Tisztelt Olvasóink, Elõfizetõink!

Nem közismert, miért lett folyóiratunk neve: EZREDVÉG.
    1987-ben Baranyi Ferenc, Tabák András és én megpróbálkoztunk azzal, hogy a baloldali írók számára folyóiratot hozzunk létre. Így született meg a Zrínyi Kiadó gondozásában megjelenõ Ezredvég-almanach. Megkértük Garai Gábort, hogy Századvég címû versének címét változtassa meg Ezredvégre. Így lett Garai az almanach címadója, bár az elsõ szám megjelenését nem érte meg. A névadás a Tûz-tánc antológia hagyományának a folytatását is szimbolizálta, azok az írók indították útjára az EZREDVÉG-et, akik a szocialista irányultságot erõsíteni, nem pedig megszüntetni akarták, és ebbõl az alapállásból voltak a Kádár-korszakban ellenzékiek.
    Van-e okunk arra, hogy az új évezredben megváltoztassuk folyóiratunk nevét?
    Nincs.
    Az új évezredben fog eldõlni a Munka és Tõke világméretû harca, amely már évszázadok óta tart. Nem nosztalgikus érzések õriztetik hát meg velünk folyóiratunk nevét, hanem a történelmi folytonosság vállalása, az pedig az új évezred kezdetével nem ér véget.
    Örömmel tájékoztatjuk olvasóinkat arról is, hogy 2001 januárjától az EZREDVÉG a Hírker Rt.-vel és a Lapker Rt.-vel kötött szerzõdés alapján országos terjesztésû folyóirat lesz. Elõfizetõinknek megõrizzük a tervezett és elõre jelzett 200 Ft-os árat.

                                                                                                                                                                SIMOR ANDRÁS
 
 

Hálás köszönetünket fejezzük ki mindazoknak a kedves Olvasóinknak, Barátainknak, akik tavaly személyi jövedelemadójuk 1%-át felajánlották az EZREDVÉG ALAPÍTVÁNYNAK. Az APEH által átutalt 725 473 Ft az EZREDVÉG 2000. novemberi és decemberi számainak 736 500 Ft-nyi nyomdaköltségéhez járult hozzá.
Felhívjuk szíves figyelmüket arra az EZREDVÉG ALAPÍTVÁNY számára a személyi jövedelemadó 1%-a az idén is felajánlható. Kérjük Önöket, hogy élve ezzel a lehetõséggel - akárcsak tavaly - ezúton is támogassák nagyon nehéz helyzetben levõ folyóiratunkat.
Kérjük, hogy felajánlásunk megtevésekor az APEH által küldött adócsomagban található rendelkezõnyilatkozat szerint járjanak el.
Adószámunk a következõ: 19656874-2-41
 
 

RADNÓTI MIKLÓS

Naptár

Január

Késõn kel a nap, teli van még
csordúltig az ég sûrü sötéttel.
Oly feketén teli még,
szinte lecseppen.
Roppan a jégen a hajnal
lépte a szürke hidegben.
 

Február

Ujra lebeg, majd letelepszik a földre,
végül elolvad a hó:
csordul, utat váj.
Megvillan a nap. Megvillan az ég.
Megvillan a nap, hunyorint.

S íme fehér hangján
rábéget a nyáj odakint,
tollát rázza felé s cserren már a veréb.
 

Március

Lúdbõrzik nézd a tócsa, vad,
vidám, kamaszfiús
szellõkkel jár a fák alatt
s zajong a március.
A fázós rügy nem bujt ki még,
hálót se szõ a pók,
de futnak már a kiscsibék,
sárgás aranygolyók.
 

Április

Egy szellõ felsikolt, apró üvegre lép
s féllábon elszalad.
Ó április, ó április,
a nap se süt, nem bomlanak
a folyton nedvesorru kis rügyek se még
a füttyös ég alatt.
 

Május

Szirom borzong a fán, lehull;
fehérlõ illatokkal alkonyul.
A hegyrõl hûvös éj csorog,
lépkednek benne lombos fasorok.
Megbú a fázós kis meleg,
vadgesztenyék gyertyái fénylenek.
 

Június

Nézz csak körül, most dél van és csodát
látsz,
az ég derüs, nincs homlokán redõ,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nõ
s a fényes levegõbe villogó
jeleket ír egy lustán hõsködõ
gyémántos testü nagy szitakötõ.
 

Július

Düh csikarja fenn a felhõt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.

Tisztatestü hõség ül a
fényesarcu fák felett.
 

Augusztus

A harsány napsütésben
oly csapzott már a rét
és sárgáll már a lomb közt
a szép aranyranét.
Mókus sivít már és a büszke
vadgesztenyén is szúr a tüske.
 

Szeptember

Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselõt! a hûs esõk elõtt.
Felhõn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esõz.
Kibomló konttyal jõ az édes õsz.
 

Október

Hûvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
hát lengeti a tengeri.
 

November

Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis õszi bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? Nem is félek talán.
 

December

Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár.

Éjjel a hó esik és
angyal suhog át a sötéten.
Nesztelenül közelít,
mély havon át a halál.
 

BARANYI FERENC

A szépség aprólékos élménye

Széljegyzet Czinke Ferenc Radnóti-illusztrációihoz

Czinke Ferenc Munkácsy- és SZOT-díjas grafikus,
Kiváló és Érdemes Mûvész 74 éves korában váratlanul elhunyt

