem értenek belõle. Azonban mégiscsak van egy nagyon lényeges különbség, amely végsõ fokon a szépíró és a teoretikus eltérõ látásmódjára vezethetõ vissza. A lukácsi közvetlenség nem azonos a seghersi fogalommal. A vitában éppen ez a punctum saliens,
a döntõ mozzanat. Lukács ezt mondja: "A közvetlenségnek ez a fogalma elsõ tekintetre mintha egybeesnék annak a közvetlenségnek a fogalmával, amelyrõl mint az alkotói folyamat elsõ szakaszáról beszélsz. Ez azonban helytelen. A közvetlenség az én cikkemben nem pszichológiai magatartást jelent, amelynek ellentéte, illetve továbbfejlesztése a tudatosítás volna; a közvetlenség ott a külvilág tartalmi befogadásának meghatározott színvonalát jelenti; akármilyen sok vagy kevés tudatossággal történik ez a befogadás."
    Lukácsnál a valóságban azonban éppen hogy errõl a tudatosságról van szó, sõt e tudatosság intenzitásáról. Különösen akkor válik ez világossá, ha tudjuk: Anna Seghers nem csupán az expresszionizmus-vitában fordulatot hozni szándékozó Lukács-tanulmányra, A realizmusról van szó címû írásra hivatkozik, hanem egy másikra is, amely két évvel korábban jelent meg a Das Wort-ban, A mûvészi alakok intellektuális arca címmel. Ebben világossá teszi Lukács, hogy a világnézet a tudat legmagasabb formája, "ha tehát az író elmegy emellett, a legfontosabbat mossa el szeme elõtt lebegõ alakon". A tudatosság nélküli közvetlenség, a hétköznapi, az átlagos, a felületi álobjektivitás tehát az, amiben Lukács az irodalom, kora jobb- és baloldali eszmeiségû irodalma lehanyatlását látja. Indoklása szerint: "az egymást gyorsan felváltó irodalmi irányok […] abban hasonlítanak egymáshoz, hogy úgy veszik a valóságot, ahogyan az az írónak és alakjainak közvetlenül megjelenik.
    De valamennyien érzelmileg és gondolatilag megállnak ennél a közvetlenségnél, nem ásnak le a lényegig, tehát élményeik valóságos összefüggéséig a társadalom valóságos életével, a rejtett okokig, amelyek ezeket az élményeket objektive létrehozzák, a közvetítettségekig, amelyek ezeket az élményeket a társadalom objektív valóságával összekapcsolják".
    Anna Seghers attól tart, hogy az általa felfogott értelmû közvetlenség tagadásával Lukács egy sémát, dogmát, valamely merev módszert szándékozik az irodalomra ráerõszakolni. Lukács irodalom-felfogása mintaképeiül a 19. században feltörekvõ, progresszív polgárság képviselõit, egy Balzacot, Victor Hugót, Dickenst választotta, akik a kor vadkapitalizmusa szörnyûségeinek leleplezõi voltak. Lukács tiltakozott az ellen, mintha õ kora írói generációjára a "nagyrealisták" írásmódját kívánta volna ráerõltetni; realizmuson õ valami mást értett, azt hogy az író "a valóság lényeges vonásait az igazsághoz hûen ábrázolja". Az Anna Seghersszel folytatott levélváltása "szünetében" arról biztosította Louis Fischert, a Komintern mellé delegált osztrák képviselõt, írót, hogy a maga részérõl még
    E. T. A. Hoffmann fantasztikus írásaiban is kész felismerni a realizmust. Ezt írja válaszcikkében: "A társadalmi-emberi tartalom lényege irodalmi reprodukálásának igazsága: ez a kritériuma annak, hogy vajon egy írásmû realista-e, avagy sem."
    A történelem iróniája sejlik fel elõttünk, ha megkérdezzük: vajon nincs-e ma újra aktualitása a Lukács által példaképpé emelt, sokak által elavultnak tartott 19. századi kritikai realista irodalomnak, legalábbis Közép- és Kelet-Európában, ahol a vadkapitalizmus - igaz, modern kivitelben - újra etablírozódott?
    Következõleg - úgy lehet - e valóság irodalmi ábrázolása és annak kritikai megvilágítása is aktivizálhatja az egykor Lukács által proponált vizsgálati módszereket. Talán annál indokoltabb e lehetõséget szemügyre venni, mivel Lukácsot beérte a "pótlólagos forradalom" (ez Jürgen Habermas terminusa); s ugyanakkor az a megoldás, amelyet Bertolt Brecht fogalmazott meg Az igazság megírásának öt nehézsége címû emlékezetes manifesztuma záró fejezetében, úgy látszik, teljesen inaktuálissá vált.

