JELENÜNK
 

WIRTH ÁDÁM

Bálint György idõszerûsége:
merjünk "korszerûtlenek" lenni

Pár hónappal ezelõtt a MIÉP képviselõje az óbudai önkormányzati testületben azzal a meghökkentõ javaslattal állt elõ, hogy három kerületi utca nevét változtassák meg. Javaslatát azzal indokolta, hogy a névadók - Bálint György, Lukács György, Madzsar József - a "bukott önkényuralom dicstelen figurái, jelentéktelen alakjai", a "teljesen ismeretlen és jelentéktelen figuráknak a nevei sértik a lakosság, a jó érzésû emberek önérzetét". Azt javasolja, hogy a szóban forgó utcákat a "kommunizmus mártírjairól" nevezzék el. Furcsa egy indoklás. Tekintsünk el most attól, hogy a nevezettek már csak azért sem lehettek "a bukott önkényuralom dicstelen figurái" mivel hármuk közül ketten még a felszabadulás elõtt meghaltak, Bálint György például munkaszolgálatosként veszett oda a háborúban. Nem érdemes azzal sem foglalkozni, hogy a "kommunizmus miféle mártírjáról" akarták az utcákat elnevezni. De hogyan lehet teljesen ismeretlen és jelentéktelen figuráknak nevezni olyan embereket, akik a maguk korában saját területük - Lukács György a filozófia és esztétika, Madzsar József a szociálhigiénia és az egészségügy, Bálint György az irodalmi igényû publicisztika - kimagasló alakjai voltak? Bajos eldönteni, a javaslattevõ politikai elvakultsága vagy butasága volt-e nagyobb.
    A butaság, mint azt Bálint György errõl szóló egyik írásában kifejtette, meghatározott szerepet játszik a történelemben. "E rendkívül régi és nemes hagyományú irányzat hívei már Athénben is felléptek, és egy Szókratész nevû politikai és világnézeti ellenfelüket arra kényszerítették, hogy igya ki a méregpoharat. Azt hitték, hogy ezzel megoldják az összes válságaikat, az események azonban utólag nem igazolták õket. Késõbb Rómában is nagy eréllyel hódított a butaság. Hívei egy idõben oroszlánokkal tépették szét egy hatalmas mozgalom követõit, akik éles kritikának vetették alá az akkor fennálló rendszer roskadozó gazdasági és szellemi alapjait, és az élet gyökeres átszervezését követelték. Az oroszlánok lelkesen és meggyõzõdéssel dolgoztak, az eredmény azonban - kisebb, ideiglenes sikerektõl eltekintve - elmaradt. Az akció nem sikerült. Évszázadokkal késõbb a butaság ismét fellépett Európa több pontján. Oroszlánok helyett, a modern technikának megfelelõen, máglyákkal dolgozott, melyeken különbözõ irányú entellektüeleket szokott pörkölni. Ez sem használt. Napjainkban a felforgató entellektüeleket már nem pörkölik személyesen, csak mûveiket dolgozzák fel máglyán" - írta a harmincas évek könyvégetései idején Bálint György. Úgy látszik méregpohár, oroszlánok, inkvizíció, könyvmáglyák után a butaság most azzal próbálkozik, hogy az utcanevek megváltoztatásával a neveket teljes feledésre és törlésre ítéli. Biztosak lehetünk benne, hogy történelmi értelemben - kisebb, ideiglenes sikerektõl eltekintve - ez az akció éppúgy sikertelen lesz, mint a korábbiak.
    A kerületi önkormányzati testület a MIÉP-es javaslatot elvetette, illetékesség hiányában nem is lett volna módja azt elfogadni. Bálint György, valahol egy ukrajnai temetõben, egy jeltelen sírban, ahova tetemét 1943. januárjában elhantolták, fellélegezhet, Békásmegyeren megmaradhat utcanévnek. De vajon elfoglalhatja-e azt a helyet a köztudatban, amely õt megilleti? Könyvei évtizedek óta nem jelennek meg, klasszikusnak számító cikkei nem olvashatók. Az általa képviselt eszméket gondosan õrzött karanténba zárták. Félnek sziporkázóan szellemes írásaitól. Mert Bálint György magatartása és írásai a mához is szólnak. Példát mutatnak abban, hogy egy embertelen korban hogyan lehet következetesen képviselni a gondolkodás és  kritikai szellem szabadságát.
    Bálint György olyan korban élt, amikor ehhez nem kis morális bátorság és intellektuális erõ kellett. Olyan kor volt ez, amikor Derkovits Gyula éhen halt, József Attila a vonatkerekek alatt végezte, Radnóti Miklós munkaszolgálatos "erõltetett menetben" pusztult el, s maga Bálint György is munkaszolgálatos büntetõ századba hurcolva halt meg. Nem beszélve itt azokról az írástudókról, akik, - Bálint György szavaival szólva - "árulást követtek el, mert magánérdekeikért feláldozták azt a - nem túlságosan nagy - függetlenségi lehetõséget, amit a munkaadói cenzúra meghagyott nekik", vagy ami még rosszabb, "minden külsõ ok és szempont nélkül is, napról napra elárulták az Eszmét és az Igazságot". (A kritikusok árulása) Bálint György nem áldozta fel magánérdekeiért a számára kínálkozó szûk függetlenségi lehetõséget. Nem árulta el az Eszmét és az Igazságot. Volt bátorsága és tehetsége, hogy a szellem erejével szembeszálljon ezzel a korral. Önarcképvázlatában magát "korszerûtlennek" nevezte. Abban az értelemben, hogy nem fogadta el ezt a kort, nem hitt abban, amiben ez a kor hitt, nem osztozott babonáiban, mítoszaiban. Bálint György példájából és írásaiból ma is erõt meríthetnek azok, akik a mostani kor uralkodó széljárásával és babonáival szemben ragaszkodnak a gondolkodás és a kritikai szellem szabadságához. Tanuljunk Bálint Györgytõl "korszerûtlennek" lenni!
    Újraolvasva Bálint György remekbe szabott miniesszéit - (A kultúrember válsága vagy a botcsinálta individualizmus, A kritikusok árulása, Útmutató kezdõ helyeslõknek, A butaságról, Odisszeusz vagy az óvatosság, Levelek kezdõ felháborodókhoz,
Az elmélet dicsérete, A toronyõr felkelése és a többiek) -, csak ámulni lehet, hogy meny-nyire idõszerûek, mennyire rólunk és nekünk is szólnak.
    Csak találomra kiválasztva néhány mondatot: "Felháborodom, tehát vagyok. A felháborodás - a mai társadalomban - a szellem emberének legmagasabbrendû kifejezése. Felháborodni nem személyes sérelmekért, elvi alapon: ez az entellektüel végsõ és legintenzívebb teljesítménye, ez az õ barikádharca. Ifjú entellektüelek tanuljátok meg a felháborodás mûvészetét!" (Intelmek kezdõ felháborodókhoz)
"Mint mindenki, aki ír, én is az igazságot keresem. Rá kellett jönnöm, hogy többféle igazság van. Azt az igazságot választottam, annak a szolgálatába akartam állni mely általánosabb, mélyebb, keserûbb és üldözöttebb." "Most már tudom, mi az entellektüel feladata: konokul hirdetni az igazságot, a tömeg igazságát, akár van tömeg a közelben, akár nincs. A jövõhöz beszélni, bármilyen gúnyosan szól is közbe a jelen. Vállalni - szükség esetén - a legnehezebbet, az egyoldalú szolidaritást." (Válasz) A szellem emberének az a kötelessége, hogy "a tömeghez csatlakozzék, magáévá tegye a tömeg minden panaszát és minden vágyát, és hangot adjon neki. Tudatossá kell tennie, ami a tömegben esetleg még csak szuny-nyad, világosan meg kell fogalmaznia, amit a tömeg formátlanul és nehézkesen érez. A tömegvágyak szakemberévé kell válnia. Meg kell értenie, hogy a tömegnek nem vezér-re, hanem vezetõk-re, van szüksége. A vezér a saját akaratát kényszeríti a tömegre, a vezetõk ránevelik a tömeget, hogy a maga akaratát világosan felismerje, és határozottan érvényesítse." (Még egyszer az "Egyén és Tömeg")
    Bálint György mondatai akár a mai baloldali értelmiség credójának is tekinthetõk. Ennek megerõsítésére érdemes újra közre adni személyes credóját, 1936-ban írt Önarcképvázlatát. Ebben a harminc éves Bálint György magát "a közvélemény nyugalmazott lelkiismeretfurdalásának" nevezi. Reaktiváljuk "a közvélemény nyugalmazott lelkiismeretfurdalását"!
 
 
 

