ABLAK
 

A latin-amerikai próza egyik jellegzetes mûfaja a rövid, groteszk elbeszélés. Ezúttal két venezuelai groteszket mutatunk be, Pedro Emilio Coll (1871-1947) és Oscar Guaramato (1916-1987) írását. Mindkettõ elõször jelenik meg magyarul.
 

PEDRO EMILIO COLL

A törött fog

Mikor tizenkét éves korában Juan Peña pár szõlõszemmel küszködött, egy kavics akadt az egyik fogába; folyt a vér lemosva arcáról a piszkot, és a fog ékalakúra tört. Ezen a napon vette kezdetét Juan Peña aranykora.
    Juan nyelve hegyével szüntelenül a törött fogat tapogatta; mozdulatlan testtel, homályos tekintettel - gondolkodás nélkül. Így tehát zajos és izgága természete csendessé és nyugodttá vált.
    Juan szülei, akiknek elegük volt már abból, hogy a kisfiú rosszaságának áldozatul esõ szomszédok és az arra járók panaszait hallgassák, és akik végleg kifogytak már az összes lehetséges szidalmakból és büntetésekbõl, most elképedten és aggodalmasan figyelték Juan váratlan átalakulását.
    Juan meg se mukkant, és hosszú órákat töltött méltóságteljes helyzetben, szinte eksztázisban, miközben odabent, csukott szájának sötétjében nyelve a törött fogat simogatta - gondolkodás nélkül.
    - Valami nincs rendben ezzel a gyerekkel, Pablo - mondta az anyuka a férjének -, ki kell hívni az orvost.
    Megérkezett a szigorú és pocakos doktor, és hozzákezdett a kivizsgáláshoz: hibátlan pulzus, pirospozsgás orcák, remek étvágy, betegségnek semmi nyoma.
    - Asszonyom - mondta végül a bölcs a hosszú kivizsgálás után -, hivatásom szentsége megköveteli, hogy kijelentsem önnek...
    - Micsodát, drága doktor úr? - vágott közbe az aggódó anya.
    - Hogy fia makkegészséges. Ami azonban vitathatatlan - folytatta titokzatos hangon -, hogy különleges esettel állunk szemben, az ön fia, tisztelt asszonyom, abban szenved, amit manapság tudatzavarnak nevezünk, egy szóval a fia korán érõ filozófus, esetleg zseni.
    Juan, szájának sötétjében, törött fogát simogatta - gondolkodás nélkül.
    A rokonok és a barátok körében visszhangra talált az orvos véleménye, és ezt Juan szülei kimondhatatlan örömujjongással fogadták. A faluban hamar híre ment a csodagyereknek, különleges esetének, és népszerûsége olyan méreteket öltött, mint egy papírbomba roppant füstje. Még az iskolamester is, aki õt a földkerekség legostobább lényének tartotta, elfogadta az általános véleményt, hiszen a nép szava isten szava. Ki több, ki kevesebb példával hozakodott elõ. Demoszthenész homokot evett, Shakespeare egy rongyos csibész volt, Edison stb.
    Így növekedett Juan Peña, nyitott könyvek között, de nem olvasta azokat azon elfoglaltsága miatt, hogy nyelvét törött fogának apró hegyéhez érintse - gondolkodás nélkül.
    És testével együtt józanságának, bölcsességének és "emberi mélységének" híre is nõttön nõtt, és senki sem gyõzte Juan fantasztikus tehetségét eléggé dicsérni. Fiatal korában a leggyönyörûbb nõk próbálták elcsábítani és meghódítani ezt a felsõbbrendû szellemet, ki többek szerint mély meditációnak adta át magát, pedig szájának sötétjében csak törött fogát tapogatta - gondolkodás nélkül.
    Hónapok és évek teltek el, és Juan Peña képviselõ, akadémikus, majd miniszter lett. És már épp köztársasági elnöknek választották volna, amikor meglepte egy agyvérzés, miközben nyelvének hegyével törött fogát simogatta. S megkondultak a harangok, s kötelezõ nemzeti gyászt hirdettek; a szónok gyászbeszédben zokogott a haza nevében, és csak úgy hulltak a rózsák és a könnyek a nagy ember sírjára, akinek gondolkodásra nem jutott ideje.
 

OSCAR GUARAMATO

Egy ganajtúró életrajza

A ganajtúró elvégezte az utolsó simításokat a trágyagolyón, eligazította a friss bogyóból kiálló szálakat, és megkezdte útját hazafelé.
    Különös igyekezettel kerülgette az akadályokat, elülsõ lábával a még nedves göngyölegbe kapaszkodva, a leveleken és kavicsokon keresztül, a barlang nyílása felé, amely két méternyire tárult a zöldes trágyahalomtól.
    Oregánó illatot fújt a szellõ.
    Száraz gyökér íve alatt sötét kígyó hangolta csörgõit.
    Tûzforró volt a barlang belseje, és a talaj finom homokján kirajzolódtak a cipekedõ karmos lábnyomai, amikor újabb adagért mászott ki.
    - Ez lesz az egyetlen megoldás, Maritza...
    - Borzalmas megoldás!
    A nyugodt, fényes szénnek tûnõ ganajtúróhoz közel felcsendült egy tücsök zenéje.
    Most visszatért a hang, mely olyan volt, mint az esõ permetezése:
    - Tegnap éreztem, hogy megmozdult. Olyan szeretnék lenni, mint a parasztasszonyok, hogy megtarthassam magamnak és gondoskodhassak róla...
    Majd a sötétlõ szél:
    - Különbözõek vagyunk, Maritza, tudod jól; megvannak a saját társadalmi normáink, saját kötelességeink...
    - És... akkor most?
    Remegõ cseppenként hullott a hang:
    - Az abortusz az egyetlen megoldás, Maritza!
    - Abortusz!
    A fehér hang mintha feloldódott volna a levegõ szitájában.
    Még pislákolt a tücsök zenéjének lángja, amikor a léptek és árnyékok eltávolodtak.
    A ganajtúró egész éjszaka dolgozott. El kellett különítenie a durva trágyaragacsokat és a legfinomabb anyagból, a legpuhább és legfrissebbõl kellett elõállítania a legtökéletesebb bölcsõt a fiának, és lábai közül végül kikerült, megformázva és lecsiszolva, akár egy nagy agyaggyöngy, a krémes dunyha a tojás számára.
    Ügyetlen mozgásával néha elgázolta a trágyadombból kibújó növényeket; egy fûcsomó egy arasznyi területen, útjának közepén pontosan kiszámított kerülõt jelentett neki, hogy aztán újra nekiinduljon az illatozó, zöldes lepények felé.
    Mindez olyankor történt, amikor a mezõ viszonylag kihalt volt; a bogár egy nagy fa árnyékában éldegélt, ahol gyakran megálltak emberek és lovak is. Tudta, hogy a betolakodók nagy erõvel lépkednek, és irgalmatlanul eltapossák a friss hajtásokat és apró élõlényeket.
    Talán az emberek tûntek félelmetesebbnek.
    A lovak csupán nyerítettek, és megremegtették a földet patáik súlya alatt, aztán elügettek a mezõrõl, finom ételeket hagyva maguk után. Az emberek azonban csendesen érkeztek, megfogtak egy apró ganajtúrót, és reccs, szétroppantották hosszú ujjaik között, vagy inkább, mintha csak játékból tennék, lassú kegyetlenséggel tépték le lábait és szárnyfedõit, míg a test már egy ráncos dióhoz hasonlított.
    Õk hallgattatták el a jajveszékelõ kabócákat, és zilálták szét dühösen a szitakötõk reggeli körtáncát.
    Ezért ismerték a közeledõ léptek hangját, és váltak olyanná, mintha ében színû, mozdulatlan tojások volnának, lábaikat fejük alá húzták, ízeik nyugalomban maradtak, és apró testük a nagy lények jelenléte elõtt megdermedt a félelemtõl.
    Aznap, amikor a második szennygolyóját készítgette, megsejtette a kellemetlen találkozást. Elõször a kígyó tûnt el a fa eltemetett gyökerei közt, majd hangok kezdték csapkodni az erõs szelet, az egyik sötét színû, mint a szikvíz, a másik vékony, akár az esõ dala.
    Odafent megrezzent a sötét hang.
    Mikor munkáját bevégezte, betemette földdel az odút, és hajnaltájban megnyitotta a kijáratot.
    Napszag áradt.
    A moha felett elterült az ember árnyéka.
    Majd a hang, akár a száraz levél, lehullott:
    - Itt eltemethetjük, Maritza.
    És erõteljesen ásni kezdett. A vas felborzolta a földet, és vékony gyökereket tépett ki. Minden egyes hasításnál megremegtek a fûszálak, és az összezúzott szárak halkan felnyögtek.
    A másik hang lágy lett, apróvá vált, akár egy selymes gombolyag:
    - Gyorsan, még valaki meglát minket!
    Körülöttük körtáncot járt a lihegõ szél.
    Eltelt egy holdhónap.
    A felhõ felöltötte téli fátylát, és a levegõ függõleges útján alászállt hideg paripáján a köd. A föld felett akár nagy, zöld mell, esõtõl éretten terült el a fa.
    És felette a nap olyan volt, akár alvó, földszínû karvaly.
    A ganajtúró nehéz napokat élt át.
    A víz, mely fõhajtásra kényszerítette a harangvirágokat, felhígította az odú környékén szétszóródott trágyát, és fulladásos halál veszélye fenyegette, amikor az áradás kristálytekintete a barlang szemére meredt. Most énekelve jöttek apró és zavaros patakocskák a vadállatok lábnyomainak medrében.
    Sárosan bújt ki odújából egy reggel a tömzsi állat.
    Farolva haladt, meggörnyedve az agyaglabda súlya alatt, melyben a gyermek izgatott türelmetlenséggel várta, hogy végre megfürödhessék a fényben.
    Csak a hangyák látták elmenni.
    Nagynehezen sikerült felmásznia egy kõ mohás emelkedõjén, mikor megérezte azt a hangot, a férfi fekete hangját.
    - Látod, Maritza, a zöld szõnyeg mindent elfed...
    - Mindent, még vétkünket is!
    A ganajtúró mozdulatlanná dermedt.
    És a sötét hang, a férfi sötét hangja:
    - Csupán gondatlanság volt az egész. Felejtsük el.
    - Ha én parasztasszony lehettem volna...
    - Elég már, hamarosan összeházasodunk... Azon a napon egy aranynyakláncot kapsz majd tõlem akkora gyöngyszemekkel, mint...
    A férfi körülnézett, keresgélt valamit, hogy hasonlatára rátaláljon, és végül sikerült mondatát befejeznie.
    - ... mint ez a ganajtúró!
    Ott tartotta a tenyerében, és elmosolyodott.
    A lány megpendítette egy pillanatra esõ-hangját:
    - Dobd el, és csókolj meg, szeretsz?
    Akkor érezte a ganajtúró, hogy zuhan.
    Késõbb éhes hangyák cipelték szétroncsolódott testrészeit.
    Mily változatos utakat kínált fel neki visszatérésére a föld!

HOLLÓ JÁNOS FORDÍTÁSAI
 

GYÁSZ
 

PAPP LAJOS

Czinke Ferenchez

"A szeretet soha el nem fogy..."
(Pál l. levele a korinthusbeliekhez)

