SIMON LAJOS

Arany Nagykõrösre érkezése, 1850-ben

"Nem mese ez, gyermek...", meghaltam volna Szalontán
mint õt a dzsida, engem a helyi Haynauk ujja megöl.
Ahogy célozták homlokomat, szívemet,
ahogy sziszegték hátam közepének:
lám, lám, ez is az országgyújtogató Sándorral cimborált,
mi több: atyafiságba keveredett véle,
mi több: kelmed is apró szikrákat fújdogált!
Mi helye itt még, nótárius úr!?
Hát lóra, szekérre! Bujdosni, ahogy Toldi.
Nagykõrös dobott még egy szalmaszálat,
ott megbújhatok, mint kazalban a tû,
koszorúsan is leszek hangyák között hangya,
folyóban vízcsepp, de már ö betûvel.
Hát Isten hozzád, te ódon Csonkatorony,
s ti nádi farkasok, üvöltsetek utánam!
Üdvözlégy Kõrös, bújtató fészek-hazám!
Él még szívemben dal,
legyél múzsám, csókold világra õt!

...s még Sándorról is szólhatok talán...
 

Önarckép

Csak ül, ölbe tett kézzel ül,
ücsörög, mint a mihaszna,
szemét lehunyva ül, csak ül,
ahogy bor mellett, ül, csak ül!
S ki látja, hogy mélyen, belül
vágja a régi búzarendet,
s kormos arccal szenet lapátol,
s csaláson töri a fejét:
el kellene adni felét,
de lehetõleg negyedét,
kicsiny csalással nyolcadát,
ha létezik, az öröklétnek.
 

A régi szonettek

Ó, csodálatos jó tanár urak,
akik otthon, titokban éjszaka,
mintha csak azért égetnék a lámpát,
hogy dolgozatra írjanak pirost,
ám hajnalig szonettet fabrikáltak,
olyan gondosan, mint az aratók,
dülõk végén a búzakoszorút.
Két mondat között tétován megálltak
gyöngyös homlokkal, mint akik kaszálnak.
Aztán rejtették könyvlapok közé:
minek is tudni mindent a családnak!
S talán-talán egy borközi barátnak
olykor felmondtak egyet,
s nem loholtak véle piacra, nem!
Csak mutogatták szájszögletben mosollyal,
mint más a hobbikertet.
 

VARGA RUDOLF

Estefelé

Estefelé nyugodtan
fordulok be
a falnak,
kincseim,
felbecsülhetetlen
vagyont érõ
verseim
soha nem
inflálódnak.
 
 
Mi sem

Ökölbe szorult
fejjel nézzük
a rablást,
bajszunk végét
rágjuk,
mi lesz, ha
elfogy, ha
 
nem lesz?
 
Ukmukfukk,
mi sem vagyunk
szentek.

