CSALA KÁROLY

A haditudósító kertje

Don McCullin fotográfiájára

Köd alatt, köd elõtt, gyér fácskák közt,
sövénytõl távolodóban,
ér vize világlik:
ez a kert és az õsz vége egyben,
szomorú új dimenzióban.
Tájidõ teremtõdik.
Természet és szemlélõ természete
folyik egybe itt,
maradandón.
Visszavonultság.
Hajdani csaták a képen kívül rekedtek.
Emlékük kirekeszthetetlen.
 

A hadihalál szólásaira

Fûbe harap.
Ins Grass beissen.
Mordre la poussière.
To bite the dust.

Német és magyar fûbe harap,
angol és francia porba -
nem mindegy tán?
Fû s por marad,
s kerül a katona
füves vagy poros földbe.

Az élet: ívelõ görbe,
s hogy megéri-e,
a mások életén mérhetõ le.
Hitte temérdek, hogy õ a dicsõ,
s élt értéktelen.
Más csak küszködelemmel
bírta halálig,
s érdeme tartós.

Ennyit a hõsi halálról.
 

Határok

Itt semmi rezdülés,
de pár méterre tõlem
jár a szél.
A láthatatlannak is van határa,
a hallhatónak is pontos határa,
sõt a halhatatlanságnak is,
csak ritkán vesszük észre,
mert vígan átjárkálunk
oda-vissza egyik
és másik oldalára.
 

Mesebeli

"Magamtól is el tudok szomorodni,
Ahhoz nekem nem kell a zene."
Caspar Hauser

Gyalog jött a hintó, s poroszkált véle
egy koszfészekalja jómadár,
habverõlegények a prosztográfiáról,
tej- s kiflipénzzel pár obsitos huszár

A labdarúgó száz kötetre rúgott,
a hentes húsbavágó témákról beszélt,
egy mérgeskígyó szólt maró modorban,
bõsz pártelnök cikkantott elmeélt.

És fejét vették ott a káposztának,
és mondták egy-két egyednek: "Egyed!"
majd katasztrófára akasztották,
strófán nem lelvén kötelet.
 

Világok és némelyek

I. (múlt)

csupa nem volt a világ
az ember nem tudott
nem akart
nem szólhatott bele
a legeslegtöbb történésbe
s a roppant
sok nembe
végül beleroppant

II. (jelen)

az ember
csak
bámul mint egy fényképezõgép
ha pillanatnyi kattanásra vár
nem áll meg szépen elõtte
ahogy illenék
rosszalkodik a világ

III.(jövõ)

a világ nem jõ vezetéken
a világ csupa kóboráram
jó lesz vigyázni vele
nem árt az óvatosság
 

Idézetek B. Traventõl

I. A közszolgálat

Ha mi
nem kötünk üzleteket…
ha nem mi
kötünk üzleteket -
kötnek mások.
A világot ki kell szolgálni.
Meg is fizet érte.
Mi a világért
Nem vagyunk felelõsek.

II. A kormányzás

A kormányzást
nem azért tartják
mélységesen rejtelmes
mûvészetnek,
mert csakugyan az,
hanem hogy…
az egyszerû emberek
ne láthassák,
mily keveset kell tudni
és még kevesebbet érteni ahhoz,
hogy valaki kormányozhasson.
Mennyi hülye
kormányzott népeket
negyed
meg fél
évszázadon át...
fennakadás nélkül -
legföljebb csak
a halál horgán
akadt fenn.

III. A könnyzacskók föllazítása

Egy rendezett üzletmenetben,
amelynek nyereséget kell kimutatnia,
nem lehet
szólamok és világmegváltó eszmék
jogosságáról vagy jogtalanságáról
elmélkedni.
Ezt átengedik az idealistáknak,
akiket megfizetnek ezért.
Az ilyen frázisokat aztán
fölhasználják a filmekben,
amelyek föllazítják a könnyzacskókat
a kasszasiker érdekében.
 

Méltóságvesztés

Az óbudai munkás pontosan olyan, mint a gdanski,
a Le Havre-i is rém hasonló a newcastle-ira.
És amikor életük fuccsba megy, a hajógyár bezárva,
méltóságukat egyformán veszik el tõlük
francia, lengyel, angol vagy magyar földön.
 

Õk!

Az úr, aki magát
s a maga faját
áltatja és méltatja,
nem úr,
csak álúr, álorcában,
az úri alûrök országában.
S még jó.
Az volna csak a borzalom,
ha álcáját letéve,
valódi úrnak bizonyulna,
mint csóvás elõdje.
Akkoron nem rajta
röhögnénk kínunkban,
ám rajtunk, kínunkon röhögnének.
Õk.
Az urak.
A valódiak.
A Dózsa-égetõk.
 

Amióta

I.

Amióta Arturo Ui
szabad választásokon
kormányra jutott,
nem kellene illúziót táplálni
a szabad választások iránt.

Amióta Arturo Ui
szabad választásokon
szabad kezet kapott,
nem kellene reményeinket
a szabad kezekbe vetnünk.
Amióta Arturo Ui
szabadon választható,
nem kellene talán
éppen õt választani.

II.

Amióta Arturo Ui
hatalmon van,
megválogatja barátait.

Amióta hatalom van,
Arturo Uit
kiválasztják barátai.

Jobban kellene vigyázni,
barátaim,
a kiválasztottakkal,
és mindenekelõtt
a kiválasztókkal.
 

Talán

Kérdés, hol a mában az a holnap,
hol a népek tejben-vajban lubickolnak,
ahol minden embert gyámolít a másik.

És hol a jövõben az a hol volt,
hol nem volt, amire már senki sem
gondolt,
pedig beszéltek róla szájszakadásig?

Talán van kérdéseinkre válasz,
csak éppen a kor most mindent
összenyálaz,
amit régen írtak nagyszakállú bácsik.
 

Majd

Errõl mostan csakis ennyit,
errõl mostan szót se többet:
kertész ha egy árkot megnyit,
éled majd, mi eddig töppedt.
 
 