Feri, vagy ahogy jobb kedvemben szoktalak néha titulálni, Ferimûvészurambarátombátyám, jaj, most nehéz a szívem! Ülök az írógép elõtt ezen az álmatlan hajnali órán, hogy megírjam a levelet odaátra, a folyón túlra, hogy megírjam, tudva bár: választ immár nem várhatok, válasz onnan sohasem érkezik. Pedig most Te következtél volna az írással, s jól is esett volna pár bizakodó, vidám, reményt keltõ szavad. Ám azon a péntek hajnalon beültél az Örök Révész csónakjába, kezébe nyomtad megváltásod obulusát, s indultál, átkeltél a vízen. Mentél, mert az élet sok fontos és kevésbé fontos utazása után ezt az utat is végig kell járnia az emberfiának. Tapintatos csöndben mentél ki a Házból, új otthonotokból, nem szóltál, nem búcsúzkodtál, hogy meggyötörd azzal is Õket, akiket legjobban szerettél. Levetve s hátrahagyva a nyûggé lett testet, elmentél, elhajóztál. S odaát vagy már a túlsó parton, mindörökre odaát.
    "Hetven éves korára az ember mindjobban magára marad..." - írtad négy évvel ezelõtt, inkább a ténymegállapítás hangján, kis rezignációval, de nem panaszkodva, nem keserûen, a lemondás, az önfeladás ,a fegyverletétel csüggedtségével. Ebben az elszántságban számunkra-számomra mindig példa voltál. A Bodrogközbõl, Meszeske-tanyáról hozott, talpra álló s mindenkor, mindvégig talpon maradni tudó szívósságodat, a hétköznapok létharcában megmutatkozott bajvívó leleményességedet kicsit tán irigyeltem is olykor, megvallom. Ahogy mindennek, a saját dolgaidnak is, látni tudtad a jó oldalát, ahogy mindenkinek, legelvakultabb ellenlábasaidnak is tudtál jót mondani, a rosszért jó szavakkal felelni, ahogy egyformán jól értettél s beszéltél a gyermekek és az aggok nyelvén, az szinte csoda volt; úgy gondolom, az élet s az emberek szeretetének csodája.
    S az ember mégis mind jobban magára marad... Szavai elhalkulnak, elhalnak a visszhangtalanságban. A lelkünk hiába nyitott s világító ablak, ha a vendégként várt világ részvétlenül halad el elõtte, nem tér be hozzánk. Ha egyre fogy s elvész lassacskán az egymás sorsára figyelõ együttérzés, a közösséget átjáró szolidaritás, a társadalmi figyelem, mely fogadta s visszaigazolta jó ügyet szolgáló elkötelezettségünket. Tíz év bizony gyötrelmesen hosszú idõ a véges emberi élet idõtartamában, ha a múló napokat-éveket a rosszakarat, az elhallgatás, a részvétlenség ballasztja terheli.
    Mûvész voltál, a kezed alatt életre és öntudatra ébredt mûvek bejárták a világot Rómától Buenos Airesig, Pekingtõl Torontóig. Azon elismert kevesek közé tartoztál a magyar mûvésztársadalomban, akik önálló gyûjteményes anyaggal szerepelhettek a Velencei Biennálén.
    S mert hozzátartozik a manapság divatos rosszakarathoz és elhallgatáshoz, hogy nem beszélünk a mûvész korábbi díjairól, kitüntetéseirõl, álljon hát itt leírva: az Oktatásügy Kiváló Dolgozója (1957), Derkovits Ösztöndíj, (1961), SZOT Mûvészeti Díj (1965), Munkácsy-díj (1968), a Magyar Népköztársaság Érdemes Mûvésze (1975), a Magyar Népköztársaság Kiváló Mûvésze (1988). Íme, a sor, amelyet a tíz év követett, amikor - ahogy írtad - "a csenddel kötöttél szövetséget, a mûvek miatt..."
    A mûvek! Ó, mennyire jogos és indokolt a szavaidból kihangzó aggodalom! Hiszen a ragadozó prédálók, a kisajátító hiénák már ott köröztek az utolsó búcsúnál a koporsód körül. Lesz-e igazi, gondoskodó gazdájuk grafikai lapjaidnak, festményeidnek, zománcképeidnek? Lesz-e, aki méltó helyen rendbe rakja õket s vigyáz rájuk, az utódok, az utókor javára s örömére? Lesz-e végre szakember, aki a maradandóság mérlegére téve az életmûvet, kijelöli helyed a mindenkori magyar képzõmûvészet múlhatatlan értékei között? Jó volna arról tudósítanom, hogy igen; már készül ilyen tanulmány, ilyen monográfia, hogy az életedben-barát halálod után sem igyekszik elfelejteni; de hát, nem tudom... Az ember természetéhez tartozik, hogy felejt, akkor is, ha nem akar. S milyen könnyen felejt akkor, ha valamit vagy valakit el akar felejteni!
    Tudósítalak róla, hogy nagyon sokan ott voltak a búcsúzásodon-búcsúztatásodon, együtt az elõzõ korszak prominensei a mai helyi és országos rangú közéleti személyiségekkel. Seregnyi korábbi és újabb tanítványod jött el, hogy egy-egy szál virágot tegyen eléd; ott voltak a nógrádi-tarjáni pálya- és mûvésztársak, s eljöttek azok is, akik kiszakadtak-kiléptek a szûkebb haza e körébõl. Hogy ott volt szülõfölded, Pácin, s eljött szépszavú orációjával egykori nevelõ iskolád, Sárospatak. Elmondhatom, hogy a tarjáni virágüzletek két napon át Neked írták az aranybetûs szalagokat, készítették az élõvirág-koszorúkat és csokrokat. S ha tán megkérdezted volna, ki nem jött el, ki nem volt ott, azt mondanám: az nem érdemli, hogy néven neveztessék.
    Elmondom még, hogy az égiek kegyelmébõl szép, kellemes idõ volt, idõnként a szürke felhõfátyol mögül elõvillant a Nap is, Mindenségünknek e csodálatos fénytükre; tán hogy egy sugarát csakugyan magaddal vihesd, fényességnek, örök világosságnak. Megtört szívû drága Gizikédnek azt mondtam: velünk maradsz! S ha már nem is jön többé levél, baráti szó, mert onnan nem jöhet, s ha már az unokám nem akarja elvinni a pataki várból az ebédre hívást szolgáló kis mozsárágyút, mondván, hogy azt Feri bácsi nekiadta, s nem akarja sörrel megmosni az õszibarackot, mert a Feri bácsi azt mondta, hogy fõ az egészség, ha már az a sors vár Ránk, hogy fakuló fényképek, sárguló újságkivágások, szalaggal átkötött levélcsomók, dossziékba zárt kéziratok, dokumentumok rögei takarják be eleven emlékünket, hát százszorosan indokolt, hogy e két szó - velünk maradsz! - a még élõk s az utódok lelkébe égjen, s erõt adjon a kétségbeesésen, a bánaton való túllépéshez.
    Mit írhatnék még, Feri? Búcsúzom tõled. Isten veled!
 

BARANYI FERENC

A harc esélye

Legszebb esélye a harcnak, hogy az ember belehalhat - írtam csaknem húsz évvel ezelõtt egy versben, amelyet Czinke Ferinek ajánlottam. És õ, íme, élt is az eséllyel: belehalt a harcba. Olyan emberek, akik a jobbért, az emberibbért való küzdelmet választják életformául, hamarabb kopnak el. Azok viszont, akiknek teljesen közömbös a nemzet, a haza vagy akárcsak a másik ember sorsa is, rendszerint tovább élnek. Nem vesznek a szívükre semmit, így a szívük kevésbé károsodik azokénál, akik a létért való küzdelem ritka szüneteiben is a létminõség javításán fáradoznak. Tisztító hangzatokkal, bensõnket szépítõ képzõmûvészeti alkotásokkal, emberebbé igézõ igékkel.
    Feri ezek közé tartozott. És szíve felmondta a szolgálatot, mert sokszor szinte az egész emberiségért kellett dobognia. Amikor Gizike, a felesége telefonált, úgy éreztem mintha mellbedöftek volna. Leroskadtam az egyik grafikája elé. Itt lóg a falamon. Illusztráció a Körözvény címû versemhez, amelyben apám haláláról tudósítok. Ültem a kép elõtt és zaklatott lelkembe végül beköltözött a béke. Felfogtam Feri üzenetét. A rajzon öreg Baranyi a földbe üti ásóját - és átballag a másvilágra. Nem viszi be az ásót a sufniba, hanem földbe ütve hagyja. Mert reméli, hogy valaki folytatja az ásást. Nos, Feri is földbe ütve hagyta az õ jelképes ásóját, hogy mi, akik még itt maradtunk egy kis idõre, folytassuk a szív-emésztõ harcot. Azért, hogy ne legyen oda az emberek vetése.
    Közös termékeink száma igen nagy. A legutóbbi, az általam szerkesztett Õrizem a szemed címû antológia most jelent meg, szinte nyomdameleg még. Legfõbb értékét a Czinke-illusztrációk adják. A januári Ezredvégben Radnóti-illusztrációit közöltük.
    Én mutattam be õket, errõl nem is szóltam Ferinek, meglepetésnek szántuk baráti, ajánló soraimat. Már sosem fogja megismerni.
    József Attila szerint a lét dadog, a törvény a tiszta beszéd. A költõnek a verse a törvény, abban a legszabatosabb. Ezért verssorokkal folytatom búcsúmat.

Tarjánig Urbinón át

A nagyrozvángyi Meszeske tanyáról
Tarjánik Urbinón át vitt az út,
Kuopiót s Pácint sem elkerülve,
mind csöndesebb tihanyi pihenõkkel.

Mediterrán egek kevély azúrját
dézsmáltad meg, hogy feldúsítsd a dûlõk
tétova és szánalmas szilvakékjét
a keréknyommal kanyargó fasorban.
 

Bodzák, akácok poros lombja hívta
segítségül a messzi finn fenyõket,
hogy örökzöld lehessen a reménység
a rég megõszült szõke Tisza mentén.

Most leszálltál egy színtelen világba,
ahol az árnyak impresszionistán
elmosódó alakban kavarognak
a nemlét mindig naptalan mezõin.

De színeket, vonalakat feledtél
a felvilágban, hogy a fénytelenség
s formátlanság lentrõl felszínre törvén
ne itt lelhessen végleges hazára.

OLVASSUK EGYÜTT
 

SZEPES ERIKA

Vaskor és aranykor között

Vergilius IV. eclogájáról

II., befejezõ rész

A jóslatokban ígértekkel kapcsolatos várakozás legfõbb erénye, hogy a végtelenségig eltarthat, hiszen - mint azt az elõzõ részben láthattuk -, a jóslat az ígért esemény bekövetkezését biztosra mondja, ám a bekövetkezés idejét teljesen bizonytalan idõre napolja el, így nem érheti a jóst semmiféle reklamáció. Ezért meglepõen hangsúlyos Vergilius IV. eclogájának kijelentése: megjött - tehát itt van a várva várt: "Eljött már az idõ, mit a jósnõ szent szava hirdet." Ám ezzel feltûnõ ellentétben az idõvel (itt: az aranykor ideje) együtt járó események még csak a jövõben történnek meg, végig jövõ idõket használ a költõ: "megtérhet", "most születõ" "beköszönt" (majd), "te leszel consul", "midõn eljõ a dicsõ kor" stb., tehát az aranykor nem köszönt be azonnal a gyermek születésével együtt. Majd csak akkor lesz teljes, csak akkor veszi át az uralmat a gyermek, "... midõn eljõ e dicsõ kor... és te vezér leszel, amidõn, ha maradt még bûn nyoma rajtunk, / eltûnik, s az örök remegés elhagyja a földet." És késõbb: "Majd amikor hõsök nagy tetteit és az atyádét / már olvasni tudod, s mi a férfi erénye, megérted", még késõbb: "Attól kezdve, hogy emberré érleltek az évek..."
    A gyermeknek megszületnie, növekednie és felnõnie kell ahhoz, hogy átvegye a birodalom sorsának irányítását. Az életkor három szakaszának megkülönböztetését nem az ontogenezis három fázisa indokolja: súlyosabb vallástörténeti hátteret rejt. Az analógiás mágiát még survival-ként (túlélõ elem) magában õrzõ gondolkodás szerint a bûntelenséget csak az képviselheti, aki maga nem követett el bûnt, nem élt együtt mások bûnével sem, tehát meg kell várnia, míg a korábbi bûnösök rendet nem teremtenek a közösség ügyeiben. Az analógiás mágia alapja világos: ha a vezér bûnben fogant és bûnben élt - mégha saját akarata ellenére is; gondoljunk az uralmáról megfosztott és önmagát súlyosan büntetõ, de szándéka ellenére egy jósolt bûnt beteljesítõ Oidipuszra -, csak bûnt hozhat a világra (Oidipusz gyilkosságokat és pestist), amiként a terméketlen (impotens, öreg) uralkodó is terméketlenséget idéz elõ országában.
    Ideje hát tisztáznunk, ki a megszületendõ gyermek és ki - a még bûnben élt - apja? A kortársak egyértelmû hagyományozása alapján tudjuk, hogy a vers keletkezésének évében (i. e. 40) az év névadó consulja (consul eponymusa) Asinius Pollio gyermeket várt, és fia született, Asinius Gallus. A megszületendõ gyermekben õt üdvözli himnikus magasságokba repítve Vergilius hízelegve ezzel nemcsak a consulnak, hanem az i. e. 42-ben Philippinél gyõztes Octavianusnak, a késõbbi Augustus császárnak is, akinek egyeduralmától várta õ - s hozzá hasonlóan a polgárháborútól meggyötört birodalomban sokan - a békét, a jelszóként hirdetett pax Augusteá-t. A gyermek születése ígér egy eljövendõ aranykort, a világkorszak határán születik, de a hozzá vezetõ utat még az apának, Polliónak és magának Augustusnak kell megtisztítani. Az õ születése nélkül természetesen az aranykornak még csalóka délibábja sem látszhatik, ezért oly fontos a gyermek még Augustusnak is.
    Az analógiás mágián alapuló hiedelemrõl számos ismert történet tudósít, csak értelmezni kell a történetek célzatosságát. Talán a legismertebb, - de ilyenként tudomásom szerint még nem kommentált - legenda a Mózes haláláról szóló bibliai elbeszélés, melyben a népét oly sok hányattatáson keresztül a rabságból kivezetõ Mózes könyörögve fordul az Örökkévalóhoz, hogy engedje belépni a Kánaánba: "Uram, én Uram, elkezdted megmutatni szolgádnak nagyságodat és karod erejét! Hol van olyan isten égen és földön, aki oly tetteket vitt végbe és olyan hatalmasnak bizonyult, mint te? Hadd keljek át és hadd lássam meg ezt a szép földet a Jordánon túl, azt a szép hegyvidéket és Libanont! De miattatok megneheztelt rám az Úr, nem hallgatott meg, hanem azt felelte: »Elég legyen! Errõl ne beszélj nekem többet! Menj föl a Piszga csúcsára, és tekints nyugatra és északra, délre és keletre, hogy lásd a saját szemeddel. De a Jordánon nem kelsz át. Adj parancsot Józsuénak, bátorítsd és önts bele erõt. Mert õ fog a nép élén bevonulni, és õ osztja majd fel a földet, amelyet majd látsz.«" (Mózes, Törv 3,23-28), és: "Ugyanezen a napon így szólt az Úr Mózeshez: »Menj fel az Abarim-hegységbe, Neba hegyére, amely Moáb földjén Jerikóval szemben van, s nézd meg Kánaán földjét, amelyet Izrael fiainak adok birtokul. Azon a helyen, amelyre most felmész meghalsz - megtérsz törzsed tagjaihoz, mint testvéred, Áron is meghalt, és megtért törzse tagjaihoz. Hor hegyén, mivel Kádesban, Cin pusztájában, a viszály vizénél vétettetek ellenem Izrael fiai között: nem vallottatok szentnek Izrael fiai elõtt. Ezért csak szemközt láthatod az országot, de nem léphetsz be a földre, amelyet Izrael fiainak adok.«" (Mózes Törv 32,48-52) Végül: "Így szólt hozzá az Úr: »Ez a föld, amelyre Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak esküt tettem ezekkel a szavakkal: Utódaidnak adom. Megnézheted a saját szemeddel, de oda nem jutsz át!«" (Mózes Törv 34,4.)
    A Mózesre vonatkozó tiltások két okból történtek: együtt élt a bûnnel, tehát nem kezdhet új hazában új korszakot, és igen idõs is volt már, terméketlensége rossz hatással lett volna a népre és a földre egyaránt.
    Nagy történeti ugrás után jön következõ példám, de nem ok nélkül: Anonymus Gesta Hungarorum-ában egészen hasonló módon írja le, hogy Álmos nem juthatott be Pannóniába, az õ fogalmazása nyilván a Biblia ismeretében, annak mintájára készült, de a szereplõk és a szituáció a magyar mondavilágból ered: "A hét vezér között Álmos fia, Árpád volt a leggazdagabb és a leghatalmasabb, aki Ügek fia Elõd unokája volt. Az õ atyját, Álmost, Erdélyországban megölték, nem mehetett ugyanis be Pannóniába." Az utolsó mondat oksági viszonya árulkodó: nem azért nem mehetett be, mert megölték, hanem azért ölték meg, mert nem mehetett be. A mai tudomány így kommentálja a szöveget: "Nem lehetetlen, hogy Álmos rituális gyilkosság áldozata lett: az agg fejedelmet a besenyõ-bolgár szövetséges seregektõl a honfoglalás elõestéjén elszenvedett vereség után áldozták fel." (In: Saecula Hungariae - 1000; Széchenyi Mûvészeti Központ, 1985.) A kommentár a sikertelen csata - ez volna a bûn - miatti gyilkosságot feltételez, de az "agg fejedelem" önkéntelen fogalmazással céloz Álmos "tehetetlenségére". A rituális gyilkosság fogalmát szûkíteném a rituális királygyilkosság fogalmára, ami nagyon sok törzs és nép életében volt gyakorlat: az elöregedett uralkodót meg kellett semmisíteni, hogy terméketlenségével ne befolyásolja rossz irányba az országot.
    Az antik mítosz nyelvén is megfogalmazódott a rituális királygyilkosság õsi hagyománya: az egymást felváltó istengenerációk vagy számûzik apjukat (Zeusz Kronoszt, Jupiter Saturnust), vagy kasztrálják õket (Kronosz Uranoszt). A generációváltások mögött társadalmi változások is vannak, amelyek szintén nem vértelenül mentek végbe.
    Egy példa a római mondakörbõl: Aeneas az égõ Trójából menti ki - végig vállán hordozva - idõs apját, hogy Latiumba, az új hazába vezesse, de Anchises sem juthatott be oda. A belépés elõtti elhalálozások szelídített, utólagos változatai a rituális királygyilkosságoknak.
    A generációváltásnak ez a véres õstörténete szelídül meg Vergilius eclogájában azáltal, hogy a megmaradt bûnök felszámolását még az apára Asinius Pollióra hagyja, hogy csodás körülménye között megjósolt gyermeke már a teljesen tiszta világban uralkodhasson.
    A csodálatos körülmények közt születõ gyermekek egyébként is rendkívüli képességekkel bírnak: a szintén megjósolt apagyilkosság (ez a rituális királygyilkosság mitikus kifejezése) elkerülésére Danaét barlangba zárták, hogy ne eshessen teherbe világbírónak jövendölt fiával. Ám Zeusz aranyesõ formájában megtermékenyítette Danaét, így született Perszeusz, a hõs, aki utóbb valóban megölte apját. A jóslatok ellen nincs orvosság - a mítoszban természetesen.
    Zeusz mint aranyesõ még egy motívummal gazdagítja a csodás gyermek képét: Zeusz, az ég ura Nap-jelenség is, amire aranyesõ formája mutat. (Az aranyesõ szemléleti alapja Trencsényi-Waldapfel Imre szerint a csillaghullás volt.) Ezek a csodás gyermekek mind Nap-gyermekek, valami módon közük van a Naphoz a természet körforgásához, a napok rövidüléséhez és meghosszabbodásához. A Nap halálát és újjászületését jelképezik a téli napforduló táján megszületõ istengyermekek, akik a természettel együtt halnak meg és támadnak fel minden évben. A meghaló és feltámadó istenek közé tartozott a pásztoristen Daphnisz is, akinek történetét és megistenülését ennek a mitikus gondolatnak a jegyében állította Vergilius a IV. ecloga után, és tiszteletét egyenesen Phoebus a görög mitológiában a Nap istene Phoibosz néven, ennek latinos formáját használja Vergilius (kultuszával köti össze: két oltárt állítanak a pásztorok Phoebusnak és kettõt Daphnisnak (V. 65-66. sorok). A pásztoristen kapcsolódik e kultuszban a Naphoz az aranykor kellékeit a mitologémiában egyesítve
    (a megszületõ Nap, arany szín, aranykor, a természet önként nyújtott bõsége, a pásztori társadalom).
    Mint szó esett már róla, az aranykor az egységnek tekintett világidõnek (1000 év) csupán egytizede. A többirõl is alkothatunk képet magunknak a korszakok elméletét feldolgozó mûvekbõl. S bár a legrövidebb ideig a vaskor tart, a tapasztalat szülte általános életérzés szerint mindig a vaskorban él az emberiség, ezért különösen élénk, képszerû, riasztó ennek a korszaknak a leírása. Két, Vergiliussal kortárs látomást idézek, melyeknek rémképe teljesen egyforma, csupán a feldolgozás módja különbözik: Horatius a történelmi, sõt: napi krónika pontosságával tudósít a háború eseményeirõl és értékelésérõl:

Második öltõnket nyüvi polgárháború immár,
római kéztõl omlik össze Róma is.
Róma, melyet szomszéd marsus nem bírt leteperni,
sem félelmes Porsenna etruszk hadai,
s Capua versengõ dühe se, sem a Spartacus ökle
s a forradalmas allobrox, a hitszegõ,
sem Germánia kékszemû, vad fia nem zabolázott,
se Hannibál, kire a szülék átka hull,
romlott vérû korunk, mi magunk döntjük meg a Várost,
és földünkön megint vadállat ver tanyát.
Gyõztes barbár talpa tiporja az üszköt, az utcán
csengõ patával csattog át az új lovas,
s Romulusunk csontját (sose lásd meg!) e cenk hajigálja,
a csontot, melyet most a szél s a nap se ér.
S jaj, mi segít iszonyú bajainkon - kérdezitek mind,
s ha nem is mind, a jobb rész kérdi, biztosan.
(16. epódosz, Kardos László fordítása)

    Az örök idillbe visszavágyó Tibullus a vaskor eredetét múlt idõben fogalmazva
- elveszi a napi aktualitás élét és élményét -, és a vaskor képét egy tagadott aranykorral: negatív ábrázolással rajzolja meg.

Jaj, ki kovácsolt kardot elõször, mordat-ijesztõt?
Ó, be könyörtelen és vad szive, vas szive volt!
Akkor gyúlt ki a harc, tört gyilkos erõszak a földre,
akkor lelt rövidebb útra a durva halál.
Vagy nem is õ a hibás, az az árva - magunk, mi magunkra
fordítottuk, amit õ vadak ellen adott?
Minden bûn a kövér aranyé, hisz háború sem volt,
míg suta bikkfa-kupák álltak az asztalokon.
Sáncok s várfalak akkor még nem voltak - a tarka
nyáj közepette ledõlt s nyugton aludt a juhász.
Dús hadiszerszámot sose láttam volna, ha akkor
élek, a trombitaszó nem riogatja szivem.
Elhurcolnak a hadba ma, tán egy távoli puzdrán
már közelít is a nyíl, mely a szivembe szalad.
(I. 10., Kardos László fordítása)

    A hanyatló világkorszakok képzetköre az Ótestamentumból is ismerõs, méghozzá közel párhuzamosan alakultak mitikus jegyei az antik hiedelmekkel. A legismertebb ótestamentumi hivatkozás az elsõk közül a Jesaja-kortárs Mika (Mikeás) kisprófétától származik, több szövegében mutatható ki Jesaja hatása, át is vett tõle szövegrészeket. Alkata és indulatai azért némiképpen különböznek, ez vidéki származásából eredhet; jól ismerte és átélte a vidéki nép elégedetlenségét: emiatt támadja a szegények kizsákmányolóit, a vagyonosakat, a vezetõ réteget, a centralizált hatalmat. Küldetéstudata vitte Jeruzsálembe, ahol megtelepedve írta meg lázító szónoklatait. (Még vidékiessége, társadalmi meghatározottsága is rokonítja a vele csaknem egyidõs, agrárkultúrában élõ Hésziodosszal.) Mika könyve négy részre oszlik, ebben váltakoznak a fenyegetések és a támadások, valamint az ígéretek és a próféciák. A könyv utolsó részében (aminek keletkezését a babilóni fogságból visszatérés utáni idõkre datálják, tehát az i. e. 8. század utolsó harmadára) szerepelnek azok a jóslatok, amelyek között talán van másoktól származó is, ezeknek hangvétele patetikusabb, szelídítõbb, mint a támadó könyveké. Mika e szelídebb óhajai az aranykor visszaállításában bíznak: "És az õ fegyvereikbõl kapákat csinálnak, és a dárdáikból szõlõkést." (IV. 3.) A következõ, gondolatmenetünk szempontjából figyelemre méltó próféta Jóél (i. e. 4-3. század): költõiségben gazdag beszédének kiindulópontja egy sáskajárás, amelyet apokaliptikus víziókban láttat; teljes pusztulást jósol, majd "Jahve napjának eljövetelével" a végsõ ítéletet ígéri, amely meghozhatja a Messiás eljövetelét is. Az igazi prófétai hévvel mennydörgõ és lázító Jóél éppen Mika aranykori képét fordítja visszájára: "Törjétek kapáitokat kardokká és szõlõkéseiteket dárdákká!" (Jóél IV. 10.)
    A világkorszakok témájában a leginkább rokon elképzelések Dániel könyvében olvashatók. E mûnek végsõ, általunk ismert formája kb. az i. e. 2. századra tehetõ; részei nagyon különbözõ korokból származnak. A világkorszakokról szóló látomását éppen lehet meghatározott korhoz kötni: IV. Antiokhosz szeleukida király uralkodásához, ennek utolsó éveiben (i. e. 167-163 között) folyamatosan íródtak. A 7-12. fejezet látomásai IV. Antiokhosz zsidóüldözéseinek következtében vetítik fel egy romlás felé sodródó világ képét. A szövegben szereplõ négy világbirodalom a babilóni, a méd, a perzsa és a makedón-szeleukida birodalom, ezek egymás utáni ledõlése az álombeli látomás és annak magyarázata (az álmot Nebukadnecár látta és Dávid fejti meg neki): "Amit láttál, ó király, az egy hatalmas szobor volt. Ez a szobor nagy volt és fényes, magasra emelkedett elõtted és rettenetes volt a tekintete. A szobor feje aranyból volt, melle és karjai ezüstbõl, hasa és ágyéka bronzból, lábszárai vasból, lábai meg részben vasból, részben agyagból..." És a magyarázat: "Ó, király, te vagy a legnagyobb a királyok között. Az ég Istene királyságot, erõt, hatalmat és dicsõséget adott neked. Kezedbe adta az emberek fiait, a mezõ vadjait és az ég madarait, bárhol vannak, és téged tett meg mindnyájuk urává. Te vagy az arany fõ. Utánad egy másik birodalom támad, egy nálad kisebb, majd egy harmadik birodalom, amely bronzból való lesz és uralma alá kerül az egész föld. A negyedik birodalom kemény lesz, mint a vas. A vas mindent összetör, ez is törni és zúzni fog. Mivel úgy láttad, hogy lábai és ujjai részben agyagból, részben vasból vannak: Az a birodalom meg fog oszlani, de azért lesz benne valami a vas szilárdságából. Azért láttad, hogy vas van keverve az agyag sarába. Mivel lábujjai részben vasból, részben agyagból vannak: az a birodalom részben szilárd, részben törékeny lesz. Ha a vasat agyagos sárral összekeverve láttad, ez azt jelenti: házasságok által össze fognak keveredni, de eggyé nem fognak összeforrni. A vas ugyanis nem vegyül az agyaggal. Ezeknek a királyoknak az idejében az ég Istene olyan birodalmat támaszt, amely nem szûnik meg soha. Ez a birodalom nem száll át más népre. Összetöri és elpusztítja az összes birodalmat..." (Dániel 2,31-44.)
    Ez a prófécia egy korábbi prófétai látomásra megy vissza, amely a babiloni birodalom történetét "jósolta meg" az események megtörténte után, így ezeknek a szövegeknek a beépítése egy azonos korú próféciába a hitelesség felkeltéséért történik: amiként akkor is teljesült a próféta szava, úgy válik valóra most is. Az eljárást a vallástörténet vaticinatio ex eventu (a megtörténtbõl való jóslás) terminussal jelöli. Dániel könyvének ezek a jóslatai már igen közel vannak Vergilius korához, így valószínûsíthetõ, hogy azonos forrásokra épülnek, a legnagyobb valószínûség szerint a sokáig folyamatosan és több helyen született Szibülla-jóslatokra, amelyek éppen a szinkrétizmus idején váltak igen divatossá a hellenizált világban.
    Vergilius a Bucolica ecloga gyûjteményét koncepciózusan szerkesztette meg: láttuk, hogy az aranykort megjósoló IV. eclogát egy Daphnisnak, a pásztoristennek örökkévaló Napkirályságát megéneklõ V. ecloga követi, elõtte pedig az a III. ecloga áll, amely a vaskor jelenlétére figyeleztet egy olyan képpel, amelyben az állatok gonosszá és támadóvá válnak: "fussatok innét, fiúk, hideg kígyó lappang a fûben!" (III. 102-103. sorok.) Emlékezzünk: az aranykori idillekben a kígyók együtt élnek a gyermekekkel, és a mi eclogánk is a gonosz kígyók elpusztulását (a szóhasználat: elbukik jelentése: hatalmát, uralmát veszti) ígéri: "Elbukik a kígyó, meg a mérges, csalfa növény is / elbukik..." (IV. 24-25, Trencsényi-Waldapfel Imre ford.)
    Horatius kezdetben, a polgárháborúk alatt, egy utópisztikus utazással - a Boldogok Szigetére, ahol örök az aranykor, tudvalévõ azonban, hogy a Boldogok Szigete azonos a megboldogultak honával - lát reményt az aranykor elérésére majd késõbb, Augustus gyõzelme után a boldogító aranykor elhozójaként már a princeps, caesar, imperator, pontifex maximus és minden más ranggal és hatalommal önmagát felruházó uralkodót üdvözli. Minthogy Caesar halálakor észleltek egy üstököst, mit róla Sidus Iulium-nak neveztek el az udvari jósok, Octavianus kihirdettette Rómában Caesar megistenülését, apotheosis-át. (A jóslatot Volcatius etruszk haruspex értelmezte így, feltehetõleg nem csekély ellenszolgáltatás és díj fejében.) Mivel Octavianust Caesar adoptálta, a princeps egyenesági örökösként már nemcsak magáig Venusig vezettethette le a családfáját (Venus-Aeneas-Caesar-Augustus), hanem közvetlenül isteni leszármazását is kinyilvánította. Horatius gondosan állította össze mûveinek sorrendjét: Augustus felívelésével párhuzamosan szaporodnak és válnak szárnyalóbbá az õt magasztaló költemények. Az Énekek elsõ könyvé-ben elsõsorban Maecenast illeti hódolat, a gyûjtemény végére állított IV. könyvben már az Augustusnak hízelgõ carmenek gyülekeznek: az 4., a 14. és a 15. számot viselõk. Lássuk az 5. ének ima-szerû, fohászkodó kezdetét:

Ég-áldotta szülött, római nemzetünk
megmentõje, milyen hosszan elmaradsz!
Ó jöjj már! Az atyák közt, a gyûlés elõtt
ígérted: hazatérsz hamar.

Áraszd szét a hazán, jó vezetõnk, a fényt!
Hisz, míg ránk mosolyog, mint sugaras tavasz,
fénylõ arcod, a perc szebb s gyönyörûbb a nap,
s tündöklõbbek a hajnalok.

