ESNAGY JÓZSEF

Kilenc haiku

1.
Víz fölé lógó
szomorú-szép fûzfák
hangja ismerõs.

2.
Ladikok alján
partra érkezõ habok
a partifecskék.

3.
Hófehér homok
csontjaink bazalt ívén
kiszáradt bokor.

4.
Te végtelenbe
nyúló ledér szabadság,
barackvirág vagy.

5.
Teremtõ Isten,
dicsérve vagy szívünkben,
míg velünk ébredsz.

6.
Égessen bár Nap,
mi mindig gyerekkorunk
fészkét keressük.

7.
A lélek tiszta,
csak sorsa szennyezõdött,
fölgyulladt magány.

8.
Elõször s végül
hazáig kell menni, hol
ruhátlan a szél.

9.
Szabad csak akkor
vagy, ha nem vagy szolgája
még magadnak sem.
 
 

SZARVAS JÁNOS

A Ponente tankhajó

A Málta szigetén állomásozó brit katonai hatóságok rendkívüli tárgyalásra hívták össze a Rögtönítélõ Tanács tagjait, Andrews hadbíró õrnagy elnökletével. Hazaárulás vádjával áll eléjük Paul White tengerészkapitány. A várható ítélet aligha lehetett kétséges, és nemcsak azért, mivel Andrews hadbíró közismert szigorúságával a "halálbíró" titulust vívta ki magának. A bûncselekmény valóban olyan súlyú volt, hogy a hadsereg ítéletvégrehajtóját, Smith õrmestert elöljárói már utasították is, hogy készüljön fel feladata ellátására.
    A perben kizárólag a kapitány ellen emeltek vádat, hiszen a Ponente legény-
    sége parancsot teljesített, amikor a hajót elhagyta. Õket tanúként fogják kihallgatni…
    Azokban a vészterhes idõkben, 1941 decemberében Málta, a kis sziget, a brit nemzetközösség tagja, az angol flotta földközi-tengeri bázisa az életéért küzdött az olasz repülõgépek és hadihajók szakadatlan támadásai ellen. A sorsdöntõ napok egyikén a La Valletta-i kikötõ fõkapitánya maga elé rendelte azokat a tengerészkapitányokat, akik Máltán rekedtek, és tétlenül várták hajóik kijavítását.
    A fõkapitány kéréssel fordult hozzájuk.
    - Uraim - mondta -, mint tudjuk, õfelsége nyolcadik hadserege súlyos helyzetben van. Égetõ szükségük van üzemanyagra, és akadozik az utánpótlás. A körülzárt kikötõváros, Tobruk sürgõs segítségünket kéri. Ezért egy önként jelentkezõ kapitányra van szükségünk, aki Tobrukba vezeti a napokban elfogott, és brit lobogó alá helyezett olasz tankhajót, a Ponentét, amelynek tartályai színültig telve vannak. A kérés megfontolására huszonnégy órájuk van, uraim - s figyelmesen pillantott végig a felsorakozott tengerésztiszteken.
    Azok hallgattak, szemlátomást zavarukkal küszködtek. Paul White kapitány sem lelkesedett az ötletért, jóllehet úgy érezte, ideje lenne már tengerre szállnia. De ez a vállalkozás maga az öngyilkosság, gondolta, még este a szállásán is ezen töprengve. Nem úgy képzelte el tengerészkarrierjét, hogy egy ócska kis tankeren, lángtengerben elhamvadva fejezze be mint hõsi halott.
    Pedig Paul White, azelõtt Weisz Pál, szerette új hazáját, Angliát. Õ, aki úgyszólván gyerekkorától tengerésznek készült, s 1929-ben, rögtön az érettségi után a Magyar Tengerhajózási Vállalat matróza lett, élete álmát látta megvalósulni, amikor tiszti vizsgáját követõen a Cunard Line Társaság alkalmazásába került, és évekkel késõbb megkapta a brit állampolgárságot is.
    Arról viszont, hogy önként vállalkozzon egy nyilvánvalóan kudarcra ítélt feladatra, nem volt hajlandó. Mert bármint vizsgálta is, elég tapasztalt tengerész volt ahhoz, hogy belássa, csak az életét tenné kockára a feladat elvállalásával
    - méghozzá a siker legcsekélyebb esélye nélkül. Ez a feladat csakis úgy lenne megoldható, ha a Ponente kötelékben hajózna célja felé, mivel magányos hajót a meggyöngült földközi-tengeri brit flotta már nem képes megvédelmezni. Ráadásul a Ponente eddig csupán a parti hajózást szolgálta tankerként, alig néhányszáz lóerõs motorjával aligha alkalmas egy ilyen veszélyekkel teli út megtételére…
