98082

TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN
A televíziózás úttörõje
Mihály Dénes (1894-1953)
A mesevilág két csodája a távolba szédítõ gyorsasággal repítõ varázsszõnyeg és a korlátlan távolságba is látó kristálygömb.
    Ma már közhely lenne arról beszélni, hogy a modern kor embere miként váltotta valóra ezeregyéjszakás álmait, hiszen azok itt élnek velünk. Igaz, nem varázslók, hanem zseniális kutatók sok éves munkájának köszönhetõen. Elsõ úttörõnek talán Paul Nepkowot tekinthetjük, aki 1884-ben mutatta be a spirálban elhelyezett lyukkal mûködõ tárcsás, mechanikus elven alapuló képfelbontó, távoli képek felbontására is alkalmas készüléket. Ez a mechanikus elv az 1930-as évekig volt uralkodó. Az elektronikai megoldás egyik kimagasló úttörõje egy magyar mérnök, Mihály Dénes volt.
    1894. július 7-én született Gödöllõn.
    A mai Vörösmarty Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, majd gépészmérnöki diplomát szerzett.
    Sajátos módon, kezdetben nem az elektronika foglalkoztatta, hanem már egészen fiatalon érdeklõdése a motorok felé fordult. Példátlan feltûnést keltett, hogy egy tizenhat esztendõs fiatalember több kiadást is megért könyvet írjon az autókról. Második könyvének tárgya a motorkerékpár volt.
    De már egészen fiatalon nagy álma, a távolbalátás problémája izgatta. Elsõ ez irányú kísérleteit a budapesti Telefongyárban végezte. A világon elõször õ hozta létre, 1919-ben, a "Telehor"-t, egy szeléncellával és húros oszcillográffal mûködõ szerkezetet, mely már akkor alkalmas volt állóképek közvetítésére
    - akár több kilométerre is. Találmányát nem találták sem olyan fontosnak, sem olyan hasznosnak, hogy kísérleteihez támogatást adjanak. Ezért 1924-ben elfogadta a berlini Allgemeine Elektrizitäts Gesellschaft meghívását, ahol biztosították számára a kutatás feltételeit.
    Neve csakhamar ismertté vált az igen fejlett német fizika világában, különösen 1928 után, amikor a német birodalmi posta kiállításán mozgó tárgyak egyszerû képeit tudta közvetíteni. Ezután már filmek átvitelével is sikeresen próbálkozott.
    1929. március 8-án felvirradt a világra szóló siker napja. A berlin-witzlebeni rádióállomásnak - a 175,4 méteres hullámhosszon - elõször a világon sikerült szobában ülõ személyek képét, mesterséges fényforrás nélkül továbbítani.
    Mihály Dénes ekkor már anyagilag is sikeres ember volt. Elhatározta, hogy önállósul és tovább folytatja a Telehor tökéletesítését. Gyártására is felkészült Telehor A. G. nevû vállalatában, forgótükrös kis kapacitású Kerr-cellával, ami fényrelével mûködött. Ebben a munkában társával, a hasonló területet kutató, Traub nevû fizikussal dolgozott együtt.
    Egyesek, sokakkal szemben, vitatják azt az állítást, hogy Mihály Dénes a hangos film egyik feltalálója is volt. Tény azonban, hogy már 1918. április 30-án benyújtott egy "Projectophon" elnevezésû szabadalmat, mely szerint sikerült egy 35 milliméter szélességû, tehát normál filmszalagra hangot rögzítenie. Sok más elektronikai jellegû találmány sikere is fûzõdik nevéhez.
    Külföldön érte el legjelentõsebb tudományos eredményeit, de az alapgondolatok Magyarországon születtek. Magyarnak vallotta magát, és szoros kapcsolatot tartott fenn a vezetéknélküli távközlés magyar kutatóival.
    Barta István akadémikus, a Budapesti Mûszaki Egyetem professzora készítette elõ, Mihály irányításával, az elsõ zártláncú televíziós közvetítést, 1936 õszén, a Gellért Szállóban. Akkor Bowden kábeleken, mintegy 30 méter távolságra közvetítették a televíziós képet. A Mûszaki Egyetemen ma is láthatók azok a kivetítéses készülékek, amelyek jó néhány esztendõvel megelõzték a nagy távolságú adásokat.