A vita extrapolálása a jelenvaló jövõbe

Retrospektív történeti távlatból megállapítható: a vitapartnerek olyan részigazságokat képviseltek, amelyek több vonatkozásban kiegészítették volna egymást. Anna Seghers az adott idõben nem történetfilozófiailag szemlélte a világot, a mûvészi ábrázolás szempontjából gyümölcsözõbbnek ítélte a közvetlenség, az amorf életvalóság szemléleti módszereinek alkalmazását. Úgy vélte, ily módon célszerûbben, plasztikusabban tudja megragadni a társadalmi-történelmi folyamatok, az emberi sorsok bonyolultságát. Pierre Radványi, az írónõ fia mondta el, egy interjúban: "Anyám mindig érzelmeitõl vezettetve közelítette meg a dolgokat." De mivel nagy író volt (ez döntõ szempont) a közvetlenség nála nem valamiféle vak, céltalan spontaneitás, amelynek határai elmosódottak; ellenkezõleg, írásait, amelyeken ezidõben dolgozott (A hetedik kereszt; Tranzit) erõteljesen áthatotta az emberiesség, a szolidaritás eszméje, amely a kor sötét mozgalma, a minden humanista értéket fenyegetõ fasizmus leküzdésére irányult. Tehát maga az írónõ is rendelkezett azzal az intellektuális arculattal, amelyet Lukács követelt, noha írásainak szereplõi többnyire csupán törekedtek arra, hogy ezt a fokot elérjék. Találóan írta a Mentés címû regénye orosz kiadásának elõszavában: "Ebben a könyvben fõleg hiányos öntudatú emberek szerepelnek, olyanok, akiket a mi világnézetünk, a mi eszméink még alig érintettek meg."
    Lukács ezzel szemben olyan teoretikus volt, akit a hétköznapi esetlegességek nem értek el. Emlékezésekbõl tudjuk, hogy felesége, Gertrud, Gábor Andor felesége, Olga Halpern és a hû, segítõ munkatársául szegõdött Tamara Motiljova távol tartották Lukácstól a lét közvetlen jelentéktelenségeit, kellemetlenségeit, s így õ teljes figyelmét tudományos munkásságára összpontosíthatta. Ez az életmód elõnyökkel, de hátrányokkal is járt.
    Lukács szívós követelését a közvetlenség kiküszöbölésére még egy fontos mozzanat motiválta, amelyre eddig nem sok figyelmet fordítottak: ez pedig látens, szubverzív küzdelme a sztálinista-zsdánovista kultúrpolitika ellen. Ezt a képzõdményt õ teljesen a bürokratikus közvetlenség jegyében látta megvalósulni. A közvetlen mozzanatok stratégiai jellegûvé stilizálása lehetetlenné tette a mélyben uralkodó összefüggések, törvényszerûségek feltárását, s ez közvetlenül kihatott a szellemi életére, az irodalomra is. Ennek jegyében létezett a szovjet és a német ún. proletárforradalom, amely mind Lukács, mind Anna Seghers kritikájának állandó tárgya lett.
    A bürokratikus közvetlenség elleni tudományos küzdelem kiemelkedõ dokumentuma volt Lukács A fiatal Hegel címû mûve (1937), amely csak a háború után jelenhetett meg Svájcban. Ebben Lukács - akkor hallatlan bátorsággal - kimutatta, hogy minden társadalomnak (értsd: a szovjet társadalomnak is!) alapvetõ törvényszerûsége a belsõ ellentmondás. Lukács a közvetlenség kultúrpolitikája ellenében fejtette ki a harmincas évek folyamán rendkívüli volumenû irodalomtörténészi munkásságát a 19. századi német, francia, angol, orosz klasszikus polgári irodalom, valamint a német filozófiai gondolkodás szovjet viszonyok közt végbemenõ recepciója érdekében. Ez a tevékenysége váltotta ki akkor a történelmietlenség, késõbb pedig a revizionizmus vádját. 1940-ben megszüntették fõ publikációs orgánumát, a Lityeraturnij Krityik címû folyóiratot, õt magát pedig 1941-ben több hónapon át tartotta letartóztatásban az NKVD.
    Végül is célszerû megszemlélnünk: az idõk változásában milyen körülmények közt jelenik meg az állandóság, adott esetben annak visszájára fordítása az egykori esztétikai viták szívós folytatásaként?
    Kérdezhetjük: milyen szerepet tölt be modern korunk fõ irodalmi irányzatában, a posztmodernben az egykor oly vitatott közvetlenség? Azt mondhatnók, hogy a közvetlen benyomások, a hétköznapi mozzanatok, az átlagos, a spontaneitás, a mélyebb összefüggések keresésének elhárítása a jelenkori világlátás módszertanában kitüntetett helyet foglalnak el. Lukács küzdelme ez ellen az õ világa hullásával, fiaskóval végzõdött. A közvetlenség egykor Anna Seghersnél arra szolgált, hogy a maga frissességében és életszerûségében ragadja meg a kora valóságát, azzal a mûvészi céllal, hogy felmutathassa a fasizmus állati arculatát, az ellene kibontakozó spontán ellenállást, félig tudatos vagy ösztönösen cselekvõ hõsökkel, s ezáltal jusson el a kortörténet lényeges vonásaihoz.
    Vajon mi lett mára a seghersi örökségbõl? A tarka, játékosan szórakoztató posztmodern közvetlen mozzanatai mögül is elõtûnik-e - mint egykor - az oly fontos "társadalmi megbízatásra" való törekvés? Hiszen az ilyen "megbízatásokra" okot adó eseményeket hosszasan lehetne sorolni. Ezúttal elegendõ talán - cseppben a tenger - Jacques Derrida, a "dekonstrukció" polgári filozófusa Marx kísértetei címû könyvébõl néhány sort idéznünk.
Derrida felsorol néhány olyan jelenséget, amelyek jelenkorunk liberális demokráciáinak lelkiismeretét érinthetik, többek közt: "a munkanélküliség, a hajléktalanok serege, a piac anomáliái, a külsõ adósságteher, a fegyveripar és -kereskedelem, az atomarzenál, az interetnikai háborúk, a terrorista maffiák, a drogkonzorciumok, a nemzetközi jog állapota, a szörnyû tényleges egyenlõtlenség, […] az erõszak, a kirekesztettség, az éhség, azaz a gazdasági elnyomás soha nem érintett még ennyi emberi lényt […] semmiféle technikai haladás nem feledtetheti, hogy soha még ennyi embert, asszonyt és gyermeket nem tettek szolgává, nem éheztettek és nem pusztítottak el a földön."
    Felmerül a kérdés: hogyan reagál ezekre a csupán dióhéjban említett megrendítõ tényekre a jelenkori posztmodern irodalom a maga közvetlenségre, a felületi szembetûnõ mozzanatokra reflektáló módszerével? Nos, semmi esetre sem úgy, mint Anna Seghers egykoron, nem találkozunk ma sem a válsághelyzet érzékeltetésével, sem tiltakozással, sem ellenállással. A közvetlenség módszere ma az affirmációt, a gondtalan derût, a felhõtlen világlátást szolgálja.
    Lukács még azt követelte a nevezetes levélváltásban, hogy a szerzõ hatoljon át a felületen, jusson el a mélybe, átvilágítván a közvetlen benyomásokat találja meg a történések mozgató rugóit és törvényszerûségeit. Ez a mûvészi eljárás felelt meg történetfilozófiájának.
És hogy válaszol ezekre az egykorihoz képest nem kevésbé súlyos kérdésekre a ma történetfilozófiája, ha van ilyen? S ha van, az a jelenkori módi, a kontingencia jegyében áll, a "semmi sem bizonyos" emelkedett övezetében szemlélõdik, az anything goes, azaz a "minden lehetséges" posztmodern jelszavával él. Anna Seghers vezérelve még az volt: "Hozzátartozik a hivatásomhoz, hogy sem az általam ábrázolt embereket, sem azokat, akik olvassák könyveimet, nem hagyom tanácstalanságban."
    Brecht szerint pedig az írói szakma etikai követelménye az, hogy "a tudatlanokat felvilágosítsuk helyzetükrõl". A csillogó felülettel megelégedõ posztmodern szerint ilyesmit nem lehet elvárni az írótól.
    Egy kiragadott, de nem elszigetelt példával jellemezhetjük a közvetlenséghez, a felülethez tapadó "modern" irodalom hátterében meghúzódó és a totális bizonytalanságot szuggeráló történetfilozófia valódi értelmét. Az elmúlt hetekben jelent meg Németországban egy tanulmánygyûjtemény, amelyben a filozófus Lukács egyik egykori tanítványa, ma egyetemi tanár, felteszi a kérdést: "Van-e értelme a kultúrkritikának"? (Tudvalevõ, hogy a kultúrkritika Lukács munkásságának fõ vonulata volt.) Nos, a professzor válasza - nemleges.
    Ezt írja: "A világ olyan, amilyen. Úgy kaptuk, ahogy adták. Nem tudunk vele mit kezdeni […] Hogy Lukács miért nem tudott ezzel a - azt mondanám - posztmodern megoldással megbékülni, nos ez olyan kérdés, amelybe itt nem akarok belemenni. Nem maradt más hátra számára […] mint a kultúrkritika veszélyes útjára lépni, s ez az út - nem kerülhetem meg, hogy ki ne mondjam - elkerülhetetlenül a totalitarizmushoz vezet. […] A kultúrkritika arra tesz kísérletet, hogy az igazság nevében az elnyomottakat a Gonosz ellen fellázítsa. Az igazság és az igazságosság emez elméleti tirannizmusa elkerülhetetlenül valamilyen politikai tirannizmus elfogadásához vezet. […] A lázadás azonban - reménytelen, és épp ezért veszélyes is […] ha szociális mozgalomként céljai megvalósítására tör." Eddig a bölcs professzor.
    Mint látható, az egykori Lukács-tanítvány történetfilozófiája a lukácsi tanítás teljes visszavétele. Az újkori posztmodern ideológia cementálja az elmagányosodott ember védtelen kiszolgáltatottságát, kiüti az önvédelem fegyverét az individuum kezébõl. Az ember ily módon tudatától megfosztott, kezelhetõ (manipulálható) tárggyá válik, elveszti "intellektuális arculatát", amelyet Lukács szóban forgó írásaiban oly szenvedéllyel igényelt az irodalomtól.
    Manapság a világot átfogó globalizáció szoláris elitjét készségesen kiszolgáló infrastruktúra nem gondol többé a posztmodern felületi közvetlensége leküzdésére, nem tartja többé fontosnak azt a mélyrehatoló tudatosságot, amelyet Lukács és Brecht különbözõ indíttatásból oly lényegesnek tartottak. Mindezt tudván, önkéntelenül és szorongó érzéssel gondolunk Thomas Mann Doktor Faustus címû regényének hõsére, Adrian Leverkühnre, aki búcsúbeszédében így jellemezte a sterillé váló mûvész sorsát: "Ez nem mindenki dolga, hanem van, aki ahelyett, hogy okosan meggondolná, mi kell e földön, hogy jobbuljon az élet, és megfontoltan azon munkálkodnék, hogy az emberek közt olyan rend támadjon, amely ismét megadná a szép mûnek az éltetõ talajt és hátteret, ahová becsülettel beilleszkedhetne, inkább megfutamodik a jónak iskolájából, és pokolbeli mámorba merül, ezzel pedig elvesztegeti lelkét, és dögtemetõbe tettetik."
    Aggodalmat kelthet, hogy milyen veszteségekkel jár a nagyszabású világtörténeti fordulat a humán szférában, ha az értelmiség kitörli tudatából a történelmi tradíció jelentõs részét, azokat az egykor kiküzdött tanulságokat, amelyekrõl esetünkben a hatvan évvel ezelõtti Anna Seghers és Lukács György közti levélváltás tudósít.
 

MÛHELY
 

WIRTH ÁDÁM

Példabeszéd Dávidról és Góliátról

Avagy: Legyõzhetõ-e a globális kapitalizmus?

"A filiszteusok soraiból elõlépett egy harcos. Góljátnak hívták, és Gátból való volt. Hat könyök és egy arasz volt a magassága, a fejét bronz sisak fedte, és pikkelyes páncélt viselt; a páncél 5000 sékel bronzot nyomott. A lábán bronz lábszárvédõ volt, a két válla között pedig bronz hajítódárda. Lándzsája nyele olyan volt, mint egy zugolyfa, a lándzsája hegye meg 600 sékel vasat nyomott… Kiállt Izrael fiainak sorai elé és odakiáltotta nekik: Miért vonultok ki és álltok csatasorba? […] Válasszatok ki magatok közül egy embert s az jöjjön le hozzám. Ha megmérkõzik velem és legyõz, a szolgáitok leszünk. Ha azonban én kerekedem felül és megölöm, ti lesztek a mi szolgáink és szolgáltok nekünk. […] Amikor Saul és egész Izrael meghallotta a filiszteus e szavait, aggodalom kerítette õket hatalmába és nagyon féltek."
(Biblia, Sámuel elsõ könyve)

Az új Góliát

Napjainkban új Góliát riogatja az embereket: "Ki mer velem megmérkõzni?" "Ha megmérkõzik velem és legyõz, szolgáitok leszek, ha azonban én kerekedem felül, ti lesztek az én szolgáim és szolgáltok nekem." Szavait hallva, az embereket, akárcsak Izrael népét a Bibliában, aggodalom keríti hatalmába, és nagyon félnek. Az új Góliátot Globális Tõkének hívják, s fegyverhordozók, zsoldosok, kiszolgálók serege kíséri. Úgy tûnik, nincs, ki ma megmérkõzzön vele, és legyõzze. Az emberek félelemmel szolgálnak az új Góliátnak - a Globális Tõkének.
    Az új Góliát nagysága nem mérhetõ könyökkel és arasszal. Globális méretû. Páncélzatának pikkelyei az egész földgolyót behálózó multi- és transznacionális társaságok. Fénylõ sisakját nagyhatalmú világszervezetek, az IMF, a Világbank, az OECD emblémái díszítik. Lábszárvédõje és mellvasa polgári nemzetállamok, a "magántulajdon szentségét" védelmezõ polgári jogrend, két- vagy többpárti parlamentek. Lándzsájának nyele monumentális méretû katonai szervezetek (NATO, az amerikai szupernagyhatalom és más nagyhatalmak hadseregei). Lándzsájának hegyét nukleáris fegyverek, repülõgép-hordozó anyahajók, lopakodó cirkálók, uránbevonatú lövegek, nagyhatékonyságú rakéta- és rakétaelhárító rendszerek és más szuperfegyverek jelentik.
    Kezében a legmodernebb haditechnikánál is félelmetesebb fegyver: a pénz. Birtoklói kezében félelmetes fegyver volt már korábbi korszakokban is. Szophoklész drámájában olvashatjuk: "Mert nincs a pénznél emberek között nagyobb gonosz, miatta városok pusztultak el, s miatta lettek emberek földönfutók, aljas tettekre ez tanít." Shakespeare így mutatta be az aranyat: "E sárga gaz: hitet köt s bont; az átkost megáldja; szürke poklost megszerettet, tolvajnak állást, címet, bókokat, tetszést s tanácsos széket ád. Kárhozott fém, emberiség közös rimája." Az Amerikát felfedezõ Kolumbusz ötszáz évvel ezelõtt az Újvilágból küldött beszámolójában írta az ott talált aranyról: "Akinek birtokában van, ura mindennek, amit kíván. Arannyal még lelkeket paradicsomba juttatni is lehet."
    Ma olyan társadalomban élünk, ahol a pénz uralma még inkább kiteljesedett. Minden területen uralkodik. Az emberek szükségletein, a termelésen, a fogyasztáson, politikán, kultúrán és erkölcsön egyaránt. Szüntelenül növelve önmagát, oda áramlik, ahol maga számára a legnagyobb profitot reméli. Az országok gazdasági élete a nemzetközi pénzmozgásoknak, pénzügyi spekulációknak van kiszolgáltatva. Eladósodott országok vergõdnek az adósságcsapda szorításában. A New York-i vagy a tokiói tõzsde legkisebb rezdülései súlyos gazdasági válságot okozhatnak, okoznak egymástól távoli országok sorában.
    Az állam életében, a törvényhozásban, a végrehajtó hatalomban, a politikai pártok mûködésében is a pénz diktál. A polgári demokrácia színfalai mögött õ rejtõzködik és vezényel a háttérbõl. Gátlástalan uralmát szentesíti a polgári jogrend. Miként József Attila írta: "jogállamban pénz a fegyver". A pénz mindenhatóságára épülõ társadalomban a kultúra értékei, a tudomány és a mûvészet, a személyiség méltósága közönséges áruvá válnak. A kapitalizmus a Kommunista Kiáltvány szavaival: "nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli készpénzfizetést", "leszaggatta a családi viszony szentimentális fátylát és e viszonyt puszta pénzviszonyokra redukálta". Az addig tisztelt legszentebb tevékenységeket is "megfosztotta dicsfényüktõl": "fizetett bérmunkássá változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költõt, a tudomány emberét". Ahogyan nálunk is tapasztalható ez, az egészségügy privatizálásával és a kultúra piacosításával.
    A bibliai Góliát személyesen állt ki kiáltani a sorok elé. A mai Góliát személytelen. Nem áll ki a sorok elé, hogy személyesen kiáltson. Szavait apologétái, ideológusai és politikusai tolmácsolják, a modern média az ideológiai agymosás és a tudatmanipulálás minden rafinált eszközének segítségével. Hatalmát és legyõzhetetlenségét hirdetve. Az emberek pedig félnek és szolgálják a megfoghatatlan, legyõzhetetlennek látszó Góliátot, akinek erejét az emberek félelme tovább növeli.
    De vajon tényleg legyõzhetetlen-e Góliát? Valóban nincs-e más választás, mint behódolni neki és engedelmesen szolgálni?

