ÁGAI ÁGNES

Könyörgés örök életért

Uram, én nem félek az örökléttõl,
az élet állandósága nem nyomaszt.
Nem unnám meg a lét terheit cipelni,
bármilyen nehéz.
Jelen szeretnék maradni itt e földön,
és ép tudattal szemlélni
alakuló világaid sorát.

A végtelenség nyugalmára vágyom,
ígéretedre, hogy nem szûnök meg soha,
nem harap belém az idõ,
nem tép ki belõlem élõ húsokat,
nem gyúr át, nem roncsol szét,
nem vet ki magából,
mint használt lim-lomot.

Uram, hagyj meg így, ahogy vagyok,
gyarlón, esendõn, hibásan,
elférek így is a Mindenségben,
az sem tökéletes.
Jó volna kényelmesen
elhelyezkedni benne,
hogy ne érezzem a múló lét siettetését,
a távlattalanság gátját,
a halálfélelem markolásait.

Uram, adj örök életet,
légy kegyes és nagyvonalú,
hiszen a szüntelen halállal már torkig lehetsz.
Az élet becsét nem az elmúlás adja,
hanem maga a létezés.
 
 

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ

Topolcsányi macskája

Alig hangzott el a déli harangszó a szemközti templomtoronyban, megjelent a kapuban Topolcsányi, a téemká vezetõje, és bebocsátást kért. Nem volt nála más, csak egy nejlonszatyor. A portás éppen ebédelni készült, a kis villanyrezsón melegítette az otthonról hozott babfõzeléket. Bosszúsan nézett ki az ablakon; ki a fene zavarog itt vasárnap délben? Csak nem ellenõrzés már megint? Tegnap éjfélkor volt itt a munkaügyis pasas a szondájával. Végigfújtatta a portásokat, az öltözõõröket, a fûtõket, meg akiket a mûhelyben talált, aztán elment. Szerencsére senki sem ivott. Hajnalban beengedte a váltást, azóta csend volt. Most meg jön ez. Mi a fenét akarhat? Mára se túlóralistát, se külsõ cégeseket nem adtak le. No mindegy, majd megmondja, mit akar... Levette a lábost a fõzõlapról, leakasztotta a kapukulcsot, aztán komótosan kiballagott. Hadd lássa az ellenõr, hogy õ nyugodt, nincs mitõl tartania. Ezen a portán minden rendben van.
    - Jó napot! - köszönt rá Topolcsányi.
    - Jó napot! - fogadta a portás. - Mi járatban erre ilyen szép vasárnapon? Csak nem felejtett valamit a mûhelyben?
    - A fenét, Zsuzsit jöttem megetetni. Ugye, beenged, ha szépen kérem?...
    - A Zsuzsit... - forgatta a szót a szájában a portás. - A Zsuzsit... - Közben arra gondolt, hogy rafinált ember ez a téemká-fõnök. Biztosan ellenõrizni akar valamit. A fõnökök mind rafináltak. Csak jönnek, nézelõdnek, nem szólnak semmit, aztán másnap értesítik az embert a munkaügyrõl, hogy ki van rúgva, mert az ellenõrzés során ilyen meg ilyen szabálytalanságot észleltek. Holnap már be se kell jönni. - Hát nézze... - vakarta meg a tarkóját. - Belépõje van, ellenõrzési joga van, hát jöjjön. Igaz, hogy nem adták le a nevét, de...
    - Nem ellenõrizni jöttem. Mondom, hogy a Zsuzsit akarom megetetni, a macskát. A mûhely macskáját. Tudja, azt a szép kis cirmos macskát, amelyik mindig ott szokott napozni az ajtó elõtt. Terhes. Bármelyik nap megszülhet. Hoztam neki egy kis maradék rizseshúst. Én etetem.
    - Jól van - mondta a portás. - Menjen, de...
    - Ne féljen, nem lesz baja belõle.
    Topolcsányi gyors léptekkel vitte a szatyrát a gyárudvaron át a mûhely felé, a portás meg tovább rotyogtatta a rezsón a babfõzelékét. Közben arra gondolt, hogy valami még sincs rendben, mert náluk a macskák kölykezni szoktak valami félreesõ zugban, azt se tudja az ember hol, mikor, hogyan, aztán egyszer csak megjelennek a kismacskákkal. Ennek meg szül a Zsuzsija...
    A nagyhasú, cirmos macska már várta a vasajtó elõtt Topolcsányit. Apró, alig hallható nyávogással simult a lábához, és úgy nézett rá, mint zarándok asszonyok a megváltó szobrára.
    - Jól van, Zsuzsikám, kapod az ebédet - simogatta meg a hátát. - Gyere, kislány, gyere! Ne félj, nem hagy magadra a gazdi! Legalább mi ketten tartsunk össze, ha már ebben a felfordult világban senki másra nem számíthat az ember. Tudom, fáj a hasikád. Hát persze, mocorognak azok a csintalan kiscicák. Nem baj, Zsuzsikám, hamarosan vége lesz, aztán babusgathatod õket.
    Közben beérkeztek az irodába. Topolcsányi elõkotorta az asztal alól a macska tányérját, a nejlonszatyorból kivette az ételhordó lábost, megtapogatta, nem hûlt-e ki az étel, aztán egy kanállal kimerte a felét.
    - Most csak ennyit kapsz, Zsuzsikám - dünnyögte -, hogy maradjon vacsorára is. Tudod, be kell osztani. Holnap majd újra kapsz. - Aztán leült a székre és jólesõ érzéssel nézte, hogyan falatozik a macskája. Az õ macskája.
    No, nem volt ez így mindig. Zsuzsi két éve került hozzájuk. Valamelyik takarítónõ, vagy ki a fene hozta. Nyápic, örökké nyávogó, girhes kis jószág volt. Egyszer az üzemben szaladt a lába alá. Akkorát rúgott bele, hogy csak úgy csattant a falon.
Azt hitték, ott is marad, de valahogy elódalgott. Megmondta, hogy ha még egyszer meglátja a csarnokban ezt a dögöt, az is szedheti a sátorfáját, aki idehozta. Utálta a macskákat. Otthon se tûrte meg, hát még itt, a munkahelyén! Hetekig nem látta. Aztán is csak messzirõl, mert ha észrevette a macska, úgy eliszkolt, mint a nyíl.
No persze akkor még volt tekintélye egy üzemvezetõnek. Itt õ volt az úr.
    Aztán... aztán jött a leépítés. Odafönt kisütötték, hogy gazdaságtalan a termelés. Csak úgy hirtelen, egyik napról a másikra. Elõször megszüntették a harmadik mûszakot, és ezer embert küldtek el a cégtõl. Aztán jött a szöveg, hogy kiselejtezik az elavult gépeket. Õ is benne volt a selejtezõ bizottságban. Vele állíttatták össze a listát. Megcsinálta, fel is adta a fõmérnöknek. Az meg átnézte és egyre csak hümmögött.
    - Mondd, ezt valóan komolyan gondolod?
    - Azt mondtátok, a régi gépeket akarjátok kiselejtezni. Ezek a régi gépek. Örülök, hogy megszabadulok tõlük, mert már nem gyõzzük javítani.
    - Ez szép, nagyon szép, de kinek adod el õket? Gondolkozz egy kicsit, ember! Olyat kell leselejtezni, amit el is tudunk adni.
    - Azt hiszem, kezdem kapisgálni a dolgot. Szóval, ki a vevõ?
    - Ugyan, ne csinálj már magadból bolondot! Úgy beszélsz, mintha a saját gépeidrõl lenne szó...
    - Hát, ami azt illeti... több, mint húsz éve élek együtt velük.
    - Hülyeség! Az ember a feleségével, meg a gyerekeivel él együtt. A gép, az gép. Vedd már észre, hogy egészen más szelek fújnak manapság. Akár te is megvehetnéd az egyiket. Kiválasztod, leselejtezzük, aztán annyi. Én is gondolkodom rajta. Néhány gép, egy-két ember, és összejön egy jó kis káefté... Most kell lépni, ameddig el nem adják az egészet valami nyugati cégnek. Azt hiszem, a diri is érdekelt a dologban.
No persze, a sógora nevén futna az üzlet.
    - Aztán?
    - Mit aztán? Nincs aztán! Most van, és nincs tovább. A franc tudja, mi lesz holnap. Egyáltalán lesz-e holnap? A te dolgod, hogy összeállítsd a listát. De ésszel, nem így...
    Összeállította. Igaz, dörmögve, szentségelve, de összeállította. Aztán felülbírálták, és nem kapott jutalmat. Pedig micsoda jutalmakat osztogattak itt akkor... Százezreket. Persze fizetésemelést se kapott. A gépeket meg leszerelték, eladták fillérekért. A javát. A százéves matuzsálemek maradtak. Aztán ment a diri meg a fõmérnök is. Ma mindkettõnek káeftéje van. Nem sokkal utána leszóltak a személyzetirõl, hogy állítson össze egy listát azokról, akikre nincs szüksége az üzemben. Harminc embert kell elküldenie. Három napig ki se ment az irodából. Aztán behívta a mûvezetõket és elmondta, mirõl van szó. Szentségeltek, hát persze, hogy szentségeltek. Délután meg nem köszöntek neki az emberek. Attól kezdve nem tartott munkamegbeszélést. A beírónõvel kiküldte a munkalapokat, és kész. A szakszervezet tiltakozott. Levelet írtak neki, hogy nem értenek egyet az új vezetési módszereivel. Annál is inkább, mivel korábban... "Balfácánok - dünnyögte magában -, hát nem veszitek észre, hogy nem én változtam meg, hanem a világ?" Nem akarták észrevenni. Újabb levelet írtak. Gondolt egyet, és felküldte az igazgatónak, gondolván, hadd lássa õ is, milyen szelet kavart. Válasz ugyan nem érkezett, de a bizalmit két nap múlva elbocsátották. Nem tudott elszámolni a rábízott szerszámmal. Semmit se tehetett érte, pedig hajdan együtt jöttek a gyárba. A barátja volt. Aztán egyik délután újságból kivágott betûkbõl ragasztott levelet talált a postaládájában. Egy "jóbarát" figyelmeztette, hogy este ne merészkedjen ki az utcára, mert agyonverik az elbocsátott emberei. Az volt az elsõ gondolata, hogy elviszi a rendõrségre. Aztán zsebre gyûrte, és reszketõ kézzel magára zárta a kis szoba ajtaját.
    A felesége hiába hívta vacsorázni, nem nyitotta ki az ajtót. Hívta szép szóval, szentségelve - hiába. Végül kifakadt. A fejéhez vágta, hogy már nincs egy ócska rongya, amit magára vegyen, a gyerek lábáról is lerohad a cipõ, de õt, a nagyságos urat mindez nem érdekli. Miért is érdekelné? Hiszen csak zabálni, meg aludni jár haza abból a rohadt gyárból. Már azt se veszi észre, hogy õ hónapok óta nem volt fodrásznál, se kozmetikusnál. Mindig csak a gyár, meg a gyár! Hát persze, mert ott a Macája, kihentergi magát vele, csak zabálni jár haza. Õ meg moshatja a gatyáját. Mondták, hogy valami Zsuzsika van a dologban... Hát ember az ilyen?
    Akkor látta meg a gyárudvaron ezt a girhes macskát. Éhes volt, sovány, szinte zörögtek a csontjai. - Zsuzsi - szólt utána. - Gyere ide, kis cicám! - A cirmos macska egy pillanatra megállt, visszanézett, találkozott a tekintetük. Mindkettõben valami mély fájdalom tükrözõdött. Aztán a macska megismerte, hirtelen összehúzta magát, és egyetlen ugrással eltûnt az épület sarka mögött.
    - Kár... - dörmögte Topolcsányi. - Igazán nem akartalak bántani. Olyan szép kis cica vagy...
    Másnap már várta, hogy találkozhasson a macskával. Egy kis ételmaradékot is vitt magával nejlonzacskóba csomagolva. Letette az épület sarkához, és várt, de a macska csak akkor merészkedett oda, amikor õt biztos távolban tudta.
    A mûhelyben a szokásos duruzsolással dolgoztak a gépek. Az emberek hangos "jó napot, fõnök!"-kel üdvözölték, s egymást túllicitálva mutatták, milyen szorgalmasan dolgoznak, nehogy valamelyikükrõl kiderüljön, hogy fölösleges. Topolcsányi keserû mosollyal vigyorgott vissza rájuk és megtapogatta a zsebében a fenyegetõ levelet. Egyiküknek se hitt már.
    A macska napról napra közelebb engedte magához, amint a nejlonból kiszórt maradékot ette. Végül odáig jutottak, hogy akár meg is simogathatta. Egy napon besétált vele az irodába, és az asztala mellett ebédelt. Ekkor már hallgatott a Zsuzsi névre is. Topolcsányi megengedte neki, hogy felugorjon az ölébe, körbedorombolja, sõt az sem zavarta, ha ágaskodó farkincájával megcsiklandozta az orrát. Barátok lettek. Sõt, Zsuzsi lett az egyetlen lény ebben a rideggé vált ellenséges világban, akiben feltétel nélkül megbízott.
    Közben a girhes macska összeszedte magát a bõséges koszton. Nemcsak a szeme csillogott, hanem a cirmos szõre is. Aztán a hasa is nõni kezdett.
    - Te Zsuzsi, te erkölcstelenkedtél! - tapogatta meg a gömbölyödõ hasat az üzemvezetõ. - Jól van, kislány ez az élet rendje, szaporodni fogunk. Gyere, csinálunk neked valami puha vackot, hogy meg ne fázzanak a fiaid!
    Attól kezdve még nagyobb gonddal óvta, etette a macskáját. Még vasárnaponként is bejárt hozzá etetni, no meg ellenõrizni, nehogy valami bajuk essék a kicsiknek, ha netán olyankor szülne meg a Zsuzsi, amikor õ nincs a közelben.
    A következõ hétvégén nem volt szolgálatban a portás. Csak hétfõn látta az üzemvezetõt, amint egy tejeszacskóval sietett el a porta elõtt.
    - Csak nem szokott rá a tejre, Topolcsányi úr? - szólt utána mosolyogva.
    - A Zsuzsié a tej - válaszolt futtában a másik. - Tegnapelõtt megszült. Öt gyönyörû kiscicánk van: négy cirmos, meg egy fekete. Még ki se nyílt a szemük, de nekem már megengedte, hogy megsimogassam õket. Tudja maga, mekkora bizalom ez egy anyamacskától?
 
 
 


 
CSONTOS GÁBOR

Az áldozat

-Bújj be, Kölyök!
    Misi áttolta másik oldalra a bagót, fogai közt megszörcsögtette a bagólevet, miközben gumiarcán kéjes vigyor telepedett meg. Köpött, aztán szokása szerint Kékúr mellett elnézve a semmibe, kuncogni kezdett.
    - Nem mer ez bejönni, Fõnök. Rossz fát tett a tûzre. Igaz-e, Kölyök?
    A maszatos barna arc mellett feltûnt a két ragacsos kéz, ahogy még mocskosabb fekete kóchajába kaparászott. Végül kióvakodott az oszlop mögül ócska zöld mackóruhájában, ami se éjjel, se nappal le nem kopott róla.
    - Sziatok - mondta vékony gyerekhangon.
    - Nem tudsz rendesen köszönni? - mordult rá Kékúr.
    - Kezicsókolom! - De mindjárt hozzátette: - Mindenki úgy köszön, hogy sziatok.
    - Itt te nem köszönsz úgy, mert kupán váglak! - ripakodott a Kölyökre Misi.
    - Kékurat meg kell tisztelni! Egy felnõttnek különben sem lehet sziázni. Ahonnan téged szalasztottak, ott erre nem tanítottak?
    - Semmire nem tanítottak.
    - Meg is látszik rajtad - röhintette el magát Kékúr, megenyhült ábrázattal.
    - De hogy még pohárból se tudjál inni, olyat a fene se látott. Az az egy poharam volt, azt is eltörted. Csak nem azért hanyagoltál el bennünket egy hétig?
    - Adjál ennivalót. Éhes vagyok - sündörgött Kékúr mellé a Kölyök. Kékúr a kazánház egyetlen valamirevaló bútordarabja, a zöldre festett, billegõ lábú asztal mellett üldögélt a kócalógató fotelben és egy sörös üveget igyekezett kinyitni. A sörnyitó nem akart a fogazatba belekapni.
    - Ehelyett is szerezhetnél már egy másikat - mormogta Kékúr. S hogy Misi egyetértõen bólogatott, hogy mi az neki, Kékúr pogácsát vett elõ a fadobozából, bicskával kétfelé vágta, és a felét Kölyöknek, a másik felét Misinek nyújtotta.
    - Köszönöm, Fõnök! Ha nem haragszik, elteszem, mert tele a pofám bagóval. Kéne mi Kölyök!? - huzakodott a gyerekkel, aki egy pillanat alatt befalta a fél pogácsát. Bólintott is tele szájjal, hogy kéne neki, de Misi akkorra már elsüllyesztette feneketlen zsebében a sajátját.
    Kékúr kivette ládikójából az ennivaló bugyrot, szétnyitogatta a kétes tisztaságú szalvéta sarkait, a rozscipójából jókorát szelt, ráhelyezett egy arasznyi szárazkolbászt, ami fekete volt, mint a lókolbász általában, és karikázni kezdte. Kölyök csorgó nyállal követte minden mozdulatát. Kékúr kis grimasszal vette tudomásul a Kölyök kiváncsolását, megvonta a vállát, aztán mégis szelt egy jókora falat kenyeret és egy vékony karika kolbászt, lehelyezte az asztal sarkára s intett: - A tied, Kölyök.
    Kölyök elkapta az ételt és mohón begyûrte. Kékúr Misire pislogott: - Tehetnél a tûzre, Misi.
    - Hogyne, Fõnök... Már kérdezni is akartam - s elkezdett a lapáttal a széntartályban kotorászni. Kinyitotta a kis kerek vasajtót, a kazán fellobbantotta feléjük vörösen izzó torkát.
    Ekkor bújt elõ valamelyik meleg zugból a kismacska. Fekete szõre torzonborzan ágaskodott a hátán, a szeme foszforeszkálva világított. Nyújtózkodott, aztán odadörgölõdött az asztal lábához.
    - Már megint itt vagy? - mordult Kékúr. - Talán ehetnél?
    - Ez folyton éhes - tódította Misi. - Már a proszektúráról is azért dobták ki, mert állandóan nyávogott. A mosókonyhában meg csípte a talpát a lúgos víz.
    Kölyök megsimogatta szurtos kezével a szurtos macskát, majd a karjába emelte.
A macska hozzábújt és dorombolt. Kékúr ekkor a bicskája hegyére tûzött egy másik falatot. A kolbászkarika fityegett elõl, odavitte a macska szájához. Az játékosan feléje kapott a mancsával, majd panaszosan nyávogni kezdett.
    - Nem kell? - hahotázott Kékúr. Aztán a Kölyök orra elõtt vitte el a bicskahegyre tûzött falatot. A gyerek szeme megvillant.
    - Adja oda neki! - mondta halkan.
    - Mi a fene? Neked nem is kéne?
    - Nem!
    - Nézzetek oda! Korog a gyomra, hallom, de neki nem kell! Misi!?
    - Igen, Fõnök - dobta vissza Misi a lapátot a szenes ládába. - Jól megpakoltam a tüzet.
    - Melyiknek adjam, azt mondd meg. A macskának, vagy a Kölyöknek. Annyi nincs, hogy mind a kettõnek jusson.
    - Hûha! Nehéz kérdés! Az a szakállas a tévében azt mondaná, a macska az elsõ.
    - Én a másik szakállast pártolnám, hogy a menekülteket kell pátyolgatni.
    - A magyarokat. Nemde, Fõnök?
    - Ez micsoda? Hallod, hogy magyarul beszél! Ha onnan jött is. Lehet, hogy ott másként beszélt, de itt magyarul beszél.
    - Annyi szent, néha megértem, amit mond. Azt jól tudja mondani, hogy éhes.
    - Kölyök! Szereted te azt a macskát? - Kékúr komoly képpel meredt a gyerekre.
Az nézte a kolbászos falatot és nagyot nyelt. - Vagy mégis inkább neked adjam?
    - Nekem - adta be Kölyök a derekát. Fájt már a szeme a nézésbe, ahogy a kolbászra meredt, könnyek szivárogtak bele, s nyelte a nyálát nagy kínnal, mert a torka kiszáradt egészen.
    Kékúr ekkor levágott még két falatot a kenyérbõl, és kolbászt is karikázott rájuk. Ott sorakozott a három katona az asztal szélén. A macska bebújt a Kölyök hóna alá, és sírni kezdett. Kölyök tudta, hogy sír a macska, biztos volt benne, hogy sír. Õ is birkózott a sírással, de az éhség egyelõre visszatartotta az elérzékenyüléstõl. Tettre kész volt hogy elnyelje a falatokat.
    - Jól van, Kölyök! A tied az a három katona. De a macskát el kell pucolnod elõbb. Macskára nekem végképp nincs szükségem. Elég nekem, hogy téged etetlek. Ha már az anyád képtelen etetni. Misi!
    - Igen, Fõnök!?
    - Nyisd ki a kazánajtót!
    - Ja... - Nem egészen értette, mit akarhat Kékúr, de szót fogadott. Kinyitotta a vasajtót. Háborgott benn a pokol.
    - Oda dobd be! Szempillantás alatt kiszáll a kéményen. Annyi lesz, mintha beleköpnék a tûzbe.
    - Nem! - kiáltotta rémülten a Kölyök.
    - Ha enni akarsz, dobd be!
    Misi gumiarcára torz vigyor gyûrõdött, hevesen bólogatott.
    - Igaza van a Fõnöknek. Fogadj szót, Kölyök! - Megragadta a gyerek karját, és a kazán felé lódította. Az magatehetetlenül megállt az izzó vörös fényben, és belebámult a tûzbe. De csak még erõsebben szorította magához a kis fekete állatot.
    - Dobd, Kölyök! - kiáltott Kékúr.
    - A fene! - mordult Misi. Egy pillanat volt az egész, ahogy megpördítette a gyereket, aztán a macskát tartó karjára ütött, ahonnan kifordult a macska, és szétterpesztett lábbal háttal zuhant be a tûzbe. Elhalót sikoltott közben.
    Misi becsapta a kazánajtót. Szénporos kezével vastag fekete csíkokat törölt gyöngyözõ homlokára. Úgy nézett Kékúrra, mint kutya a gazdájára.
    Kékúr elfordult, mint akit szikrát sem érdekel a dolog. Az ökle keményen döndült az asztalon. A három katona közül kettõ lebukfencezett a földre. - Egyél, Kölyök!
    - mondta.
    Kölyök vinnyogva kibotladozott közülük. Az oszlopnál megállt, lerogyott térdre, és öklendezni kezdett.
    Misibõl száraz hörgés tört fel, nem lehetett tudni, sírás-e, vagy nevetés.
    - Menjetek innen! Mind! A jófrancba pusztuljatok elõlem! - üvöltött Kékúr.
    De maradt mindenki a helyén. Hallani lehetett, hogy robajlik a tûz a kazánban.


 
N. HORVÁTH PÉTER

Magam

Megint magam vagyok, mint ahogy mindig volt...
- tûnõdöm az õszben szédelgõ ég alatt.
Emléked lassan csak sárguló gondolat,
valami festménnyé szelídült régi folt.

Gyertyája sem ég már esti ablakodnak,
s magukra maradnak ott kinn a sírcsokrok,
múltunkat karolva egyedül imbolygok,
miközben csontjaid odalent vacognak.
 

Gyáva vers

Bele fogódznék jó szavaidba,
ha még egy csöppnyit bíznék magamban,
s nem volna mindez halálos hinta:
Ha nem kívánom, miért akartam?

Ott várakozol szélesre tárva,
csupán be kéne vallanom: Élek.
De vaspáncélként õriz az álca,
résein nem fér ki, csak a lélek.

Nem tudok mást, mint rímekbe ölni
rádcsavarodó gondolatomat,
s bár érintése nem éppen földi,
megnéz és éjjel körülsimogat.

Itt tõlem többet nem lehet várni,
minden más bátor-butaság volna.
Ki gyáván okos, érheti bármi,
s ha "költõ", akkor verset ír róla.
 
 

PAPP LAJOS

Októberi prognózis

Itt a házak között
csak egy pillanatig látni,
hogy az égen
mint száll valamerre
a madársereg.

Itt kémények, tetõk,
reklámok, kirakatok,
ajtók, ablakok, asztalok és ágyak
lélegzet-felhõi
borítják az eget.

A nyár úgy ment el,
szétdobált papírokat,
konzervesdobozt rugdalva, mint a
diákok mennek tanulni Pestre
a szünidõ után.

Sorra bezárnak minden redõnyt.
Szeneskocsik
állnak a kapuk elé.
S a kályhákban fellobban a láng
már délután.

Bár útnak indul
aztán is minden reggel
a város buszon és villamoskocsin;
a tréfa kevesebb,
s több a meleg kabát.

A csók is sokba kerül.
Mert a virágnak
ilyenkor üvegház kell.
És nem nevetnek annyit a lányok,
a drága babák.
 
 

KUTAS JÓZSEF

Félúton

Derûs májusi délelõtt volt: az ég, mint egy világoskék álarc vigyorgott a városra; szeme-szája a mozdulatlanul lebegõ fellegek.
    A harminc év körüli, fekete farmerdzsekit viselõ, szõke haját kopasz fejebúbjára fésülõ férfi vajon mit csinál a Supercolor kirakata elõtt?
    Ráérõsen mozog, mint a lelkek az elíziumi mezõkön. Táska, szatyor nincs nála, már percek óta tanulmányozza hosszúkás, szabálytalan arcát a fényképezõgépek és vakuk és filmtekercsek fémpanteonjában, és az, hogy az üzlet még zárva van, egy cseppet sem zavarja.
    Nincs kapcsolata a tényekkel. Most felemeli jobb kezét, közelebb hajol, így vonásai feloldódnak a kéken tükrözõdõ árnyformák közt, mintha víz alá merülne, malmozik egyet-kettõt ujjaival.
Majd legyint, s továbbmegy, be a Deák térre, el a régi Filmmúzeum halott portálja elõtt, ügyet sem vet a májusra, a forróságra.
    Megtorpan a pirosnál: kivárja a sorát.
    A férfi tragédiája egy hete kezdõdött, egészen közömbös dologgal, egy amerikai rajzfilm megtekintése közben. Áron, mert így hívták a férfit egykoron, elõzõ életében, utolsó emlékfoszlánya Tom macska újabb felsülése volt Jerry egérrel szemben egy velencei, gondolás helyszínen, és ennek Dorottya lánya nagyon örült, azután egy villanás, fájdalom és különösebb megrázkódtatás nélkül, a szoba egy pillanatra fehér függöny mögé vonult, s amikor átöltözve visszajött, már semmi nem volt ugyanolyan, megszûnt létezni a múlt.
    Áron semmire nem emlékezett többé. A nevére sem: ezért felszerelte magát a megfelelõ okmányokkal, melyeket elõhúzhat a kínosabb szituációkban. Így azután baj nélkül haza is talált mindenhonnan, ahová küldték, de vásárolni már óvakodott lemenni, noha korábban ezt õ a maga privilégiumának tekintette.
    Félt, hogy elkeveredik a piacon, ahol immár évek óta a bennszülött otthonosságával mozog, és õt is sokan ismerik. Most álljon oda érdeklõdni, hol lakik õ? Idegen terepen más: ott szabad idegennek lenni.
    Idegen a saját életében.
    Este, a tévé elõtt, a kislányával az ölében, kétségbeesve próbál valami fényt meglátni az idõ eltûnt alagútjában: de ez arcán, viselkedésén nem látszik, mert Áron mindig is mértéktartó volt az érzelmek élvezésében.
    A csapda összekattant.
    Reggelenként elindul szépen, engedve felesége szelíd terrorjának - a nõ mit sem sejt az egészbõl, puszit lehel a homlokára, az érintés jólesik, de semmi több, és Áron arra következtet, házasságuk Pompei porlepte városkájára hasonlíthat, de esze ágában sincs leásni kérdésekkel a mélybe -, beszáll a liftbe, elindul a fogaskerék, ösztönösen találja meg azt a buszmegállót, amelyre szüksége van, és máris megy minden a maga útján.
    Csakhogy ez az út nem Áron útja.
    Kié ez az út, amelyen jár?
    A legkülönösebb az, hogy látszólag semmi sem változott: még kétségbeesése sem az igazi, csak a megváltozott viszonyok pontos érzékelésére tett felesleges kísérlet egyik tünete - a homlokpuszit követõ összerázkódás a másik -, tudomást sem kell venni róla, egészen természetes, mint a falevelek tánca az õszi utcabálokon, a Duna kacsintó örvényei vagy a varjak kulcscsörgést utánzó kiáltásai a téli Budapest felett.
    Áron egy hete így él és így is lehet élni. Csak éppen önmagát veszítette el: ezt rajta kívül senki sem veszi észre.
    Kisebb hibákat elkövet, de ezt szórakozottságnak könyvelik el.
    Amstel sört vitt haza a felesége a hétvégén, és Áron az Újpest-Fradi meccshez felbontott egyet.
    - Áron, te sört iszol?
    - Csak felbontottam - mondta védekezve, mire felesége hangja kisimult.
    - Vársz valakit?
    Erre Áron nem válaszolt, mert akkor meg kellett volna neveznie azt a személyt, akirõl fogalma sem volt, hogy egyáltalán létezik-e: isteni szerencse volt, hogy öt perc múlva csengettek, és jött Áron országos hírû sportoló barátja, Gyuri, aki megitta az összes Amstel sört, s szidta Ábrahám bírót.
    Tegnap ott találta magát a számítógép mögött, minden mindegy alapon: valójában érdekelte a monitor sztoikus nyugalma mögött megbújó nem emberi értelem lényege, vonzotta a billentyûzet ékkõ-gömbölyûsége, a jelek geometriai kidolgozottsága, a gép szabályozott szépsége, ez a formatervezett tökély; érdekelte, mint kisfiút az autó belseje, pilótát a sztratoszféra klasszicizmusa vagy búvárt a tengermélyi szörnyek mosolya, azután rádöbbent, hogy nem tud vele mit kezdeni.
    - Ma nem dolgozol? - Felesége lépett a háta mögé, megmasszírozta a tarkóját, illata megcsapta Áron orrát, és ettõl lélekben hatalmasat sóhajtott, tudta, emlékeznie kellene az asszony testére, csókjára, még legtitkosabb kívánságait is fel kellene idéznie, de a nõ is idegen volt, és õ is idegen.
    De betartják a szükséges formaságokat. Ennyi elég is.
    Fogalma sincs, mit dolgozik, ma van az elsõ munkanapja.
    Az asszony oldalba is veregette reggel: - Milyen érzés? Vártad már, igaz? - és látta rajta, milyen feleletet remél.
    És most itt van a május kellõs közepén, a Deák téren, ahol a tétova gépjármûvek úgy locsolják szét a napfényt, akár a Bacchus ünnepén a bort a régi rómaiak, csupa tûz és érdekes ragyogás a világ, csupa lekerekített sarok, halk áramlatok suhogása, selyem és bársony leng a falakon, ez a május, mely a Deák téren hömpölyög.
    Áron megtorpant: mintha rákiáltottak volna, de csak belsõ füleivel hallja a rikoltást, a test üres termei visszhangozzák, hogy forduljon be a Dob utcába.
    Befordul.
    "Itt menj jobbra"
    Jobbra megy. Hatalmas árnyakon tapos, hûvös árnyavaron lépdel, és homlokát sem égeti már a nap, mégis belül nõ, növekedik a feszültség, a kellemetlen érzés, mely egy hete akkor lepi meg, ha régi énjére emlékeztetik, azzal kell szembesülnie.
    Eddig a percig remélte, magától elmúlik az egész, akár a hirtelen láz. De már nem fordulhat vissza: egy hideg kapualj várja, egy csúcsíves, fogatlan fekete száj, ahová habozás nélkül betér.
    Uramatyám! Egy általános iskola!
    A portás, õsz hajú nénike, már toppant is elé: - Szép jó napot az igazgató úrnak! Hát be tetszett találni?
    - Nem volt egyszerû - mondta õszintén Áron, és rápillantott a kitûzõre -, Erzsi néni, nem volt egyszerû, de megérkeztem.
 
 

 
 
 
 

SZARVAS JÁNOS

Halvacsora

Gyengén zajlott a Duna, alig volt néhány vakfolt a folyó víztükrén, de az öblöt összefüggõ, fehér jégtakaró fedte. A téli kikötõt hóbundába öltözött mozdulatlan táj keretezte, mely olyan volt, akár egy festmény: csendélet hajókkal. Kabinok mély, üres ásítása, árbocok, korlátok zúzmarás bajusza. Jégbe dermedt hajók fénylõ halszeme; kerek hajóablak csodálkozik a világra. A léken felejti tekintetét, amit a hajósok vágtak fejszével, fûrésszel, hogy enyhítsék a hízó jég hajókat szorító roppant erejét.
    A léket más is bámulja. Egy, a tavasz színeiben pompázó jégmadár, mely elõbb a korlátra száll, hogy aztán a lék szabad vizébe vesse magát. Mint hulló kõ zuhan alá, s mire elsimulnak a nyomában keltett gyûrûzõ hullámok, ismét a felszínen van. Rakétaként röppen ki a víz alól. Csõrében apró halacska tört fényû pénze csillan. Gyönyörködünk a ritka látványban, s világért sem zavarnánk meg halászó kedvében.
    Távolabb sirálycsapat telepedik a jégre, csupán elõõrseik köröznek felettünk, de adott jelre tülekedve gyûlnek a hajókonyha szemetjére. Amire egész nyáron fittyet hánytak, kenyérhéj, almaszelet, hurkabõr most jó falat. Amint hajó töri fel a jégmezõt, úgy követik sodorvizét, akár varjak a szántóvetõt. És mindig jut néhány árva sneci az örökké éhes madaraknak.
    Hirtelen megriad a sirálycsapat, csapongva szálldos a lék felett. Rekedt hangon tanácskoznak, vijjogásuk szerte fut a partokon. A lékben, arasznyira a víz alatt, szürke testû hal lebeg. A nagy rabló, a vizek farkasának ritka szép példánya, egy fejedelmi csuka. Látványától felriad ember s állat egyaránt. Ravasz vadász õkelme, s ha egész nyáron terített asztal volt számára a folyó, most maga keresheti elõ betevõ falaltját. Ezt tudhatják a sirályok is, mert egyikük sem ereszkedik most szívesen a vízre.
    Tudják ezt az ifjú matrózok is, ezért lesik izgatottan az öreg hajóst, aki csáklyával, szákkal fölszerelve lopakodik a lékhez. A csuka észreveszi és lassan merül, de az öreg gyorsabb, s elkapja a frakkját. Megvagy, díszpéldány! - mondja, s most õ a legboldogabb. De melyik horgász nem áldaná a szerencséjét, ha szákolhatná ezt a hajós szemmel is lenyûgözõ méretû példányt. Az összeverõdött hajósok a hal hosszát és súlyát becsülik. Tévedhetetlen vélemények születnek. Ugye, megmondtam, hogy... - és mindenki mondja a magáét, de ki figyel oda? Aztán az elkészítés módja vált ki parázs vitát, melynek során kiderül, hogy alig ért valaki a csukapörkölt elkészítéséhez. Pedig az ám az igazi jó falat.
    Az esemény felrázza, megmozgatja a hajósok apraját-nagyját. Mindenki segíteni akar, ki jó tanáccsal, ki ezzel, azzal. Makói vöröshagyma, szegedi pirospaprika kerül elõ a ládafiából viszonzásul néhány ízes falatért. De az alkalmi horgász, az öreg hajós csak somolyog, minek ide segítség, egyedül is elbír vele. Közben tisztítja, nyúzza, hasítja a halhúst, s nemsokára rotyog a tûzön a csukapörkölt.
    A hajókonyha ablakában kandi matrózfejek jelennek meg, de hiába, mert teríték csak néhány meghívott kapitány és kormányos elé kerül. Reprezentatív halvacsora készült, amelyhez butykost is kerítenek, hiszen a halnak úsznia kell. A vendégsereg jóízûen kanalaz, de néhány falat után megtörik a lendület. Szaglásznak, ízlelgetnek, s mielõtt végleg letennék a kanalat, finom borocskával öblítgetik égõ torkukat. Alig fogy a szakácsmûvészet e házi fõttes remekébõl.
    A halvacsorából kirekesztett matróznépség kárörvendve széled szét. A hal ehetetlen. A gõzölgõ tál felett a kátránnyal, olajjal szennyezett víz bûze terjeng.