BÁLINT GYÖRGY

Önarcképvázlat

Harmincas vagyok és korszerûtlen. Nem mintha nem érteném ezt a kort - ó, nagyon is értem. Éppen ezért állok vele szemben, ezért tudom egyre kevésbé elfogadni. Azt hiszem, sokat vétkeztem ellene - hála istennek. Vannak törvényszékek, melyek elõtt dicsõség vádlottnak lenni.
    Nem hiszek abban, amiben ez a kor hisz, nem élvezem azt, amiért lelkesedik, nem vetem meg, amit elítél. Nem osztom legfõbb erényében: a múlt feltétlen tiszteletében. Nem volt még kor, mely ennyire lemondott volna önállóságáról, mely ennyire a múlt felé fordult volna, hogy létjogosultságát a hagyományokkal igazolja. Lázas igyekezettel keres õsöket, hogy mítoszok ködébe húzódva ûzze homályos játékait. Õsi mítoszok folytatójaként tetszeleg, hõsi pózokban. Más korok is kerestek már támaszt a múltban, de nem így. A francia forradalmárok szívesen hivatkoztak Brutusra és Cassiusra, Napóleonnak Caesar volt mintaképe, Petõfi Marat és Desmoulins utódjának vallotta magát. De õk nem hátralépések igazolásához keresték maguknak e mintaképeket, hanem az elõnyomulást tanulták tõlük. "Korunk hõsei" azért tisztelik a múltat, mert csak a múlt segítségével tudnak tiszteletet szerezni maguknak. Nem tudok részt venni e lelkes és népes tisztelet-olimpiászon. André Gid szavára gondolok, amit képzelt tanítványához intézett: "Akkor követsz leghívebben, ha elhagysz." Ezt a tanítást igyekszem mindig követni. Ez az egyik fõ bûnöm a korral szemben.
    De van még több is. Csak a legsúlyosabbat említem: nem vagyok babonás. Nem hiszem, hogy komoly bajokat kézrátevéssel vagy kézfelemeléssel lehet gyógyítani. Az olvasás híve vagyok és nem a ráolvasásé. Irtózom a varázsszavaktól. Szeretem az egyszerû, világos szövegeket. Nem szívesen törõdöm bele, hogy bizonyos jelenségek egyelõre megmagyarázhatatlanok - és az utolsó percig tiltakozni fogok az ellen, hogy korunk nagy varázslói megmagyarázhatatlanná avassanak nagyon is egyszerû összefüggéseket. Felháborít az ok és az okozat felcserélése, nem ismerem el, hogy a jobbra és balra ágazó utak egy célhoz vezetnek, és soha, semmilyen inkvizíció elõtt sem fogom kijelenteni, hogy a Nap forog a Föld körül.
    Visszautasítom azt a kényelmes gondolkodást, mely ellentétes tartalmú politikai rendszereket egy kalap alá vesz, mert bizonyos módszereik hasonlítanak. Nem akarom most megnevezni a leggyakrabban "azonosított" politikai rendszereket, melyek a valóságban csak annyira azonosak, mint amennyire az asztal azonos a szamárral, azon a címen, hogy mindkettõnek négy lába van.
    Igen, korszerûtlen vagyok és nyilván sokszorosan szentségtörõ. Nem veszek részt a nagy örömünnepeken - és gyászünnepségeimet is teljes magányban ülöm meg, egészen mást gyászolva, mint a többiek. Azt hiszik ezért, hogy tömeggyûlölõ vagyok? Súlyos tévedés. A tömeggyûlölet, a "csorda" megvetése korunk egyik kardinális erénye. Sajnos, a tömeg egy része e pillanatban azokat követi, akik lenézik, és csak fegyelmezésre és gyarmatosításra méltatják. Ez azonban nem változtatja meg érzelmeimet a tömeg iránt. Nem gyûlölöm, és nem tartom távol az "alacsony tömeget". Csak addig alacsony, míg parancsolóit tiszteli, amíg másban hisz, nem önmagában. Hatalmas teremtõ erõket sejtek benne - ezek majd akkor bontakoznak ki, ha mer és tud hinni önmagában, ha nem a múlt folytatását, hanem a jövõ megteremtését tartja feladatának.
    Harmincas vagyok, nemzedékem lassanként "uralkodó" nemzedékké lép elõ. Min uralkodik majd? Valószínûleg csak magán, mint jól nevelt nemzedékhez illik. Alig van kapcsolatom ezzel a generációval. Az idõsebb természetszerûen idegen tõlem - nem marad más számomra, csak a legújabb, a húszévesek légiója. Növekvõ érdeklõdéssel és féltéssel fordulok feléje. "Ifjúság, bolondság" - szokták mondani.
Aggódva lesem: tud-e még bolond lenni az ifjúság, tud-e forrongani? Mernek-e még ezek a fiúk az apákkal harcolni, mint ahogy apáik mertek, a maguk ifjúkorában? A mai harmincasok is harcoltak annak idején az apákkal, de csak azért, hogy a nagyapák és a még régebbi õsök tekintélye mögé menekülhessenek. Hogy éreznek, mit akarnak a mai húszévesek? Megvallom, már csak õk érdekelnek. Múlt vasárnap fiatal turistákkal találkoztam a hegyekben, egész fiatal fiúkkal és lányokkal. Szép és új dalokat énekeltek a szabadságról - és néhányat a régiekbõl, melyeket mi is énekeltünk valamikor. Pár percig keresztezték erdei utunkat, és ezek nagyon szép, nagyon bíztató percek voltak.
    Egyébként jámboran, ártalmatlanná téve járok az emberek között. Közép-európai "közíró" vagyok 1936-ban, tehát a légynek sem tudok ártani vagy használni. gyakran sétálok magányosan a körutakon, kissé görnyedten, hátra tett kézzel, lassan, majdnem ünnepélyesen. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha nyugdíjban volnék - a közvélemény nyugalmazott lelkifurdalása. egyelõre kevés reményem van, hogy újra hivatalba léphessek. Minthogy ezt sokan nem tudják, ezúton is közlöm, hogy mindaz, ami ma zajlik, jóváhagyásom és beleegyezésem nélkül történik, és érte semmi néven nevezhetõ felelõsséget nem vállalhatok.