Hogyan gyõzte le a bibliai Dávid egykor Góliátot?

Érdemes felidéznünk, hogyan is gyõzte le a Bibliában Dávid Góliátot.
    Szemrehányóan kérdezte: "Ki fogja legyõzni a filiszteust és lemosni Izraelrõl a gyalázatot?" Saulnak is mondotta: "Ne veszítsd el uram miatta (Góliát miatt) a bátorságát! Szolgád elmegy és megmérkõzik azzal a filiszteussal." A király megpróbálta lebeszélni Dávidot: "Nem mehetsz el és nem mérkõzhetsz ezzel a filiszteussal, hiszen te még gyerek vagy, az meg harcra termett ifjúságától fogva."
    Dávid nem hagyta magát eltéríteni attól a szándéktól, hogy megmérkõzik a félelmetes filiszteus harcossal. Elszántságát és bátorságát bizonyítva elmondta a királynak: "Szolgád atyja juhait õrzi, s ha jött egy oroszlán vagy medve és elragadott egy juhot a nyájból, szolgád utána eredt, leütötte és kiragadta torkából.
    Ha aztán megtámadott, megragadtam a sörényénél fogva és agyonvertem […] Az Úr, aki kiszabadított az oroszlán meg a medve karmából, ennek a filiszteusnak a kezétõl is megment."
    Dönteni kellett Dávidnak, hogy miféle fegyverrel vívjon meg a talpig páncélba öltözött és állig fölfegyverkezett Góliáttal. "Saul felöltette Dáviddal a maga harci öltözékét. Bronz sisakot tett a fejére és páncélt adott rá, és felcsatolta öltözékére a saját kardját, de Dávid hiába akart, nem tudott benne járni, mert még sohasem próbálta." Levették róla a páncélt és kardot. Dávid ekkor "fogta a botját, a patakban keresett magának öt sima követ és betette a tarisznyájába, amelyben a parittyáját tartotta. Ezután kezébe vette a parittyáját és elindult a filiszteus felé".
    Dávid és Góliát összecsapását "ideológiai párbaj" - a hit erõpróbája - elõzte meg. Góliát fitymálta és szidalmazta Dávidot. Istenének gúnyolásával igyekezett megtörni. "A filiszteus is egyre közelebb jött Dávidhoz, a fegyverhordozója elõtte. Amikor azonban felnézett és meglátta Dávidot, semmibe vette, mert még fiatal volt, szép külsejû vörös ifjú. A filiszteus megszólította Dávidot: Kutya vagyok tán, hogy bottal jössz ellenem? És a filiszteus átkozta Dávidot, isteneit emlegetve." Dávid állta a hit erõpróbáját és azt felelte a filiszteusnak: "Karddal, dárdával és lándzsával jössz ellenem. Én azonban a Seregek Urának, Izrael csatasorai Istenének nevében közeledem feléd, akit kigúnyoltál. Az Úr ma kezembe ad. Legyõzlek és a fejedet veszem. […] Hadd tudja meg az egész világ, hogy van Isten Izraelben. És hadd tudja meg az egész sereg, hogy az Úrnak nincs szüksége kardra és lándzsára ahhoz, hogy gyõzelmet adjon."
    Dávidnak személyesen kellett megküzdenie. Helyette Isten nem gyõzhette le Góliátot. Dávid gyõzelméhez szükséges volt, hogy higgyen benne, hogy higgye: az igaz ügyért harcol. Dávid, hitét megerõsítve, az Úr nevében indult harcba. A hit azonban önmagában nem lett volna elegendõ. A gyõzelemhez Dávidnak bátorságra, leleményességre és a - meglepetés erejére volt szüksége. "Amikor a filiszteus elindult és Dávid felé közeledett, Dávid hirtelen kilépett a sorból és a filiszteus felé futott. Közben belenyúlt a táskájába, kivett egy követ, elhajította a parittyájából és homlokon találta a filiszteust. A kõ behatolt a homlokába, úgyhogy arccal a földre bukott. Így Dávid legyõzte parittyával és kõvel a filiszteust, eltalálta és megölte, jóllehet nem volt Dávidnak kard a kezében. Dávid akkor odaszaladt, rálépett a filiszteusra, a kardja után nyúlt, kirántotta hüvelyébõl és megölte: levágta a fejét."
    Miért tudta Dávid legyõzni Góliátot? Nem azért, mintha erõsebb lett volna, vagy jobban lett volna fölfegyverkezve. Góliát erõsebb volt nála és fegyverzete is különb volt. Azért tudta legyõzni Góliátot, mert elõbb legyõzte saját népe félelmét és bénultságát. Azért gyõzhetett, mert szilárdan hitt ügye igazságában.
    A többiekénél erõsebb volt hite és elszántsága. A szidalmak nem törték meg, hanem inkább megacélozták akaratát. Bátran és okosan harcolt. Elszántságával és szokatlan harcmodorával meglepte ellenfelét. A döntõ pillanatban határozottan cselekedett.
A Góliátot legyõzõ ifjú Dávid az egyetemes szabadságvágy és tetterõ szimbólumává vált. Ezt hirdeti Michelangelo nagyszerû Dávid szobra is Firenzében.
    A szoborban Michelangelo nem az Úr különös kegyelmére hagyatkozó, hozzá fohászkodó ájtatos pásztort mintázta meg, nem is a késõbbi diadalmasan uralkodó, felkent Dávid királyt. Az õ Dávidja a harcba induló lázadó ifjú, kinek nincs egyebe parittyájánál és patakban gyûjtött kavicsainál. Ruhátlan, izmos teste, magabiztos tekintete, összeszorított ajka eltökéltséget és erõt sugall. Ez a Dávid, az ószövetségi elbeszélés történeti kereteibõl kilépve, azt üzeni a késõbbi koroknak - így a mának is: Góliát legyõzhetõ!

Ki gyõzi le ma Góliátot?

