TAKÁCS TIBOREgy trilógia harmadik kötete
Bíró András: Szétszaggatva, megtaposva, megmaradva
Ebben a történelmi regény-ínséges világban a kitûnõ tollú Bíró András azzal kápráztatja el az olvasókat, hogy négy év alatt letett az asztalra egy regénytrilógiát. Könyvei elfogytak, az olvasók élvezik a múlt felidézését.
Bíró trilógia-kötetei így követték egymást: 1996-ban jelent meg a Keresztek, kardok, koronák, majd 1999-ben a Liliomok, hollók, félholdak s végül a 2000-ben kiadott záróregény: a Szétszaggatva, megtaposva, megmaradva. E három könyv egy lófõszékely család története az Árpádok korában, a középkorban és az újkor kezdetén, s végül Mohácstól Trianonig.
Hatalmas munka. Három könyv ezer esztendõrõl.
Úgy mesél nekünk a történelemben teljesen otthon lévõ író, úgy mozgatja alakjait, oly bámulatos könnyedséggel ölel át évszázadokat, hogy az olvasó csak álmélkodik. A történelmi regények sokaságával ellentétben - amikor az író egy történelmi kor epizódját meséli el, emeli fénybe - Bíró András bravúros sokszínûséggel ennek az ellenkezõjét varázsolja elénk. Ha azt mondom, hogy e regényfolyamban akár tíz-tizenkét történelmi regény van elrejtve, talán keveset is mondok. Bírót nem a részletek izgatják, hanem egyetlen család története ezer esztendõn át. Az Esztelneki család történetét írja, meséli a krónikások hitével és megszállottságával. Hatalmas folyón utazunk, a múlt végtelen vizén evezünk egyik korból a másikra, hogy egy-egy kikötõkben megálljunk, hallgassuk a mesét, a múlt legendáit. Hogy igazak-e ezek? A család igazságát kell keresnünk, néha egy-egy kiteljesedõ, elbukó, felemelkedõ, újra elbukó és megint a csillagokba rúgtató hõs személyében, mert az élet örök körforgása adja a regény nemzedékrõl-nemzedékre ívelõ csodáját.
Ez a zseniális kitalálása Bíró Andrásnak, bevallom nem ismerek hasonló vállalkozást. Örök nekirugaszkodás, elbukás, felemelkedés. Forog velünk az ördögszekér, éveken, évtizedeken, évszázadokon át. Elképesztõ ez a regényfolyam: felvillanások, csillogás, tûzijáték, hiteles leírás, nagyszerû párbeszédek, mindig a lényeget látjuk, halljuk, olvassuk ki a szavak áradásából, közben a múlt teljes ismeretét kapjuk.
Bíró mindent tud, amit kell, akkor hagyja magukra hõseit, amikor a lélek dramaturgiája megkívánja, s ott folytatja, ahol még több a világra kitekintés, mindig újabb és érdekesebb világba viszi el az olvasóit.
Ez a könyv nem kívánja meg, hogy bármit is elmeséljünk a történetbõl, hogy belekapjunk a mesébe. Ezt olvasni kell! De valamit mégis idézni kell a szerzõtõl. Így ír Bíró András, miután felsorolja a felhasznált szakirodalmat:
"A fentieken kívül egykori királyi oklevelek, rendeletek, pápai encikliák, napi- és hetilapok, az Országos Levéltár adatszolgáltatásai, továbbá: magánlevelek, családi feljegyzések, születési bizonyítványok, keresztlevelek, házassági, halálozási okiratok, úti passzusok, útlevelek, kinevezési, alkalmazási okmányok, eredeti esküszövegek szolgáltattak adatokat. Végezetül: a regénytrilógia megszületését felépítését döntõ módon segítette a családi emlékezet, az egyes felmenõk személyét meghatározó családi legendárium, a valóságot átlényegítõ, ahhoz simuló meseanyag. Egy nemzet ugyanis csak úgy fejlõdhet igazán, ha öntudatos családjaiban folytonosan és dinamikusan megújul."
Végezetül el kell mondani, hogy az Esztelneki család nemzedékeinek sorsát kíséri évszázadokon át. Egy család sorsa maga a regény, ezt eleveníti meg ezer esztendõ tüzében, fellobbanásaiban és kihunyásaiban. Huszonöt generáció vonul végig a trilógián, ebbõl tizenöt jut a befejezõ részre, a Szétszaggatva, megtaposva, megmaradva címû regényre. (Mikes Kiadó)
CSONGRÁDY BÉLAEmlékkönyv a költõ halálának
30. évfordulójáraLadányi András: "Váci Mihály - Élj tiszta tüzeidben"
"Tûzõ Napra támad a harmat" - írja Hámori István Péter Akik nevét... címû, 2000 nyarán papírra vetett versében, s e sor azt a sajátos és egyszersmind sajnálatos helyzetet tükrözi, amelybe az egykori Kossuth-díjas költõ, Váci Mihály (1924-1970) tudatosan irányított elhallgatással, alulreprezentált antológiai szereplésekkel, irodalomtörténetekbõl, tananyagokból való távoltartással - Baranyi Ferenc szavaival élve - a "jelentéktelenség tudatának szuggerálásával" manapság került. A záróversszak viszont arra a teendõre utal, amelyet a Váci barátainak, híveinek, követõinek - éppen a diagnózis miatt, de nemcsak azért - el kell végezniük: "Ha õt értékén mérni lassúk / mi maradtunk, hogy / felmutassuk!"