Majd a költemény vége:

Lankás kertje ölén száll a parasztra est,
özvegy fái közé friss venyigét kötöz,
vígan tér haza, és míg iszik, ott heversz
istenszobrai közt te is.

Téged kér a fohász, bort neked zuhint
ömlõ áldozatul, Lárjai közt helyet
készít, istene vagy, mint görögök között
Castor s nagyszivü Hercules.
    ...
(Horváth István Károly fordítása)

    A kezdõ- és a végpont között az aranykori idill terül el minden képével; bõséggel, állati termékenységgel, növényi dús terméssel, tiszta erkölcsökkel... a többit is ismerjük már. Az aranykori pásztor evilági utóda, a paraszt élvezi Augustus uralmának minden jótéteményét. Vagy egy másik carmenben egyenesen így: "Ó, hisz nincsen uralkodó / a lakható föld napja alatt nagyobb!" (IV. 14, 5-6. sorok); a IV. 15. ének egészében a háborúk gyõztesét, a békehozót üdvözli. Az Énekek négy könyvét lezáró Carmen saeculare (Századévi ének - a százéves vaskor végére érkezve) a Sibylla-jóslatokban megjövendöltek megvalósítójaként üdvözli Augustust: "mára rendelték a Sibylla-versek, / hogy kiválasztott fiú-, szûzleány-kar / most a hét-dombhoz-kegyes istenekrõl /zengje a himnuszt. // Éltetõ Nap, fény-kocsid oltja-gyújtja / napjainkat: újra születve mindig / s mégis egyformán, sose láss különbet, / mint a mi Rómánk!" (5-8. sorok), majd: "Már a Hûség, Rend, Becsület s az õsi / Tisztaság a rég feledett Erénnyel, nem fél visszatérni a drága Bõség / telt szarujával." (7-10. sorok Radó György ford.) E nyíltan magasztaló, istenként aposztrofáló szavakhoz képest Vergilius mítoszba göngyölt hízelgése visszafogottnak tûnik, bár - ókori szemlélettel nézve - a mítikus-misztikus homály növeli a nagyságot, a rejtelmesség fokozza az áhítatot.
    Egy csak egy legény volt az augustusi aranykor költõi között, aki nem tapsolt lelkesen a Princepsnek: az édes dallamok, lágy versek varázslója, Ovidius, aki akaratlanul is szembekerült a magát egyenesen pius Aeneas-tól származtató, erkölcsõr pontifex maximussal - aki Venus szobrát a városfalon kívülre helyeztette - szerelmi költészetével (Amores; Ars amatoria; Remedia amoris) és - a filológiai kutatások egyre biztosabban állítják - akarva is a Metamorphoses-szel (Átváltozások), amely többek között az istenek ellen lázadó lények történeteit fûzi egybe, s amely mû kezdete éppen a korszakok hanyatlásának leírása. A vaskor ovidiusi képe megegyezik akár Tibulluséval, akár Horatiuséval, a lényeges - és a halálig tartó számûzetésben feltehetõleg nem kis szerepet játszó - különbség abban van, hogy Ovidius nem látja a vaskor végét, nála nem következik be többé új aranykor.
    A három nagy költõ közül tehát Vergilius az, aki Augustus uralma idejére megérkezettnek mondja az aranykort, eljövetelének feltételeként egy gyermek születését köszöntve. Pásztori költeményben ünnepli az eseményt, és az I. eclogában Octavianus megjósolt megistenülésével indítva a bukolikákat, a földi gyermeken és a pásztoristen Daphnison keresztül eljut a titokzatos gyermek-mitologémához, amelynek couleur locale-ja a pásztori környezet, világa a béke, tisztaság, igazságosság, jólét. A gyermeket Szûz hozza el a világra, bölcsõje mellett megszelídülnek az állatok, körülveszik a hódoló pásztorok.
    Nem volt nehz belelátni az ezredév kezdetének szinkrétisztikus kaleidoszkóp-világában Vergilius gyermekének alakjába azt a Gyermek-Megváltó képzetet, amelyet már az ótestamentumi szövegek megjövendöltek, méghozzá a Szûz képzetével egybekapcsolva: "Íme, a Szûz fogan, fiút szül, / és Immánuelnek nevezi el." (Jesaja 7,4); de alakja ismert volt a birodalom keleti részein is (Mithrasz, Attisz) meghaló és gyermekként feltámadó istenek formájában. Az árkádikus pásztori idill, az állatokkal együtt élõ gyermekek mitologémája egyenesen megelõlegezi a Jézust a jászolnál körülvevõ állatok és pásztorok legendáját, a Sidus Iulium mellé tökéletes analógiaként társul a betlehemi csillag, amit a mágusok (más néven napkeleti királyok), Volcatius mesés rokonai értelmeztek isteni gyermek születését jelzõ prodigiumnak.
    Minden közrejátszott hát ebben a szinkrétisztikus, Kelet és Nyugat minden szellemi és hiedelmi hozadékát magába ömlesztõ Rómában, hogy olyan költõi mû szülessék, - megfelelõ költõi alkat kínálkozván -, ami az eljövendõ és már itt is lévõ Messiásról szól. A római örökséget, a mindent Rómára vonatkoztató interpretatio Romaná-t jól megtanulva a kereszténység is igen gyorsan kialakította a maga interpretatio Christianá-ját (római, ill. keresztény értelmezés), ami minden olyan korábbi szellemi hagyományt kisajátított, amely elterjesztéséhez és kizárólagossá tételéhez hozzájárulhatott. Így lett Vergilius keresztény költõ, a ténylegesen legkeresztényibb költõ, Dante kalauza egy olyan keresztény világban, amely ugyanúgy merített ókori elõzményeibõl, mint amiként onnan vette legfõbb dogmáját, a Szûztõl született, Megváltó Istengyermek képzetét.
    Ezredfordulóhoz érkeztünk. Mint tudjuk, az emberiség mindig a vaskorban él, mi is. Jehovások és más kis szekták nem mindig jámbor, olykor igazán erõszakos ajtókopogtatói ígérik nekünk a Messiás eljövetelét, ha - veszünk a náluk lévõ, igehirdetõ könyvekbõl. Ezek, a Szibülla-könyvekkel ellentétben (amelyekrõl az a legenda járta, hogy annál magasabb volt az értékük, minél kevesebb maradt belõlük) egyre szaporodnak s ettõl, változván a kor, értékük egyre csekélyebb lesz. Nem veszünk tehát a könyvekbõl és jövendõmondásukat is ritkán hallgatjuk meg (a tévé hasonló mûsorait, szerencsére, módunkban áll kikapcsolni). Büntetésünk - e modern Szibüllék jósszava szerint - az lesz, hogy az eljövendõ Messiás nem fogad majd be birodalmába.
    Mit tegyünk? Megszoktuk már a vaskort.
    (A Bibliából vett idézeteket a Szent István Társulat által megjelentetett kiadás fordításában közöljük.)
 

MÛHELY
 

WIRTH ÁDÁM

Mikor fordul a világ?

Meditáció a történelem dialektikájáról, az ezredforduló ürügyén

Felületes szemlélõ számára úgy tûnhet, mintha az ezredforduló bûvöletében élne a világ. Matematikusok, történészek bekapcsolódásával késhegyig menõ viták zajlottak arról, hogy mikor - 2000. január elsején vagy 2001. január elsején - kezdõdik az új évezred. Biztos, ami biztos: a világ különbözõ részein, fõleg a gazdag és szerencsés országokban, sokan mind a két dátum alkalmával hangos pezsgõdurrogtatással és tûzijátékkal köszöntötték az ezredfordulót. Vannak, akik lelkesen dicsõítik a most lezárult évezrede(ke)t. A kereszténység diadalmas két évezredét. Az "ezeréves magyar keresztény állam sikertörténetét". Mások, boldogabb jövõre várva, az új évezred küszöbén reménykedve tekintenek az elkövetkezõ évezredre. A harmadik évezred politikai pártok programjának cégérévé vált. Ezredforduló alkalmából nem hiányoznak az apokaliptikus világvéget jövendölõ jóslatok sem, vezeklésre szólítva fel a bûnös emberiséget. Külön izgalmat okoz, hogy az "informatikai társadalomban" az új évezredre történõ átállás nem fenyegeti-e összeomlással a modern számítógépes rendszereket.
    A nagy többséget azonban elsõsorban nem a bûvös "ezredforduló" izgatja. Például azt a több mint kétmilliárd embert, aki napi egy dollárból, vagy annál is kevesebbõl, embertelen szegénységben, nyomorban, alultápláltan, egészségtelen körülmények között él, miközben az emberiség szerencsésebb része a "fogyasztói társadalom" áldásait élvezi. Nem ez foglalkoztatja a növekvõ számú munkanélkülieket, hajléktalanokat, kirekesztetteket. Nem a történelmi naptár ünnepi fordulója a legfõbb gondja azoknak sem, akik egész életükben napi megélhetési gondokkal küzdenek.
    Ezredfordulóról csupán - az idõszámítást Jézus Krisztus születésének feltételezett évével kezdõ, de csak a 6. században bevezetett - keresztény idõszámítási rendszer alapján beszélhetünk. A történelemben azonban léteztek, és ma is léteznek, más idõszámítási rendszerek is.
    Az európai civilizáció bölcsõjének számító antik Görögországban, mint ismeretes, az elsõ olimpiától (a keresztény idõszámítás szerint i. e. 776-tól) eredeztették az idõszámítást. A rómaiak a város alapításától
    - i. e. 753-tól. A ma is létezõ népek közül, a zsidóknál a világ teremtésével kezdõdik az idõszámítás, és már a 7493. esztendõnél tartanak. A Buddha halálával kezdõdõ buddhista idõszámítás máig 2544 évet számol. Az évek számát tekintve a keresztény idõszámítást jóval megelõzi a kínai idõszámítás is. A Mohamed hidzsrájával kezdõdõ muzulmán idõszámítás az 1378. évben jár. A keresztény idõszámítás tehát korántsem egyetlen és kizárólagos korunkban. A hozzá kötõdõ ezredforduló körüli felhajtásban benne van az euró- és amerikacentrizmus, a kereszténység ideológiai dominanciája.
    A történelmi naptárak sokféleségétõl eltekintve is, felvetõdik a kérdés: a naptári ezredfordulóval együtt "fordul-e a világ"? A kronológiai határkõ igazi korszakhatár-e? A naptári ezredfordulóval vajon véget ért-e az elõzõ évezred, abban az értelemben, hogy vele együtt egy történelmi korszak is végéhez ért? Új évezred, új történelmi korszak kezdõdött-e el? A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a világot fordító korszakváltások rendszerint nem esnek egybe a naptári fordulókkal. Az ókori társadalom és a középkori feudális társadalom fordulója nem esett egybe a keresztény idõszámítás naptári kezdõpontjával. A római birodalom bukása csak évszázadokkal késõbb következett be, s további évszázadok kellettek a feudális keresztény állam kialakulásához és megerõsödéséhez. A francia forradalom idején a köztársaság fennállásától - 1791-tõl - új idõszámítást vezettek be. A polgári társadalom megszületését mégsem innen számítjuk. A francia forradalmat a 15. századtól kezdve megelõzte a feudalizmus bomlásának és a kapitalizmus érlelõdésének hosszabb folyamata Európában. S bár az új idõszámítást az ellenforradalom és a restauráció idõszaka a köztársasággal együtt elsöpörte, alig fél évszázadra volt szükség ahhoz, hogy Franciaországban és más országokban a polgári társadalom teljes pompájában kifejlõdjön és diadalmaskodjon. Végleges-e azonban az így megszületett, kifejlõdött, megizmosodott, minden megrázkódtatása ellenére ma is életerõsnek mutatkozó kapitalizmus és polgári társadalom? Vagy pedig érvényese rá is Goethe Faustjának mondata: minden, ami fennáll, megérdemli, hogy tönkremenjen? Fordul-e újra a világ? Ha igen, mikor és merre?

A történelem vége?