Korunk Góliátjának legyõzéséhez ma is Dávid bátorságára, elszántságára és tetterejére van szükség. A személytelen Góliátot azonban nem lehet parittyával leteríteni. Kövekkel legfeljebb a MacDonald's kirakatait lehet bezúzni. "A tõke - állapította meg a Kommunista Kiáltvány - nem személyi, hanem társadalmi hatalom." Legyõzéséhez kollektív társadalmi erõre, tudatos és szervezett harcra van szükség. De létezik-e korunkban olyan társadalmi erõ, amely képes felvenni a harcot a Globális Tõke Góliátjával?
    Százötven évvel ezelõtt Karl Marx kimutatta: a tõkés társadalom magában hordozza pusztulásának és meghaladásának szükségszerûségét, s a proletariátusban kitermeli saját "sírásóját". "Úgy látszik, hogy minden a maga ellentétét hordja a méhében. Látjuk, hogy a gép, melynek az a csodatevõ ereje van, hogy az emberi munkát csökkentse, és termékenyebbé tegye, ehelyett éhezteti és túlterheli. A gazdaság újkeletû forrásai valami különös, érthetetlen varázslat folytán a nélkülözés forrásává válnak. […] Amilyen mértékben az ember úrrá lesz a természet fölött, olyan mértékben válik az ember más embereknek vagy saját aljasságának rabjává […] Ez az ellentmondás egyfelõl a modern ipar és tudomány, másfelõl a modern nyomor és bomlás között, ez az ellentét korunk termelõerõi és társadalmi viszonyai között: kézzelfogható, uralkodó és vitathatatlan tény. Egyesek sopánkodnak ezen; mások szeretnének a modern technikától megszabadulni, hogy a modern konfliktusoktól megszabaduljanak. Vagy azt képzelik, hogy ilyen jelentõs elõrehaladás az iparban kiegészítésül ugyanilyen visszafejlõdést követel a politikában. […] Mi tudjuk, hogy a társadalom újkeletû erõinek jó mûködéséhez csak az kell, hogy újfajta emberek úrrá legyenek rajtuk - és ilyen emberek a munkások."
    Az ítélõbíró a történelem, ítéletének végrehajtója pedig a proletariátus - írta Marx. "A fegyverek, amelyekkel a burzsoázia a feudalizmust leterítette, most maga a burzsoázia ellen fordulnak.
    A burzsoázia kikovácsolta a fegyvereket, amelyek halálát okozzák; megszülte azokat a férfiakat is, akik e fegyvereket forgatni fogják - a modern munkásokat, a proletárokat."
Az ellentét egyfelõl a modern technika és tudomány, másfelõl a modern nyomor és bomlás között, korunk termelõerõi és társadalmi viszonyai között ma is "kézzelfogható, uralkodó és vitathatatlan tény". A tudomány és a technika fejlõdése minden korábbinál kolosszálisabb. Ez azonban valami különös, érthetetlen varázslat folytán az emberiség jelentõs része számára nem a fölemelkedés és a gazdagság forrása, hanem a nélkülözésé és nyomoré. Úgy tûnik, a technika fejlõdésével az ember egyre inkább uralkodni látszik a természet felett. Az ember látszólagos uralma a természet felett a modern társadalomban azonban mintha visszájára fordulna. Amilyen mértékben az ember úrrá lesz a természet fölött, olyan mértékben válik az ember más embereknek, vagy saját aljasságának rabjává, kockáztatva saját természeti környezetének pusztulását is. Vannak, akik ma is sopánkodnak, és a technikától akarnak megszabadulni, hogy a modern konfliktusoktól megszabaduljanak. Mások úgy gondolják, hogy ilyen elõrehaladás az iparban kiegészítésül ugyanilyen visszafejlõdést követel a politikában. Nem segít azonban sem a modern géprombolás, sem letûnt idõszakok reakciós rendszeréhez való politikai visszatérés.
    A kapitalizmus ma is szüntelenül újratermeli a tõkének kiszolgáltatott, a tõkésosztály által kizsákmányolt proletariátust. Az iparilag fejlett országok hagyományos munkásságán kívül ehhez a modern proletariátushoz tartoznak különbözõ fizikai és szellemi munkafajták mûvelõi, valamennyi ország kizsákmányolt dolgozói. De beteljesedett-e az, hogy a proletariátus lesz a történelem ítéletének végrehajtója és a kapitalizmus "sírásója"? Az elmúlt évszázad történetének ismeretében ma sokan kétkedõen és szkeptikusan vélekednek a munkásosztály "történelmi küldetésérõl". Nem Herbert Marcuse-nak lenne igaza, aki a hatvanas években elhíresült könyvében, az Egydimenziójú emberben (One-dimensional man), azt bizonygatja, hogy a proletariátus a tizenkilencedik századi kapitalizmusban még forradalmi osztály volt, a huszadik században viszont már integrálódott a fejlett ipari társadalomba és elvesztette forradalmi jellegét? Mások a forradalmi munkásmozgalom súlyos vereségeire és az eddigi szocialista kísérletek kudarcaira hivatkoznak.
    Kétségtelen, hogy az elmúlt idõszakokban a proletariátus forradalmi szerepének értelmezésébe egyrészt a történelmi viszonyok korlátai és a munkásmozgalom éretlensége, másrészt Marx nézeteinek vulgarizáló értelmezése és eltorzítása következtében igen sok illuzórikus elem is keveredett. A munkásérdekeket és munkásmozgalmat az ouvrièrizmus, a kétkezi munkások napi gazdasági érdekeire szûkítette. Az anarchoszindikalizmus abszolutizálta a szakszervezetek és az általános sztrájk szerepét. Némely írásokban - például a filozófus Lukács György fiatalkori munkáiban - találkozhattunk a proletariátus történelmi küldetésének "messianisztikus" felfogásával is. A munkásosztály szerepét gyakran a párt szerepével azonosították. Érvényesülése gyakran formálissá vált. A munkásosztály nevében elkövetett bûnök a munkásosztályra hullottak vissza - ügyét és szerepét lejáratták.
    Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy maga a proletariátus is különbözõ fejlõdési fokokon megy át. Harcának formái változnak, harcai során gyõzelmek és vereségek, fellendülések és visszaesések váltogatják egymást. A proletariátus kezdetben csupán "magábanvalóan" létezik, amikor helyzete objektíve különbözik a tõkések helyzetétõl, de osztályérdekeit nem tudatosítja. Harca ösztönös és szervezetlen. A munkások kezdetben csak saját tõkéseikkel harcoltak, nem pedig a tõkésosztállyal. Haragjuk a gépek ellen fordult: a gépekben konkurenciát láttak, kizsákmányolásuk fõ eszközének tartották, ezért szétzúzták, mint a ludditák Angliában a tizenkilencedik század elején, ezen a fejlõdési fokon a munkások szétszórt, a konkurencia által szétforgácsolt tömeget képeznek: nincsenek saját osztályszervezeteik, önálló politikai céljaik. A politikai harcokban legtöbbször a burzsoázia oldalán, annak segédcsapataként vesznek részt.
    Története során a proletariátus fokozatosan tudatosította osztályérdekeit, indított szervezett harcot azok érvényesítéséért, szervezõdött - "magáértvalóan" is létezõ - osztállyá. Ahogyan Marx mondotta: "a tõke elleni harc eseményei és viszontagságai - a vereségek még jobban, mint a gyõzelmek - egyengetik az utat a munkásosztály felszabadulása igazi feltételeinek felismeréséhez és átlátásához". A proletariátus osztállyá szervezõdése a tizenkilencedik század elsõ felében, Angliában és Franciaországban kezdõdött el, szélesebben pedig a század második felében bontakozott ki, amikor Európa-szerte megerõsödtek a szakszervezetek és létrejöttek a munkáspártok. Ez a folyamat azonban egyáltalán nem tekinthetõ lezártnak és befejezettnek. A proletariátus összetétele ma más, mint 150, 100 vagy 50 évvel ezelõtt. "Ha nem valamilyen fantasztikus eszmény mértékével mérjük a munkásmozgalmat, hanem azt egyszerû emberek gyakorlati mozgalmának tekintjük, akkor érthetõvé válik, hogy újabb rétegek bekapcsolódása folytán elkerülhetetlenek az ingadozások és visszaesések" - figyelmeztetett Lenin.
    Új rétegek beáramlásával, összetételének változásaival, a mozgalom ár- és apályidõszakainak, forradalmi és ellenforradalmi periódusok váltakozásaival párhuzamosan, a proletariátusnak ismételten, új feltételek között, megújuló és új formában, végig kell járnia a csupán "magábanvalóan" létezõ osztálytól a "magáértvalóan" is létezõ osztályhoz vezetõ utat. Az "újoncok" kiképzése mindig idõt és megkülönböztetett figyelmet igényel. Elszenvedett vereségek után, a válságok idõszakában, (s ilyenek gyakorta voltak) különösen nehéz a tapasztalatok megemésztése és feldolgozása.

