BORSOS ROLAND

Éjszakáim dala

Kattog a tájon a bérkocsi valahol,
horizonton futnak a vad lovak.
Pillanat festi a kontúrt, a mai nap
éberebb néha mint a néma indulat.
Vásznat, gyolcsot a sebre, akadoz
a viaszos érvek gyûrött csatája.
Alkalomadtán érvelek én is, de ha
károgok varjúraj röppen a tájba.
Éjjeli harmatos vészharang ciripel,
zokogás tompul, rézkarc araszol.
Kattog a tájon a bérkocsi valahol,
horizontba fulladt a mai nap.
 

P. PAPP ZOLTÁN

Folyófojtogató

Vihar vihar után,
csak egy pukkadt könnycsepp
voltam itt e földön.
De az illetékesek
sótlannak találtak, s ezért,
mint más deviánst,
biztonságból megmérgeztek.
 
 


 
BODA MAGDOLNA

(kálvária)

Eltemetlek,
kikaparlak,
fölemellek,
lehajítlak,
elátkozlak,
feloldozlak,
vádollak
és felmentelek.
Így telnek
a napjaim nélküled:
veled.
Megfordítom
képed a falon.
Kulcsra zárom
az ajtóm.
Költözöm
és érkezem.
Mintha kellene
nekem ez a fájdalom.
A hiába való gyötrelem.
Százszoros õsz ez.
Õsz hintázik az ágakon
az októberi szélben.
Õsz lebegteti lelkem
krizantém fodrait.
Õsz ráncolja
homlokom,
ha rólad gondolkodom.
 