    Mihály Dénest munkája Németországhoz kötötte, nem települt vissza. 1953. augusztus 29-én Nyugat-Berlinben hunyt el.
    Munkássága korszakosan hatott a filmmûvészetre, mûfajilag is. A televíziós képkompozíció utat nyitott a kamaradrámákhoz. Ez fõleg az ötvenes évek végén a hatvanas évek elején éreztette stílusformáló hatását. Korszakos tevékenysége a mindennapi életben is jelenlevõ értékeket hozott létre.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN
Kötéltánc
Egy ember, odafenn, messze, a falak tövében rajzó autók fölött, a háztetõkön muzsikáló hegedûsök fölött, a bárányfelhõkön könyöklõ, meztelen fenekû angyalkák fölött, a léglökéses vadászrepülõk által húzott fehér csíkok fölött, az Isten arany háromszögû iskolai vonalzóba zárt szeme fölött, egy ember, odafenn, messze, fején cilinder, gomblyukában fehér szegfû, felszegett fejjel, kihúzott derékkal, kitárt karral a láthatatlan kötélen.
    Csak lassan, a bal lábbal elõre, a jobb lábat hozzá zárni, jobbal elõre, a balt hozzá zárni. A fejet felszegni, elõre tekinteni, soha le nem nézni, a derekat kihúzni, a karokat kitárni.
    A fejet felszegni, ez a legfontosabbak egyike, vagy éppen a legfontosabb, hogy érezze testében a büszkeséget, mondhatni gõgöt, a kötéltáncos egyedül van, csak a kötéltáncos van igazán egyedül, mindenki és mindenek fölött, senkitõl nem függ, senkire nincsen szüksége, csak saját magára, a lépései elképesztõ biztonságára, bal lábbal elõre, a jobb lábat hozzá zárni, jobbal elõre, a balt hozzá zárni.
    Elõre tekinteni, mindig csak elõre, biztosan tudni, hogy ott a cél, a cél ott van, ha most még nem is látszik, sõt, az látszik bizonyosnak, hogy sosem fogja elérni, de valamikor valakik majd újra elindulnak a nyomában ezen a kötélen, mert õ megmutatta, hogy ezen is járhat az ember, s az a cél ott van, egyedül azért a célért érdemes lépni, arra van az elõre, mások majd odaérnek, egyszer mindenki oda fog érni, elképesztõ biztonsággal, a bal lábbal elõre, a jobb lábat hozzá zárni, jobbal elõre, a balt hozzá zárni.
    Soha le nem nézni, aki lenéz, magába rántja a mélység, a gondolat gyönyörteli örvénye, hogy vége is lehetne, hogy milyen gyönyörûséges lenne, ha már vége lenne, azt mondják, az ember már zuhanás közben megszûnik élni, a szétzúzódást már nem érzékeli, akkor már nincsen, s aki nincsen, az mindentõl megszabadult, a nincsen a tökéletes semmi, a semmi a tökéletes, akkor már az sem sejdül fel az emberben, hogy a cél nem látszik, hátha nincsen is ott az a cél, hátha nem csak egyedül azért a célért érdemes elõre lépni, hátha nem is arra van az elõre, hátha nem is jönnek utána mások, nem, nem, lenézni soha nem szabad, csak lépni és lépni, elképesztõ biztonsággal, a bal lábbal elõre, a jobb lábat hozzá zárni, jobbal elõre, a balt hozzá zárni.
    A derekat kihúzni, elegánsan, aki nem virtuóz, ne lépjen a kötélre, ez is nagyon fontos, az elegancia, nem azért, hogy mások lássák, hiszen akik odalenn vannak, fejüket leszegve járnak, õt már senki nem látja, akik ismerték valaha, meghaltak vagy elfelejtették, megszervezték, hogy elfelejtett legyen, a kötéltáncos egyedül van, mindenki és mindenek fölött, az elegancia a kötéltánchoz tartozik, aki nem virtuóz, ne lépjen a kötélre, az elegancia a célhoz tartozik, amely olyan tökéletes, hogy csak a legvirtuózabb elegancia illik hozzá, az elegancia a kötéltáncoshoz tartozik, aki tudja, hogy az a cél ott van, még ha nem is látja és sosem is fogja elérni, és tudja, hogy egyedül azért a célért érdemes lépni, tehát önkéntelenül kihúzza a derekát, a célhoz illõvé igazítja a lépéseit, elképesztõ biztonsággal, a bal lábbal elõre, a jobb lábat hozzá zárni, a jobbal elõre, a balt hozzá zárni.