    Gondolataiból az ügyeletes hajómester riasztotta fel.
    - Levele érkezett, uram - nyújtott át egy megviselt borítékot Paulnak.
    A bélyeg és feladó nélküli levél szemlátomást csempészúton, viszontagságok közepette került el ide - Magyarországról.
    Paul szívét rég nem érzett melegség járta át, amint megpillantotta az ismerõs kézírást, apja gyöngybetûit. Szülei és testvérei napról napra szorongatóbb, fenyegetõ helyzete bontakozott ki a szépen formált gyöngybetûkbõl. "…sorsunk, fiam, azt hiszem, megpecsételõdött. A napokban jelent meg az újabb, az elõzõeknél is sokkal súlyosabb, harmadik zsidótörvény… most már a puszta életünk forog veszélyben…"
    Megrázta, a lelke mélyéig felkavarta a levél. Hát még a végéhez toldott kétségbeesett felkiáltás! Tegyen meg mindent értük és a többi üldözöttért! De hát mit tehetne értük innen a messzi távolból? Hogyan is segíthetne… hogyan?
    És Paul ekkor döbben rá, hogy bár közvetlenül természetesen nincs módja segíteni, de közvetve - annál inkább. Igen, már tudja, mit tegyen! Nem maradhat pusztába kiáltott szó az üldözöttek segélykérõ szava!
    Másnap reggel Paul White kapitány ott áll feszes vigyázzállásban a La Valletta-i kikötõ fõkapitánya elõtt.
    - Uram, a feladat végrehajtását vállalom.
    A fõkapitány íróasztala mögött ülve Paul szolgálati könyvét lapozgatja, mintegy végigkíséri elõmenetelét. Úgy érzi, ha Paul jelentkezését elfogadja, remény van a sikerre. Az igyekvõ, fegyelmezett, megbízható fiatal kapitány nyilván alaposan meggondolta, hogy mit vállal, amikor hajója, a dokkban javításra váró, többezer tonnás Polaris hajóhídját a kis olasz tanker, a Ponente hídjára cseréli. Mindazonáltal kötelességének tartja, hogy ismételten felhívja figyelmét a feladat rendkívüli kockázatára.
    Paul azonban nem hátrál meg. Tudja, amit a fõkapitány még csak nem is sejt: õ nem hátrálhat meg!
    Azon a decemberi napon, amint lehullt az est, a Ponente kifutott a nyílt tengerre. Paul White kapitány saját, jól ismert legénységét vitte magával az útra. Csendes volt a tenger, napokkal azelõtt kidühöngte magát a ciklon. Hosszú, sima hullámokon "rollázott" a Ponente. Az újhold jótékony sötétje is kedvükre való volt.
    Közvetlenül az indulás elõtt Paul szigorú parancsot kapott. Ha támadás érné, vagy tartós üzemzavar állna elõ, kövessen el mindent, hogy a hajó ne jusson az ellenség kezére. Végsõ esetben gyújtsa fel vagy süllyessze el. Persze, most kisebb gondja is nagyobb annál, hogy mit kell majdan tennie, a cél az, hogy még virradat elõtt elérjék Tobruk kikötõjét. Ha a napkelte a nyílt vízen éri õket, akkor könnyen a stukák, a náci zuhanóbombázók áldozatául eshetnek. Egy üzemanyaggal teli tankeren lobogó fáklyaként pusztulnak el akkor valamennyien.
    Elsötétítve, teljes rádiócsendben haladtak. Rádiójuk vételen állt. Bármikor üzenetet kaphattak Máltáról, õk azonban még segélykérést sem sugározhattak az éterbe.
    Paul jóval gyorsabb hajókhoz szokott, a Ponente csak vánszorogni volt képes. Nagyobb tempóra ösztönözte a gépészeket, akik eléggé morogtak, hiszen máris túlfeszített ütemben forgott a propeller. A motor pedig, a minden eresztékében csurgó, csöpögõ dízel bármely pillanatban cserben hagyhatta õket, mert máris jelentkeztek az elsõ nehézségek: felforrt a motor hûtõvize.
    Míg a gépészek a makacskodó motort buherálták, addig Paul átnézte a rakományjegyzéket. Úgy tûnt, hiány nélkül sorakoznak a fedélzeten a nehéz ládák, lisztes- és cukros zsákok mázsaszám. Ez megnyugtatta, a kényszerû vánszorgásba azonban sehogy se tudott belenyugodni.