1936
 

MÛHELY

DEMÉNY MÁRTA

Töredékes gondolatok az értelmiségrõl

Nézem, figyelem a körülöttem levõ világot, a nap nap után sorjázó történéseket, emberi reakciókat, viselkedési módokat, általam ismert és ismeretlen emberek megnyilatkozásait. Immár több mint tíz éve el-eltöprengek, idõnként meghökkenek, nem ritkán émelyeg a gyomrom, s a vérnyomásom is fel-felszökik. Két évszázaddal a felvilágosodás kora után döbbenetes ez a mindent elárasztó ostobaság. A posztmodern ökörködéstõl az álszenteskedésig, a misztikumba hajló áltudománytól a pénzt hozó szélhámosságon át, az emberi értelmet meggyalázó egyházi blõdségig itt mindennek helye van, sõt tiszteletet parancsol.
    De alig-alig talál helyet magának az értelmes megnyilvánulás, a valóság helyes, pontos, sokoldalú megismerésére való törekvés. A tudományok eredményeinek közérthetõ publikálása üdítõ színfolt a médiában a folyamatos agymosás és mindent elárasztó tömegbutítás közepette. Ha a tudományos ismeretekre támaszkodó eszmefuttatás szégyenlõsen, vagy pláne nyíltan ateista, ez egyenértékû az úgymond "keresztény Magyarország" elleni összeesküvéssel. Az erkölcs kizárólag keresztény erkölcs, minden egyéb értékrend melegágya az erkölcstelenségnek. A kollektivizmus eszméje sérti az indivíduumot, bár igazi nagy bûne, hogy sérti "a szent" magántulajdont. Az internacionalizmust pedig ki sem szabad ejteni, mert az egyenesen az ördögtõl való (ez természetesen a tõke internacionalizmusára nem vonatkozik, mert az szerves fejlõdés eredménye, s úgy hívják: multinacionális). Nem a nyomor, az ínség, a kilátástalanság, a valódi lehetõségektõl való megfosztás, a kiköltöztetés, a munkahelyekrõl való tömeges elbocsátás bántja az emberi méltóságot és szabadságot. Nem, legfeljebb az élhetetleneket meg kell tanítani, hogyan adhatják el munkaerejüket; a  "fene se tudja" miként meggazdagodottakat pedig bíztatni kell, hogy minél több munkahelyet teremtsenek.  Azt persze még nem tudjuk, hogy eme áldásos tevékenységükért kezet is kell-e csókolni nekik, vagy néhány kitüntetéssel is beérik (természetesen a profit mellett). Nagyon korlátozott képzelõerõmmel igazán nem hittem volna, hogy ebben az országban ennyi öreg és ifjú kriptaszökevény rohangál.
    Vígjátéki szituáció, hogy a mi pénzünkbõl élõk magyarázzák el nekünk, miért a mi érdekünk, hogy kirúgjanak bennünket. A mi pénzünkbõl egész jól élõk bizonygatják a veszteseknek, hogy milyen remek ez a szabadság, és persze a demokráciát (delejes divatszó) a mi pénzünkön tanulgatók óvják, védik ellenünk. Ezek a hõs demokraták, a demokrácia élharcosai, mellesleg büszke köztársaság pártiak (nép - sic!, ilyen a jogban nincs) meghatottan, megilletõdve, a nagy megtiszteltetéstõl fel sem ocsúdva álltak fel az Országházban, mint jól nevelt alattvalók, mert egy királynõ bebillegett. Bizonyára eme életre szóló élmény elhomályosította emlékezetüket, s elfelejtették hogy Az apostolt Petõfi Sándor  írta. Azt meg már csak zárójelben merem megemlíteni, hogy az ország nem hívõ lakossága (minden bûvészmutatvány ellenére õk vannak többségben) megköny-
nyebbülve sóhajtott fel, hogy köztársasági elnökünk a többszörösen õszentségének szólított, hazánkba látogatott pápa gyûrûjét nem csókolta meg. No de biztos, ami biztos (azóta több esztendõ telt el), miniszterelnökünk gyerekei pápai áldás alatt állnak. Szóval meg vagyunk mentve: a magyar családmodell áldásban részesült. Mindezeket látván az a képzetünk támad: hogy mégsem elõre, hanem a felvilágosodást megelõzõ korok felé haladunk. De addig még bõven van teendõ, hogy a fondorlatok és álságok következtében biztos gyõzelmet arathasson a dicsõ irracionalizmus.
    A jó pap holtig tanul. Ezt mondva és megfogadva tíz éve szorgalmasan részt veszünk a továbbképzésben. Természetesen történelembõl. Ez valóban nagyon fontos, mert különben nem lesz magyar identitásunk, s nem fogjuk megérteni, hogy van, aki magyarabb, sõt legmagyarabb. Ebben a négy éves  "keresztény kurzusban" lényegesen új ismeretekhez jutottunk. Elõször is megtudtuk, hogy negyven éven át egy hatalmas börtönben éltünk, itt mindenkit üldöztek, becsuktak, internáltak, megfigyeltek, kizártak a középiskolából, (a késõbbi doktorokat) nem vették fel az egyetemre. A Kossuth-díjas mûvészeink egy része (színe-java) nagyon megszenvedte a Kossuth-díjat (börtön, pályától való eltiltás, vidékre helyezés, stb.), s aki valahogy úgy érezte, hogy õt talán mégsem üldözték, vagy legalábbis nem eléggé, az kezdi magát rosszul érezni ("Nagyon szemét ember lehetek, ha még arra sem voltam méltó, hogy üldözzenek"). Igaz, két "agymosás" között azért felvillant az a bátortalan gondolat, hogy ha itt mindenkit üldöztek, akkor ki volt az üldözõ (De még végig sem lehet gondolni a kérdést, megvan a válasz: a Központi Bizottság, a Politikai Bizottság, az elhárítás és legfõképpen az örökkön-örökké létezõ ÁVH. Az idõpontok összevissza maszatolódtak, a tények és nem tények szándék és kedvtelési kontexustól függõen más és más helyre kerültek. Ezt a nagyotmondó versenyt  csak a fröcsögõ gyûlölködés múlta felül. Hajdani szakadt hálóinges kollégista szegényparaszt gyerekek olyan hévvel szidták a soha nem létezõ kommunizmust, hogy az ember kezdte félteni õket az agyvérzéstõl. Minden esetre országos méreteket öltött a megegyezésen alapuló nemzeti amnézia címû játék. (Finomabb elemzés bizonyára azt fogja mondani: a természeti lény társadalmi adaptációja.)
    Furcsa módon itt mindenki kettõs nevelésben részesült. Mást mondtak az iskolában, a tömegkommunikációban, az irányított kultúrpolitikában és az általa engedélyezett mûvekben; és egészen mást otthon. Ez idáig rendben is volna: a nemzet nem hagyja magát megtéveszteni, õrzi és áthagyományozza a nemzeti emlékezést. Egy-két momentum azonban némi zavart okoz. Túl sok fiatal állította (az õ memóriájuk még egészségesen mûködött) például, hogy semmit nem hallott a szüleitõl 1956-ról. Holott azoknak ez egy életre szóló élmény volt, s miként azóta megtanultuk: mindenki tudta, hogy 1956 forradalom volt és nem ellenforradalom. No, most akkor hogy is van ez a nemzeti emlékezés és áthagyományozás, és hogy van ez a kettõs nevelés? Lehet, hogy ez utóbbi mégsem volt olyan általános?
    Más kérdés, hogy mi van az egykori nyolcszázezer MSZMP-párttaggal. Azt persze nem tudni: része volt-e a nemzetnek, de az bizonyos, hogy a hazában éltek (ezt az országot tekintették hazájuknak). Meglehet, egy részük karrierista volt ( az utóbbi tíz év ezt cáfolhatatlanul bizonyította is), a más részük "csak" élni és boldogulni akart, ezért tessék-lássék belépett a pártba. De emlékképeim szerint voltak idõszakok, amikor az értelmiség és az alkalmazottak tódultak (vagy szerettek volna tódulni) a pártba. S nyilván nem kevesen voltak olyanok, akik meggyõzõdésbõl, világnézeti, politikai elkötelezettségbõl lettek párttagok. Õket tekintik a mai hangadók szélsõségesnek, nem morálisnak, szemellenzõsnek, vagy legjobb esetben megtévesztettnek, baleknak. A ma divatos értékrend a karrieristák, az igazodók kommunista múltját talán még meg is bocsátja. A meggyõzõdéseseket viszont gyûlöli (mert mi jellemes, becsületes nép vagyunk, s imádjuk az igazságot).
    Mint köztudott a "a szocializmus értékvesztéshez és erkölcstelenséghez vezetett", amit felerõsített a vallástalanság, az "istentelenség", ez pedig egyszerûen "erkölcsi fertõ". S ha ez még mind nem volna elég, akkor ott van a "szent" magántulajdon megsértése: a kisajátítók kisajátítása, aminek eredményeként az ország szõröstül-bõröstül tönkrement. (Az az apróság, hogy a gazdaságilag fejlett nyugati országok és különösen az USA besegített, hogy a szocialista országok a versenyben alulmaradjanak, az az áldásos és dicsérendõ tevékenységük része.) Kik ezért a felelõsök? Hát nyilvánvaló, hogy a kommunisták. Ráadásul ezek bolsevikek, akiket a szovjetek irányítottak, ide-oda rángatták: egyszóval a szovjetek kiszolgálói. Következésképpen magyar ember nem lehet kommunista; a kommunista egyszerûen hazaáruló. Az országot tönkretevõ hazaárulókkal mit lehet tenni? Két pregnáns megoldási javaslat bizonyára említésre méltó. Az egyik a mi pénzünkön tanult és nyugati ösztöndíjat kapott hajdani ifjú titántól (mily szédületes pályafutás: ma miniszterelnök - bocsánat: úr) származik: földbe kell õket döngölni! E nem túl szelíd ötleten bizonyára sokan elgondolkodtunk. Lehet, hogy nem is olyan eredeti ötlet, megvan a történelmi elõképe és gyakorlata. S egy idõre bevált.  Szorgalmas diákunk pedig tanult a történelembõl (bár nem biztos, hogy eleget). A másik kiváló javaslat is nagy tetszést aratott. A kommunisták távozzanak a Kaukázuson túlra. A férgeknek és egyéb undorító csúszó-mászóknak nincs helyük a hazában. E két fennkölt gondolat megfogalmazói - talán nem is olyan meglepõ - igen jól egymásra találtak. Mind a kettõ keresztény is meg európai is...
    Miután a történelembõl kapott továbbképzéseken már jól megtanultuk, hogy nemcsak az ország gazdasága, de erkölcsi állapota is kétségbeejtõ, s mindezekért a kommunisták a felelõsek, elkezdõdött a nevüket is mindenhonnan kikaparó olcsó (mit beszélek: nagyon is sokba kerülõ) játék. A Tanácsköztársaság fontosabb szereplõi az elsõ hullámban áldozatul estek. Nem jártak jobban a két világháború közötti idõszakban, illetve az antifasiszta mozgalomban harcoló illegális kommunisták és baloldali szociáldemokraták sem. Marx, Engels, Lenin, Ho Si Minh és a nemzetközi munkásmozgalomban jelentõs rangot kivívott emberekrõl elnevezett minden utca, intézmény gyors egymásutániságban átkeresztelkedett. (Még a békérõl meg a szabadságról elnevezettek is!) Ebben a nagy névkaparó versenyben azonban imitt-amott némi zavar támadt. Tulajdonképpen a nagy újratemetés óta ez a zavar megmaradt. Elég Nagy Imrére vagy Bibó Istvánra gondolni. Ma már valójában egyetlen politikai csoportosulás sem vállalja fel õket. Csak zászlónak kellettek, s ma sokkal inkább halottak mindketten, mint bármikor.