Huszonhárom esztendõs volt Radnóti Miklós, amikor kijelentette egyik versében: "Tanítok és vallom a harcot is! - Költõ is vagyok meg proletár."
    Proletár - õ? Hisz még küllemre nézve is a legintellektuálisabb alkatúak közé tartozott! Törékeny volt és szenzibilis, egyetlen olyan vonás sem volt az arcán, amely a proletármarkánsságot idézte volna. Mégis proletár volt, mert emberi lelkiismerete arra késztette, hogy az elnyomottak, az üldözöttek szemszögébõl szemlélje és elemezze a világot. Tisztességes költõ nem is tehetett egyebet abban a korban, amelyben "az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra". Teljesen fölösleges meditálni azon, hogy vált volna-e belõle halhatatlan klasszikus, ha tragikusra fordult egyéni sorsa nem "hozza ki" lelkébõl élete utolsó napjaiban a nagy verseket. Fölösleges, mert az õ sorsának szükségképpen így kellett alakulnia, számára nem volt más út. A végsõ pillanatig tudósított az iszonyat koráról. Gyakran "araszolgatván a papíron", egészen az abdai tömegsírig.
    Ha rágondolok, mindig felpaprikáz némely jelenlegi pályatársam nyafogása, miszerint mostohák nálunk az alkotói körülmények, nem lehet az alkotóházakat megfizetni. Már azt a néhányat, ami maradt. Radnóti a férges barakkban is verset írt, rövid éjszakai pihenését kurtítván meg, mert mi sem volt természetesebb neki, mint az, hogy a legembertelenebb körülmények között is emberi szót hallasson.
    Ám a tragikus végjáték elõtt is írt verseket Radnóti. Azok is felelõsségtõl áthatottak, lelkiismeret-ébresztõek, de bõven akad köztük igen élénk színvilágú is. A harmincas-negyvenes évek fordulóján "a tájba-feledkezés játékosabb lesz, az élet képecskéi mindig gyengédebbek, a szépség aprólékos élményére képes érzékenység fokozódik, az okosság kedves, humoros fintorai szaporodnak" nála, ahogy Imre Katalin írta Radnóti-tanulmányában.
    A Naptár címû ciklus miniatúráit bõ két év jelentõs termésének mintegy melléktermékeibõl állította össze Radnóti. És a versek nem is abban a sorrendben keletkeztek, ahogy a kalendárium diktálná: elõször a November született meg, ezt az Április követte, aztán jött a Július, a Szeptember, az Augusztus, a Január, az Október, a December, a Február, a Május, majd a Március, végül a Június zárta a sort. És - egyetlen kivétellel - sohasem a "tárgyhóban" írta a verseket, az elsõt, a Novembert például 1939. január 14-én, az utolsót, a Júniust pedig 1941. február 28-án. Ezeknek az idilli skicceknek a túlnyomó többsége tehát már a háború kitörése után született. Pihenésképpen a baljós Lángok lobognak, a Mint a halál, a Tajtékos ég vagy éppenséggel az Emlékeimben ellenpontjaként. Azért persze a békés tájképekben is felkomorlik olykor a háború: a Június címû darabban például "...a fényes levegõbe villogó / jeleket ír egy lustán hõsködõ / gyémántos testû nagy szitakötõ". Mi ez, ha nem repülõgép? Vagy a December két zárósora - "Nesztelenül közelít, / mély havon át a halál" - nem több-e testetlen költõi sejtelemnél?
    A kiváló grafikust, Czinke Ferencet megihlette a Naptár. Õt az irodalom egyébként is gyakran inspirálja. Ezzel több évtizedes barátságunk során mindig nagy-nagy örömet szerzett nekem, mert a Czinke-illusztrációk a legpontosabb verselemzések is egyben. Az imént említett szitakötõ az õ rajzán is szitakötõ, de teljesen olyan, mint egy zuhanóbombázó. És a Január címû versben, ahol - Radnóti szerint - "csordultig az ég sûrü sötéttel. / Oly feketén teli még, / szinte lecseppen", Czinkénél is sötét cseppekben hull le az ég, de úgy, mintha bombák potyognának. A Március-ban is úgy "lúdbõrzik a tócsa", ahogy a bõrünkön fut át a borzongás.
    Lapunknak kitüntetés, hogy mi közölhetjük Czinke Ferenc legújabb Radnóti-illusztrációit, beleértve a Sem emlék, sem varázslat "megrajzosítását" is, amely hátsó borítónkon látható.
    Radnóti versei és Czinke grafikái erõsítik a lélek védekezõképességét egy olyan korban, amelyben polgárjogot nyer sok minden, ami lélekölõ.
 
 
 


 
PAPP LAJOS

Milleniumi tél

Ez ünnep?
Hideg acéltû a fagy.
Áthatol bõrön-húson-csontokon;
a lélek ideg-ágboga belesajdul.
Nagy, közös szívünk lakatlan ház.
Mocorgó emlékek tanyáznak benne,
s idegenek, illetéktelen beköltözõk.
Elveszett képek vakfoltjai a falon,
Hazafias olajnyomatok voltak:
fehér lovával egybeszabott Vezér,
Verecke híres útján felrivallgó,
õsmagyar thaly-dalok közt István,
a mai revüben sztárrá szégyenült,
 gügye nótákat nyekergõ mûkirály,
csetlõ-botló, beates magyar urak,
naftalinszagú jövõkép, dobszóló,
fiú! ne jobbra-balra, elõre nézz!
S kint vágják, lopják az erdõt,
veszik-viszik az eget fejünk fölül.
Szemétdombokon tengõdnek madaraink,
éhes erdei vadak sírnak udvarunkban.
Kinn üres magtárak ajtaját félreveri
s riadozva járkál a zúzos szél.
Szántóföldjeink vetetlen buckák,
porladó hullahátak -
 elõre nézz fiú!
De legkisebb rég nem születik már.
A szózat semmibe vész; tél-ország
pilinkézõ ábrándjai sárrá válnak.
Mesevárunkat elragadja az örvény,
s tûnnek kacsalábon forgó reményeink.
Ünnep ez?
 Hamis legendák dideregnek
zászlókba takart meztelenségükben.
magnum aldamas fecerunt -
Bizony, elfogyott a pirosra sült,
kurtafarkú kismalac is.
 