A 20. század utolsó évtizedeiben Fukuyama nyomán széles körben elterjedt divatos elmélet egyenesen a történelem végérõl beszél. A piacgazdaság és a polgári demokrácia teljes kifejlõdésével és egyetemes érvényesülésével állítólag befejezõdött az emberi társadalom történelmi fejlõdése. A fejlõdés tetõpontjára, a történelem végéhez ért.
    Az események rövid idõre igazolni látszottak ezt az elméletet. Az egyik oldalon: a volt szocialista országokban elkezdõdött reformok, majd a bekövetkezett rendszerváltás mintha a piacgazdaság és a polgári demokrácia meghaladására irányuló történelmi kísérlet csõdjét bizonyították volna. A másik oldalon: a nyugati kapitalista országokban felülkerekedõ
    - gazdasági téren neoliberális, politikai téren neokonzervatív - irányzat szakított az állam addigi gazdasági szerepvállalásával, a korlátozott gazdasági tervezés keynesiánus elméletével és gyakorlatával, a "jóléti állam" szocialisztikus színezetû modelljével, és visszatért a "tiszta" piacgazdaság, a semmi által nem korlátozott szabad verseny klasszikus polgári elveihez. Politikai téren pedig "a gonosz birodalmának" kikiáltott szocialista rendszerekkel hatásosan állították szembe a polgári demokrácia alappilléreinek számító individuális emberi jogokat és a többpárti parlamenti rendszert. Úgy tûnt, mintha a (tõkés) magántulajdonon alapuló piacgazdaság és az individuális szabadságjogok korlátlan érvényesítését megtestesítõ polgári demokrácia végérvényesen diadalmaskodott volna minden ellenfele felett, s történelmileg meghaladhatatlan lenne.
    Történelmi távlatból nézve kiderül azonban, hogy korántsem ez a helyzet. Elõször is: a szocialista kísérlet kudarca nem általában a tõkés piacgazdaság meghaladásának elvi lehetetlenségét bizonyította, hanem csak azt, hogy a gazdaságilag kevéssé fejlett vagy közepesen fejlett országokban, a tõkés világgazdaság nyomasztó erõfölénye mellett, a piacgazdaság meghaladásához mennyire hiányosak és éretlenek voltak a szükséges feltételek, s az átmenet az új szocialista gazdasági rendszerhez mekkora nehézségekkel jár, amelyekkel az ezekben az országokban létrejött politikai rendszer adott formájában nem tudott megbirkózni. Többek között azért, mert a polgári demokrácia helyén nem teremtette meg a demokráciának egy magasabb rendû, a képviseleti demokráciát és a közvetlen demokráciát szervesen egyesítõ, a dolgozók részvételén alapuló formáját. Másodszor: a piacgazdasághoz való visszatérés ezen országok számára történelmileg nem elõrelépést, hanem hátralépést jelentett. Gazdaságilag hanyatlást, a termelés visszaesését, az anyagi és emberi termelõ erõk pazarló pusztítását, tömeges munkanélküliséget és elszegényedést. Politikailag pedig egy korábbi, történelmileg meghaladott, avítt, autokratikus politikai rendszer és stílus mesterséges feltámasztásával járt. Harmadszor: az egypólusú világban "a globalizálódó kapitalizmus" újra kiélezte a piacgazdaság összes belsõ ellentmondását. Ez a tõke és a munka ellentétében, a szegény és gazdag országok közötti mélyülõ szakadékban, a tõkések közötti élesedõ konkurenciaharcban, a nemzeti burzsoázia rovására globálisan terjeszkedõ multi- és transznacionális tõkéstársaságok növekvõ uralmában, a "termelõ" és a spekulációs tõke szaporodó konfliktusaiban, a nemzetközi pénzügyi rendszer ingatagságában, az egymásra torlódó ciklikus válságokban egyaránt kifejezésre jut.
    A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a tudományos-technikai forradalom vívmányai, a profitorientált, a tõke számára maximális profit megtermelését biztosító ipari termelés környezetromboló hatása, és nem utolsósorban a korszerû tömegpusztító fegyverek kifejlesztése, gyártása és felhalmozódása az emberiséget történelme során elõször tette képessé arra, hogy természeti környezetével együtt önmagát is elpusztítsa. Ma a (tõkés) magántulajdonon alapuló piacgazdaság válsága egyben a civilizáció jelenlegi formájának az egész emberiség létét fenyegetõ válsága is.
    A magántulajdonon és a vagyonon alapuló civilizáció pusztulásának lehetõségére és veszélyére Az õsi társadalom, vagy kutatások az emberi fejlõdés menetérõl a vadság állapotából a barbárságon át a civilizáció felé címû könyvében már több mint száz éve felhívta a figyelmet Lewis H. Morgan, az emberi civilizáció kialakulását és fejlõdést kutató amerikai tudós. "A civilizáció beállta óta eltelt idõ csak egy töredéke az ember azelõtti létének, és csak egy töredéke az eljövendõ koroknak. Egy olyan pályafutás végén, amelynek a vagyonszerzés a végcélja, a társadalom felbomlása fenyeget, mert egy ilyen pályafutás a saját elpusztításának elemeit hordja magában."
    Morgan felismerte azt is, hogy az emberi civilizációt csak a magántulajdon uralmán és a vagyoni különbségeken alapuló társadalom meghaladása mentheti meg. "A civilizáció eljövetele óta a tulajdon oly mértéktelenül megnövekedett, formái oly változatosak lettek, felhasználása annyira kiterjedt, és a tulajdonosok érdekében való kezelése olyan értelmet árul el, hogy a tulajdon a nép részérõl többé nem irányítható hatalommá vált. Az emberi elme tanácstalanul áll a saját alkotása elõtt. Mégis el fog jönni az idõ, amikor az emberi elme urává lesz a tulajdonnak, és meghatározza az államnak a védelmébe vett tulajdonhoz való viszonyát, valamint a tulajdonosok kötelezettségeit és a jognak határait. A társadalom érdekei az egyéni érdekek fölött állnak, s a kettõt igazságos, harmonikus viszonyba kell hozni egymással."
    Engels szerint Morgan "nemcsak könyörtelenül bírálta az egész civilizációt, az árutermelõ társadalmat, amely mai társadalmunk alapja, [...] a társadalom jövendõ átalakításáról is úgy szól, mintha Marx Károlyt hallanók". Az árutermelõ társadalom könyörtelen bírálata, meghaladásának igénye ma, az emberi civilizáció elmélyülõ válsága idején idõszerûbb, mint valaha.

Hátrálás a történelmi múltba

A kapitalizmus mai apologétái a válság elõl egyrészt a történelmi múltba hátrálnak. A kétezer éves kereszténység szociális elveivel próbálják gyógyítani a tõkés piacgazdaság vérzõ sebeit. Másrészt elõre menekülnek. A kapitalizmus modernizációjában vélik felfedezni a gyógyírt. A mai társadalmi problémákat a tudományos és mûszaki modernizáció segítségével automatikusan megoldó jövõ utópisztikus képét vetítik elénk.
    A tõke megfosztotta a kizsákmányolást minden korábbi dicsfényétõl: "a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolást állította" (Kommunista Kiáltvány). Az elsõként a Kommunista Kiáltványban megfogalmazott elõre mutató forradalmi kritikával egyidejûleg a polgári társadalomban kitermelõdtek a múlthoz visszaforduló, a régebbi ideológiákból merítõ retrográd irányzatok is, a "feudális-keresztény szocializmus", "papi szocializmus", "konzervatív szocializmus" különbözõ változatai, amelyek a történelmi múlt letûnt kísérteteinek feltámasztásával próbálták ellensúlyozni a kommunizmus forradalmi kísértetét. ("Közgazdászok, emberbarátok, jótétlelkek, a dolgozó osztályok helyzetén javítók, jótékonyságszervezõk, állatvédõk, antialkoholista egyesületek alapítói, zugreformerek tartoznak ide a legtarkább változatosságban.") Ezeknek az irányzatoknak képviselõi a társadalmi visszásságokat - a legkirívóbb szociális különbségeket - akarták orvosolni, ezzel biztosítva a polgári társadalom fennmaradását.
    Ma is nem kevesen vannak, a "legtarkább változatosságban" ideológusok, politikusok, emberbarátok, zugreformerek, akik retrográd eszmék alapján akarják orvosolni a társadalmi visszásságokat.
    Az ezredfordulót a "keresztény állam", "keresztény ideológia" dicsõítésére használják fel, s a kereszténység szociális elveivel akarják "emberarcúvá" formálni a mai kapitalizmust. A kapitalizmus visz-szásságaiért felelõssé tett liberalizmussal, a piszkos haszonelvû materializmussal, etikátlan ateizmussal, s nem utolsósorban a kommunizmus eretnek eszméjével a kereszténység állítólagosan magasztos eszményeit és nemes szociális elveit állítják szembe.
    A kommunista eszmék terjedésének megakadályozásához már a múlt században a kereszténység szociális elveit hívták segítségül. A "kommunizmusról szóló szószaporítást meg lehetne takarítani", "a kommunisták hamarosan elnémulnának", hangoztatták, ha a kereszténység szociális elveit kifejlesztenék azok, akik erre illetékesek. Erre válaszolva írta Marx, s ez a válasz ma is érvényes: "a kereszténység szociális elveinek ezernyolcszáz évnyi idejük volt ahhoz, hogy kifejlõdjenek".
    "A kereszténység szociális elvei igazolták az ókori rabszolgaságot, dicsõítették a középkori jobbágyságot, és szükség esetén értenek ahhoz is, hogy, habár kissé keserves ábrázattal, a proletariátus elnyomatását védelmezzék. A kereszténység szociális elvei egy uralkodó és egy elnyomott osztály szükségszerûségét prédikálják, s az utóbbi osztály számára csak az a jámbor óhajuk van, hogy az elõbbi legyen jótékony."
    "A kereszténység szociális elvei az elnyomóknak az elnyomottakkal szemben elkövetett összes aljasságait vagy az eredendõ bûn és más bûnök igazságos büntetésének nyilvánítják, vagy megpróbáltatásoknak, amelyeket az Úr szab ki végtelen bölcsességében a megváltottakra.
    A kereszténység szociális elvei a gyávaságot, az önmegvetést, a megalázkodást, a szolgalelkûséget, az alázatot, vagyis egytõl egyig a csõcselék tulajdonságait prédikálják, a proletariátusnak pedig, amely nem akarja hagyni, hogy csõcselékként kezeljék, még a kenyérnél is nagyobb szüksége van a bátorságára, önérzetére, büszkeségére és a függetlenség szeretetére."

Modernizációs csodaszer?

Miközben a kapitalizmus mai apologétái egyik arcukat a múlt felé fordítják, másik arcukkal a modernizáció jövendõ utópisztikus világa felé fordulnak. A modernizációtól, a tudomány és a technika gyorsuló fejlõdésétõl várják a társadalom minden problémájának megoldódását, a szociális igazságtalanságok és feszültségek automatikus eliminálódását. Azt szuggerálják, hogy a modernizáció eredményeként kialakul egy olyan "modern", "posztindusztriális", "informatikai", "tudásalapú" társadalom, amelyben a tulajdon, a vagyoni különbségek és szociális problémák, osztályok és osztályharc automatikusan elveszítik korábbi jelentõségüket, és elkezdõdik az emberiség igazi aranykora. A modernizáció jelszava az egymással versengõ - jobb- és baloldali - pártok programjába mindent megoldó bûvös csodaszerként vonult be. Korunk kétségtelenül a tudományos-technikai forradalom korszaka, amelyben forradalmian új termelõerõk fejlõdnek ki, a tudomány és technika korszerû vívmányai az élet minden területét átalakítják, új lehetõségeket teremtenek az emberi civilizáció fejlõdése számára. De vajon önmagában a tudomány és a technika fejlõdése megoldja-e a társadalmi problémákat? Megváltoztatja-e a kapitalizmus természetét? Mindent megoldó bûvös csodaszer-e a modernizáció, amely pótolja a társadalmi viszonyok gyökeres megváltoztatásáért folytatott harcot?
    A Kommunista Kiáltvány óta tudjuk, a tõkés termelési mód nem létezhet anélkül, hogy ne forradalmasítsa a termelés összes tényezõjét, a tudományt és a technikát is beleértve. "A burzsoázia alig százéves osztályuralma alatt tömegesebb és kolosszálisabb termelõerõket hozott létre, mint valamennyi letûnt nemzedék együttvéve." Az uralkodó tõkésosztály azonban a tudománynak és technikának ezt a kolosszális fejlõdését mindenek elõtt saját önzõ érdekei szolgálatában, mások munkájának kizsákmányolására, maximális profit kisajtolására, hatalmának növelésére használta - és használja ma is. "Napjainkban úgy látszik, hogy minden a maga ellentétét hordja méhében. Látjuk, hogy van gép, melynek csodatevõ ereje van, hogy az emberi munkát csökkentse, és termékenyebbé tegye, ehelyett éhezteti és túlterheli. A gazdaság újkeletû forrásai valami különös, érthetetlen varázslat folytán a nélkülözés forrásaivá válnak. A technika gyõzelmeinek ára, úgy látszik, a jellem lesüllyedése. Amilyen mértékben az ember úrrá lesz a természet fölött, olyan mértékben válik az ember más embereknek vagy a saját aljasságának rabjává. Úgy látszik, még a tudomány tiszta fénye sem ragyoghat másként, mint a tudatlanság sötét hátterén. Minden találmányunk, minden haladásunk eredménye nyilván az, hogy az anyagi erõk szellemi életre tesznek szert, az emberi élet viszont anyagi erõvé tompul. Ez az ellentét egyfelõl a modern ipar és tudomány, másfelõl a modern nyomor és bomlás között, ez az ellentét korunk termelõerõi és társadalmi viszonyai között: kézzelfogható, uralkodó és vitathatatlan tény" (Marx). Ez a jellemzés pontosan ráillik a mai korra is.
    A tudományos-technikai forradalom felgyorsulása korunkban tovább élezi és mélyíti egyfelõl a "modern ipar és tudomány", másfelõl a "modern nyomor és bomlás" közötti ellentétet, még nyilvánvalóbbá teszi a korszerû termelõerõk és a régi (tõkés) társadalmi viszonyok ellentétét. Megmutatja azokat a társadalmi munkában rejlõ újkeletû erõket, amelyeken az emberek csak társadalmi viszonyaik gyökeres megváltoztatásával lehetnek igazán urrá. Létrehozza egyben az anyagi-technikai elõfeltételeket a kapitalizmus meghaladásához.

A történelem dialektikája

A történelemben, gyakorta elõfordult, hogy forradalmi és ellenforradalmi idõszakok váltogatták egymást. Így történt ez a polgári forradalmak esetében is, például a francia forradalmat követõ ellenforradalmi restauráció idején. Az ellenforradalmi idõszakok évtizedekre vagy ennél hosszabb idõre is megállíthatják, visszavethetik a társadalom fejlõdését, ami akár az adott társadalom pusztulásához vezethet. A történelem menetének fõ irányát azonban nem változtathatják meg. A történelem "vakondja" a mélyben ilyen idõszakokban is dolgozik, szorgalmasan áskál a föld alatt. A társadalom méhében felhalmozódnak a megmerevedni látszó társadalmat belülrõl feszítõ ellentmondások, gyülekeznek és készülõdnek a kezdetben még gyenge erõk, hogy alkalmas pillanatban utat törjenek a változás számára.
    Hegel - idealista történelemfilozófiájának keretei között - zseniálisan megsejtette a történelem bonyolult dialektikáját. "A világtörténelemben - írta - több nagy korszak van, amelyek elmúltak anélkül, hogy látszólag a fejlõdést tovább vitték volna, amelyekben ellenkezõleg, a kultúra egész roppant eredménye megsemmisült, és amelyek után szerencsétlen módon ismét elölrõl kellett kezdeni, hogy némi segítséggel úgyszólván ama kincsek megmentett romjaiból, erõ és idõ, bûnök és szenvedések megújuló végtelen áldozatával ama kultúra régen elért régióját ismét elérjék."
    Dialektikusan közelítette meg és értelmezte a történelemben "egy új korszakra való átmenetet". "A mi idõnk - írta saját koráról - a születésnek és egy új korszakra való átmenetnek ideje. A szellem szakított létezésének és elképzelésének eddigi világával, épp azon van, hogy mindezt a múlt mélyére süllyessze, s átalakulásának munkájával van elfoglalva. Soha sincs ugyan nyugalomban, hanem mindig elõrehaladó mozgásban van.
    De ahogy a gyermeknél hosszú csendes táplálkozás után az elsõ lélegzet megszakítja a csak gyarapodó haladásnak ama fokozatosságát - minõségi ugrás -, s most megszületett a gyermek: úgy érik a mûvelõdõ szellem lassan és csendesen az új alak felé; elõzõ világának épületében felbontja az egyik részecskét a másik után, e világ ingadozását csak egyes tünetek jelzik [...] Ezt a fokozatos lemorzsolódást, amely nem változtatja meg az egésznek fiziognómiáját, megszakítja az újnak a felkelése, amely mint villám egyszerre állítja oda az új világ alakulatát." Ámde ennek az újnak, teszi hozzá Hegel, "tökéletes valósága éppúgy nincsen, mint az éppen született gyermeknek".
    A történelem dialektikáját Hegel a szellem önfejlõdéseként értelmezte. Marx, Hegel dialektikáját talpára állítva, a valóságos társadalom fejlõdésének dialektikáját tárta fel. Dialektikusan vizsgálta és tárgyalta a forradalmak szerepét az "új korszakra való átmenetben", az új társadalom születésében. Ezek a forradalmak - írta a 19. század proletárforradalmairól - "állandóan bírálják önmagukat, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból kezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják elsõ kísérleteik felemásságát, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erõt szívjon a földbõl s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben". Marx szavai igazaknak bizonyultak a 20. század szocialista forradalmaira vonatkoztatva is. Az általuk korábban letepert ellenfél, a földbõl ismét új erõt szívott magába, s most még nagyobb óriásként egyenesedik fel a szocializmus erõivel szemben.
    Az épülõ szocializmust azért tudták megbuktatni, mert a születõ új társadalomnak "még nem volt tökéletes valósága, éppúgy, mint az éppen született gyermeknek". "Elsõ kísérletei felemásságai, gyengéi és gyatraságai" sebezhetõvé tették. A kapitalizmus mostani gyõzelme azonban nem végleges. Történelmi távlatban a jövendõ szocialista forradalmakra vár, hogy visszatérjenek a "látszólag már elvégzetthez", "erõ és idõ, bûnök és szenvedések megújuló végtelen áldozatával" elölrõl kezdjék, annak érdekében, hogy az új társadalom "tökéletes valóságra" tegyen szert.
    A világ ma sincs nyugalomban. Hegel szavaival: "mindig elõrehaladó mozgásban van". Noha "e világ ingadozását csak egyes tünetek jelzik", "a szellem már átalakulásának munkájával van elfoglalva". Nem láthatjuk elõre, hogy "a fokozatos lemorzsolódást, amely még nem változtatja meg az egésznek fiziognómiáját", mikor szakítja meg az "újnak a felkelése, amely mint villám egyszerre állítja oda az új világ alakulatát".
    Ekkor fog igazán fordulni a világ, szakítva létezésének eddigi alakjával, a múlt mélyére süllyesztve azt.