    A történelmi továbbképzésben azért voltak nagydíjas felismerések és megvilágosodások. Ezek sorában biztos helye van annak a "történelmi igazságnak", miszerint a II. világháborúban a magyar katonák hõsiesen harcoltak és hõsi halált haltak a haza védelmében a Szovjetunióban. Az a röpke 2000-3000 kilométer a magyar határtól, ami némi magyarázatra szorul, az ilyen fennkölt ügyekben elhanyagolható. (Persze az is lehet, hogy e kijelentés valódi szándéka szerint más tartalommal is bír: a Szovjetunió, a bolsevizmus elleni harc jogos és igazságos. Innen egyenes út vezet oda, hogy a felszabadulás megszállásnak minõsül.) Igaz, e rémséges történésben résztvevõ szerencsétlen emberek inkább áldozatnak említõdtek 1994 után. De változnak az idõk, s ma ismét a "honvédõk" a hangosabbak. A másik nagydíjas szenzációs konklúzió, valószínûleg fokozatos felismerésen alapuló, egymást is indukáló meg-megvilágosodás a következõ három kijelentés volt: a Tanácsköztársaság puccs volt, vagy "tizenkét dühös" ember tevékenységének eredménye; az 1917-es októberi forradalom szintén bolsevik puccsnak minõsül, s a harmadik: a marxizmus nem más, mint "hazugságok" gyûjteménye. Itt természetesen nem az a nagy baj, hogy ezt egy demokratikusan választott felelõs kormány miniszterelnöke mondta. Ez valahogy rendjén is van; minden országnak - miként ez köztudott - olyan kormánya van, amilyet megérdemel (talán néha érdemein felüli). Az igazi baj az, hogy ez az ember történész volt, valódi, hamisítatlan történész diplomával. A dolog lényege itt van: az értelmiség felelõsségvállalása.
    Még a rendszerváltoztatás elõtt, szóval a kapitalista restaurációt megelõzõen (finomabban, selymesebben: a szocialista piacgazdaságra való áttérés elõtt) megindult egy eszmecsere az értelmiség szerepérõl vagy inkább szerepzavaráról. Középpontban kétségtelenül a mûvészek, és az eszmét, az eszményeket alkotók álltak, s a vita csak érintõlegesen szólt általában az értelmiségrõl. (Késõbb ez utóbbi is megtörtént.) Megfogalmazódott, hogy a normálisan fejlõdõ országokban, jobb sorsú nemzetek esetében a mûvészek nem kényszerülnek a "vátesz" szerepére. Csak halkan merem megjegyezni, hogy ez féligazság. Meghatározott történelmi, társadalmi szituációban Európa nyugati fele sem szûkölködött az eszményt és eszméket alkotó, "vigyázz!"-t kiáltó mûvészekben. A mértékben lehet, hogy különbség van. Persze, sejtjük a sandaságot, hogy itt a szabadságról, a majdnem határtalan szabadság igényérõl és jogáról van szó. Legyen lehetõsége a mûvésznek a játékot választani, s lehetõség szerint semmiért sem felelõséget vállalni. A boldog önfeledtséggel játszó mûvészek bájos kellemességgel mutogatják magukat vagy produkciójukat egymásnak. Mármint az egy szekértáborhoz tartozók. A "játszani is engedd" gyakorlattól és gondolattól átitatva már nem szenvednek szerepzavarban. Boldog játékukat csak az zavarja meg, hogy lépten-nyomon alamizsnáért kell könyörögni, szponzoroknak gazsulálni, vagy éppen az államot szidni, hogy miért olyan szûkmarkú. Nem közügyrõl szólni közpénzbõl? tehát valami a szerepzavar körül kétségtelenül van.
    Szerepzavar ide, szerepzavar oda, az minden esetre jól látható, hogy az értelmiség a helyét keresi e megbolydult, megváltozott világban. Igaz, nehezen feledhetõ, hogy az értelmiség nem kis része valamilyen módon és mértékben részt vett a változások elõkészítésében és megvalósításában. Az is igaz, hogy sokan nem erre az eredményre számítottak. Elnézést kérek, de az talán mégsem túl meggyõzõ érv, hogy "anyám, én nem ilyen lovat akartam!" Tetszett volna idõben, jobban, alaposabban megtanulni a történelmet és mindazt, amit a társadalom valóságos mozgásáról eladdig tudni lehetett. Az értelmiség igen kis részétõl eltekintve, akik nemcsak megsejtették, de többé-kevésbé tudták, hogy milyen irányba megyünk, a többiek, a zöm a "teszik, de nem tudják" folyamat részeivé váltak. Most a történelmi mozgásokat, a jövõt kiszámíthatatlannak vélõk hangosan felsóhajtanak: íme bizonyság, a jövõ nem látható elõre, legfeljebb csak a megtörtént elemezhetõ utólag. Ezek a szemfényvesztõk, a felelõséget vállalni nem akarók figyelmen kívül hagyják, hogy az emberi tudat rendelkezik az elõrelátás képességével. Sok összetevõbõl álló, több variációs lehetõséget bekombináló folyamatsor végig gondolása eredményeként alakítja ki cselekvési aktusait és cselekvési stratégiáit. A társadalom mozgása ugyan rendkívül bonyolult, de fõbb tendenciái, az egyes társadalmi lépések következményei a lényegrelátó képesség mozgósításával fölvázolhatóak (ha nem is tévedés mentesen). 1988-89-ben néhány megfontolandó tézis, egy-egy jövõre irányuló kreatív gondolat nem tudott összeforrni egységes, jól megszerkesztett, megvalósítható jövõvé. Helyette botcsinálta politikusok hitték, hogy okosak, sõt okosabbak; külön-külön gyülekeztek. S addig-addig gyülekeztek, míg egyre inkább egymással szemben gyülekeztek. Lehet, hogy mégis szükség van "vátesz"-re, az értelem világossága irányította közös tudós munkálkodásra? Lett volna, ha közben nem romlott volna meg az értelmiség  hallása. De megromlott, már csak önmagát  és a kis körhöz tartozók hangját hallja. Azóta süketek "párbeszédétõl" vagy nagyon is monológjától visszhangzik az ország ( s háza). S annak is örülhetünk, ha ma nem, majd csak holnap "uszulnak ránk új ordas eszmék" (Mit új? Nagyon is régi, ócska felmelegített hibbant eszmék!)
    Ebben a furcsa szellemi posványban néhány jellegzetes magatartási forma, attitûd figyelhetõ meg. Nehéz nem észrevenni a fecsegõ értelmiségit. Minden tizedik mondatának a felére sem érdemes odafigyelni, de õ meg van  gyõzõdve róla, hogy rendkívül eredeti.  Megfeledkezik a gondolatrostálás és az ismeretpótlás fontosságáról ugyanúgy, mint az okoskodó, a mindent jobban tudó értelmiségi, aki kétségtelenül impozánsan magabiztos. Mindkét csoport eklektikus, kusza gondolathálót szövöget. Egyik sem vádolható azzal, hogy eszmefuttatása végiggondolt, s a vasmarkú logika szorítja, gyúrja egységes egésszé. Ezen áradatban hovatovább üdítõ színfolt a szakbarbár és a megszállott. Azzal tüntetnek ártatlanul (vagy nagyon is megfontoltan), hogy a mindent tudók között õk nem tudnak mindent. Szakemberek, akik egy meghatározott területen jártassággal, megalapozott ismerettel és törekvésük szerint állandóan bõvülõ tudással rendelkeznek. A megszállottak még valami "beteges" tudásvágyról is tanúságot tesznek, miközben permanens szellemi kihívásban élik az életüket. Az persze nem biztos, hogy tõlük fogjuk megtanulni, hogyan kell jól, sokszínûen, kellemesen élni. Viszonylag népszerû a magamutogató értelmiségi. Imád szerepelni, élvezi, ha bárhol, bármikor, bármivel kapcsolatban nyilatkozhat. Nemcsak színészek, a mûvészek egy része tartozik ide, de kutatók, önjelölt tudósok sokasága is, csepûrágótól a saját hangjukat imádókig széles a skála.
    Legelgondolkodtatóbb az elvágyódó, kuckójába behúzódó, szinte már cinikussá váló értelmiségi, valamint a helye seholnincs, leértékelt tudású "deklasszálódottak" csoportja. A kaotikusnak, rossznak, kétségbeejtõnek, gyomorforgatónak, álságosnak és hazugnak, értelmetlennek és silánynak minõsülõ világban valamiféle szilárd talajt keres magának. E csoport számára több féle út kínálkozik. Belemenekülhetnek a szakmába, a hobby-tevékenységbe és a nagy szent elhatározásba: nem érdekel a világ és annak száz baja, csakis a családom, a szeretteim a fontosak. Választható a rágódás is: ugyan miért kellett ennek így lennie? Meg akarja érteni a szövevényes folyamatokat;  olvas, keres, kutat, gondolkodik, vitatkozik és legfõképpen emészt. Elvágyódhat régmúlt világba, távoli helyekre, belemerenghet és belevágyakozhat. Egy szoba nyugodt sarkában az elme szabadon elmélkedhet, ha még van benne valami ittfelejtett ifjontiság. Persze fordulhat a nem létezõ túlvilághoz is, ha van banális hite, vagy képes megteremteni azt. Erõtlenségét, kiszolgáltatottságát felajánlja egy magasabb (nem létezõ) erõnek, abbeli felerõsödött vágyától hajtva, hogy igazságos világnak mégis csak lennie kell. E kétszeres alárendeltségben keresi a gondviselést, s nem veszi észre, hogy így vagy úgy, de mindig önmagával társalog. S végezetül az elvágyódás, mely bizonyos értelemben mégis csak lázadás, teremthet magának jövõ világot. Szépség, jóság, igazságosság, rend, szabadság, stb. kínálja magát rendezõ elvként. Így számos világ készül, míg létrejön a mû: a világteremtés. Az új világot alkotó ember a legemberszerûbb, de azt is mondhatnánk, hogy a legistenszerûbb: hisz a kettõ lényegileg ugyanaz. A képtelen feladat megoldatott, a gyötrelmes lét gondolatilag feloldódott és minden a jövõbe, az ígéretes jövõbe tolódott. Életcél, életprogram, értelmes léttevékenység születik még akkor is, ha "a törvény szövedéke mindig felfeslik valahol", és akkor is, ha szavad "lenézi a garázdán káromkodó és nyersdalú jelen". Ugyanez áll a helyenincs értelmiségire, ki egyre csak bolyongva keresi önmagát, elveszett, megtartott, meghasonlott, értékét vesztett önmagát. S miközben százszor megalázva azt kutatja, hol lehet biztosítási ügynök, amire százszázalékig alkalmatlan, csendesen, mormogva vigasztalja magát: szegény ország mindig pazarol... szegény ország mindig pazarol... s ettõl még szegényebb lesz... s ettõl még szegényebb lesz.