 
MAGYAR LÁSZLÓ

Buldog és a számítógép

Buldognak természetesen nem buldog volt az igazi neve, hanem Zahorán József, mely "hegy mögötti"-t vagy mi a csudát jelent valamelyik szláv nyelven, bár nem sokat törõdött ezzel. Buldognak csak azért nevezték el még gyerek korában, mert nagyon szívós volt. Az utcai verekedéseknél például még akkor sem adta meg magát, ha már cipó formájúvá verték a fél fejét. Csak néhány társasjátékban tett kivételt: ha azt tapasztalta például sakkozás közben, hogy a tönkrevert ellenfél még a legreménytelenebb helyzetben sem adja fel a partit, nos, azzal a fickóval nem ült le többé a tábla mellé. Végtére a szívós emberek e szeretik, ha hülyének nézik õket.
    Mint minden ember, Buldog is megöregedett egyszer, bár - éppen ez volt a baj - nem olyan ütemben és mértékben, mint sokan mások. Hatvanhat éves volt már és semmi jelét se tapasztalta annak, hogy körülötte ólálkodna a nagy kaszás. Nem nyögött például, amikor a vonatra szállva leült, mert nem volt miért. Alig pár kilóval volt csak több, mint a hozzá hasonló százhetvenhat centiméter magas férfiak.
    Egyetlenegy gyógyszert szedett, valami prosztata bántalom elleni tablettát, de amióta azt eszegette, már azt is elfeledte, hogy vizelési panasza volt egyáltalán. S ami a férfiember számára fontosabb, továbbra is kedvelte a nõket. Róla aztán nem énekelhette volna senki: "Mert az özvegy õszi rózsa / Egyszer nyílik egy hónapban!"... Buldog ugyanis még mindig hetenként nyílott a feleségénél. A nejénél, ismétlem, mert ha számításba vesszük a férfiak körében népszerû mondás rövidítését, vagyis az i. p. e. f.-et, akkor nem is rossz ez a teljesítmény. Az i. p. e. f. ugyanis azt jelenti szalonképes fordításban, hogy idegen vagina edzi a falloszt.
    De hagyjuk már a vagina körüli dolgokat, mert épp elég gondja-baja volt enélkül is. Még az idõjárás-jelentés idején is zavarta az a testrész, mert amikor a kurta szoknyájú fiatal meteorológusnõket nézte a tévében, önkéntelenül is az jutott eszébe, vajh' hogyan folytatódhat a szoknyaszél fölött az a két ingerlõ láb? Ezért hát térjünk át inkább Buldog fejére, amely - ez aztán a tragédia! - mintha folyton-folyvást tágult volna, amióta nyugdíjba ment.
    No, nem anatómiai szempontból, természetesen, mert ha a hajra gondolunk, mármint arra, hogy a haj nagyobbnak sejteti a koponyát, mint amekkora a valóságban, akkor a kor elõrehaladtával kisebbedni kezdett az õ kobakja is. Ezért ha nem akarta, hogy világítson a feje búbja, ha ráesik a fény, úgy kellett fésülködnie, hogy a kopaszodása ne lássék. S mégis, mindezek ellenére úgy érezte, mintha állandóan nõtt volna a fejmérete.
    Szétfeszítette a sok tudás. Amióta ugyanis nyugdíjas lett, rákapott a folyóirat-olvasásra, mert elunta már az örökös ultizást és sörözést. (Apropó: Buldog bányamérnök volt, márpedig a bányászokról köztudomású, hogy szeretnek kártyázni, és élvezettel kortyolgatják a sárga nedût.) Különösen a társadalomtudományi folyóiratokat kedvelte, s az a sok okos ember, akinek az írását olvasta, szinte tölcsérrel töltötte a fejébe a sok tudományt.
    Ugye, világos ez is?
    Mindent egybevetve, a hatvanhatodik születésnapján arra a következtetésre jutott, hogy úgy látszik, mégiscsak tovább él, mint amennyire a KSH meg a nyugdíjbiztosító statisztikai átlaga alapján számíthatott. Továbbmenve, ha nem talál ki valami értelmes elfoglaltságot, még becsavarodhat. Tudniillik folyóirat-zabálásba is bele lehet hülyülni, ha reggeltõl napestig azt tesszük.
    De mi legyen az az elfoglaltság?
    Mivel három könyvet írt már a bányászkodásról, az lett volna a kézenfekvõ, ha a negyedikhez is hozzáfog. Csakhogy a negyedikben már azt kellett volna "megénekelnie", hogy a haláltusáját vívja minden bányaüzem (annyira ráfizetésesek), ehhez pedig semmi kedve sem volt. Maradtak hát az álláshirdetések, ám azokat böngészve kiábrándító felfedezésre jutott. Többnyire olyan fiatal, diplomás embereket kerestek, valahol 25-35 között, akiknek többéves gyakorlatuk van már, angolul (németül, spanyolul vagy másképp) karattyolnak, s persze jól értenek számítógépül. Egy folyóirat elmagyarázta neki, hogy e korosztály krémjét yuppie-nak nevezik, ami juppinak ejtendõ. Õk a huszonéves menedzserek, tõzsdei brókerek meg hasonlók, szóval azok, akikhez valósággal ömlik a pénz. De õk nem érik be ennyivel, mert van már olyan ország, ahol juppi kormány dirigál, juppi miniszterekkel meg kormányfõvel, és csak az kerülhet közel a húsosfazékhoz, akiknek a juppik megengedik. Bár - a legközelebbi választásra gondolva - még nem reformálták meg a Gergely-naptárt, mégis úgy szövegelnek, mintha a juppikkal kezdõdött volna az új idõszámítás, mint például Mohamed futásával a muzulmánoknál.
