BODA MAGDOLNA

(idõ)

Kopik a nyár.
A gesztenyefa
leveleken
hagyja rozsdafoltját
az idõ
az idõ
az idõ
ráteszi ujjait
a levelek pulzusára:
gyorsgyors lassú
gyorsgyors lassú
nem áll meg
nem vár
ez egy örökös
a zöldbõl a
tûzbeforduló tánc
 

(félelem nagykabátban)

Láttam a félelmet,
hosszú fekete kabátja
kigombolva lobogott,
úgy rohant, mint az eszelõs,
vállán lógó retikülje
vadul csapkolódott az oldalához.
A Belvedere-háztól
egészen Szalámigyárig
futott egyhuzamban.
bárki is volt, bárki is
lehetett az ismeretlen rémült;
akkor hangzott föl elõször
a NATO-gépek húzása
fölöttünk.
Késõbb már megszoktuk.
Néha éjszaka
felébredtünk, de aztán
visszaaludtunk.
Odakinn pedig hosszú fekete
kigombolt kabátban
lobogva rohant a félelem.
 

(pillanatfelvételek)

Sajnálhatod ha nem az alkalomhoz
illendõ módon öltöztél, fátyolba-
kalapba délutáni szûrt fényt
áteresztõ lombok pont, mint egy
Cézanne festményen - jaj kedvesem
a hajókirándulás elmarad
csalódottan leesett fehér
kesztyûd után nézel, - én
is sajnálom, hogy nem az alkatomhoz
illõen öltöztem halandósággal
átkozott foszladozó Charlie
Chaplin öltönybe csokor-
virággal és csokornyakkendõbe
Mindennek ellenére álljunk
a pillanatfelvételhez és
lélegezzünk be sokat és mélyeket
 

(meztelen a király)

... az úttörõ nyakkendõt
eldobtuk
azóta
nincs mit fölvenni
a lelkesedéshez
azóta minden király
meztelen...

LÁRAI ESZTER

Elmélázott
hogy e verse
mit majd szétküld
egy képzelt világgal levelezve
vajon milyen szerkesztõség
melyik szemétkukájában
fog megtapadni és melyik hajléktalan
fog abban a kukában fél kiló
száraz kenyér után matatni
milyen húskonzerv - üres - melyik
feléhez fog ragadni ez a lap ez a vers
Tán ezt is latba kéne vetni
mást nem tud úgyse adni
csak egy címet - kölcsönösen kétes:
A reményhez
 

Budapesti buszon

Nézem    ahogy a hírlapok mögé rejtõznek az arcok
nézem     a nyugdíjasok féllábúak vakok
               hogyan álldogálnak a következõ megváltó megállóig
nézem     ahogy a se nem fiatal se nem öreg
               hogyan izeg-mozog a székén azon morfondírozva
               vajon átadja-e a helyét s ha igen kinek
               majd enged az erõsebb nemnek
nézem     ahogy egy ifjú pár egyszerre mobil-telefonál
               ki-ki a saját ügyleteit szervezve
               és egy másik furcsa pár együtt halucinál
nézem     egy Vesta-arcú lány - ülve - vajon a Hiltonból
               utazik-e egy egyetemi elõadás-félére?
nézem     a buszvezetõt ahogy cigizik és káromkodik
               káromkodik és cigarettázik
               amint navigál e Hungaro Ringen
               és azt képzeli õ még sejti a közlekedési szabályokat

nézem a térképemet: új utak utcanevek állok kapaszkodok
reménykedek; végképp el nem tévedhetek
 

A Seregek Urának

Kuczka Péter emlékének

Ó, Istenem, hova menekültél
melyik feketelyukon át
egy másik univerzumba

mért hagytál magunkra
mért hagytad el e Földet
mért hagytad el e pompás univerzumot

Te teremtetted! Te teremtettél minket!
Te menekülsz elõlünk...
mért hagytál magunkra, põre önkezünkre?