    A karokat kitárni, úgy, mint aki mindenkit szeret, végtelenül szereti azokat, akik majd valamikor a nyomába lépnek, de azokat is, akik most fejüket leszegve nem látják õt, azokat is, akik elfelejtették, mert meg volt szervezve, hogy elfelejtsék, azokat pedig legfõképpen, akik meghaltak, méltósággal, elegánsan, fejüket felszegve, lassan, de elképesztõ biztonsággal haladtak haláluk felé, a bal lábbal elõre, a jobb lábat hozzá zárva, jobbal elõre, a balt hozzá zárva.
    A karokat kitárni, úgy, mint aki végtelenül boldog, testében érzi az eleganciát, a büszkeséget, mondhatni gõgöt, úgy, mint aki egyedül van, mindenki és mindenek fölött, senkitõl nem függ, senkire nincsen szüksége, csak saját magára, a lépései elképesztõ biztonságára, bal lábbal elõre, a jobb lábat hozzá zárni, jobbal elõre, a balt hozzá zárni.
    Egy ember, odafenn, messze, a falak tövében rajzó autók fölött, a háztetõkön muzsikáló hegedûsök fölött, a bárányfelhõkön könyöklõ, meztelen fenekû angyalok fölött, a léglökéses vadászrepülõk által húzott fehér csíkok fölött, az Isten arany háromszögû iskolai vonalzóba zárt szeme fölött, egy ember, odafenn, mesz-sze, fején cilinder, gomblyukában fehér szegfû, felszegett fejjel, kihúzott derékkal, kitárt karral a láthatatlan kötélen.
    Csak lassan, a bal lábbal elõre, a jobb lábat hozzá zárni, jobbal elõre, a balt hozzá zárni. A fejet felszegni, elõre tekinteni, soha le nem nézni, a derekat kihúzni, a karokat kitárni.

PETÕ GÁBOR PÁL
www.kukac.csalas.hu
Tavaly december elsõ hétvégéjén kellemetlen meglepetés érte azokat, (túlnyomórészt gyerekeket), akik kimentek a városligeti mûjégpályára, hogy kicsit korcsolyázzanak: senkit nem engedtek be, még a bérleteseket sem, ugyanis gyorskorcsolyaverseny volt. Azoknak pedig, akik reklamáltak, hogy miért nem tájékoztatták a közönséget errõl, az õr azt felelte: rajta volt az interneten. "Világcsodát így még nem utáltak a gyerekek"
    - fûzte hozzá a Népszabadság tudósítója (2000. december 4., Budapest melléklet elsõ oldal).
    Pedig a gyerekeknek nem volt igazuk (és ezt a tudósító is megjegyezhette volna): nem az internetet, ezt a valóban világcsodát kell utálni, hanem azokat, akik rosszul használják és ezzel manipulálják az embereket.
    Márpedig egyre gyakoribb: az utóbbi idõben mind többször figyelhettük meg, hogy egyes tömegtájékoztató eszközök (magyarul: nyomtatott újságok, rádiók, televíziók) több cikkük vagy mûsoruk végén közlik: bõvebben, részletesebben olvashatnak errõl az interneten, vagyis a világ összekapcsolt számítógépes hálózatán, posztmodern halandzsával szólva: az információs szupersztrádán. Köny-nyebb megtalálhatóság (?) kedvéért ezután következik egy csomó, az emberek többsége számára érthetetlen blabla: három dupla w, egy jel, amit "kukac"-nak mondanak, aztán valami jelszó, mindez kisbetûkkel és magyar ékezetek nélkül, aztán pont és végül kis betûvel hu (Hungary, régebben Magyarország) - a szövegben meg "net", meg "honlap", amirõl "le lehet tölteni", meg "web" stb.
    Nagyszerû! Csodálatos! Igazi "high tech" (high technology, mûszaki csúcsszínvonal)! Benne vagyunk a harmadik évezredben!