    Buldog agyát elöntötte a fekete indulat, amikor fellapozta a Magyar Nyelv Kéziszótárát (Akadémiai Kiadó, 1985), hiszen "élete késõi, hanyatló szakaszában levõ" személynek minõsítették. (A könyvet a Magyar Tudományos Akadémia "tudósai" lektorálták.) Ekkor határozta el, hogy ha törik, ha szakad, de megtanul számítógépül. Ha ugyanis "hozzácsapja" még a németet (mint a legtöbb magyar bányamérnök, õ is tudott - úgy, ahogy - németül), csak talál magának valami könnyebb munkát.
    A felesége persze hüledezett, mert - a középosztály alsó rétegébe tartozván - csak két és fél milliójuk volt a bankban, s annak egytizedét egy csapásra elvitte volna ez a kiadás. Nem hitt abban, hogy el tud helyezkedni még, s szerette volna valami olcsóbb "játékszerre" rábeszélni, ám Buldog alig tudta elleplezni a dühét: - Értsd meg, már a legutolsó raktárostól is megkövetelik, hogy azzal könyveljen. Majd megkeresem az árát!
    Mivelhogy a Zahorán családban Zahorán volt a parancs, pár nap múlva az íróasztala tele volt már számítógép-tartozékokkal, tekergõ kábelekkel, s ásító kartondobozok hevertek a lábánál. A szaküzlet fõ-fõ számítógépese megpróbálta elmagyarázni, hogyan kell kezelni a gépet, majd diadalmas arccal lapozgatott egy vastag könyvben, mondván, azt aztán tényleg kezdõknek írták. Ha türelmesen tanulmányozza, abból mindent megért. Minden benne van az égvilágon, köztük az is, hogy mi a csuda a BackSpace, kurzor meg fájl.
    Hát benne is volt, meg nem is. Ha keresett valamit, még szerencséje volt, ha annak a valaminek a nevére itt meg ott ráakadt. De sehol se magyarázták meg alaposan, hogy mi is az a valami. Azt viszont megtudta a könyv szerzõjérõl, hogy a "...kiváló feleségével, Tinával és a macskájával a kaliforniai San Diegóban él. Amikor nem írással foglalkozik, MIDI szintetizátorán hegedül, és megpróbálja az összes billentyûzettõl távol tartani a macskáját." Ezt írták a könyv elõszavában, majd imígyen fejezték be az eszmefuttatásukat: "Végezetül, ne felejtsd el, hogy ez a kötet nem kézikönyv. Nem arra szolgál, hogy megtanítson a Windows 98 használatára. Ellenkezõleg, pontosan olyan információkat tartalmaz, amelyek segítségével nem kell megtanulnod a Windows 98 használatát. (Ha egy komplett oktatási anyagra vágysz, válassz másik könyvet.)"
    Buldog - lévén kolerikus vérmérsékletû - felbõszülten pillantott a vastag könyv hátlapjára ragasztott árcédulára, aztán öles léptekkel indult el a város legnagyobb könyvesboltja felé. Könyves Ili eladónõ (az egész város így hívta: könyves Ili) sajnálkozva közölte vele, hogy õ sajnos csak tohavobu nyelven írt könyvekkel tud szolgálni. De ha felutazna Pestre, a Mûszaki Könyvesboltba, ott talán...
    De még mennyire, hogy utazott, hiszen a régi, szép idõkben a saját, bányászati tárgyú könyveit is árusította már az a bolt! Ám hiába rakta tele a bevásárlókosarát és ült le, hogy átböngéssze, mit szövegelnek például a sokat emlegetett e-mailrõl, mert a következõ sorok akadtak a szem elé: "Helyi hálózatos levelezésnél dolgozhatunk aktív és passzív szerveres környezetben. Passzív szerver esetén a kliensgépen futó levelezõprogram nézi meg idõközönként a szerveren lévõ postaláda tartalmát. Az aktív szerver ezzel ellentétben igényel egy szerveren futó programot, mely az üzenet továbbítását menedzseli. Ilyen program lehet például..."
    Vigyorogni kezdett kínjában. Belátta, az ilyen könyvekbõl aligha fogja megtanulni a számítógép kezelését. Hiszen ezeket úgy írták meg, hogy ne tegye feleslegessé a tanárt. Ezért vagy beiratkozik valamelyik tanfolyamra a tinik közé, vagy pedig õ is szétnéz a haverok között, ahogy az a fiatalok közt szokás.