    Kétségtelen, hogy az értelmiség kondíciói az utóbbi idõszakban megváltoztak, valami széttörött, valami szétesett, illúziók keletkeztek és illúziók foszlottak  semmivé. Ennek ellenére az értelmiségi funkciók megmaradtak, függetlenül attól, hogy a társadalom jelentõs része (esetleg csak kisebbsége) felismeri-e azt és ebbõl következõen tudatosan igényt tart-e rá, vagy nem. Számos specifikus feladat mellett kiemelkedõ funkciónak látszik az átfogó világszemlélet, világkép kialakítása, fölvázolása, kidolgozása, következetes végiggondolása, terjesztése, vitatása, újbóli és újbóli áttekintése. Tudom, vannak bõven olyanok, aki ezt agyrémnek tekintik. Ám meggyõzõdésem, hogy akad néhány agyrém, amelyet mégis érdemes életben tartani. Ez azok közül való. Az embernek minden korban tisztáznia kell a világhoz (a már megismert világhoz), a társadalomhoz és önmagához fûzõdõ viszonyát. Az embernek állandóan viszonyulnia kell mindezekhez, hogy cselekvései értelmet nyerhessenek, hogy utódaira nyugodt szívvel hagyhassa az általa is formált, alakított világot.
Ez csakis valamilyen világszemlélet alapján lehetséges. Ennek kimunkálása és a közgondolkodásba való bevitele a filozófusok, a mûvészek, a tudományokat mûvelõk, általában az alkotó értelmiség mindenkori és folyamatos feladata. Hogy ezt meg tudja valósítani, számos jeggyel, tulajdonsággal, készséggel, attitûddel kell rendelkeznie.
    Talán nem járunk rossz nyomon, ha abból a trivialitásból indulunk ki, hogy az entellektüel feltétel nélkül tiszteli a munkát, az értelmes munkát. Tudja, tudnia kell, hogy a munka teremtõ folyamat, állandó alkotás, önmagunkra találás, önmagunkért és másokért levés. Nem puszta pénzkeresés, nem puszta eszköz a mindennapi vegetálás, vagy annál valamivel jobb élet fenntartásához. A munka az emberi létezés elengedhetetlen, elidegeníthetetlen része; az értelmes létezés szerves része. Ebbõl adódóan a munka lehetõségétõl való megfosztás az ember fokozatos elsorvasztása, önmagától és egyben a másokért létezés lehetõségétõl való megfosztás. Biztos út az élettõl való megfosztás felé. Ha ez így van, akkor olyan társadalom gondolati kimunkálására van szükség, ahol a munkának van megszervezõ ereje, ahol minden embernek helye van. Olyan társadalom lehet emberhez méltó, ahol a munka megszervezõdése valós emberi szükséglet kielégítésére irányul. Nem olyan társadalom szükségeltetik, ahol álszent módon deklarálják az élethez való jogot, hanem olyanra, amely az élet minõségét tartja legfõbb értéknek, s azt mindenki számára hozzáférhetõvé, elérhetõvé teszi. Az élet minõsége olyan érték, amely nemcsak a mának szól, hanem a jövõ iránt is elkötelezett. Ezért felelõsségteljes átgondoltsággal viszonyul a természethez, amellyel mindig szerves egészet kell alkotnia a társadalomnak. Szükségképpen csak emberiségi viszonylatban érdemes gondolkodni, a földi természethez való viszony teljes bonyolultságát figyelembe véve. Tehát a természet, a társadalom és az egyes ember egy egységes rendszert alkot. Nyilván kidolgozandó, hogy ez milyen folyamatok eredményeként fog létrejönni, s melyek azok a törvények, törvényszerûségek, amelyek ezt a mozgást meghatározzák, illetve a létrejövõ egységes rendszert képesek fenntartani.
    Minden valamire való értelmiséginek (szerintem minden embernek) rendelkeznie kell kifejlett, minden irányban mûködõ empatikus készséggel. Ennek hiányában hogyan lehetne tanítani, diákokkal, hallgatókkal, felnõttekkel gyümölcsözõ kapcsolatot fenntartani, betegséget megelõzni, gyógyítani, kutatni, fejleszteni, mûalkotásokat létrehozni, embereket csoportos tevékenységre megszervezni. De igaz ez akkor is, ha olyan döntésekrõl van szó, amelyek nagyobb embercsoportok élethelyzetét, sorsának további alakulását határozzák meg. Ez a beleérzõ képesség abból a szükségszerû elõfeltevésbõl fakad, hogy tudatosan vállalom ember mivoltomat (közösséget az emberiséggel - egy vagyok az emberek sorában). Ebbõl kiindulva egyszerû, világos, jól áttekinthetõ és pontosan felvázolható hierarchikus értékrend megalapozható. Középpontjában nem az én, a "bûvös" individuum, hanem az emberiség áll. Mérõeszközként nem az individuum partikuláris érdeke, hanem az emberiség, nagyobb embercsoportok javára, jövõjéért, továbbélési esélyeiért tett lépések szolgálnak. Egy ilyen alapállás azt is jelenti, hogy nem az ember van a gazdaságért, hanem a gazdaság az emberért. Nem a tõkének kellene a világgazdaságot uralni és irányítani, "nemes" versenyben versengeni, hatékonyságról papolni, a kultúrát és a mûvészetet piaccá silányítani. Józan ésszel végig gondolva csak az emberiség szükséglete szervezheti meg a gazdaságot, s a versenyt az a felismert szükségszerûség uralhatja, hogy kik tudják a szükséglet kielégítésére szolgáló termékeket úgy elõállítani, hogy közben a természet egyensúlyát fenn tudják tartani oly módon, hogy a lehetõ legkisebb mértékben se pazarolják el a föld erõforrásait, természeti kincseit. Ez az egyszerû látásmód, természetes szemléletmód tudatosítja bennünk, hogy nincs jogunk büszkén, felemelt fejjel járni-kelni addig, amíg emberek - felnõttek és gyerekek - tömegesen éhen halnak. Mert mindannyiszor mi halunk meg, mindannyiszor gyerekeink halnak meg. Csak amikor õk vagyunk, akkor vagyunk saját magunk. Csak amikor megmártóztunk az emberiségben, csak amikor azonosultunk az emberiséggel, csak amikor felvállaltuk az emberiséggel való lényegi egységet, akkor válhatunk személyiséggé, akkor válhatunk igazi individuummá.
    Az így létrejött individuum (az entellektüeltõl ez elvárható) már kellõen fegyelmezett ahhoz, hogy jó érzékkel tudja, mikor milyen mértékben kell fegyelmezetlennek lennie. Így a rend nem zsarnoki, vagy fantáziátlan, hanem átlátható; a fegyelmezettség nem  vakság, hanem a következetesség záloga lesz. Az entellektüel nem mende-mondákból, nem elõítéletekbõl, mindenféle felszíni látszatokból szövi világszemléletét. Nem sodródik, nem csapódik hol ide, hol oda (ahol a legtöbb hasznot reméli), hanem szilárd meggyõzõdése van, amit folyamatos, becsületes, keserves munkával maga alakít ki, s meg-megújuló kételyeivel megany-nyiszor szembesített. Éppen ezért ez nem lehet eklektikus, ötletszerû gondolat masz-sza. Átgondolt, összecsiszolt, koherens világszemlélete azon a képességén és készségén, valamint elvárható törekvésén alapszik, hogy a jelenségek mögött felfejti a lényeget. Ez a lényeglátás nem "veleszületett" intelligencia, hanem tudásvágya kormányozta mind szélesebb és sokoldalúbb ismeret révén kialakított látásmódja. A gyakori "nem értem", "nem világos", "nem pontos", "nem teljes" élménye visz a reménye szerint mind mélyebb összefüggések megtalálása felé. Ez nagyfokú nyitottságot, kíváncsiságot és a mûveltség viszonylag széles körének elsajátítását feltételezi. Eme elsajátító tevékenység párosul a szellemi szabadsággal, ami állandó és folyamatos kószálás, küzdelem, "szabadságharc" minden irányban, de legfõképpen önmagunkkal. Éppen ezért az igazi entellektüel nem válhat technokratává, nem szolgálhatja a mindennapok esetlegességét. A gyakorlat iránti fogékonysága nem párosulhat pénzsóvársággal, elsivárosodott anyagiassággal, mert akkor szolga lesz, s az elérhetõ szabadságot sem élheti meg.
A gyakorlatra való állandó figyelése a nagyobb távlatokkal való szembesítésen nyugszik. Mögötte ott vannak az elvek, az elérendõ, megvalósítandó világ, mint fogódzó, a cselekvését irányító és meghatározó. Ellenkezõ esetben a munkamegosztásból konkrétan rá háruló feladatot nem tudja teljesíteni. Emellett elveszti a kultúra teremtõ, a közgondolkodást befolyásoló, eszményeket kimunkáló szerepét is. Akkor megszûnik töprengõ, meditáló, vitatkozó, kritizáló, felelõsséget vállaló, elkötelezett, a világ gondjait számon tartó, arra figyelmeztetõ ember lenni, akkor csak esetlegesség lesz, szubjektivitást hordozó, szaktudással rendelkezõ, a masszába belesimuló és beleveszõ, aki a kínálat-kereslet körülményei között "szabadon" vagy nem szabadon eladja a munkaerejét. Mindezekre figyelemmel (bizonyára számos más sajátossággal együtt) teszik alkalmassá arra, hogy világlátásra tegyen szert és világ konstruálási képessége kiteljesedjen. E konstrukciós tevékenységet nemcsak a szabadság, de a felelõsség is õrangyalul vigyázza.
    Entellektüelnek lenni életmódot, viselkedést, viszonyulást, a társadalomban való létezési módot jelent. Egyfajta társadalmi szükséglet kielégítésére való vállalkozás, önkéntes választás, mely nemcsak társadalmi szerepre, de értékrendre is vonatkozik. Ez az értékrend a jogos individuum öntudata és megmért önértéke. Ha az értékrend csúcsán az élet minõsége áll, akkor társadalmi konstrukciójában a szabadság és az igazságosság ikertestvérek. Ez hatalmas kihívás, nagy és tisztességes feladat, emberhez méltó munka, és hit az emberben, az emberiségben. Illúzió az egész? Logikai szükségszerûség, mely valóságos emberi szükségletekbõl olvasható ki? Úgy csak egy praktikus kérdés fûzhetõ hozzá: megéri? Ki tudja. Mégis úgy tûnik, hogy az ilyen "megnemérõ" cselekedetek az ember igazi mércéje. Ezért vállalja, ezért teszi meg,  s ha megcsalatik, fogadkozik, hogy még egyszer nem. De holnap, holnapután újra kezdi, újra megteszi.
 