    A fentiekben a "nagyszerût" meg a "csodálatost" gúnynak szántam. Merthogy ez a "plusz információ a neten" szerény (de aligha egyedülálló) véleményem szerint csalás, disznóság, amit felháborodottan kikérek magamnak és panasszal fordulnék - csak nem tudom, kihez. És nyilván reménytelenül.
    Hogy miért csalás ("internetül": csalas) és disznóság ez az interneten közlõk részérõl? Mert a médiának (ez a többes szám és nem "médiák"!) az a feladata, legalábbis ami az információt illeti, hogy amit megtudott, közölje olvasóival (hallgatóival, nézõivel) - méghozzá mindet és minddel! Visszatartani az információ egy részét és azt csak az "elsõ osztályú", vagyis számítógéppel és internet-kapcsolattal rendelkezõ (tehát: jobb módú) olvasóival, hallgatóival stb. közölni - nos, ez a többiek - és Magyarországon egyelõre a többség - diszkriminálásával, megkárosításával járó magatartás, méghozzá a mi hozzájárulásunk nélkül! Mert ki kényszerítheti az olvasót, hallgatót stb. arra, hogy számítógépet vegyen, üzemeltessen, vagyis fizesse az internetszolgáltatást, pontosabban az arcátlanul magas telefontarifát, a mellesleg többségi német tulajdonban levõ Matávnak? (Annak a Matávnak, amely tetejébe még azzal is dühít, hogy folyvást dicsõíti önmagát a Magyar Rádió minden percnyi szünetében: mint "kultúratámogatót"? "Harmóniában a Matávval" - suttogja naponta tucatszor a "közszolgálati" Magyar Rádióban, de másutt is hallani vélem már.)
    "Ki kényszeríti?" Szónoki kérdés, hiszen világos, hogy ezt teszi valamennyi olyan médium, amely megengedi magának a bevezetõben leírt minõsíthetetlen (azaz általam csalásnak és disznóságnak minõsített) eljárást. Mindegyik ilyen médium elhallgatja információi egy részét olvasói, hallgatói, nézõi egy (tekintélyes) része elõl, és csak azoknak adja ki, akik "interneteznek"!
    Nem vagyok, ismétlem az internet ellen. Ismerem sokoldalú használhatóságát, ugyanúgy, mint a marok (mobil) telefonokéét (amelyet ma már, helyesen, nem nevezünk - mint elterjedése kezdete idején - "bunkofon"-nak, ami azt fejezte ki, hogy csak a "bunkók", vagyis részben vállalkozóknak nevezett szélhámosok, részben felvágós, divatmajom sznobok használták). Elismerem a telex, az e-mail hasznosságát is. Nem vagyok modern luddita (gépromboló). De aggodalommal tölt el az informatika - tudom: feltartóztathatatlan - terjedésével való visszaélés, ami még jobban hozzájárul a társadalom - amúgy is folyó, sõt gyorsuló - szétszakadásához: most már nemcsak a gazdagok és szegények lesznek, hanem "infopolgárok", és "a többiek".
    A globalizálódás árnyékában ott sötétlik az atomizálódás, az elmagányosodás, a virtuális társadalom fenyegetõ veszélye.

SZARKA KLÁRA
Mindenkori Tiborcok
A nagyszerû fotográfus és ember, a cseh Jindøich Štreit Fotóhomok címû, õszi budapesti tárlata fotóalbumnak is beillõ katalógusát lapozva rögtön eszembe jutott a szintén nagyszerû Kálmán Kata. Meg az õ Tiborc albuma, amelynek Móricz írta az elõszavát, megrendítõ háttéranyagait meg Boldizsár Iván. Kálmán Kata a Horthy-Magyarország - tudják, a példás fegyelmû csendõrök, a mélymagyarok és meseautók világa volt az - Tiborcait fényképezte egy albumba, amit az a remek ember vállalt kiadni, aki József Attilát is: Cserépfalvi. Egy szintén nem akármilyen publicista, Bálint György õszinte megrendüléssel írt a kötet láttán, õszintén úgy gondolta, hogyha ilyen és ekkora nyomor van a hazában, akkor nem lehet semmi fontosabb annál, mint annak felszámolása. Cikke végén fel is teszi a kérdést, hogy aki látta a mai (akkori) Tiborcok arcát, az gondolhat-e attól fogva másra. Szegény Bálint György, hát persze, hogy gondolhat másra, sõt, csak másra gondolt sok-sok magyar.