    Kapóra jött Claudia és a szomszéd. Az elõbbi majd száznyolcvanasra nõtt barna lány volt (akceleráció), aki egy vidám ufós brancs tagjaként csapódott hozzájuk. Minden évben letanyáztak a hétvégi házukban, s õrséget álltak éjszakánként, azt lesve, nem halad-e át a magasban egy repülõ csészealj. Mivelhogy épp a fejük felett húzódott át az ország egyik legforgalmasabb légifolyosója, Buldog még elképzelni se tudta, hogy képesek szelektálni a villogó lámpájú, morgó repülõk meg az ufonauták között. De azért nem vallotta be, hogy mulat rajtuk (ha nagyon rájött a röhöghetnék, bezárkózott a klozetbe), s mily szerencse, hogy nem sértette meg Diát (így becézték), mert most megkérhette: segíts kicsit, pisis!
    Dia megrántotta a vállát (száznyolcvanas pisis?), és gyorsan kötélnek állt. Mint kiderült, dehogyis hitt õ a zöld emberkékrõl szóló mesékben, csak nem akarta elvenni a brancs kedvét. Remekül értett viszont a számítógépekhez, s - ami ezzel járt - több esze volt az egész kompániánál. Rég felfoghatta már, hogy a könyörtelen gépet csak úgy lehet megjuhászítani, ha meghajlunk a robotlelkû rigolyái elõtt. Magyarán: dedós módszerrel oktatta az öregdiákját.
    De mivel Dia se lehetett mindig kéznél (az egyik minisztériumba járt fel Pestre, ahol sokat túlóráztatták), Buldog még így is bajba került. Az egyik este például nem akarta megismerni a gépe az ö meg ü betût (ilyen az angol nyelvben nincs), ezért mi mást tehetett kínjában, minthogy becsöngetett a fiatal szomszédjához. - Maga az?
    - nézett rá örvendezve. - Mi az, hogy segítek, ha segítségnek nevezhetõ az a csekélység, amit tõlem kér. Ha tudná, mennyit dicsérte a nejem a kedves feleségét, aki oly sok friss spenótot meg sóskát hozott a kis pöcsösünknek a telkükrõl.
    Leereszkedett Buldog gépe elé és két pöttyintéssel (Alt+Shift) visszaállította a magyar ábécét. Aztán "kiganézta" a képernyõt: néhány mozdulattal eltüntette a képmezõt összenyomorító rengeteg hieroglifát. Végezetül megmutatta, hogy játszadozni is lehet ám a géppel, ha akar, s olyan pasziánsz-partiba fogott, úgy rakosgatta a billentyûk nyomogatásával a semmibõl elõvarázsolt színes kártyalapokat, hogy Buldog csak bámult.
    - Mi a maga szakmája? - kérdezte.
    - Számítógépes grafikus vagyok - hangzott a mosolygós válasz.
    Buldog most tanulta meg, hogy nemcsak pénz    - és hatalom-mániákus juppik vannak a fiatalok között, hanem meleg szívû segítõtársak is. Akik - nehogy érzelegni kezdjünk - senkit se akarnak tisztelni csupán azért, mert idõsebb. Viszont eszükbe se jut lenézni, ha azt látják, hogy nem hagyta begyepesedni az agyát.
    Valósággal élvezte, hogy akkor is tárgyalóképes maradt, ha a géprõl dumáltak egymás között. Rég belátta már, hogy ezeréves regulák foszlottak semmivé. Hová lettek azok az idõk, amikor a vének tanácsa mondta meg, hogy mi a parancs! Mit ért már az õ tudásuk, hiszen amikor a mai legöregebbek iskolába jártak, még palavesszõvel irkáltak a táblájukra, kivált a kis falvakban. Ugyan mire lehetne menni ma már ezzel az élettapasztalattal? S ami a leglehangolóbb: csakis magukat okolhatták azok, akik annyira eltunyultak a nyugdíjbavonulás után, hogy még a lelkük is elslamposodott!
    Dehogyis félt már a számítógéptõl! Pasziánszozni még nem pasziánszozott vele ugyan (sajnálta volna rá az idõt), de úgy játszadozott véle már, mint a bányató partján, a hosszú farkú Huszárral. Csakhogy ezúttal nem botot hajigált be a vízbe (amiért észvesztve rohant be Huszár), hanem infót küldött ide-oda. A lemezrõl a képernyõre, onnan pedig az e-mailes levélre és így tovább. Mámorosan élvezte, hogy mukkanás nélkül engedelmeskedik neki a makrancos gép. S ha mégis akaratoskodni merészelt, addig birkózott, viaskodott õmagasságával, míg kétvállra nem fektette. S gyorsan felírta ennek csínját-bínját, nehogy kárba vesszen a tudománya.
    Egész kötegre való jegyzete gyûlt már össze, és azt egy alkalommal Dia is megszemlélte.
    - Te Buldog, te tényleg buldog vagy! - mondta.
    - Kösz, tanító nénim.
    - Akár egy könyv is összeállna ebbõl.
    - Nekem eszembe se jutott...
    - Nekem viszont igen. Majd megbeszéljük.
    Buldog másnap fölhívta a megyei munkaügyi központot, és beállított hozzájuk. Az ajtó közelében harkálykodó pisis lány, úgy látszik, tudott a létezésérõl, mert azonnal a fõnökasszonyhoz irányította. Érzéki ajkú, negyvenes szõke nõ fogadta az emeleten, akinek vérvörösre rúzsozott szájában valósággal vakított a fehér cigaretta.