NEMES LÁSZLÓ

A Garai

1958-ban jelent meg Eltûnt Európa címû regényem. Ebben, egyebek közt, egy 1939 õszén Várnából Palesztinába tartó illegális hajóút történetét is leírtam. A nácik és mind fenyegetõbbé váló csatlósaik elõl egy rozoga kis hajón menekülõ közép-európai zsidók ezernyi megpróbáltatást és életveszélyt vállaló, néhány száz fõnyi csoportjában szerepeltettem egy bizonyos Garait. Az általam kitalált hajó ugyancsak fiktív utasai közül véletlenül csak neki nem adtam keresztnevet, mindvégig úgy neveztem: a Garai. Ez a Garai a könyvemben amolyan igazi pesti vagány, aki volt villanyszerelõ, szûcs, cirkuszi kikiáltó vagy igazgató és Isten tudja, még mi minden, de mindenkor talpraesett, mindenkin segíteni kész ember. Amikor az utasok hosszú tengeri hánykolódás és nélkülözés után a nemzetközi vizekrõl az angol fennhatóság alatt álló Palesztina partja közelébe érkeznek, és az éjszaka leple alatt, férfiak, nõk, gyerekek, mind átszállnak az egyetlen motorcsónakba és az ahhoz kötözött mentõcsónakokba, természetesen az ügyes Garai kezeli a motort, majd egy nagy kalapács-csal darabokra töri, hogy a menekülõket elfogó, és a palesztinai arab és zsidó lakosság arányszámára kínosan ügyelõ angol parti õrség vissza ne zavarhassa õket a tenger hullámai közé, ahol, az immár eltûnt hajó nélkül, a biztos halál várna rájuk. A könyvben még kétszer felbukkan Garai: egyszer mint házaló, majd mint õrültséget színlelõ, leszerelésre váró katona.
    Valamelyik téli vagy tavaszi estén, néhány hónappal a könyvem megjelenése után, csengettek lakásunk ajtaján. Egy jól megtermett, nálam talán néhány évvel idõsebb férfi állt a küszöbön. - Jó estét kívánok - mondta -, Garai a nevem. Én vagyok a Garai a maga regényébõl. Arra voltam kíváncsi, ki az, aki az egykori útitársaim közül író lett és megírt engem, és az utunk történetét.
    Hiába próbáltam magyarázni neki, hogy én azt a Garait és a Garai nevet csak kitaláltam, hogy én magam olyan illegális hajóúton sohasem vettem részt, azt a bizonyos hajót utasaival együtt csak magam elé képzeltem, bár igaz, hogy sok barátom, ismerõsöm elbeszélései alapján, akik ilyen módon, de legalább tucatnyi különféle hajón és különbözõ csoportokban jutottak ki Palesztinába; többségük elõször, hosszabb-rövidebb ideig, valamelyik angol internálótáborba, majd polgári jogok nélkül ugyan, de mégis többé-kevésbé szabadon az ország falvaiba, városaiba. Váratlan vendégem azonban kitartott a maga igaza mellett. - Hiába tagadja, maga engem írt meg - erõsködött. - Magára, ahogy így elnézem, tényleg nem emlékszem - folytatta -, de hát azóta eltelt csaknem húsz esztendõ. A regényben szereplõ többi utast azonban felismertem. Pontosan olyanok voltak, ahogy megírta õket. A körúti kereskedõ, a bécsi patikus. Akárcsak jómagam. Bizony, ahogy a könyvében leírta, Pesten szerelõ voltam, nem is akármilyen, és volt tucatnyi más mesterségem is, és dolgoztam a Ligetben is... És tényleg én kezeltem a partraszállásnál a csónak motorját és én törtem össze a nagy kalapáccsal, pontosan, hogy megírta, hogy vissza ne zavarhassanak minket, és én ügynököltem késõbb Haifán mosóporral... hát persze, hogy finom tengerparti homokot töltöttem a dobozokba, azzal is fényesre tudtam súrolni a kádakat, amikor bemutattam a portékámat... és amikor már túl sok háziasszonyt becsaptam a környéken, szakállt növesztettem, hogy fel ne ismerjenek...
    - Garai úr - vetettem közbe (de lehet, hogy Garai elvtársat mondtam abban az idõben) -, én azt sem magáról írtam, ha éppenséggel tudni akarja, az a história Tel Avivban történt, egy Péterfi nevû barátommal, õt neveztük el akkor a szakállas házalónak.
    - Ugyan, kérem, az én voltam! És én játszottam meg a dilit a sarafandi támaszponton, hogy leszereljenek, amikor szerencsésen visszaérkeztem a görögországi front poklából. De tudja - folytatta -, az igazán nem volt szép magától, hogy olyan mûveletlennek írt le...
    - De kérem, az egy kitalált regényalak...
    - A feleségem is meg volt sértve, mert maga azt írta rólam, hogy magyaron kívül semmi más nyelven nem beszéltem. Én pedig akkor, kérem, már egész folyékonyan beszéltem németül!

*
    Elmúlt újra négy évtized. Egy szép napon cseng a telefon, hangjáról ítélve olyan jó középkorú férfi jelentkezik.
    - Az író? - kérdezi. Majd hozzáteszi: - Garai vagyok. Különös kéréssel fordulok önhöz. A régen elhunyt édesapám, tudom, szerepelt az ön egyik regényében. Hol tudnék egy példányt szerezni belõle?
    - Kérem szépen, az nem egészen... - de aztán elhallgattam. Most magyarázzam, hogy az nem róla szólt? Nem mindegy-e ma már? És hol van, melyik az érvényesebb igazság?
 

ROZSNYAI ERVIN

Inadekvát

Ünnepség,
táncok, szavalatok a színpadon.
Szép, szép de valahogy mégsem
rendeltetés szerinti ez az egész,
inkább groteszk, mint
a dobverõ, ha
mellétalál, s a levegõbe csap,
vonó, mely lelkendezve futkos
egy húrja vesztett hegedûn.

Nem, messze már az idõ, amikor
a szónak szívverése volt,
fenyõillatot lélegzett a ritmus,
és senki sem volt idegen
az éjszaka is barátságos utcán,

nem a világifjúsági találkozók órája ez,
még csak nem is a
sziklák mögül vagy
erdõk elszánt csendjébõl hirtelen
feldörgõ fegyvereké -

elfehérült ujjak
elejtették a fegyvereket,
a halottak nem beszélnek vissza,
bölcs önmérséklettel tartózkodnak
az elhamarkodott lépésektõl,
nem válaszolnak a provokációkra.

Hát akkor minek ünnepelni?
Anakronizmus,
nosztalgiának se jó,
gondolkodjunk inkább,
merre és hogyan,
amíg egyáltalán -
 

Merre és hogyan, emberek?
Hány nemzedék fog még szédelegni
szellõzetlen,
áramszünetes labirintusokban,
annyit sem észlelve, hogy valahol
egy alattomos kiszögellés
elmetszette Ariadné szerelmét?
 

Ceruzarajz

Tv-antennára tûzve
mosolyog a hold,
mint fej a lándzsavégen.
Hanyatt dõltek a harsány
felkiáltójelek,
édeskés rothadás
ring szelíden a szélben.

Felhõ formálta tornyok
között inogva lépdel
a pillanat
egy szál kötélen.

Akasztófa-erdõk
lombosodnak,
kérdõre vonnak
a halottak,
lázadón, türelmetlenül.
Szemük csillaggá fényesül.

Valami talán készülõdik.
A csend íjként feszül.
 

SZARVAS JÁNOS

Találkozás a kerthelyiségben

A hetvenes évek derekán Olaszországba indultunk, hogy felkeressük a doberdói sziklás fennsíkot, ahol nagyapánk, a szolnoki ezred fiatal k. u. k. bakája életét vesztette egy szuronyrohamban. A határt átlépve hamarosan megpihentünk az egyik Graz melletti vendéglõ kerthelyiségében. Többen elmélyülten beszélgettek. Az egyik asztal mellõl felhangzó mondat ütötte meg egyszerre a fülemet: - Nem született még meg az az ember, aki elõtt én térdet-fejet hajtanék. Ismerõsnek tetszett nekem a hang, ismerõsnek az arc. Hol láttam, hol hallottam én ezt a már kissé hajlott hátú, galambõsz, mégis kemény tartású férfit. Hiába törtem a fejem, de amint felém fordult belém hasított a felismerés; Anton õ, a kétgyermekes grazi kereskedõ, aki azonos a hadifogság elõl megszöktetett volt Luftwaffe törzsõrmesterrel...
    És ekkor peregni kezdett elõttem a múlt.
    Akkor már tavasz volt, 1945 májusának közepe. A nyomozó osztály vezetõje hívatott.
    - Szökött német hadifoglyot kell elõkerítenünk - mondta, de alig figyeltem rá, hiszen a német nevének puszta említése is sikerrel kecsegtetett engem. Anton Sicho, így emlegette a fõnök, s ez nekem tökéletesen elég volt. - A szovjetek tûvé teszik érte a várost, mihamarább fel kell kutatnunk. Itt a közelben bujkálhat, nézz hát szét a környéken. Neked való, testre szabott feladat - bocsátott utamra.
    Szívesen vállaltam a megbízatást, hiszen kollégáim szerint is jó szimatú, kitûnõ érzékû bûnüldözõ válhat majd belõlem. Én pedig bizonyítani akartam mindenáron, annál is inkább, mivel személyesen ismertem Antont, de errõl taktikai szempontból hallgattam. Az eredmény lesz a fontos, a fiatal, zöldfülû nyomozógyakornok sikere. Elképzelhetõen nagy elánnal vetettem magam Anton nyomába, akit máris a markomban éreztem.
    Jogosan, hiszen Antont abban a kórházban ismertem meg, ahol önkéntes ápolóként dolgoztam. A kihallgatását végzõ szovjet tisztek gyûrûjében pillantottam meg elõször õt, aki majd hogy össze nem roppant a záporozó kérdések súlya alatt. Ugyanis a hadifoglyok közül többen fennakadtak az ellenõrzõ háló szemein, s így került az érdeklõdés középpontjába Anton, a várbeli parancsnokság egyik írnoka is, akit Ivan, a szovjet százados szigorú paranccsal bízott ránk.
    - Rendesen ellátni és gondosan õrizni, nehogy megszökjön. Sokat tud, szükségünk van rá - mondotta, miközben alaposan szemügyre vett bennünket. Majd aggályait félretéve sürgõsen távozott. Másnap aztán újra elõvette Antont, az õ osztrákját, ahogy mondta. Gyorsan teltek a jegyzetlapok, Anton minden kérdésre kapásból válaszolt.
    A kihallgatást végzõ tisztek gyakran váltakoztak. Ivan százados tartott ki legtovább. Lassan gyérültek, majd el is maradtak a látogatások, így mind több idõt tölthettünk Antonnal. Esténként körbe ültük az ágyát és hallgattuk elbeszéléseit. Volt mit mondania...
    Hiszen javában tartott még a fõváros ostroma, amikor a pesti oldalon, a Nyugati pályaudvar közelében tanyázott a parancsnokságuk, ahol váratlanul megjelent egy légó-karszalagos, acélsisakos férfi, és hívatlan-kéretlen is mószerolt. Besúgta, hogy náluk a pince eldugott szögletén mózeshitûek, így mondta, rejtõzködnek. Anton nem örült a váratlan fordulatnak, de az áruló beszéden felháborodva úgy döntött, maga indul keresésükre. A besúgást elítélte, a besúgót gyáva, jellemtelen embernek tartotta. Uralkodott magán, pedig legszívesebben két lábbal egyszerre rúgta volna fenékbe az okvetetlenkedõt karszalagostul, sisakostul. Mert Anton is tudta azt, amit mindenki betéve fújt, hogy aki az üldözötteket segíti, azt a helyszínen felkoncolják. Persze az üldözött sem kerülheti el a sorsát. Éppen ezt nem akarta Anton, aki maga is családapa volt, és mint kereskedõ a háború elõtti években számtalan zsidó kereskedõvel mûködött együtt. Soha nem érzett gyûlöletet irántuk, sõt az ellenük keltett propagandát eleve elvetette. Katona is csak az Anschluss után, parancsra lett.
    Anton felszólítására három rémült, rettegõ személy bújt elõ a pince sötét, dohos zugából. A pillantásukat elkapva Anton megdöbbent. Mintha több ezer éves szenvedés tükrözne szemük törtfényû sugarában. Meglehet, az életrõl való lemondás, a bitó árnyéka suhant át arcukon? Anton ebben a pillanatban már nem is katonának, hanem segítõkész embernek mutatkozott.
    - Ne féljenek, segítek magukon - bátorította õket két bomba robbanás közti szünetben, de azok tamáskodtak, hitetlenkedtek. Túl hirtelen jött ez a kedvezõ változás, ami egyben a megváltás is lehetne számukra, ha valósággá válna ez a csoda. Pedig megtörtént az elképzelhetetlen. Anton biztonságba helyezte õket az egyik távolabbi ház túlzsúfolt, mégis nagyobb biztonságot nyújtó szénporos pincéjében...
    - Ez nem lehet igaz - morcogtuk akkor -, mese ez, kamerád!
    Anton ekkor válasz helyett egy teleírt, összehajtogatott papírlapot nyújtott át nekem egy levelet. A kezembe nyomta azzal, hogy vigyem el a megadott címre, s ha életben maradtak, akkor õk majd igazolják a hallottakat. Másnap nyakamba vettem a várost, s nemcsak hírt, de egy kis "hazait" is hoztam hálás ismerõseitõl. Meggyõzõdtem igazságáról, s akkor azt is megértettem, miért csüngött Anton õszinte szavain Ivan, a százados.
    Persze, Anton mélyen hallgatott Ivanék elõtt errõl az epizódról, nehogy önigazoló mesének, hamis beállításnak vegyék mindezt a szovjetek. Viszont nem hallgathatott a tényekrõl, hiszen tudomása volt a mindenkori hadi helyzetrõl, intézkedésekrõl, parancsokról. Titkok tudója volt, melyekrõl már nyíltan beszélhetett. A szovjeteket különösen érdekelte, hogy miért utasították vissza az ultimátumot, amikor azt mindkét ellenfélnek, németnek és magyarnak egyaránt megküldték, sõt szórólapon a lakossággal is ismertették. Igaz, csak azzal, aki hozzájutott. Ha valakinél felfedezték a röplapot, azon nyomban elkobozták, s jó, ha szárazon megúszta az illetõ. Pedig már akkor semmiféle reménye sem lehetett a német gyõzelemnek, és mégis...
    Anton a várbeli körletben, a parancsnokságon személyesen láthatta a parlamentereket kiket oly kíváncsian vártak az irodában, noha elõre sejthették a fõparancsnok válaszát az üzenetre. A szovjet tisztek érkezése nem volt meglepetés, hiszen érkezésükrõl a hadtudósítói vénával megáldott Schäffer fõhadnagy, századparancsnok részletesen beszámolt a tábori telefonon.
    "Parlamenterek közelednek nyitott dzsipen. Fehér zászló a szélvédõ felett.
    Az arcvonal hajnal óta csendes. Gépkocsijuk lépésben közeledik... Az úton keresztben álló lovacskát, a takit, melyet tegnap zsákmányoltunk, megkerülik... A budaörsi úti vámház elõtt várjuk õket. Ketten az õket fogadó tisztjeim elé lépnek. Szemük elé kendõ kerül, s máris indul velük a parancsnoki limuzin... Embereim a dzsip sofõrjét cigarettával kínálják, de õ elutasít minden közeledést" - fejezi be Schäffer.
    Közben a katonák elalszanak a lövészgödrökben, fáradtak, a parancs ellenére sem maradnak ébren. A vámház melletti domb oldalába vájt pincébõl óvatlan civilek, a környék idemenekült lakói szivárognak elõ. Izgatottan tárgyalják az eseményt. Többen máris a harcok befejeztét jósolják.
    Anton a várban a parlamentereket nézi; alakjuk erõt és magabiztosságot sugároz. Várakoznak, de hiába. A fõparancsnok nem fogadja õket. Az ultimátumot felbontatlanul kapják vissza. Dolgavégezetlenül távoznak. Az irodában tartózkodó német tisztek, fel sem ocsúdhattak a történtek hatása alól, máris csörgött a tábori telefon, s Anton szorgalmasan jegyezte:
    "A parlamenterek visszaérkeztek... ahogy jöttek, lépésben távoznak... kikerülik a lovacskát a senki földjén, s máris elérték a saját peremvonalukat, s eltûntek a domb mögött a község felé. Kérdezem, van-e foganatja az ultimátumnak?... Nincs?... Tehát harc a végsõkig!" - Anton a parancsnok felé nyújtja a feljegyzést, de az figyelemre sem méltatja.
    - Harcolunk, közeledik a felmentõ sereg - mondja a tábornok. Szavába élesen vág bele újra a tábori telefon csörgése. "Támad a szovjet. Aknatûzzel árasztotta el arcvonalunkat..." - hangzik, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan véget is ért az aknatûz. Mindkét fél sebeit nyalogatta...
    Már jócskán besötétedett, amikor német és magyar nyelven ismertették hangszóróikkal az ultimátum szövegét.
    - An Herrn General und Oberbefehlshaber der im Raum von Budapest eingekesselten deutschen und ungarischen Truppen... Am 25 December...
    A közlemény nyugtalanságot keltett, fõleg a magyarok között. Szökésektõl kellett tartani.
    Anton kéretlenül is szóval tartotta az ápolókat, köztük engem is, s mi tagadás érdeklõdéssel hallgattuk. Sejtelmünk sem lehetett akkor arról, hogy annak a napnak a története a következõ évtizedekben katonák, politikusok, történészek sok mindenben egymásnak ellentmondó véleményét fogja eredményezni.
    Anton lábsebe makacskodott. A gyanú, hogy tudatosan késlelteti a gyógyulását, csakhamar beigazolódott. Az egyik reggelen élesre fent kanalat találtunk ágyának fejrésze alatt. Azzal kaparta a sebét, kitéve magát egy esetleges súlyos fertõzésnek is. Lett is számára nemulass! Elvettük a kanalát, s a gyógyulás, mit ad isten, gyorsan megindult. Anton hamarosan lábadozni kezdett, s ahogy javult az állapota, úgy lanyhult a szovjet tisztek érdeklõdése iránta, de õ mégsem nyugodott meg. A hadifogság réme kísértette. Nemcsak Szibériát rettegte, de a rabság minden válfaját. A börtöntõl ösztönösen iszonyodott, bár az nem fenyegette, hiszen bûntettre soha, katonaként sem vetemedett.
    Õ volt hát az a szökött német hadifogoly, akiért hajszát indítottam a városban.
    A kórházban ahonnan eltûnt, megerõsítették feltevésemet, hogy csakis külsõ segítséggel juthatott ki az épületbõl, valószínûleg akkor, amikor két hölgy, egy idõsebb és egy fiatalabb a napokban felkereste. Velük együtt veszett nyoma Antonnak is. Akadt szemtanú, aki látta, hogy két nõi kísérettel a Duna felé sántikál egy civil ruhás férfi... Hova is mehetett volna máshová, mint az általa megmentett családhoz, akik megszervezték számára a szökést? Jól kifundálták, gondoltam, de rajtam ki nem fognak! Ismerem rejtekét, s ki más csaphatna le rá jogosabban, mint én, a zöldfülû nyomozó. A siker pedig ugródeszka lesz nekem a karrieremhez, sõt talán még jutalom is ütheti a markom, nem beszélve egy megérdemelt kitüntetésrõl. A siker tudata a fellegekbe emelt. Szinte repültem Antonékhoz. Volt már annyi tapasztalatom, hogy simán megoldjam ezt az egyszerû feladatot: Anton elõállítását. Nem kell elsietni, gondoltam, és nézelõdve, tekintgetve ballagtam az ismerõs utcákon. Tavasz volt, negyvenöt tavasza, és késõbb is úgy emlékeztem vissza erre az idõre mint életem legszebb tavaszára. A kikelet és a béke varázsa megejtette az emberek szívét, virág nyílt a romokon...
    Hamarosan elértem a házat, s bár kissé tétovázva, de végül is elszántan léptem a lakásba. Antont a család körében találtam, s amint meglátott helyérõl felugorva a nyakamba borult. Azonban a viszontlátás örömét hirtelen lehûtötte az elõállítási parancs. Anton ekkor sírva fakadt, s mélyen megalázkodva térdre bukott. Átölelve lábaimat könyörögve kért, kíméljem meg õt a fogság borzalmaitól. Én pedig hirtelen nem tudtam mitévõ legek, úgy elszégyelltem magam a meglett férfi, a katona megalázkodásán. A család tagjai pedig egymás szavába vágva bizonygatták, hogy Anton a megmentõjük, következésképpen egy igaz ember. Megesett rajtuk a szívem. Ugyanis apám korábbi intelme visszhangzott a fülemben: fiam, ha az eszedre is meg a szívedre is hallgathatsz, válaszd a szívedet. Némi habozás után döntöttem.
    - Anton, állj fel - nyúltam a hóna alá -, és tûnj el, de örökre! Máris halálra keresnek a szovjetek. Ha legközelebb újra érted küldenek, azt már nem úszod meg... - azzal kifordultam a szobából.
    - Na, meghoztad? - fogadott irodájában a fõnök. - Éppen most közölték, ha elõkerül Anton, azonnal vigyük át a városparancsnokhoz. Ivan százados Ausztriába észül, és szeretné hazasegíteni Antont.
    - Nem, nem sikerült - mondtam, miközben azon filóztam, hogyan hozhatnám helyre a baklövésemet.
    Lóhalálában futottam vissza Antonhoz, de már csak hûlt helyét találtam. A kudarc miatt hamarosan kiléptem a testületbõl, véget ért nagy reményekre jogosító karrierem...
    És most ennyi év után, miképp mondjam meg neki, hogy íme, itt vagyok? Itt vagyok, aki elõtt egyszer, bizony, térdet-fejet hajtottál Anton! De nem, nem alázhatom meg õt, gondoltam, és szó nélkül távoztam a kerthelyiségbõl.
 

SIMOR ANDRÁS

Michelangelo-szonett

De a táblákat nem töretem én el!
Nem Gyula pápa miatt, se miattam,
hiszen mérgemet amúgyis kiadtam
vitázva tonzúrások seregével.

A végsõ percben magához szorítva
legyen memento, ki az igét õrzi,
habár népe az új bálványt köszönti,
s a szolgaság földjére vágyik vissza.

Mindörökké Mózesba bújva éljek,
harag korbácsa hebegõ szavakkal,
bálványimádók között korszerûtlen.

Mert õ e helyrõl azt mondja tinéktek:
"Rab éjnél jobb a sivatagi hajnal,
hová a népet gõgömmel kiûztem!"
 

Zrínyi-szonett

Adj pennámnak erõt, úgy irhassak, mint volt,
komornyik Gyöngyösi uram inkább kellett,
aki a vadkannak nem mutatott mellet,
és gonosz halálig nem vitt szörnyû titkot

arról, hogy szent királyt hûn szolgálni
nincs ok,
viszont kellemetes metszésû sort ellett,
lírai panaszra pennájából tellett,
hiszen irigyelte a nagyúri hintót.

Nótárius uram, ki zseni mellesleg,
versed kijavítja, úgy tetszik ezeknek,
király urunk Isten tartsa egészségben.

Rúg és kapál versed, míg nem jut társához,
lángot fúj szájában, szüvében halált hoz,
Istennél protestál miértünk az égben.
 

Vörösmarty-szonett

Hol a nagyobb rész boldogsága? - kérdi
a Kétszáz Éves, nézi földgolyónkat,
hol a tengõdõk sorsa egyre rosszabb,
a kufárokról pedig kár beszélni.

Könyvekbõl lopott reménység, bár fércnyi,
és ózonlyukra sem varrható foltnak,
szövögeti folyvást költõ-utóhad,
Ádám a Föld vonzásából nem lép ki.

Mennék a Jegekhez találni enyhet,
vergõdõ kedvem odavan egészen,
Vörösmarty Mihályra nincs kereslet.

Az emberiség Ixión-keréken,
ki tudja meddig még, pörögve senyved.
Halálig dolgozom, munkám bevégzem.
 

GÖRBE TÜKÖR
 

TABÁK ANDRÁS

Hérosztratosz

Feltûnt nekem az alacsony, bajuszt viselõ férfi, amikor délutánonként a kórház kertjében sétált. Már a harmadik hetet töltöttem a kórházban, és minden délután láttam. Ebéd után jött le a kertbe, lassan végighaladt az aszfaltozott sétányon, aztán a vörös salakkal telehintett ösvényen folytatta útját. Pihenés nélkül rótta az utat, hol komótosan, hol nekilódulva, szinte futólépésre, sõt ügetésre váltva - még nézni is fárasztó volt. Másfél óra múltán megtorpant, s mint akinek valami az eszébe ötlik, összeráncolta a homlokát, majd elindult visszafelé, és az idegosztály lapos pavilonja mögött eltûnt. Nap nap után megismétlõdött ez.
    Egyik délután szakadt az esõ. Fiatal ápolónk elmesélte, hogy egy kottyant beteget erõszakkal kellett behurcolni a kertbõl, mert az csak járt-kelt-futkosott, mint akinek egy kerékkel kevesebbje van, s közben persze bõrig ázott.
    - Egy alacsony ember volt nem? - kérdeztem. - Ritkás hajú és barna bajuszos.
    - Igen - bólintott. - Olyan a bajsza, mintha dohánylébe mártogatná.
    Néhányan érdeklõdve odajöttek, kiderült, hogy mások is felfigyeltek a furcsa emberre. A fennjáró betegek élte egyhangú a kórházban, figyelmüket nem kerüli el egy ilyen csodabogár.
    - Úgy látszik, bolond - vélte az egyik beteg, pirospozsgás, magas öregúr, akin sem a kora, sem a betegsége nem látszott meg. - Bolond - mondta. - Pontosabban kretén. Bár az is lehet, hogy csupán bogaras.
    - Igen, az is lehet - helyeselt az ápoló -, de én azt hiszem mégiscsak bolond. A bogaras ember önzõ és hipochonder. A hipochonder pedig még a friss széltõl is óvakodik, nemhogy zuhogó esõben mászkálna.
    A szóban forgó, bajuszos férfi másnap délután is megtette szokásos sétáját. Ügyet se vetett ezúttal különösen vizsla és ellenséges tekintetünkre, amellyel minden mozdulatát figyelemmel kísértük. Késõbb abbahagyta fáradhatatlan ügetését, megállt, kifújta magát, a homlokát ráncolta, majd váratlanul fölment a laboratórium feletti teraszra vezetõ csigalépcsõn. Ott aggodalmasan körülnézett. Azután rémítõ fintorgások közepette leugrált a hosszú lépcsõsoron. Csak ezután indult el vissza, az idegosztály lapos épülete felé.
    Most már semmi kétség nem fért hozzá, hogy félkegyelmû.
    - Látták, micsoda pofákat vágott? - kérdezte egyik szobatársunk, a gyomorbajos ügyvéd diadalmasan, ám kissé sápadtan a kiállott izgalomtól. - Ránézni is rossz volt. Eltorzult az arca, állatias kifejezés jelent meg rajta.
    Azt feleltem erre, hogy aki fintorog, annak eltorzul az arca. Az állatias kifejezést tagadtam. Volt, aki nekem adott igazat, volt, aki az ügyvéd igazát bizonygatta.
    A pirospozsgás öregúr görbén nézett rám. - Maga védi? Látom, nem volt még dolga bolonddal. Anno dacumál, a háború elõtt... még a most elmúlt átkost megelõzõ átkosban egy ilyen õrült, ugyanilyen, külsõre jámbor figura fel akarta gyújtani az apám kis kötöttáru-üzemét... Kis híján múlt, uram, hajszál híján...
    - Hérosztratosznak képzelte magát - bólogatott egy új beteg, latin-magyar szakos tanár. - Az ön édesapja efezoszi kötödéjének felgyújtásával óhajtotta nevét az utókorra örökíteni.
    Az öregúr meg az ügyvéd kikerekedett szemmel bámult rá. - Hérosztratosz! Ez az! - kiáltotta az ügyvéd. - Hiszen az arcára van írva. Egy ilyen még a kórházat is képes felgyújtani, vagy mit tudom én... Belopódzik a konyhába és mérget csempész az ételünkbe.
    - A számból vette ki a szót - bólintott ünnepélyesen a pirospozsgás. - Én a magam részérõl nem lepõdnék meg, uraim, ha vacsora után görcseim támadnának.
    Mondhatom, hogy az ellenszenv rohamosan növekedett az ismeretlen beteg iránt. A vérmesebbek félhangos megjegyzéseket tettek rá a kertben, gúnyolták, szapulták, kötözködtek vele, a gyomorbajos ügyvéd, nem tudván türtõztetni magát, egyenesen a lába elé köpött. A dohánybajuszos vagy nem vett észre semmit, vagy nem hagyta magát provokálni, zavartalanul végezte rendes napi ügetéseit, ugrálásait - mindenesetre birkatürelme lehetett. Ennek ellenére félõ volt, hogy némelyek nem tudnak majd uralkodni magukon, és betegség így, betegség úgy, alaposan helybenhagyják. Mások úgy döntöttek, hogy haladéktalanul felkeresik a kórházigazgató fõorvost, és erélyesen követelni fogják, hogy ne eresszék ki az idegosztályról Hérosztratoszt.
    A tervezett tiltakozás azonban füstbement, mivel váratlanul megjelent körünkben maestro Vendel Izsó. Vendel Izsót tolókocsin gördítette közénk a nõvérke, és õ hamarosan lelohasztotta az izzó kedélyeket, méghozzá bölcsen, derûsen, finom mosollyal, ahogy egy tisztességben megõszült zenetanárhoz, több jeles vonósnégyes és zongoraszonáta szerzõjéhez illik.
    - Csak el ne siessék a dolgot - dünnyögte eltûnõdve. - Javakorabeli emberrõl van szó, ha nem csalatkozom.
    - Javakorabeli ember is lehet hülye - fortyant fel a pirospozsgás.
    - Igaz - intett szelíden Vendel Izsó. - A kettõ nem zárja ki egymást. Megengedem. Hanem mi bizonyítja, barátaim, hogy az illetõ valóban elmebeteg?
    A kérdés oly naivnak tûnt, hogy a gyomorbajos ügyvéd a térdét csapkodta és hisztérikusan felkacagott.
    - Jó, jó - motyogta elpirulva a maestro, és áttetszõen keskeny, kékeres kezét fölemelte. - Önök, uraim, minden bizonnyal alaposan megfontolták szavaikat, ezt nem vitatom. De még a bölcsek is megtévednek olykor. Megengedik, hogy elbeszéljek egy történetet? Ismerek egy idõs férfit. Kiváló elme. Ha nevét fölfedném, önök is osztoznának a véleményemben. E férfiú, ki egyike legjobb barátaimnak, nemrégiben ágynak esett, kórházba került. Betegsége hosszúnak bizonyult, s testi gyötrelmeit lelki gyötrelmek súlyosbították. Felnõtt leányai vannak, sudárak, mint a jegenye, hamvasak, szépek, akár a frissen szedett gyümölcs. Ám a lelkük közömbös. A mondott hosszú hetek alatt egyetlen egyszer sem látogatták meg szegény apjukat, oly alávalóan bántak vele, mint a nagy Miltonnal gonosz leányai.
    - Szívtelenség - mormogta a tanár, akit Milton említése, úgy látszik, szíven ütött.
    - Ön mondja ezt? - támadt rá valaki. - Önök, pedagógusok nevelik ezt az ifjúságot...
    A pirospozsgás csírájában fojtotta el a küszöbön álló vitát. - A mai ifjúság romlott és erkölcstelen. Ebben megegyeztünk. De mi köze ennek a mi veszedelmes õrültünkhöz? Nem fejezte be, uram.
    A maestro apró szemével fájdalmas pillantást vetett rá.
    - Ó, lehet, hogy igaza van - sóhajtott. - Reméltem pedig, hogy szavaim elég világosak, és nem szükséges kisszerû magyarázkodásba bocsátkoznom.
    - Bocsátkozzék csak, bocsátkozzék, kérem - sürgette ingerülten az ügyvéd. - Én kizárólag tények elõtt hajlítok térdet.
    Vendel Izsó bólintott.
    - A barátom, akirõl szóltam - Nézett maga elé -, délutánjait rendesen a kórház kertjében töltötte. Egy hosszú-hosszú sétány volt ott, kétoldalt fáktól, padoktól övezve. Hányszor járta meg ezt a sétányt! Hányszor, de hányszor, uraim! Fáradhatatlanul, reménykedve... Vastag lencsés szemüvegével, mert szinte teljesen vak volt, minduntalanul a padon ülõk arcába meredt, néha hirtelen utánasietett egy-egy nõi alaknak, hátha hûtlen leányainak egyikét pillantja meg végre-valahára... C'est tout.
    Azt, hogy c'est tout, már szárazon vetette oda, egyetlen heves karmozdulat kíséretben, amitõl elbeszélése egyszerre drámai és félreérhetetlen lett. Néma pillantása már nem volt átszellemült, mint a történet mesélése közben, hanem vádlóvá és szúróssá vált.
    Hogyne értettük volna!
    Elvörösödtünk, a pirospozsgás zavartan krákogott, a tanár köhécselt, csak a fekélyes ügyvéd meredt bután maga elé, kezét gyomrára szorítva.
    Azután felkiáltott.
    - Nyilvánosan fogom megkövetni - jelentette ki. - Az önök jelenlétében, uraim! Ennek ez a rendje és módja...
    Erre azonban nem került sor. Hérosztratosz eltûnt. Másnap már nem láttuk, harmadnap sem. Soha többé. Az ügyvéd ágynak esett, és állapota annyit romlott, hogy operáció várt rá.
    A tagbaszakadt, fiatal ápoló jött érte. Kinn, az elõtérben még végigszívta félig égett cigarettáját.
    - Emlékszenek még arra a buggyant, sétálós betegre? - kérdezte közben.
    - Hát mégis bolond volt?
    Az ápoló legyintett.
    - Már ki is engedték  szippantott még egy utolsót, és a cigarettát a köpõcsészébe fricskázta. - Megjegyzem, én mindjárt gyanítottam, honnét fúj a szél. Az idegosztály mögött ugyanis ott az urológia. Még hogy bolond lett volna? Jóságos isten... a betegsége volt bolond! Vesekõ. Azzal aztán addig járkál meg ugrál az ember, míg ki nem jön belõle, ha szerencséje van. Mondom hát, bolond egy betegség...
    Nevetett, a fejét csóválta, és ment az ügyvédért, hogy levigye a mûtõbe.