 
OLÁH ANDRÁS

Szombat esti meglepetés

Kovács - mióta elvált a feleségétõl - nem találta a helyét. Nem is igazán az asszonyt hiányolta, inkább a magányt nem tudta megszokni. Ráadásul a gyárban is most kezdõdött a leállás, a karbantartók kivételével mindenkit hazaküldtek két hétre. Ott legalább telne az idõ.
    Igaz, Jakab hívta, menjen vele horgászni, de attól is kirázta a hideg, hogy egész nap egy bot mellett gubbasszon, és csapkodja a szúnyogokat. Felötlött benne az is, hogy egy hétre hazaruccan az anyjához, biztosan volna a kertben mit dolgozni, elfoglalhatná magát, de gyorsan elhesegette a gondolatot, mert eszébe jutott, hogy ott meg naphosszat hallgathatná a "bezzeg a Tomiék", meg a "nekik milyen jól megy" kezdetû lélekromboló elõadásokat.
    Az elsõ hét még csak-csak elment. Délelõtt aludt, délutánonként sétálgatott a városban, estefelé pedig beült valamelyik elegánsabb helyre, bámulta a rövid szoknyás, hosszú combú felszolgálónõket, a viháncoló tinédzsereket, ám egy idõ múlva azt vette észre, hogy a legzsúfoltabb, leghangulatosabb helyen is végtelenül magányos.
    Aztán, ahogy a második hét közepétõl beköszöntött a kánikula, már nem volt kedve kimozdulni. Legfeljebb reggelente a boltba szaladt le tejért, kenyérért, felvágottért, utána egész nap csak otthon heverészett. Olvasgatta az újságot, bekapcsolta a tévét, váltogatta a csatornákat, és el-elszunyókált közben.
    Így történt ez szombat este is. A fülledt meleg egészen elbágyasztotta, már a meccs sem érdekelte, a második félidõ derekán elbóbiskolt a fotelben egy üveg sör társaságában. A csöngetésre riadt fel. Elõbb azt hitte, hogy a meccset fújták le, de a vibráló képernyõrõl már a híradó mûsorvezetõje hunyorgott rá.
    Az újabb, immár türelmetlenebb csöngetés az elõszobában érte.
    - Ki az, - kérdezte fölöslegesen, mert már nyitotta is az ajtót.
    Egy varázslatosan szép nõ állt a folyosón, egy elegáns, csokornyakkendõs fiatalember társaságában.
    - Jó estét kívánok! - köszönt a férfi. - Kovács úrhoz van szerencsém?
    - Igen... Kovács László vagyok - tûrte be a trikóját a nadrágjába, miközben tekintete a kedvesen mosolygó, bronzbarna nõre siklott. Kék, áttetszõ ruhát viselt, mely alatt szépen kirajzolódtak dús idomai. Melltartót nem visel - ez nyilvánvaló volt Kovács elõtt.
    - Kertész János vagyok, a Sunday Masszázsszalon alkalmazottja - hajtotta meg a fejét kissé arisztokratikusan a csokornyakkendõs, és átnyújtott egy névjegykártyát.
    Kovács elvette, tétován forgatta a kezében, s közben zavartan pislogott a nõre, a félig nyílt, duzzadt ajkakra, s nemigen tudta, hogy most mit is kellene csinálnia. Látható zavara azonban egy csöppet sem bizonytalanította el a fiatalembert, aki lendületesen folytatta:
    - Belvárosi exkluzív szalonunk mindig is törekedett vendégeink mind tökéletesebb kiszolgálására. akik nálunk megfordultak, elégedettek voltak szolgáltatásainkkal. Ezt mindennél fényesebben bizonyítja az a tény, hogy fennállásunk óta négyezer-kilencszázkilencvenkilencen fordultak meg nálunk, ezek közül több tucatnyian visszatérõ, mondhatni állandó vendégként. A Sunday tulajdonosa úgy döntött, hogy az ötezredik látogatót mi magunk választjuk ki, s a választott személy szolgáltatásainkat teljesen ingyen, házhoz szállítva veheti igénybe. Nos, örömmel közölhetem, hogy számítógépünk az ön nevét dobta ki, így, amennyiben élni kíván ezzel a
    - hangsúlyozom: nem mindennapi - lehetõséggel, a mai éjszakán szalonunk vendégszeretetét élvezheti...
    - Nem is tudom... - motyogta Kovács, aki még mindig nem tért magához bódulatából. - Talán jöjjenek beljebb... - fûzte hozzá esetlenül, mert hirtelen eszébe jutott, hogy nem volna túl szerencsés, ha valamelyik szomszéd véletlenül tanúja lenne ennek a társalgásnak.
    - Kedves Kovács úr, más szituációban szívesen elfogadnám invitálását, most azonban túl sok töprengésre nincs idõnk. Önnek itt és most, azonnal kell döntenie. Annál is inkább, mert - s ezzel nem árulok el titkot - természetesen van más cím is a tarsolyunkban arra az esetre, ha ön esetleg nemet mondana... Cégünk természetesen teljes diszkréciót ígér... - tette hozzá bizalmasan.
    Kovács, aki hallotta, hogy közben Tóthéknál lehúzták a WC-t, sóvárogva mustrálgatta a kékruhás nõt.
    - Annyit még talán el kell mondanom - vette észre habozását a csokornyakkendõs -, hogy eredetileg állandó vendégeink közül akartuk kisorsolni a szerencsés nyertest, üzleti szempontból ez lett volna a logikus, végül azonban egyéb (mondhatni: "humanitárius") érveket is figyelembe véve úgy határoztunk, hogy olyan valakit jutalmazunk, aki magányos, aki társra vágyik. A kerületi bíróságon kifüggesztett tárgyalási rend, valamint a temetkezési vállalat nyilvántartása alapján hozzá jutottunk egy
    - megjegyzem: tekintélyes - listához, amely a közelmúltban egyedülállóvá vált férfiak nevét tartalmazza. Így került az ön neve is a számítógépes adatbankunkba. S lám csak: nyert... A kérdés csupán az, hogy elfogadja-e ajánlatunkat?
    - És... És pontosan mit tartalmaz a... a szolgáltatás?
    - A jelenlévõ hölgy... Bocsánat, még be sem mutattam...
    - Mara vagyok - közölte a nõ, és Kovács némi megbántottságot vélt kiolvasni a hangjából.