Az osztállyá szervezõdés rögös útja

A proletariátus osztállyá szervezõdéséhez nélkülözhetetlen osztálytudatának kialakítása. Marx a munkások mozgalmának érettségét megmozdulásaik tudatosságán mérte le. A sziléziai takácsok 1844-es felkelésének jelentõségét - "fölényét" a munkások korábbi megmozdulásaihoz képest - abban látta, hogy ez a felkelés ott kezdõdött, ahol az elõzõek végzõdtek: a proletariátus osztályhelyzetének tudatosításával. A sziléziai felkelés "elméleti és tudatos jellege" abban is kifejezõdött, hogy már nemcsak a "látható ellenség" - a gyáripar urai - ellen irányult, hanem célba vette a láthatatlan ellenséget, a bankárt is, "frappánsan, élesen, kíméletlenül és erõszakosan világgá kiáltotta szembenállását a magántulajdonon alapuló társadalommal".
    A proletariátus osztálytudata nem egycsapásra jön létre, ahogy Pállasz Athéné pattant ki Zeusz fejébõl, hanem fokról fokra fejlõdik ki az ösztönös munkásszolidaritástól az elméletileg is megalapozott osztálytudatig. Kizárólag saját erejébõl a munkásosztály csak "trade-unionista" tudatot képes kifejleszteni. Azt a felismerést, hogy a munkáltatókkal szemben szervezetekbe - szakszervezetekbe - kell egyesülni. Átfogó osztályérdekeinek, forradalmi szerepének tudatosításához, a szocialista tudatosság kifejlesztéséhez tudományos elméletre volt szükség, amelyet tudományosan felkészült értelmiségiek dolgoznak ki és "visznek be" a munkásmozgalomba. Már a Kommunista Kiáltvány megállapította, hogy a vagyonos osztályoknak a munkásmozgalomhoz csatlakozó mûvelt képviselõi a mûveltség nélkülözhetetlen elemeit nyújtják a proletariátusnak, melyek a burzsoázia elleni harcához fegyverül szolgálnak. Marx ezzel kapcsolatban két dolgot fontosnak tartott hangsúlyozni. Elõször is: "ezeknek az embereknek, hogy használhassanak a proletármozgalomnak, csakugyan a valódi mûveltség elemeit kell magukkal hozniuk". Másodszor: "ha más osztályokból való emberek csatlakoznak a proletármozgalomhoz, az elsõ követelés, hogy ne hozzák magukkal a polgári, kispolgári stb. elõítéletek maradványait, hanem kertelés nélkül tegyék magukévá a proletár szemléleti módot".
    A proletariátus csak úgy töltheti be történelmi küldetését, ha a tudományos elmélet eszméi behatolnak mozgalmába, és harcának elméleti vezérfonalává válnak. "Az anyagi hatalmat anyagi hatalommal kell megdönteni, ám az elmélet is anyagi erõvé válik, mihelyt a tömegeket megragadja" - írta Marx. Ebben rejlik a proletariátus harca szempontjából az elméletileg megalapozott osztálytudat jelentõsége. Ma is idõszerû Marx felismerése: "Szilárd meggyõzõdésünk, hogy nem a gyakorlati kísérlet, hanem a kommunista eszmék elméleti kifejtése az, ami igazán veszélyes [a burzsoázia számára, W. Á]. Mert gyakorlati kísérletekre, még ha tömeges kísérletek is, ágyúkkal lehet válaszolni, mihelyt veszélyessé válnak, de eszmék, amelyek intelligenciánkat hatalmukba kerítették, melyek érzületünket meghódították, amelyekhez az értelem hozzábilincselte lelkiismeretünket - ezek olyan láncok, amelyekbõl az ember nem tépheti ki magát anélkül, hogy szívét szét ne tépné." Ezért folytat a burzsoázia ma ideológiai irtó hadjáratot a kommunista eszmék ellen. Ki akarja szakítani ezeket az eszméket mindazok szívébõl, akiknek intelligenciáját hatalmukba kerítették, s érzületét meghódították.
    Az osztály akkor létezik "magáértvalóan" is, ha képes szervezett politikai erõként fellépni. Minden ilyen mozgalom, amelyben a munkásosztály "mint osztály lép szembe az uralkodó osztályokkal, és külsõ nyomással kényszeríteni igyekszik õket, politikai mozgalom." "A munkások elszigetelt gazdasági mozgalmaiból mindenütt politikai mozgalom sarjad ki, vagyis az osztály mozgalma azért, hogy érdekeit általános formában érvényesítse, olyan formában, amelynek általános, társadalmilag kényszerítõ ereje van." Mint minden politikai mozgalomnak "a munkásosztály politikai mozgalmának végcélja természetesen a politikai hatalom meghódítása a munkásosztály számára, és ehhez természetesen a munkásosztály bizonyos pontig kifejlõdött elõzetes szervezete szükséges" (Marx). Ez utóbbi konkrét formája történelmileg a körülményektõl és a munkásmozgalom fejlettségétõl függõen, változott és változik, az angol Chartista Mozgalomtól kezdve az 1847-ben megalakult Kommunisták Szövetségén, az 1864-ben létrehozott Nemzetközi Munkásszövetségen, a 19. század második felének munkáspártjain, a II. Internacionálé szociáldemokrata pártjain keresztül a huszadik század kommunista pártjaiig. Fejlõdésének minden korszakában új politikai szervezeti formák kialakítására, új harci módszerek elsajátítására és alkalmazására volt szükség. Így van ez a mi korunkban is.
A proletariátus a politika színpadára önállóan elõször Párizsban, az 1848. júniusi munkásfelkelés idején lépett. A párizsi munkások felkelésének brutális leverése (több mint 3000 felkelõt mészároltak le, s 15 ezret ítélet nélkül deportáltak) nemcsak a proletariátus reményeit rombolta szét, hanem teljesen felforgatta "azokat a feltételeket is, amelyek között a proletariátusnak harcolnia kell". "A történelem világosan megmutatta, hogy a gazdasági fejlõdés állása a kontinensen akkor még korántsem volt érett a tõkés termelés megszüntetésére" - vonta le a következtetést Friedrich Engels.
    A burzsoázia, 1871-ben, az "egeket ostromló" párizsi kommünárok kísérletét is kíméletlenül vérbe fojtotta. A tizenkilencedik század proletárforradalmairól írta Marx: "úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erõt szívjon a földbõl s még nagyobb óriásként emelkedjék fel velük szemben, míg meg nem teremtõdik az a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz".
    A burzsoázia azt hitte, a Párizsi Kommünnel a harcos proletariátust végleg eltemette. De ennek éppen az ellenkezõje történt. Hamarosan a munkásmozgalom fellendülésének új korszaka kezdõdött meg, amelyben a harc feltételei és formái sok tekintetben megváltoztak. Sorra alakultak meg a munkáspártok Európa országaiban. A proletariátus egyre szervezettebb lett. Új harci módszerek (általános választójog, szakszervezeti harc, politikai tömegsztrájk stb.) használatát tanulta meg. Miután a gyõzelmet egyetlen nagy csapással nem tudta megszerezni, kemény és szívós harcban, lépésrõl lépésre kellett elõrenyomulnia. Megszívlelendõ Marx figyelmeztetése: "a munkásosztálynak nem szabad eltúloznia e mindennapi harcok végsõ kihatását. Nem szabad elfelednie, hogy okozatok, nem pedig az okozatok okai ellen harcol; […] hogy csak csillapító szereket alkalmaz, de a betegséget nem gyógyítja. Ezért nem szabad teljesen elmerülnie ezekben az elkerülhetetlen gerillaharcokban, amelyeket a tõke szûnni nem akaró túlkapásai, illetve a piac változásai szakadatlanul elõidéznek. […] A szakszervezetek mint a tõke túlkapásaival szembenállás központjai jó szolgálatokat tesznek. Részleges kudarcokat vallanak, amennyiben erejüket nem használják meggondoltan. Általános kudarcot vallanak, amennyiben a fennálló rendszer hatásai ellen vívott gerillaháborúra korlátozódnak, ahelyett, hogy egyidejûleg próbálnák a rendszert megváltoztatni, ahelyett, hogy szervezett erõiket a munkásosztály felszabadításának, vagyis a bérrendszer végleges emelõjeként használnák fel".

Az elmúlt évszázad gyõzelmes és elbukott forradalmai

A huszadik század világméretû forradalmi viharral kezdõdött. A tõke és munka ellentétével együtt kiélezõdtek az ellentétek a gyarmattartó és a gyarmati országok, valamint a különbözõ imperialista hatalmak között is. Európában és Ázsiában egymást követték a forradalmi megmozdulások: az orosz forradalmat nyomon követte a török, a perzsa, a kínai forradalom. Véget ért a munkásmozgalom fejlõdésének viszonylag békés szakasza. Az imperialista hatalmak ellentétei világháború kitöréséhez vezettek.
    Az események viharos menete több tekintetben felkészületlenül érte a proletariátust is. A munkásmozgalom hagyományos és megcsontosodott formái már nem voltak elegendõek. A harc folytatásához új formákat kellett találni, új módszereket kellett alkalmazni.
1917-ben Oroszországban proletárforradalom robbant ki, és gyõzött. A forradalom olyan országban diadalmaskodott, amely egyik oldalon Európa fejlettebb tõkés országaival volt határos, a másik oldalon pedig "a Kelet kezdõdõ és részben már meg is kezdõdött forradalmainak határán" terült el. Olyan országban, ahol a proletariátus kisebbségben volt, de forradalmát katonaruhába öltöztetett, széles paraszti tömegek is támogatták. A rendkívüli helyzetben a sablonokkal szakító, a történelmi esélyt megragadó és a kockázatokat is vállaló, rendkívüli cselekvésre volt szükség. A forradalmi helyzet forradalmi cselekvést követelt.
    Az orosz proletariátus megragadta a forradalom elkezdéséhez kínálkozó alkalmat. Lenin tisztában volt azzal, hogy "az elsõ gyõzelem még nem végleges gyõzelem, s októberi forradalmunk mérhetetlen akadályok és nehézségek árán, hallatlan szenvedések árán vívta ki, miután számos esetben kudarcot vallottunk és nagy hibákat követtünk el. Hogyan is tudta volna kudarcok és hibák nélkül egy elmaradott nép egymagában legyûrni a földkerekség leghatalmasabb és legfejlettebb országainak imperialista háborúit! […] Mi elkezdtük ezt a mûvet. Hogy mikor, mennyi idõ alatt és melyik nemzet proletárjai fogják befejezni lényegtelen kérdés. Lényeges az, hogy a jég megtört, hogy az út megnyílt, az irány ki van jelölve".
Az orosz forradalom példája a forradalmi munkásmozgalomnak és az antiimperialista nemzeti mozgalmaknak világszerte új lendületet adott. Az Európán is végigsöprõ forradalmi hullám azonban hamarosan kifulladt. Újabb forradalmak remélt gyõzelme a fejlettebb tõkés országokban elmaradt. Az imperialista és a polgárháborúban kivérzett Oroszországnak egyedül, ellenséges környezetben kellett egyidejûleg ledolgozni az elmaradottság hátrányát, és megbirkózni az új társadalom építésének bonyolult feladatával. Helytállása, a legnehezebb körülmények között kivívott eredményei más országok dolgozóit is lelkesedéssel töltötték el. Jelentkeztek azonban az elmaradottságból és a bekerítettségbõl, a tapasztalatok hiányából eredõ nehézségek és problémák is, s nem sikerült elkerülni a hibákat, a torzulásokat, a hatalom buktatóit sem.
    A fasizmus feletti gyõzelem a második világháborúban, a nemzetközi erõviszonyok megváltozása újabb forradalmak gyõzelmét tették lehetõvé a kelet-európai népi demokratikus országokban, és más földrészeken - Kínától Kubáig. Ezek nem mehettek volna végbe az orosz forradalom példája és történelmi eredményei nélkül. Ugyanakkor - sok tekintetben - annak nehézségeit és problémáit is örökölték.
    A huszadik század forradalmai és szocialista kísérletei rést ütöttek a tõkés világrendszeren, de megdönteni és felszámolni nem tudták. A nemzetközi kapitalizmusnak voltak még tartalékai, hogy kiheverje a rajta ejtett sebeket, s egyúttal regenerálódjon, megújuljon és megerõsödjön. ahhoz is volt ereje, hogy a Szovjetunió és a többi szocialista ország nehézségeit kihasználva, a belsõ bomlasztó erõkre támaszkodva, koncentrált ellenforradalmi támadást indítson a "Gonosz birodalma" ellen, ami a század végére az addigi "szocialista rendszer" felbomlásához és összeomlásához vezetett.
    Mintha a huszadik század forradalmaira is érvényes lenne, hogy ezek a forradalmak "ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erõt szívjon a földbõl s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben". A szocialista rendszer összeomlása után a globális kapitalizmus így egyenesedik fel még nagyobb óriásként, valóságos Góliátként, a proletariátussal szemben.

A proletár Dávid élesztése

Elbukott forradalmak és szocialista kísérletek után a globális kapitalizmus ma diadalt ül a proletariátus felett. A proletariátus helyzete mindenütt még kiszolgáltatottabbá vált. A volt szocialista országokban elvesztette korábbi, sok-sok áldozat árán kiküzdött vívmányait. A nyugati fejlett tõkés országokban felszámolják azokat az engedményeket és kedvezményeket, amelyeket korábban a "jóléti állam" a szocializmus ellensúlyozására nyújtott a munkásoknak. A gazdagabb tõkés országokban is jelentõssé válik a munkanélküliség és a szociális létbizonytalanság. Egyre szélesebb rétegek proletarizálódnak. A fejlõdõ országok gyors ütemben növekedõ proletariátusa pedig hatványozott mértékben rendelõdik alá a globális tõke uralmának.
    A (korábban) "létezõ szocialista rendszer" összeomlását, a globális kapitalizmus gyõzelmét a proletariátus ma még nem tudta megemészteni és feldolgozni. A harc folytatására a megváltozott feltételek között nincs felkészülve. A harc új formáit és módszereit még nem találta meg. Hitében megrendült és elbizonytalanodott. Szolidaritása meggyengült, szervezettsége visszaesett. A "magábanvaló" lét állapotába süllyedt le. Csak "magábanvalóan", nem pedig "magáértvalóan" - tudatos, szervezett politikai erõként fellépõ osztályként - létezik. Erejébõl egyelõre csak elkeseredett, szórványos és elszigetelt akciókra futja. Ahhoz, hogy eredményesen tudja felvenni a harcot az uralkodó osztállyal, a proletariátusnak - újra kezdve - korunkban ismét végig kell járnia az osztállyá szervezõdés rögös útját.