HORVÁTH EÖ TAMÁS

Rácz Mihály balladája

Vasúttal szeretett volna érkezni. Sokszor elképzelte, milyen az, mikor elszalad az a rengeteg erdõ, rét, bucka az ember szeme elõtt. Az egész Magyarország. Álmodott is tán ilyet. Amúgy tudta: soha fel nem ülhet rá, az csak igen nagy uraknak van. A magafajta gyalogoljon, járjon lovon, ha módja engedi, szekéren esetleg, ha végképp nem bírja.
    Úgy esett mégis: végigtalpalni az országot, mezítláb, mert a szabaduló fogolynak csizma nem jár.
    Odafele is csak gyalog volt, vonszolni magukat keresztül a lucskos, felázott országutakon, egymáshoz láncolva, négyszögben a zsandárok. Keservesebb útja nem is volt talán, nemcsak a szégyen, a falvak népe, mezõn álldogáló csordások, juhászok ahogy megbámulják õket, hanem egymás közelsége: egyik a másikának - mit tud tenni - kínjára van a szuszogásával, fészkalódásával, nézésével.
    Visszafelé a por. Egész Magyarország merõ por, csontjáig száraz, mállott föld. Mikor esett itt utoljára? Lehet, hogy azon a keserves õszön. Meleg a por, kétség nélkül, mégsem ugyanaz, mikor télen nekitámasztja talpát a boglyakemencének.
    Keresztülvergõdni ezen a por-országon. Ugyanúgy, mint azon az õszön, mikor mindenki kint állt õket bámulni. Most senki sem fordul meg utána. Fel sem tûnnek már senkinek a szabadult rabok. Azokban a napokban minden és mindenki - a szántóföldek, erdõk - megállt egy pillanatra: erre jönnek az összefogdosott bujkálók. Elszáradtak azóta a rettenetek is. Igen nem jó most mezítláb hazafelé menni.
    Talán van még egy mód ha nem is visszacsinálni, ami azelõtt volt, de valahogyan kiverekednie magát ebbõl az országnyi sivárságból. Akárhogy is van hiába nem azért zárták be, mint a közönséges zsiványt, mégiscsak börtönviselt ember. Hónapok, évek is elmúlhatnak úgy, hogy a köszönését sem fogadják az otthoniak. Nemigen tehetnek róla. Sokáig kell még a kocsmában magányosan üldögélni, míg oda-odabiccentenek.
    Jaj, nagyon kellett volna, hogy vasúttal jöhessen. Átnyargalhasson azokon az állomásokon, amelyek a keservet, a gyalázatot jelentették. Felülrõl, kívülrõl látni ezeket a helyeket, tájakat. Megszabadulni saját lába nyomától, amely a sárba, a langymeleg homokba ragadt örökre. Nincs az a hó, az a szél, amely elmoshatná, szétfúhatná.
    És attól, hogy odaútban együtt voltak még Holló Imrével.
    Sokszor elgondolta már, hogyan áll oda Hollóék elébe. Csak megbékéltek, meg aztán nem is õ a hibás. Egyiküket sem kellett verbuválni, mikor kitört a háború. Csak eszükre tértek, csak nem õt okolják...
    Szinte várták a zsandárokat. "Soká nem mehet így, temette Imre a reményt. Bujkálunk még egy hétig, kettõig. És azután?" Fiumébõl átszökni Triesztbe, fellopózni valami hajóra. Hallották innen-onnan, Kossuth is odaát van. Csak hát féltek bárkit is megkérdezni: melyik az út Trieszt felé, hol is találják Amerikát.
    A nádasba vették be magukat, zsiványok nem akartak lenni. Fáztak, féltek: ki látta meg, ki lesz hajlandó feladni õket. A csárdásnék mosolyában mindig is lapult valami kibogozhatatlan. Aztán egy csípõs hajnalon elfogyott a kenyér és a számos terv a menekülésre. Amerika túl messze került két bujdosó honvédtisztnek.
    Nem mertek egymásra nézni. Tudták, keresik õket, a többi bujdosót, és ott, az úton vannak a legkevésbé biztonságban. Egyiknek sem volt elég ereje visszafordulni, bevetni magát a sûrûbe.
    A falut közelítette már.
    Meg kell, hogy nyugodjanak benne: senki sem okolható a történtekért. Õ sem tehet mást, bezörget hozzájuk, elejbük áll, még akkor is, ha már mindent tudnak.
    Ugyanarra gondoltak akkor mind a ketten: azt a néhány évet ki kell, és ki lehet bírni, hogy hazamehessen az ember, elkezdhessen újra élni, tenni valamit. A dolgok másképp formálódtak. Egy napon már nem volt ott Holló Imre a rabok ritka sétáin az erõd belsõ udvarán. Betegség is elvihette, de az sem volt nagy csuda, ha valaki öngyilkos lett reménytelenségében.

Az öregasszony igen furcsán nézett vissza rá.
    - Én vagyok a Rácz Mihály.
    - Olyat nem ismerünk.
    Ettõl félt. Hogy mégsem képesek felejteni, megbocsátani. Magyarázkodni sincs sok értelme. Ha egyszer úgy döntöttek: harag.
    - Igazán sajnálom, ami az Imrével esett. Ha közelében lehettem volna...
    - Nem tudom, kirõl beszél. Nem lakik, soha nem is lakott itt semmiféle Imre.
    - Holló Imre. Akivel együtt álltunk be Kossuthoz katonának. Együtt fogtak le minket. Isten látja lelkemet, nem tehetek róla, meghalt a rabságban.
    - Összetéveszt valakivel. Nincsenek itt Hollóék. Sem most, sem azelõtt.
    Gál Anna néni mindig is erõs volt. Nem lehet, hogy ennyire eszét vette a fájdalom. Nincs ez rendben.
    - Jól tudja, Anna néni, nem azért jöttem, hogy felbolygassam az elmúlt dolgokat. Ha most elbújnék, nem lennék tisztességes ember. Még akkor sem, ha ez most semelyikünknek sem jó.
    - Hagyjon békén az úr! Érthetõen beszéltem: soha nem éltek itt Hollóék. Menjen el, és ne zavarjon minket.
    Csak a por, végig a nagyutcán a por. Mégis mit lehetett várni? Behívják, leülnek pohár bor mellé, és ami megesett, végképp kisimul a feledés lepedõi alatt? Hazamegy most, beveszi magát a pincébe, napokig részeg lesz, aztán csak nekiindul valahogy. Fáradtabban, nehézkesebben talán, de az a dolgok rendje, hogy a fájdalmak, csúfságok idõvel emlékké fakuljanak. Aztán valamiképp mégiscsak helyén van Anna néni megbocsátani nem tudása. Imre egyetlen gyermeke volt. Bármeny-nyire is nem érhetõ fel ésszel: megeshet, hogy magával cipeli a sírba ezt a nagy keservet.
    És furcsák voltak, akik szembe jöttek vele a nagyutcán. Fogadták is, nem is a köszönését Mintha egy másik faluba tévedt volna. Maga a ház is. Az otthoni, mintha mégsem talált volna haza. Az udvaron egy idegen tett-vett. Apja cselédet, bérest sohasem tartott.
    - Kit keres?
    Adjonisten helyett.
    - Mihály vagyok. Szóljon be már édesapámnak.
    - Miféle Mihály?
    - Rácz Mihály. Fogságból jöttem haza.
    - Ne bolondozzék! Nem tudunk semmiféle Ráczról.
    - Márpedig itt minden Rácz Györgyé. Mi van vele?
    - Ha mondom, nincs itt, és nem is volt semmilyen Rácz. Se György, se Mihály.
    A ház, a telek az enyém, mióta világ a világ. Nem tudom, mit akar, de okosabban tenné, ha odébbálna.
    Világos beszéd volt. Takarodjon hazulról. Mert a ház, a kert az alig-alig megfogható változások ellenére mégiscsak ugyanaz maradt.
    - Azért körülnéznék itt. Hiszen mindent ismerek, csukott szemmel is megtalálnám a dolgainkat.
    - Nem néz körül. Semmi keresnivalója itt, hordja el magát, de rögtön!
    Azzal füttyent. A komondor, aki nagy vicsorogva elõjön, az is ismerõs.
    - Betyár, Betyár, hozzám gyere - szólongatja.
    De a kutya sem hallgat rá. Felhúzza az ínyét, morog, acsarog veszettül.
    Azért nem állja meg, hogy vissza ne szóljon a kapun kívülrõl. - Meglássa, visszajövök még. Akkor majd kitudódik, kinél az igazság.
    - Azt merje megpróbálni! Teszek róla, hogy többé be ne tegye ide a lábát.
    Fel nem lehet érni ésszel. Hogy a Betyár se... Valami nagyon nagy bajnak kell lennie. És a falubeliek is, ahogy visszaköszönnek. Tétován, röstellkedve. Mintha mindegyik arc azon iparkodna, hogy mégse tûnjék ismerõsnek.
    Arra gondolt, a jegyzõ eligazít majd mindent. Csak nem veszítette el az eszét a négyévi várfogság alatt. Akadt olyan is. Kinek ilyen, kinek olyan bolondériája támadt. Õ magáról azt tudta, hogy nincs egyéb kívánsága, mint hazatérni, és emberként élni tovább, ahogy a körülmények engedik. Egy egész községet nem lehet elvinni a helyébõl!
    - Álljon meg! Maga hová megy?
    Ha zsandár szól, ezt már megtanulta, nem szabad gondolkodni. Különben sem helybeliek. Kivétel nélkül más vidékrõl hozzák õket. És költöznek is igen hamar, mielõtt az ottaniak megszoknák õket.
    Az is egy külön tudomány: úgy felelni nekik, hogy a tisztelet, az alázat is meglegyen, és az emberség se vesszék el.
    - Kérném, én a jegyzõt keresem.
    - Maga oda nem megy. Megértette?
    - Mi rossz volna abban, megbocsásson kérem, ha beletekinthetnék a mátrikulába. Csak megtudhatom: vagyok-e, vagy sem?
    A pofonra nem számított. Pedig tudta: zsandárnak, porkolábnak hamar jár a keze. És erõsen. Lám, ott hever a porban, és rendesen fáj a feje.
    - Megértette. Sehová nem megy maga.
    Nem haragos a zsandár. Ott magasodik fölötte, nyugodtan szemléli, ahogy tápászkodik, veri le a port a ruhájáról.
    - Megértette?
    - Megértettem, kérem alássan.
    Ezt is a rabságban tanulta. Nem nézni a fölötte állónak a szemébe. Akkor sem, ha neki van igaza. Az igazság, akárcsak a szerencse, forgandó mostanság.
    A másik pofont végképp nem várta. Mit tett, mit felelt helytelenül, hogy ismét a kegyetlenül száraz magyar földet kell boldogítania?
    - Azért mondom! Meg ne próbálkozzék semmivel. Legjobb, ha úgy, ahogy van, kimegy ebbõl a faluból.
    Újra tápászkodik, gyanakodva, hunyászkodva. Megüti-e harmadszor is? Már sejti, mit akar tõle. Meg ne fontoljon, be ne lásson semmit. Csak féljen. Féktelenül, akár az állat.
    Kívül-belül szégyen. Soha, mióta az eszét tudja, nem szólt, nem tett olyant, amivel ezt érdemelte volna. A rabság. De az más volt. Ott más is, õ is kapott pofonokat.
    Ott nem számított, ki vétkes, ki nem. A zsandár már elment. Nem emlékezett sem az ábrázatára, sem a hangjára. Csak a két rettenetes arculcsapásra. Ugyanarra az oldalra.
    Nincs választás, el innen. Legalább egy bizonyos: nem hagyta el az ép esze. Valakiknek valamiért nagyon fontos, hogy ne legyen ott, ahol lennie kell. Jó volna kitudni ennek az okát, de úgy néz ki, ezt sem igen tanácsos. Hát legyen. Vissza se néz, ha elhagyja a falu határát. Bemegy a kocsmába, iszik egy utolsót, aztán keres egy más vidéket, ahol legalább a saját nevét bírhatja.
    Meg is bánta rendesen. Mert akik ott ültek - nem sokan, nem is kevesen - mindannyiukon látszott, hogy bárhová elkívánnák. És csak a pillanatot várják, hogy ezen kívánságuknak öklükkel is nyomatékot adjanak. Nem, mégsem oldaloghat el úgy, mint a kõvel meghajított csavargó eb. Ha már ott áll az ajtóban, beljebb is kerül. Nem keresi, hogy bármelyikkel tengelyt akasszon, de egy ital bor még jár itt neki.
    A kocsmáros hirtelen maga sem tudta mit tegyen. A pénz már ott feküdt elõtte, és kezét bizonnyal a megszokás vezette, besöpörte az egészet egy önkéntelen mozdulattal.
    Ezt a meszely bort még megissza, ennyi dukál. Csendben, tisztességgel, anélkül, hogy bárkit magára haragítana. Ott állt elõtte a pohár is.
    - Eltakarodjék innét!
    Lehetett vagy fél fejjel kisebb, aki elébe tolta magát. Ha egyedül lett volna, ha nem számította volna olyan biztosra, hogy amazok a háta mögött ökleikkel, csizmatalpaikkal megtámogatják... Ezért köpött ki magából minden szót olyan pimaszul.
    - Elõbb megiszom az italomat. Aztán megyek.
    Szándékkal nem a kisebbhez beszélt. Feldöntötte volna, ha nagyon akarja. De a többi igen furcsán ült a helyén. Vagy félig állt inkább.
    - Maga semmit sem iszik. Meg ne lássuk itt. Se most, se ezután.
    A mitugrász járatta továbbra is a száját. Tán a katonaságot sem próbálta még.
    - Márpedig ez ki van fizetve. Sehol olyan nincs a világon.
    - Ki van fizetve? Mi van kifizetve? Semmi sincs kifizetve!
    Azzal egy mozdulattal leteremtette az asztalról a cseréppoharat. Ott csillogtak még egy ideig a döngölt padlón a kadarka cseppjei. Mindenki talpon volt.
    Arra gondolt, mikor kifelé ballagott a faluból, hogy talán így a legjobb. Semmi sem köti már oda. Meglehet, jó volna tudni, ki akarta, kik akarták így. Ámbár ez is olyannak tetszik, mint a többi tilos, megnetudd dolog. Jobb, ha az ember sohasem jön rá a nyitjára. El, szó nélkül egy más vidékre, ahol senki nem ismeri, ahol lehet még Rácz Mihály is.
    Azon a napon, mikor reákattant a cellaajtó, lelkét is bezárta. Négy esztendõre.
    Valaki más, nem õ, aki odabent van. Nevét, arcát kint hagyta a szabad életben. Megszokni? A Poklot is meg lehet szokni. Aki nem ég benne hamuvá egy perc alatt... A rabságot (az õ rabságukat) éppen ilyennek találták ki. Ne legyen többé szabadulás. Az íratlan és megírott szabályok, szokások, kopogások a falon, a kificamodott, kétértelmû fogoly-szavak mind ezt hívattak belekalapálni a lelkekbe.
    Voltak, nem is kevesen, akik számlálták a napokat, telerótták a cella falát. Ott nincs idõ. És általában semmi sem ugyanaz. Próbálkozni sem szabad, hogy odakintrõl bármit is becipeljen magával az ember. El is vesznek azok derekasan, mire kitelik a büntetés.
    Arra gondolt, hogy mindenre fel kell készülni. Vagy ha nem is mindenre, mert az lehetetlen, legalább annyira, hogy ne vádaskodjék élete végéig maga ellen, ha mégsem lesz képes talpon maradni. Azon a napon mikor rákattintották a cellaajtót.
    Felkészülni, hogy a falakon belül kérõdzõ barommá vagy vadállattá válik. Hogy bármiképp rejtõzzék, nem menekülhet meg semmitõl. Arra, hogy mindez örökké így lesz. Hogy az égvilágon senkit sem zavarnak, senkit sem érdekelnek ezek a dolgok.
    Legeslegvégül: felkészülni arra, hogy a kapu egy napon mégis kinyílik, és ki lehet rajta lépni.

    - Álljon meg! Álljon meg már!
    Valaki futott utána. Most már mindegy.
    - Ne tegyen úgy, mint aki nem hall! Ugye, maga a Rácz Mihály?
    - Ha amonnan jön, akkor nem én vagyok.
    - Ne bolondozzék! Magának mindenképpen meg kell bocsátania nekem.
    - Az megvolt már. Nem haragszom én senkire sem.
    - Az a többieké. Mindenkié. De én nem osztozom velük. Nekem, egyedül csak nekem kell a bocsánat.
    Lihegett. Talán ismerõs volt. Talán mégse. Most, hogy semmi köze hozzájuk.
    Õk akarták, õk pofozták bele. Mint Rácz Mihály, õ már nem létezik. Vagy éppen: õ az egyetlen Rácz Mihály a világon. Máskülönben ennek az embernek is elvehetnék bármikor a nevét, arcát.
    - Mondja hát! Mi a teher a lelkén?
    - Én árultam el magát. Magát meg a komáját, a Holló Imrét.
    Egyszuszra hadarta el. Sóhajtott utána hatalmasat.
    - Értsen meg, az Isten szerelmére! Hetek óta jártak ránk a zsandárok. Ha én nem mondom be magukat, megteszi más. Nem kell azt gondolnia, hogy jól van ez így, csak lássa be, mi is élni akarunk, és maguk, a magukfajták hozták õket a falut zaklatni.
    - És mind így akarta? Vagy sokan legalább?
    - Nem. Egynek sem volt elég bátorsága. Azt leste-várta mindegyik, akad-e olyan gané, aki beárulja magukat. Csak ne õ legyen. Valaki más, aki után ki lehet köpni. Csak vágja már sutba valaki a becsületet, hogy megszûnjenek az állandó faggatások, erõszakoskodások. Hogy felsóhajthassanak: hála Istennek nem én követtem el.
    - De ugye, nem remélte, hogy ezt meghálálják magának.
    - Azt reméltem, hogy elfelejtenek. Kitörölnek maguk közül, mintha meghaltam volna. Eltûnök innét. Nemcsak a faluból: az egész világból. Elmegyek erdõbe, hegyek közé. De nem eresztettek. Ahogy szóltak hozzám, ahogy félrefordították a fejüket, mielõtt köszönhettem volna. Nem mehetek el, míg ki nem fizettem mindent. De az én számlám ki nem telik, tudom, míg a világ a világ.
    - És mi az én bûnöm? Ha már nincs itt helyem, senkinek a vétkeit ne cipeljem.
    - Azt csak hiszi. Ne gondolja, hogy minden úgy lesz, mint az elõtt, ha kihúzza innét a lábát. Nem tud maga semmit.
    - Nem is akarok. Elveszett ez a falu. Nézze csak a port! Mikor volt itt esõ utoljára? Nem esett még az idén, ugye?
    - Nem, nem futhat el csak úgy! Mindent tudnia kell. Miért nincs ez a falu, mikor van? Semminek nem lett vége ugyanis, mikor elvitték kettejüket. A zsandárok sem mentek el, és a lelke sem könnyebbedett egyikünknek sem. Amit elkövettünk egyszer, azt örökké megtesszük. "Így kívántam én is" ez bökte mindannyiunk lelkiismeretét. A harag, a megvertség, a szégyen, amit valakik, nem tudjuk, a nyakunkba borítottak. Hát elég! Többé nem leszünk, ezt találtuk ki. Nevünket, szavainkat, az egész falut levetjük magunkról. A maga szüleit kergették el elsõnek. Megmondták, rájuk gyújtják a házat, ha nem mennek. Ez még mindig jobb, mint magunk elõl bujkálni. A Hollóék azért maradhattak, mert Imre meghalt. De szólni senki sem szól hozzájuk. És senki, senki sem az, mint az elõtt. Ez egy másik falu.
    - Tehát nem én tévedtem el. A falu. Úgy látszik, örökre.
    - Nem beszélhet így! Nincs joga hozzá! Magát bezárták. Megfizetett mindenért, bár megeshet, vétke sem volt. De mi itt maradtunk. Hogy miért, magunk sem látjuk át. Ezért kell a bocsánata. Csak nekem. Egyedül.
    - Nem tehetem. Ahhoz, hogy magának megadjam, tõlük kell, hogy elvegyem.
    - Hát vegye el! Talán megérdemlik? Semmi rosszat nem tettem nékik, mégis letagadtak. Egyedül azért, hogy saját magukat is letagadhassák. Mert mindenki egyet akart: legyen vége. De hamissá, utolsóvá válni nem volt semelyiknek sem merészsége. Magamra vettem a bélyeget. A mindenkiét. A bárkiét. Ezért jár nekem a megengesztelõdés. És senki másnak.
    - Tudom jól, mit kíván. A maga feloldása ott van náluk. Az övüké pedig magánál. Ez minden.
    - Értse meg, nem szólnak hozzám, és meg sem hallgatnak.
    - Pedig így van értelme. Amíg nem hajlandók feltörni hallgatásukat, úgy kell élnie, mint a bujkáló latornak. És fordítva is. Amíg nem áll eléjük nevén nevezni a megesett dolgokat, addig õk is számkivetettek lesznek. Ahhoz, hogy egymás szavát vehessék, saját magukkal is tudni kell szóba állni.

Ólmos volt, fáradt a levegõ. A szél csak igen-igen lustán kavarta a port.
    Azon gondolkodott, visszatér talán, ha majd nagyon öreg lesz. Nem Rácz Mihályként, hanem csak úgy, valakiként, hadd lássa, azok akik vannak, megbékéltek-e magukkal. Lesz-e ismét neve a falunak? Lesznek-e még a régiek? Lesznek-e már újak?
    Egyre nehezebb, ragacsosabb lett a levegõ. Fel sem nézett. Tudta, hogy a közelben ott dagadoznak a viharfelhõk.
 


 
GYÖRE IMRE

A szép

"Szép az, ha az ember megoldja
a nehézségeket."
Brecht

Most már csupa szépség
lehetõsége van körülöttünk
kinn és benn. Kétség, nehézség.
Öklömnyi sódarabok hullnak
levesünkbe, hús és krumpli helyett.
Kenyerünkben ártatlan fellegek
rostjai sorakoznak, s már a kemence
tüze sem égeti õket. Mimikri, mindig.
A feltúrt utakon
versenyautók gurigáznak,
és mindegyikben, kivétel nélkül
Senna meg Prost ül,
vagy Schumacher Häkkinennel.
Tátott szájjal bámuljuk a dolgot,
hogy: hogy-hogy? Nekünk gyalog sem
sikerül átmászni az árkon?
Õk meg csak úgy? Röpüléssel?
Nem szólva ama belsõ
árkokról, gödrökrõl,
amiken naponta

át meg átal kell kelnünk.
Nappal és éjjel.
Nem szólva a csapdák
szövevényesnél szövevényesebb
titkairól. És sokan, túl sokan is
tudják ama trükköt,
hogy lehet egyik ujjunkat
a másikkal kitöretni,
hogy lehet egyik lábunkkal
a másikba belerúgni,
vagy egyszerûen csak
rátartani bokánkra.
Sok mindenünk hiányzik.
Így például fogunk is.

Meg a Szép. Ami nem volt,
ami nincs, ami csak lesz,
ha legyõzzük ezt a napot,
meg a többit,
amíg élünk.
 

VEREB MARA

Csak egy kis okoskodás

Ez a nap nem úgy kezdõdött, mint más napokon, a nyári hõséget leszámítva, ami már hajnalban éreztette gatyarohasztó melegét.
    Már javában pirkadt, mikor Gibic János állatorvos hazaérkezett. Egész éjjel egy vajúdó kutya mellett virrasztott. Nagy kutyabolond hírében állt városszerte. A kuncsaftoktól (így nevezi az állattulajdonosokat), ha felkeresik, nézné meg a beteg jószágokat, elõször is azt kérdezi: "Tehén, disznó vagy kutya beteg-e?" Elõbbi kettõre nem mindig ér rá, kutyákra bármikor.
    Már a dzsipjében ült kedvenc kutyájával, egy fehér-fekete foltos agárral.
    - Itt a halárus, doktor úr - hajolt be az elsõ szomszéd a kocsi ablakán.
    - Megyek. A hét végén jönnek a rokonok, s azt a parancsot adták, hogy csirkepaprikás helyett fõzzek egyszer már mást is.
    Ki köntösben ugrott, ki pizsamában a kapun ki, mikor meghallotta, hogy a halárus eszementen nyomja a dudát. Ez annyit jelentett, nincs annyi élõhal, mint amit megrendeltek.
    Margit néninek sem jutott, ráakaszkodott az állatorvosra, mivel õ kapta a legnagyobb halat. - Legalább a felét add át nekem ennek a hatalmas halnak!
    - Még mit nem! Miért nem állt sorba elsõnek? Virradatkor már úgyis a kapu mögött leselkedik az elsõ emberre, hogy az este magában rekedt pletykát elújságolja.
    - A szálka akadjon meg a torkodon, mikor eszed!
    A szomszéd nevetve nyúl a bicskájáért a zsebébe, és az állatorvosnak nyújtja. Gibic ökölbe szorított kezével a hal fejére csap, levágja a hal farkarészét, és a hal negyedét Margit néni kezébe nyomja.
    - Ennyit kap! Gyerekkoromban maga is csak egy szem cukrot adott egyszerre.
    Sokan kérdezték már tõle, mért éppen ezt a hivatást választotta. - Mindig érdekeltek az állatok. Õk nem tudják megmondani, mi fáj, hol fáj nekik. Azt az embernek kell kitalálni, az arra hivatottnak.
    Így mesélte egyik emlékét:
    - A gimnázium negyedik osztályát jártam, nagyon készültem az egyetemre.
    A nagybátyámék a mellettünk levõ házban laktak, s volt egy kedvenc kutyájuk, egy tisztavér puli. Azon a napon született, amikor én. Én ifjú voltam, õ már nagyon öreg. Hiába magyaráztam, hogy a kutyák, macskák éveit nem az emberekével kell mérni. Értette õ, mégsem törõdött bele, mert mindig azt hajtogatta: "Csak még egyszer látnám szaladni a Bundit."
    "Annak semmi akadálya. Ha még mozog, szaladni fog. Tolja csak ki a fészerbõl a tegnap vásárolt Bervo motorját! Azt mondta, ma próbálja ki. Itt az alkalom!"
    A pulikutyáknak az a természetük, tulajdonságuk, mindent fognak, ami forog.
    A nagybátyám nagy óvatosan kitolja a motorját, átkiabál hozzánk. "Most meglátjuk, mit tudsz, te nagyokos! Itt állok az udvaron a motorral, a kutya sehol!"
    - Gyújtsa be, és induljon el vele!
    Berúgta a motort, gyorsan levágott egy kört. A kutya a fészerben. Kezdte a másikat egyre dühösebben húzva a gázt kezdett bele a másik körbe. A Bundi kivágta magát a fészerbõl, elkapta a motor elsõkerekét. A rokon átbukfencezett a kormányon, s folytatta a földön, mint akinek jó kedve van. A Bundi ezzel be is végezte. Visszament a fészerbe, és kiadta a lelkét.
    Az anyám két hónap elteltével írta az egyetemre küldött levelében. "A nagybátyád még most kezdi visszanyerni igazi ábrázatát."

    Fülest kapott az este, nézzen körül a puszta szélé álló telepen, mert nagy disznóságok történnek ott a tehenek körül. Olyan aljasságok, hogy az ember zsebében kinyílik a bicska.
    A kövesúton úgy hajt, mint az õrült, hogy minél elõbb a telepre érjen. A földúti leágazásnál hirtelen vágódott ki elébe a teherautó. Gyorsan fékezett, a teherautó hátulja így is az árokba csúszott.
    - Hová ilyen sürgõsen, Gyuri uram? - Mert a sofõrben ismerõst fedez fel: Gubacsi Gyurit. - A nyakunkat töri mindkettõnknek!
    Gibic benézett a pótkocsi ponyvája alá.
    - Láthatja - mutat a sofõr a négy marhatetemre. - Az elnök utasítására a vágóhídra! Három az éjjel döglött meg, egy hajnalban. A rendelkezés mindenkoron az: ha már megdöglött a jószág, vágjuk el a torkát, hogy úgy látszódjék, kényszervágott.
    - Hatósági pecsét nélkül ezek a jószágok nem dolgozhatók fel, ember!
    - Mondja ezt az elnöknek, meg a górénak a húsfeldolgozóban.
    - Ilyen nincs! - Gibic alig fogja fel a hallottakat.
    - Már pedig van, láthatja - köp egyet a kövesút közepére Gubacsi.
    Szemben áll egymással a két ember. Nehezen lehetne megmondani, melyik a meglepettebb.
    - Segítem kihúzni az árokból a teherautót. Aztán forduljon meg, és jöjjön utánam...
    A gondozók akkor kezdik a mûszakot az éjjeliõr is ott marad még. Fogást csinált a doktor úr, lesz itt majd ne mulass!
    - Ilyen nincs! Még ebben a gyarló világban sem engedhet meg magának ember ilyet! - Nem tud napirendre térni a dolog fölött Gibic János.
    - Bizony van! - bólint akkorát Pál Jóska, hogy szalmakalapja leesett a fejérõl. - Ez a korszak túl tesz három Rákosi, meg hat Kádár-rendszeren. - Elõvette a táskájából az ennivalót, s míg a két gondozó ledobta a kocsiról a tetemeket, jóízûen falatozta a füstölt kolbászt.
    - A fene a gusztusodat! Van étvágyad ilyenkor zabálni? Az ember gyomra összeszorul - szólt rá elkeseredetten Gubacsi Gyuri.
    - Már miért ne lenne! - méltatlankodott Pál Jóska. - A marha tiszta jószág, életmentõ tejet ad, de csak akkor, ha nem döglesztik éhen. Neked se ezektõl szorult össze a gyomrod, hanem attól, amit csináltál. Kérsz egy falat kolbászt? Lehet, hogy ilyen marha is van közte - mutatott a földön fekvõ mozdulatlan jószágokra.
    - Te mit tettél volna a helyemben?
    - Egy kis okoskodással megoldhattad volna a dolgot...
    - Dögölj meg - fordult el Gubacsi.
    - Az a baj, emberek, hogy túl béketûrõk vagyunk. Azt csinálhatják velünk, amit csak akarnak. Egyszer oda kéne már csapni az asztalra, de úgy istenigazából - folytatta Pál Jóska.
    Jön az elnök új kocsiján. A minap vásárolta abból a pénzbõl, amit a belvíz után kapott. Több millió forintba került a sötét üvegû terepjáró. Az egyszerû, egyéves piros színû mára már nem felelt meg.
    - Régimódi volt - jegyzi meg az öt ember közül az egyik -, erre költötte a milliókat, meg a nyári szafarira.
    - Más még a nyári szabadságát sem kapta ki, ezek meg már megjárták külföldet.
    Csak egy embernek kell elkezdenie, a többi már megy utána. Mint csapból a víz, úgy folyik a panaszáradat.
    Az elnök úgy tesz, mint máskor, most sem száll ki a kocsiból. Lehúzza az ablakot de a szó torkán akad, mikor a teherautó végénél meglátja a négy elhullott jószágot. Hajtana tovább a terepjáróval, de az állatorvos útját állja.
    - Jó merész a doktor úr! - dicsérik az emberek.
    Utálják az elnököt. Húsz évvel ezelõtt ki tudja, honnan vergõdött ide. Az akkoriban mûködõ téesz munkát adott neki is, a feleségének is. A segge is kilátszott a nadrágból, most meg játssza a bárót. Fent hordja az orrát magasról beszél az emberekkel.  Mindenki tesz hozzá egy-egy mondat megrovást ellene.
    - Ezekrõl a jószágokról akarok veled beszélni - mutat a háta mögé Gibic.
    - Mi van velük? Nem látok én itt semmi különöset.
    - Értem! Neked mindennapi dolog az a disznóság, amit csinálsz!
    Az állatorvos feltépi a kocsi ajtaját, kirántja az elnököt az ülésrõl, rálöki a döglött tehenekre, és fejét azok kihûlt testébe veri. - Ezekrõl a szerencsétlenekrõl beszélek, te állat!
    Az emberek szedték ki az elnököt a keze közül.
    - Ne csináljon bajt magának, doktor úr! Nem éri meg! Több büntetést kap érte, mint egy rendes emberért.
    Tajtékzik az állatorvos, még akkor is, amikor a telepet járja. Szidja a gondozókat is, hogy miért nem szóltak neki.
    - Nem merünk mi már senkinek szólni. Nem tudjuk, ki milyen disznóságban van benne.
    - Nem lett volna szabad elengedni az elnököt - kapott a fejéhez Pál Jóska. - Egy kis okoskodással...
    - Megette a fene most már a kis és a nagy okoskodást is, mert az elnök már régen oda van héthatáron - dörrent rá mérgesen Gibic.
    Felmérte, végigjárta a telepet, ahogy õ mondta, de ebben a gazdátlan világban alig találna felelõst. Az igazi bûnös kihúzza magát, bûnösségét rákeni a vétlen, védtelen emberekre.
    - Mikor adtak abrakot ezeknek a teheneknek? - simít végig Gibic az egyik tehén gerincén. Csont-bõr szegény jószág.
    - Valamikor a tél elején - számolja visszafelé a hónapokat az egyik gondozó.
    - A terményt eladta az elnök. Ha még zöld lenne a legelõ... de azt is bérbe adta, a lucernát. Én mondom, az ember lelke szakad meg ezekért a jószágokért. Mint gyerekek a cukrot, úgy lesik az ember kezét, mikor adja már az ennivalót.
    - Hajtsák ki az állatokat a gyepre legelni! A mai napon ne fejjék meg õket! Ha az elnök okoskodna, vágják fejbe!
    Útja visszafelé, a húsfeldolgozó telephelyére vezetett. Úgy hajtott, mintha az élete függne tõle, habár sejtette minden erõfeszítése hiábavaló.
    Hatalmas lakattal lezárva a nagykapu. Bemenni nem lehet. Élõ sertésekkel megrakott kamion áll meg a parkolóban. Fiatal férfi ugrik ki a fülkébõl.
    - Miért zártak be? Tegnap lett letárgyalva, hogy ma hozok egy kamion szállítmány élõ állatot. Egész éjjel úton voltunk, az ország másik részébõl.
    - Jogos a méltatlankodása, de olvassa, mi van kiírva a kapu fölé! - mutatja az állatorvos.
    - A telep mûködése bizonytalan idõre szünetel. Ettõl nem lettünk okosabbak! - veszi elõ a mobiltelefonját, majd dühösen vágja a földhöz. - Semmi! Maga érti?
    - Azt hiszem, én értem - vágta rá az állatorvos, de nem mond semmit, mert számon kérik tõle, s minthogy az illetékesek is csinálnának valamit, helyette körbe magyarázzák.
    Az állatorvos alig ért a város végére, az emberek közre kapták. - Tényleg dögöt etettek velünk?
    - Emberek! Az nem éppen így történt... - kezd a magyarázatba Gibic János.
    - Ha nem minden idejét a kutyáival töltené, jobban odafigyelne, mit etetnek meg velünk! - kiabál egy terebélyes termetû asszonyság. - Nem is veszek, csak élõ állatot!
    Gibic jobbnak látta, ha elmenekül. Beigazolódott, amitõl félt. Hivatalában csak a polgármestert találta, az is útban volt az íróasztala és az ajtó között, mikor a szobába belépett. Rögtön az íróasztala mögé menekült. Gibic azonnal nekiesett, szidta a felmenõágát a piszkos fajtájának, amiért nem figyelt oda, mi folyik a húsfeldolgozó telepen. Amit az emberektõl kapott az imént a város végén, most letörleszti.
    - Emberek élete, egészsége forog kockán, s ki lesz érte felelõs! Én! Egyedül én! Ilyen személyiség joga, olyan állampolgári jog, a jó kurva anyjukat, és megfogni nem lehet a piszkos gazembereket! A nyû enné meg elevenen valamennyit!
    Jól kikiabálta magát, s kiviharzott az ajtón.
    Visszament a gondozókhoz megnézni mennyi jószág esett össze éhen. Az egyik fiatal gondozó az érett búzatáblába hajtja a szédelgõ állatokat.
    - Egyetek csak! Amit megesztek, azt már nem tudja az elnök ellopni.

Hetek teltek el. Az illetékesek mind szabadságolták magukat. A húsipar felszámolta telephelyét, majd potom pénzért áruba bocsátotta. Pestrõl jött egy vállalkozó, az vásárolta meg.
    - Nem sokáig marad ez becsületes - mondogatják az elégedetlenkedõk. Aki korpa közé keveredik... - jósolják a jövõjét.
    Gibic János a városháza folyosóján rohan végig. Szélmalomharcot folytat már hetek óta. Se ura, se gazdája semminek. Nagynehezen szerzett hatósági engedélyt, hogy a telephelyre bemehessen. De ott már akkor felmosva, fertõtlenítve minden, nyoma nincs bizonyítéknak.
    A lépcsõfordulóban szemben találja magát Gubacsi Gyurival.
    - Mi lesz magával? Nem bántották? - kérdezi kedvetlenül.
    - Az eseményt követõ éjszakán a garázsban szétesett a teherautó motorja. Közölték velem, munkát ezentúl nem tud biztosítani a szövetkezet. Tegnap telefonáltam a polgármesternek, hogy segítsen, mert a kölcsönt, amit a vízkárra vettem fel, vissza kell fizetnem a házra. Ezenfelül négy iskolás gyerekem van. Mára hívott be.
    - Sok szerencsét! - köszön el Gibic János.
    - Doktor úr - szól utána Gubacsi.
    Az állatorvos visszafordul.
    - Tudja-e, miért nem jöttek rá soha, semmire?
    Gibic kérdõn vonja fel a szemöldökét.
    - A feldolgozó mellett áll az a nagy tanya - mondja Gubacsi. - Mindig ott kellett leraknom az állatokat. Ott darabolták fel, és onnan vitték át a húsfeldolgozóba õket.
    - De hát az...
    - Úgy bizony! Az a tanya a polgármester és a szövetkezet elnökének közös barátjáé. Egy ügyészé.
    Az állatorvos, mint a kõszobor, csak hallgatja dermedten.

    - Temetõgondnoki állást tudunk - mondja íróasztala mögül a polgármester.
    - Elköltözött városunkból az, aki eddig ezt a hivatást ellátta. Három sírásó tartozna a keze alá. Elvállalja?
    - Van más választásom? - kérdez vissza keserûen Gubacsi.
    Keze már az ajtókilincsen van, mikor a polgármester kedélyesen utána szól:
    - Aztán kit szeretne elõször eltemetni?
    - Legelõször e város polgármesterét. Utána a szövetkezet elnökét. Aztán ahogy jönnek, sorba mind...
    De ezt már nem mondja, csak gondolja Gubacsi.
 

SÁRKÖZI LÁSZLÓ

Rubáí

És sírtam sokat; sós sóhajokat
küldtem fel az Égbe s minden bajomat,
bánatom egy kútnak suttogtam el:
nem szólt. S a víz elmosta hangomat.
 

Haiku

... és sír az akác,
de haikum makacsabb; nem
adja meg magát

adja meg magát
a toll, mely írni tud, ha
könnyeznek a fák

könnyeznek a fák;
millió jajt visz a por
és sír az akác.

SZARKA ISTVÁN

Gyalupadom

Mielõtt belekezdek,
mûhelyem óriás
ablakain csillagra, fûre
kitekintek, világ rám betekint.

Mielõtt belekezdek,
megtámaszkodom komótosan
a meghitt padon, mûhelyem óriás
ablakán át szemlélni távolpontot,
nemes anyag, vélem-egy szerszám
várása bizsereg
támaszkodó tenyereimben.

Mielõtt belekezdek,
belemerengve a jó kis végtelenbe,
hirtelen megpillantom,
amibe belekezdek,
s elengedem küszöbe alól a
munka zenéjét: lesöprögetlek,
gyalupadom.
 

Bakony

feketéllnek a zöldek
nyeli az éj a Földet

szunnyad ideje jöttén
csiganyom hangyaösvény

pirinyó puha zaj van
szender a holdudvarban

szapora talpaival
mogyorós pele inal

bagoly rikolt rá nyomban
aztán örökös csönd van

iramlik minden titka
jövendõ neolitba
 

Csillagboglár

ahogyan a sugallat
röpköd, úszkál meg ballag
benned, ahogyan kering
álljon itt betû szerint
tûnõdõ tünetedben
és légzésszünetedben
vázadban, zsigeredben
az érthetetlen kedvben
bíborcsiga füledben
mint a fenyves, a tenger
mint a tücsök a csenddel
s mikor a szíved döbben
s pillacsapásod közben
látókérged szigetén
ha sellõt zúgat a fény
ahogyan benned kering
álljon itt betû szerint
arkhimédeszi ponthoz
te magad vagy a fontos
öveden csillagboglár
ó ha elmosolyodnál
 

Hétszûnyû

SMS Ladányi Mihálynak

Jõ föl az alkony veresen.
Fehérló szülém keresem.
Morzsáll markomban görgeteg,
megnyûtt vastuskót görgetek
gyúró ésszel, mely koponyányi -
de a monyókom Kapanyányi!
(Dévaványán, 2000. augusztus 20-án, szülõhelyem várossá levésének éjszakáján.)
 

KUTAS JÓZSEF

A körözvény

Az észak-tucsoni járás S. városának lakói - félbeszakítva szokásos esti lõpárbajaikat - döbbenten figyelték a fõtéren akkurátusan felállított akasztófa mellett ügyködõ fekete ruhás, magas kürtõkalapot viselõ ismeretlen férfit, akinek halvány arcát sûrû sötétbarna szakáll keretezte, mely mindenütt szigorú geometriai formákat - kockákat és téglatesteket - alkotott, mintha az arc egy sajátos települése lett volna.
    Bang-bang, psszt.
    Elcsöndesedtek a revolverek: a figyelem a feltûnõ úriemberre összpontosult. Néhány percig hallható volt még a dancing-room idióta zenéje - zongorakíséret mellett elõadott, a XIX. század követelményei szerinti sikamlós kuplékkal -, azután a hangokat mintha elvágták volna, kettészelve zuhantak a fûrészporba.
    S. lakói tétován emelték fejüket az ég felé, de segítség onnan sem érkezett: a telihold a pikkelyfelhõs, sötétszürke égen dermedt halszemhez hasonlított, a folyamatosan áramló könnyû fény félig megfogta a deszkaépületeket, mintha az éj játékszerei lennének, majd ugyanilyen nemtörõdömséggel el is engedte õket.
    A férfi nem vett tudomást hirtelen népszerûségérõl - igazából úgy tekintettek rá, mint egy csodabogárra, akit számukra felfoghatatlan okból küldtek a vidékre
    - egyenletes mozdulatokkal dolgozott az akasztófa tövénél, felsõteste kissé elõredõlt, mintha egy, a többiek által láthatatlan mélységet kémlelne, hosszú köpenyét lábai köré tekerte a fõtér állandó, nyugati szele, így akkor sem tudott volna továbblépni, ha a munkáját sikeresen befejezi.
    Errõl azonban szó sem volt.
    Ellenkezett volna a város szokásrendszerével.
    Elõbb a széleken elnagyolt, torz gyûrû keletkezett körülötte - s az akasztófa körül -, mely fokozatosan szabályos négyszög alakját vette fel, aminek falait kemény, holdzománcos férfitekintetek emelték.
    A város nem kedvelte a halálra emlékeztetõ színeket - élénken kísértett az indiánháborúk emléke s az úgynevezett rendcsinálások, konszolidációk összes borzalma, a törvény betûi vérrel íródnak -, viszont tiszteletben tartották és háboríthatatlanságot biztosítottak az õrülteknek, szent hitek hagymázos megszállottjainak; a mormonoknak; a Nagy Hadsereg sötétkék kabátos felderítõinek; a '49-es aranyláz vándorainak, akik végeláthatatlan karavánokban vonultak nyugat felé, és a hetenként a városon átrobogó postakocsi fekete posztókabátos vezetõjének, aki sohasem félt senkitõl és semmitõl, így a haláltól sem.
    Mást nem tûrtek meg S.-ben, aki feketében járt, az idegennek nem sok jóra volt kilátása. Végül a csendre figyelt fel, a korábbi hangzavar hiányára.
    Szembefordult a tömeggel.
    Most lehetett látni, hogy egészen fiatal ember, csak a szakáll öregítette. Arcán jóindulatú mosoly fénylett, mely a városi fogadó halljának egyes festményein volt felfedezhetõ, a Crazy Horse-fõnököt elfogó dragonyosok sapkaellenzõje alatt.
    S. vidám város volt ez elõtt az este elõtt. Házai között harsány színek suhogtak, amint a nõk selyemszoknyáikban végigmentek a fõutcán; nóta és kacagás járta, mintha minden nap az év utolsó napját ünnepelnék.
    Mintha a kötelezõ és egyetemes boldogság hangjai és árnyalatai képesek lettek volna eltemetni a közelmúlt rémalakjait, a félelmetes éveket és a vérszínû alkonyatok árnyait.
    A pisztolyok ugyan életre keltek a régi jó szokások szerint, de puszta látványosságként szolgáltak: egyfajta módszer volt ez az éjszakából kilépõ kísértetek elriasztására, és a kakofónia a rémült szívek lecsillapításának jól bevált eszköze volt csupán.
    Mit keres itt és most ez a fekete ruhás, arcán a furcsa, szomorkás, mégis elégedett mosollyal? Ezt kérdezték egymástól a tekintetek a fõtéren: néhányan régóta nem érzett, s már elfeledettnek hitt, feszültséggel elegy mohó kíváncsisággal várakoztak.
    Az ismeretlen végül megszólalt: - Bo-bocsánat. Sza-szabad itt ra-ra-ragasztani?
    Inkább kikövetkeztetni lehetett a szavak értelmét, mintsem érteni: a döbbent némaság sûrûsödött, súlyosodott, akár a sár, mely õsi, hatalmas folyók árterületén gyûlik össze a nagy esõzések elmúltával.
    A szakállas megismételte a kérdést, ezúttal még akadozóbban, ám ingerültebben is: - Ezzzz a sü-süketek vá-városa t-talán?
    Mintegy vezényszóra szûkült tovább a négyszög: mintha minden résztvevõ tett volna egy lépést elõre, holott valójában senki sem mozdult.
    A dancing-room mélyén felharsant egy magányos trombita: az érces hangot magányos, vad zongorafutam követte, jelezvén, a helyiséget üzemeltetõ és a maga hasznát a folyamatos fogyasztás mellett a zeneszó kontinuitásában keresõ tulajdonos sokallja a kínos kényszerszünetet: tompa dörrenés vetett véget a lázadásnak, és a fõtérre ismét a csend hálója hullt, melyben a szokatlanul izgatott, szaporán lüktetõ szívek rajai vergõdtek.
    - Hé, hát se-se-senki sincs itten, a-aki be-beszél? - A szakállas kissé ellépett az akasztófa emelvénye mellõl, és a férfiak megpillanthatták eddigi ügyködésének termékét, egy apró fehér foltot, mintegy két méter magasságban: egy papírlap volt az, amit ferdén erõsítettek a fára.
    A rejtély megoldódni látszott: a sheriff elõlépett, és szigorúan, összehúzott szemöldökkel förmedt az idegenre. Szájából whiskygõzösen törtek elõ a szavak, mintha egy jól sikerült kocsmai este után tartanának hazafelé.
    - Maga a törvény embere, fiam? Csodálnám, ha az volna, és tudja, miért?
    - Nem.
    - Mert az én vagyok. És mivel maga nem én, én nem vagyok maga, ennek értelmében magának semmi joga sincs körözéseket aggatni oda, ni!
    - De ezzz nem kö-kö-kö...
    - Táguljon innen, amíg megteheti!
    - Én, mi, egy színház vagyunk, elõadást szeretnénk tartani tisztelt városukban. Mozgószínház, eredeti történetekkel a Vadnyugat hõskorából. - Ezt igen összefüggõen mondta a szakállas, nyilván betanulta és nem elõször adta elõ nyilvánosság elõtt, arca is nekivörösödött, szinte megperzselte szakálla szálait.
    - Mars!
    - Menjen innen!
    - Tûnés! Hordja el magát! - morajlott, zúgott a tömeg: kiáltások csaptak fel a hangárból, és tetõtõl talpig elárasztották az idegent. Csurom szavas lett.
    Hirtelen menekülésre fogta a dolgot: egy szempillantás alatt átvágta magát az embergyûrûn, hegyes könyökével és vállával törve utat magának.
    Senkinek sem jutott eszébe követni, esetleg üldözni õt.
    De nem is nevetett senki. Nem szálltak megkönnyebbült sóhajok a merev szemhéjú telihold felé; nem ujjongtak; nem sütötték el boldogon fegyvereiket.
    Valami megváltozott, más lett.
    Elromlott.
    - Na lássuk - mondta kelletlenül a sheriff. Letépte a cédulát a falról, de a papír két felsõ sarka makacsul odaragadt, rendületlenül fehérlett a félhomályban, akár egy különös szempár, mely ezentúl is lesni fogja a valaha vidám város lakóinak minden mozdulatát.
    A lapon ez állt:

KERESEM ÖNMAGAM!
Ki látott engem? Jobbra és szebbre vágyom ebben a fekete, gonosz világban keresem önmagam. Céltalanul kóborlunk - te is, én is - fennsíkokon, tévedünk el óriás rengetegekben, pillantunk tiszta vizû tavakba, melyek átlátszóak és mélységesen mélyek, akár egy könnycsepp; anélkül, hogy tudnánk, mi értelme van az egész vándorlásnak. Lassan telik az idõ, melyet ajándékba kaptunk, lassan elfogy alólunk az út, és mi csak megyünk, lépdelünk, botorkálunk összeszorított szájjal s szívvel. Vakon. Étlen-szomjan. Nem szeretve és szeretetet sem kapva. S vajon kik azok, akik napkeltétõl napszálltáig rabjai ennek az útnak?
    Ki látott engem?
    KERESEM ÖNMAGAM!

A sheriff abbahagyta az olvasást: közben elszivárogtak mellõle az emberek, elõbb egyesével, majd csapatostul, ahogyan a homok szivárog el a szövet táguló nyílásán, míg végül egyedül maradt.
    Felhõ csapott a holdra: a levegõ egy ütem alatt lehûlt, szinte megfagyott, és az utcákat járók lélegzetvételei már-már megkarcolták egymást.
    - Mi a fene ez? - kérdezte a sheriff. A biliárdasztal zöld síkja felett vesztegelt, amit a falilámpák derengõ fénye pálinka kéken világított meg, és a háttérben a táncosnõk borvörös ruhái úgy remegtek, mintha egy másodperccel ezelõtt cseppentek volna oda.
    Senki sem felelt.
    Komor, szöges tekintetû arcok néztek vissza rá a pohárkarimák mögül, és a cigarettafüstbõl lassú, baljós árnyak váltak ki s lovagoltak végig a mennyezeten, a ruhákon, a homlokokon.
    Egy dal csendült fel: a zongora billentyûi menekültek a zenész ujjai alól: A halál dala hallatszott, melyre néhányan még emlékeztek ifjúkorukból.
    A bejárati lengõajtó kivágódott, mintha a ház széles jókedvében tárta volna ki a karjait: a nyílásban feltûnt a fekete ruhás, kürtõkalapos férfi, arcán azzal a rajzolt mosollyal:
    - Minden re-rendben? Ke-kezdõdhet az e-elõadás?