    - Nos, szolgáltatásunk alapvetõen abból áll, hogy a kisasszony - nos, hogy egészen szabatosan fejezzem ki magam - az ön igényét kielégíti. Ezen kívül az est kellemesebbé tételéhez szalonunk egy kétszemélyes vacsorával is hozzájárul.
    Kovács magán érezte a kérdõ, és csöppet talán sürgetõ tekinteteket, ezért egy hirtelen sóhajjal döntésre jutott:
    - Rendben - nyögte ki megkönnyebbülten.
    - Ennek rendkívül örülök! Higgye el, jól döntött, kitûnõen érzi majd magát az est folyamán, erre Mara kisasszony személye garancia. Sõt, szeretnénk remélni, hogy a jövõben állandó vendégeink közt tarthatjuk önt nyilván - mosolygott a fiatalember, akinek a szófûzése, modora egyre jobban idegesítette Kovácsot.
    - Már csupán egyetlen apró formaság van hátra - halászott elõ fekete, bõrkötésû dossziéjából egy nyomtatványt. - Alá kell írnia, hogy a mai napon igénybe vette intézményünk különleges, ingyenes szolgáltatását.
    - Aláírni? - lepõdött meg Kovács.
    - Semmiség az egész. Csupán alkalmazottunk biztonsága érdekében van szükségünk rá. Tényleg ne vegye bizalmatlanságnak, de talán megérti, ennyi biztosítékra nekünk is szükségünk van. Mellesleg ez az egyetlen dolog, amivel igazolni tudjuk a fõnöknél, hogy a feladatot végrehajtottuk...
    Kovács gyorsan átfutotta az alig öt soros szöveget, mely szerint az alulírott (s itt az õ neve szerepelt) elismeri, hogy Lónyai Enikõ Mária közremûködésével a jelzett napon saját otthonában igénybe vette a Sunday Szalon ingyenes szolgáltatását.
    A fiatalember már nyújtotta is a töltõtollát, õ pedig - a lapot a dossziéra téve - aláfirkantotta a nevét. Igyekezett csúnyán (és lehetõleg olvashatatlanul) elrángatni a betûket, de a szalon képviselõje erre ügyet sem vetett. Már egy mobiltelefon volt a kezében:
    - Géza? Itt Kertész. Szállíthatja a vacsorát. A cím a listaelsõ: Kovács, B. út 23., harmadik emelet. Kaputelefon nincs. Vége... Nos - fordult ismét Kovácshoz -, néhány perc múlva megérkezik a kiegészítés. Addig is érezzék jól magukat. Ha megengedi, én búcsúzom is. Egy munkatársunk reggel nyolckor jön majd a kisasszonyért... Jó éjszakát, jó szórakozást!
    - Köszönöm... Viszlát... - hebegte Kovács, aki most már még kevésbé volt tisztában azzal, hogy ébren van-e, vagy álmodik. Csak föl ne ébredjek, gondolta, miközben ügyetlenül bekalauzolta a lányt a lakásba. Örült, hogy az ablakot délután nyitva hagyta, mert így valamelyest friss maradt a levegõ. Összekapkodott néhány szanaszét heverõ holmit, s bedobta a szekrénybe. A lány láthatóan mulatott zavarán, de aztán úgy döntött, segít a férfinek.
    - Tegezõdjünk - ajánlotta, miután gondosan elhelyezte kézitáskáját a nappali sarkában levõ fotel karján.
    - Jó - egyezett bele Kovács. - A rendetlenségért elnézést... Nem vártam látogatót.
    - Semmi baj! - legyintett a lány. - Alapvetõen nem szeretem a pedáns férfiakat.
    - Üljön... Ülj le!... - csak most vette észre a fotel mellett felejtett sörösüveget. - Meccset néztem, és közben... tudod, jobban szeretem üvegbõl... - tette hozzá mintegy mentegetõzve.
    A lány megszánta. Ahelyett, hogy leült volna, odament a férfihez. Két kezébe simította a borostás arcot, és így szólt:
    - Nem kell magyarázkodnod. Lazíts! Légy természetes... Szedd rendbe magad, én addig elõkészítem az asztalt a vacsorához - tette hozzá olyan kedvesen, hogy Kovács egyáltalán nem találta bántónak. - Az evõeszközök, gondolom, a konyhában vannak, de abroszt hol találok?
    Kovács szótlanul hozta az abroszt. A finom parfümillat s a nõi test közelsége
    (a lány melle egy pillanatra érintette õt) máris felajzotta.
    - Pár perc és jövök... - mondta sietõsen, és bezárkózott a fürdõszobába.
    Érezte, hogy lábai remegnek. Gyorsan leült a kád szélére. Csak most értette meg, hogy milyen feloldhatatlan feszültséget gerjesztett benne a vágy és a félelem. Ilyen jó nõvel még életében nem találkozott. Õrülten kívánta, de ahogy végignézett saját petyhüdt testén, a tükörbõl visszatekintõ borostás arcon, táskás szemeken, hirtelen elfogta a kétség: meg tud-e felelni ennek a nõnek, Ez a fiatal, feszes, ruganyos test kívánja-e majd az õ testét? Nézte magát a tükörben, és teljesen elkeseredett. Nem lett volna szabad ennyire elhanyagolnia magát. Lám, Jakab is felül van már a negyvenen, mégis milyen jól tartja magát. Elhatározta, hogy ezentúl változtatni fog az életritmusán. Visszanyeri kondícióját. Futni fog meg súlyzózni, ahogy fiatalkorában csinálta. Leadja azt a pár kilót, onnan deréktájról. Behúzta a hasát, kidüllesztette mellkasát. Igen. Így már jobb. Persze a fogait is rendbe kellene hozatni. Elõl a metszõfogakkal nincs probléma, de ha mosolyra húzza a száját... Kipróbálta. Nem. Ma nem fog mosolyogni, vagy csak nagyon visszafogottan.
    Percekbe telt, míg rendbe szedte magát. Borotválkozott, zuhanyozott, fogat mosott, illatszerekkel frissítette fel testét, s közben a lányra gondolt, aki azóta már biztosan megterített. Még zsigereiben érezte a diszkrét parfümillatot, a lány mellének rugalmasságát, s látni vélte az áttetszõ kék ruha alatt a kicsinyke tangát. Elképzelte, hogy lágyan a karjaiba veszi majd a lányt, megcsókolja, s az hevesen visszacsókol... Valami zene kellene - jutott eszébe. Vacsora közben az földobná a hangulatot. Utána esetleg táncolhatnának is. Igaz, a tánctudása nem tökéletes, de biztosan akad valami lassú, simulós szám a régi lemezek közt... Gyertyák! Egészen megörült, hogy eszébe jutott. Van egy kétágú ezüst gyertyatartója. Egyetlen öröksége a nagymamától. A felesége szokta tisztogatni... Gyertyafény, halk zene... Kezd alakulni a dolog. Úgy érezte, az ötletek önbizalmat kölcsönöztek neki. Újra a tükörbe pillantott. Igen!
    Ez már sokkal jobb. Már nem félt. Arra gondolt, hogy mindent meg fog adni ennek a lánynak. Semmiképp sem fogja prostituáltként kezelni. Azt mondják, az ilyen lányok egyáltalán nem élvezik, amit csinálnak. Munkának tekintik. Hát õ igenis azt akarja, hogy a lány is jól érezze magát, hogy megvaduljon, hogy extázisba essen. Nem fogja elkapkodni. Hosszan elnyújtja majd a szeretkezésüket. Nem úgy, mint az asszonnyal, akivel a végén már egyáltalán nem élvezte, sõt unalmasnak találta a szexet. Éva nem volt hajlandó semmi újra, nem kívánta a változatosságot. Hetente egyszer összefeküdtek és kész. Hiányzott belõle a... igen, a romantika, a szerelem iránti alázat, a kedvesség, a tûz... Ez a lány... Ez biztosan mindent tud a szerelemrõl.
    Ez profi... Az elsõ menet után majd együtt jönnek ki fürödni. Behozza majd a gyertyát a fürdõszobába, és itt is szeretkezni fognak. Egyszer a feleségéhez is bemászott a kádba, de az a végén csak azt vágta a fejéhez: "Nézd meg, csupa víz lett minden! Nem bírtál volna várni...?" Nem. Vele nem lehetett. Az elején még próbálkozott: simogatta, becézgette, de az valahogy mégsem tudott feloldódni a szeretkezésben. Lefeküdt vele, mert úgy tartotta, az asszonynak kötelessége a férjével hálni, de igazi örömöt nem nyújtott...
    Az ajtó csapódására riadt fel. Biztosan megérkezett a vacsora, gondolta, s máris sajnálta az értékes perceket, amiket elvesztegetett. De mit is vegyen fel? Hoppá! Erre nem gondolt. Leakasztotta a kopott fürdõköpenyt a fogasról, de ahogy meglátta kikandikáló szõrös lábait, gyorsan le is vetette. Egyébként is: vacsorához kell öltöznie. Talán a fehér vászonnadrág, meg valami könnyû nyári ing. De azok meg kint vannak a szekrényben. Mindegy. Egy picit rontani fogja ugyan a tervezett hatást, de belátta: nincs mit tenni. Dereka köré csavarta a törölközõjét, és kilépett a fürdõszobából.
    A lakásban semmi nesz. Nyugtalanság fogta el. Aztán a döbbenet: a nappaliban fölforgatva minden. A hálószobában is. A fiókok, szekrények kiürítve, a holmik szanaszét hevernek. S persze a kékruhás lány nincs sehol. A kis bronzkazetta, amelyben arany pecsétgyûrûjét, nyakkendõtûit s a feleségétõl kapott születésnapi láncot tartotta, üresen tátongott a fotel lábánál. Eltûnt az órája is, az ezüst gyertyatartó szintén nem volt a helyén, s a festmény sem a nappaliban. A videomagnót sem találta.
    S a pénz... Nem sok, talán ötvenezer ha lehetett itthon. Nyoma veszett.
    Kovács erõtlenül huppant a fotelbe. Kirabolták. Gazemberek! Ezt tették vele! Visszaéltek a... a jóhiszemûségével...
    Fölpattant. A fürdõszobába rohant. a levetett nadrágját kereste, s benne a névjegykártyát. Ezen telefonszám is van. A fickó... hogy is hívják? Igen, Kertész, talán õ nincs benne. Talán csak a lány akciója az egész. A kis kígyó!...
    Föltárcsázta a számot. Egy nõi hang jelentkezett.
    - Ezen a számon elõfizetõ nem kapcsolható - ismételgette gépiesen.
    - A francba! - lecsapta a kagylót.
    A rendõrséget... - jutott eszébe a kézenfekvõ megoldás, s már ismét a kezében volt a telefon.
    - Kapitányság... - hallotta a vonal másik végérõl a határozott hangot, amikor odakinn megszólalt a csengõ.
    Letette a kagylót, és ajtót nyitott.
    Az ajtóban a televízió egyik ismert mûsorvezetõje állt, széles mosollyal az ábrázatán. Mögötte még vagy féltucatnyian kamerával, lámpákkal. A szavak csak foszlányokban jutottak el a tudatáig:
    - ...Az emberi hiszékenység mint a szélhámosság alapja címmel készítünk mûsort, melyhez - tudtán kívül, az ön közremûködését is igénybe vettük... A kiindulás az, hogy színészeink segítségével élethelyzeteket teremtünk egy (az ügybe be nem avatott) személy - jelen esetben az ön - számára. A lépcsõházban, a folyosón elõzõleg kamerát helyeztünk el, s a kolléganõ - kézitáskának álcázva bevitt egyet az ön lakásába is...
    Kovács csak most vette észre a lépcsõfordulóban álldogáló kékruhás lányt.
    - ...a lakásban keletkezett rendetlenségért elnézést kérünk, a hitelesség miatt szükségünk volt rá. Természetesen munkatársaink mindent helyreállítanak. Értékeit, ékszereit, pénzét természetesen máris visszaadjuk...
    Kovácsnak, aki a lányt nézte, csak most - mikor egy dobozban összegyûjtve a kezébe nyomták értékeit - jutott eszébe, hogy még mindig egy szál törölközõbe csavarva álldogál.
    - ...az elkészített felvételek természetesen csak akkor kerülnek adásba, ha ön is hozzájárul. Az arcokat a felismerhetetlenségig eltorzítjuk, csak a hanganyag megy élesben. Ehhez kérném szíves...
    Kovács végképp felocsúdott.
    - Menjetek a kurva anyátokba - mondta halkan, és becsukta elõttük az ajtót.
 