NEMES LÁSZLÓ

A mintacsalád

Valamikor az ötvenes évek vége felé találkozott váratlanul Mándoki András Seres Sándorral, a Seres Misi apjával. Andrást valamilyen jelentéktelen riport készítésére küldte a fõszerkesztõje abba a lerobbant bútorgyárba, és mit tesz Isten, ott, az egyik irodában körmölt valamit, nyugdíjas segéderõként, Seres Sanyi bácsi. András az érettségi óta nem hallott soha semmit Seres Misirõl, sem a családjáról. A háború, az egymást követõ nehéz, zavaros évek, mint annyi mást, õket is, úgy rémlett, végleg, elsodorta egymástól. A nagy nehezen összeverbuvált húszéves érettségi találkozójukon sem tudott senki semmit Seresékrõl.
    Seres Misi volt a mintagyerek az osztályban. András ismerte Misi szüleit is, egy idõben közel laktak egymáshoz, gyakran találkoztak, Seresék voltak a mintacsalád. András sem tanult rosszul, de kamaszéveitõl kezdve néha ki-kihagyogatott a szorgalma - szerelmek, dac, egy-egy undokabb tanár, ki tudja az okokat -, ám Seres Misinél ilyesmi nem fordulhatott elõ. Magas, de puhány, mackósan tohonya fiú volt, idejét, mint maga mondta kissé tréfásan, de inkább mentegetõzve, nem fecsérelte fölösleges tevékenységre, nem járt ki a fiúkkal a jégpályára, ahol nemcsak korcsolyáztak, de olyan gyönyörû szerelmek is szövõdtek, a tánciskoláról éppenséggel mint valami bûnbarlangról beszélt. A torna-órákon elvégezte a kötelezõ gyakorlatokat, de azonkívül semmit sem sportolt, talán, hogy az se vonja el a tanulástól, ám meglehet - András, jól ismerve Misit, néha arra gondolt -, azért is, hogy ne kelljen másokkal, esetleg gyengébbekkel megmérkõznie, ne adj' Isten akár csak véletlenül is legyõzni, esetleg megsérteni vagy megalázni valakit. Csak mosolygott mindenkire, barátságosan, jóságosan.
    Seres Misi apja a kerületi elöljáróságon dolgozott, András gyakran hallhatta, még a saját szüleitõl is, hogy a Seres Sanyi bácsi a szorgos köztisztviselõ megtestesülése. De az igazi példakép a Seres mama volt, aki amellett, hogy mindig derûs, kitûnõ háziasszony, szorgalmával, tudásával, nõ létére valamilyen nagy vállalat - András pontosan már nem emlékezett -, bank vagy biztosító osztályvezetõje lett, a család tisztes, polgári jólétének is megbízható támasza, talpköve.
    - Hát nem tudod? - nézett Andrásra ott, a bútorgyár vacak kis irodahelyiségében Seres Sanyi bácsi azzal a barátságos kék szemével, azzal a régi, szelíd Seres-mosolyával, és még hozzátette: - Ugye nem kell úgy mondanom, hogy szerkesztõ úr, ugye, most is tegezhetlek? Hát nem tudod? Misikénk rögtön az érettségi után, még a háború kitörése elõtt ment ki Amerikába. Voltak ott távoli rokonaink, de azok is szegény emberek, hamarosan meg is haltak. Sokat küszködött a mi Misikénk, de hála a szorgalmának, a becsületének, a tehetségének, hiszen emlékszel, milyen nagyszerû fiú volt mindig, megállt a lábán, tanult, egyik diplomát a másik után szerezte meg, tudományos fokozatokat, egy szó, mint száz, karriert csinált, ma már Amerika egyik vezetõ építésze. Ide nézz! - Agyonfogdosott fényképeket rakott ki a kopott íróasztalra: kacsalábon forgó tengerparti villák, felhõkarcolók képeit.
    - Megnõsült persze, két gyönyörû kislánya van, háza, irodája New Yorkban, de õ ma is a régi kedves, egyszerû jó fiú. Egyébként - tette hozzá -, az utolsó pillanatban találkoztunk most mi itt. A jövõ hónapban megyünk ki hozzá. Kivándorolunk. A feleségemmel. Emlékszel rá, ugye? Az én drága Jolikámra. Megvan már csaknem minden papírunk. Ja, igen. Misi, persze, most nem Seres. Tudod, ott kinn...
    Egy névjegyet is adott Andrásnak: Michael Stevens, Architect. És a neve után mindenféle betûk: MA, MAA, MBA, MBE meg hasonlók, azaz ki tudja, még hányféle tudományban mester, vagyis amolyan doktorféle. - Ez a Misi irodájának a címe és a száma - jegyezte meg Seres Sanyi bácsi...
    Aztán eltelt megint vagy másfél évtized. Mándoki András élete elsõ amerikai útjára készült, s az egyik fiókja mélyérõl elõkerült Seres, vagyis Stevens Misi névkártyája. Az East Side-i olcsó szállodából szorongva hívta a számot. Ott van-e még, megvan-e még egyáltalán Misi irodája? Stevens, Michael név vagy száz is volt abban az irdatlanul vastag New York-i telefonkönyvben.
    A telefon csengetésére dallamos nõi hang jelentkezett. - Stevens Dream -Buildings. - Álomépületek. András kissé dadogva kérdezte angolul, hogy beszélhet-e Mr. Stevensszel. Régi, budapesti barátja, volt iskolatársa, tette hozzá sután. - Kapcsolom a titkárát - így a nõi hang, talán már nem is olyan dallamosan, tárgyilagosan inkább. Majd zene, egy Gershwin- vagy Cole Porter-szám, és közben néha egy géphang: Hold the line please, tartsa a vonalat. Talán mégse kellett volna azzal kezdenem, hogy volt iskolatárs, gondolta András. Majd egy mély, recsegõ férfihang: - From Hungary? - Igen, Magyarországról - felelte õ -, azaz most innen, New Yorkból. - Értem - reccsent váratlanul magyarul a hang. - Misi? - Nem! Ki keresi? Málnai? Mándoki? Megnézem, itt van-e Mr. Stevens. - Megint az a zene, az az undok várakozás. Mi az, hogy a titkárságon nem tudják, ott van-e a fõnök? Ezt ismerem Pestrõl is...
    Aztán egyszerre csak felharsant egy erélyes, vidám hang: - Mándoki? András? Nahát, öregem! Hol vagy? Ide találsz? Mi az, hogy mikor? Most! Azonnal! Igen, itt vagyunk, az Ötödik és a Park Avenue közt. Ha kiszállsz a Rockefeller Centernél...
    Mintha még magasabb volna Seres Sanyi, mint ahogyan András emlékezett rá. És izmosabb, sokkal izmosabb, amint most ölelte, ropogtatta a csontjait. Csak a haja ritkásabb, a vonásai keményebbek, a szeme lágy kékségében éles villanások, valami átható, fürkész pillantás. - Ez az én birodalmam központja - vitte körbe az irodákon, rajztermeken -, magam teremtettem, a munkám, az akaratom... És te mit csinálsz odaát? Ja, irogatsz? Újságot? Könyveket is? Amit hagynak, ugye? Amit mondanak, amit megengednek... Én tudom, mi itt mindent tudunk... - Megint a vállát, a hátát veregette. - Na, nem baj. Valamibõl élni kell. Te azért jó fiú vagy, úgy örülök, hogy látlak, valaki a régiek közül.
    -Hát bizony az emlékek, a múlt... - motyogta András.
    -Arra én fütyülök! - vágta közbe Misi. De angol szóval, azzal a sokkal durvább, nemi aktusra utaló szóval.
    Aztán megismerte András a telefonban hallott mély, recsegõ hang gazdáját is. - A titkárom, Boda Gyula - mutatta be Misi. - A jobb kezem. A titkos fõkönyvelõm. A személyem körüli miniszterem, ugye, Gyula?
    A velük szinte azonos korúnak látszó, sovány, beesett arcú férfi bólintott, arcán valami halvány mosolyféle suhant át.
    -Képzeld - folytatta Misi -, már több mint tíz éve voltam itt, amikor összetalálkoztam véletlenül, a földalattiban ezzel a Gyulával. Õ is pesti srác volt, így mondtuk, ugye? Mi több, ugyanabban a házban lakott, ahol mi, de õ nem velünk járt a gimnáziumba, az õ apja volt a házmester minálunk... de hát az ilyesmi itt, az Államokban semmit se számít, itt demokrácia van, ugye, Gyula?...
    A titkár vagy személyi miniszter, titkos fõkönyvelõ beesett arcán megint a futó mosoly, és bólintott: - Bizony!
    -Szóval, összeakadtunk a Gyulával ebben a New York-i rengetegben, én azt se tudtam, hogy õ is kijött ide a háború után. Én már egyenesben voltam, akkor indult a vállalatom, õ meg éppen valami szarban volt, de én kihúztam belõle, ugye, Gyula?
    Megint a bólintás, megint a halvány mosoly.
    -És idevettem, magam mellé. De nem is bántam meg. Egyikünk se bánta meg, ugye, Gyula?...
    Két nap, két éjszaka cipelte magával Andrást New Yorkban mindenfelé Seres Misi. - Marjorie, a feleségem, lenn van Floridában, a házunkban - mondta -, Vivie a nagylány, a boy friendjével Hawaiiban, Carol Berkeley-en, az egyetemen.
    -És a szüleid? - kérdezte félve András. - Az a kedves Sanyi bácsi, akitõl a címedet... meg Joli néni...
    -Meghaltak. Az apám régebben, anyám tavalyelõtt. Miamiban vettem nekik szép lakást. Boldogan éltek, szabadon Amerikában.
    Misi felliftezett Andrással az Empire State Building tetejére, körülhajózták a Manhattan-félszigetet, a Plazában vacsoráztak; András akaratlanul is elhúzta kissé a száját, amint a zöldséges köret keményen ropogott a foga közt, de Misi nevetett: - Édes egykomám, mi egészségesen élünk itt, Amerikában, nem vagyunk olyan elpuhultak, mint ti, odaát, mi nem öljük ki a vitaminokat, ugye, Gyula? - Mert a vacsorára Boda Gyulát is meghívta. Itt demokrácia van, mondta. - Bizony - bólintott megintcsak Boda Gyula. A Waldorf Astoria bárjába már csak kettesben mentek; hajnali kettõ felé a Negyvenkettedik utca egyik sarkán egy mandolinzenekartól és részegektõl harsogó kocsmában Misi átölelte a vállát: - Édes egykomám, felszedjünk két kis pipit?
    -Ugyan... na, ne... - húzódozott András. Misi harsányan nevetett. - Öregem, élni tudni kell!
    Másnap olasz, kínai, koreai és indonéz vendéglõket jártak, Andrásnak forgott a gyomra a sok ismeretlen íztõl, de tíz után Misi egyszerre azt mondta: - Let's call it a day, vagyis fájront, mert reggel korán kelünk, indulunk Floridába! Mese nincs, Marjorie-nek megtelefonáltam, már kivett neked szállodaszobát, mert odalenn a vityillónkban csak öt szobánk van.