Meg Ady is eszembe jutott, nevezetesen Fülep Lajos egyik visszaemlékezése, miszerint Ady az egyik szokásos lebujos éjszakán azt találta neki mondani, hogy õ nem úgy gondol a szegényre, sajnálattal, igyekvõ empátiával, mint kávéházi barátai, neki azok fájdalma a saját vérének és húsának gyötrelme. Olyan érzés, ami mindig, mindenütt kíséri, amirõl nem tud és akar elfelejtkezni egy percre sem.
A nagyapám is eszembe jutott azokról a rabszolgamunka elgémberítette ujjakról, a húsig mélyülõ ráncokról, a kimoshatatlanul fekete, töredezett körmökrõl, az érdesen egymáshoz simuló kezekrõl, amiket Štreit, ez a morvaországi egykori rajztanár úgy fényképezett meg a kunsági pusztákon, az ezredvégi szabad Magyarországon, hogyha élne ma egy Bálint György, megint csak ugyanazt kérdezhetné.

OLVASÓLÁMPA
SZERDAHELYI ISTVÁN
Istenke játszik
Képes Gábor: Igaz történet
Képes Gábor költészetének világképe egy olyan világ képe, amelyet egy kamasz Isten alkotott meg, játékos kedvében. Így aztán elfuserált is kissé, meg a kicsi értelmében is kissé, kicsinyessé sikeredett, olyan viccesen borzalmas, mint Képes Gábor Harmadnapra címû szerelmesverse:

Temetéseden sárga kvarckendõbe temetkezem
És koporsómat eltûnni látom
Ahogy a költõ a lágerben eltûnni látja
Ikeröccsét és anyját a lángba menetelve
s önmaga ég el én meg itt állok elégtelen
Elégedetlen elhamvadt arccal
A hátam mögött egy harccal mint
Az egykori munkásköltõ a bezárt
Gyár a lebontásra kárhoztatott kultúrház lábainál
Heverek elõtted te proletárlány én feléd
Haladó értelmiségi - stb.

Itt kérem szójátékok sziporkáznak "ég el"-lel és "elégtelen"-nel, "elégedetlen"-nel, a kétfelé mutató "lábainál"-lal és a munkáslány felé haladó értelmiségivel, barokk echórímek csattognak a lágerek hamvasztókemencéi, a bezárt gyárak és lebontásra ítélt kultúrházak között.
     Hát istenem, az Isten nem nõtt még fel, nincs nagy szakálla, csak áll a teremtés közepén és fuserál, játszadozik. Még jó, hogy nem felejtette el a több mint fél évszázaddal ezelõtti lágerek kemencéit, sokan elfelejtették, ahogyan a Millennium idején is anakronizmus volt Julius Haynau bárón rágódni. S az is történelmi érzékre vall, hogy e kemencékkel egy sorba állítja a bezárt gyárakat és lebontásra ítélt kultúrházakat.
    Ez az Isten kamasz, de nem hülye. S ha fuserál, hát engem magamat is õ fuserált el, ahogyan Képes Gábor láttat:

Nem bírok már felmenni a lépcsõn.
Fel, fel ti rabjai a földnek.
Alacsony a vérnyomásom.
Ha nem eszem, szédülök.
Fel, fel te éhes proletár.
Nemsokára meghalok.
A gyõzelem napjai jönnek.
Rabságodnak vége már.
(lassan el)
(Öregség)
Igen, ez én vagyok, ameddig még vagyok, de lassan már el. S egy elfuserált és öreg korára is úgy maradt lény nem vethet követ a kamasz Istenre, aki elfuserálta, hiszen tetszett volna tökéletesebbé válni. Az Isten kamasz, de mi felnõttünk, több eszünk lehetett volna, hogy tegyünk valamit, többet, sokkal többet, mielõtt lassan el. Egyébként még mindig nem késõ, aki csak nemsokára hal meg, az még nem halt meg.
    Az még sokat tehet, például azt, hogy megírja: Képes Gábor kiváló fiatal költõ. Isteni tehetség, mondhatnám, ha nem szögeztük volna már le, hogy az Isten is csak kiváló fiatal isten, de gyakran elfuserálja még a dolgokat, játszadozik. Olyan világot teremtett, ahol Képes Gábor, a kiváló fiatal költõ sorsa a Magány:

Kis költészet, kevés szóval.