    - Egy kis türelmet. Addig foglaljon helyet, mérnök úr!
    - Ismer talán?
    - Én igen. De maga...
    - Várjon csak, várjon! - mormogta. - Olyan déjà vu érzésem támad, amikor magára nézek.
    - Remélem is! Hiszen járt már nálunk, amikor fiatal lány voltam.
    - Megvan! Maga a szakszervezeti elnökünk lánya!
    - Na végre!
    - Csak nincs valami baj? - kérdezte, mert mintha a számítógéppel viaskodott volna.
    - Csak a szokásos! - legyintett. - E-mailes jelentést kellene küldenem a központba, s nem akarja fogadni Pest.
    - Talán a címzés - jegyezte meg segítõkészen. - Tudja, hogy ilyen kíváncsi a gép.
    A nõ némán mutatott a képernyõre, majd az orra elé tolta a pesti telefonkönyvet: nézze meg, hibázott talán? - Buldog nem mondta, hogy igen, csak lenyomott néhány billentyût. A zöldszemû szõkeség meglepetten dõlt hátra, aztán alig észrevehetõen bólintott.
    - Egy kis nyugdíj-kiegészítésre volna szükség? - fordult felé, miután elment az üzenet.
    - Meg némi elfoglaltságra. Nem sokra, hiszen a fene se akar belegebedni már a munkába. Heti két nap.
    - Látom, jól ért a géphez. S valami nyelvtudás?
    - Hát a német. De inkább fordítok, semmint beszélek.
    - Ha nem mérnök volna, azt mondanám, ritka szerencséje van - mutatott a monitorra, melyen a következõ hirdetés jelent meg: NÉMETÜL TUDÓ RAKTÁROST KERESÜNK, SZÁMÍTÓGÉPES ISMERETTEL. HETI KÉT NAP ELFOGLALTSÁG, HÉTFÕN ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.
    - Csodálatos!
    - Képes lenne elvállalni? - nézett rá megrökönyödve a nõ.
    - Amíg ló nincs, a szamár is jó - vágta rá elhallgatva, hogy benne már a kezdet kezdetén felrémlett a raktárosság. - Ez is szabadulást jelentene a nyugdíjas gettóból.
    - Hátha van már ló is! - élénkült meg az asszony. - Nézze csak! - lapozta fel az álláshirdetõt. - Vállalkozó szerkesztõt, pályázatszervezõt, meg mit tudom, én mi a csudát keres egy kiadó. Olvassa, mit írnak!
    Egyre nagyobb elképedéssel tallózott a szövegükben. Mint kiderült ugyanis, a vállalkozó szerkesztõtõl azt kívánták, hogy találjon ki valami kurrens témát, keressen hozzá szerzõt meg szponzort, szervezzen könyvbemutatót, író-olvasó találkozót - és így tovább. Szóval, vállalja el a munka minden nyûgét és kockázatát, aztán lefölözik majd a hasznát.
    Undorral tolta félre az újságot, mondván, ami sok, az sok. Az õ keze alól is kikerült már néhány könyv, de...
    - Tudom, hogy kikerült - szakította félbe az asszony, majd felszólította, hogy ne kapkodja el a dolgot. Ha õt Zahorán Józsefnek hívnák, megírná a szénbányászat rekviemjét. Hiszen alig néhány év és nem marad már belõle semmi. Pár külfejtést kivéve...
    - Hát ezt meg honnan veszi? - kérdezte megütközve.
    - Hogyhogy honnan? Apámtól.
    - Hja úgy! S hol van most az apja?
    - Hol lenne, ha nem otthon? Úgy beszél, mintha nem tudná, hogy minden szerdán megy be a szakszervezetbe.
    - Lassan mindent elfelejtek már. Az a rohadt számítógép! - biccentett a képernyõ felé. - Nem olyan könnyû megtanulni a kezelését. Minden idõmet elrabolta...
    - Nekem mondja? Kalapot le, hogy hatvan fölött...
    - Ugyan, ugyan! - legyintett, s hosszúra nyújtott léptekkel haladt a bányászszakszervezet elnökének lakása felé. Aki - mint évtizedek óta - most is a város Váci utcájának végén lakott, egy ódon házban.
    Hatvanhét év ide, hatvanhét év oda, máskor mindig a szembejövõ fiatal nõket nézte. Az arcukat, a lábukat, meg azt, hogy rezzen feszülõ keblük fölött a vékony blúz. S ha fickósnak érezte magát, mindig arra gondolt, hogy... De most észre sem vette, hogy megkísértik. Azon tanakodott, hogyan is legyen. Ha számítógépes könyvet írnának Diával, az egy kis pénzt hozna a házhoz, ha viszont a rekviembe vág bele, akkor... Azzal még a hideg vízre valót se lehet megkeresni ebben a juppi országban!
    Pedig - a hétszentségit neki - még a kutyáját is megkönnyezi az ember, amikor elföldeli. S virágot ültet a sírja fölé, hogyha odanéz, ne az jusson eszébe, hogy oszlik-foszlik szét a régi kedves...
    Vajon megírja-e valaki ezt a témát?
    Százezer emberrõl van szó, a családtagokat meg felmenõket nem számítva. Fejet kellene hajtani elõttük, s egy nagy múltú szakma elõtt.
    Így kívánná a végtisztesség.