*
Giorgio Vasari, a reneszánsz festõk és szobrászok krónikása beszéli el, hogy a firenzei dóm gondnokságán éveken át elcsúfítva hevert egy hatalmas, kilenc rõf magas, elrontott márványtömb. Egy ügyetlen szobrász tette tönkre. Az elrontott, eltorzított formájú, hatalmas márványtömbbel hosszú ideig nem tudtak mit kezdeni. Szét akarták fûrészelni, fel akarták darabolni. Michelangelo azonban a holt kõben felfedezte a szunnyadó Dávidot. Ahogyan Vasari megjegyezte: "Bizony csodálatos, hogy Michelangelo fel tudta támasztani azt, ami már meghalt."
    A tetszhalott Dávid ma hatalmas, elcsúfított márványtömbbe zárva szunnyad, amelyben sokan ma is csak holt követ látnak, és nem tudnak mit kezdeni vele. Szét akarják fûrészelni, fel akarják darabolni.
    Vajon képesek vagyunk-e a holt kõben felfedezni a szunnyadó proletár Dávidot, és kiszabadítani fogságából? Márpedig a Globális Tõke Góliátjának legyõzéséhez a szunnyadó proletár Dávidot életre kell kelteni, ki kell szabadítani kõrabságából!
 

TUDÓSPORTRÉK
 

KARDOS ISTVÁN

Az agyag tudósa és mûvésze

Zsolnay Vilmos (1828-1900)

Zsolnay Vilmos 1928. április 19-én született, Pécsett - és egy esztendõvel késõbb már gyártulajdonos lett. Apja, Zsolnay Vilmos ugyanis 1853-ban alapított pécsi porcelánüzemét fiára íratta. A fiú Bécsben tanult, s végül a nagyhírû Polytechnische Institutban fejezte be tanulmányait. Hazatérve nagy tervekkel látott hozzá a régi üzem átalakításához: terrakotta, tûzálló-tégla, cement és mázasedény, de mindenek elõtt épületdíszítõ elemek gyártásával akarta bõvíteni a kínálatot.
    Üzletemberként kezdte, mivel egyelõre nem érezte magát eléggé felkészültnek az üzem tényleges irányítására. Ebben az idõszakban a gyárat külföldrõl szerzõdtetett szakemberek vezették.
    Õ maga a cég üzletei, ügyeinek bonyolításán kívül, azonban már akkoriban is a termékek minõségi fejlesztésének lehetõségével foglalkozott. Kettõs célt tûzött maga elé, egyrészt javítani akarta az edények anyagának minõségét, amely elmélyült kémiai tanulmányokra és kísérletekre ösztönözte, másrészt eltökélte, hogy agyagedényei díszítését eltéveszthetetlenül jellegzetes, magas mûvészi színvonalra emeli. Ez alapos mûvészettörténeti stúdiumokkal járt együtt.
    Munkásságának - de életének is - meghatározóan fontos állomása volt az 1878. évi párizsi világkiállítás. Ekkor rukkolt ki hosszú éveken át folytatott kísérleteinek eredményével. Porózus agyagon egy merõben új, magas hõmérsékleten olvadó, ólommentes anyaggal készített edénydíszítõ bevonattal. A különbözõ hõfokon olvasztott mázak rendkívül szép, lágy, pasztellszerû színeket biztosítottak. Az új technikát - melyet egyedül õ alkalmazott - porcelánfajansznak nevezték el. Ez a francia Becsületrendet és a világkiállítás aranyérmét hozta meg számára, s ezáltal egy csapásra nemzetközi elismerést és hírnevet szerzett magának. A nyolcvanas-kilencvenes években két lánya, Teréz és Júlia bekapcsolódott a munkába, továbbfejlesztették és bõvítették a Zsolnay-technikát. Nekik volt köszönhetõ az ún. Palissy-gen, továbbá az aranybrokát, a pâte-sur-pâte, a relief-aranyozás - mindezzel olajfestmény benyomását keltõ kerámiaképek készültek.
    1884-ben megkezdték a kályhacsempék elõállítását, s még ugyanebben az évben talán legjelentõsebb termékük gyártását, a pirogránitot. A massza összetételû, fagyálló, faragható pirogránit a századvégén jelentkezõ szecesszió egyik legkedveltebb építõanyaga-díszítõeleme lett. Az akkoriban átépített, illetve restaurált budai Mátyás-templomon éppúgy föllelhetjük, mint a kassai Erzsébet-dómon vagy a vajdahunyadi váregyüttesen, s természetesen az akkoriban épült, ma már mûemléknek számító Lechner-féle Iparmûvészeti Múzeumon, Földtani Intézeten, a Postatakarékpénztár épületén és számtalan más palotán, középítményen, bérházon, templomon. De a Zsolnay-féle technikát monarchiaszerte alkalmazták: a korszakban emelt bécsi és prágai épületeken gyakran találkozhatunk e jellegzetes technika példáival.
    Zsolnay munkásságában új fejezetet nyitott a pécsi mûegyetem tanárával, Wartha Vincével való együttmûködés. Közösen dolgozták ki az eozinnak nevezett piros színû, fémesfényû mázat, amelynek hamarosan kék, zöld és egyéb színû változatait is sikerült létrehozniuk. A pécsi gyár töretlenül fejlõdött, s annyira prosperált, hogy Zsolnay hamarosan tanonciskolát állított fel, s egyidejûleg megalapította budapesti leányvállalatát, a zuglói körvasút mellett. Ezt az üzemet teljes egészében az ún. ipari porcelán gyártására rendezte be. Korán felismerte ugyanis a villamosság jelentõségét s megállíthatatlan fejlõdését, és világviszonylatban is az elsõk között kezdte meg a porcelán szigetelõk gyártását. Bemutató kiállításokat rendezett Európa-szerte, de még a tengerentúlon is - munkáját kitüntetésekkel, elismerésekkel honorálták.
    Életrajzírói különös érdemeként tudják be, hogy az úgynevezett hagyományos agyagiparból, jóformán minden szakmai elõképzettség nélkül, magas színvonalú, mûvészi értékeket elõállító iparágat fejlesztett ki, s ezzel az iparmûvészet és az építészet történetébe egyaránt maradandóan beírta nevét.
Szülõvárosában, Pécsett hunyt el, 1900. március 23-án.
 
 

MORFONDÍROZÁS
 

SZERDAHELYI ISTVÁN

Akadémikus vizeldecsészék diskurzusa

Nemrégiben megjelent magyarul egy Intellektuális imposztorok címû és Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal alcímû könyv, két fizikus egyetemi tanár, Alan Sokal és Jean Bricmont tollából. Céljuk az, hogy világos (sõt, élvezetes) magyarázatokkal bizonyítsák: a posztmodern irányzat vezéregyéniségeinek munkássága - Julia Kristevától Jacques Derridáig - értelmetlen halandzsákkal leplezett szélhámoskodás.
(A cím fordítása igencsak enyhítõ: az eredetiben az "impostures" szó áll, ami angolul nem a magyar imposztorságnak megfelelõ huncutkodást, kópéskodást, hanem csalást, szélhámosságot, szédelgést jelent.)
    Nem ismertetni akarom e könyvet - bár ajánlani igen; a Typotext Kiadó jelentette meg -, hanem kiegészíteni. Szerzõik ugyanis a francia és angol nyelvû szakirodalomra korlátozták vizsgálataikat, a németet mellõzték. Nálunk pedig ez az igazán érdekes, minthogy mindazoknak, akik a Magyar Tudományos Akadémia I. osztályának irodalmár tagjai akarnak lenni, igencsak tanácsos a német posztmodernizmus hermeneutikai és recepcióesztétikai válfajának hitén lenni.
    Az elõbbiek pápája H.-G. Gadamer, a heidelbergi egyetem filozófiaprofesszora volt. Fejtegetéseinek gondolati alapja: nem igaz, "hogy a mû »magában véve« létezne, s csak a hatás lenne különbözõ - maga a mûalkotás az, ami a változó feltételek mellett mindig másképp mutatkozik meg", mert "aki egy szöveget olvas, az ilyen értelemben maga is benne van a szövegben". Amibõl, ugye, az következik, hogy ha modern ember lévén, Homérosz egyszemû, emberevõ óriását, Polüphémoszt egy Walt Disney-rajzfilm figurájaként képzelem el, nem én vagyok mûveletlen szamár, hanem az Odüsszeia hexametereinek jelentése változik meg.
    Ezt az elképzelést számos tudós fejtegetés szedte ízeire, a legtalálóbb azonban D. C. Dennett érve: Gadamer azt hiszi, hogy amikor a régi faszénvasalót könyvtámasznak vagy ajtótámasznak, a lekvárosköcsögöt pedig toll- és ceruzatartónak használják, akkor e tárgyak használatából mibenlétükre is következtethetünk. Vagyis - R. Rotyt idézve - Gadamer fejtegetése "abnormális beszédmód", amely "nem õrültség ugyan, de a mûveltség hiányára vall". A derék filozófiatörténész ugyanis mind az esztétikában, mind az irodalomtudományban szinte teljesen tájékozatlan volt, s ha hivatkozott effajta szakmunkákra, ezeket vagy félreértette vagy durván félremagyarázta. Ráadásul szívbõl utálta is a tudományos gondolkodást: "Amit az ember egy mûalkotásból […] objektiválás és tudományos módszerek segítségével felfoghat - hangoztatta -, az szükségszerûen másodlagos marad, és ezért éppenséggel nem igaz."
    Saját hazájában ennek megfelelõen már csak a filozófia felhõkakukkváraiban hámozzák Gadamer luftballonjait, s a szerzõ a kicsit válogatósabb irodalomtudományi kézikönyveknek már a névmutatójából is kikopott, vagy hangsúlyozottan csak "exkurzusként" szentelnek neki némi figyelmet. Magyarországon viszont Gadamer tekintélye változatlanul fennen ragyog, sõt, az uralkodó klikk tollnokai a szellemi terror legkeményebb eszközeivel torolják meg mûveinek legenyhébb bírálatát is (lásd a Holmi 1999-es Kisbali-lincselését).
    A "recepcióesztétika" programját a konstanzi egyetem professzora, H. R. Jauss hirdette meg. Az irodalmi mû szerinte sem csak úgy, önmagában létezõ tárgy, hanem "olyan beszéd, amelynek elhangzása közben kell megteremtenie az õt megérteni képes beszélgetõtársat". E kijelentés - akár közvetlen, akár metaforikus jelentésben vesszük - közönséges agyrém. Az még csak-csak elképzelhetõ, hogy Nietzsche Elhagyatva címû versének elsõ strófáját egy beszélgetés kezdetének értelmezem:

A varjuraj
város felé surrog tova:
hó lesz hamar -
boldog, kinek van otthona
(ford. Képes G.)

s így válaszolok a mûnek:

Varjakat sehol nem látni,
május van, rigók fütyörésznek,
hó ilyenkor már nem hull,
de villany- és gázszámlától retteg, kinek van otthona.

A mû viszont ahelyett, hogy épeszû beszélgetõpartnerként válaszolna, azt mondja:

Sötéten állsz,
s hátra meredsz, - mióta már!
Mondd: merre szállsz
a tél elõl, bolond madár?!

Mire elfogy a türelmem:

Áll a nyavalya, ülök,
és elõre meredek, rád!
Elszállni pedig te fogsz, ha a sarokba váglak;
ne nézz már madárnak!

Vagyis e mû az istennek se fog beszélgetõtársat teremteni belõlem, pedig amúgy, ha nem Jauss módján fogom fel, igencsak szép vers lenne.
Jauss legjobb magyar tanítványai azonban olyan komolyan veszik ezt a szélhámoskodást, hogy Kulcsár Szabó Ernõ szerint az sem tudható, a "szöveg és én interakciójában mi történik az énnel, õ olvas-e tényleg, vagy õt olvassa a szöveg". Dadaista formában jelentkezik azután ez a halandzsa akkor, amikor az irányzat hívei - mint Bengi László -, a szegény magyartanároknak arról értekeznek, hogy egy szöveg "tulajdonképpen hogyan tudja olvasni önmagát".
    Balszerencsémre én azonnal látok is minden ilyen baromságot. Az énem pucéran fekszik egy mûtõasztalon, Szabó Lõrinc verseskötete hajol fölém, gerincén egy hatalmas, fekete ókuláréval, és fenyegetõen sziszegi, hogy most rögtön ki fog olvasni.
A mûtõszoba sarkában egy Pilinszky-kötet trapézon és korláton erõlködik, miként tudna olyan testhelyzetet felvenni, hogy önmagát olvashassa.
Dadaista víziók.
    Mint mondják, a dadaisták egyik vezéregyénisége, Marcel Duchamp 1917-ben Forrás címmel egy vizeldecsészét állított ki "talált tárgy" jellegû mûalkotásként. Lelki szemeimmel látom, hogy egykor a Magyar Tudományos Akadémia kistermében hogyan üléseznek majd a Nyelv- és Irodalmi Osztály tudásának effajta forrásai, elegánsan csillogó-villogó nikkelcsapokkal és porcelánfehéren, s halkan ilyesféléket sustorognak:
- Applikáció.
- Horizontváltás és horizont-összeolvadás.
- Az esztétika feloldódása a hermeneutikában.
- A szerzõ hozza a szavakat, az olvasó pedig a jelentést.

OLVASÓLÁMPA

SIMOR ÁGNES

Két tükör

Fernando Sorrentino: Hét beszélgetés Jorge Luis Borgesszel
(Európa, ford.: Latorre Ágnes)
Plinio Apuleyo Mendoza - Gabriel García Márquez: A guajava
illata (Magvetõ, ford.: Dobos Éva)

Ki ez az ember? - erre lennénk kíváncsiak, és a Borges-rajongók is remélhetnék, hogy kedvenc írójukat megismerhetik. Errõl azonban szó sincs. Beszélgetni akármirõl lehet, és Jorge Luis Borges szívesebben választja az akármit, mint önmagát.
Az akármi ez esetben az irodalom. Mégsem magasröptû irodalmi elmélkedésrõl van szó, az interjúk a laza csevely szintjén maradnak.
Fernando Sorrentino elég tisztelettudó ahhoz, hogy Borgest egy pillanatra se ingerelje fel, vagy érzékenyítse el, amikor viszont az író végre belelendülne egy-egy érdekes történetbe, Sorrentino "ügyes" fordulattal valami egészen más témába vág bele.
Hét hideg beszélgetést tarthat kezében az olvasó. A könyv elolvasása során a riportert, mint kifejezetten mûvelt, de sznob embert ismerhetjük meg. Alighanem Borges iránt érzett tisztelete tartja vissza attól, hogy annak magánéletébe belekérdezzen. Emellett kiderül, hogy Sorrentino nagyon is pontosan ismeri Borges életét, sõt az adatokra jobban emlékszik az írónál.
    Ilyen hírneves író esetében azonban az olvasót aligha az adatszerûség érdekelné. Mivel nem sztárról, és nem magazinról van szó, az olvasó nem a "mit reggelizik az író" típusú kérdéseket várja mohón, nem magánéleti pletykákra kíváncsi, viszont joggal remélhetne némi mélységet, és az író részérõl kitárulkozást.
    Interjú-kötet esetében ilyesmi nem is lehetetlen. Plinio Apuleyo Mendoza és Gabriel García Márquez épp ilyen igényekkel hozták létre A guajava illata címû könyvet, melynek effajta törekvését az alcíme is jelzi: García Márquez mesél családról, mesterségrõl, mûvekrõl, hírnévrõl, politikáról, nõkrõl, babonákról, mániákról.
    A két híres dél-amerikai író interjú-kötete akár egymás ellenpontjának is tekinthetõ. A távolságtartó Sorrentinóval szemben Mendoza Márquez jó barátja, és mint ilyen nemcsak íróként, emberként is ismeri a szerzõt, így képes az igazán lényeges kérdések feltevésére, Márquezt pedig arra ösztönzi, hogy megnyíljon elõtte. Ezek a beszélgetések egyaránt teljes képet nyújtanak Márquezrõl mint íróról és mint emberrõl. Különlegessége a könyvnek, hogy Mendozáról is megtudhatjuk, jó író. Mendoza ugyanis a legtöbb beszélgetés elõtt egy-egy Márquezrõl szóló novellisztikus írással vetíti elõ a témát.
    Ezt a könyvet az is eleve ismerõsnek érezheti, aki csak néhány Márquez-regényt olvasott, hiszen felelevenednek Márquez történetei. Az interjúkötet mégsem a regények ismétlése. Márquez az egyik interjú során ezt mondja: "Igen, azt hiszem: egy író általában csak egy könyvet ír, még ha ez a könyv sok kötetben jelenik is meg különféle címekkel." Ilyen módon félig-meddig ez a könyv is egyben az az egy, amit a szerzõ ír, mégis más könyvei mögé is betekinthetünk általa. A Száz év magány kapcsán például a szerzõ elmeséli, hogyan repítette égbe a szép Remediost: "Nem, nem akart fölemelkedni. Kétségbeesett voltam, mert sehogyan sem tudtam fölrepíteni. Egyszer, amikor éppen ezen a problémán töprengtem, kimentem a ház udvarára. Nagy szél volt. Egy hatalmas és nagyon szép néger nõ, aki mosni járt hozzánk, lepedõket igyekezett kiteregetni egy kötélen. Nem boldogult velük, a szél elvitte õket. Ekkor megvilágosodtam. »Megvan«, gondoltam. A szép Remediosnak lepedõkre van szüksége, hogy az égbe szálljon. Ebben az esetben a lepedõket hozta elém a valóság. Amikor visszamentem az írógépemhez, a szép Remedios szállt, szállt, csak szállt fölfelé. Nem volt az az Isten, aki visszatartsa."
    A guajava illatában Márquez úgy mesél, mint a könyveiben. Történetei egyszerre különlegesek és természetesek. Az emberi élet döbbenetes eseményei, a hús-vér figurák összefonódnak a mesék világával, a mítoszokkal, csodákkal és ezek egységébõl létrejön az a furcsa hitelesség, ami miatt megérthetjük, miért utasítja el Márquez a fantáziálást, és mi az a tiszta képzelõdés, amit képes azzal szembeállítani.
    Márquez olvasói az interjúkötettõl azt a Márquezt kapják, akit mûveibõl ismertek. De nem ugyanez-e a helyzet Borges olvasóival is?
A Hét beszélgetésben Borges, Sorrentino kérdéseitõl függetlenül, adhatott volna más válaszokat is. Lehet, hogy Sorrentino csak arra volt kíváncsi, hogy mi Borges véleménye Quevedóról, Bioy Casaresrõl, Machadóról, Cortazarról, Dosztojevszkijrõl (és még sok nevet sorolhatnék, elég csak a könyv végére lapozni, ahol 15 oldalas névmutatót találhatunk), de ha Borges valamit nagyon el akart volna mondani, megtehette volna, annak ellenére, hogy azt nem kérdezték tõle. Miért mutat magából Borges ilyen keveset az interjúk során?
    Hadd idézzem Borges azon szavait, melyek a könyv alapeszméjét megmagyarázhatják: "…az Isteni Színjáték olvasása jelentette számomra az egyik legdöntõbb irodalmi élményt egy olyan életben, amelyet teljesen az irodalomnak szenteltem."
    Borges az interjú elején elárulja, hogy a nem érdekelték azok a könyvek és filmek, melyek õróla szólnak, és ezeket mindig el is kerülte. Erre a könyvre azért vállalkozhatott ilyen bátran, mert bár róla szól, mégsem kell benne önmaga és mások elõtt felfednie lényét, gondolataiba se nagyon láthatunk bele, a könyvbõl kirajzolódó Borges tökéletesen megfelel annak az álarcnak, melyet kialakított önmagáról.
    A könyv borítóján egy vak embert látunk, de össze ne tévesszük a mindent mélyen ismerõ Teiresziasszal, ugyanis Borges mintha magát sem ismerné igazán. Borges számára az írás örömet jelent, írásai a játékról szólnak, idõrõl, tükrökrõl, gyilkosságokról, maszkokról, Schopenhauer és mások alapján. Szeretem ezeket az írásokat, bár gyakran érzem a mögöttük levõ ember hiányát. Az interjúkötet éppen ezt a hiányt testesíti meg, nincs azonban benne Borges írásainak levegõje ellenpontként.
    Ez a hét beszélgetés nem izgalmas az átlagolvasó számára. Hogy elvakult Borges-rajongóknak mit nyújt - nem tudom. Bár a könyv fõleg különféle irodalmakkal, szerzõkkel foglalkozik, irodalmároknak mégsem ajánlanám, hiszen nem vet fel irodalmi problémákat, a magyar olvasó pedig az említett mûvek nagy részét nem is ismerheti. A könyv egy magánember véleményét mutatja be arról, hogy kit tart nagy szerzõnek és kit nem. Ez a rangsorolás azonban sokszor teljesen esetleges. Borges több esetben véleményt nyilvánít olyan szerzõkrõl is, akiknek a mûveit nem igazán olvasta.
A spanyol irodalom egyik óriásáról, Juan Ruiz hitai esperesrõl azt mondja, nem hiszi, hogy jelentõs író, annak ellenére, hogy nem ismeri. A könyvben fellelhetõ ilyen esetek alapján azt gondolom, Borges vélekedése távol áll bármiféle tudományosságtól.
    Egy ilyen interjúkötetet megalkotni mindkét fél számára a lehetõ legegyszerûbb megoldást jelenti; és hogy ez mit ér az olvasónak? - erre a kérdésre az olyan könnyen ítélkezõ Borges után, inkább nem válaszolnék.
    A Hét beszélgetés Jorge Luis Borgesszel számomra egy ember menekülését mutatja be önmaga és az élet elõl. Az út az irodalomba vezetett. Borges mûveiben Schopenhauer alapján az élet-álom, és az idõ örökkévalóságát kutatja, és mutatja is fel olvasóinak. Milyen ijesztõvé válik azonban ez a rátalálás azáltal, hogy egy interjúból kiderül: a mûvészetek közül a leginkább teljességet nyújtót, az örökkévalóságot megérintõt, a zenét Borges sosem volt képes megérteni, annak ellenére, hogy elismeri fontosságát. (Talán éppen e hiány betöltése miatt írt tangószövegeket.)
Márquez A guajava illatában megmutatja, Borges a Hét beszélgetésben leleplezi magát. Az egyik tükör hibátlan és tiszta, a másik homályos.
    Mindez akkor válik fájdalmassá, amikor Cortazar novelláit olvasom, akinek a témái sokszor hasonlítanak Borgeséire, de azokban döbbenetes erõvel érzem az embert, ott, ahol Borgesnél egy ûr tátong; azé az emberé, aki nem találta az árnyékát.
 

BISTEY ANDRÁS

Egy nép költészetének nyolcszáz éve

Spanyol költõk tára

A vállalkozás nagyságát korántsem csupán az eredményeként megszületett kötet nagysága és súlya jelzi. A Spanyol költõk táráról elmondható, hogy nyolc évszázad spanyolországi spanyol költészetébõl ad képet, az 1200 körül lejegyzett Ének Cidrõl címû hõsi eposz részletétõl az 1980-as években indult költõk verseiig.
    A kötet az Eötvös József Könyvkiadó Eötvös Klasszikusok sorozatának 42. kötete. Maga az a tény is különös, hogy egy kiadó a mostani kaotikus terjesztési viszonyok között már 42 kötetben adta közre magyarul, kétnyelvû kiadványaiban vagy magyarok esetében idegen nyelveken a világirodalom legnagyobb alkotóinak sok mûvét. A Spanyol költõk tára azonban még az Eötvös Klasszikusok köteteinek sorában is különleges helyet foglal el, mivel ez az elsõ olyan könyv a sorozatban, amely egy nép mûköltészetének nyolcszáz évét mutatja be.
    A spanyol líra önálló világ, amelyben az évszázadok során a világirodalom fejlõdésének lényegében minden korszaka otthagyta a maga színes és eleven lenyomatát, ám úgy, hogy összetéveszthetetlenül spanyol költészetként jelent meg valamennyi. A hõsi eposz, a középkori vallásos költészet, a reneszánsz, a barokk, a klasszicizmus, a romantika és a legmodernebb költõi törekvések mind szervesen fejlõdõ spanyol költészetként követik egymást. Ez a költészet olyan óriásokat adott a világnak, mint Ávilai Szent Teréz, Cervantes, Lope de Vega, Calderón, Góngora vagy a késõbbi korokból Unamuno, García Lorca, Antonio Machado vagy Rafael Alberti, hogy csak néhány nevet említsünk a hosszú listából.
A kötet összeállítója és szerkesztõje, Simor András óriási munkát végzett. Bár a könyv tervezésekor építhetett elõzményekre, a spanyol költészet ilyen bõ keresztmetszetét bemutató válogatásra nem támaszkodhatott. Nem csupán a spanyol költészet alapos ismeretére volt szükség a kötet megszerkesztésekor, de a magyar mûfordításokéra is.
    Errõl a rövid utószóban ad bizonyságot.
    Miközben elismerõen fejet hajtunk a vállalkozás nagysága és eredményei láttán, remélhetõen nem ünneprontás, ha megjegyezzük, hogy a magyar olvasók nagy része nem olyan tájékozott a spanyol költészet világában, mint ahogy a kötet szerkesztõje vagy kiadója jóindulatúan föltételezi. Éppen ezért, bár a költõi életrajzok és a szûkszavú jegyzetek némileg segítik az eligazodást, hasznos lett volna bevezetõ tanulmányban segíteni az olvasóknak, hogy még jobban el tudják helyezni az egyes életmûveket a spanyol és a világirodalomban. Egy ilyen tanulmányban választ kaphatott volna az olvasó néhány fölmerült és megválaszolatlanul maradt kérdésre, például arra, hogy a rendkívül gazdag 16. és 17. századi költészet után miért hiányzik szinte teljesen (csupán néhány költõ verseivel megjelenítve) a 18. század költészete, hogy majd a 19. ismét gazdag költõi termést hozzon.
    A mûfordítók népes táborában olyanokkal találkozhatunk, mint Rónai György, Kosztolányi Dezsõ, Jékely Zoltán, Nagy László, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Vas István, Benjámin László vagy a nagy munkában mennyiségileg is tekintélyes részt vállaló Orbán Ottó, Csala Károly.
Száznál több költemény Simor András mûfordítói munkáját dicséri. Õt rendkívül csiszolt, hajlékony költõi nyelve alkalmassá teszi arra, hogy ne csak egy-egy hozzá közel álló spanyol költõ világát tudja felidézni a fordításaival, de egymástól idõben, világszemléletben és eszközökben is távol álló alkotók verseit egyforma biztonsággal ültesse át magyar nyelvre.
    Nem kell jóstehetség annak elõrelátásához, hogy a Spanyol költõk tára évtizedekig alapmû lesz mindazok számára, akik magyar nyelven akarnak megismerkedni a spanyol költészettel. (Eötvös József Könyvkiadó)

SZARKA KLÁRA

Éljünk soká, ha lehet

Tál Gizella, szerk.: Tabák Lajos

Szerencsésebb dolog hosszan élni, mint sem. Nem bosszantásul írom le ezt a banális mondatot, hanem azért, mert bizonyos emberek esetében igazi tartalommal telítõdhet e blõdli.
    Ilyen ember Tabák Lajos. Ha a sors nem ad neki magas kort, olyan öregséget, amelyet kiváló szellemi és testi erõben él meg, akkor fotómûvészeti kvalitásairól legfeljebb olvashatunk, rekonstruálhatjuk magunknak különféle lapokból kellõ idõt és energiát szánva rá, de inkább csak elhisszük a szakíróknak, fotótörténészeknek, hogy Tabák egyike volt a fotóavantgárd meghatározó alkotóinak - ha már annyira mondják. Ám szolnoki életmû kiállítását látva, és a róla megjelent albumot végiglapozva, a saját szemünkkel bizonyosodhatunk meg arról, hogy a Kassák Lajos szellemi irányítása alatt világszínvonalúvá fejlõdött magyar szociofotó egyik egyéni stílusú, expresszív szemléletû mûvésze Tabák Lajos.
    Tabák Lajos egy nem könnyû és nem gond nélküli pálya után papíron ugyan nyugdíjba vonult, de alkatából fakadó tevékeny életvitelén nem változtatott. Miközben számos társadalmi megbízatást vállalt, hozzáfogott a harmincas években rendõrileg elkobzott, és nyilván megsemmisült, valamint a második világháborúban csaknem teljesen elpusztult fotográfusi életmûve cserepeinek összegyûjtéséhez. Nem várt másra, nem folyamodott támogatásért, segítõkre menet közben talált. Méghozzá nagyszerû segítõkre a szolnoki Tiszai Lajos és Tál Gizella személyében.
    Az általuk publikált írásoknak, önzetlen segítségüknek köszönhetõ, hogy az érdeklõdés egyre inkább megint a fotómûvész Tabák Lajos felé fordult szûkebb pátriájában is, hogy gyûjtõ-rekonstruáló munkáját végül siker koronázta. A szolnoki mûvelõdési központ reprezentatív tárlatán, a kireprózott, rekonstruált egykori fotók, kiegészülve sok késõbbi, 1945 után készült mûvel, a lehetõségekhez képest élvezetes technikai minõségben és imponálóan szép kiállításban minden laikus látogató számára is érthetõvé tették, hogy Tabák Lajost miért tisztelte meg a Magyar Fotómûvészek Szövetsége az élõ klasszikusoknak kijáró Életmû-díjjal, és miért tartják a magyar fényképmûvészet nagy öregjének.
    Ráadásul a tárlaton Tál Gizella szerkesztésében és értõ tanulmányával könyv is megjelent Tabák Lajosról. Szépen példázva a helyi összefogást, ahol nem a pillanatnyi politikai széljárás, hanem a mûvészi értékek tisztelete és megbecsülése mozgatta a kiadót és a szép számú támogatót. Hatvankét fekete-fehér kép, az elsõ 1928-ban, az utolsó 1994-ben készült.
    Szerencsésebb dolog hosszan élni, mint sem. Hosszan, de nem mindegy, hogyan. Kell ahhoz sok szorgalom, munka, türelem, alázat, szerénység, derûlátás, becsületesség és egy kis szerencse is, hogy végül megvalósuljon, amit szeretnénk. Ha kilencvenhat évesen, hát akkor. Tabák Lajost ismerve, még folytatásra számíthatunk. (MTA Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Tudományos Testülete)