E misszió jegyében született e vers is, mint ahogyan Ladányi András "Váci Mihály - Élj tiszta tüzeidben" címû könyve - a költemény lelõhelye - úgyszintén.
A 2000-ben megjelent interjúkötet szerzõjét, szerkesztõjét, a tatabányai Ladányi Andrást elõször a közös szülõföld, a Nyírség szeretete vonzotta Váci Mihály költészetéhez még a hatvanas évek közepén. Mint fiatal vájár dolgozott ekkor a bányászvárosban, és örömmel talált rá a versekben azokra az élményekre, amelyeket õ is átélt gyermekkorában. A másik kapcsolódási pontot Váci feleségének, Juhász Máriának a személye jelentette számára, aki viszont tatabányai születésû. Ladányi népmûvelõként, késõbb újságíróként, szerkesztõként is szinte hivatásszerûen, küldetéstudattal vett részt Váci költészetének megismertetésében, népszerûsítésében, a Váci-kultusz kibontakoztatásában, ápolásában.
E könyv megalkotásához a konkrét indítékot egyrészt a költõ halálának harmincadik évfordulója, másrészt a rendszerváltás óta eltelt tíz esztendõ sok keserû tapasztalata, és a jelenlegi jobboldali, konzervatív hatalom magatartása adta: "Váci Mihály baloldalisága, plebejussága, elkötelezettsége a szegények, elesettek iránt egyértelmû. Ezért igyekeznek Váci Mihályt kitaszítani az irodalomból és agyonhallgatni az olvasók elõtt. Mindezt látszólag esztétikai okokkal magyarázzák, de nyilvánvaló politikai szándékok húzódnak meg mögötte. Ma újra felütötte fejét a nyomor, a szegénység, a kiszolgáltatottság. Ma ismét idõszerûek versei. Szükség van rájuk. Ezzel a könyvvel nem kívánom Váci Mihályt más költõk elé, fölé helyezni, csak azt szeretném elérni, hogy saját értékén mérjék az irodalomban, és róla, megítélésérõl, ne politikai
játszmák döntsenek a kétezredik évben" - írta a bevezetõben.
A korrekt, árnyalt ítéletalkotáshoz Ladányi András e kötet esetében a beszélgetés, az emlékezés módszerével kívánt hozzájárulni. Különbözõ felfogású, világlátású embereket, osztálytársakat, pedagóguskollégákat, kor- és pályatársakat, tanítványokat, barátokat, az irodalom közegében, a kulturális közvéleményben ismeretlen személyeket, és jeles, neves írókat, költõket, mûvészeket, tudósokat (mások mellett Csoóri Sándort, Keres Emilt, Margócsy Józsefet, Mezei Andrást, Pomogáts Bélát, ifj. Szabó Istvánt, Szabolcsi Miklóst, Szakonyi Károlyt, Végh Antalt) keresett fel és kért meg, hogy mondják el Váci Mihállyal kapcsolatos élményeiket, a hozzá és költészetéhez fûzõdõ érzéseiket, gondolataikat, fejtsék ki véleményüket a költõrõl, az emberrõl.
A mintegy háromtucatnyi - egyenként átlagosan tíz könyvoldalnyi terjedelmû - interjú bármelyike önálló elemzés tárgyát képezhetné, hiszen azokban szuverén személyiségek szólalnak meg, más-más korszakot, egyéni megközelítést tükröztetve. S hogy összességében mégis összecseng mondandójuk a költõ életmûvének, emberi tisztességének elismerésében, arról egyedül Váci "tehet". Munkásságával, szellemi örökségével alapos okot szolgáltatott rá: éppen úgy, mint Petõfi, õ is használni és nem ragyogni, nem tündökölni akart.
A sok figyelemre méltó, érzelem- és gondolatgazdag beszélgetés sorából az talán mégis kiemelésre kívánkozik, amelyet Ladányi András Gyõrszentivánon
- Gyõr egyik külvárosában - folytatott annak az általános iskolának a diákjaival és pedagógusaival, akik elsõk között
- közvetlenül a halála után - vették fel a költõ nevét és 2000-ben is megtartották az országban lévõ tizenhárom Váci nevével fémjelzett - általános és közép- - iskola találkozóját, amelyen valamennyi meghívott intézmény képviseltette magát. Ebbõl kiderül, hogy Váci is kitörölhetetlenül tovább él az "ifjú szívekben", a mai fiatalok egy része is sok versét ismeri, érti, szereti és mondja is ünnepségek alkalmával, szavalóversenyek pódiumain. Ez okot ad a reménykedésre, a bizakodásra, hogy mûveinek legjava nem hullik ki az idõk rostáján.
Váci költészetének, elismertségének van néhány sarkalatos pontja, amely
vissza-visszatér a beszélgetésekben.
Az egyik ilyen: lírájának úgymond közéleti jellege, népszerûsége. Az önmagukat modernnek tekintõ kritikusok, irodalmárok ugyanis éppen e jellemzõk miatt fanyalognak, Vácit ezért nem tudják elfogadni. Vele együtt persze más költõk teljesítményét sem méltányolják, hasonló okok miatt. Mintha a lírikus hatásával egyenes arányban csökkenne mondandójának mûvészi értéke. Pedig
- s ezt többen is meggyõzõen fejtik ki - az igazi költészet - bármennyire szubjektív, személyes is - sohasem húzódhat be valamiféle misztikus alkotói elefántcsonttoronyba, a privát szféra "lelki rezervátumába", "saját fájdalmába és örömébe", társadalmi hivatása szerint nem lehet közömbös az igazságtalansággal, a kisemberek, pláne az elesettek, a létminimum alatt vagy környékén élõk, az önhibájukon kívül kitaszítottak, a társadalom perifériájára kerülõk, a megnyomorítottak sorsával szemben. Köteles felemelni szavát, perlekedni mellettük, értük - ahogyan a hajdani tanyasi tanító, Váci Mihály is mindig tette az övéiért - akkor pedig akarva-akaratlanul politikai küzdõtérben is kénytelen mozogni, erkölcsi - és nemcsak esztétikai - értelemben is színt vallani, az alapvetõ emberi értékek alapján cselekedni. Mint Származás címû versében írta: "Én nem mások érdemével dicsekszem: / nem azzal kezdem, - honnan származom. / Tenni szeretnék valamit elõször, / hogy kitûnjön: kit fogadhat fiának, / kinek rokonságára van jogom." Természetesen neki is volt néhány tematikusnak, vagy másként fogalmazva jelszavasnak, didaktikusnak ható verse, amelyben - úgymond aktualizált, de még ezeken is érzõdik az õszinteség szándéka, a megéltség élménye.
A másik - ugyancsak többek által érintett - kérdéskör, hogy Váci mennyire volt elkötelezett a szocializmus iránt, meny-nyire volt hivatalosan támogatott, a hatalom által ajnározott alkotó, mit jelentett számára az 1958-as Tûz-tánc-ban való megjelenés. Tagadhatatlan, hogy sorozatban jelentek meg kötetei, szinte minden kitüntetést megkapott, ami költõi rangja szerint járhatott neki, voltak magas társadalmi funkciói. A kötetben megszólalók azonban azt látszanak igazolni, hogy nem a hatalomnak volt elkötelezve, hanem - mint feljebb már említtetett - szó szerint a népnek. Koczkás Sándor irodalomtörténész írta: "A Parlamentben, mint képviselõ arról beszélt, hogy a Nyírségbõl - de ilyen sok van az országban - a tanyabokorból hány kilométert kell oda-vissza megtennie egy gyereknek, hogy az egyetemig eljusson". Ezért volt õ mindenkinél illetékesebb leírni az alábbiakat az Értelmes éneket a hazára találásról címû prózájában: "...mihelyt a legcsekélyebb változást láttam ezeken a nyomorúságaikhoz térdepeltetett embereknek a sorsában, s lehetõséget a boldogulásukhoz - mintha hegygerinc szakadt volna le a mellemrõl, oly fellélegezve kezdtem, próbáltam énekelni róluk, életükrõl, és néha már a szájukra derengõ örömeikrõl... mindez számomra nemcsak politikai meggyõzõdés - és sokkal több, mint politikai meggyõzõdés -, a létezõ lény érzékeli bõrén és tüdejével a megváltozott közeget, amelybe került, s oly ösztönös sorsélmény ez, mint az életmentõ iránt érzett hála, amelyet nem a megfontolás diktál."
Váci legalább olyan kényelmetlen, kellemetlen is tudott lenni az akkori rendszer számára, mint lojális. Minél magasabb posztra került, annál inkább észrevette, szóvá tette a hibákat, a visszásságokat, keményen ostorozta az úrhatnámságot, a bürokratákat, a karrieristákat. Mint Simor András utal rá: Váci indulatos volt, haragudott, ha a nép nevében más intézkedett. "Vácit fiatalon ragadta el a halál és ez mentette meg õt attól, hogy teljesen szembeforduljon a hatalommal. Ha valaki hitelesen vizsgálni fogja a korszakot, akkor kiderül, hogy nagyon határozott baloldali kritikája volt ezeknek az éveknek a költészetben..." Ami pedig a "tûz-táncos" múltat illeti, az sem elõnyt, sem hátrányt nem jelentett Váci számára. (Már csak azért sem, mert a hatalomnak az antológiához való viszonya közel sem volt egyértelmû, a benne szereplõk különbözõ stílusirányzatú produkcióját más-más korszakokban eltérõen ítélték meg, és a nemzedéket nem képezõ költõket egymás ellen is próbálták kijátszani.) Az viszont kitetszik munkásságából, hogy Õ is egyetértett a Tûz-tánc elõszavában megfogalmazott hitvallással: "Magától értetõdõ feladatunknak tekintettük, és legfõbb célunk az volt, hogy számos ellenvetéssel szemben bemutassuk: létezik ma is és létezett 1957-ben is egy olyan költõi kórus hazánkban, amelyik egészséges-természetes alkatánál fogva nem riad vissza a politikától, a nagy társadalmi kérdésektõl, a rázúduló történelemtõl, nem menekült rezignált befelé fordulásba, mert nem illuzórikusan építette meggyõzõdését, hanem - kisebb-nagyobb megrázkódtatásokat kibíró lényegében szocialista világnézetre. Éppen ezért 1957-et sem tartotta a határozottabb kiállás alól mentesítõ idõszaknak, hanem épp ellenkezõleg, a harcbaszállás kötelezõ idõszakának."
Ladányi András könyve sokat tesz, hogy érdemei szerint ítélje meg a mai kor és a jövõ embere Váci Mihályt. A kötet olvasói joggal érzik úgy, hogy megvalósul, - s kívánják, hogy megvalósuljon - amit Ágh István - Váci sorait idézve - jövendöl: "Én úgy szeretnék népem / mesélõ emlékezetében - pár szóban megmaradni, / ahogyan ma a beszédben / példás bölcsességképpen / közmondást szoktak bólogatni..." "Ez egy szép álom, ez a legnagyobb" - tette hozzá Ágh István.
A kötetet kéziratok, rajzok, grafikák, fotók teszik illusztratívabbá, dokumentatívabbá. Az elõszót Schalkhammer Antal országgyûlési képviselõ írta, aki egyúttal támogatta is a könyv megjelenését.
KRISTÓ NAGY ISTVÁNMunkások és mások
Kilenc könyvrõl
A munkásosztály mûvelõdése körül sokan bábáskodtunk, de ez a mûvelõdés igencsak a régi "népmûvelés" lehajló, ösztönzõ vagy ami még rosszabb: kiszolgáló elképzeléseit s azoknak még gyatrább megvalósulását leplezte, amely szerint a "kultúrpolitika" mintegy fölülrõl szórja a mûveltség mannáját az arra alig-alig áhítozó dolgozóknak, s ha azok (jószándékú egyeseken keresztül) óhajukat érzékeltetik, abból kispolgári operett-kultúra vagy magyar nóta, netán ilyen vagy olyan bestseller iránti igény bejelentése lesz.
Élesen és ironikusan fogalmazok? Lehet, de azért teszem, mert jól tudom: voltak és vannak kivételek. Jómagam
- bízvást mondhatom - még a legnagyobb magyar elméktõl sem tanultam annyit, mint "egyszerû" munkásemberektõl vagy földmûvelõktõl, akik az élet iskoláját kijárva, önmagukat (és egymást) tették világosfejû, a világ dolgaiban eligazodni tudó, ítéletalkotásra alkalmas, mûvelt emberré, s akinek adatokban tán nem oly nagy, ám mélységben, lényeglátásban a hajdani elemi iskola által csak ritkásan nyújtott kultúráját közösségi szolidaritás, törvénytisztelet (mármint a dolgozó kisemberek saját - osztály - erkölcse és embersége által diktált törvényeké) mélyítette el és tette gyakorlati mûveltséggé. A névtelen (tehát közszereplésben vagy mûalkotásokban nevet nem szerzett) "kisemberek" körét persze kitágította az olyanoké, mint például Veres Péter, de õ is az agrárszocializmussal összeforrott mûveltség és erkölcs birtokosa volt. És nem szabad valamiféle álradikális nosztalgiával csak az 1945 elõtti munkásmûvelõdésre visszautalnunk, hiszen a munkásság önképzése - nevezzük most így - folytatódott késõbb is, s noha az ötvenes évek elején sok tekintetben formálissá vált, sõt eltorzult, túl sokat vártunk tõle s azoktól, akikre ez a "lehajló" népmûvelés, pártiskolázás vagy esti iskolázás hatni óhajtott: nagyszerû emberek emelkedtek ki ekkor is azok közül, akik még az új körülmények között sem, vagy csak érett fõvel végezhették a magasabb iskolákat.
Az eredményes - és mindig a baloldali politikával összefonódott - munkásmûvelõdésnek volt nyolcvan éven át valóságos fellegvára a Csepeli Munkásotthon. Amely csodálatosképpen nemcsak volt, hanem ma is létezik - túlélve az ország legnagyobb ipari centrumát, a Weiss Manfréd-féle, majd államosított, átkeresztelt, de még sokáig produktív óriás gyárkomplexumot, amely mára csak romjaiban létezik. De a Munkásotthon sorsa egy volt a csepeli munkásság létével, munkájával, felfelé törekvéseivel, elnyomás elleni harcaival.
Egyik igazgatója, Drucker Tibor most megírta az intézmény történetét, s háttérként Csepel embertelenségen alapuló (mert eleinte kizárólag fegyvergyártásra szakosodott) iparának eseményeit is.
(A Csepeli Munkásotthon története. A Munkásotthon Alapítvány kiadása.) Fontos dolgok ugyan szükségszerûen hiányoznak ebbõl a visszatekintésbõl, például az (amit persze a Horthy-korszak sajtója agyonhallgatni igyekezett), hogy a legszörnyûbb, vagy száz áldozatot követelõ ipari baleset, egy üzemi robbanás itt történt meg. De aztán a fegyverüzlet apálya idején a gyártulajdonosok okosan és tisztességesen másféle termeléssel is sikereket értek el, a konzervkészítéstõl a valóban tömegkeresletet kielégítõ kerékpárgyártásig (100 pengõ volt egy jó minõségû Csepel kerékpár). Ám a náci befolyásra megindult újrafegyverkezés során megint a hadi-
ipar lett a Weiss Manfréd Mûvek "fõprofilja", míg végül a gyáros és családja jó pénzért megúszta a gyilkos zsidóüldözést is.
De ez nem is tartozik a Munkásotthon történetéhez, amely egészében hõsi küzdelem volt a fennmaradásért az 1920-ban önerõbõl létrehozott, majd 1968-ban megépült hatalmas intézményen át a közelmúltbeli felújításig, mellesleg a magyar szecesszió építõmûvészeti tekintetben is kiemelkedõ produktumaként, amelyhez egy itthon alig ismert (és késõbb Mexikóban helytálló) festõmûvész, Maróti Géza tevékenysége is tartozott.
A Munkásotthon sok mindennek szolgált keretéül: volt ott könyvtár, természetjárás, ismeretterjesztés, színjátszás, énekkar, persze sok dilettantizmussal, de aztán világnagyságok vendégfellépésével is, s nem utolsósorban képzõmûvész és irodalmi kör: Tamási Lajos "Olvasó Munkás Klubja", olyan vendégekkel, mint például - a szintén munkásmûvelõdésbõl kinõtt - Kassák Lajos, no meg helyi alkotókkal is.
Utóbbiak közé tartozott az a Benke László, aki most megjelent Sértõk és sérültek címû regényében (Hét krajcár Kiadó) bemutatja a munkásélet hétköznapjait és ebben a fönt említett klub nyújtotta igényébresztést, személy szerint maga is fölléptetve, mint a regény fõhõsének
(s egyben az írónak) mesterét, Tamási Lajost. Ez a mû persze sokkal több kulcsregénynél: az 1945 utáni magyar élet teljes körképét igyekszik adni, mégpedig alulnézetbõl, a paraszti sorból való kiemelkedés, a munkáslét s az értelmiségi törekvések megannyi lehetõségét és buktatóját, az új meg új nekiveselkedéseket és csalódásokat, az úgynevezett "népi értelmiség" sorsát.
Mi a könyv keserû tanúsága és tanulsága? Parasztnak lenni már nem lehet, munkásnak lenni nem érdemes, értelmiséginek hiábavaló... A bukások ellenpontja vagy következménye - mint Balzac óta mindig - a párválasztás, a nõkhöz való viszony megannyi változata, mint vigasztalás és újabb csalódások okozója; a feltörekvésé és a lezüllésé, egészen a hajléktalanságig... A legkeservesebb krónikája ez a reménytelen paraszt-munkás törekvéseknek, különösen az utolsó tíz év változásainak, sokszor meggyõzõ mûvészi hitellel, itt-ott túlírva, másszor szinte prózavers magaslatára emelkedve.
De nemcsak paraszti és munkás tevékenységrõl, termelésrõl, majd állástalanságról van szó, hanem az említett népi írói körök második-harmadik nemzedékének ambícióiról és bukásáról is. Szinte megható, hogy Benke mily szeretettel és tekintélytisztelettel szól - név szerint s szerepeltetett - többnyire másod-harmadrendû írókról, akiknél õ maga már különb, noha a mesterség dolgában igencsak képzetlen. Az sem meggyõzõ, hogy miért akar költõvé meg könyvkiadóvá lenni, s ezt szerelmeivel is elfogadtatni, mikor e fõhõs tehetsége éppúgy nem nyilvánvaló, mint az általa csodált mesteré, Szultán papáé, kinek a magyar nép, sõt az egész emberiség megváltására törekvõ prófétasága sem hiteles, mint ahogy a fõhõs önsajnálata sem, hisz ami baj éri, azt nem kis mértékben magának fõzte. De persze félévszázadon keresztül "besegített" a történelem, a politika is.
A regény mindenképp fontos, szép dokumentuma mindannak, ami a paraszti és munkás mûvelõdésben, de az értékrend, erkölcs, közösség igényeinek megfelelõen egyáltalán létrehozható volt.
Legalább ennyire kritikusan szemléli az elmúlt évtizedet Gyõrffy László kis cikkeinek gyûjteménye, az Ezredvég Villanófényben (Orpheusz Kiadó). Jól megírt szösszenetek ezek, sok okos észrevétellel, sõt leleménnyel. Egyet hadd említsek: Jézus születésének bibliai misztériumát már ezernyi módon feldolgozták, de tudtommal más még nem vetette fel (ha jelképes voltától eltekintünk): mi lett a kinccsel, amit a Napkeleti Bölcsek hoztak a karácsonykor született Megváltó számára? A baj az, hogy ez az ügyes mítosz-kiegészítés szóról szóra kétszer is elõfordul a könyvben, mint ahogy más részletek is. Senki nem olvasta el az egész gyûjteményt? A szerzõ sem? A kritikai észrevételek mai legalizálására szolgáló komcsizást is elengedném, utóvégre nem lehet írói hitellel leírni ilyesmit: "Marx és Engels ideológiájának gyakorlati rémálma"- hiszen e nélkül is szívesen olvasnánk szép vallásos szövegeit is (Lélekellátó órák), ha nem feltétlenül értjük is, mik a "szellemi, transzcendentális összefüggések".
Gyõrffy sok észrevétele a kulturális züllésrõl, a globális amerikanizálódásról, erkölcsi nihilrõl mindenképpen figyelemre méltó. Ami viszont azt illeti, hogy az irodalom "ügyeletes vezéralakjainak is az lenne a dolguk, hogy munkájukkal szolgáljanak", mert "az írásnak mindig a közhöz kell szólnia s nem lehet szakmai bravúrok sejtelmes leplébe burkolózva szembehelyezkedni a hétköznapok szociológiai tényeivel"- ez bizony új mezben a régi "szocreál" követelmény.
Az "esélyegyenlõség" követelése, amely Benke regényében is mindegyre felbukkan, valójában a közepes tehetségeknek épp a szocialista mûvelõdéspolitika elvárásai szerint újbóli helyfoglalását szolgálná... Tehát csak óvatosan!
Az pedig napjainkban egyszerûen szánalmas, hogy az elmúlt rezsim kiemelt káderei, támogatottjai miként támadnak meg géniuszokat, ha azok a szocializmus szószólói voltak. Írtam már ilyen figuráról (Tamás Istvánról), most pedig Füzes Oszkárnak a hajdani pártlapba írt kritikája gondolkoztat el. Ez a Moszkvában végzett, aztán megbízható pártember megannyi külföldi kiküldetésben forgolódott s díjazott újságíró a száz év elõtti ír-angol irodalom zseniális mesterének, George Bernard Shaw-nak (a Rákosi- majd Kádár korszakban ki nem adható, de végre újból megjelent) utolsó mûvét, a Politikai ábécét (Gombos László fordítása
- Palatinus Kiadó) egyszerûen hülyeségnek képes minõsíteni. Márpedig a Shaw-féle elkötelezett, szocialista szemlélet sokmilliónyi angol munkás és polgár hozzáállását határozta meg, s egy évvel a könyv megjelenése után (persze nemcsak Shaw jóvoltából) megbuktatta a háború elsõszámú angol hõsét, Churchillt és helyette munkáspárti kormányzást segített hatalomra. Amit aztán nagymértékû államosítások és szociális intézkedések követtek; ezt csak Thatcher asszony ellenforradalmi konzervativizmusa merte felszámolni... De amit Shaw 1944-ben az övén túlmutató fabianus-szocialista álláspontként összegez, az örökérvényû, népszerû összefoglalás, sõt program lehet a most kezdõdõ új évezredre nézve is!
A hithû elvtársból neofita antikommunistává átképzett bértollnokok megnyilatkozásairól eszünkbe juthat, hogy 1945-ben miként lehettünk tanúi annak, hogy pl. Csicsery-Rónay István s a köréhez tartozó Göncz Árpád, meg mások valódi, "csak" polgári ellenállásának tényei mellett miként szaporodtak el utóbb az egymást igazoló antifasiszta ellenállók, sõt partizánok. Így van ez most is; minden
- a Kádár korszakban elnézõen kezelt - kis szamizdat szerzõje büszkén veri a mellét, olykor pártvezéri minõségben, de szó sem esik olyan magányos harcosokról, mint az erdélyi Derzsi Sándor költõ, aki nem titkolta különvéleményét, hanem ajánlott levélben (!) küldte el hozzászólásait (pl. a második ötéves terv irányelveihez) és verseit is. Olyasféle levelezés volt ez, mint amit Saul Bellow regényének fõhõse, Herzog folytat nemcsak ismerõsökkel, hanem az Istennel és Nietzschével is. Derzsi magát mindig szocialista forradalmárnak tekintette s vallotta. Jóllehet Gergely Sándor patronálta, néha börtönbe zárták (már a románok), aztán idegbetegnek minõsítették és zárt intézetben kezeltették. Jól ismertem: kissé csakugyan terhelt volt, hanem a mûvészetet-irodalmat gyakran éppen a pszichopaták viszik elõre - elég Van Goghra vagy József Attilára utalnunk. De persze - ahogy erre Csontváry kapcsán Bálint György rámutatott - a tehetség és a mesterség formarendje is elengedhetetlen. Derzsinek megvolt a kellõ, bár nem kiemelkedõ tehetsége s a Benke regényben szereplõ népi irodalmi körbe szinte egymaga hozta be az iróniát - ezzel lett volna több az Erdélyi-Sinka útján haladó - s meg is rekedõ - Kónyánál, Simon Istvánnál.
Életmûve azonban torzó maradt: igazán kibontakozni sohasem tudott. Ám így is meggyõzõ a Kántor Lajos válogatta versgyûjteménye s öccsének, Derzsi Ottónak dokumentumanyaga. (Szabadító ének. Püski Kiadó.)
A történeti tények számbavétele és értelmezése mindenképpen fontos, még ha konzervatív és nemzeti érzelmû szerzõ tollából származik is. A múltkor már dicsértem a Napvilág Kiadónak a negyvenes évek végérõl szóló, nagy tanulmánygyûjteményét (Fordulat a világban és Magyarországon), most éppily örömmel üdvözlöm az antifasiszta ellenállás kapcsán már említett, késõbb emigrációban élt szerzõ: Csicsery-Rónay István kis könyvét, mert õ kívülrõl látta mindazt, amit mi a tényektõl is többé-kevésbé elzárva, bõrünkön tapasztalhattunk, de összefüggéseiben nem szemlélhettünk. (Magyarország, az Európai Unió és a NATO. Occidental Press.)
A könyv elsõsorban Európa egyesülésének krónikáját nyújtja 1949-tõl 1990-ig, különös tekintettel a nagyhatalmak politikájára, és ez az, amirõl nekünk csak torzképek álltak rendelkezésünkre. De a szerzõ, jobboldali létére, a magyar úri osztály politikáját szintén képes több mint száz évre visszatekintve megítélni, minek kapcsán egy-egy mondata is félelmetes mélységekbe világít bele, amire amnéziás társadalmunkban - még a baloldalon is! - nagy szükség van. Hadd idézzek egyetlen ilyen mondatot, amelyet a Horthy-korszak folyamatos tisztára mosása során nem ártana szem elõtt tartani: "...egy német gyõzelem a Dunántúlnak és Budapestnek a Német Birodalomba való bekebelezésével járt volna".
Késõbb sem egyszerûen a kapitalizmus, s ezen belül Amerika túlhatalmáról van szó, hanem érdekek, sõt értékek szembeszegülésérõl, amelyben - ez a könyv egyik újsága - a francia politika, de Gaulle óriási egyénisége sokkal inkább meghatározó jellegû volt, mint hittük. A döntõ kérdés a francia-német megbékélés - bár mi jutnánk el ide "örök ellenfélnek" vélt szomszédainkkal...
És ha eljutottunk volna, megvalósulhatott volna Kelet-Közép-Európa országainak az oroszokat is megnyugtató "finn modell szerinti" együttese, amit a franciák, majd a német szociáldemokraták politikája mindig is szívesen látott volna, de ami nem felelt meg az Egyesült Államok kizárólagosságot, vagyis saját koncepcióját elfogadtató, -elváró politikájának.
A könyvecske nagyon fontos vonulata az, amely a francia és német vezetéssel, angol vonakodás ellenére is létrejövõ egységes (Nyugat-) Európának épp az amerikai világuralommal szembeni bátor ellenállását is regisztrálja. A jövõre tekintõ konklúzió pedig: az Egyesült Európa semmilyen tekintetben nem lehet az Amerikai Egyesült Államok fiókintézménye, hanem önálló nyelvi-nemzeti közösségek önkéntes társulása. Ebben a magyar szellem és politika feladata a szomszédokkal való - területi igények nélküli - megbékélés és a francia mûvelõdés és politikumhoz eddiginél erõteljesebb kapcsolódása lehet. Csicsery-Rónaynak fontos nyugati fórumokon elhangzott felszólalásai egy felelõs államférfi tisztánlátó megnyilatkozásai. Bárcsak õ (a Kisgazdapárt 1945-46-os külügyi vezetõje) lett volna a tehetségtelen vidéki tanárember, Gyöngyösi helyett az ország külügyminisztere!
Mindez publicisztika, politika és történelem, ám ideje visszatérnünk a szépirodalomhoz, mindazonáltal még mindig a történelem szférájában maradva. Világviszonylatban is jelentõs történelmi regényrõl szólunk egypár szót - csakhogy mintegy hétszáz évvel visszalépve. A regény Kodolányi János Boldog Margitja, melynek elsõ megjelenése óta az Árpádházi "boldog" királylányból "szent" lett. Közben megújult a magyar katolikus egyház is, melynek sajtójában az elsõ megjelenés alkalmával minõsíthetetlen hangnemben gyalázták a középkori szentségnek e párját ritkító megidézését. Igaz, ez az ábrázolás nem mindenben felel meg a legendák ájtatosságának, nem is "transzcendens" oly tekintetben, mint manapság (lásd föntebb) írófélék is elvárnák, tán a Freud által "illúziónak" nevezett hithez van némi köze, mégis örvendetes, hogy a hajdani elutasítás ellenére, most egyházi kiadó (Szent István Társulat) jelentette meg ezt az igazán karácsonyi ünnepélyességhez méltó könyvet, mely 1945 után is nehezen talált kiadóra. Jól emlékszem, hogy a Magvetõnél a Kodolányi-életmû sorozatban való közzétételéért mennyit kellett küzdeni, minekutána a legtekintélyesebb hivatalos ítészek egyike (ma is változatlan tekintély - épp most terjesztették fel újabb díjra) rövidke lektori jelentésben nem javasolta kiadásra, ravaszul nem ideológiai okból, hanem kétségbe vonva mûvészi értékeit, holott a magyar regény különb mûvet azóta sem produkált. Hát ez már így megy itt, az európai kultúra perifériáján.
Az kétségtelen, hogy Kodolányi múltat idézõ stílusa igazában ma sem könnyû olvasmány. Ezért essék most szó mai és kellemes írásokról, mégpedig az irodalmunkat oly súlyosan megterhelõ bõbeszédûségtõl megszabadult elbeszélésekrõl. Elõször Görgey Gábor kötetét említem, melynek címadó elbeszélése: a Megírhatatlan történet olyan novellaremeklés, amelyhez fogható mai irodalmunkban alig akad, már csak azért is, mert nem oldja fel a már címben jelzett rejtélyt.
A többi nem ennyire számottevõ. Némelyik most megjelent regényciklusának (Utolsó jelentés Atlantiszról) mintegy nyersanyaga s oda éppúgy beépül, mint ahogy legjobb derûs elbeszéléseinek egyike (csaknem) abszurd egyfelvonásosának, az Ünnepi ügyeletnek volt elõképe. (Ferenczy Kiadó.)
Bárány Tamás Válogatott novellái (Belvárosi Kiadó) az író életmûvének ismeretében is meglepnek sokszínûségükkel. Kiemelkedik az elsõ és utolsó darab. Elõbbi egy úri vadászat leírása olyan szociológiai és pszichológiai pontossággal, az osztályviszonylatok olyan árnyalt ábrázolásával, amely egy arisztokrata neveltetésû írótól aligha lenne elvárható. Az utolsó pedig egy mai hajszolt vállalkozó cserbenhagyásos gázolásának valóban drámai (mert csupa dialógus) látlelete. Ami számomra nem volt megnyerõ, az Márai emigráns létének olyan tiszteletteljes ábrázolása , mint akárcsak épp Márainak Krúdyt idézõ (alighanem legjobb) mûve. Báránnyal ellentétben (Sirály, majd Sértõdöttek címû regényének elolvasása óta) nem vagyok Márai híve. (Ami persze, nem akadályozott abban, hogy Rónai László alapvetõ Márai-monográfiáját egyetértõen szerkesszem.)
De a többi elbeszélésben megfog a végsõ fordulat, a váratlan "csavarás", mely a dolgok és viszonylatok relativitását érzékelteti. Van olyan novella, mely a Márairól szólónál megragadóbban szolgálja a mûvészi helytállás apotheozisát (Az utolsó film), vagy megint csak az emigráns létet ábrázolja groteszk-humoros változatban (Clarisse), akad, amelyben abszurd befejezése ellenére, egész családregény anyaga van összesûrítve (Temet a család). Hiába, Bárányban sose kell csalódni, ha az e tán harmincadik kötete után sem mondható el, amit Eva Haldiman írt róla a Neue Zürcher Zeitugban: "Magyarország legismertebb és legbecsültebb írója." Bár így lenne!