    Éppen a fõgépészt hívatta, amikor a rádiókezelõ egy sürgönyt nyomott a kezébe. A 8. hadsereg kairói rejtjelzett közleménye volt "tiszt a tisztnek" megjegyzéssel.
    "A Supremo, az olasz fõparancsnokság utasítása: amint sikerül benzinhez jutnia a Dzsarabub-oázis ellen felvonuló páncélos egységnek, azonnal induljon és mentse fel az angol megszállás alól az Oázist."
    A Dzsarabub-oázis mintegy háromszáz kilométerre a Nagy Líbiai Homoksivatagon túl fekszik, s az angolok még ez év márciusában elfoglalták. Az olaszok mindenáron vissza akarják venni, mert az angol jelenlét a német-olasz haderõ hátában állandó fenyegetést jelent. Az Oázisból kiinduló angol támadás megpecsételheti az Afrika Korps sorsát.
    Mindezt átgondolva Paul sürgette a gépészeket, ne hagyják, hogy a dízel kifogjon rajtuk. Még nagyobb teljesítményt akart kicsikarni a motorból, de a fõgépész, a Kápó tiltakozott.
    - A motor nem bír többet, uram, máris fulladozik. Lassítanunk kellene, azt javaslom, uram.
    - Ha nem érünk hajnal elõtt Tobrukba, kárba vész minden eddigi igyekezetünk.
    És ha engedélyem nélkül lassítani merészel, akkor önt szabotázsért hadbíróság elé állíttatom! - vágta rá Paul ellentmondást nem tûrõen.
    A Kápó azonban makacskodott.
    - Ez a hajó motorhiba miatt vált ki az olasz konvojból, uram. Azért is foghatta el a haditengerészetünk. Mi is könnyen ráfizethetünk, ha tovább erõltetjük a motort.
    - Ne filozofáljon, Kápó. Értse meg, hogy az életünkért futunk versenyt! - zárta le a vitát Paul, miközben aggódva leste a láthatárt, nem hajnalodik-e már.
    A telegráfhoz nyúlt, és "maximál"-t kért. Túlerõt követelt. Válaszul a motor mintha valóban dühösebben ontotta volna a tömény, kormos füstöt. Ez a túlerõltetés csalhatatlan jele volt. Paul elégedetten dörzsölgette a szakállát.
    De nem sokáig maradt ura a helyzetnek. Hirtelen megszûnt a hajótest enyhe remegése. A motor leállt, a hajó lendülete megtört.
    - Leállt a fõgép! Géptörés! Kikönyökölt az egyik hajtókar! - lihegte a fõgépész, s vádlón nézett Paulra. Mindenki, még a legutolsó matróz is a kapitányt okolta a kudarcért. Ha nem erõltetik a gépet, akkor most ha lassan is, de nyugodtan, zavartalanul haladnak Tobruk felé.
    A Ponente irama hamar elfogyott. A feltámadó szél meg az erõs tengerár az ellenség kezén lévõ Bengázi kikötõje felé sodorta. Nem volt mit tenni…
    Ekkor a rádiókezelõ újabb üzenetet adott át Paulnak. "Egy olasz vontatógõzös és két naszád kifutott Bengáziból, hogy elfogja a Ponentét. A hajót elhagyni és felgyújtani!"
    Miután a személyzet elhagyt
a a hajót, Paul még ottmaradt egy darabig. Ezt senki sem értette. Jójó, hogy a kapitány hagyja el utoljára a hajót, de most már itt lehetne közöttük a csónakban. Mire vár odafönn a fedélzeten, ebben a koromsötét éjszakában? Amikor aztán végre közéjük ereszkedett a csónakba, közölte velük, hogy úgy határozott, mégsem gyújtja fel a hajót. Vigye csak az olasz teljes rakománnyal!
    - Nos, uram, akkor most kettõnk közül ki a szabotõr? - szegezte neki a kérdést a fõgépész.
    - Minden felelõsség az enyém - jelentette ki szárazon Paul.
    Néhány órával késõbb a Máltai Rádióközpont a következõ olasz jelentést fogta el: "A Ponente tanker teljes rakományával együtt olasz kézre került. A hajót a személyzet elhagyta, sorsára hagyva hányódott a tengeren. A hajó élelmiszer készlete nem számottevõ, de a jelentõs benzinrakomány kész ajándék számunkra. Indulhat a Dzsarabub-akció…"
    Mikor a Ponente tengerészei partot értek, Paul jelentkezett a hatóságoknál. Hazaárulás gyanújával azonnal letartóztatták…

    - Uraim, tehát ez a szigorú tényállás - szólt a bírákhoz Andrews õrnagy, a hadbíróság elnöke. - A kapitány teljes beismerésben van. De gondolják csak meg, uraim, a vádlott egykori magyar állampolgár. Rokonai, szülei, testvérei ma is ott élnek, egy velünk hadiállapotban lévõ országban. És ez korántsem mellékes körülmény. Ezt a hallatlan merészséggel elkövetett hazaárulást, minden bizonnyal, ez a tény motiválhatta. A bûncselekmény "de facto" elkövetve, így a kiszabható büntetés "de jure" megtámadhatatlan.
    Amint a tárgyalóterembe kísérték Pault, Andrews õrnagy minden teketória nélkül, nyomban rátért a lényegre.
    - Vádlott! Beismeri-e, hogy elöljárói parancsát megtagadva, a gondjaira bízott hajót a nyílt tengeren sorsára hagyta, és átjátszotta az ellenség kezére?
    - Így igaz, tisztelt bíróság. Elismerem, hogy a Ponente tankhajót, miután rakományát átrendeztem, átengedtem az ellenségnek. Csakhogy ez volt az egyetlen helyes cselekedet, amit részemrõl megtehettem.
    - Úgy véli - pillantott rá gúnyosan a hadbíró. - Nos, mit jelentsen az, hogy átrendezte a rakományt? Nem mintha bármit is nyomna a latban a bûncselekmény megítélésénél, de hadd halljuk.
    - Ahogy már mondtam, tisztelt bíróság. Átrendeztem. Tudniillik, ha felgyújtom, és megsemmisítem a hajót, azzal semmit sem nyerünk. De ha a hajó dugig telt benzintartályaiba a fedélzeten szállított cukorból néhány mázsát beletöltök, azzal akár egy ütközetet megnyerhet õfelsége nyolcadik hadserege. Tettemmel, úgy gondolom, hazámat szolgáltam.
    A hadbíróság tagjai megrökönyödve néztek össze. Különbözõ rendfokozatúak voltak, de valamennyien katonák. Szárazföldiek és tengerészek. Mindannyian jól tudták, mit tesz az, ha cukor kerül a benzinbe.
    Andrews hadbíró viszont az õ megrökönyödésükön volt megütközve. Õ volt az egyetlen, aki nem értette, mirõl van szó. Mielõtt azonban a döbbent csöndet megtörhette volna, a kikötõ fõkapitánya kért sürgõs bebocsáttatást a hadbíróság színe elé. Szótlanul nyújtotta át a nyolcadik hadsereg fõparancsnokának a hadbírósághoz intézet üzenetét.
    Andrews õrnagy felolvasta az üzenetet.
    "Lehallgatott és megfejtett olasz fõparancsnoki jelentésbõl megtudtuk, hogy a Ponente tanker rakományából feltöltött olasz páncélos egységek megindultak ugyan a Dzsarabub-oázis elfoglalására, de néhány mérföldnyi út megtétele után harckocsijaik motorjai sorra felmondták a szolgálatot. A tervezett harccselekmény meghiúsult. A benzin ugyanis oldott cukrot tartalmazott. Minden elismerésem a kapitányé."
    A Dzsarabub-oázis átmenetileg fellélegzett.
    Paul White kapitány ellen a vádat elejtették.
 


 
FECSKE CSABA

Szokás

titokban sírt mindig a szélütéses
éjszaka amikor a hold már végigpásztázta
a sötétség fenekére süllyedt kórterem
kabinját s hogy semmi említésre méltót
nem talált a mosoda örökké gõzölgõ
kéménye mögé bújt onnét leskelõdött
mint egy kisgyerek csönd volt és sötét
mint a tenger fenekén ilyenkor kelt fel
a szélütéses és sírt hangtalanul
a részvétlen Isten ékszere volt
az éjszaka páncéltermébe zárt
és egy élet zárványait magába rejtõ
csiszolatlan gyémánt amit a némán
rázkódó test sajtolt ki magából

lélegzetvisszafojtva néztem hadd higgye
nem látja senki egyedül van egyedül
ezen a világon nyugodtan sírhat
akár a holdon komor kráterek tövében
 

Szélnek eresztlek

nézem a nyár utolsó virágait
ahogy koromtalan lángjuk világít
a fûszálból a zöld tovaillan
hová lesz minden amim van
a tövekben elapadnak a nedvek
talán nem is vagy csupán kereslek
 

CSÁK GYULA

A ház

Abban mindenki egyetértett, hogy az öreg házat le kell bontani. Voltak ugyan kiterjedt rokonságunkban nagyokosok, akik a tarkójukat vakargatták és olyasmit dörmögtek, hogy száz évig is bírnák még a falak, mivel terméskõbõl épültek s a tetõszerkezet is jó ideig dacolni tudna a természettel; mások szedett-vedett mûveltségükkel hozakodtak elõ, s a ház népmûvészeti értékeirõl fecsegtek.
    - Oké - emeltem fel a kezemet -, bármelyikõtök megveheti napi áron, aztán lakhat benne, vagy a kalapja mellé tûzheti dísznek. - Valamennyien téglafalú házban laktak s naná, hogy nem cseréltek volna velünk!
    Én örököltem a házat gyermektelen, megözvegyült nagybátyámtól, aki csizmadia volt. Anyósoméknál szorongtunk, s bár kölcsönösen törekedtünk a békére, elkerülhetetlenül adódtak súrlódások, ezért érthetõ volt örömünk, amikor ehhez az örökséghez jutottunk. Annál inkább jó idõben jött, mivel feleségem viselõs volt az elsõ gyerekkel.
    Típustervre kértük az állami kölcsönt, s fél év múltán kész volt az új kockaház. Kontár volt az ács is, a kõmûves is, de szorgalmasak és tisztességesek voltak. A rokonok elõtt is le a kalappal: ki pénzt, ki élõmunkát adott.
    Az építkezés rohamideje alatt egyetlen olyan gond adódott, aminek hibás megoldásáért késõbben kemény számlát fizettetett velünk a sors.
    Minthogy az öregház helyébe nagyobbat álmodtunk, növelni kellett az alapot. Örökölt birtokunk azonban meredek domboldalon állt, s ha nagyobb házat akartunk, akkor a hátsó, a telekre nézõ, tehát az utcával ellentétes fronton két emelet magasságba kellett volna felhúznunk a falat. Ehhez nem volt pénzünk. Azt a tanácsot kaptuk, hogy ott egyszerû támfalat építsünk, sima betonból, s az majd védi az egész házat a megcsuszamlástól. Számításunk szerint azonban ez az "egyszerû" támfal annyi betont emésztett volna fel, amihez megint csak nem volt elég pénzünk.
    S akkor jött a Kolumbusz tojása: az öregház köveibõl kell a támfalat felrakni!
    Ez azért is remek ötletnek tûnt, mert így nem kellett bajlódunk a bontott ház elhurcolásával, ami egyrészt szintén sokba került volna, másrészt a településnek nem is volt ilyen célra kijelölt lerakodóhelye.
    Nekünk most már nem is kellett!
    …Négy esztendõ múltán az öregház hullája hozzászervült a környezethez. A valóban sírhanthoz hasonlóvá formált romot benõtte a sok különbözõ gyomnövény meg a fûmag, amit rászórtunk; a legnagyobb kövekbõl rakott oldalfalakon kövéren és fényesen zöldellt a feleségem által palántázott folyondár, virítottak a vadrózsák.
    Ámde ugyanebben a negyedik esztendõben megmozdult sírjában az öregház. Mázsányi kõdarab gördült le a sírhalom hátsó végébõl, tönkrezúzva az útjába esõ virágokat, ribizlibokrokat, petrezselymet, amelynek oda, a halom hátsó végébe vetettünk ágyakat, mivel ez a telekrész esett leginkább a kezünk ügyébe. A csaknem négyszáz négyszögöles telekbõl mindössze ennyit "mûveltünk", részint mert a többi terület vizenyõs volt, másrészt hiányzott a szaktudásunk a kiterjedtebb földmûvelõ munkához.
    - Ha ez az egy megmozdult, leomlik az egész! - sopánkodott feleségem, tétova mozdulatokkal próbálva talpra állítani a virágok letördelt szárait. - Csinálni kellene valamit…
    - Ez… csak véletlenül lazult ki - bámultam a kõ helyén maradt üregre, azután a legördült követ igyekeztem arrébb mozdítani, abból kiindulva, hogy feleségem szerint csinálni kéne valamit…
    Erõlködésem azonban reménytelen volt: úgy besüppedt a kõ a laza talajba, hogy mozdítani sem tudtam. Annak se lett volna persze sok értelme, ha két méterrel odébb vonszolom a követ. Inkább azt vizsgáltam aggódva, hogy amennyiben pár méterrel a saját lendületétõl tovább gördül, szétreccsenti az általam fabrikált asztalt meg lócákat a kis piknikhelyen, ahol már annyi nótás estét töltöttünk…
    Néhány hónappal késõbb három kisebb kõdarab gurult le. Nem okoztak nagy kárt a veteményesben, de meghökkentett bennünket, hogy nagy mennyiségû szennyes törmelék omlott le a nyomukban. Amikor keseregve kezdtük visszalapátolni, az évek során elmorzsalékosodott sárvakolatban csirízestégelyeket, horpadt konzervdobozokat meg málladozó csizmatalpakat forgattunk elõ a lapátokkal. Undorodva dobáltuk a dombra a sok szemetet, s azon sopánkodtunk: mi minden kerülhet még innen elõ?!
    Homályosan emlékeztem, hogy bontáskor különválogattuk a nagy köveket s a tégla alakúvá formált sírhely széleire cipekedtünk, belülre viszont mindent betalicskáztunk, ami a kivégzett öregházból megmaradt. Arra is emlékezni kezdtem, hogy a szegényes bútorzat néhány ereklye-darabját ugyan megtartottuk magunknak, illetve hagytuk, hogy a használhatónak vélt egyéb holmit kedvükre hordják-vigyék a rokonok - ami ellenben senkinek sem kellett, azt betúrtuk a sírgödörbe. Így az most dugig van szögelt, drótozott, összetöredezett bútordeszkákkal, már az öreg életében kiselejtezett csizmadiaszerszámokkal, elkorhadt ruhanemûkkel és fõként rengeteg konzervdobozzal, minthogy a magányos vénember leginkább konzervekkel táplálkozott.
    A következõ esztendõ tavaszán újabb öt kõdarab és több talicska szemét zúdult le. Akadt, aki azt javasolta, hogy a halom alsó végébe olyan oszlopsort verjünk le, amilyet árvízvédelemnél szokás, és az majd felfogja a lavinát. Ehhez azonban akkora óriásgépeket kellett volna alkalmaznunk, amelyek nem fértek el az udvarunkban, s ha valamiképpen mégis, ezek a cölöpverõgépek olyan földrengésszerû jelenséget idézhettek elõ, amitõl egészen biztosan minden leomolható szemét leomlik, ráadásul új házunk falai megrepedeztek volna. További hibája volt a tervnek, hogy hiányzott a pénz.
    Más vélemény szerint ki kellett volna bányászni a véletlenül föllelhetõ köveket a sírból, és megerõsíteni velük a lejtõ alját. Ez viszont az egész öregház exhumálását idézné elõ, s jó kövekhez nem jutnánk, hiszen a nagy darabokat a sír oldalfalába építettük. Azt megbontani pedig istenkísértés, hiszen akkor szétfolyik az egész domb…
    Legriasztóbbnak az a szakvélemény hangzott, hogy nem tartóztatható fel a pusztulás folyamata, mert a régi ház falába itt-ott mészköveket is tettek, s ezek "holtan is dolgoznak": a nagy hideg meg a nagy meleg hatására repedeznek, porladoznak és utat nyitnak a szilárdabb köveknek.
    - A természetnek is megvan a maga természete - foglalta össze mondókáját magvasan a kövek szakértõje.
    Ott álltunk hát az új házzal, amelyhez annakidején támfalnak használtuk a régi házat, s az "élõ" meg a "holt" építmény úgy tapadt egymáshoz, mint szétoperálhatatlan sziámi ikrek.
    Egy ilyen omlásban levõ kõrakás igen vonzó játszótér a gyermeki képzelet számára. Elsõ és egyetlen kislányunk - megannyi figyelmeztetés ellenére - örökösen ott mászkált a köveken és kíváncsian vájkálta a törmelékek alól kilátszó, érdekes tárgyakat. Addig buzgólkodott, míg meglazult alatta egy nagy kõ, az sok másikat sodort magával, és betemetõdött velük a gyerek. Madárcsontú jobb karja három helyen eltörött, és minden orvosi beavatkozás ellenére béna maradt. Elsõ elemista volt, élvezte, hogy már tud írni a jobb kezével, most pedig meg kellett szoknia, hogy balkezét használja. Senkinek sem kívánom azt, amit a gyerek gyógyításával töltött meddõ idõben átéltünk.
    A tragédiát követõen megváltozott az "ikerház" körüli vitatéma. Az elõretekintõ megoldás keresése helyett a felelõsök visszamenõleges firtatása kezdõdött. Fõként szegény feleségem vádolt valamennyi résztvevõt, aki annakidején segédkezett házunk bontásában és építésében. Természetesen mindenki védekezett és mindenki megpróbálta másra hárítani a felelõsséget.
    Nem tûrhettem tétlenül az összeomlás fenyegetõ veszélyét. Csákányt ragadtam és tébolyultan bontottam le mindent, ami a támfalaiból megmaradt. A házunk csodálatos módon a legcsekélyebb mértékben sem roggyant meg, én viszont egy lezúduló kõgörgeteg alá kerültem, akár a gyerekünk - és összeroppant egy csigolya a gerincemben.
    Azóta bottal járok és idõnként nagy testi meg lelki fájdalmaim vannak.
 