"A toronyõr visszapillant"

A történelmet fürkészve, toronyból tekintünk vissza a múltra. A toronyõr visszapillant címû írásában így írta Bálint György: A Faust második rész ötödik felvonásában "Lynceus a toronyõr ott áll õrhelyén az éjszakában. Sok mindent látott e magaslati pontról, nagyjából mindent látott. És mégsem érzett sem kiábrándulást, sem undort, szerencsésnek nevezte a szemét, amiért egyáltalán látott. [...] arra született, hogy lásson, arra rendeltetett, hogy nézzen, hûséget esküdött a toronynak, és végeredményben szépnek találta a világot, amikor visszapillantott a múltra. [...] Aki arra született, hogy lásson, arra rendeltetett, hogy nézzen, az nem panaszkodhat. A világ csakugyan szép volt, minden válságával és szörnyûségével együtt. Szép volt a szónak magasabb, mondhatnánk toronyõri értelmében, mert ebben az értelemben szép mindaz, ami él, ami áttekinthetõ.
    Az élet gazdag rendje és rendetlensége, a valóság millió arca, az öröm és szenvedés hihetetlenül sokféle lehetõsége, mindez szép, ha toronyból nézzük. Természetesen senki sem olyan szerencsés, mint Lynceus, a toronyõr, senki sem nézheti a világot mindig a toronyból. De ha lent vagyunk is a nagy kavargásban, ha látszólag beleveszünk is az életbe: lelkünk mélyén mindig meg kell õriznünk a magunk külön tornyát, és meg kell találnunk néha a madártávlat nagy pillanatait. Különösen azoknak, akik arra rendeltettek, hogy nézzenek, és akiket hûségesküjük köt a toronyhoz. És ha sikerült hûnek maradni a toronyhoz, akkor csakugyan szép volt minden. Szép volt, amit láttunk, és szép volt az is, amiben részt vettünk. [...] Minden szép volt, mert minden élt, mert mindent láttunk, mert egyszerre voltunk lent a sokaságban és fent a toronyban, mert hûek maradtunk az eskünkhöz, mert néztünk, láttunk , és jelentettünk."
 

MÉRLEG
 

W. PAUL COCKSHOTT - ALLIN F. COTTRELL*

Érték, piacok és szocializmus

I. rész

Bevezetõ

A kelet-európai és a Szovjetunióban lezajlott ellenforradalmakat követõen a polgári gondolkodók deklarálták, hogy a gyakorlat bebizonyította: Karl Marx tévedett, a pénzrõl, az árakról, a profitról és a többi általa kritizált intézményrõl kiderült, hogy nélkülözhetetlenek minden modern társadalom mûködéséhez. Ha erre a kommunisták azt válaszolják, hogy a Szovjetunió sohasem volt igazán szocialista ország, azzal nem jutunk messzire: ha a Szovjetunióban nem volt valódi szocialista gazdaság, akkor egyáltalában mit értünk szocialista gazdaságon?
    Másik, alternatív válaszul az kínálkozik, ha azt mondjuk: igen, a Szovjetunió gazdasága egyfajta szocialista gazdaság volt - és mint ilyennek megvoltak a maga komoly erõsségei is, amelyeket manapság nemigen szokás hangsúlyozni -, de a szocializmusnak vannak más fajtái is, és ezek egyrészt jobban összhangban állnak Marx eredeti filozófiai alapon kialakított szocializmusképével, másrészt hosszú távon mûködõképesebbek is, mint amilyen a szovjet társadalmi modell, amelyet védelmezni akarunk.

David Laibman** és a tervezés fázisai

David Laibman a szocialista tervezés fejlõdésének három szakaszát különbözteti meg:
    Különbséget teszünk a projektszintû tervezés között, amelyben a terv célja az, hogy a gazdaság erõforrásait bizonyos kiemelt, stratégiai fontosságú szektorokra vagy projektumokra összpontosítsák, és a rendszerszintû tervezés között, amelyben a gazdaság valamennyi szektorát egyetlen átfogó keretben irányítják.
    Ez utóbbi azután szintén felosztható a parancsgazdasági fázisra, és az átfogó tervezés fázisára. Tehát ha a tervezés fejlõdését vizsgáljuk, akkor három alapvetõ szinttel kell foglalkoznunk: a projektszintû, a rendszerszintû-parancsgazdasági és a rendszerszintû-átfogó tervezés szintjével. Ezek mindegyikének megfelel egy fejlõdési szint a piacok, illetve az áruviszonyok fejlõdését illetõen.
    A tervezés e három fázisának, vagy szintjének példái a Szovjetunió fejlõdését tekintve az 1930-as évek, amely a projektszintû tervezés szakaszának, a háború utáni szovjet modell (a stabil ötéves tervek rendszere, mondjuk, az 1950-es évektõl), amely a rendszerszintû parancsgazdaság szakaszának, és a késõi 1960-as évektõl az 1980-as évek végéig tartó, amely a rendszerszintû-átfogó tervezés szintnek felel meg.
    Laibman egyik célja megmagyarázni azt, hogy annak ellenére, hogy "a tiszta szocializmus eredeti modellje [...] az áru- és pénzviszonyok teljes hiányán alapult" a tényleges tervgazdaság minden fejlõdési szakaszában miért maradtak fenn mégis az áruviszonyok. Laibman meglehetõsen nehéz feladatot tûzött maga elé. Fõ célja a "szocialista piacgazdaság" elgondolásának kritikája, a tervgazdaság védelmezése, ám valamilyen módon mégis meg kell magyaráznia azt a tényt, hogy amikor a szovjet gazdaság a tervezés parancsgazdasági fázisából átjutott az átfogó szakaszba, akkor úgy tûnik, nagyon megnõtt a piaci kapcsolatok szerepe. Nem okoz túl sok nehézséget Laibmannak, hogy megmagyarázza, miért maradtak fenn az áruviszonyok a projektszintû tervezés idõszakában, hiszen ezt - akárcsak a hivatalos szovjet magyarázat - annak tulajdonítja, hogy a mezõgazdaságban ekkor még nem jöttek létre a szocialista tulajdonviszonyok.
    De a piaci viszonyok ténylegesen nem tûntek el a rendszerszintû-parancsgazdasági szakaszban sem. Laibman ezt azzal magyarázza, hogy a társadalom szocialista tudatossága viszonylag alacsony szinten maradt. Ebben a szakaszban az egyes vállalatoknak már nem voltak tulajdonjogai az általuk használt termelõeszközöket illetõen, és "elvileg az egész társadalom érdekében mûködött", mindazonáltal: "A vállalatnál a tudatosság [...] behatárolt, az emberek a gyakorlatban annak a termelõegységnek a szempontjait teszik magukévá, ahol a maguk konkrét tapasztalatait megszerzik. Ezért nem támaszkodhatnak arra, hogy a társadalom munkájukat, mint a tervteljesítés részét, politikailag értékelje. Azt igényelik, hogy munkájuk társadalmi hasznossága a piaci csere révén másodlagos megerõsítést kapjon."
    Az áruforma fennmaradásának ezt a levezetését nem találjuk meggyõzõnek. Sokkal kézenfekvõbb, ha úgy gondoljuk, hogy az emberek tudatát a termelési viszonyok formálják, mint megfordítva.
    A bérezés csak olyan társadalomban tûnhet fontosnak, vagy értelmesnek, amelyben a javak áruformát öltenek. A problémát annak a magyarázata jelenti, hogy miért marad fenn maga az áruforma.
    Ezt pedig nem nehéz megérteni, ha számításba vesszük a közgazdászok jól ismert litániáját azokról a problémákról. amelyekkel a parancsgazdaság jár. Alec Novét*** idézve Laibman ezeket a problémákat a következõképpen foglalja össze:
    "Amikor a gazdaság az iparosítás magasabb szintjére jut, és a gazdaság egyre bonyolultabbá válik, a tervezõszerveket elviselhetetlenül megterheli, amikor megpróbálják kezelni és felhasználni az információ növekvõ mennyiségeit, ez pedig egyre komolyabb tévedésekben és alacsony hatékonyságban mutatkozik meg. A mikroökonómiai egység (a vállalat) szintjén a fizikai termékekben megadott tervcélok eltorzulnak, mivel a vállalatokat a tervteljesítés szerint jutalmazzák, a vállalatot a terv - a népgazdaság számára káros módon - arra ösztönzi, hogy termékei összetételében indokolatlan elõnyben részesítse a nehéz termékeket (amikor a terv bizonyos súlyú termék elkészítését írja elõ), illetve a könnyûeket (amikor a termékek számát írják elõ)."
    Ezt a hátteret figyelembe véve már nem marad rejtély: miért is marad fenn az áruforma a tervgazdaságban? Ha a termeléshez szükséges áruk adásvétele
    - ahol úgy az eladók, mint a vevõk állami vállalatok - bármit is "másodlagosan megerõsít", akkor ez azt jelenti, hogy a társadalom még nem jutott el a munka közvetlen társadalmasításáig. Ennek az elsõdleges bizonyítékát persze nem ez az adásvétel igazolja, hanem a tervezés fentebb jól ismert hiányosságai. Ezek a hiányosságok - amelyek egyre nyilvánvalóbbakká válnak, ahogyan a létezõ szocializmus túlhaladta a projektszintû tervezés szakaszát - mind annak a kifejezõdései. hogy a tervezõ hatóságok képtelenek átlátni s uralni a bõvített újratermelés struktúrájának bonyolultságát.
    A késõbbi rendszerszintû-átfogó tervezés szakaszban a szocialista gazdaság egyre inkább támaszkodik a piaci kapcsolatokra. Ezt egyáltalán nem elõrelépésként kell látnunk, hanem a problémák lecsapódásaként. Mivel a tervezõk problémamegoldó képessége korlátozott, a szükséges további koordináció a piaci kapcsolatok térnyerése révén jön létre a gazdaságban. Laibman elmulaszt feltenni egy kérdést (és ezzel semmi esetre sincs egyedül): mi korlátozza a tervezési problémák megoldhatóságát?
    Felfogásunk szerint a termelési struktúra bármely adott bonyolultsági szintjén van a tervezés kidolgozottságának egy minimális szintje. Amennyiben a tervezõknek nem áll rendelkezésükre az ennek a kidolgozottsági szintnek az eléréséhez szükséges információ-feldolgozó kapacitás, akkor a hiányzó további koordináció piaci viszonyok formájában fog megjelenni a gazdaságban. Miközben a hivatalok munkája csak a legegyszerûbb gazdaságstruktúrában tudja megteremteni ezt a bizonyos minimális kidolgozottsági szintjét a tervnek, a modern információs technológia segítségével ehhez a szinthez a bonyolultabb gazdaságban is eljuthat a tervezés - ameny-nyiben értelmes módon alkalmazza a marxi értékelméletet.
    A központi tervezéssel szemben ellenséges közgazdászok között elevenen él a hit, hogy a gazdaság egyes szereplõi között megosztott, decentralizált döntéshozatal szükségképpen felette áll a centralizált döntéshozatalnak. Érdekes összevetnünk ezt a megközelítést azzal, amit a párhuzamos döntéshozatali folyamatokat és az optimalizálás problémáit tanulmányozó számítógépes szakemberek és a komplex vezérlési rendszerek szakértõi mondanak ugyanerrõl.
    Amikor számítási feladatokat oldunk meg, egy ellenkezõ elõjelû elõfeltevéssel élünk: elõször egyetlen feldolgozóegység segítségével próbáljuk megoldani a feladatot, és csak ha ez lehetetlennek bizonyul, akkor lépünk a párhuzamos, vagy megosztott információfeldolgozás kockázatos útjára. A tapasztalat azt mutatja, hogy a problémák párhuzamos egységekben való megoldása sokkal nehezebb, mint elsõ látszatra tûnik.
    Egy megosztott döntéshozatali rendszer - mint amilyen a piac - lehet magasabbrendû egy centralizáltnál két különbözõ szempontból. Lehet gyorsabb, és szülhet jobb megoldásokat a problémákra.
    Gyakran igaz az, hogyha több ember párhuzamosan dolgozik valamin, akkor gyorsabban fogják befejezni a munkát. Gyakran, de nem mindig. Kilenc nõ például nem szül egy gyermeket egy hónap alatt. Általánosságban az, hogy párhuzamos rendszereket érdemes-e mûködtetni, a köztük lévõ kommunikációra fordított munka arányától függ. Ha egy döntéshozatali folyamatot felosztunk, akár komputerek, akár emberek között, akkor ennek hamarosan az lesz az eredménye, hogy a legtöbb gép, vagy a legtöbb ember tétlenül várakozik arra, hogy a többiektõl megkapják a saját munkájukhoz szükséges eredményeket. A részegységek közötti kommunikáció nehézségei hátráltatják az egész folyamatot. Általában minél messzebbre kell eljutniuk az információknak, és minél több emberi közremûködésre van szükség egy üzenet elküldéséhez, annál lassúbbá válik az egész folyamat. A piaci rendszerben az üzenetek küldése nagyon lassú lehet, mivel a cégek "kommunikációjának" egyik módja az, ha  módosítják a termelés szintjét, s ez megváltoztathatja az árszintet is. Hónapokba, vagy évekbe telhet, amíg ez az "üzenet" elér a gazdaság többi szereplõihez.
    Ugyanezek az elvek vonatkoznak a számítógépes rendszerre is. A gyors gépek tervezõi igyekeznek az összes alkatrészt a lehetõ legközelebb hozni egymáshoz. Ez csökkenti azt az idõt, amely alatt a fény sebességével haladó üzenetek a gép egyik részébõl eljutnak a másikba.
    Egy másik kérdés az, hogy vajon a párhuzamos döntések révén elért megoldások ugyanolyan optimálisak lesznek-e, mint azok, amelyekhez az egyesített döntéshozatali folyamat révén jutunk el. Ez a kérdés azért vetõdik fel, mert a párhuzamos döntéshozatali eljárásoknál mindegyik döntéshozó úgy dönt, hogy a többiek mûködésérõl csak már elavult információkkal rendelkezik. Ez elkerülhetetlen, mert a döntéshozók közötti kommunikáció idõt igényel.
    A gyakorlatban, amikor a párhuzamosság nem kerülhetõ el, például a repülõgépekre való helyfoglalás adatbázisainál, komoly problémákat kell megoldani annak érdekében, hogy a döntéshozatali folyamatok között olyan összeköttetés legyen, amely, legalábbis elvben lehetõvé teszi, hogy a döntések sorozatban legyenek meghozhatóak. Más szóval ahhoz. hogy a rendszer megfelelõen mûködjön, ki kell mutatni, hogy a párhuzamos döntéshozatali eljárás formálisan egyenértékû egyetlen, a döntéseket egymás után meghozó eljárással. A döntéshozók közötti összeköttetések híján olyan helyzetekbe kerülhetünk, mint például amikor egy repülõtársaság két alkalmazottja két különbözõ városban ellenõrzi, hogy egy bizonyos járaton egy hely szabad-e. Mindketten azt az információt kapják, hogy igen. Ekkor mindketten elkönyvelik ezt, kiadnak egy jegyet, és az adatbázisba beírják az utas nevét, aki lefoglalta a helyet. Végeredményként mindkét utas jegyet kap ugyanarra a helyre.
    Ilyen összeköttetések híján a döntéshozatal sokkal kevésbé optimális eredményeket mutat. Egy nemrégiben megjelent cikkében Macready és munkatársai kimutatták, hogy ha meghatározott optimalizációs problémák megoldásához újabb információfeldolgozó egységeket adunk hozzá, kezdetben azt találjuk, hogy a megoldások, amelyekhez eljutunk, csekély mértékben, de jobbak lesznek, mint ha egyetlen feldolgozót használnánk. Azonban a probléma bármely adott bonyolultsági szintje mellett eljutunk egy olyan szakaszba, amelyen túl a problémákra adott válaszok sokkal rosz-szabbak lesznek mint azok, amelyeket egyetlen információ-feldolgozó ad.
    (Az értékelmélet) Az értékelmélet Marx összes közgazdasági írásainak fogalmi alapja. Mi azt állítjuk, hogy a marxi értékelmélet egyidejûleg nyújt a szocializmusnak erkölcsi alapvetést, és egy sor gazdasági módszert. A történelem iróniája, hogy az ortodox "marxizmus-leninizmus" valójában sem az erkölcsi tanítást, sem a módszereket nem vette figyelembe. Az értékelmélet feladatát a kapitalizmus elemzésére korlátozták, és a szocializmust illetõen relevanciáját elvetették.
    (A filozófiai megközelítés) Egyike Marx filozófiai alapelveinek, hogy a látszatok megtévesztõek lehetnek.1 A csillagászatban a látszat az álló Föld és a körülötte keringõ Nap, a valóság ennek az ellenkezõje. A tudomány feladata az, hogy feltárja azokat a mögöttes oksági mechanizmusokat, amelyek miatt ezek a látszatok kialakulnak.
    A közgazdaságtanban a látszat az, hogy a dolgok azért értékesek, mert az emberek készek fizetni értük. A tudományos politikai gazdaságtan megalapozása Adam Smithnél abból a felismerésbõl indul ki, hogy ez illúzió, hogy az áraknak van olyan mögöttes okuk, amely független a fogyasztók szubjektív igényeitõl.