 

MÉRLEG
 

WIENER GYÖRGY

Közösségi és állami tulajdon az "ázsiai" termelési módban

I. rész

Ez az írás eredetileg a Tõkei Ferenc akadémikus
70. születésnapjára tervezett emlékkönyv számára készült.

1.

Az "ázsiai" termelési mód fogalma sajátos helyet foglal el a történelemelmélet rendszerében. E kategória elõtörténete az antikvitás és a felvilágosodás meghatározó gondolkodóinak azon felismerésén alapul, hogy a keleti és az európai társadalmak jellege gyökeresen különbözik egymástól. Felfogásuk szerint az elõbbieket a despotikus uralom, az állam mindenhatósága jellemzi, szemben a klasszikus ókori és keresztény civilizációkkal, melyekben a törvények és a kereskedelem révén megjelent a szabadság szelleme.1 Gondolataik lényegét történetfilozófiai szinten Hegel foglalta össze, aki egyben kísérletet tett az ázsiai társadalmak regionális változatainak megkülönböztetésére is. Fejtegetéseinek másik sajátos vonása az, hogy a despotikus hatalmi berendezkedést a faluközösségek mozdulatlan hálózatával kapcsolta össze. Az uralkodó és a községek viszonyának lényegét az adóztatásban látta, hangsúlyozva, hogy a despota e jogát a politikai változások nem érintik. Röviden leírta a faluközösségek belsõ szerkezetét is, melyet szilárdnak, s ezáltal az állami önkénytõl függetlennek tekintett.2
    A keleti despotizmus és stagnálás hegeli felfogását egyértelmûen az "ázsiai" termelési mód közvetlen elméleti elõzményeként értékelhetjük. Marx azonban e mozzanat esetében is a megszüntetve-megõrzés dialektikájával viszonyult Hegel (és elõdei) fejtegetéseihez. A termelés és a tulajdon azonosításából kiindulva az "ázsiai" társadalmak alapzatát a törzsi-községi földtulajdonban találta meg, melynek lényege az, hogy az egyén csak törzse, közössége tagjaként viszonyulhat a földhöz.3 E közösség, mely nem a termelés, a reális elsajátítás következményeként, hanem elõfeltételeként jelenik meg a törzsi-õsközösségi társadalmakban, azután is fennmarad, hogy felsõbb összefoglaló egységként e bázison megszervezõdik az állam. A törzsi-közösségi alapzat egyben azt is jelenti, hogy a despota, a korábbi felfogásoktól eltérõen, eredetileg nem önmagát, hanem közösségét képviseli, s e címen sajátítja el a többletmunkát.4
    Marx tehát határozottan szakított azzal a feltételezéssel, mely az uralkodó földtulajdonát elsõdlegesnek vélte, s abból eredeztette a keleti társadalmak sajátos vonásait. Sõt, azt is felismerte, hogy az "ázsiai" közösségek nemcsak despotikus intézményekként mûködhetnek, hanem demokratikusabb formákban is, amennyiben az egység "a családfõk egymásra való vonatkozásaként" valósul meg.5 A despotikus hatalomgyakorlást is korlátozottnak tekintette, feltételezve, hogy a többletmunkát elsajátító állam csak névleges tulajdonos, mely nem avatkozik be a termelõk tevékenységébe, s talán a földbirtoklási és földhasználati viszonyokba sem.6
    Hasonló nézeteket vallott a keleti társadalmakról Engels is, aki - bár feltehetõen nem ismerte a Grundrisse-ben kifejtett formaelméletet - a despotizmus alapzatának a közös földtulajdont tartotta. Az "ázsiai" állam létrejöttét a természetadta közösségek tisztségviselõinek fokozatos önállósodásával magyarázta, hangsúlyozva, hogy e folyamat elsõdlegesen nem az "erõszakon nyugszik, hanem önkéntességen és megszokáson".7 Álláspontját Morgan õstársadalomról szóló mûvének megismerése után sem változtatta meg. A család, a magántulajdon és az állam eredete címû könyvében ugyan nem érintette az "ázsiaiság" kérdését, hiszen a történelmi fejlõdés tipikus útjával kívánt foglalkozni, ám egy késõbbi írásából egyértelmûen kitûnik, hogy a földközösségi társadalmakat továbbra is a barbárság, illetõleg a görög antikvitás közötti átmeneti szakasznak tekintette.8
    Az "ázsiaiság" marxi értelmezése azonban hosszú idõn keresztül még a materialista történelemfelfogásban sem vált elfogadottá. Már Plehanov visszatért a despotizmus korábbi elméletéhez, amikor a keleti fejlõdés okát a földrajzi feltételekben, lényegét pedig az állami tulajdon túlsúlyában jelölte meg. Nézete szerint az "ázsiai" társadalmakban, így a fél-ázsiai Oroszországban is, az állam a földet tulajdonosaival együtt leigázta, s ezáltal e termelési mód sajátos vonásait a bürokrácia mindenhatóságára és az állami kizsákmányolásra redukálta. Emellett úgy vélte, hogy Morgan mûvének hatására Marx módosította álláspontját, s az "ázsiai", illetõleg az antik termelési módot a fejlõdés azonos szakának két változataként értékelte. E következtetést feltehetõen abból vonta le, hogy Marx valóban elképzelhetõnek tartotta az antik tulajdonforma közvetlen kialakulását a nemzetségi társadalomból.9 Ily módon Plehanov a három prekapitalista formát egy negyedikkel egészítette ki, élesen elkülönítve egymástól a törzsi társadalmat és az "ázsiai" termelési módot.
    A marxi fogalom elmélettörténetének következõ állomását a 20-as évek végén és a 30-as évek elején a Szovjetunióban lezajlott "ázsiai termelési mód-vita" alkotta. E részben tudományosnak indult, ám végül is politikai úton lezárt többszintû  eszmecserében a keleti sajátosságok hívei elsõsorban az államhatalom különleges szerepére hivatkoztak, s így Marx és Engels nézeteit Plehanov értelmezésében képviselték. A másik tábor  tagjai viszont azt állították, hogy keleten is feudális társadalmak alakultak ki, s legfeljebb azt ismerték el, hogy az "ázsiaiság" kategóriája a hûbéri rend sajátos megjelenési formáját jelöli. Ez utóbbi álláspont követõi fõként az Engelsnek tulajdonított ötlépcsõs alapforma elméletre támaszkodtak, mely a keleti és a nyugati fejlõdés különbségeinek kiiktatásával végül is egyenes vonalú, Európa-centrikus történelemszemléletet alapozta meg.
A vitában, jórészt Sztálin közvetlen beavatkozásának hatására, az ázsiai feudalizmus hívei kerekedtek felül, rövidesen azonban az a nézet jutott túlsúlyra, mely az ókori keleti társadalmakat korai rabszolgatartóként, a középkoriakat pedig feudálisként jellemezte. A közvetlen politikai fellépés nyomán az "ázsiai" termelési mód fogalma negyedszázadra eltûnt a marxista szakirodalomból, bár a szovjet ókorkutatók egy része továbbra is vizsgálta a faluközösségek szerepét a keleti társadalmakban.10
    Az 1950-es évek közepén új szakasz kezdõdött az "ázsiai" termelési mód elmélettörténetében. Ebben döntõ szerepet játszott Tõkei Ferenc, aki sinológiai kutatásai és a Gruindrisse tanulmányozása alapján rekonstruálta  Marx eredeti koncepcióját. Az "ázsiaiság" korábbi híveivel ellentétben felismerte, hogy e társadalmi forma alapzatát a törzsi-községi földtulajdon alkotja, s ezért tévesek azok az értelmezések, amelyek a három prekapitalista termelési mód mellett egy negyediket is feltételeznek. E megközelítés nyomán határozottan szakított azzal a nézettel, mely a keleti sajátosságokat a kizárólagos állami tulajdonnal és a bürokrácia mindenhatóságával magyarázta, s egyben cáfolta az uralkodó és hivatalnokai magánföldtulajdonáról szóló vélekedéseket is. Kimutatta, hogy a despota a közösség képviseletében lép fel, s így sem õ, sem államapparátusának tagjai nem minõsülhetnek feudális értelemben földtulajdonosnak.
    Tõkei emellett Marx elméletét nemcsak alap-meghatározottságában, hanem dinamikájában is rekonstruálta. Az "ázsiaiság" átmeneti jellegébõl kiindulva feltárta, hogy e termelési mód természetadta módon, különös tényezõk közbejötte nélkül alakul ki, s ezzel döntõ fordulatot hajtott végre a kategória elmélettörténetében. Korábban a kutatók elsõsorban azt vizsgálták, hogy milyen konkrét körülmények idézték elõ a keleti stagnálást, Tõkei viszont a kérdést úgy tette fel, hogy mely történelmi feltételek szerencsés találkozása tette lehetõvé az  "ázsiaiság" áttörését, a föld kettõs, állami- és magántulajdonán nyugvó görög antikvitás kifejlõdését.11 E témakörnek külön tanulmányt szentelt, bemutatva, hogy a kereskedõ népekkel való versengés, a nomád barbárok "megfiatalító" hatása, s a mykénei kor "ázsiai" termelési módjának sajátos szerkezete és viszonylagos fiatalsága együttesen vezettek a földmagántulajdon és a rátelepülõ polis-szervezet kialakulásához.12 Mindamellett a világtörténelmi fejlõdés egyes tipikus mozzanatait a természetadta "ázsiai" társadalmakban is kimutatta. A Han-kori Kínát úgy jellemezte, hogy abban a kereskedõk a patriarchális közösségekbõl való kiszakadásuk révén válhattak föld-magántulajdonosokká, ami az antik tulajdonforma dinamikájára emlékeztet. Ebbõl azt a következtetést vonta le, hogy - legalábbis Kínában - az "ázsiai" termelési módon belül egy antik jellegû szakasz is megjelent, késõbb pedig, az úri földmagántulajdon létrejöttével, feudális elemek ékelõdtek a keleti viszonyok közé.13
    A marxi elmélethez való visszatérés  az "ázsiai" állam jellegét is új megvilágításba helyezte. Tõkei ábrázolásában a keleti despotizmus hosszú ideig csupán kezdetleges félállam, mely a hivatalnokokra és a közvetlen termelõkre tagozódott társadalomban "elgondolt törzsiségként" mûködött, s mindenható bürokráciája ellenére nem lépett túl a patriarchális viszonyokon. Kezdetlegessége évszázadokig szervezeti felépítésében is megnyilvánult; Tõkei a Csou-kori Kína példáján keresztül kimutatta, hogy a tyrannis-jellegû uralom megjelenéséig néptõl különvált fegyveres közhatalomról alig, vagy egyáltalán nem beszélhetünk.14 Ezért határozottan bírálta azokat a nézeteket, amelyek e társadalmi formát állami termelési módnak nevezték, hangsúlyozva, hogy az állam valóban általános "önálló egzisztenciává" csak az antikvitásban vált, a magánföldtulajdontól elkülönült állami föld bázisán.15
    Tõkei kutatásai jelentõs szerepet játszottak abban, hogy a 60-as években az "ázsiai" termelési módról újabb vita bontakozott ki. Ez az eszmecsere mindenekelõtt a francia marxisták tudományos folyóirata, a La Pensée hasábjain folyt, számos ország kutatóinak közremûködésével. Az "új vita" résztvevõi teljes mértékben szakítottak azzal a korábbi értelmezéssel, mely az "ázsiai" termelési módban földrajzi körülmények alapján meghatározott társadalmat, illetõleg pusztán bürokratikus politikai szervezetet látott. Elemzéseik részben az eredeti marxi koncepció rekonstruálására, részben pedig az "ázsiaiság" körébe tartozó történelmi korszakok feltérképezésére irányultak, s az elõbbiek keretében az egyes termelési módok alapforma jellegét és az alap-meghatározottságok dinamikáját is vizsgálták. Az egyes szerzõk álláspontja természetesen jelentõsen eltért egymástól; a vitában meghatározó szerepet játszó Maurice Godelier, az alapszerkezeteket és azok továbbfejlõdését elkülönítve, hét szocializmus elõtti társadalmi formát különböztetett meg, Jean Chesneaux viszont csak az õstársadalmat választotta el az "ázsiai" termelési módtól. Chesneaux éppen Godelier-t bírálva fejtette ki, hogy a rabszolgatartó és a feudális alapformációt nem kettõzhetjük meg, érvelését azonban arra alapozta, hogy Marx az antik és germán rendszert csupán tulajdonformáknak, s nem termelési módoknak tekintette.16
Sajátosan értékelte a formaelméletet Eric Hobsbawn17 is, aki felismerte, hogy a munka és a tulajdon egységének  három prekapitalista alakzata meghatározó szerepet tölt be a materialista történetfelfogásban, ám az alap-meghatározottságokból eredõ dinamikát esetlegesnek minõsítette. Álláspontja szerint a Grundrisse-bõl nem derül ki egyértelmûen, hogy az antikvitás bázisán miért a rabszolgatartás (és nem a jobbágyság) fejlõdik ki, s a marxi fejtegetésekben arra sem talált világos választ, hogy a klasszikus ókori, illetõleg a germán berendezkedést milyen belsõ ellenmondások feszítik. Marx gondolatmenetébõl annak bizonyítását is hiányolta, hogy miért vezet az antik tulajdonforma felbomlása a feudalizmushoz. Úgy vélte, hogy az ókor bukása és a hûbéri rend keletkezése között csak Engels teremtett logikai kapcsolatot, amikor kimutatta, hogy a római kisüzemi földmûvelés már félúton volt a középkor felé. Végeredményben Hobsbawn  felfogásában "Marxot nem úgy kell értenünk, hogy idõrendi egymásutánra, vagy éppenséggel valamelyik rendszernek az elõdjébõl való kifejlõdésére utalt volna (noha a kapitalizmus és feudalizmus esetében világosan errõl van szó), hanem egy általánosabb értelemben vett fejlõdésre." Ugyanakkor elismerte, hogy az "ázsiaiság" áll legközelebb a természetadta viszonyokhoz, hiszen megõrzi a mûködõ õsi faluközösségeket, alapvetõ gondolatmenetének megfelelõen azonban az antik és a germán rendszert is az õstársadalomból származtatta.18
    Az "új vita " résztvevõinek túlnyomó többsége abban azonban egyetértett, hogy az "ázsiai" termelési módot a faluközösségek és az azokra épülõ állam sajátos kapcsolata jellemzi, s e szerves egységben a kizsákmányolás patriarchális jogcímen, a közképviseleti funkciók betöltése révén valósul meg. Ennek alapján azonnal megkezdõdtek azok a kutatások, amelyek egy-egy történelmi kor és térség konkrét viszonyainak feltárására irányultak, jelezve, hogy e marxi kategória nélkülözhetetlen a keletkutatás, az afrikanisztika és az amerikanisztika megújításában. Számos részterületen jelentõs eredmények születtek, melyek egyben a harmadik világhoz tartozó országok jelenlegi helyzetét is jobban megvilágították. E széles körû vizsgálódások nyomán az "új vita", s ezzel az "ázsiaiság" fogalmának sajátos elmélettörténeti útja is lényegében lezárult, s az eredeti marxi koncepció ismét a materialista történetfelfogás szerves részévé vált.19
    Teljes elméleti áttörés azonban mégsem következett be. A dogmatikus marxizmus képviselõi továbbra is ragaszkodtak az egyenes vonalú ötlépcsõs  alapforma elmélethez, s noha befolyásuk továbbra is csökkent, a materialista történetfelfogást sokan még ma is az õ álláspontjukkal azonosítják. Emellett már a 60-as évek második felének nyugati marxista irodalmában megjelent az a nézet, amely új érvek nyomán tagadta az "ázsiaiság fogalmának tudományos értékét, arra hivatkozva, hogy Marx e kategóriát a felvilágosodás korából örökölt hibás elképzelésekre és a brit hivatalnokok téves beszámolóira alapozta. Képviselõi szerint a modell értékûnek tekintett középkori és koraújkori Indiában sem közös földtulajdon, sem elszigetelt faluközösségi hálózat nem létezett, s e jellemvonások más keleti társadalmakban is hiányoztak.20 Ez az áramlat azonban nem az ázsiai feudalizmus, hanem a keleti despotizmus koncepciójához tért vissza. Hívei az állam földmonopóliumát és az örökletes nemesség hiányát hangoztatták, azt állítva, hogy a késõ-középkori és a kora-újkori iszlám birodalmakban, beleértve Indiát is, a föld az uralkodó kizárólagos tulajdonában volt, s az egyes parasztgazdaságok csak birtoklási és használati jogokkal rendelkeztek. E sajátos berendezkedést a nomádok hódításaiból vezették le, melyek révén a gyõztes törzsszövetség feje magát a föld egyedüli tulajdonosának nyilvánította, s a többletterméket, a földjövedelmet a jórészt idegen eredetû katonai vezetõk között szétosztotta.21 Ily módon e nézetek képviselõi végül is az egyoldalúnak tartott felvilágosodáskori szemlélethez tértek vissza, s egyben azokhoz a polgári elméletekhez is közelítettek, amelyek a keleti, s általában a prekapitalista társadalmakban az állam (vagy a vallás) elsõbbségét hangsúlyozták a gazdasággal szemben.22

(A II., befejezõ részt novemberi számunkban közöljük.)
 

JEGYZETEK
1. A keleti és az európai társadalmak megkülönböztetése elõször Arisztotelész basileia-elméletében jelent meg. A királyság második formáját elemezve kifejtette, hogy "a barbárok szolgaibb természetûek, mint a hellének, az ázsiai barbárok pedig mint az európaiak, ezért minden zúgolódás nélkül eltûrik a despotikus uralmat. Ez a királyság tehát türannoszi, és szilárdsága a hagyományon és törvényen alapszik". (Arisztotelész: Politika. Gondolat Könyvkiadó, Bp. 1984. III. 14. 1285a 163. old.) A felvilágosodás korának gondolkodói közül Montesquieu fogalmazott meg összefüggõ, általános elméletet a keleti despotizmusról, melynek létrejöttét, társadalom-felfogásának megfelelõen, földrajzi (éghajlati és topográfiai) okokkal magyarázta. Nézete szerint a tengerek Ázsiát nagyobb darabokra szabdalták, s mivel a folyók is, alacsonyabb vízhozamuk révén kisebb akadályokat jelentenek, e földrészen mindig hatalmas birodalmakat találhatunk, melyeket csak a zsarnoki hatalom tarthat össze. Európában viszont "a természetes osztódás révén több közepes állam keletkezett, amelyekben a törvények uralma nem összeférhetetlen az állam fennmaradásával. [...] A szabadság szellemét az alakította ki, hogy másként, mint a törvények és a kereskedelem által, Európa egyik részét sem lehet egykönnyen leigázni és idegen hatalomnak alávetni". (Charles Montesquieu: A törvények szellemérõl. Bp. 1962. I. kötet 471-472 old.) Montesquieu egyébként az örökletes nemesség és a magántulajdon hiányát a keleti despotizmus alapvetõ jellemvonásának tekintette.
2. "Minden falu községet alkot, amely a szántóföldet felosztja a község tagjai között. [...] Minden kerület felett meghatározott adószedõ, cimendar áll, akinek be kell szednie a rádzsa részét. A parasztok minden földbirtoka hozamának felét a rádzsa kapja, vagy a cimendarnak jut, õ pedig egy meghatározott részt a fejedelemnek köteles leadni. Másik felét a parasztok kapják; elégnek kell lennie a megmûvelés költségeire és a parasztok fenntartására. Ezen kívül még más költségeket kell belõle elõre levonni. Mert azok a személyek, akik a parasztokon kívül minden faluhoz tartoznak, viszonylagos porciókat kapnak. [...] Ez szilárd és változhatatlan, s nincs önkénynek alávetve. Az ilyen falu teljesen független. További kapcsolat fejedelem és alattvaló között nem áll fenn. (Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Elõadások a világtörténet filozófiájáról. Akadémia Kiadó, Bp. 1966. 301-302 old.) Hegel azt is tudta, hogy földajándékozások esetén az uralkodó valójában a megmûvelt földbõl õt megilletõ földjáradékot engedte át, mégis ingadozott abban a kérdésben, hogy a megadományozott hûbérúrnak tekinthetõ-e, avagy sem.
3. Marx felfogásában a termelés elválaszthatatlanul kötõdik a tulajdonhoz, s e gondolat a társadalmi formák elméletének talán legfontosabb mozzanatát alkotja. "Minden termelés a természet elsajátítása az egyén által egy meghatározott társadalmi formán belül és annak révén. Ilyen értelemben tautológia azt mondani, hogy a tulajdon (tulajdonba vétel, elsajátítás) a termelés egyik feltétele." (Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Elsõ rész, MEM 46/1 kötet, 15. old.) E gondolatot konkretizálja az elsõ földtulajdon forma ázsiai változatának jellemzése, amely szerint "a keleti despotizmus és benne a jogilag létezni látszó tulajdonnélküliség közepette...valójában alapzatként ez a törzsi vagy községi tulajdon létezik, amelyet többnyire iparnak és mezõgazdaságnak a kis községen belüli kombinációja hoz létre..." (Karl Marx: Uo. 357 old.)
4. A község "többletmunkájának egy része a felsõbb közösséggé, amely végül mint személy létezik, s ez a többletmunka jut érvényre mind az adóban stb., mind azokban a közös munkákban, amelyeket az egység, részben a valóságos despota, részben az elgondolt törzsiség, az isten dicsõítésére végeznek". (Karl Marx: Uo.)
5. Karl Marx: Uo. 358. old.
6. A közvetlen termelõ önállósága "nem szûnik meg azáltal, hogy mint pl. Indiában, ezek a kisparasztok egymás között többé-kevésbé természetadta termelési közösséget alkotnak, mert itt csak a névleges földesúrral szemben érvényesülõ önállóságról van szó". (Karl Marx: A tõke. III. könyv. MEM 25. kötet 745. old.)
7. Friderich Engels: Anti-Dühring: MEM 20. kötet 159 old.
8. "A nemzetségi közösségeket jellemzõ köztulajdon és közös használat nem teszi képessé az alacsony társadalmi formát arra, hogy a leendõ szocialista társadalmat [...] önmagából létrehozza. Minden adott gazdasági alakulatnak a saját önmagából fakadó problémáit kell megoldania [...] s ez ugyanúgy vonatkozik az orosz földközösségre, mint a délszláv zadrugára, az indiai nemzetségi gazdálkodásra, vagy a vadság vagy a barbárság bármely olyan társadalmi formájára, amelyre a  termelõeszközök közös tulajdona jellemzõ. (Friderich Engels: Utószó "Az oroszországi társadalmi viszonyokról" 1894-es kiadásához, MEM 22. kötet 402. old.) Késõbb kifejezetten utal a klasszikus antikvitás elõtti állapotra, amikor azt írta, hogy "ugyanaz a folyamat, amely Szolón idején a pénzgazdálkodás betörése révén felbomlasztotta az athéni nemzetséget, kezdte itt felbomlasztani az orosz földközösséget" (Friderich Engels: Uo. 403 old.) Engels természetesen nem az egész orosz társadalmat, hanem csak az elszigetelt "mir"-eket és a despotikus államhatalmat tekintett "ázsiai" jellegûnek.
9. "Feltehetõ azonban, hogy az "ázsiai" és ókori termelési viszonyt illetõen Marx megváltoztatta nézeteit, amikor megismerte Morgan könyvét az õsi társadalomról. Mert tény ugyan, hogy a hûbéri termelés fejlõdése törvényszerûen vezetett ahhoz a társadalmi forradalomhoz, amely a kapitalizmus gyõzelmét jelezte, de például a kínai vagy a régi egyiptomi gazdasági fejlõdés törvényei nem vezettek az antik termelés kialakulásához. Az elsõ esetben a fejlõdés két egymásra következõ szakaszáról van szó, amelyek közül a korábbi kitermeli a késõbbit. A második esetben inkább a fejlõdés azonos szakának két egymás mellett futó változatáról beszélhetünk. Az ókori társadalom a nemzetségi társadalomra következett és ez utóbbi volt az ázsiai társadalmi rend is." (Georgij Valentyinovics Plehanov: A marxizmus alapvetõ kérdési. Népszava Kiadó, Bp. 1947. 79. old.) Tõkei Ferenc a múlt századi ismeretek hiányosságaival magyarázta, hogy "Marx komolyan fontolóra vette a görög tulajdonforma kialakulásának lehetõségét a morgani felsõfokú barbárságból, miközben a római fejlõdés közvetlen elõzményének a teokratikus, vagy ázsiai jellegû etruszk államot tekintette". (Tõkei Ferenc: Antikvitás és feudalizmus. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1969. 62. old.)
10. A Szovjetunióban lezajlott vitát a hazai szakirodalomban elõször Tõkei Ferenc értékelte. (Tõkei Ferenc: Az ázsiai termelési mód kérdéséhez. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1965. 7-8. old.) Ágh Attila 1973-ban megjelent tanulmányában elsõsorban az ókori keleti vonatkozásokat emelte ki. (Ágh Attila: Az óázsiai termelési mód Mezopotámiában. Világosság, 1973. évi 7. szám Melléklet 5-6 old.) Krausz Tamás könyvében az ideológiai küzdelem politikai hátterét is körvonalazta, hangsúlyozva, hogy a vita "egyszerre több politikai probléma keresztezõdésébe került. Összekapcsolódott a kínai forradalomban követendõ taktika kidolgozásával, a munkás-paraszt szövetség értelmezésével, a trockizmus kérdésével, végül pedig maga az ázsiai termelési mód kategóriája az oroszországi szocialista viszonyok politikai kritikájának eszközeként is funkcionálhatott." (Krausz Tamás: Pártviták és történettudomány. Értekezések a történeti tudományok körébõl 113. Akadémiai Kiadó, Bp. 1991. 192-163. old.)
E politikai szempontok közül a kínai helyzet értékelése játszott döntõ szerepet, szemben Karl A. Wittfogel feltételezésével, aki szerint Sztálin a szovjet társadalom despotikus, "hidraulikus" jellegének leleplezése érdekében lépett fel az "ázsiai" termelési mód kategóriájával szemben. A szovjet értékelések közül az egyes szereplõk pozícióját a kortárs (és résztvevõ) nézõpontjából elemezte Varga Jenõ Az ázsiai termelési módról címû írása. (In.: Varga Jenõ: Tanulmányok a kapitalizmus politikai gazdaságtanának problémáiról. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1965. 275-279.; 284-287. old.)
11.  "...nézetünk szerint - s ugyanezt véljük kiolvasni Marx megjegyzéseibõl - Ázsiában (sõt Európát kivéve mindenütt a világon) az õsi, közösségi földtulajdon alapján a lehetõ legtermészetesebb módon alakultak ki a faluközösségi rendszerek és adógazdaságok, különös történelmi tényezõk közbejötte nélkül. Részleteiben igen sok tényezõvel magyarázható és magyarázandó módon ugyan, alapjában véve azonban magától értetõdõ fejlõdés volt. És éppen a tipikus (noha az emberi történelemben egyetlen) görög fejlõdést határozzák meg különös történelmi tényezõk. Ezek lehetõvé tették, hogy az egyén végre leszakadjon a közösség köldökzsinórjáról, s a földmagántulajdon megjelenésével kezdetét vegye az (immár nem felemás) emberi civilizáció korszaka, azaz az emberiség fejlõdésének tipikus (mert az elõrehaladást legjobban biztosítani tudó) útja." (Tõkei Ferenc: Az ázsiai termelési mód kérdéséhez. Javított és bõvített kiadás. 26-27 old. Kossuth Könyvkiadó. Bp. 1975.)
12. Tõkei Ferenc Antikvitás és feudalizmus címû könyvében a katonai demokráciáról és a polis eredetérõl szóló fejezetek foglalkoznak e kérdéssel. Az elméleti alapvetést már az "ázsiai" termelési mód tárgyalásakor megtalálhatjuk. (Lásd: Tõkei Ferenc Uo. 58. old.)
13. A Han-korszak antikvitásáról és az ázsiai feudalizmusról részletesebben (Tõkei Ferenc Uo. 125-134. old.)
14. "...a patriarchális arisztokráciának nemcsak jogcíme, szüksége sem volt új típusú hadseregre, hiszen hatalmas erejû erõszakszervezetekként ott kínálkoztak a patriarchalis szertartások, a férfitársaságok és más patriarchális szervezetek is, ahogy ez egyébként más korai osztálytársadalmakban is megfigyelhetõ. [...] A fegyveres közhatalom meglevõ, örökölt s kényelmesen fenntartható formáinak legteljesebb kihasználása azonban minden fejedelemnek érdeke volt, hiszen a fejedelemség földtulajdonát csak háborúval vagy elsõsorban háborúval gyarapíthatta." (Tõkei Ferenc: Földtulajdonviszonyok a Csou-kori Kínában, In.: Tõkei Ferenc: Sinológiai mûhely. Magvetõ Könyvkiadó, Bp. 1974. 144. old.)
15. Az "ázsiaiság" tehát az állam szempontjából is átmenetet képez az õstársadalom és az antikvitás között."...Marx a törzsi köztulajdonnak a szó szûkebb értemében ázsiaivá váló módosulását logikailag úgy fogta fel, mint a magasabb közösség, tehát a faluközösségek fölött lebegõ hajdani törzsi közösség különösként, az a bizonyos fokú önálló egzisztenciával bíró megjelenését. Az egyesektõl különváló általános önálló egzisztenciának e fázisát, amelynek klasszikus megvalósulása az antik forma, a szó szûkebb értelmében vett ázsiai forma tanulmányunkban található sémája ábrázolni is próbálja, nem véletlenül az antikvitás sémájához hasonlóan". (Tõkei Ferenc: Az ázsiai termelési mód kérdéséhez. Függelék. Egy megjegyzés Japánról. Javított és bõvített kiadás. 154-155. old. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1975.)
16. Maurice Godelier felfogásában Marx Grundisse-je egy olyan kézirat, amely "a földtulajdonformák sémáját vázolja fel az emberiség története, különösen pedig Európa története folyamán. Ezek a következõk: az õsközösség, az ázsiai termelési mód, az antik termelési mód, a rabszolgatartó termelési mód, a kapitalista termelési mód". (Maurice Godelier: Az "ázsiai termelési mód" fogalma. In.: Az ázsiai termelési mód a történelemben. Gondolat Könyvkiadó, Bp. 1982. 123-124. old.) E megközelítést bírálva Jean Chesneaux hangsúlyozta, hogy "nem tudjuk követni M. Godelier-t, aki 1963-ban megjelent tanulmányában hét egymást követõ gazdasági-társadalmi formációról beszél (a szocializmust nem számítja bele). A koncepció szerintünk nem felel meg Marx eszméinek. Emez ugyanis egészen bizonyosan soha nem tekintette az antik és germán formákat egyébnek, mint tulajdonformáknak és soha nem volt szándékában egy szintre helyezni õket az õsközösséggel, a rabszolgatartó termeléssel, a feudalizmussal, a kapitalizmussal". (Jean Chesneaux: Az ázsiai termelési mód: a kutatás perspektívái. In.: Uo. 44. old. 6. számú jegyzet.) Chesneaux tehát, az eredeti marxi felfogással ellentétben , a termelést és a tulajdont elszakította egymástól.
17. Eric Hobsbawn: Bevezetés Karl Marx: A tõkés termelést megelõzõ formák címû mûve angol kiadásához. (In.: Uo. 82-83 old.) Hobsbawn nézeteit bírálva Tõkei rámutatott arra, hogy az antikvitásban a rabszolgaság a forma alap-meghatározásából következik, s a "községi magántulajdon" dinamikájából ered az ókor és a feudalizmus közötti "logikai kapcsolat" is. "A germán forma elkerülhetetlenségének logikája lényegében már az antik formafogalmában és abból következõ dinamikájában adva volt: ha már az ókorban fokozatosan háttérbe szorul a tulajdon községi jellege, a magántulajdoni jellege mögött, akkor igazán logikus, hogy ebbõl a fél-köztulajdoni, fél-magántulajdoni formából végül is olyan forma alakuljon ki, amelyet alapvetõen a tiszta magántulajdon viszonya határoz meg." (Tõkei Ferenc: A társadalmi formák elméletéhez. Kossuth Könyvkiadó,
Bp. 1968. 138. old.) Hasonlóan érvelt Hobsbawn azon állításával szemben is, hogy Marx nem vázolta fel a germán forma belsõ ellentmondásait.
18. E felfogás annyiban követi az eredeti formaelméletet, hogy Marx - mint korábban már említettük - Morgan hatására elképzelhetõnek tartotta az antikvitásnak a nemzetségi társadalomból való kifejlõdését.
19. "Az eszmecsere véglegesen rehabilitálta Marx fogalmát, s napjainkra e fogalom és elmélete a társadalomtudományok egész sorában bizonyította be nélkülözhetetlenségét. Az ázsiai termelési mód fogalmának újrafelfedezése és újraértelmezése a legendás hatvanas évek egyik legfontosabb és legmaradandóbb teljesítményének bizonyult. [...] Az új vita egyszerûen úgy ért véget, hogy a marxi fogalom a társadalomtudományi kutatás sine qua nonjává lett." (Tõkei Ferenc: Az ázsiai termelési mód a történelemben. Gondolat Könyvkiadó, Bp. 1982. 7.,. old.)
20. David Thorner, Irfan Habib és más kutatók írásaira támaszkodva Perry Anderson végérvényesen bizonyított ténynek tekintette, hogy az "ázsiai" termelési mód elmélete hibás  alapokon nyugszik. "Ebben az elméletben az önfenntartó falu legfontosabb elemei a következõk voltak: a házi kézmûipar és a mezõgazdaság egysége, a külvilággal folytatott árucsere hiánya, az ebbõl eredõ elkülönülés és elszakadás az államügyektõl, közös földtulajdon, s néhány esetben a föld közös mûvelése is. Marx e falusi közösségek és egalitáriánus tulajdonviszonyaik állandó újratermelésébe vetett hitét szinte teljes egészében India-tanulmányaira alapozta, ahol az angol közigazgatás tisztviselõi tudósítottak létükrõl. [...] A valós tényekben azonban nincs bizonyíték arra, hogy a közösségi tulajdon valaha is létezett a mughal vagy a mughalok utáni Indiában. Azok az angol leírások, amelyekre Marx támaszkodott, a gyarmatosítók félreértéseinek és félreértelmezéseinek termékei voltak." (Perry Anderson: Az abszolutista állam. Gondolat Könyvkiadó, Bp. 1989. 627. old.) Anderson elméleti ellenérveket is felsorakoztatott; így többek között a történelmi materializmus legelemibb tételeivel ellentétesnek tartotta, hogy a közösségi földtulajdon mellett osztálytagozódás és központosított állam jöjjön létre.
21. Részletesebben lásd: Perry Anderson: Uo.:. 658-659.; 661-663.old. Anderson ugyanakkor utalt arra, hogy a kizárólagos állami tulajdon létrejöttét egy levélben Marx is összekapcsolta a muzulmán hódításokkal. "Mindenesetre úgy tûnik, hogy Ázsiában elvileg elõször a mohamedánok szögezték le azt, hogy földtulajdon nem létezik." (Marx Engelshez 1853. június 14.  MEM 28. kötet, 253. old.) Ez a megfogalmazás azonban csak azt jelenti, hogy a korábban is létezõ állami tulajdont feltehetõen a muzulmán hódítók terjesztették ki valamennyi földterületre, s rögzítették jogilag az uralkodó földmonopóliumát.
22. A kínai állam és társadalom elemzésekor Anderson ezt egyértelmûen kimondja. "...minden kapitalizmus elõtti társadalmi formáció termelési módjait mindig az uralkodó osztály politikai-jogi apparátusa határozza meg, amely az azt jellemzõ gazdaságon kívüli kényszert érvényesíti". (Perry Anderson: uo. 694. old.) Anderson és az általa hivatkozott szerzõk véleménye egyébként annyiban eltért a klasz-szikus állásponttól, hogy a földrajzi körülményeknek, s ezzel összefüggésben az öntözéses mezõgazdaságnak semmilyen szerepet nem tulajdonítottak a despotikus hatalomgyakorlás kialakulásában.