Belekezdjek? Jól van. Szóval,
Elõfordul olyan helyzet,
Hogy a költõ berezelhet.
Joggal félhet, közönsége
Nem jó kontroll: nincs neki.

    Olyan nagy baj persze nincsen, ezt a vers vidáman hancúrozó ritmusa, rímeinek cimbalomzenéje is érzékelteti, a költõ maga is kamaszkorú, miként az Isten, életérzése nem az öngyilkosság örvényébe sodorja, csak könnyed "berezelésbe". Ha nincsen közönsége, hát tegyen róla, hogy legyen. Ha nincsen kontrollja, legyen önkontrollja. Tessék tökéletessé válni, csak az Isten kamasz, de õ felnõhet, több esze lehet hogy tegyen valamit, mielõtt lassan el.
    Persze, lehetetlen, hogy egy költõ új világot teremtsen.
    De igazán csak a lehetetlenre érdemes vállalkozni. (ALTERRA Svájci-Magyar Kiadó Kft.)

SZARKA KLÁRA
Olvasni való
Ormos Mária: Mussolini
"Mussolini személyében 1904-ben, a svájci emigráció vége felé, egy 21 éves kezdõ hírlapíró áll elõttünk akarástól csillogó szemekkel, kopott gúnyában, fekete nyakkendõvel. Helyét a nagyvilágban nem sikerült megtalálnia, az adott világ továbbra sem az õ világa. Új világot, új társadalmat és mindenekelõtt új embert hirdet, sõt követel. Gyûlöli a számára gátat emelõ formákat, intézményeket. Lázadó: odaáll tehát a korabeli lázadás egyik zászlója mögé, s ez nem más, mint a nemzetközi proletárforradalom zászlaja anarchoszindikalista színekben. Mindazonáltal a hivatásos zászlóvivõ tisztére még nem kötelezte el magát. Eszmét választott, a forradalmi szindikalizmust, végleges hivatást vagy foglalkozást azonban még nem. Svájci tartózkodása végén épp olyan gyökértelen, mint az elején volt."
    Ormos Mária Mussolini-életrajzát, amibõl az elõbbi idézetet vettük, jó kézbe venni, mert jól megcsinált könyv. A hosz-szú monográfiát két olyan kötetben jelentette meg a kiadó, amelyet könnyû olvasni, egyszerû benne eligazodni, egyáltalában: olvastatja magát. A borítók szellemes és esztétikus külsejének tervezõje is megérdemli, hogy ideírjuk a nevét: Jeszenszky Gyula. Ahogyan dicséretet érdemel a szerkesztõ Lõrincz Anita is. Ormos könyve esetében azért fontos körülmény a szöveg megjelenésének hogyanja, mert szerzõje mûvét az olvasóknak írta. (Nem olyan semmitmondó megállapítás ez a mai divatos tudományosság stílusát ismerve.) Nem ismeretterjesztõ mûrõl van szó, "csak" megérthetõ, felfogható tudományos értekezésrõl, olyanról, ami egyszerre szól a szakma és a történelem meg a politika iránt érdeklõdõ szélesebb olvasóközönségnek is.
    Ormos Mária második, kiegészített kiadásban napvilágot látott monográfiája több könyv erényeit is ötvözi. Mélyen elgondolkodtató politikaelméleti (divatos szóval politológiai), hézagpótló történeti mû és lebilincselõen izgalmas életrajz. Hiába tudja az ember a történet végét, sõt jórészben az elejét és a közepét is, Ormos interpretációjában ennek a sajátos diktátorsorsnak a végigkövetése szinte a szépirodalmi élmények komplexitását nyújtja.
    Ráadásul, sok olyan alapvetõ politikai változás zajlott és zajlik a világban meg nálunk is (az elsõ kiadás óta pedig különösen), ami az olasz fasizmussal és annak diktátorával kapcsolatos, kétségtelenül tárgyalni való alapkérdéseket nagyon is fontosakká és néha szinte már kínosan aktuálisakká teszi. Csak néhányat ragadjunk ki a tucatnyiból! Kommunizmus és fasizmus viszonya, szocialista és nemzetiszocialista ideológiák, fasiszta és proletárdiktatúrák mibenlétének tisztázása. A Duce gondolkodásában és politikai szimpátiáiban is jelentkezõ "átjárások" bal és jobb között. Baloldali indulása, Sztálin sõt Lenin iránti rajongása, a szakszervezetiséghez való viszonya Ormos könyvében komoly elemzést kap.
    Ormos Mária hasonlóan fontos feladatának tekintette a diktátorság természetrajzának felvázolását, ennek során - bár ez a tanulság a kötet egyik általános tanulsága is - cáfolhatatlan bizonyságot kapunk arról, hogy a diktatúrák közti külsõdleges hasonlóságok helyett sokkal fontosabb a különbségeikre ügyelni. Így aztán a Mussolini-féle vezérben felfedezhetõk ugyan általános vonások, de lényegét egyedisége, olasz fasizmusa adja. Ez a vezér elõször szocialista, aztán fasiszta, aki mindenkihez szólt, de igazából senkit nem képviselt. "Mussolini mindkettõnek hirdetõje, a mozgást jelentette, egy olyan futó mozgását, aki soha nem pillantja meg a célt, s nem is ismeri.
    A mozgás önmagát gyorsítja fel, önmagáért történik, s önmagába tér vissza." Ha fellelhetõ valamiféle cél, az a személyes hatalom, és annak szinte mindenáron való megtartása. Megkerülhetetlen alapkérdés a diktátor és a nép viszonya, annak a ténynek a magyarázata, hogy Mussolini törvényes szabad választásokon elképesztõ támogatottságot szerzett. (Ezzel egyébként nincs egyedül a diktátorok között.)
    Óhatatlanul felmerül az értelmiség szerepe és helye az olasz fasiszta diktatúrában is.
    Hogyan lehettek jónéhányan lelkes és mámoros hívei Benito Mussolininek?
    Ormos Mária hosszan és alaposan vizsgálja a Vatikán, a katolikus egyház és a fasizmus viszonyát. Elfogulatlanul és józanul. A tanulságok e tárgykörben is fájóan aktuálisak. Az egész könyvön végighúzódik a fasizmus és nácizmus viszonyának vizsgálata, a két rendszer, a két vezér összehasonlítása. Ormos Mária szerint ez a Duce és fasizmusának megértése szempontjából kulcskérdés. Tegyük hozzá, azért is, hogy a manapság izmosodó, néha magát elleplezni akaró, gyökereit eltitkoló neofasizmust megértsük, felfedezzük.
    A történeti és politikatudományi tanulságok mindig a Mussolini szempontjából fontos és meghatározó, konkrét történeti események elemzéseibõl rajzolódnak ki, hiszen életrajzról van szó.
    A szerzõvel együtt töprenghetjük végig a lehetõségeket, vizsgálhatjuk az alternatívákat, a politikai megoldásokat, a kölcsönhatásokat, az elkerülhetetlent és a befolyásolhatót, igyekezhetünk megérteni egy embert, aki végzetesen hatott mások sorsára, de aki végzetessé tette a saját életét is. A szerzõ talán legnagyobb érdeme és erénye, hogy nemcsak vizsgálódásai végeredményét, de töprengéseinek stációit is elénk tárja. Mûve megtanít a történeti személyiség vizsgálatának metodikájára is. Arra, hogy megtaláljuk a megfelelõ arányokat az általános és az egyedi, a személyes között.
    Ormostól dialektikát lehet tanulni egy gyakorlati példán, Mussolini sorsának elemzésén keresztül. Ha lenne politikusképzõ iskola, ott kötelezõ olvasmánnyá tehetnék ezt az életrajzot. Mert a sokáig mindenható diktátor életének az is nagy tanulsága, hogy milyen szánalmasan kicsi a mindenkori politikusok mozgástere. Mennyire semmivé válhatnak a sok ravaszkodással kiokoskodott manõverek, és milyen végzetessé nõhetnek az átmenetinek szánt, mellékes taktikai lépések.
    Ormos Mária könyve mindenekelõtt a történelem megértésének és átélésének kalandját és a szuverén gondolkodás örömét adja olvasóinak. (PolgArt Kiadó)

ANTAL BARNABÁS
A kard és ecset útja
Inazo Nitobe: Bushido
Össze lehet-e hasonlítani a japán katonai nemesség, a szamurájok világát az európai lovagi kultúrával és értékrenddel?