SIMOR ANDRÁS

Békétlenül

Megbékélten percnyit se éljek!
A derû-prédikátoroknak
torz mosolya lidércnyomássá
hajnali álmom keseríti.

Halál jött felemás világra,
világháborúnyi halottal
bevetve földgolyónk, a Tõke
sárga szája ezerszer sárgább,

mint léte óta bármikor volt.
Ha nem hinnék alternatívát,
szemernyi kedvem se maradna
létezni a jelenvalóban.

Idõnyerés a jónak, ennyi
villan a hajdan délibábos
látomásából, hiszen Földünk
távlatokba ne fordult, inkább

végveszélybe, mi nem afféle
költõ-játék, látomásocska,
nem is új Nostradamus-jóslat,
idõnk kevés, és minden reggel

arra riadok, hogy személyes
idõm is zsugorodik egyre.
Eszme-ketrecem rácsát rázom,
emberszabású Darwin-majma,

utópiát kérõdzõ lélek,
ki korántsem Kérlelhetetlen,
de nem adja fel, amit õriz
thermidor elõtti idõkbõl.
 

József Attila négysorosa

Nem sejdít engem munkás teste,
nem gondol rám, szántván, paraszt,
mégsem fogom be pörös számat,
a tudásnak teszek panaszt.
 

Vicsorgó szonett

Beszorítva, miként a vad,
ha kopók közelítnek,
versemet, vicsorgásomat
ne higgyétek szelídnek.

Kinek adnám meg magamat?
Majd nyársra húzva visznek,
körül ugrál sok buta, vad,
vért szaglászó szelindek.

Kurjant a vadász-õrület,
gyõztesek isszák sörüket,
régi és új uracskák.

Egyszer ennek is vége lesz,
becsapott hajtó ébredez.
Meddig tart a mulatság?

KOSZORÚ

Száz éve született a 20. századi német próza kiemelkedõ alakja, Anna Seghers (1900-1983). Kiváló regények (A hetedik kereszt, A Sankt Barbara-i halászok felkelése stb.) és mélyenszántó, markáns elbeszélések fémjelzik életmûvét. Kérlelhetetlen antifasiszta, szocialista elkötelezettségû alkotó volt, haláláig az NDK írószövetségének elnöke.
 

ANNA SEGHERS

A jogosítvány

A gyanús civilek csoportjában, akiket a japánok összetereltek és bezártak egy sanghaji házba, ott állt egy mozdulatlan, a többségnél valamivel jobban öltözött kis ember. Arca jóformán egyáltalán nem különbözött a pincebeliek arcától: az ítélet, amelyre számítottak, hasonlóvá tette valamennyiüket.
    A pincébe egy tiszt lépett be katonáival. Minden fogoly rámeredt, az õ tekintete pedig gyorsan végigsiklott mindegyikükön, s végül megakadt a kis emberen. Parancsszavára eléje lökdösték a férfit, két kéz végigmotozta. De sem a motozás, sem a hozzá intézett kérdések nem zökkentették ki nyugalmából. Hirtelen szünet támadt, a férfi zsebében valami papírt találtak. De azon csupán annyi állt, amennyit már maga is elmondott: hogy neve Vu Pej-li, és Cang Lo-fei kereskedõ gépkocsivezetõje.
    Vu Pej-lit ezután kivezették az udvarra, majd a háztömbön keresztül egy másik, nagyobb udvarra, a garázsokhoz. Ott várakoznia kellett, puskatusok között.
    Két polgári személy ráparancsolt, hogy hozza ki az egyik autót a garázsból. Egyikük a sofõrülés mellé ült, másikuk Vu Pej-li háta mögé. Parancsaikat pisztollyal koppantották rá halántékára és tarkójára. Végighaladtak néhány utcán, majd megálltak a japán parancsnokság egyik háza elõtt.
    Ott két vezérkari tiszt szállt be segédtisztjeivel. Kiterítettek egy térképet, bejelölték az utat. Vu Pej-li gépkocsivezetõ gondolatai az imént még elkerülhetetlennek látszó halálról a térképen megjelölt vörös célpontra terelõdtek, amely a hajógyárakhoz vezetõ út mögé esett. "Hajts, ahogy csak bírja a kocsi!" - szólt a parancs. Vu Pej-li dudált; már napok, hetek óta õrjítette a japán katonai kocsik eszeveszett kürtölése. Átszáguldottak Csapej lerombolt, lövedékek tépte utcáin, ahol csak úgy nyüzsögtek a tanácstalan emberek. Végighaladtak a csatorna mentén, érezte testén a pisztolyok csövét, csõszájait, kemények voltak, de már nem hidegek, irányították minden mozdulatát. De a gondolatainak nem parancsolhattak. Feladatának, elhatározásának sem.
    Mert amikor Vu Pej-li gépkocsivezetõ rákanyarodott a hídfõre, megértette, mit kell tennie. Elfordította a kormányt, s az autót a két vezérkari tiszttel, a segédtisztekkel, a két polgári személlyel és tulajdon magával együtt egy merész s népe emlékezetében mindörökkön égõ ívben a folyóba vezette.