Érték

Egy dolog értéke az, amennyi munkát elkészítése a társadalom munkaidejébõl igénybevesz.
    Fontos, hogy felismerjük: az érték az adásvételt, tehát csereértékként való megjelenését megelõzõen és ettõl függetlenül is létezik. Bármely adott idõpontban az egy adott tárgy elkészítéséhez szükséges munka objektív tény. Ha egy autó elõállítása 1000 munkaórát vesz igénybe, akkor elõállítása ennyibe kerül a társadalomnak. A piacgazdaságban ez a társadalmi költség fogja meghatározni csereértékét.
    De még ha a termék sosem kerül piacra
    - mint például egy olyan Ford motor, amelyet a Ford Motor Companynél, tehát vállalaton belül használnak fel - a társadalom munkájának egy része akkor is ráfordítódott elõállítására, és ezért van értéke. Általánosítva tehát, az érték, illetve a társadalmi munkaidõ fogalma érvényes a nem-piaci gazdaságokra is.2
    (Csereérték) A csereérték az a specifikus forma, amelyet az érték a piacgazdaságokban ölt. A piacgazdaságban a viszonylagos árakat vagy az áruk csereértékét mindig értékük, a bennük foglalt munka határozza meg.3 Mert ahhoz, hogy az érték csereértékként jelenjék meg, nagyszámú egymástól független termelõnek, és/vagy fogyasztónak kell léteznie. Ezeknek az egymástól független termelõknek a munkája megtervezetlen. Csak amikor termékeiket kicserélik, akkor mérettetik meg a termékek társadalmilag szükséges munkatartalma.
    A piac által elvégzett mérés kétféle értelemben értékeli a munka szükségességét - egyfelõl azt méri le, vajon az árut hatékonyan termelték-e meg, másfelõl azt, hogy vajon a "megfelelõ" mennyiségben termelték-e meg. Ha egy cég elavult termelési technikákat használ, akkor pazarolja a társadalom munkaidejét; ez abban mutatkozik meg, ha árui tényleges munkatartalmuknál kevesebbért kelnek el. Ha túl sok áru érkezik a piacra, akkor megint elpazarlódik a társadalom munkája, és az ár az áruk tényleges munkatartalma alá esik. Ebben az értelemben igazolja a piac az egyes magánmunkák társadalmilag szükséges voltát.
    (Információveszteség és a piac) A polgári szerzõk nagy jelentõséget tulajdonítanak a piac információfeldolgozó képességének. Ez állítólag, annak köszönhetõen, hogy a piacon nagyszámú, egyidejûleg mûködõ információkat feldolgozó egység van jelen, "hihetetlenül gyors és pontos döntéshozatalhoz" vezet. Valójában a piac egy nagyon kevéssé hatékony információ-feldolgozó intézmény. Ez az alacsony hatékonyság benne rejlik a csereérték természetében.
    Milyen információt ad nekünk az ár egy dologról? Vizsgáljunk meg egy tévékészüléket. Ára egy számot ad meg nekünk - mondjuk, 200 dollárt - ami a legjobb esetben az áru megtermeléséhez szükséges munkamennyiséget tartalmazza. Azonban ez a munkamennyiség ténylegesen számos különbözõ fajta munkából állt össze. Ezek némelyikét közvetlenül a tévégyárban végezték el, némelyik a chipek, ellenállások, stb. értékében, amelyeket a tévé elkészítéséhez felhasználtak. Alkatrészek százai kerültek a tévébe, amelyek mindegyike önmaga is komplex termelési folyamat terméke. A munkán kívül a tévé elõállítása más költségekkel is jár. A chipgyárak illékony oldószereket bocsátanak ki a légkörbe, ezzel hozzájárulnak a környezetszeny-nyezéshez. A képernyõ elkészítéséhez ritka fémeket használnak fel, amelyek készletei a Földön végesek. A chipeket készítõ gépsorokon végzett munka károsítja az ázsiai nõk látását.
    Majdnem mindez az információ elvész, belesûrûsödik az árba, egyetlen pénzösszegbe. Amikor tévét veszünk, az egyedüli információ, amit a piac közvetít nekünk, az ára. A több tévé, több autó, vagy a több külföldi vakáció "gyártásával" járó sokféle következmény bonyolultsága messze túlnõ azon, ami az árban kódolható. Ezt ismerik fel - implicite - az emberek, amikor gyakran azt mondják: "a pénz még nem minden".
    Ezenfelül az árak csak a jelenlegi viszonyokról mondanak el nekünk valamit. Tételezzük fel, hogy 1994-ben egy számítógép 1000 dollárba került. Ezt megfelelõ árnak gondolva a világon 30 millió vevõ elhatározza, hogy vásárol egyet.
    A megnövekedett keresletre adott válaszként a gyártók memória- és mikroprocesszor chipeket rendelnek szállítóiktól. Hamarosan kiderül, hogy a chipgyárak nem rendelkeznek a kereslet kielégítéséhez szükséges kapacitással. A chipekért kínált árak nem elégségesek arra, hogy fedezzék az új termelési egységek megnyitásának költségeit. A chipek szállítási idõi három, négy, hat hónapra emelkednek. Látva ezt, a Fujitsu, az Oki, és a Hitachi felemelik a chipárakat, és új gyárakat építenek. Idõközben a számítógépek ára felmegy 1300 dollárra. Mire az új üzemek a termelést megkezdik, a számítógépek iránti kereslet leesik, az árak lezuhannak, és az újonnan megnyitott gyárakat be kell zárni.
    Ez a fajta instabilitás, amely a legtöbb iparban ciklikus módon megy végbe, elkerülhetetlen következménye annak, hogy a piacon korlátozott sávszélességû csatorna vezeti az információkat: az ár.
    (Az információs túlterheltség) A polgári közgazdászok szokásos véleménye az, hogy a szocialista központi tervezés szükségképpen együtt jár egy hatalmas, fojtogató bürokratikus apparátussal, és végül összeroskad az információs túlterheltség súlya alatt. Ezt a mítoszt oly sokszor ismételték, hogy az emberek akkor is elhiszik, amikor a tények nyilvánvalóan ellentmondanak neki.
    Ha a "bürokrácia" szót szó szerint vesszük, akkor ez azokra utal, akik vagy irodákban, vagy hivatalokban dolgoznak. A szocialista gazdaságokat illetõen a megfigyelések azt mutatják, hogy jóval kevesebb embert foglalkoztatnak irodákban és hivatalokban, mint az ugyanolyan fejlettségi szintû tõkés gazdaságok. A kapitalista országokban a városok zsúfoltak a felhõkarcolóktól, amerre csak nézünk, irodák toronyházait látjuk. A szocialista országok városaiban az épületek alacsonyak, és az ipari épületek határozzák meg a városképet. Az anyagi termelés, nem pedig az információfeldolgozás uralja gazdaságaikat. Ténylegesen a tõkés gazdaságok azok, amelyeket megfolyt a nemtermelõ, bürokratikus tevékenység növekvõ vízfeje, hiszen mi más lenne a banki, biztosítási, adásvételi és marketing-munka, amely megtölti a toronyházakat?
    Az iroda ugyanaz az információfeldolgozásban, ami a manufaktúra volt az ipari termelésben, az a hely, ahol az információfeldolgozást pusztán formálisan rendelik alá a munkának. Az a mód, ahogyan felosztja a szellemi munkát a dolgozók között, ugyanúgy viszonyul az információfeldolgozáshoz, mint Adam Smith tûmanufaktúrája a modern ipari termeléshez.**** A fejlõdés következõ szintjét, a munka valódi alárendelését a gépnek, elõször a Hollerith tabulátor, és aztán a számítógép-központ jelentette. A Hollerith-féle számítógép és az IBM az információfeldolgozásban ugyanaz, mint az önmûködõ "öszvér" volt az ipari termelésben.*****
    A szükség nem magát a feltalálást, hanem az alkalmazást szüli. Az információtechnológia valamennyi lényegi összetevõjét feltalálták már a 19. század elején.
    A konceptuális kidolgozottságot, számítóképességet és tervezettségük eleganciáját tekintve Babbage gépei az 1830-as és 1840-es évekbõl megszégyenítik az ENIAC és a Colossus gépeket. Azonban annak ellenére, hogy az állam kutatásukat és fejlesztésüket bõkezûen finanszírozta, a kapitalista fejlõdés akkori szintjén a kereskedelemben nem volt szükség ezekre a gépekre. A technológia halva született, és elfelejtették egészen a mi századunkig.
    A számítástechnika újjászületéséhez a kezdõlökést megint csak gyakorlati okok adták: a cenzus Hollerithnek és a tabulátornak, a katonai ballisztika Mauchleynek és az Eniacnak, a mesterséges intelligenciakutatás Turingnak és a Colossusnak. De az általános alkalmazás fõ hajtóereje az az információfeldolgozási válság volt, amelybe a kapitalizmus került a 20. század közepére, a kereskedelmi levelezés áradata, a naponta kitöltött csekkek tömege miatt.
    Ha elemezzük (éspedig nagyon konzervatív szellemben) a piacgazdaság információfeldolgozási költségeit és összehasonlítjuk a központi tervgazdaságéival, majd megvizsgáljuk, milyen törvények szerint nõnek ezek a költségek ahogyan a gazdaság növekszik, akkor magyarázatot tudunk adni arra, miért jelent az információk gyûjtése és kommunikálása olyan súlyos problémát a piacgazdaságokban, és azt is: miért volt ez kisebb probléma a szocialista gazdaságokban.
    (A munkaerõ értéke) Ha a munkát tekintjük az érték lényegének, akkor magának a munkának az értéke mindig magának a munkának egy-egy egysége. Egy munkaóra egy munkaórát ér. Mivel az órabérek változnak, és mivel az egy munkaóráért vásárolható javak elkészítése mindig egy munkaóránál kevesebbet vesz igénybe, ezért világos, hogy vagy:
    • A munkásokat rendszeresen becsapják, vagyis kevesebbet fizetnek nekik munkájuk értékénél. Ez volt Karl Rodbertus4 végkövetkeztetése; vagy
    • A bérek ténylegesen nem a munka árát, hanem a munkaerõ megvásárlásának költségét jelentik. Ezt a felfogást fogadta el Marx.
    Marx elmélete talán elegánsabb logikai formáját tekintve. De akármelyik felfogást fogadjuk is el, a végkövetkeztetés nagyjából ugyanaz: hogy a kapitalizmusban a munkásokat kizsákmányolják.
    (Kizsákmányolás) A kizsákmányolás az, amikor az embert arra kényszerítik, hogy meg nem fizetett munkát végezzen mások számára. Egyes esetekben a meg nem fizetett munka kifejezetten megnemfizetettként jelenik meg: ilyen a rabszolga munkája gazdája, vagy a feleség munkája férje számára. Lehet, hogy ezt a szeretet, vagy a kötelesség fogalmaival leplezik, ám hogy meg nem fizetett munka, az kétségbevonhatatlan. A bérmunka esetében viszont csak akkor tudjuk észrevenni a kizsákmányolást, ha tudjuk, hány perc munkát kíván meg azoknak a javaknak az elkészítése, amelyek egy órányi munka bérébõl megvásárolhatóak. Mivel ezt nehéz kimutatni, a munkások valószínûleg nem érzékelhetik pontosan, mennyire vannak kizsákmányolva.
    Bár a bérmunkaszerzõdés a munkaadó és az alkalmazott között elvben önkéntes, a gyakorlatban az emberek kényszer hatása alatt lépnek be ebbe a viszonyba munkaadójukkal. A munkaadó sokkal erõsebb pozícióban van, a gyakorlatban õ diktálja az alkalmazás feltételeit. A munkás gyakran azzal kell, hogy szembenézzen, hogy az állás elfogadásának egyetlen alternatívája a munkanélküliség. Olyasvalaki, aki egy ideig munkanélküli volt, vagy aki a munkanélküliségtõl fél, örülni fog bármilyen állásnak, és nem lesz túl válogatós a feltételeket illetõen. A munkaadó döntéseit nem korlátozzák hasonló megfontolások. Rendszerint sok jelentkezõ van minden egyes munkára, tehát ha egyesek megpróbálnak alkudozni béreiket illetõen, lesznek mások, akik készek lesznek alulígérni nekik.
    E tényezõk összhatása következtében az alkalmazottak arra kényszerülnek, hogy kizsákmányolásnak tekinthetõen alacsony munkabérért adják el magukat. Hogy mennyire alacsonyért, azt azonnal láthatjuk, ha ránézünk a következõ ábrára, amely az Egyesült Államokban ábrázolja a munkanap átalakulását.