Ha igen, van-e hasonlóság a nyugati és a keleti lovagok életvitele és intézményrendszere között, és vajon mi az, amiben eltérnek egymástól.
Ezekre a kérdésekre ad kimerítõ választ a Bushido címû könyv. Arról, hogy mit is jelent a bushido kifejezés, álljon itt a szerzõ meghatározása: "A bu-shi-do szó szerint harcos-lovag-út elemekbõl tevõdik össze, és azokat az utakat, módokat jelenti, amelyeket a fegyveres nemeseknek szem elõtt kell tartaniuk, miközben mindennapi életüket élték vagy hivatásukat teljesítették. Röviden kifejezve a lovagi hivatás irányelvei, a harcos osztály számára érvényes noblesse oblige elvet jelenti."
    Inazo Nitobe egy szamuráj fiaként született 1862-ben. 1877-tõl a Mezõgazdasági Fõiskola diákja Szapporóban; ekkoriban vette fel a kereszténységet. 1883-ban felvételt nyert a tokiói Császári Egyetemre, a következõ évtõl amerikai és németországi egyetemeken folytatta tanulmányait 1890-ig. Hazatérése után egyetemi professzori állásokat töltött be Szapporóban, Kiotóban és Tokióban. Akadémiai doktori fokozatot ért el a mezõgazdasági és jogi tudományokban, késõbb tagja lett a japán Császári Akadémiának és az Országgyûlés Felsõ Házának. 1920-1926 között magas tisztséget töltött be a Népszövetségben. 1933-ban érte a halál Kanadában, ahol egy nemzetközi konferencia résztvevõje volt.
    Inazo Nitobe európai szintû mûveltséggel és tudással rendelkezett, jól ismerte az akkori nyugati társadalmakat és az európai gondolkodást. Errõl bizonyságot tesz a századfordulón született mûvében, melyet angol nyelven írt, és elõször 1905-ben adták ki New Yorkban. Számos, az európai kultúrából merített példával világítja meg és teszi ezáltal közérthetõbbé a nyugati olvasó számára a japán lovagok íratlan erkölcsi kódexét. Az eredeti kötet teljes címe: "Japán lelke - a bushido", ami igen találó, mert ez az erkölcsi szellemiség és etikett - némi-
    leg módosulva - még ma is élõ hagyományként van jelen Japán mindennapjaiban.
    A szerzõ írja könyvérõl: "Bár csábító a lehetõség, hogy történelmi párhuzamot vonjunk az európai és japán feudalizmus és lovagság között, jelen írásnak nem az a célja, hogy mélységében tárgyalja ezt a kérdéskört. Törekvéseim a következõkre irányultak, hogy bemutassam elõször lovagi eszményünk eredetét és forrásait; másodszor jellegét és tanításait; harmadszor a tömegekre gyakorolt hatását; negyedszer hatásának folyamatosságát és állandóságát."
    A szamurájok hasonló tulajdonságokat tiszteltek lovagi erényekként, mint európai társaik: hûség, kötelesség, becsület, õszinteség, bajtársiasság, bátorság, udvariasság és együttérzés. Ám e fogalmak megélése nem azonos Keleten és Nyugaton. Az egyes fejezetekben Nitobe professzor közeli képet ad ezekrõl munkájában. Japánban a bushido-t úgy is jellemzik, mint a "kard és ecset útja". A kötetben külön fejezet tárgyalja a japán kard egyedülállóságát, amely "a szamuráj lelke", valamint a szeppuku (harakiri) intézményét, ami azért is figyelemre méltó, mert míg a lovagi költészet Európában túlnyomórészt szerelmes versekbõl állt, addig Japánban inkább halál elõtti búcsúversek születtek szamuráj költészetként.
    A könyv népszerûségét és olvasottságát mi sem mutatja jobban, hogy a magyar fordítás alapját is képezõ Charles E. Tuttle-féle kiadás elsõ ízben 1969-ben jelent meg, és azóta 28 alkalommal nyomták újra.
    A magyar változat a Budo Kiskönyvtár sorozatban látott napvilágot dr. Jóvér Béla fordításában. Nyelvileg Deme Tamásné, szakmailag Zsolt Péter - a sorozat szerkesztõje - lektorálta. (Hunor Vállalkozás)