    Reggel hatkor állt meg a Chrysler kocsi az East Side-i kis szálloda elõtt. Aztán csak futott, futott velük az az óriási batár a széles autóutakon. - Éjfélre ott lehetünk - mondta Misi. - Egy nap alatt? - csodálkozott András.
    -Itt nagy távolságok vannak. Ez nagy ország. Itt minden nagy. Megszoktuk.
    Már Washingtonon túl jártak, amikor megálltak egy kávéra. - Van kocsid odahaza? - kérdezte Misi.
    -Egy Moszkvicsom.
    -Az mi?
    -Autó - felelte András.
    -Akarsz most te drájvolni?
    -Tessék?
    -Vezetni.
    -Nincs itt a jogosítványom. Meg aztán itt nem is nagyon mernék...
    -Beszari alak - nevetett Misi. - Így mondtuk annak idején, ugye?
    Valahol Dél-Carolinában ettek egy szendvicset, ittak egy Coca-Colát, aztán tovább! Misin a fáradtságnak nyoma sem látszott. Éjfél után álltak meg a tengerszagú, langyos, párás floridai éjszakában egy szálloda elõtt. - Itt van a nevedre foglalt szoba. Reggeli után, tízkor felpikkollak.
    -Tessék?
    -Érted jövök. Marjorie kíváncsi rád. Ja, igen! Te tudsz angolul. Nálunk tehát ne beszélj magyarul. És nagyon kérlek, ne szólíts Misinek. Nekem Michael a nevem! Na, aludj jól. Reggel jövök.
    Szép, nagy ház volt az a vityilló; Marjorie, sovány, napbarnított asszony, bõre szinte rátapadt a csontjaira, a teniszpályáról jött éppen, könnyû fehér blúzban, sortban várta a pesti vendéget a kertjük árnyat adó pálmafái alatt.
    -Tudsz golfozni? - kérdezte Misi angolul. András csak a fejét rázta. - Na persze - mondta a régi barátja. - Milyen öregséged lesz?
    -És teniszezni? - faggatta aztán tovább.
    -Tudtam valamikor. Vagy húsz éve abbahagytam.
    -Hogy elkorcsosultok ti, odaát! Nem tudtok élni. Majd itt megtanítalak. Van rá egy hetünk. Ugye, Marjorie? - A felesége bólintott; keskeny pánt szorította le csigákba bodorított fekete haját.
    Kora reggel futni kellett Misivel, jó félórát mindennap a tengerparton meg pálmák szegélyezte sétautakon. Aztán fejest a medencébe, a kertben. - Elõször csak ötszáz métert, mérem az idõt! - kiáltotta Misi. Másnap már versenyt úsztak, hármasban; Marjorie alig maradt le a férjétõl, András lihegve küszködött messze mögöttük. Naponta kétszer kellett a tengerben úszni, megbirkózni az Atlanti-óceán hatalmas hullámaival. Röplabdapálya is volt a parton, a homokban; Seresék, azaz Stevensék helybéli ismerõsei verõdtek össze, csupa izmos, húsz-harminc közötti fiúk és lányok; Misi varázsolta elõ mindig a labdát, és vezényelte is harsányan az egész társaságot, hatalmas ugrásokkal, nevetve csapta le a háló fölött a labdát. András hamar kifulladt, kiszállt a játékból, leült a pálya szélén.
    -Na, mi lesz? - jött oda hozzá Misi. - Ilyen gyenge legény vagy?
    -Gondold meg, Misikém - mondta õ, kimerültségében megfeledkezve magáról, magyarul -, ötvenévesek múltunk, nemsokára közelebb a hatvanhoz... ezt mégse lehet...
    -Hülyeség! - mordult rá Michael-Misi. - Puhányok vagytok ti ott, abban a vén Európában. Az a kommunizmus meg, úgy látszik, még jobban elkorcsosított. Nem csoda, hogy mi, amerikaiak...
    A negyedik nap délutánján, a tengerpartról hazajövet, András fáradtan azt mondta, hogy nagyon köszöni a szíves vendéglátást, de másnap vissza kell repülnie New Yorkba. Ki tudja, eljut-e még egyszer Amerikába; még annyi mindent meg akar nézni... múzeumokat is... De reméli, hogy Misiék is eljönnek hamarosan Magyarországra. - Talán... egyszer majd... - felelte Marjorie, a férje meg folytatta: - ...mi nemigen vágyakozunk máshová... ez a mi Amerikánk egy egész világ... tengerek, sivatagok, hegyek, minden megvan itt, síelhetünk, úszhatunk, vitorlázhatunk... a tengeri halászatot te még ki se próbáltad... - Aztán hozzátette: - Hát, ha utazni akarsz... óránként indul repülõgép, a szállodád elõtt buszra szállhatsz, kivisz, egyenesen a repülõtérre. Ott azonnal megválthatod a következõ gépre, New Yorkig a jegyet.
    A gépen, fenn, a felhõk fölött, András a mai, váratlan jegy árát is belekalku-lálva, gyors számvetést csinált: New Yorkból bizony, három nappal a tervezett elõtt lesz kénytelen hazautazni. Remélhetõleg, mondta magában, sikerül majd korábbi járatra átíratni a jegyét.
    Otthonról küldött egy udvarias üdvözlõlapot Misiéknek, de válasz soha nem érkezett...
    Újabb tíz év múltán, egy téli estén, megcsörrent a telefon. Mély, rekedt hang. - Itt Boda Gyula beszél. Nem tudom, emlékszik-e rám? A Seres Mihálynál... tudja, Stevens... a Dream Buildings irodában. Itt vagyok Pesten...
    Másnap találkoztak egy körúti presszóban. Boda Gyula még soványabb volt, mint tíz évvel azelõtt, az arca még mélyebben horpadt, a haja fehér.
    -Misiék hogy vannak? - kérdezte András.
    -Nem tudja? Misi meghalt. Négy évvel ezelõtt. Infarktus. Azt hiszem, így mondják mostanában idehaza.
    -Az a túlfeszített iram...
    -Talán az is... De inkább, hogy egyszerre minden összeomlott. Az egész kártyavár. A kölcsönökkel betömött lyukak... a soha nem teljesített, felelõtlen vállalások... A szakszerûtlen vezetés. Maga Misi...
    -Kiváló építész volt.
    -Nem tudja? Az is csak hazugság. Mint minden. Még csak diplomája se volt. Mindössze valami rajzolói meg építõi... hogy mondják itt? Pallér?
    -De hiszen az oklevelek az irodája falán... még a New York-i Tudományos Akadémia tagsága is...
    -Tudományos Akadémia? Ugyan, kérem! Ilyen-olyan tudományok akadémiájának elnevezett intézmények... aki ismeri, az tudja, száz dollárért is vehet ilyen okleveleket! Gyönyörûen megrajzolva.
    -Akkor mégis, hogyan...
    -Marjorie kis tõkéjével kezdte a céget. Kisebb házakat tataroztak, kifestettek, átalakítottak. Aztán rájött, hogy illegálisan bevándorolt, munkavállalói engedély nélküli építészekkel terveket készíttethet. Nem is rosszakat. Eleinte fõleg mexikóiakat dolgoztatott így, feketén. Aztán én is kapóra jöttem neki. Bevallom, nem voltam ügyetlen. Olcsó kínaiakat hajtottam fel neki, meg indiaiakat. Késõbb oroszokat is. És segítettem a számlákat, munkadíjakat, adót, miegymást, ügyesen elkönyvelni... de õ egyre többet vállalt... fedezet nélkül, felelõtlenül. Aztán bekövetkezett a vég. Marjorie a temetés után, a maradék pénzzel rögtön lelépett. Állítólag valamelyik csendes-óceáni szigeten él. Tahiti... vagy Fidzsi... nem tudom. Nem is akarom tudni. Így is csoda, hogy megúsztam. Én, persze, hivatalosan csak titkár voltam... egy kis senki...
    -Talán jó is, hogy a szülei ezt már nem érték meg - mondta András. - Az a kedves, derûs Sanyi bácsi meg Joli néni. Õk legalább boldogan, szeretetben éltek még halálukig Amerikában...
    -Boldogan? Szeretetben? - nézett rá Boda Gyula. - Már itthon is csak hazugság volt az egész, itt is pokol volt az életük. Én csak tudom, én egy házban laktam velük. Sanyi bácsi szerette a nõket, folyton nõk után koslatott, ezt kiabálta mindig a Joli néni; néha úgy veszekedtek, hogy csak zengett belé az egész ház. A Sanyi bácsi egyszer össze is csomagolta a holmiját, hogy õ ezt nem bírja tovább, és elindult a bõröndjével, de Joli néni a lépcsõházban utána rohant és visszaráncigálta és azt kiabálta: nem mész el innen, inkább levágom a lábadat! Na és aztán Amerikában, a Misi vett nekik egy kis lakást Miamiban, ahol a többi oda költözött öreg is csak várja a napfényben a halált; szóval, ott éltek összezártan, mert angolul nemigen tanultak meg, egy-két öreg magyaron kívül jóformán beszélni se tudtak senkivel. Sanyi bácsinak már érszûkülete volt, de botra támaszkodva azért mindennap elsétált a szállodák elõtt, nézte a nõket, a mulatók táján a kurvák rámosolyogtak, õ meg kezet csókolt nekik. Aztán annyira romlott az állapota, hogy kórházba vitték, és végül amputálni kellett a bal lábát. De nem mondták meg neki elõre, vagy nem is értette pontosan, és amikor rájött, hogy hiányzik az egyik lába, üvöltött a feleségére: Te vágattad le! Megöllek! Talán egy évvel élte túl az operációt. Joli néni meg a haláláig csak siránkozott: Hogyan éljek egyedül? Az én drága Sanyim nélkül...
    Mándoki András az érettségijük hatvanadik évfordulóján az egykori osztálytársak közül már csak öt fiút tudott összetoborozni. - Emlékeztek a Seres Misire? - kérdezte a józsefvárosi kisvendéglõben a könnyû vacsora után. Kávét ilyenkor, este, már senki sem ivott. - Én egyszer találkoztam vele Amerikában.
    Ketten is bólogattak. Hogyne, persze, az a kedves, szelíd, jó tanuló fiú. Olyan kis vézna... Nem, inkább magas, mondta a másik.
    -És arra a mindig mosolygó apjára emlékszik valaki? - A fiúk csak a fejüket ingatták. Az asztalvégen egyikük, nyugalmazott, réges-régen nyugalmazott fõ-orvos, elaludt.
    Boldog volt-e Seres Misi ott, izzadva, rohanva, a floridai tengerpart röplabda-pályáján? Vagy csak önmagának hazudta vagy Marjorie-nak azt az erõs, amerikaias fiatalságot? - jutott hirtelen Mándoki András eszébe. Boldogság? Hazugság? Nem mindegy-e most már az is?