SÁRKÖZI ELGA FORDÍTÁSA
 
 
 
 

 
ABLAK

Dante Isteni színjátékának mindhárom canticáját csak Szász Károly és Babits Mihály fordította le eddig. Formahûen, tehát rímes tercinákban. Külön A pokol másokat is vonzott: Gárdonyi Géza prózai, Radó Antal és Zigány Árpád pedig költõi (noha rímtelen) tolmácsolásával rukkolt ki a múlt század végén, illetve századunk elején.
    Szász Károly kétségtelen érdemeirõl nem sok szó esik manapság, Babits Dante-fordítói babérja viszont mind diadalmasabban zöldell. Korántsem megtépázni kívántam ezt a babérkoszorút, amikor hozzáfogtam A pokol újrafordításához. Babits munkájával kapcsolatos kifogásaimnak már 1965-ben hangot adtam Az endecasillabo mint kifejezõ eszköz Dante Isteni színjátékában címû, az Akadémiai Kiadó gondozásába megjelent, testes tanulmányomban, a Kardos Tibor szerkesztette Dante-emlékkönyv részeként. Nem rivalizálni akarok századunk egyik klasszikusával, csak egy filológiailag, stilárisan s metrikailag hívebb változatot odatenni a meglevõ fordítások mellé.
    Szentségtörés? Meglehet. Dante "tisztázása" érdekében vállalom az ódiumát.
    Zaklatott életem nem teszi lehetõvé, hogy folyamatosan végezzem ezt a munkát, de egy-két év alatt talán így is elkészülök vele.
                                                                                                                                                                                        Baranyi Ferenc
 

DANTE ALIGHIERI

A pokol

I. ének

Feleútján a földi létezésnek
egy naptalan vadonba vitt a lábam,
mivel a biztos ösvényrõl letévedt.

Nincs arra szó, hogy mennyi borzadály
 van
egy ily sötét s rettentõ rengetegben -
ha rágondolok, borsódzik a hátam!

A halál sem lehet inkább kegyetlen.
Mégis: azért, ami javamra vált ott,
egyéb dolgokról is szót illik ejtnem.

Nem tudom, hogy vetõdtem arra, álmot
láthattam épp - és révült bódulatban
lábam a helytelen irányra váltott.

De aztán egy domb lábáig haladtam,
véget ott ért a völgy, a szívem oly nagy
ijedtséggel betöltõ, szörnyü katlan...

Felnéztem s láttam: vállára a dombnak
sugár-lepelt vetett már a planéta,
mely eligazítja az utazókat.

Csillapodott kissé a rettegés a
szivemben, mely az ébren telt, vak éjben
sokáig volt e kínnak martaléka.

S mint aki kifulladva bár, de épen
ér partra árjából vadult vizeknek
s van mersze, hogy a vészre visszanézzen:
úgy lelkem is - még foglya félelemnek -
ama bejárt út hosszát megcsodálta,
mit élõ ember eddig egy se tett meg.

S hogy testem csöpp erõt gyûjtött magába:
a kaptatón felfelé igyekeztem,
nehézkedvén folyvást a lenti lábra.

S még a hegy alján, szélnél sebesebben
egy párduc perdült hirtelen elémbe,
fehér s fekete foltokkal lepetten.

Nem latolgattam percig sem: kitér-e?
Hisz útamat olyannyira elállta,
hogy már-már megfordultam
 kényszerére.

Akkor felkelt a nap, nagy ragyogása
fényözönét oly csillagokra öntve,
melyek az égi Szeretet szavára

kezdetben épp így rendezõdtek össze.
Bennem reményt keltett a fürge vadnak
pöttyökkel ékes, tarka-barka szõre

s a reggel, édessége a tavasznak -
de mégsem annyira, hogy egy oroszlán
látványától félholtra ne riadjak.

