TAKÁCS TIBOR

Látogatás 3-tól 5-ig

1.

A kórház valamikor honvédségi laktanya volt, ezt alakították át még a hatvanas évek elején. A korszerûség jegyében hozzátoldottak egy mutatós bejáratot, s a Tisza-parti város itt fogadta s gyógyította azokat a betegeket, kiket a köznyelv bolondoknak nevez. A bejáratnál persze ez díszelgett: Ideg- és elmeosztály.
    Vér István apjához jött. Tegnapelõtt kapta meg a levelet, amit Mariska néni írt, édesapja második felesége. Egy kései szerelem áldása volt ez a házasság. Apja nem tudott volna egyedül élni a felesége halála után. A magány is elviselhetetlen volt, de hiányzott néki a szerelem is. Jó felesége lett Mariska néni, s jó körülmények közé került apja. A terjeszkedõ város felfalta a családi házat, leradírozta a földszintes, külvárosi lakónegyedet, hogy négy és tízemeletes panelházakat húzzanak fel. Nos, ilyen házba költöztek be. S amikor kifizették õket, a végelszámolásnál a lakás mellé ötszázezer forintot is fizettek, és ez szép pénz volt akkor. Minden együtt volt a boldogsághoz.
    E két, öregkorában is szerelmes ember (ámbár Mariska még alig hagyta el a hatvanadik évét, amíg Vér Bálint már a hetvenkettediken is túl járt) megkapta a sorstól a boldog élet lehetõségét. Bálintnak végre leszakadt nyakából a gond: a kert mûvelése, az ásás, a kapálgatás. Nem kellett már a tetõre mászni, ha a vihar leveri a dudacserepeket, élhette a maga nyugodt életét, hetente kétszer a városi fürdõben áztatta csontjait, persze orvosi elõírás mellett, beszélgetve a régi haverokkal a politikáról vagy az egyre bizonytalanabb, egyre nehezebb megélhetésrõl. Vér Bálintnak ilyenkor felderült az arca és kijelentette: "Nekem könnyû a dolgom, az én feleségemnek igazán szép nyugdíjat hoz a postás, aztán csak uraskodunk, élvezzük a jót, a finomat…"
    Így is volt: ebéd után vörösborral és tejszínes kávéval édesítették a délutánjaikat.
    S ha Vér István haza-hazatért szülõi látogatásra, örült, hogy apja révbe ért, s a 75. születésnapján még azt is fia fülébe súgta büszkélkedve és dicsekedve: "Az új asszony-nyal jobb ám a szerelem, mint édesanyáddal volt."
    Tizenkét esztendõ pergett le a házasságkötés óta.
    S ebbe a békés világba robbant bele a levél, ami felzaklatta s felháborította Vér Istvánt. Nem akart hinni a szemének:
    "Édesapád meghibbant… Nem tudja, hogy mit szabad és mit nem! Taxival jön haza a városból… Egymásután három fagylaltot is képes megenni… Azt mondja: Semmit se hagyok rád! Még a vagyonból is kitagadlak. És a tizenkét évem? Az semmi? Ezzel fizet ki ez a vénember az élete végén? Már a takarékból is szedi ki a pénzt. Azt mondja gõgösen: Az én pénzem! Azt csinálok vele, amit akarok. Ha neked nem tetszik, fel is út, le is út! Mi lesz velem? A takarékos Bálint szórja a pénzt. El akarja verni. Vasárnap rám támadt. Ha a Misike (egy harmincötéves fia van Mariskának, családos ember, õ is a közelben lakik) véletlenül épp nem jön föl, nem is tudom mi lett volna velem… Õ szedett ki Bálint kezébõl… Kihívtuk a mentõket, bevitték az idegosztályra, jaj, istenem, mi lesz énvelem, ha kiengedik?! Ide már soha többé nem jöhet haza… Félek tõle… Gyere és intézkedj!"
    Várta az ajtónyitást.
    Amíg más városi kórházakban akkor jönnek-mennek a beteglátogatók, amikor csak akarnak, itt szigorú rend uralkodik. A kapus morc tekintettel õrködik, talán attól haragos, hogy amíg a városi kórházakban degeszre keresik magukat az ügyes, szemet hunyó portások, itt senki se ad borravalót.
    Az idegosztály folyosójára be lehet látni. A bent topogó várakozók vágyódó pillantással nézik a látogatókat. Látnak-e rokont, jó ismerõst? Vér István elkapta egyikük-másikuk pillantását. Közben az egyre gyarapodó tömegben Mariska nénit kereste.
    De nem jött. Talán õt várja? Rostokol a lakásban, s attól retteg, hogy elintézi Bálint kiengedését? De mielõtt bármit cselekedne, elõbb édesapját kell látni, meg kell ölelni, meg kell csókolni. Azóta, hogy eltemették édesanyját, sokkal jobban vonzódik az apjához. Több szeretetet hoz a szívében. S nagyon sok ajándékot. Jaj, dehogy Pestrõl! Ugyan már! Ha bekopogtat, azonnal kér egy kosarat s lemegy az ABC-be. Vesz fél kiló kávét, három-négyféle csokoládét, nápolyit és nyolc-tíz üveg sört, meg bort - van, hogy kétszer is fordul. Pálinkát is hoz, legalább fél liternyit. A múltkor Vilmos körtepálinkát vett az édesapjának. "Fiam, ez borzasztóan finom…" - hálálkodott, de mikor megkérdezte az árát és meghallotta, majdnem elájult ijedtében. Azt vesz az ABC-bõl, amit szeret. A négercsók apja kedvence, csak egyet eszik meg, mert ilyenkor is "spórol". Ha ez van a vérében…! Ha szóvá tenné, tudja a választ: "Ha nem spórolunk édesanyáddal, akkor ugyan honnan lett volna házunk? Honnan lenne örökségetek?" Ez a többes szám arra vonatkozik, hogy Istvánnak nõvére is van, ám Klárika csak ritkán jár haza, mert képmutatónak, sunyinak, számítónak tartja Mariskát, aki csak a pénzt és a vagyont szeretné megkaparintani fiának és unokájának.
    - Meglátod, testvérem - ölelte át legutóbb is a temetõben, mikor kimentek anyjuk sírjához -, kisemmiz bennünket ez a vén boszorka.
    - De Klári, ne mondj ilyet! - kelt védelmére. - Te, élnél apuval? Emlékszel - figyelmeztette -, a temetés után két hétig nálad élt apánk, s ez mindkettõtöknek elég volt egy életre…
    - Mert apu is kibírhatatlan… Akkor is asszonyok után kujtorgott.
    - De hála istennek, rátalált Mariskára.
    - Ti, férfiak mind egyformák vagytok. Neked könnyû, te Budapesten élsz, hazajössz nagyritkán, elárasztod õket mindenféle jóval, s aztán istenítenek. Élnél csak itthon!…
    A tömeg már zúgolódott a bejáratnál.
    Az óra mutatója percre pontosan a háromra ugrott.
    Egy sánta férfi nyitotta az ajtót.
    Bemehettek. Vér István elõreengedte a sietõket. A portásfülkénél megtudakolta, hogy hányas szobában találja édesapját.

2.

Sütött a nap. Már elmúlt október, de a tûzfalon még lobogott a vadszõlõ pirosa.
A földszinti folyosón várakozók sokasága égõ szemmel kereste az ismerõsöket. Remélte, hogy apja is várja, de nem tudhat az érkezésérõl. A jó idõ az udvarra csalt beteget s látogatót egyaránt. "Bolond"-ot nem látott, olyat, aki ebbe a kategóriába tartozna. Magában beszélõ, vagy ismeretlen hatalommal hadakozó nem volt a betegek között.
    Az elsõ emelet 107-es szobájába akart felmenni, amikor meglátta édesapját. Az udvaron beszélgetett az õsz hajú, kefefrizurás Vár Bálint. Már a folyosóról integetett, de hogyan is venné észre? Amikor melléje ért, a vállára tette a kezét.
    - Apu - szólt rá -, megjöttem…
    Ölelkeztek. Az öregembert rázta a zokogás.
    - Fiam… kisfiam… - sírta el bánatát -, hát ide tettek azok a gyalázatosak. Nézd
     - mutatta arcát és gombolta ki a zakóját s feltépte az ingét -, nézd, összevert az az állat Misike. Úgy jöttek rám, hogy azt hittem, sose szabadulok ki a kezük közül. Mariska meg kiabálta: üsd agyon, a lelketlent; elissza a pénzünket!…
    - Te? - csodálkozott a fia.
    - Én! Tudod mi fáj ezeknek? A pénz! Az én pénzem… Igaz, mostanában naponta fagylaltozom, megiszom egy-egy sört a régi haverokkal. Fiam, annyira fáj a lábam, hogy a múltkor nem tudtam hazamenni a Korzóról. Csak ültem, ültem. S akkor odajött egy kellemes úr. Azt kérdezte: "Valami baja van Bálint bátyám?" "Honnan ismer?" - firtattam. Azt felelte: "A fiával jártam a kereskedelmibe. Hívhatok taxit? Van pénze?" Taxit hívott, hazamentem, na az én Mariskám kivetkõzött magából, üvöltött, kiabált: közveszélyes vagyok és becsukat a bolondok házába… Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
    Elhallgat. Mit mondana? Csak öleli, mert fél, hogy elsírja magát. Aztán, egészen más hangon, mint aki kettéválaszt jelen idõt és múlt idõt, megkérdezi: - Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Voltál Mariskánál?
    - Nem voltam, de írt ezekrõl… a napokban.
    - Ne higgy neki, csak nekem! Öreg lettem, járni is alig tudok. Coki nekem minden. Tejszínes kávé? Sör? Bor? Egy fenét! Azt mondta az én Mariskám: Bálint, öreg vagy, dögölj meg… De ha bejönnének, egy szót se ám. Misike megígérte, halálra ver, ha csak pisszenni merek! Te, ezeknek olyan hatalmuk van, hogy még téged is bent tartanak. Tõled nem vették el a személyzetidet? Vagy hogy is kell mondani… na, mondjad már!
    - A személyi igazolványra gondolsz, ugye, édesapám?
    - Arra hát. Csak nem látom kimondani. Nézd, csupa kék folt vagyok. Te, az a bivalyerõs marha majdnem halálra vert. És tudod, mit mondtak az orvosnak? Hogy részeg voltam, és elestem. Te mikor láttál engem részegen? Mikor ittam én?
    - Még gyerek voltam, emlékszem, disznóvágás volt. Akkor! De te akkor nagyon kedves voltál ám!
    - Na, a kedvességet mára már elfelejtettem. Valaki azt mondta nekem, hogy Mariska, ha bejön, pórul jár, mert õt is itt tartják, és beteszik a második emeletre. Jaj de örülnék neki… Ide figyelj! A takarékkönyveket ellopták tõlem. Misike vitte el. Amikor kijöttek a mentõk, azt mondtam, addig én innen sehová se megyek, amíg nem hozzák vissza a takarékkönyvemet. Képzeld, amikor visszafordultam, látom, hogy a feleségem a homlokára mutat, mintegy jelezve, hogy megbolondultam… Így, ni… - s eljátssza a történteket.
    - Nézd csak - bontja fia a táskát -, mit hoztam neked!
    - Na, ki vele, mert itt moslékot adnak - örvend az ajándéknak.
    - Emlékszel, amikor kicsik voltatok, én is mindig vittem haza valamit. Tudod, ugye, hogy én akkor fõszereplõ voltam?
    - Persze, hogy tudom.
    - Jól van, azért mondom, mert itt semmit se akarnak elhinni az emberrõl. Te, ezek örök kételkedõk! Az orvosok, az ápolónõk… Benne hagynak a … jobb, ha nem mondom, ugye?… Emlékszel, sokszor adtak elvágott végeket, meg hatalmas töpörtõket a hentesek, kalácsot meg a pékek. Emlékszel még a Viola pék kenyereire? Mindent hazahoztam.
    - Hát, el lehet azt felejteni?
    - Hû… hoztál nekem négercsókot is?
    - Szereted?
    - Add csak ide, megeszem, különben ellopják itt a bolondok. Tudod-e, hogy itt bolondok is vannak? Ez a marha nagy ember, Kistelekrõl, elõttem hozták be egy-két nappal, azt mondja, hogy neki két feje is van ám. Az igazi otthon maradt, amivel bejött az a rossz feje, s le akarja csavarni. Ugye, bolond?
    - Az hát.
    - Itt alszol?
    - Hol gondolod? - kérdi a fia.
    - Behozhatnálak. És ha jönne Mariska meg Misike, te megvédenél. Beszéljek a doktor úrral? Képzeld, fekete a lelkem. De jól beszéli ám a magyart. Portugál-néger, magyar feleséggel. Ez már el nem megy mitõlünk… Jaj, de édes ez a négercsók!… Anyád is feküdt egyszer ebben a kórházban, egy napig a bolondosztályon. Valami bolond orvos betette ide… Emlékszel még rá?
    Vér István int. De milyen jól emlékszik az édesapja mindenre! Úgy beszél, olyan szépen, hogyha nem lenne benne mégis valami bizonytalanság, akár kivihetné, vagy legalábbis megpróbálhatná.
    - Na, mit hoztál még?
    - Szõlõt. Édeset. Nagyszemût. Muskotályost.
    - Hozz kenyeret hozzá a büfébõl. Szaladj… de a szõlõt el ne vigyed!
    Megy a folyosón, keresi a büfét, persze a másik épületben van, de hamar odatalál, apja éhségét látva bevásárol: szeletelt Pick-szalámit, meg húsz deka párizsit, hiszen egy esztendeje még a Pick-gyárban dolgozott, kisegítõ portásként, s mindig a parizert ette kenyér nélkül. Akkor megkérdezte Mariskától: - Miért hagyja apámat dolgozni?
    - Õ akar menni. Itthon unja magát. Meg azt is mondja, csak így van néki becsülete…
    - Maga tudja - válaszolt. Soha nem állt rá a szája tegezésre.
    Már fél éve abbahagyta apja a nyugdíj melletti munkát. Sose derogált neki, a hajdani városi fõvillanyszerelõnek és megbízott igazgatónak az ilyen munka. De már csak nem dolgozik nyolcvankettedik éve után? Ennyi elég a folytonos hajbókolásból.
    Persze, hogy láb alatt van az örege. Már nincs néki becsülete. Kitelt a mesebeli három esztendõ, mehet isten hírével. De a pénzét hagyni kell az új örökösökre. Ja kérem, a juss! Kié az örökség? Szét kell szakítani a lepedõt a halott ágya fölött.
    - Az a jó, Istvánka - ilyen szépen mondta neki Mariska -, hogy nektek mindenetek megvan: öröklakás, hétvégi ház, autó, az én Misikémék meg csak vergõdve jutnak egyrõl a kettõre. Mondtam is Bálintnak, oda kellene adni a takarékkönyvet, s venne a fiam egy tanyát a közelben. Mert ez a vágya és az álma. Ott aztán milyen jó dolga lehetne a kisunokámnak!… Mi is kimennénk hozzájuk, segíteni ezt-azt, ami jólesik neked, Bálintom…
    Ez tette be a kaput Vér Bálintnak.
    Ekkor lett vége a ciróka-marókának, a kedveskedésnek, ami után mi más is jöhetett, csak az ütleg, a verés, a kegyetlenség…
    - Sokára értél vissza, fiam. Aztán kaptál kenyeret?
    - Meg szalámit, meg… - tette eléje a zsákmányt.
    - Na, hallod, ha így elkényeztetsz! Majd beszélek a fõorvossal, ki ne engedjen, aztán engem ellátsz mindenféle jóval - mosolygott jókedvûen.
    - Most azonban mennem kell…
    - Menj csak fiam, ölelem és csókolom az otthoniakat. Aztán ha mégse engednek ki, mi lesz?
    - Én kimegyek innen…
    - Én meg itt maradok.
    A hang tompa volt, konok, színtelen, a mélyében sírás bujkált, s mint a rossz kártyás, ha felfedi lapjait, s kimutatta érzéseit.
    - Te csak ki, de mi lesz énvelem? Mikor jössz legközelebb?
    Erre már nem tudott mit felelni. Tréfálkozott hát, jókedvet tettetve, hangosan, vidáman: - Majd ha elenged a feleségem…

3.

A legközelebbi látogatásra egy hetet várt Vér Bálint. Az üveges folyosóról kilátott az utcára. Nézte a forgalmat, a csörömpölõ villamosokat, s leste a leszállókat. Melyik hozza el a fiát? Jaj, nehogy bezárják õt is, ettõl rettegett. A világ néki kétfelé szakadt: akik szabadon járnak, s akik bent sínylõdnek. Mint õ is. Fekete-fehér moziként futottak elõtte élete eseményei. A volt és a múlt, a vissza már sose térõ. Vajon miért nem jöhet? Csak nincs valami baja?
    Másnap, vasárnap, a felesége jött Misikével.
    - Na, Bálintom - ültek a folyosón -, aztán volt-e látogatód? - érdeklõdte a felesége, miközben simogatta az öreget.
    - A fiam - húzta vissza a kezét, mert égettek az ujjak.
    - István itthon volt?
    - Itt volt, nálam.
    - És? Te nem küldted haza?
    - Nem volt ideje, azt mondta.
    - Ne hazudjon! - villant Misike szeme, s mutatta az ökölbe szorított kezét. - Tudja, mit kap? Vén szaros - ezt már csak suttogta.
    - Menjetek innen…
    - Még lenni kell egy takarékkönyvnek valahol, ugye, Bálintom?
    - Turkáljatok csak, mint a pockok.
    A fiú vasmarokkal ragadta meg az öreg csuklóját.
    - Ez fáj! Nõvérke, hívja a doktor urat, jaj istenem. Meghalok!
    - Látják - nézett szét Misike -, bolond! Eszement. Hozzá se érek, mit óbégat, hé… tata…
    - Hoztam egy kis almáspitét, ezt szereted, ugye?
    - Nem kell. Van szalámim. Tegnap négercsókot is ettem! Szõlõt - dicsekedett.
    - És nekem nem hagytál? - A feleség hangja csöpög a méztõl, annakidején nagyon tudta cirókálni Bálintot, de hiszen nem volt addig baj, amíg hordta haza a pénzt…
    - Vidd vissza a pitédet… Mindent elmondtam a fiamnak!
    - Hazudtál neki… !?
    - Az igazat mondtam - fakadt sírva az öreg. - Megvertetek, bezárattatok, de kivisz innen a fiam, nagy ember õ, megígérte! És akkor, jaj nektek. Szétveretlek vele! - fenyegette a birkózó kinézetû Misit. - Félj csak, és szombaton be ne tegyétek a lábatokat. Érthetõ, amit mondok?
    Várta hát.
    Eljött a szombat. Eljött a fia.
    Éppen leszállt a villamosról, amikor valakik felfelé nyomakodtak.
    - Ugye, a Vér Bálint fiának tetszik lenni? - kérdezte egy ismeretlen férfi.
    - Igen, igen… - A villamos csöngetett, és ment volna tovább, ki a városból, át a körtöltésen… - Valami baj van?
    - Nem, dehogy, csak mondani akarom, hogy Bálint bácsi emlegette ám mindennap! Nagyon várja és… - de a szó elszállt a levegõbe, s már nem lehetett tudni, hogy mi volt az üzenet másik felében.
    - González doktor urat bent találom? - kérdezte a portástól.
    - Földszint, hetes szoba.
    Bekopogtatott. Kellemes, mosolygós férfi fogadta. Olívabarna a bõre, derûs a szeme, és úgy beszél, ahogy ezen a vidéken szokás, a szavaiban semmi akcentus nem bujkál.
    - Vér István vagyok, engedelmével, Bálint bácsi fia… Mit tud mondani édesapámról? Szeretném kivinni, ha lehet. Tudom, miért hozták be, de azt is tudom, hogy…
    A fekete orvos se szereti, ha a kívülálló mindent akar tudni.
    - Bálint bácsi naponta emlegeti. Volt már nála? Meg ne ijedjen, de napról-napra depressziósabb. Ha csak ez lenne a baja! De nem ezért szorul kórházi ápolásra. Látta, mutatta a sebeit?
    - A verés nyomaira gondol?
    Az orvos legyintett. Mintha azt mondta volna: de mit gondol, uram? Ha a baj ilyen prózai lenne…
    - Látta a lábát? Tudja miért fáj? Érszûkület. Már-már alig tud járni… Hogy is mondjam… ebben az életkorban egy érszûkület, ugye, nem kell részleteznem… Mûteni kell! Ehhez az ön hozzájárulása szükséges.
    - Mihez?
    - A jobb láb amputálásához. Itt írja alá…
    - Nem írom.
    - S úgy meggyógyulna?
    - Tréfál?
    - Akkor ne kínozzák… Hagyják két lábbal kimenni az életbõl.
    - Menjen, s beszéljen az édesapjával.
    Kezet se fogott az orvossal, pedig nem rá haragudott, hanem az életre. Erre a rosszra, gonoszra, megkínzóra, elviselhetetlenre.
    - Jaj, de soká jöttél, fiam… Hol voltál? Már azt hittem, nem akarnak beengedni hozzám. Azt mondta a Misike, hogy kitiltat téged a kórházból.
    Nézte az apját. Az ágyán ült, szõrös volt az arca, az orra tövében egy-két szõrszál kunkorodott, amit annakidején, a szegény, jó Ilonkája olyan elõszeretettel csipdesett ki csipeszével.
    - Jól vagy, apu?
    - Nem jönnek be? Nem voltál náluk?
    - Nem… - ingatta a fejét, hogy ne vegye észre édesapja a kegyes hazugságot. Mert még délelõtt megjött, elment a Retek utcába s felliftezett a második emeletre. Mariska sírva a nyakába borult, óbégatott, jajveszékelt, az istenre esküdözött, hogy semmi része Bálint bevitelében. A szomszédok hívták ki a mentõket, Misikét senki sem vádolhatja, ugyan, még hogy az õ fia, ez a leszázalékolt, nyomorult fiú tudta volna megverni Bálintot?… Szóval, mosakodás volt. Õ meg csak hallgatott, hiába akarta a maga pártjára állítani Mariska, aki persze csirkepaprikást tett eléje, küld is egy adagot vele, ha beviszi a kórházba, mert úgy gondolja, õk ma nem zavarják az együttlétüket…
    - Hoztál valamit, fiam?
    - Csirkepaprikást. Szereted, ugye?
    - Ki fõzte?
    - A Klári.
    - Az is ilyenkor nagyvonalú! Te, ezek a nõk félnek tõled. Bent volt a Klárika, az meg azzal beszélte tele a fejem, hogy korábban kellett volna meggondolni a házasságot. Azt mondta: ha kiengednek, hozzám nem jöhetsz. Mondtam neki, majd István fiamékhoz megyek, föl a Márvány utcába, Budára. Ha láttad volna, hogy elképedt!
    - A lábad fáj-e?
    - Beszéltél González doktor úrral? Adott rá valami kenõcsöt, és vagy nyolcféle gyógyszert is adnak, te majd ne engedd magad kórházba vinni… Ezek itt tönkretesznek. Látod, még harmadik hete se vagyok bent, s máris abajgatnak, hogy csúnya ám a lába, Bálint bácsi. Ne nézzétek, mondom nekik… Hanem, jaj, ki kellene mennem vécére, gyere, segíts…
    Ekkor látta Vér István, hogy apja szinte nem is tud járni. Kapaszkodott a fiába, meg egy önkéntes segítõbe, aki jó erõben levõ férfi volt. Majdnem úgy vitték ki, mint a "gólya viszi a fiát" játékban… Elfordult, amikor apja vizelt volna. Nyögött, jajgatott, szidta a kurva világot, majdnem összeesett.
    Visszahozták. Egy szivaccsal megmosdatta a nõvér, kicserélték a pizsamanadrágját. Megette a csirkepaprikást. (Jaj, csak másnap el ne árulják, hogy kinek a kosztját ette, mert akkor kiveti szívébõl õt is!)
    A nõvérke jött. - Bálint bácsi, elviszem a fiát…
    - Csak aztán kárt ne tegyen benne! - tréfálkozott kedélyesen. - Hová viszi?
    - González doktor úrhoz.
    Az elõbbi látványtól, az emberi test széthullásától megriadva, felzaklatva kaptatott be Vér István az orvosi szobába.
    - Beszélt az édesapjával? - kérdezte az orvos.
    - Nem beszéltem. És nem járulok hozzá az amputáláshoz. Nézze, doki - maga se tudta, hogy szaladt ki a száján ez a becézõ szó, de most már nem lehet visszaszívni -, nézze, doktor úr - helyesbítette önmagát -, mi lesz, ha amputálják a fél lábát?
    - Három nappal tovább él.
    - Hát utána?
    - Akkor a bal lábat amputáljuk. S akkor is nyerünk két napot.
    - Minek? Miért?
    - Mert különben vérmérgezésben hal meg az édesapja. És ma már nem lehet beírni egy halálozási rovatba, hogy a halál oka: vérmérgezés.
    - No és, ha nem írom alá a nyilatkozatot?
    - Akkor elintézem, hogy ne legyen operáció.
    A doktor látta, hogy erre kivesz egy borítékot a zsebébõl. Átvette. Meghajolt.
    Vér István mehetett vissza a kórterembe.
    - Mit mondott a doktor úr? - fogadta az apja.
    - Csupa jót - mosolygott rá István.
    - Mégis, mikor enged ki?
    - Amikor legközelebb érted jövök.
    - Mikor jössz?
    - Szerdán. Akkor is lesz látogatás 3-tól 5-ig.
 
 

P. PAPP ZOLTÁN

Szumó-birkózás

Õk is egy körben állnak,
miképpen mi is.
Adott jelre áttörnek az
intim szférán, recsegnek
a hegyeknek vállai.
Húsvölgyek ölelkezésére
szétfröccsennek a folyók,
tengerek rengnek.
Az õserõ mellett a
finesz is trónt követelhet.
Amidõn egyikük elbukik,
vagy a körön túlra lép,
tapsol a nép, de a
gyõztes arca rezzenetlen.
Nem öklözi vicsorogva
a levegõt, nem játssza
a szenvedõt, szemén egy
könnycsepp sem juthat át,
méltósággal letérdel,
átveszi jutalmát.
Az alázat fejet hajt
a küzdõk érzelmei elõtt,
hisz' a vesztes is szerfölött
gyõzni akart.
Honnan e deviáns nyugalom,
ez ezer éves rituálé?
Hiába sok purparlé,
e sport - gyalázat -
nem kell az újkori
olimpiának.
Méltányosan viselkedni
itt kötelezõ.
Szüntelen, de
nem kifulladásig
vagy elsõ vérig
folyik a küzdelem.

Mi még játszottunk
ifjúkoron az
enyém a vár,
tiéd a lekvárt,
ma már az a módi,
ha a kivégzés valódi.
 

OLÁH ANDRÁS

esélytelenül

halált öklendeznek
    a buldózerek
vádol
    a lebontásra ítélt
        falak szomorúsága

*
kerekek zakatolnak
- a föld kihagyó
szívverése

izgatott varjak:
kései szirénák
a hideg csöndben

*
gyász és félelem:
jégbõl nõtt
rügyek a fákon - - -
 

ÁGAI ÁGNES

Kép

Megbonthatatlan táj.
Egységes abroncs gyûrûje ölel.
Holdfényillat.
Egy hideg égitest romantikája.
Hegyek zárt, kemény foglalatában
visszhangos énekek hullámoznak.

Hová igyekszel?
Miféle boltozatot varázsolsz magad fölé?
Tömör lég vastag fala nyom le.
Csonkolt fák sírnak ágaik után.
Az éden védõburka fölrepedt.
Irányt tévesztenek a madarak.

A föld alatt
bozontos felhõk csaholnak.
Két part között
nedves, só marta kõtömeg.
Fehér botjával tétován
botorkál közöttünk az Isten.
 

Húsvéti üdvözület

Szép ifjúságom nem volt szép.
Öregkorom még az lehet.
A keresztrõl harmadnap leléptem,
húsvéti szögek kezemen.

Az élet feltámadva gyönyörû,
múlandósága édesít,
perceimet perselybe gyûjtöm,
évekké rázódnak hangtalan.

A barlang szája nyitva áll,
az idõ visszaáramol,
kezdetnek a vég is megteszi,
friss barkaággal érkezem.
 

KÉPES GÁBOR

A hatodik szín

A pólód citromsárga mondod citrom vagyok kicsi citrom mondod mert észreveszed
Melleid bámulom
Pólód alatt kék pántokat látok kék vagyok kék vagyok mint az ég mondom mert észreveszem
Arcomat bámulod
Vörös vagyok mint a rák az égalja sárga harsány élénk irigy zöld mérges tele vassal barna
mint a vég s ha ez vigasztal:

Átlátszó, mint a buborék
 
 

KUTAS JÓZSEF

Helyzetjelentés

Hat óra húsz perc
    Fülemben még mindig a korai hírek mély hangú bemondónõjének szavai zsongnak: az elsõ pillanatban azt hiszem, az arcom elõtt szinte hallhatóan elzizegõ hópelyhek a tél tolmácsolta, újabb információk, ezúttal az ember által elérhetetlen tartományokból. Amikor a pihék mögül a szél hangja is elér hozzám, kénytelen vagyok belelépni a jelenbe, a hétfõbe, amelytõl - mint minden bérmunkás - undorodom, megvetem, azaz tartok tõle egy kicsit; mintha hús-vér ember volna, aki figyeli minden mozdulatomat a hajnal ködfátyla mögül.
Hat óra huszonegy perc
    A járda a gyönyörû tervek megvalósításának tökéletes kudarcát példázza: a szomszéd Ernõ felsózhatta ugyan, mert sárgásvörös foltokra hull, hull a hó, de a foltokat összekötõ sávok kékesfekete fénnyel csillognak, mint a füstüvegbõl készített madártollak, valószínûleg dacoltak Ernõ sójával, hamujával s egyéb fagygátló szereivel, és most úgy ragyognak, mintha éjszaka elnyerték volna a Síkos út a pokolba kiállítás fõdíját. Két választásom marad - Magyarországon, gondolom -, de nem sokat meditálhatok, mert a BKV húszpercenként közeledõ büszke járata elsuhan elõlem, sötét árny a szürke télben, s csak forgathatom a fejem utána.
    Az jut az eszembe, vajon ebben a percben hány ezren csinálják utánam ezt a mutatványt: egyik lábammal Ernõ egyik sárkányszínû foltjára támaszkodom, a másik éppen csak súrolja a jég felületét, tekintetemmel az utca végén rostokoló égbolt márványfehér négyszögébe kapaszkodom: hull, hull a hó, és az a határozott érzésem, hogy csak rám, egyedül, mintha valamilyen belsõ erõ segítségével irányíthatnám a hóesést.
    Ha már az életemet nem, legalább a hóesést!
Hat óra huszonkét perc
    Miért bizsereg a tarkóm, ami akkor szokott, ha kíváncsi pillantások hálóját szövi oda egy ismeretlen pók?
    Miért nem tudok megmozdulni?
    Jobb lábam, ami Ernõ foltját tapasztja a megfagyott földre, kezd elzsibbadni, míg bal lábam létezésérõl egyre homályosabb fogalmaim vannak, ilyeténképpen hasonlatossá válik a kvantummechanikához, a humorális idegrendszer mûködéséhez, a Jó és az Európai Labdarúgásért Baráti Kör alaptételeihez és mindenhez, ami a téli világhoz tartozik, és amit inkább csak átélek, mintsem pontosan megérteném törvényeit.
    Átúszom rajta; és itt az át a leglényegesebb.
Hat óra huszonkét perc tizenhárom másodperc
    Hull, hull a hó.
    Még nem hallom szerencsére a fékezõ autóbusz - mindig úgy tesz, mintha sietne, s épp elkésõben volna valahonnan, nem pedig megérkezõben valahova - összetéveszthetetlen zörejeit: van idõm befejezni a gyakorlatot.
Hat óra huszonkét perc huszonkét másodperc
    A feleség tizenöt perc alatt berepítene a munkahelyre, de ez elvi kérdés; ameddig bírom, buszozom, nem halok bele, és neki nem kell kitérõt tennie: ezáltal mindketten megmaradhatunk a magunk szabadságélményében, és becsatolhatjuk a biztonsági öveket.
Hat óra huszonhárom perc
    Nem biztos, hogy az Audi hóláncait szakszerû módon tettem fel tegnap.
    Ernõ kerítésének tetején egészen felborzolódott a hó, mint az öregember halántékán a haj: egyre erõsebben fúj, vagdalkozik a szél, magamhoz szorítom hát az aktatáskámat, ez a válaszom. Lábamat elõrecsúsztatom a jégen, de Ernõ tapaszához ragaszkodom még egy ideig. Egy-két centit ha nyerek az üzleten, de kötöttem én ennél rosszabb boltot is, és, ahogyan ismerem magam - errõl az oldalamról nincs takargatnivalóm magam elõtt -, várnak még ennél pokolibb dolgok is a hátralévõ években.
    Években?
    Lábam hirtelen megszalad, csaknem lemegyek spárgába, s errõl azonnal bekattan, hogy valamikori karate tudásomat kellene kamatoztatni, de késõn.
Hat óra huszonhárom perc huszonkilenc másodperc
    Elhajítom az aktatáskám, valahol a hátam mögött csattanva ér földet, remélem, nem Ernõ mustársárga foltját találja meg, tudom, mire hátrafordulok, ha hátrafordulok valaha is egyszer, félig már bekebelezi a köd, akár a tél egy sötétbarna katonáját, és földöntúli bátorság kell, hogy megmentsem.
Hat óra huszonhárom perc harminc másodperc
    Most örülök, hogy nem húztam kesztyût; részint feledékenységbõl, de az én koromban a harminchat évvel a hátam mögött már ritkán tesz valamit ösztönösen, vagyis feledékenységbõl az ember, részint számításból, vagyis elõre látott, a jövõben megvalósuló félelembõl, mely a tömött buszra felpréselõdve a kesztyû levételéhez szükséges, erõteljes mozdulatok miatt az utastársaktól kapott tekintetek miatt fog keletkezni.
    Bal tenyeremmel megtartom magam, ez alatt a jobb láb lebegve keresi helyét térben s idõben; nagyot koppan a térdem Ernõ kerítésének egyik vasrúdján: szemem sarkából tétova becslést végzek, s megállapítom, néhány kilogramm súlyú, részben kõvé fagyott, részben friss hótömb zuhant a lábamra.
    Hull, hull a hó, fúj a szél, és szemközt a fehér háztetõk között az imént még moccanástalan, hideg színû égen tarajos felhõhullámok úsztak át, s véstek bele furcsa, komoly redõket: mintha egy egyensúlyát vesztett óriás hagyta volna ott a talpnyomatát.
Hat óra huszonnégy perc
    Bal kezemet kiszabadítom a testem alól, ez azzal jár együtt, hogy nem támaszkodom többé, és a kemény föld vendége leszek: tenyeremet magam elé kapom, hiszen fáj, lüktet, és a lehorzsolódott bõr mentén vér szivárog, enyhén rózsaszín, amint a felolvadt jéggel keveredik.
Hat óra huszonnégy perc egy másodperc
    Jobb lábamban pedig sámándobot vernek a vérrögök barna bõrû bennszülöttei… még arra is futja ebben a hirtelen kozmikus méretûvé tágult másodpercben, hogy magam elé vetítsem a fenti jelenetet: így sem kevésbé elkeserítõ.
Hat óra harminc perc
    Az utca szûkülõ hengerének kivezetõ nyílásában felbukkan, majd eltûnik a távolsági busz; nem csodálkozom, hogy hang nélkül jön és megy, akár az álmok, melyek sosem válnak valóra.
    Nem fog a fõnök örülni, hogy ma nem megyek be a céghez.
    Viszont annak sem szokott örülni, ha bemegyek.
    Sikerült kihasználnom Ernõ, a kerítés építése során végzett hanyag munkájának kétségbevonhatatlan elõnyeit, melyekért nyáron annyit bosszantottam: az egyik sarkot nem betonozta be egészen, talán az alkony akadályozta meg, és ebben a hézagban leltem menedéket.
    Köszönöm, nyár! Köszönöm, alkony!
    Hull és hull a hó, de a haragos pelyhek már megszelídültek.
Hat óra harmincegy perc
    Nagyon fázom. De nem merek még egy utat megkockáztatni ezen a talajon, egy használható lábbal eleve kudarcra vagyok ítélve; ha nem reszketnék, elgondolkodnék, vajon két, külön-külön is egészséges lábbal nem kísértetiesen ugyanez-e a helyzet, de inkább elhalasztom a tárgyalást.
    Alperes kontra felperes; megkérem az alperest, álljon pontosan a tükör elé, hogy a felperes megjelenhessen, ellenkezõ esetben a tárgyalást elnapolom.
Hat óra harminckét perc
    Nagy kár, hogy a környékünkön csupa-csupa kényelemszeretõ ember él, felszín-vágyával, minimális emberbaráti viselkedésével, a látszat-életével maximálisan megelégedve. Ellenkezõ esetben kipislanthatnának az ablakon, és elválaszthatnának a kõtömbtõl, melyet olyan hatalmasnak és hidegnek érzek, akár egy jéghegyet; legalább Ernõ megszánhatna.
Hat óra harminchárom perc
    Nem, Ernõben sem bízhatom; az õsszel hunyt el hasnyálmirigy-gyulladásban, azóta lengeti a szél az ELADÓ táblát.
    A többi szomszéd pedig elbújt elõlünk, akarva, akaratlanul, nem tudom, a feleség mesélt róluk ezt-azt, ilyet-olyat, amilyen kedvében hazaérkezett a világ másik végérõl, s néha mintha igazán a világ másik végén töltötte volna a napot, és csak a rosszabbik énje találta meg a hazafelé vezetõ utat, a jobbik még ott tekereg a nagy és huzatos semmiben, ahol felejtõdött…
Hat óra harmincnégy perc
    Ha lármát csapnék…
Hat óra harminchat perc
    Ha teljes erõmbõl kiabálnék…
Hat óra negyven perc
Hat óra negyvenöt perc
    A kocsikijáróból pont nem látni ide, most pörög az Audi motorja, a laza hópihe fátylon a benzinfüst csap át, mint egy vastag, õsz szõrrel borított kar…
Hat óra negyvenhat perc
    Elindulok. Lesz, ami lesz. Sem kezemet, sem lábamat nem érzem, gondolkodni viszont még tudok, és ez a fõ.
Hét óra
    Látom a kaput, a Kaput, a Kilincset, a Lábtörlõt, a Kukucskáló Nyílást, az Õszi Festés Alkalmával Elpötyögtetett Festékábrákat, a Fényt a Nyílásban!
Hét óra egy perc
    Fényt? Miféle fényt? Végighúzom tekintetem a ház elõtti hótakarón: mintha elhagyott fonalszálakat simítanék le a felületen; jól kivehetõk egy autó keréknyomai, alaposan megfarolt, kétszer is, mire be tudott állni az udvarra.
    Beállni?
Hét óra tíz perc
    A garázs elõtt idegen Audi parkolt, és tetejét szépen, egyenletesen lepte be a hulló-hulló hó, csupán a motorháztetõ gõzölög, mint egy bögre tea, mondhatom, ez megnyugtató látvány, a finom cigaretta füstjéhez hasonló füstpamacsokat elhajlítja, összetöri, szétzilálja a szél, de kissé távolabb formákba rendezi, mely formák merõben különböznek az eredetitõl…
    Nézem, nézem a karikákat.
Hét óra húsz perc
    Odabent elõbb elhalványult, majd kialudt a fény; még azt is meg tudom mondani, melyik lámpa üzemel odabent, a lámpa színére, az izzó szagára is emlékezem: ezek a megpörkölõdött emlékek melegítenek a bejárati ajtó mellett.
Hét óra húsz perc öt másodperc
    Egy villanás volt mindössze, de tetõtõl talpig megrázkódtam: ha nem Ernõ sózta-hamuzta fel az utat, és õ nem tehette, hiszen halott, csak én támasztottam fel a hajnal kábulatában, ha nem Ernõ miatt kell látnom az idegen Audit a feleség garázsa elõtt, ha nem Ernõ rendezte így az egészet, akkor kicsoda?
Hét óra húsz után
    Kicsoda? Kicsoda? Kicsoda?
 

N. HOVÁTH PÉTER

Kedves fám

Kilátásom elé lassan lombok nõnek,
zöld ruha sarjad a nyújtózó ágakon,
májusra, akár a lányból érett nõnek,
minden kis részlete kibomlik gazdagon.
És nem lesz más hátra, mint az ég szemével
kéken megbámulni, mit magából mutat,
ifjú társaival szinte elém térdel
lágyan legyezve az egyre forróbb utat.

Körbe és körbe
Látod, elõre kiszámítható
játékunk, ahogy vesztésre fordul.
Bár egyikünk sem született csaló,
s volna, mit adjál nekem, ki koldul.

Azt kapom tõled pont, amit máshol.
Úgy adod, mintha akárki tenné,
észrevétlenül mindkettõnk másol,
s magunk torzítjuk egymást ilyenné.

Fiatal lelked könnyedén tér ki
az ízléstelen kísértés elõl,
s bennem a rövid láncra vert férfi
túlmímelt ártatlanságodnak bedõl.

Versem fiókod aljára kerül.
Idõd ezüstjét könnyebbre költve,
egyet se lépve kerekedsz felül,
míg szaladgálok körbe és körbe.
 

GYIMESI LÁSZLÓ

Tavaszi dal

Duna-parti csónakházadból
Majd friss zene árad a prímás hangol
Blattol
Egy sárga lapról
Míg gyönyörû hajót húz fel az angol

Tavasz ízû gondolatokról
Tereli el figyelmedet a traktor
Akkor
Ha nem haragszol
Leengedem az olajat a tankból

Mondd ki gyorsan nem a harag szól
Kutyák jobbról jönnek biciklik balról
Alkony
Holdaz a parton
Borzas neszekkel bizsereg a balkon
 

Zavar a világ körhintáján

Koranyár lesz húznak a darvak
Megtartsuk-e a lakodalmat
Ilyenkor darvak ritka látvány
Zavar a világ körhintáján

Zavar a vattás parti szélben
Alszik a násznép álmuk éber
Hattyú rikolt vadkacsa sápog
Sirálycsõrben az igazságok

A menyasszony a tóra bámul
A võlegény zöld jeget árul
Compók uszonyán lusta nóta
Az õszrõl szól bizony, hogy róla

Cseng a parton nyári karácsony
Forog a tél a pásztor-nyárson
Zsírja csöpög a kõkenyérre
Vége van ugye végre vége
 

BÉKÉSI GYULA

Egy "mucsai poéta"
nyári szösszenete

Csanádi Imrének,
könyvem szerkesztõjének

Jambust kongat a falu harangja,
s rá lópata ver
spondeusokkal tûzdelt
anapaestusokat, míg
jég pattog pyrrichiust fejemen.
                                             Majd
eláll a vihar és
trochaeust tátog,
s rázza a szárnya
dactylusát a
csatakos kacsa is…
S fröccsög a toccs-poccs;
titty-totty,
litty-lotty
hallatik itt-ott;
zûrbõl a kerti gödör;
hab alá fut
benne a pocsolyábul
fürgén csörgedezõ
árva erecske…

1966
 

Abból tudod…

Egy Sinkát olvasó parasztnak

Abból tudod, hogy el fognak nyomni,
ha költõidet már elnyomták.
S láthatod majd: földeden csak gyom nõ;
s Gaz veri fel lelkek határhosszát…
Fordíthatod "Úr" felé az orcád:
húsod rongya sorsod poklától fõ,
s kínjaidat Kínnal sokszorozzák;
s lesz tiéd a lápvilági fertõ!
nem ám tejjel-mézzel-folyó-ország!…
S kedved, hited, ha már elorozták:
"krompédra" bíz nem pöttyen tepertõ;
s fiadat majd épp úgy "kódisozzák",
amiképpen apád "kódisozták"…
- mígnem újra: "MEGZENDÜL AZ ERDÕ…"

1992
 

Hazafelé, a szegénység földjén

Õsz felé jár.
Szeptemberi
színben immár
a tengeri -
s a kórószár,
és egyre rí
egész határ.
Esõ veri.

Szõlõskertben
hordók, kádak
vízzel telnek,
vízben állnak
a közelben
nyurga nádak
s fölreverten
csöpp fûszálak.

Gyepen itt-ott
friss gesztenye
nyitott burkot
és fénylene
szememnek most,
ám pejszine
nem "csen" Napot;
nincs "fényese"…!

Gyermekkori
emlékekkel
teli-s-teli
most az ember,
és ilyenkor
egy a Csenddel,
hogy mondani
semmit sem mer;

csak hallgat és
nézi egyre:
a buborék
félgömb-cseppje

csöpp ön-egét
csöpp cseppekre
mint osztja szét
most remegve…

Hogy ballagok
hazafelé
e latyakos,
már csupa lé
úton gyalog:
szegényeké
- mit gondolok,
s mit érzek én…

Fejem lehaj-
tom és mintha
fojtott sóhaj
fojtó kínja
szülne új bajt
régi kínra;
és e bajnak
nincsen írja…

Õsz felé jár…
Szalmás vermek
- hogy száll a nyár -
teli telnek;
ígyen immár
a sok gyermek
minden háznál
kitelelhet.

- Ennek remé-
nye vígasztal
mostan szerény-
ke vígasszal
útam felén;
- már-már azzal
sem törõdvén:
vár-e "Asztal"…

Újfehértó, 1953.