 
CSALA KÁROLY

Szerény az õsz

Nincs sok dicsekednivalója az õsznek:
szél hátán ismét levelek kergetõznek.
Ámde az õsz nem költõ, nincs kötelezve az újra,
szele ismét csak a régi avart viszi-fújja.
Hengergõzik a fûben egy kedves bestia,
de nincs vele nagyra, mint volna helyében
bármely víg emberfia.
 

Emlékek a gyerekségbõl

1. Ablakon át

Jönnek az árnyak szürkén, számosan,
hószürkeségben tompán szán oson,
hancúr kölyökcsapat némán tátogat,
találgatásra ad tüstént tág okot.

2. Látogató

Süt a nap, s te nem maradsz meg ültõ helyedben,
csak most jöttél az imént, és máris mész el.
Majd fordulsz is vissza, nem érted, mi lelt fejedben...
Barátom: lassan a testtel, gyorsan az ésszel!

3. Kihajt a csorda

Bõdül a hajnal éhes tehenek torkán,
kolomp kondul, indulgat legelõre.
Most izgul mind, de lenyugszik hars harapásokkal
a városszéli mezõn, alighogy fölhasad éppen a nap.
 

Levéltervezet

Tisztelt történelem! / Maga szörnyeteg!
"Rendszerváltozás / rendszerváltás"
címû darabját / elõadását
szorgalmasan / jobb híján
végig-
élveztük / szenvedtük.
Szép volt, jó volt /
elég volt, a könyökünkön jön ki,
csakugyan az élet tanítómestere ön /
ismerjük minden elõzõ változatát,
bizony az ismétlés a tudás anyja /
azt a jó édes anyját, ismétlést nem kérünk,
úgy jó, ahogy van /
nem erre számítottunk,
minden jó, ha jó a vége /
tessen most már valami másat produkálni,
mindörökké, ámen /
ilyet soha többé.
Végtelen tisztelettel / végsõ elkeseredéssel
az Ön
szeretõ / szenvedõ
gyermekei / alanyai.
 

Prolivers

Épp csak gondolkodom.
Épp csak vagyok.
Épp csak életem
falazzák falakba.
És bepiszkol,
aki ragyog.
 

Festmény

Kristályhasadékban
dinnyék domborodnak.
Paraszt hasadnak dinnye,
csemege a gyomrodnak.

Kristályhasadékban
dinnyék domborulnak.
Melós hasadnak dinnye,
"melon" a mûvelt úrnak.
 


 
M. SZÁNTÓ JUDIT

Bocsáss meg, szívem...

Emma fáradtan száll fel a 28-as villamosra a Népszínház utcai végállomáson. Nagyon elgyötörtnek érzi magát. Pedig nem is csinált ma semmit, ami kifáraszthatta volna. Reggel felkelt, rendbehozta magát, ivott egy kis teát két szelet pirítóssal, utána pedig szellõztetett, egy kicsit takarított - ugyan, mit kell olyan nagyon takarítgatni, hisz egyedül van, és úgy vigyáz mindenre. Azután átöltözött. Két pulóvert is felvett (hideg van ilyenkor, december végén), csizmát húzott, belebújt kicsit már kopottas, de azért még tûrhetõ télikabátjába, kendõt kötött, magához vette a retiküljét, és elindult. Szóval nem indokolta semmi a fáradtságát. De talán nem is fáradt volt. Inkább törõdött, elesett. Tény, hogy alig vonszolja magát.
    Leül és a gondolataiba mélyed.
    Huszonöt év után még mindig nehezen tud beletörõdni abba, hogy a férje olyan fiatalon meghalt. Reggel még vidáman ment el otthonról, és délután már a munkatársai jöttek a borzalmas hírrel. Tárgyalás közben, egyik kezében a tollal, a másikban az elmaradhatatlan cigarettával, egyszerre csak rándult egyet, és vége volt. Szinte azonnal felhangzott a mentõk szirénájának a vijjogása. Perceken belül ott voltak, de már csak a halál beálltát állapíthatták meg.
    Elõször fel se fogta, hogy mi történt. Csodálkozva nézett egyik hírhozóról a másikra. És értelmetlen dolgokat kérdezett: - Miért nem vitték kórházba? Ott biztosan meg tudták volna menteni. Vagy inkább haza. Itthon rendbejött volna...
    Nehezen értette meg, hogy nincs mit tenni. Az egyik nõ, aki a férje munka-helyérõl jött, ott akart egy ideig maradni, amíg valamelyest megnyugszik, de õ szívesebben maradt egyedül a fájdalmával. Így hát a látogatók elmentek, õ meg leroskadt egy székre. Elõvette a zsebkendõjét, azt gyûrögette. De nem sírt. Száraz, égõ szemekkel tekintett a semmibe.
    Azután hazajöttek az iskolából a gyerekek, és ez magához térítette. Mindhárman egyszerre kezdték el mesélni, hogy mi történt az órák alatt, a szünetekben, hogy mit feleltek, mit tudtak és mit nem. Máskor rájuk szólt, hogy csak egyenként, mert másképpen nem ért az elbeszélésükbõl semmit. De most nem szólt egy szót sem. Minek? Hisz úgysem tudott odafigyelni.
    -Mikor jön ma haza az apu? - érdeklõdött az egyik. - Ma a második világháborúról volt szó, és jó lenne, ha mesélne róla.
    -Én meg egy matekpéldát szeretnék megbeszélni vele - így a másik.
    Az asszonynak néhány másodpercre volt szüksége, hogy meg tudjon szólalni.
    -Apu ma nem jön haza.
    -Elutazott? Nem is mondta.
    -Igen - csuklott el a hangja. - Hanem most menjetek tanulni!
    Gépiesen tett-vett a konyhában. Vacsorát készített, megterített a gyerekeknek. Õ maga nem tudott egy falatot se lenyelni.
    Amikor pedig már ágyban voltak mind a hárman, akkor kitört belõle a zokogás. Ettõl azután valamennyire megkönnyebbült. Még szipogva ment be lefeküdni, de az átélt izgalmak után hamar elaludt.
    A férjének szép sírkövet állíttatott. A márványtáblára még a saját nevét is felvésette, csak a halálozási évszám helye maradt üresen. És attól, hogy ily módon biztosította nyugvóhelyét a férje mellett - a jó ég tudja, miért - valahogy megnyugodott kissé...
    Azóta sok év telt el. A gyerekek felnõttek, szétszéledtek. A családról való gondoskodás, a munkahelyi feladatok és más kötelezettségek ha nem is megszüntették, de elnyomták, tompították a fájdalmát. A történtekbe sohasem nyugodott bele, de lassanként megbékélt a változhatatlannal.
    Amikor nyugdíjba ment, már egyedül élt a lakásban. Nehéz volt megbirkóznia a magányon kívül azzal is, hogy már nem dolgozik. Kiestek az életébõl a reggeli gyors készülõdések, a munkára való odafigyelés, a munkatársak nyüzsgése, a jóízû beszélgetések, amelyek mind-mind a jelenbe rángatták a múlt fájdalmaiból. De azután jöttek az unokák, hol ide, hol oda hívták gyereket õrizni, háztartást ellátni. Késõbb ebbe is beleszokott. Csakhogy az unokák nõttek, önállóbbak lettek, nem volt már szükség a felügyeletre, terhes lett a nagyszülõi féltõ gondoskodás.
    Egyszerre csak megváltozott a világ, és Berci, a nagyobbik fiú elhagyta az országot. Itthon pedig az élet zaklatottabb lett, a gyerekei kevesebbet látogatták, ritkábban hívták. Ha pedig valami siráma volt, azt türelmetlenül hallgatták.
    A nyugdíja meg mind kevesebbet ért, mind jobban meg kellett gondolnia, mire költ. Egyre nehezebb lett az élete. Hiába spórolt nagyon, egész egyszerûen nem tudott kijönni a pénzébõl. Saját magától már nagyon sok mindent megvont, de eljött az az idõ, amikor már virágot se tudott venni, hogy a sírra tegye. A gyerekektõl meg nem akart kérni. Nem is nagyon tehette volna. Nekik is megvan a maguk gondja! Béluséknál három gyerek van. Az isten pénze se elég! Még az öt szájat is nehéz betömni, hát még a kinõtt ruhákat, cipõket pótolni! És akkor még hol vannak az iskolai kiadások! Nem! Bélusékhoz nem lehet fordulni! Az Ancsa férje, Sanyi meg éppenséggel munkanélküli. És már a segélybõl is kiesett. Négyen élnek egy fizetésbõl. Mibõl is adnának? A Berci? Igen, hát a Berci. Róla évek óta nem tud semmit. Amikor kiment kilencvenben, akkor még rendszeresen írt. De mióta kijutott Kanadába, csak egy levél jött tõle. Abban azt írta, hogy legközelebb tudatja, hol lakik, mert még nincs lakása. Azóta nem jött tõle egyetlen sor sem. De hát nem is kell, hogy õt segítsék! Megvan õ maga is. Mindene megvan, ami kell. Csak az élelemre költ. Na, meg persze a gázért, villanyért, ilyesmiért fizet. Nem is keveset. De azért, ha szûken is, ennivalóra marad. Virágra azonban már nehezen telik.
    Persze, ha tegnapelõtt nem csábul el, talán lenne egy szál szegfûre pénze. De amikor a piacon a Bábolna standja elé ért, a lába akarata ellenére odavitte, miközben a szájában összefutott a nyál, amint ínye képzeletben valamiféle húst érzett. És - hiába szégyellte magát - egy csomag csirkeszárnyat kért, amikor sorra került. Gyorsan fizetett, és szinte menekülve sietett haza, mintha lopta volna, mintha attól kéne tartania, hogy észreveszik, mit rejtett titokban a szatyra legaljára, és sietnének utána, hogy elvegyék tõle azt, ami jog szerint nem is lehetne az övé. Hiszen azt a pénzt eredetileg virágra szánta, a férje sírjára. Õ meg most könnyelmûen elherdálta.
    Hazaérve pedig gyorsan betette a hûtõ fagyasztórekeszébe. Azóta se nyúlt hozzá. De ha eszébe jutott, hogy mi lapul a frizsiderben, a lelkiismeret-furdalás mellett édes bizsergés fogta el. A hús ott van, elérhetõ távolságban. Akkor eheti meg, amikor csak akarja. Jobban mondva, amikor már nem háborog a mulasztás miatt a lelke.
    Hanem a kõváza megint üresen marad. Csakhogy most ennél is nagyobb a baj! Lejár a 25 év, és meg kellene hosszabbítani a sírhelyet. De nem tudja. Még arra is rászánta magát, hogy a gyerekektõl kérjen rá. De a Bélus felesége azt kérdezte: - Aztán melyik gyerek szájából vegyem ki a falatot, mama?
    Az Ancsika meg azzal fogadta: - Jaj de jó, hogy jössz, anya! Tudsz adni egy kis pénzt? Felvágottra kellene... legalább a gyerekeknek!
    Így hát nincs. Ha megfeszül, akkor sincs!
    Közben befut a végállomásra a villamos. Még mindig gondolataiba mélyedve száll le.
    A virágosbódék között nem néz se jobbra, se balra, földre szegezett szemmel halad, egy kicsit tétován. Szinte fellélegzik, amikor kikerül a virággyûrûbõl. A járdán már biztosabbak a léptei, és csak a sarkon áll meg, visszahõkölve a forgalomtól. Biztatja magát, hogy mindenképpen át kell jutnia. Amikor néhány pillanatra üres lesz az úttest, nagy elhatározással lép le a járdáról, de amint közeledni lát egy jármûvet, ijedten visszahátrál. Végre aztán csak rászánja magát, hogy egy nagyobb tömeg közé vegyülve átevickéljen a másik oldalra.
    Ott, egészen a temetõ bejáratáig, szintén a virágárusok uralják a terepet. Emma ismét a flaszterbámulás taktikájához folyamodik, és csak akkor emeli fel ismét a tekintetét amikor bejut a sírkert kapuján. Bár még a kapun belül is árulnak virágot, de nem kell elõtte elmennie. Mindjárt jobbra fordul, azután megy egyenesen befelé.
    Mindkét oldalon hólepte, kopasz fák merednek a magasba. Az út is havas, fehér körös-körül minden. Csak az úton, ahol autók is járnak, ott kásásodott meg és vált megfeketedett kéreggé a hó. Emmának szél fúj az arcába. Le kell hajtania a fejét, hogy védje az éles, nyirkos levegõtõl. Néha még a szemét is be kell hunynia. De hisz így is biztosan megy a célja felé. Ha álmában jár arra, akkor is jó helyen fordul le az útról, és megtalálja a gyakran látogatott sírt, elõtte a kissé már megrongálódott paddal.
    Az asszony leül, hogy egy kissé kifújja magát. Közben pedig elhomályosult szemmel tekint az elõtte álló sírra. Terméskõbõl állított emléket a férjének annak idején. A hullámos oldalú szegélyt, a "zokni"-t sima kõlap fedi be, tetején oldalt egy nagy vázával. A homloknál magasodó kõbe pedig márványtábla van, amelynek bal oldalát egy vésett kereszt foglalja el. Tõle jobbra áll a már alig olvasható felirat:
 

Felejthetetlen, drága férjem,
NÉMETH ALBERT
1922-1974

NÉMETH ALBERTNÉ
VERESS EMMA
1927-

 
    Ki gondolta volna akkor, amikor ezt a sírkövet állította, hogy õ - vagy halála esetén a gyerekek - nem tudják meghosszabbíttatni a sírhelyet? Akkor szépen elrendezte magában, hogy ott fog pihenni az ura mellett. Örökké. És ez megnyugvással töltötte el. Még a fájdalmát is csökkentette valamelyest.
    De hát azóta fordult a világ.
    Az asszony sohasem politizált. Mindig is úgy tartotta, az a férfiak dolga. Neki aztán édes mindegy volt, hogy milyen rendszerben él, hogy ki vagy kik vezetik az országot, vagy pláne, hogy mikor mit neveznek szabadságnak. Az õ dolga a család ellátása, gondozása, az otthoni nyugalom biztosítása. No persze a munkáját is ellátta õ rendesen. Kapott Kiváló Dolgozó kitüntetést is. De a politikába ott se folyt bele. Most is csak annyit ért belõle, ami személy szerint érinti. Hogy egyszeribe magasba szöktek az árak, és azóta is kúsznak felfelé. A nyugdíja meg jóval lassabban növekszik. Így aztán egyre kevesebbre telik.
    Meg hogy ez az új világ szétszakította a családot. Bercit ténylegesen elsodorta otthonról, a másik kettõ csak érzelmileg szakadt el testvéreitõl, az anyjától. De az is lehet, hogy nem errõl van szó. Inkább a kényszer vitte rá õket az önzésre, a rohanó, zaklatott élet a ritkább találkozásokra. Õ nem tudja pontosan, hogy miért van ez így, és nem is akar ítélkezni felettük. Õ csak azt érzi, hogy mind magányosabb. Miközben szaporodnak az öregséggel járó problémái, növekednek a gondjai.
    De ez a mostani nagyon égeti. Hogy mire legközelebb kijön, lehet, hogy nem találja már a szívének oly kedves sírt. Hogy ki tudja, hová kerülnek a férje csontjai! Hogy a reménye is elveszett annak, hogy a halálban is egyesüljenek.
    Emma most feláll, és megsimogatja a márványlapot.
    -Látod, megint eljöttem hozzád - suttogja. - Még mindig szeretlek! Virágot, sajnos most se tudtam hozni. Nincs pénzem rá! És az is lehet, hogy utoljára állok itt. Hogy többé soha nem találkozunk!
    Kibuggyan a könnye. Nem törli le, hagyja, hogy az arcán végigcsorogjon. Pedig fájón csípi a fagyos szél.
    Indulni készül, de nincs ereje elszakadni a sírhanttól. Megint leül a padra. Keze tehetetlenül pihen az ölében, õ maga pedig szótlanul, az ajkát némán mozgatva szegezi szemét arra a márványtáblára, amelyrõl sokáig azt hitte, hogy örökké õrizni fogja emléküket.
    Az úton autó áll meg. Emma nem tudja, hogy milyen gyártmány, de azt látja rajta, hogy elegáns kocsi. Fiatal férfi száll ki belõle, és a szomszédos sírnál áll meg, kezében egy hatalmas csokor virággal.
    Emma önkéntelenül felfigyel rá.
    Az idegen megáll a sír elõtt, a fedõlapra helyezi a virágot. Egy ideig áll ott lehajtott fejjel, azután felemeli a régebbi csokrot és távozik. Az autó mellett hatalmas drótkosár áll az elszáradt virágok, papír, spárga, mécsespohár és egyebek részére. Ebbe hajítja a férfi a már feleslegessé vált csokrot.
    Emma egy pillanatra se veszi le a szemét a szomszéd sír látogatójáról. Most hirtelen megrebben.
    Maga sem tudja, honnan jött a hirtelen gondolat. Amikor az autó felzúg és elmegy, feláll, és egyenesen a drótkosárhoz megy. Kiveszi az eldobott csokrot, és szálanként nézegeti. Végül két szál szegfût és egy zöld ágacskát választ ki, érzése szerint a legkevésbé hervadtakat. Visszatérve belerakja a vázába. Megint a kosárhoz ballag, mert úgy rémlik, látott ott egy mûanyag flaskát. Ott is volt az. A nem messze levõ kútnál megtölti, és a vizet a vázába önti.
    Fellélegzik, hogy utoljára mégis sikerült virággal búcsúznia.
    -Lehet, hogy többé nem találkozunk, drágám. Hidd el, nem tehetek róla. Mindent megpróbáltam, de semmi se sikerült. Bocsáss meg, szívem... Isten veled!
 
BÉKÉSI GYULA

Ady szellemétõl

Kiülsz a ház elé és nézed
az imbolygó kertvégi fákat.
Két verssorod halkan idézed
s érzed ízét a dallamának.

Élnél is meg nem is e Mának;
ámde magadat már kinézed
Önmagadból - tán furulyásnak?...
mert az itészek annak néztek?...

Álmaid: jöttek. Szépre-szépek.
S akik szerettek: sírba tértek.
S biz' a mád is - mindig a másnap...

Mi jöhet még?... Talán elásnak
sorsod szerint, akik aláztak:
- ne légy te már se test, se lélek.

*

Életed még hogy meddig éled?...
Ím' a jövõ! és "látva lássad":
nem világvég, nem végítélet,
csak a népek rabõlelke lázad,

s beledördül a jövõ század,
és hullnak majd a "pénz-vitézek"
seregébõl és nemcsak százak
és ezerek; de minden élet,

amely csak mások vérén élhet:
nem bitorol új ezredévet
- szép kedvére e rút világnak! -

S ha már nem élnél: odalátlak
azok közé, akik megállnak
õrhelyükön, s igaz vitézek.
 

Télutói pillanatkép

Hó alól folydogáló erecskék
fonják ostorukat, és csereg még
árok, gödör, és szalmát, szemetet
sodor a víz; a szomszéd sem etet
madarakat; kiül a ház elé
s nézi, nézi, ahogy a téli lé
követ, kavicsot mos az udvaron,
hol még szeplõs, lappadó hóhalom.

Én meg... - kattintván golyóstollamon -
csak bámulom, amint a házfalon
póklábakat ereszt a vízsötét;
mikéntha Télnek fonogatna még
láthatatlan hálót, min fennakad
sok-sok álom- s tünûdés-pillanat.

                                        1990
 

Fenyõ alá, gyertyák alá

Egy volt pedagógusnak

Rég-rég nincsenek "kedveske" hallgatóid; magadban meditálsz, motyogsz olykor-olykor; s ha kérdeznek: fejed lehajtod s hallgatsz. S e hallgatásban mennyi de mennyi elfojtott zene, s zajokkal, robajokkal szaggatott ritmus emlék-kövülete nehezíti a szíved! Mert kijutott, jaj, kijutott az élet sûrûjébõl neked is!...
    Lám, karácsonyfád is csak egyetlen fenyõgallyacska (ajándékvázában), mellette: könyvek.
    Rend és szegénység harmóniája néz farkasszemet innen a rendetlen, falánk világgal. És úgy érzed: nincsen már kiút...
    De élsz még, és homlokod mennyboltja alól még világít az az iszapnak, homoknak odaítéltetett két liliputi csontgödör; még olvasod a hozzád írt lapokat, leveleket és verseket, merengsz az üres levegõre, amiképp az ókori analfabéta mágusok; de mintha már valahonnan szólítanának - fenyõ alá? gyertyák alá? -; és lélekben körül-lengedezed majdani önmagaddal a hajdani "hókucsmás idõk"-et...
    Ó, még a rommá roskadt szülõi ház is visszasüt rád ilyenkor vaksi ablakaival, és a hófúvásos hazai dombok kékes homályából az a dal, az az ének hullámlik idegszálaidon át szívedig, melyet egy gyermekkori téli délutánon hallottál; és tekinteteddel mintha simogatnál ilyenkor - élõt, élettelent; és "kedveske" hallgatóid is ilyenkor mintha visszahallanának valamicskét abból az általad tanított szépséges-szép tananyagból, amit nem lehet (sohasem lehetett): "középiskolás fokon tanítani".
 

CSÁK GYULA

Zokniban

1.
Még most, hetvenöt évesen is illett a tanár úrra, amit huszonöt éves korában formált róla az ismerõs közvélemény: szálfa, kõszikla! Azt is mondták róla: minden korok férfieszménye! Késõbbi nemzedékek úgy emlegették: szuperman!
    Eleinte matematikus akart lenni, mert a szinusz, tangens, differenciál, integrál és efféle szavak nagyon tetszettek neki, de hamar kitûnt, hogy az ilyesmivel való elmélyültebb foglalkozáshoz kevés az esze. Azt viszont jó érzékkel felismerte, hogy az ember fejlõdésirányára döntõ hatással van a külseje, illetve az a belsõ meggyõzõdés, hogy õ vonzó látvány-e, vagy sem. Ezért keményen dolgozott, hogy jó külsejû legyen.
    Végül is tornatanár lett. S noha nem volt nagy elme, mindig módját ejtette, hogy a test edzésével egybekapcsolja a jellem építését - legalábbis szavakban. "Ép testben az ép lélek!" - mennydörögte megannyiszor mind az iskolában, mind az iskolán kívül vállalt, a felnõtt lakosság tunya testét megmozgató emháká-edzéseken. S olyannyira lekötötte a lázas testedzés, hogy örökkön abban az izmokat feszesen tartó állapotban volt, amelyben a gondolat semmilyen tárgynál nem tudhatott megállapodni. A hiúságnak az a változata hatalmasodott el rajta, hogy õ - bár nem eszesebb, - de mégis különb mindenkinél. Ez a butító elfogódottság felhatalmazást adott neki arra, hogy bárkit rendreutasítson és kioktasson a kötelességrõl, könyörtelen keménységrõl, utolsó leheletig való helytállásról.
    El kell ismerni, hogy a másokkal szemben alkalmazott követelményeket önmagára nézve is kötelezõnek tekintette. Soha, sehonnan el nem késett, ruháján egyetlen porszem vagy gyûrõdés nem lehetett, s tekintete is mindig szigorúan vasalt volt.
    Családi életében is feddhetetlenség uralkodott. Szelíd mosolyú, törékeny felesége iránt ugyan gyöngédséget mutatott olykor, de csak addig a mértékig, amely még lehetõvé tette, hogy a szükséges pillanatban visszakozzon. Ügyelt rá, hogy ne hagyjon semmilyen áruló nyomot, ne maradhasson felesége idegeiben semmilyen emlék, amely az õ - vagyis a tanár úr - gyönge pillanatait idézhetné. Magázták egymást és bizonyos - az idõ elõrehaladtával ritkuló - éjszakai negyed-órákat kivéve, inkább az úr és szolga viszonyát fejezte ki kapcsolatuk, semmint házastársakét.
    Gyermekük nem született. Ha emiatt sóhajtozott néha felesége, netán orvosi beavatkozásra célzott, akkor a tanár úr nagy magaslatról dörrent rá: "Ne akarja maga a természetet felülbírálni!"
    Így töltöttek együtt ötven esztendõt.

2.
Aranylakodalmukat egy fényes budapesti szálloda készült megrendezni. A tanár úr, de igazság szerint felesége is, húzódozott az efféle felhajtástól, a szálloda menedzsere azonban kitartott szándéka mellett. Minthogy a tanár úr unokaöccse volt, váltig emlegette a rokoni érzelmeket, amelyek a nagy ünnepség rendezésére sarkallják - elhallgatva, hogy voltaképpen a szállodának óhajt reklámot csinálni. Aranyszegélyû meghívókat küldözgetett bel- és külföldre, kedvezményes árú vendéglátást ígért, ecsetelve egy igazi, magyaros ünnepség várható kellemeit. Meghívást kapott a Rádió és a Televízió is.

3.
A tanár úr és felesége délután vonatra ült, hogy még este, idejében elfoglalhassák az ingyenszobát a szállodában, és kényelmesen készülhessenek a másnapi nevezetes eseményre. Ingyenes volt az elsõ osztályú vonatjegy is, mi több: a szállodás rokon külön kupéról gondoskodott, hogy az utazás óráit is nyugalomban tölthessék.
    Be is reteszelte a tanár úr a kupé ajtaját, levetette és gondosan vállfára akasztotta zakóját, majd kis tûnõdés után a cipõjét is kifûzte, s végül egy merész elhatározással le is vetette. Az illendõség határáig lazított öltözékén felesége is, elfészkelõdtek az üléseken, és el is aludtak.
    Este ébredtek fel, akkor, amikor a vonat egy apró rándulással megállt a Keleti pályaudvar kupolacsarnokában. Minthogy bõven volt idejük, higgadtan, otthoni ritmusban kezdték magukat rendbehozni. A tanár úr nagyot, jóízût nyújtózott és körbepislogva, álmosan kérdezte: - Nem vette el kérem a cipõmet onnan, ahová tettem?
    -Miért nyúltam volna hozzá? - felelt kérdéssel válaszolva a kérdésre felesége.
    -Csak... mert világosan emlékszem, hogy ide tettem... És most nincs ott... Hát ez sajátságos.
    Négykézlábra ereszkedve, majd a csomagtartók fölé húzódzkodva: minden zugot megvizsgált, de a cipõ nem került elõ. Feltúrta a bõröndökbe gondosan becsomagolt holmikat, de a cipõ: sehol.
    Közben az egész vonatszerelvény kiürült, s megjelent a kupéban egy vödörrel, söprûvel felszerelt, ellenséges modorú öregasszony.
    -Takarítás következik! Mozogjunk! Ez vonat, nem pedig szálloda!
    A tanár úr amúgy is felhevült volt, homlokán izzadság gyöngyözött és nekivörösödve, kidüllesztett mellel készült, hogy rendreutasítsa a vénséget, fele-sége azonban megelõzte a kapcsolat felvételében: - Kérem szépen, elveszett a férjem cipõje. Talán lenne szíves... és tudna segíteni, hogy megtaláljuk...
    -Csarnok tizennégyes - jelentette ki az öregasszony, és menten csapkodni kezdett a vizesvödörbe mártott seprûvel. Valamivel enyhébb modorban hozzátette: - Ott kell bejelenteni. - Ismét harsányabb lett: - Ha ugyan van ott ilyenkor valaki. Különben se higgyék, hogy akár ott, akár máshol megtalálják. Azt a cipõt ellopták, és valaki már koptatja a járdát vele.
    Tovább nem lehetett fékezni a tanár urat. - Miképpen jött maga be?! Az ajtó be volt zárva! Magam zártam be! Hogyan tudta kinyitni?!
    -Kulccsal - mondta kurtán a takarítónõ, majd a tanár úr hangmagasságában magyarázta, hogy õneki hivatalból jár a kulcs, mert különben miképpen végezhetné a munkáját? Mi van, ha valamelyik lökött utas bezárkózik, hogy "kaszinózzon", vagy esetleg végezni akar magával?... Volt már ilyenre példa.

4.
A tizennégyes irodát valóban zárva találták. A tanár úr fuldoklott a méregtõl, és azt a gyanúját hangoztatta, hogy valamelyik vasúti betyár vitte magával a cipõt, ha egyszer saját kulccsal grasszálhatnak a kupékban.
    -Valami... akárki... bejöhetett esetleg álkulccsal is - próbálta védeni a vasutasok becsületét a felesége.
    -Maga csak... - legyintett dühösen a tanár úr, de mielõtt folytathatta volna mondókáját, feleségére pillantott, s amit észrevett, attól elképedt. Amint õ jól szabott öltönyében, cipõ nélkül álldogált a kétes tisztaságú betonon és harag meg kétségbeesés gyötörte, felesége szemében apró derû villant. Gyorsan elkapta tekintetét a tanár úr, és törekedett, hogy meggyõzze önmagát: semmit nem látott.
    -Talán... taxit hívok - hallotta távolról felesége bizonytalan hangját.
    Híres önuralmát mûködtetve csöndesen kérdezte a tanár úr, a külsõ vágányok végtelenje felé bámulva: - S azzal hová megyünk?
    -Esetleg egy cipõüzletet...
    -Mik nem jutnak eszébe?! Hol talál maga vasárnap este nyitott cipõüzletet?
    -Elmehetnénk egyenesen a szállodába...
    -Egy szálloda nem suszteráj! Mibõl gondolja, hogy méretre szabott cipõvel várnak ott?
    -Hazautazhatnánk a legközelebbi vonattal...
    -És otthon vonuljak végig az utcán... zokniban...
    -Hazulról hoznék cipõt az állomásra...
    Hiába volt minden. Ajánlotta felesége, hogy egyedül indul neki a városnak és elõbb-utóbb talál egy éjjel-nappal-cipészt, azt idehívná, de a tanár úr néma, gyilkos pillantással elhallgattatta. Hosszú ideig mozdulatlanul állott a bõröndök tövébe húzódva. Korábban soha, semmi nem tudta benne az örömteli csodálkozás érzését felkelteni; akármilyen fényes helyzetben volt, úgy tetszett: neki ez jár, õ erre született. Korábban mindig eltalálta a büszkeségnek s önteltségnek azt a fokát, amely másokat nem sért, s õt önmaga és a világ szemében fölemelte. Most elvesztette mindezt a régebbi önmagát. Életében talán elõször horpadt be a melle és ferdére löttyedtek vállai. Ráadásul, amint lopva feleségére nézett, ismét felfedezte a huncut, sõt: szemtelen mosolyt.
    -Szedje össze magát, kérem - sziszegte, és miközben csaknem elsírta magát, feleségébõl ellenállhatatlanul buggyant elõ a nevetés.
    -Bocsásson meg - motyogta riadtan pihegve, nevetéstõl csillogó könnyeit apró zsebkendõjével szárítgatva az asszony.
    A tanár úr fehér szája keskenyre szorult. Izgalmában ki-be gombolta kabátját és jobb kezével a bal oldali bajuszát cibálta.
    -Tudnia kell - mondta elmélyült hangon -, hogy nem bocsátok meg! Ettõl a perctõl más életet kezdünk. Mindenesetre az a minimum, hogy elválunk...
    -Természetesen - bólintott eddig ismeretlenül szabad hangon az öreg hölgy. - Ötven évi házasságunk alatt most fordult elõ pedig elõször, hogy egy kicsit... szeretem. Így zokniban, itt a flaszteren... van valami esendõ, bájos, egyszóval emberi magában. De hát ez bizonyára soha nem ismétlõdik meg.
    Fogta saját bõröndjét, eltipegett és eltûnt a sokadalomban.
    Az aranylakodalom elmaradt.
 

FECSKE CSABA

Igekötõk balladája

x. minden törvényt betartott
akinek tudott betartott

hitem reményem kitartott
pedig nem voltam kitartott

mikor kirúgtak berúgtam
kicsit a hámból kirúgtam

sok-sok bajomat feledtem
de olykor már-már feladtam

robotoltam csak aléltan
mondják jövõmet föléltem

csak egy senki lett belõlem
s mennyien élnek belõlem
 

Leszboszi szerelem

Cynthiám ébred liget árnya rejti
hófehér testét alabástrom arcán
tünde pír fut szét tenyerem becézi
kék szeme mennybolt

fölragyog tisztán rubin-ajka méznél
édesebb ugrál a szivem ha csókol
karjait fonván derekamra vágya
vágyam igézi

keble dús halmán elomolni oly jó
Lyd királyságért aranyért nem adnám
kedvesem bársony melegét ha olykor
bõrömön érzem

s fürge nyelvével lugasomba túr jaj
élvezem kéjjel szoritom magamhoz
gömbölyû vállát s pihegünk aléltan
Cynthia Szapphó

lenn a tengert fény koszorúzza hold süt
dús olajfák közt aranyát leszórja
alszik Atthisz Pán fuvoláz igézõn
hû szeretõknek
 

 
 
SZARKA KLÁRA

A kínai

A hely egészen más, mások az arcok, a szagok, de mégis. Azért ez valahogyan mégis a régi önki. Hiába a poros mûanyag sárkány, a bambuszrügy meg a currys rizs, a vágott szemû pultoslány, itt valami mélyen gyökerezõ pesti tradíció bukkant fel.
    Emlékszem, hogy amikor alig láttunk még eleven kínait, már akkor meg-tanultuk, hogy az ázsiaiak folyton mosolyognak, ez nekik a természetes mimikájuk. Másutt talán így is van, de nálunk, és fõleg itt, a büfében, na itt aztán nem. Akar látni unott, szenvedõ, merev arcú, hamisítatlanul közép-európaian depressziós kínai lányt? Jöjjön be Pesten egy kínai büfébe, ott megláthatja a pult mögött. Itt a hely szelleme erõsebb az ázsiai hagyományoknál, itt a régi önki szelleme kísért.
    Sokszor elgondolkodtam azon, hogyan lehet majd érzéki módon megjeleníteni a mai és holnapi ifjúságnak azt a bizonyos Kádár-kort. Az Úttörõ Áruház mozaikos medencéjében úszkáló aranyhalakat, az Ifjúsági Parkba nyakkendõ nélkül be nem jutó "lázadó" ifjakat, meg, például, az önkielégítõt, az önkiszolgáló éttermet. Ezek is úgy tûntek el, mintha sosem lettek volna, és a helyükbe amerikai gumikaja jött. Itt már csak a jobb módú diákok meg a sietõs ifjú menedzserek rágják a McRoyal super-size-ot.
    Mégis, a régi önki újra felbukkant Budapesten, ma kínai gyorsbüfének hívják. Nem teljesen ugyanaz, nem egészen ugyanazok ülnek bent, de mégis.
    A kínainál nincs már reggel kilenckor babgulyás pacallal, és nincs téglákig hatoló mosogatólével elegy pörköltszag, meg nincsenek azok az elmoshatatlanul zsíros, agyongyötört alumíniumtálcák alpakka evõeszközzel, amik új korukban is bacilusklubnak számítottak, meg összekaristolt mûanyag poharak meg a kötelezõen kövér, mosolytalan kiszolgáló nénik, akik úgy csapták bele a spenótot a csorba tányérba, hogy abban a mozdulatban benne volt egy megküszködött élet minden keserve. Itt most másféle szagok járták át a mûanyag és furnér- falakat, a reggel fõzött, kiszáradt rizsre a rutinosak szaftos levet kérnek, sokat. A mindig ugyanolyan (jó) leves forró, a kóla hideg, és tiszta pohárba adják. Na, de hát ez már egy új világ!
    A kínaiban nincsenek már ott a kis nénik, akik az önkiben szerényen lecsaptak a maradékra, ha otthagyta valaki, és a kis bácsik sem, akik fogatlan szájukban élvezettel forgatták az üres csontlevest. Õk ma az étterem mögött a kukákban keresgélnek, már nem törõdnek a járókelõkkel, azzal, hogy megláthatja õket valaki. A szabad világ hajnalán csak napnyugta után merészkedtek elõ fûtetlen lakásaikból, hogy kikaparjanak valami ehetõt. Akkor még szégyenkeztek, hogy nekik valahogyan már csak mások szemete maradt, de mára elfásultak. Õk is meg mi is. Egy pillantást sem vet rájuk a rohanó világ. Hozzá tartoznak az utcaképhez: koldus, csöves, gigantposzter, merdzsó, guberáló öregek. A kínaiban diákok minden mennyiségben, általánostól az egyetemig. Menza helyett vagy a hamburgert megunva, itt eszik a csípõs-savanyút. Nekik már a gasztronómiai globalizáció hétköznapi megszokás. Ha unják a rákszirmot, benyomnak egy szuvlakit vagy vesznek a töröktõl egy gyrost.
    - Képzeld bammeg, a Roland anyja szokott fõzni vasárnaponként - újságolja egyikük tele szájjal. Hatalmas röhögés, hitetlenkedõ beszólások. Hamarosan kiderül, hogy az egyszerû házikoszt elõttük teljességgel ismeretlen. Egy új nemzedék, fejükön másként tapad a haj, és fogalmuk sincs arról, hogy milyen lehet a nem mirelit szilvásgombóc fahéjas cukorral. A másik asztalnál az ötvenes férfi, a szecsuáni csirkével, talán éppen a régi tyúkhúslevesek illatára gondol egy pillanatig elmélázva. Mert itt vannak õk is, a szerény, magányos, elvált férfiak, akik legalább hetente néhányszor jóllakhatnak igazi fõtt étellel. A válás lenullázta õket, épp hogy élnek. Az ingük pecsétes, és szétnyílik a hasukon.
    -Öt levest, három marhást és két disznóst rizsával, meg egy tésztát - rikkant a svájcisapkás. A szomszéd építkezésrõl jött. Elvitelre kér mindenbõl nagy adagot, a kollégáknak is visz. Tizenöt éve el sem hitte volna, hogy a bambuszrügyet fogja preferálni a borsos tokány helyett. Igaz, sok mindent nem hitt volna el még akkor. Egy szerény menüt még az erdélyi illegális munkás is megengedhet magának, szódával. Merthogy itt van szóda is, meg kenyér - pedig az nem éppen kínai specialitás, csakhogy laktat -, és van rá magyaros kereslet.
    A rikoltásra felkapja a fejét a szõke hajú hölgy a sarokban. A szeme alatt jókora friss lila monokli. Egy pillanatra összeakad a tekintetük az elválttal, de aztán gyorsan továbbrebben. Nem várnak egymástól semmit. A férfin távolról meglátszik, hogy még e szerény árú szolgáltatónál sem lehet kuncsaft. A nõ kanalazza a tojásos rizst fáradtan. Ráér. Ilyen szemmel nem lehet kiállni a placcra. Megvetõen rávillan a másik asztalnál beszélgetõ közegekre. Azok is idejárnak a szolgálat után, ahogyan bejártak egy pörköltre a régi önkikbe is.
    Új színfolt a két vastag nyakú kopasz, biztonsági õrök, úgymond. Biztonságos távolba is kell leülni tõlük, így csak minden harmadik "ba' meg, köcsög" hallatszik át hozzánk.
    Mert ott ülünk, persze, mi is.