CSALA KÁROLY

Most

Nem is kellene más most,
csak ami végképp hiányzik.
Nem tortán holmi hab,
nem is maga a torta.
Csak a kenyér, a biztos.
Csak a munka, a tisztes.
Csak a szélhámosok
szélnek eresztése.
Csak a mórikálók
móresre tanítása.
Csak a haramiák
hûvösre tétele.
Csak a zsákmányolók
zsákbafuttatása.
Momentán csak ennyi,
csak ennyi kellene most.
 

Nem mindegy

Halottaink is fontosak,
de nemkülönben
halottjelöltjeink is.
Akik itt élnek
még
a végeken.
A nevenincsek.
A számlálásról is
lemaradók,
nemhogy a (jó)
származásról.
Ifjak és öregek.
Mindegy kik.

Nem mindegy.
Senki sem mindegy.
 

LÁRAI ESZTER

Egy nyáron át

Zoknidon egy Van Gogh-kép bûzlik,
a mûvészet elért bokákig,
pállott, bár Vincent illatot festett bele,
de mosható: egy nyár végez vele.
 

MERÉNYI KRISZTIÁN

Bérházak

Kávéillatok törnek
elõ az olaszajkú
ablakokból.
Vemhes macska
dorombol egy rozsdás
korláton, s vakolat
alá menekül a nélkülözés.

A hold bágyadtan
világítja meg a
sápadt házfalat,
és a szemetesládánál
átkokat szül a
bizonytalanság.

Az udvaron dióhéjban
nyöszörög a bánat.
Éjszaka lebeg a
csípõficamos
jegenyék ágain.

Bombázott csigalépcsõk
romjai alatt sorsok
mocorognak, s vak
bõregerek árnyként
vonják maguk után
a múló idõt.

M. SZÁNTÓ JUDIT

Róza mama

Sternékhez a hatodik gyerek, Ármin születése után húsz évvel köszöntött be újra a gólya. A hetediket ugyanolyan örömmel várták, mint a többieket. Amikor pedig megszületett a kislány, a szülõk szinte megfiatalodtak, s nem gyõzték kényeztetni a legkisebbet. És ebben versenytársakra találtak már felnõtt négy gyermekükben, a két lányban meg a két fiúban. Rajtuk kívül még két lányuk volt Sternéknek, az elsõ- és a másodszülött. Õk azonban már férjnél voltak, az egyiknél négy, a másiknál meg éppenséggel öt gyerekkel szaporodott szûkebb családjuk, és ennek megfelelõen a sajátjukkal voltak elfoglalva. Utánuk kor szerint egy fiú, két lány következett, és még egy fiú elõzte meg sorban a most született gyermeket. Az apa, Stern Ábrahám ahogy meglátta a picit anyja karjában, elnevezte Gyöngyöcskének. Az apróságoktól már elszokott karja félve emelte magához a kezével-lábával hadonászó csöppséget.
    A kislány hivatalosan a Róza nevet kapta, de a zsidó hitközségnél Lea Perl néven jegyezték be. A Perl gyöngyöt jelent, és mivel az új jövevény igencsak picinyke volt, a családban mindenki elfogadta a becézett formát, a Gyöngyöcske nevet. Hamarosan kiderült, hogy rá is szolgált erre a névre, mert jókedvû kislány volt, és gyöngyözõ kacagása betöltötte az egész lakást. Gyöngyöcske ráadásul nemcsak vidám, hanem jó, szófogadó gyerek volt, aki soha nem okozott szomorúságot szüleinek. Viselkedésén még a sok kényeztetés se rontott. Szerény maradt és segítõkész. Különösen ez utóbbira volt egyre nagyobb szüksége a családnak. Két nõvére hamarosan kirepült otthonról, a nagyfiú is megnõsült és elköltözött, Ármin ugyan még velük élt, de már készült világot látni, Prágában tovább tanulni. Bár a család létszáma otthon megfogyatkozott, Gyöngyöcske anyja már igencsak rászorult a segítségre. Így aztán a kislánynak hamar bele kellett tanulnia a házimunkába.
    A tizennyolcadik évéhez közeledett, amikor az anyja úgy érezte, hogy már nem él soká. És - mivel az ura sem volt fiatal - nyugodtabb lett volna, ha a legkisebb gyermeke jövõjét is biztosítva látja. Valószínûleg ez siettette azt az elhatározásukat, hogy Gyöngyöcskét mielõbb férjhez adják. El is kezdték a puhatolózást, mígnem valaki Weiss Samut ajánlotta. Ugyanaz a valaki Weisséknek is beszélt a kis Stern Rózáról.
    Szó szót követett, míg végül sor került a két fiatal szüleinek a találkozására. Mindkét fél felkészülten érkezett, mindkettõnek volt már gyakorlata abban, hogy mit kell kérdeznie, mi felõl kell tudakozódnia, és mirõl kell a közös ismerõsöktõl meggyõzõdnie, mielõtt megegyeznének a frigyben. Így hát mindenrõl szó került, amire szükség volt. Ebbe természetesen nem tartozott bele az, hogy mit szólnak az érintettek hozzá. Ez akkoriban nem volt szokás. Bár azt tartották, hogy a házasságok az égben köttetnek, a szülõk úgy érezték, õk hivatottak azt elõkészíteni és áldásukkal megpecsételni.
    Így került Stern Róza és Weiss Samu a hüpe alá, hogy zsidó rítus szerint házasságot kössenek. Rózának kopaszra nyírták a haját és parókát hordott, ami azért történt, hogy eszébe ne jusson más férfira nézni, s más férfinak se akadjon meg rajta a szeme. Mire a haja kinõ, addigra a szemrevaló teremtésbõl már öregasszony lesz, akit nem kell félteni a megkísértetéstõl. Ez annál is fontosabb volt, mivel a két fiatalt nem a szerelem, hanem az engedelmesség hajtotta egymás karjaiba.
    Ebben az esetben azonban Weiss Samu igen rövid idõ alatt belészeretett a hitvesébe. Õ is Gyöngyöcskének hívta az asszonykáját, becézgette, szeretgette. A feleségében nem ébredt hasonló vonzalom. Az urát ugyan megkedvelte, tisztelte, becsülte, hiszen jó ember volt. A szerelemmel azonban egész életében nem találkozott.
    De nem is fordult meg az eszében olyan balga gondolat, hogy az neki is kijárhatna. Otthon engedelmességet tanult, és ezt magával vitte a házasságba is. Urának jó felesége, gyerekeinek jó anyja lett. Õ maga pedig elégedett volt: Weiss Samuval becsületes, rendes embert kapott, aki mellett biztonságban érezhette magát, és akire felnézhetett. Így hát elsõ pillanattól kezdve zavartalan volt a házasságuk.
    Még féléves házasok sem voltak, amikor Weiss Áronnak, Samu fivérének a felesége egy korai halvaszülés után gyermekágyban meghalt, három pulyát hagyva maga után. A kicsiket Áron nagy hirtelenjében a hozzá legközelebb álló bátyjához, Samuhoz vitte, ahol Gyöngyöcske nagy szeretettel fogadta õket. Mire pedig a nagy gyászban a gyerekek gondjára is sor került, azok már nem akartak máshová menni, de Gyöngyöcske sem engedte volna el szívesen maga mellõl õket. Meg aztán nem is volt valami bõ a választék, hogy hova mehettek volna. A nagy családban mindenhol sok volt a gyerek, gondot okozott volna újabb három elhelyezése. Persze, ha Áron módosabb, egy nevelõnõt fogadhatott volna. De hát ilyesmi számításba se jöhetett.
    Gyöngyöcskével hamar összeszoktak a kis árvák, és kölcsönösen megszerették egymást. A kicsik fiatal nagynénjüket rövidesen Róza mamának hívták. Õ pedig így lett alig tizennyolc évesen háromgyerekes anya, miközben a negyediket, a sajátját már a szíve alatt hordta.
    Áron naponta járt hozzájuk, hogy együtt lehessen a gyerekeivel. Az ünnepeket is fivérééknél töltötte. Új asszonyt nem akart a házhoz vinni, és egész életére magányos maradt.
    Weiss Samu úgy ítélte meg, hogy már nem Gyöngyöcskézheti a feleségét, és ezért Rózának hívta, méltányolva új státuszát. De hogy érzelmeit is kifejezze, Rózámat mondott, mindig valami kedveskedõ jelzõvel ékesítve: édes Rózám, szívem, Rózám, vagy Rózám, kedvesem, Rózám, aranyom, vagy éppenséggel: Rózám, gyöngyöm.
    Róza az elsõ gyermeket nem tudta kihordani, idõ elõtt elvetélt. És ebbéli bánatából fogadott gyermekei ráncigálták ki. A két kislány, a hatéves Gizus és a négyéves Lina hozzábújtak, körülhízelegték, igyekeztek a konyhában hasznossá tenni magukat.
    A hétéves Jenõ pedig segített a vásárlásban, a takarításban, de õ vitte péntekenként a sóletet is a pékhez, és õ hozta azt készen másnap az ünnepi ebédre haza.
    Róza nemsokára újból várandós lett, és ezúttal egy gyönyörû szép kislányt hozott a világra. Majd gyors egymásutánban még ötöt. Összesen hat lányt. A gyerekek úgy vették körül, mint az orgonasípok. Jenõ, Gizus és Lina után kimaradt ugyan néhány év, de azután szép sorban következett Böske, Bella, Terus, Babi, Irén és Manci. És a gyerekei - az idõsebbek példáján - szintén Róza mamának hívták.
    A kilenc gyerekkel nagyobb lakásba költöztek. A háztartás teljesen lefoglalta Rózát. Ráadásul Samu minden szombaton hazahozott a templomból néhány szegényt ebédre. No, meg természetesen Áronnak is köztük volt a helye. Néha tizenöten vagy még annál is többen ültek a hatalmas ebédlõasztalnál. Most aztán igazán szüksége volt a két nagylány segítségére. Lassan a kisebbek is cseperedni kezdtek, és már rájuk is lehetett kisebb feladatokat bízni. Egyedül Irént kellett kímélni mindentõl, mert sokat betegeskedett. Aztán a doktor gümõkort állapított meg. És hiába volt a hegyi szanatórium, a sok kezelés, a kislány a tizedik születésnapját sem érte meg.
    A többiek nõttek-cseperedtek. Elõször Gizus ment férjhez, azután Jenõ nõsült meg. Majd sorba kerültek el otthonról a lányok. Csak hárman maradtak Pesten: Bella, Babi és Manci. Róza mama és a férje lassacskán megöregedtek. Bella nem költözött el otthonról akkor sem, amikor férjhez ment. Az ura ment oda lakni, és õk gondoskodtak az öregekrõl. A fõvárosban élõ másik két testvér gyakran, néha naponta, a vidéki gyerekek havonta látogatták a szülõket.
    Az öregek pedig nemcsak az idõ múlásával járó betegségektõl, gyengeségtõl, hanem a sorscsapásoktól, a gondoktól is szenvedtek. Jenõ elesett az elsõ világháborúban, Szatmárnémeti pedig Romániához került, ezért az ott élõ Böske ritkábban tudott látogatóba jönni. A következõ évben pedig meghalt Böskéék tizenhároméves fia.
    Késõbb Weiss Samu betegedett meg. Gégerák kínozta, nagy fájdalmai voltak. Végül már enni sem tudott, és beszélni is alig. Amikor Rózáját a szomorú gyerekek, unokák gyûrûjében sírni látta, felmutatott az égre, hogy az örökkévaló majd csak megsegíti. De az állapota nem javult. Sõt, egyre romlott. És 1940 májusában, egy havas, telet idézõ napon eltávozott az élõk sorából.
    A régi, vidám Gyöngyöcske tétován téblábolt a lakásban, csodálkozva, hogy õ mit keres még ezen a földön. Pergamenszerû arcát mind mélyebben szántották végig a szomorúság barázdái. Csak a gyerekei, no meg természetesen az unokái tudták mosolyra fakasztani. Nagy ünnepeken, amikor mindnyájan együtt voltak, sürgött-forgott a konyhában, és még mindig olyan ebédeket varázsolt az asztalra, mint azelõtt. De ha maga volt otthon egyedül, csak üldögélt céltalanul a szobájában. Azelõtt is gyakran ült a karosszékében. Akkor sem szólt egy szót se, de az egészen más volt. Nem akarta zavarni az urát, aki körülbástyázta magát a könyveivel, és olvasott.
    Õ meg valami varrni-, stoppolnivalót szedett elõ, amivel a nagy családban sohasem tudta utolérni magát. Mindegyikük elmélyedt a saját munkájában, látszólag tudomást sem vettek egymásról. Mégis mindkettõjükben élt a másik jelenlétének a tudata. Amint Samu eltávozott, üressé és rideggé vált a szoba, csak az egyedüllét érzése sûrûsödött benne.
    Azután jött a második világháború. Szatmárnémeti ismét magyar föld lett, és Böske mindjárt ki is használta az alkalmat, hogy könnyen hazajöhetett. Pesten töltött négy hetet, ebbõl kettõre a férje is eljött, és együtt mentek haza azzal az ígérettel, hogy ezután gyakrabban látogatnak haza. De nem örülhettek soká a lehetõségnek, mert a politika rövidesen lehetetlenné tette az utazásukat.
    A férfiak egymás után kapták a behívót munkaszolgálatra. Sanyi, Bella tizenhat éves fia sem maradt ki a sorból. 1944. március 19-én pedig a németek bevonultak az országba, és velük rettegés költözött a nem árja családok és a politikailag megbízhatatlannak ítélt baloldaliak otthonába.
    Terus éppen Pesten tartózkodott, és még aznap sikerült hazautaznia. Ez nem volt egyszerû, mert mint zsidó nem hagyhatta volna el a tartózkodási helyét. Csak egy véletlen folytán jutott át a sûrû igazoltatások gyûrûjén. De nem volt maradása. Hátha eltávozást kap az ura, és mi lesz, ha õt nem találja otthon. Csakhogy ezzel az úttal egyenesen a vidéki deportálásba szaladt.
    Róza mama szinte fel sem fogta, mi történik. A fõvárosban élõ lányai intézkedtek helyette. Bella és Babi úgy gondolták, hogy nagyobb veszélyben vannak Pesten, mint vidéken, és hamis papírokkal egy pestközeli faluba mentek anyjukkal együtt. Manci nem mert elindulni, õ a gyerekeivel a fõvárosban maradt, és a gettóba került.
    A felszabadulás után két lánya szánkóra ültette Róza mamát. A havon könnyebben, a letaposott részeken nehezebben húzták Pestre. A lakásukat lebombázták, semmijük sem maradt. A házban egy üres lakást vettek a birtokukba addig, amíg valamerre eldõl a sorsuk. Amikor pedig megtudták, hogy az ottlakók végleg Németországba mentek, hosszabb idõre igyekeztek berendezkedni.
    A családban senkirõl sem tudtak semmit. Azután a gettóból elõkerült Manci, a két gyerekkel. Megjött Béla, Babi férje, és Henrik, Terus ura. De a többieket hiába várták vissza. Róza mama naphosszat állt az elõszobában az ajtó elõtt, hátha hoz valami jó hírt a postás.
    Tudták, hogy legelõször is vidékrõl hurcolták haláltáborokba az embereket, a munkaszolgálatosokat meg Németországba hajtották. De amíg érkezett onnan valaki, addig bizakodni lehetett a hazajövetelükben. ám ahogy telt az idõ, egyre inkább apadt a remény. Még Prágából sem érkezett hír Árminról. Róza mama hiába várta négy lányát, két fiát, egy menyét, öt vejét és egy unokáját. Pedig buzgón, mély áhitattal imádkozott értük minden nap. Annyit imádkozott, mint még életében soha. Mert hogy eddig inkább csak szokásból kulcsolta össze a péntek estéken, amikor gyertyát gyújtott. És akkor is csak gépiesen mormolta a héber imát, melyet nem is értett. De most fogadkozott, hogy ezután vallásos lesz, istenes lesz, ha hazajönnek az övéi. Csakhogy ez sem használt.
    Amikor bizonyossá vált, hogy nem élnek, akkor zokogni kezdett. Vallása szerint megszaggatta ruháját és süvet ült halottaiért. Sírt, jajveszékelt nyolc napig. Utána elcsendesedett. Még hüppögött egy keveset, de tette a dolgát, már amit fájós egyre jobban dagadó lábai megengedtek. Csak a mozdulatai lettek fáradtabbak, csak az arca vált merevvé. És továbbra is folyt a könnye, elállíthatatlanul. Amikor megmaradt gyerekeire, unokáira mosolygott, akkor is hullottak a szemébõl a könnyek.
    Aztán hirtelen nagyon megöregedett. Összetöpörödött, és alig vonszolta magát. Akkor már csak ült a karosszékében, és nem szólt egy szót se, nem is igen mozdult. Csak néha szedte elõ a zsebkendõjét, hogy megtörölje a szemét, amely fáradtan, elkínzottan, meredt a semmibe.
    Éveken keresztül nem apadt el a könnye.
    Hat év múlva szûnt meg a szíve dobogni. Szemébõl akkor buggyant ki az utolsó könnycsepp.