A munkások kizsákmányolása
az Egyesült Államokban, 1948-1987

Év       1947 1952 1957 1962 1967 1972 1977 1982 1987

Saját hasznukra végzett munka óránként (percek) 25.0 24.9 24.0 22.1 22.1 22.5 22.8 20.8 18.2

A munkaadók számára végzett munka óránként (percek) 35.0 35.1 36.0 37.9 37.9 37.5 37.2 39.2 41.8

Érték és hatékonyság

A tõkés kizsákmányolás nemcsak igazságtalan, hanem egyszersmind káros a gazdaság hatékonyságára is, pazarolja az emberi munkaerõt, az emberi társadalom fõ erõforrását.
    Vizsgáljuk meg mi történik, amikor a kapitalista vállalkozók mindenáron arra törekszenek, hogy a termelési költségeket minimálisra csökkentsék. Kétféle módon tehetik ezt meg. Megpróbálhatják munkásaikat hosszabb ideig, magasabb bérekért dolgoztatni, és/vagy alkalmazhatnak hatékonyabb technológiát. A kapitalista számára közömbös, hogyan csökkenti költségeit. Ha a munkások robotoltatása olcsóbb, mint az új technológia, akkor ezt kell, hogy válasszák.
    A kapitalista óraszámban vásárolja meg az emberi munkát, és nem akarja elpazarolni. Idõelemzést alkalmaz, hogy ellenõrizze: jól használja-e fel, amit vásárolt. Azonban mégis olcsón vásárolja a munkát: ha nem olcsón venné, nem lenne haszna belõle. Itt van az ellentmondás: amit olcsón vásárolnak, sosem értékelik igazán.
    Minél alacsonyabbak a bérek, annál nagyobb a profit, de amikor a bérek alacsonyak, a munkaadók megengedhetik maguknak, hogy kifacsarják a dolgozók munkaerejét. A kapitalista egy fokkal racionálisabb a rabszolgatartónál, de ez a fok lehet igen csekély jelentõségû. Például a munkások, akik a viktoriánus korszakban felépítették Nagy-Britannia vasútvonalait ugyanazokkal az eszközökkel dolgoztak, mint Hadrianus rabszolgái, amikor utakat és vízvezetékeket építettek - izomerõvel, csákánnyal és lapáttal. Az egyetlen nagy technikai elõrelépés kétezer év alatt a talicska volt, egy kínai találmány. A vasútépítõ munkásoknak volt talicskájuk, a rabszolgáknak nem. A vasút a gépkorszak terméke volt: nem haladta volna meg Stevenson vagy Brunel képességeit, hogy gõzgéppel hajtott exkavátorokat tervezzenek. De nem törõdtek vele, mert a bérrabszolgák olcsóak voltak.
    Egészen az 1950-es évekig az angol dokkokban a dokkmunkások olyan technikákkal rakodták ki a hajókat, amelyek semmit sem változtak a középkor óta. Tekintve, hogy naponként fogadták fel õket, a rabszolgák munkáját végezték, a rabszolgasággal együtt járó létbiztonság nélkül. A teljes foglalkoztatásnak, az erõs szakszervezeteknek és a jobb munkabéreknek kellett meggyõzniük a tõkésosztályt arról, hogy érdemes beruházni a mechanikus exkavátorokba és a konténerekbe. Számtalan hasonló történetet lehetne elmondani az összes olyan kemény munkát igénylõ mesterség - a ruhaipar, a játékgyártás stb. - történetébõl, ahol a munkabérek hagyományosan alacsonyak. Itt is mindig arról van szó, hogy a termelés technológiája stagnál, az innovációra való ösztönzés csekély.
    Egyike azoknak a kritikáknak, amelyeket a reformerek a Szovjetunió régi ár- és bérstruktúrájával szemben felhoztak az volt, hogy az alacsony bérszint ott is a munkának ugyanehhez a fajta elpazarlásához vezetett.
    A Szovjetunióban a béreket alacsonyan tartották, és az emberek jövedelmük jelentõs részét a számottevõ állami dotációban részesített lakásépítés és közszolgáltatások formájában kapták. Ezzel szemben a reformerek azt követelték, hogy az ár- és bérrendszert változtassák meg olyan módon, hogy a szolgáltatások kerüljenek többe, és ezt ellensúlyozzák a bérek emelésével. Azt állították, hogy a munkaerõ magasabb ára ekkor majd innovációra fogja ösztönözni a vállalatokat.5 Az érvelés helytálló, de nem megy elég messzire. A probléma azért alakulhatott ki, mert a bért - azaz a munkaerõ árát -, nem pedig magát a munkát használták a költségszámításoknál. Ezesetben pedig a döntéshozókat, mikor összehasonlítják a különbözõ termelési technikák költségeit, részben a jövedelemmegoszlás fogja befolyásolni. Hogy ezt elkerüljük, a dolgok valódi értékét kell ismernünk, amelynek objektív mércéje az elõállításukra felhasznált munkamennyiség.
    Marx tehát kimutatta, hogy a kapitalizmusban a racionális költségszámításnak milyen, a rendszer lényegében rejlõ korlátai vannak, és azt is, hogyan fogják vissza ezek a technológia lehetséges fejlõdését:
    "Tételezzük fel, hogy egy gép annyiba kerül, mint annak a 150 embernek az egyévi bére, akiket helyettesít, mondjuk 3000 fontba; ez a 3000 font semmi esetre sem fogja kifejezni pénzben azt a munkát, amelyet ez a 150 ember hozzáadott a termeléshez a gép bevezetése elõtt, hanem egy éves munkájuknak csak azt a részét, amelyet önmagukra fordítottak, és amelyet így munkabérük képvisel. Másfelõl a 3000 font, a gép pénzbeni értéke mindazt a munkát kifejezi, amelyet a gép létrehozására fordítottak, függetlenül attól, hogy ez a munka milyen mértékben képezte a munkások bérének ellenértékét, és milyen mértékben a kapitalisták profitját gyarapította. Ezért, még ha egy gép éppen annyiba kerül is, mint az általa helyettesített munkaerõ, a benne megtestesült élõmunka még ilyenkor is sokkal kevesebb, mint az általa helyettesített élõmunka."
    Marx ezután továbbmegy és definiálja, mi lenne a gépek alkalmazásának racionális kritériuma.
    "A gépek felhasználásának, amikor ennek kizárólagos célja a termék olcsóbbá tétele, a korlátja a következõ: a gép elõállítására kevesebb munkát kell fordítani, mint amennyit alkalmazása helyettesít."6
    Ez a korlát lesz a gépesítés felsõ határa bármely termelési módban, azonban a racionalitásnak ez a mértéke nem érhetõ el a kapitalista gazdaságban. Minden egyes termelési módnak megvan a maga sajátos gazdasági kalkulációs módszere, a maga sajátos gazdálkodási formája.
    "A kapitalista számára azonban a gépek felhasználása még korlátozottabb lesz. A kapitalista nem a munkát fizeti meg, hanem csak az alkalmazott munkaerõ értékét; ezért az õ számára a gépesítés korlátját a gép értéke, és a gép által helyettesített munkaerõ értéke közötti különbség szabja meg."
    Mint a Tõkében oly gyakran, Marx azért képes megfogalmazni ezeket a kritikus megfigyeléseket a tõkés termelésrõl, mert - legalábbis gondolatban - a kommunizmus nézõpontjából tekint vissza a kapitalizmusra. Csakis akkor tudunk kritizálni egy rendszert, ha elképzeljük alternatíváját. Éppen úgy, ahogyan Smith kritikája a földbirtokos osztály improduktív kiadásairól a teljesen kifejlett polgári gazdaság anticipálása volt, Marx kritikája itt a kommunizmus anticipálása.
    Anticipálása annak a társadalmi rendnek, amelyben a gazdasági kalkulációnak a piac pénzbeli racionalitása által lehetõvé tett fetisisztikus, történelmileg korlátozott formáját felváltja a társadalmi - nem pedig a magánjellegû - költségek közvetlen kalkulálása. Itt található a rejtett implikációja az árufetisizmus egész kritikájának: ez a költségszámítás csak a munkaidõ, az érték, nem pedig az ár mennyiségeiben történhet.
(A II., befejezõ részt következõ számunkban közöljük.)

SZALAY MIKLÓS FORDÍTÁSA
 

* W. Paul Cockshott észak-amerikai informatikus, a Strathclyde University-n tanít. Allin F. Cottrell, skót közgazdász, a Wake Forest University tanára. Mindketten marxisták. Közös könyvük 1993-ban jelent meg, Az új szocializmus felé címmel.  vissza
** David Laibman amerikai marxista közgazdász, a Science and Society címû folyóirat egyik szerkesztõje, aki - többek között - a tervgazdaság problémáival foglalkozik. Itt tárgyalt tanulmánya a Science and Society 1992/3-as számában jelent meg, majd magyarul (rövidítve) az Eszmélet c. folyóirat 1993/6-os számában.  vissza
*** Alec Nove: An economic history of the U.S.S.R., Penguin Press 1969 (A szerk.)  vissza
****Adam Smith a modern, munkamegosztásra épülõ ipari termelés elõnyeit egy tûgyár példájával szemléltette. Míg a manufaktúrában minden dolgozó egyetlen tût gyárt, addig a modern tûgyárban minden egyes dolgozó (vagy gép) a tûkészítés egyetlen mûveletét végzi el. (A ford.)  vissza
***** Az ipari forradalom idõszakában Angliában az egyik elsõ, a termelésben áttörést hozó találmány, amely a takácsok százezreinek munkáját tette feleslegessé, a munkások által "öszvérnek" nevezett önmûködõ szövõgép volt. (A ford.)  vissza
 

Jegyzetek

1 "Hogy a dolgokat a látszat sokszor megfordítja, jólismert dolog minden tudományban, kivéve a közgazdaságtant" (Marx, 1970, 537. o.) vissza
2 "A termelés falusi, patriarchális rendszerében, ahol a fonó és a takács ugyanazalatt a tetõ alatt éltek - például a család asszonyai fonták, a férfiak pedig szõtték a család számára szükséges holmikat, a fonal és a zsinór társadalmi termékek voltak, a szövés és a fonás pedig társadalmi munkák a család keretén belül. Társadalmi jellegük azonban nem jelent meg abban az értelemben, hogy a fonal egyetemesen helyettesítette volna a zsinórt. (Marx, 1971, 33. o.) Ennek az esetnek elemzését l. még Delphynél (1984 o.).   vissza
3 A Tõke halála után megjelent III. kötetében (Marx, 1971a) Marx értékelméletét illetõen azt a megszorítást alkalmazta, hogy a tõkés gazdaságban az ún. "termelési árak" mûködnek. Ezek az árak úgy alakulnak ki, hogy azokat a javakat, amelyek jelentõs tõkeráfordítást igényelnek, értékük felett adják el. A termelési árak elméletét továbbfejlesztette a neoricardiánus közgazdász, Sraffa (1960) és Marx kritikusai arra használták, hogy megpróbálják érvényteleníteni a kizsákmányolásról adott elemzését (Steedman, 1977). A termelési árak elmélete azon alapul, hogy a különbözõ iparágak között a profitráta kiegyenlítõdik. Farjoun és Machover bebizonyították (1983), hogy ez a premissza tapasztalataink fényében nem áll meg, és az áraknak a munkaelméleten alapuló elõrejelzése, ahogyan azt Marx a Tõke I. kötetében leírta, közelebb áll a valósághoz.  vissza
4 Karl Rodbertus a 19. század egyik nagyhatású szocialista teoretikusa és - Ferdinand Lassalle mellett - az egyik megalapítója az "államszocializmus" irányzatának.  vissza
5 Amikor azután ezek a "reformerek" hatalomra kerültek, azt a jól ismert eljárást követték, hogy emelték az árakat, de nem kompenzálták ezt béremeléssel.   vissza
6 "Ezek a néma dolgozók (a gépek) mindig kevesebb munka termékei, mint amennyit helyettesítenek, még akkor is, amikor ugyanannyi a pénzbeni értékük. (Ricardo, 1. C. 40 o.)   vissza