Attól tartottam: kiéhezve ront rám
a felszegett fejû, dühödt vadállat,
s remegtem, lélegzésem visszafojtván,

majd jött egy nõstényfarkas is, soványnak
tetszett s vágyaktól viselõsnek egyben -
sok lelket ölhet már miatta bánat.

Oly döbbenettel párosult szivemben
a rettegés, melyet nézése keltett,
hogy nem maradt remény elõbbre
 mennem.

S mint aki kincset kockáztatva nyer meg,
de aztán egyszercsak elvész a préda
s ettõl szemébõl bús könnyek peregnek:
nagy-hirtelen olyanná lettem én a
fenevadtól, amely hátrálni hajtott,
oda, ahol a napnak fénye néma.

S hogy lábam a mélység felé szaladt ott,
észrevettem, hogy valaki elém lép,
gyengének tetszett, rég nem adva hangot.

Kiáltásom a puszta táj egészét
bezengte: "Szánj meg, bárki légy, te lény,
árnyék csupán - vagy ember, aki él még!"

S õ szólt: "Nem ember - az csak voltam én,
lombard földön, Mantova városában
élt egykoron két szeretõ szülém.

Napot - sub Julio - csak késve láttam,
s jó Augustus alatt Rómában éltem
a hamis-hazug istenek korában.

Költõ voltam s hõs fiáról regéltem
Anchisesnek, kit hozzánk Trója küldött,
mert Ilion porrá égett a vészben.

De téged, mondd, a völgy felé mi ûzött?
Miért nem hágsz a szépséges halomra,
mely kezdettõl kínál megannyi üdvöt?"

"Vergilius vagy hát, ki eldalolta
mindazt, mi szíve forrásából áradt?" -
rebegtem s szégyen ült ki homlokomra.

"Ó, dísze a föld minden lantosának,
vedd számba azt a sóvár szomjuságot,
mitõl kedvem könyvedre lelni támadt.

Mintám te vagy, kit kezdettõl csodálok,
tõled tanultam azt a szép beszélyt, mely
hírnévvel és dicsõséggel megáldott.

Nézd e vadat: hogy fussak tõle én el?
Nevezetes bölcs, oltalmazz meg engem,
minden tagom már telve rettegéssel."
"Az utad most másfelé kell vezessen
    - szólt, látva hogy szemeim könnyben
 égnek -,
ha szabadulni vágyol végre innen,

mert ez a vad, mely kiáltozni késztet,
itt senkit eddig még át nem bocsátott,
sõt, holtra gyötri azt, ki erre téved.

A természete oly gonosz, oly álnok,
hogy semmitõl sem enyhül kapzsi éhe,
s falánkabb lesz attól, hogy lakomázott.

Sok állat párzik nyakra-fõre véle,
s még több - de majd felbukkan az Agár
 itt,
mely kínt okozva elpusztítja végre.

S az földet, ércet falni már nem áhít,
csupán erényt, bölcsességet, szerelmet,
fajtája Feltro s Feltro közt tanyázik.

Itáliánk örvendhet akkor ennek -
üdvéért szûz Camilla, Nisus és még
Euryalus, Tursus: mind elestek.

Városokon át iszkol majd e rémség,
míg az Agár pokolba ûzi végre,
honnét Irigység küldte erre még rég.

Úgy döntöttem: okulásodra mélybe
szállok veled, s ott lenn magam vezetlek,
hogy el ne nyeljen éj örök sötétje.
A sírás-rívás kínos lesz fülednek
s a rég kimúlt lelkek sikoltozása,
kik második halálért így esengnek,

s õket is látod, kik tisztulni vágyva
elégedetten tûrnek, mert remélik,
hogy eljutnak a boldogok honába,

hová - ha kívánsz jutni égi célig -
majd nálamnál méltóbb lélek vezet fel,
õ visz tovább - engem meg visszatérít,

mert az Uralkodó, ki mindenekkel
rendelkezik, föl nem bocsát magához,
hiszen törvényét áthágtam nem egyszer.

Ott fenn kormányoz Õ, az égi város
tündöklõ trónusán, nagy a hatalma,
ó, boldog lészen az, akit kiválaszt!"

Csak ennyit szóltam: "Költõ, kérlek arra
az Istenre, ki néked ismeretlen,
hogy nagy s nagyobb veszélybõl
 kiragadva

vigyél az elbeszélt helyekre engem,
hogy meglássam Szent Péter kapuját s a
kesergõket, kik szenvednek szünetlen."

Ekkor elõre indult - s én utána.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSA