KÉPES GÁBOR

A számûzött

(A legrégibb a legújabb)
Õ eltûr engem feltûrt ingujjas szónokot
Kerek szemüvegem mint két világegyetem
Benne csillog a tejút mint joghurtmaszat a nap mint
Tûhegynyi fénytörés az emberek elektronok a lelkek fotonok
Lefelé nézek gondterhelt ráncos arcommal fáradt fityegõ szemhéjaim
Két napernyõ szemeim koszos vén utasellátók
Ócska öltönyöm alatt a nyakkendõ féloldalasan jó erõs kenderbõl
Kezem az íróasztalon dobol talán mozgalmi talán
Izgalmi állapotban szétszórva körülöttem lapok sûrûn
Telegépelve hangyaemberekkel katonásan
Mert militarizálom a világot
Hogy mindenkinek egyenlõen jusson
Belõlem
Két sárga lapon a pótszemüvegem egy másik párhuzamos
Világegyetem benne a fotonok az elektronok
Mind Õt adják ki
Nekem
(A legújabb a legrégibb)

HAGA ELVIRA

Élet

Más ez a világ, itt születtem ez a
hazám, ne ítélj, mert úgy sem lesz
más neved, csak perem-magyarország.
Felírod a nevemet a falra, nem zenél a roma srác.
Szállnak a darvak, zenélj cigány, zenélj! a hegedû
kezedben csak jajgat.
Elhagyod a darvat, a szíveddel intesz felé: más ez a dallam.
Hipp-hopp; csattannak ujjaid közt a ropogós csettintések,
sarkaiddal ütöd a dobpergést.
Roma, roma! keserû ez a világ,
szállnak a darvak,
roma ez a világ.

BORSOS ROLAND

Rejtélyeink

Érzem: szavaim nem
álltak össze benned,
ahogy rajzomról is
még hiányzik kezed.

Árnyékunk összefog néhány
repedést az úton,
s mint a sírba -
hanyatlunk fáradtan bele.

Mert -
mint eltáncoló tekinteted,
mint összeverõdött szavaink,
mint tenyereink közt a csend -

nem közösek még rejtélyeink...


 
RÁCZ GÁBOR

Szonett

Bella Istvánnak

Te voltál az elsõ kicsit bizonytalan.
Magamra vettem s láttad, hogy hambalgok.
Te hiszed és érzed, amit csak én magam
tudok magamról, mint balek, mint bajnok.

Egy páran éljük azt, ami határtalan,
s tiém a perc, mikor nem kell akarnod.
Ábel sivatagja, azt hittem, hátra van.
Köszönöm, hogy szóltál, s hogy kezembe  tartod.

Nem tudtam, hogy minta minden: varázs, szó
e sivatag mindenik porszeme,
s ma sem tudom, de nem is kellene.

Elég, ha most vagyok ilyen parázsló!
S ha érte dõl a della is tán,
nagyot koccintunk akkor!

LÁRAI ESZTER

Múlt-hozam

Mindenki már azt hitte
a háborúknak vége
jelenidõk függönye
jó múlt-szigetelésre

de múltunk csak csordogál
bebúvik kis résekbe
szép új világú földkérgét
kajánul megrepesztve

Igétlen idõk
Ej micsoda pszichopata nyelve ez a magyar
Hátad mögött orrod elõtt nincs több tûkanyar

Régmúltra ne emlékezzél
Jövõidõt ne képezzél
Jelenedbe feledkezzél

KOSZORÚ

Száz éve született Thury Zsuzsa (1901-1989), aki a múlt századforduló kiváló novellistájának, Thury Zoltánnak lánya és a nem kevésbé kiváló író, Sándor Kálmán felesége volt. Terjedelmes, sokszínû életmûvet hagyott hátra, kitûnõ regényeket (A jó fiú, Egy fedél alatt, A bûvös kör, Tû a lemezen stb.), remek novellásköteteket (Ördögtánc, Családi dolgok stb.) és ifjúsági regényeket (A francia kislány, A tûzpiros üveggömb stb.). Felszabadulás utáni irodalmunk egyik legnépszerûbb, legolvasottabb írójának számított. Híven haláláig megõrzött baloldali meggyõzõdéséhez, lapunk elõzményének, az 1987-1990 között megjelent Ezredvég almanachnak alapító és állandó szerzõje volt.
 

THURY ZSUZSA

A borbély

A férjem beteg ember volt. Amikor harmincnégy évvel ezelõtt a hosszú menetben gyalogszerrel masírozók közül kimagasodva különbözõ alantas munkák elvégzésére szólították a fegyveres keretlegények - lépjen ki az a hosszú! -, zokszó nélkül engedelmeskedett, mi mást tehetett volna, majd visszatért a sorba, s gõgösen fölemelt fejjel gyalogolt tovább a határ felé. Körülötte halk panasz, jajszó, siránkozás, az én férjem köhécselt. Azután a lába kellemetlenkedett, habár a kifejezés inkább romantikusan fellengzõs, mint a valóság tükrözése. Olyan kis csomaggal indult útnak, mintha cukrászsüteményt vinne egy intim vacsorához, s félcipõben, amely már valahol Esztergomnál úgy feltörte gyalogláshoz nem szokott lábát, hogy felhólyagzott, majd nyílt sebekbõl vérzett valamennyi lábujja. Rövid pihenõhelyen - hiszen a keretlegény is ember, megszolgált egy kis heverést szalonnázásra, kortyintásra a butykosból - a férjem lehúzta a cipõjét, és sebesült lábát egy Zsuzsi nevû tizenhét éves lány szakszerûen kenegette, bekötözte.
    Alkonyodott, majd szép csillagos októberi estén a kísérõ karszalagosok aludni vágytak, elõbb azonban a rájuk bízott menetelõket kellett biztonságba helyezni. Erre a célra megfelelõnek találtak egy padlásteret - csûr volt vagy padlás? -, s ide fölvezényelték a több száz embert. A bejárat közelébe állítottak egy küblit, majd bezárták az ajtót. Boldoguljanak a nyomorultak, ahogy tudnak.
    A sötétben sírás és átkozódás, kiáltozók és könyörgõk egy parányi helyért, s elfeküdtek egymás hasán, fejükkel valakinek a két lába között, s nem volt tenyérnyi üres hely a hodályban, fény sem, csupán hangok, jajongó, méltatlankodó és horkantó is. Valaki idõnként felsikoltott: - Én egy negyvenhat kilós ember vagyok! - s egy másik olykor ismételte: - Kérem, ez borzasztó!
    Férjem a csûr vagy padlás végére került, s fejét elhelyezte a Hunyadi téri csarnok egyik hentesének mellkasán; a hentes jóindulatú, kövér ember volt. Férjem nem siránkozott, nem is jajgatott, idegessége abban nyilvánult meg, hogy az éjszaka kellõs közepén ellenállhatatlan ingert érzett a kimenetelre. Nem tehetett egyebet, elindult a testek között, bukdácsolva és támolyogva, rendkívül sértõnek érezte a felriasztott alvók mocskolódását, s ment, végeláthatatlan vergõdés után egészen a kübliig.
    Az utat visszafelé is meg kellett tennie. Ez bizonyos értelemben könnyebb volt, de ami a felriasztott alvók közötti botorkálását illeti, valóságos kálvária. Megtalálta a maga hentesét, elhelyezkedett annak mellkasán, s halkan, szünet nélkül köhécselt...
    A dachaui koncentrációs tábor kórházába került mint menthetetlen. Az orvos tüdõasztmát, s bal tüdejében hatalmas kavernát állapított meg. Kapott gyógyszert, meglehet, szenteltvízzel töltött üvegben; köhögési és fuldoklási rohamai között néha nyugalmi állapot. A tábor felszabadulása után egy UNRRA-szanatóriumba került, s itt töltött másfél évet. Mesterségesen felhizlalva, szinte felismerhetetlenül, betegen tért haza.
    Itthon kezelték, lassan visszanyerte eredeti külsejét - szép férfi volt -, s jobb idõszakaiban dolgozott, részt vett a társasági és szövetségi életben, kevesebbet köhögött, a légzése is normalizálódott. Nem tartott sokáig. Egy súlyos rohammal kórházba került. A szobatársa, szakállas öreg, szünet nélkül ugatva köhögött és köpködött, az orrát turkálta, de okosabb, ha nem részletezem a szobatárs ténykedéseit. A végeredmény, hogy férjem sebesen elhagyta a kórházi szobát, és hazajött.
    Nehéz légzése miatt minden mozdulat terhére volt, de betegsége elõtt is ügyetlen kezû. Egyszer kialudt a hálószekrény lámpám. Férjem valamit babrált a dróttal, a lámpa kigyulladt, s erre büszkébb volt, mint meglehetõsen rövid élete egyik-másik sikeres ténykedésére. Kiszolgáltuk, a Rózsi nevû analfabéta alkalmazott és én. S naponta feljárt hozzá a borbély.
    A borbély  középkorú, gondozott külsejû, bajuszos férfiú. Férjem jó pillanataiban barátságosan elbeszélgetett vele, s ha állapota rosszabbra fordult, indulatosan kifogásolta a borbély munkáját. Az álla szúr. A bal füle alatt tüskés. Ha még nem tudná a mester, õ nem visel bajuszt. A derék ember újra szappanozott, s kaparászott a tökéletesen sima bõrön; a borbély jól értette a dolgát. Amikor kikísértem, s valahogy igyekeztem enyhíteni sérelmein, megjegyezte:
    - Ideges, kérem, mint afféle beteg ember.
    Egyik újabb válságos állapotában megjelent a kezelõorvosa, és a Szabadság-hegyi TBC-szanatórium igazgató fõorvosa. Még aznap mentõkocsival mentünk föl a hegyre.
    Kilenc esztendõn át az évnek körülbelül a felét a Szabadság-hegyen töltötte. A kezdeti idõszakban lejárt a teraszra, a fején kötött sapka - az én kezem munkája -, a szájában örök égõ pipa, s elnökölt a körülötte csoportosuló betegek között. Ezekrõl a betegekrõl mindig volt mesélnivalója. Az egyik minden mondására kijelentette: - Fõszerkesztõ uram, ez szelemes volt! - A másik mögötte állt, a kezében gyufásdoboz, hogy tûzzel szolgáljon a gyakran kialvó pipához. Egy ostoba nõnek válogatott gorombaságokat mondott, s a sikongó válasz: - Hallja, maga egy cuki pofa!
    A borbély minden másodnap feljött a hegyre borotváló készletével, és megszabadította férjemet fölösleges szõrzetétõl. Azután, ahogy teltek az évek, a borbély is idõsebb lett, már jó hatvanas és a férjem egyre betegebb és ingerlékenyebb. Elõfordult, hogy a borbély öt percet késett, s férjem már kikelt az ágyból, háziköntösébe öltözve várakozott egy széken. Az idõs borbélyra a gunyoros szemrehányások lavináját zúdította. Legközelebb a megállapított idõ elõtt érkezett, kifulladva a hegyi úttól és a sietségtõl. Férjem rátámadt: - Ne zavarjon! Kint várja meg, míg felkelek.
    A borbély kiment, várt, az ápolónõ intésére ismét benyitott; férjem kilenc éven át egyedül volt ugyanabban a szobában. Az utolsó hónapokban nemegyszer fél-önkívületi állapotából injekciókkal feltámasztva fekhelyérõl, pokollá tette az öreg borbély napjait. - Hová teszi azt a széket? Mit gondol, távgyalogló vagyok? - A borbély öt centiméterrel közelebb húzta a széket. - Magának remeg a keze. Megvágott a fülem alatt. Nem látja, hogy vérzik? Magától kitelik, hogy nem hozott timsót. Az az érzésem, legokosabb volna, ha nyugalomba vonulna.
    Az ápolónõ kölnivízzel lemosta az arcát. Férjem a borbélyra mordult: - Addig üljön le. - Fél perc múlva elhangzott az újabb parancs: - Álljon fel. A hálószekrényen van a pénztárcám. - Parancsoljon - mondta a borbély. - Vegye ki a pénzt. Mi vagyok én? Díjbirkózó?
    A borbély minden alkalommal sírva távozott, sírva ment lefelé a szanatórium kanyargós útján, és könnyezett még a fogaskerekû vasúton is. De jött az utolsó napig, amikor férjem karácsony reggelén holtan feküdt az ágyán.
    A temetés...: hát istenem, valamelyest hivatalos, nem éppen hivalkodóan díszes, nem is a futószalagon lebonyolított. Elhangzott két szép beszéd, s nem a falba szerelt hangszóró szolgáltatta a mind a hat ravatalozót ellátó Beethoven-zenét, hanem öt szemüveges dalárdista énekelt kottából. Tömegrõl nem beszélhetek, de volt néhány jó ember, a családtagok és én. Álltunk a nyitott koporsó bal oldalán, szomorú emberek, de egyikünk sem sírt, éppen mert a dolognak volt bizonyos hivatalos jellege. Férjemen a sötétkék "premierruha", így neveztük, mert színdarabjának bemutatóján ebben hajolt meg, az arca kisimult, rajta béke és derû.
    Azután láttuk, hogy valaki fölmegy a két lépcsõfokon a nyitott koporsóig, s ott megáll, kezét összekulcsolja. Áll, és nézi halott férjemet, és a szemébõl csöndesen, de sûrûn potyognak a könnyek. A borbély volt.
 
 

MEGMENTETT OLDALAK

Németh László (1901-1975) huszonhat évesen írta e pár soros könyvismertetést, s a Protestáns Szemlében tette közzé - legjobb tudomásom szerint azóta sem jelent meg. Pedig nem jelentéktelen írás, mert a kiváló nyelvész, Zolnai Béla tanulmánya kapcsán már jelzi saját kritikusi programját: az akkori "hivatalos" irodalommal szemben a Nyugat teljes vállalását, s ugyanakkor az új irodalmi törekvések (Illyés, Pap Károly, Tamási Áron stb.) keresését és támogatását.
K. N. I.
 

Zolnai Béla:
Irodalom és irodalomtudomány
Széphalom-könyvtár, I. sz. Szeged, 1927.

Az író tétele: az élõ irodalom világításában új fénybe kerül az irodalmi múlt. Példákkal igazolja, hogy a Nyugat költészete mennyire átgyúrta Aranyról, Petõfirõl, Csokonairól, a kuruc líráról, Balassáról alkotott felfogásunkat. Ez igaz. A dolgozatnak azonban nem ez a vitán felül álló tétel ad jelentõséget, mint inkább, ami a sorok közt bujkál: A nyugatkérdés hivatalos revíziója. Égetõn szükséges ez a revízió, de csak bátor ember vállalkozzék rá, akinek nincs vesztegetni valója. Mert a kompromisszum sosem igazság. Az igazságért pedig a Nyugat is megharagszik, s az is, akinek a füzet ajánltatott.

               N.L.
 

DÖMÉNY JÁNOS

Rónai Pálról

Rónai Pál irodalmár, nyelvész és mûfordító 1907. április 13-án született, Budapesten. Egyetemi tanulmányait itthon, majd 1929 és 1931 között a Sorbonne-on végezte. Huszonhárom éves korában már tanulmányt írt Balzacról, ifjúkori regényeirõl. 1932 és 1940 között több mint száz novellát, esszét és két regényt fordított le franciára. 1940-ben hagyta el Magyarországot. 1941-ben Brazíliában telepedett le.
    Személyes tragédiáján felülemelkedve, hazájától messzire, de nem elszakadva, magyarként és bölcsészként vált ismertté és híressé befogadó országában. A mûfordítás mûvészetének egyik elméleti megalapozója volt. Balzac mûveinek fordításával és méltatásával vált ismertté Brazíliában, de fordított portugálra Rilkét és Apuleiust is.
    Jókaitól kezdõdõen számos magyar íróval ismertette meg a brazil olvasó közönséget. Kiemelkednek Ady, Madách, Mikszáth, Molnár Ferenc mûveinek fordításai.
    Brazíliában a háború elõtt - az akkori becslések szerint - közel 200 ezer magyar bevándorló élt. A háború idején a bevándoroltak egyesületeinek mûködését nem engedélyezték, s tilos volt a tengelyhatalmak nyelvén - így magyarul is - beszélni a középületekben, sõt az utcán is. A háború befejezése után alakult elsõ magyar egyesületek politikamentesnek nyilvánították magukat, segélyeket gyûjtöttek és szeretet-csomagokat küldtek a nélkülözõ otthoniaknak.
    A demokratikus érzésû magyarok elhatárolódtak a horthystáktól és a nyilasoktól, sürgették a kapcsolatok felvételét az új magyar kormánnyal, aggodalommal jelezték, hogy a háborús bûnösök, mind nagyobb számban érkeznek Dél-Amerikába, és a magyar demokrácia ellen célzatos hisztériakeltés kezdõdött.
    Amikor 1961-ben a Magyar Népköztársaság és Brazília között létrejött a diplomáciai kapcsolat, Rónai Pál habozás nélkül felvette a kapcsolatot a Rio de Janeiro-ban megnyíló magyar követséggel.
    1964-ben látogatott elõször Budapestre. A napi politizálástól távol tartotta magát, de mindenkor és minden helyzetben volt mondanivalója hazájáról, a magyarságról és a magyar irodalomról, történelemrõl. Általános megbecsüléstõl övezve 1992-ben hunyt el Brazíliában.
    Rónai, saját bevallása szerint, Rio de Janeiro-ban fedezte fel József Attila költõi nagyságát és csakis Adyéhoz mérhetõ jelentõségét. 1947. december 12-én a magyar érdekek brazíliai képviseletét ellátó svéd követségen dolgozó Koós Ádám, követségi tanácsos közremûködésével, a Rio-ban mûködõ Ady Kulturális Egyesület József Attila halálának 10. évfordulójára emlékestet rendezett. Az est ünnepi szónoka Rónai Pál volt.
    Az eddig sehol sem publikált megemlékezés szövegét az alábbiakban közöljük.