MAGYARI BARNA

Halántékom mögött

bûnökben és bõröndökben
szépen összehajtogatva a múlt
combodról lecsiszolom a hétfõt
halántékom mögött a zebrán
melled már megint elüti az idõt
 

Kompromisszum

a természet kulcsárja
elhagyta kulcscsomóját
így ma délelõtt kertemben
nem nyílnak ki a tulipánok
a kulcslyukon át
lassan dõl a dél
s egy rímben kompromisszumot köt
a konyhaszag meg a zöldmoszat
 

Szünetjelekkel kottázott
szimfónia

logarléc nélkül meghúzza magát
a sarokban az este
koncertet ad a magány
szünetjelekkel kottázott szimfónia a csend
szobám hófehér falán
lassan dudorodik az éjfél
 

Dugulás

elõbb csak virágillat volt
meg lehallgatás
aztán édeskés mosoly
meg kötetnyi feljelentés
végül irtózatos bûz lett
sokan nem tudták lehúzni a WC-ét
a szennyvízvezetékben megakadt a diktátor.
 

SZARKA ISTVÁN

Virtuális modell

Belevibrál látszatvilágom,
amint elõlengsz a terminálon,
viselhetetlen hacukába',
s - minden porcikád kitalálva.
Szemed színét se hihetem már;
mily szintetikus szerelem vár
nálad reám, mily szörnyû csoda,
elektronikus síkod a
mélységbeli illúzióval,
és bõröd mûvi bársonya,
pihéiden az elektroszmog sóhaj.
Hisztériádról nincs adat,
nem botránkoztatsz, nyûhetetlen,
nem srófolják a gázsidat
ügynökségen, se szakszervezetben.
Maholnap magam is csupa látszat,
keringünk együtt egyre alá csak
valami memória
iszonyú bugyraiba.

FUCHS KATALIN

Meghaltál, Anyám

nem vigyáz rám senki
pimaszpofájú éjszakán
vergõdik a magány -
apró bogár
nem jut se elõre se hátra
csak kalimpál egy helyben
szándéka is árva.
Vénül bennem a tiltakozás
fejet hajtok
hogy vita se legyen
nem ellenkezem többé
ígérem jó leszek:
elfogadom az elfogadhatatlant.