MORFONDÍROZÁS
 

SZERDAHELYI ISTVÁN

Az ember, aki el tudott viselni

Gondolatok Tõkei Ferenc halálhírére

Õ is meghalt hát. Eggyel rövidebb azoknak a telefonszámoknak a sora, amelyeket ha felhívok, biztosan tudhatom, hogy mindent megkapok, amire szükségem van; okos tanácsot, bármilyen segítséget, megértõ vigaszt. Egy ostoba kis adatot, amely kiesett az emlékezetembõl, de ha menekülnöm kellene, bármilyen kockázatot vállaló menedéket is.
    Meghalt hát õ is. Hazátlanabb lett a hazám, embertelenebb a világom.
    Nem a barátom volt, annál sokkal több. Fiatal költõ koromban, kéziratban olvasta a verseimet, fiatal tudós korában, kéziratban olvastam a fõmûvét. Mindketten azonnal tudtuk, kik vagyunk. Volt, hogy szinte mindennap találkoztunk, amikor itt lakott Zugligetben, neki már volt tévéje, nekem nem, s esténként nála bámultam a képernyõt. Volt, hogy évenként egyszer-kétszer ha összefutottunk, de mondataink úgy kapcsolódtak egymáséhoz, mintha az elõtte való estén, a tévézés után hagytuk volna abba a beszélgetést.
    Egyszer azt írtam egy neki dedikált könyvbe, hogy testvérbátyámnak érzem, de ez sem igazán pontos kifejezés. Amikor egy svájci milliomosnõ megajándékozott egy üveg száz esztendõs burgundi borral - a dugó kihúzásakor virágillattal telt meg a szoba -, nyomban tudtam, hogy ezt csak vele ihatom meg. Amikor elhatározta, hogy félnaponként le-lerobbanó Trabantjával hegyen-völgyön átdöcögve felkutat minden téglagótikus templomot az NDK-ban, engem hívott útitársnak. "Te vagy az egyetlen, akit ennyi ideig el tudok viselni" - mondta.
    Alighanem egyedül tõlem tûrte el azt is, hogy valamiféle tudományos kérdésben vitába szálljak vele. Sõt, egyetlen egyszer - éjjel kettõig tartó vita végén - még azt is elismerte, hogy egy fogalomértelmezésben nekem van igazam. "De akkor ez a kategória nem igazán fontos" - tette hozzá.
*
Türelmetlen és gõgõs volt, mint minden gályarab. Mint Németh László, amikor a "gályapadból laboratórium"  konok programjával szegült szembe a belsõ számûzetéssel. A különbség csak az, hogy ami Németh Lászlónak - merjük már kimondani! - nem sikerült, Tõkeinek igen.
Az Európa Könyvkiadó lektori posztocskáján feszengve írta az ázsiai termelési módról szóló monográfiáját, amely nevét - saját hazája kivételével - a világ minden táján híressé tette.
    S ami nemzeti kultúránk szemszögébõl nézve talán ennél is több: e lektori tevékenység tizenegyesztendõs belsõ számûzetését arra használta fel, hogy a keleti irodalmak remekeinek mûfordításait könyvespolcainkra juttatva kiteljesítse világirodalom-ismeretünket. E tizenegy esztendõ alatt többet végzett, mint a magyar irodalmárgenerációk száz év alatt.
    Tõkei elõtt még lehetett  a dohszagúan Európa-központú goethei világirodalom-fogalomban gondolkodni, az õ kultúrmissziója óta ez végképp anakronisztikussá vált.
    Egy kis kiadói lektor megváltoztatta a magyar irodalomszemlélet horizontját.
*
Türelmetlen és gõgös volt, mint minden ember az embertelenségben. Az ázsiai termelési módról szóló könyvének kéziratát  a  pártkiadóhoz adta be, évekig porosodott az igazgató asztalfiókjában. Végül behívták, s közölték vele, bármelyik kiadónál azonnal megjelenhet, csak itt nem, mert amit kifejt, az nem egyezik a hivatalos marxista állásponttal. "Amit írtam - vágta fel az állát Tõkei -, az a marxista álláspont, és éppen azért  ragaszkodom az itteni megjelentetéshez, hogy a maguk hivatalos álláspontja is ez legyen."
    Úgy néztek rá, mint egy õrültre, de õ kivárta, míg egy kis kiadói lektor megváltoztathatta a hivatalos marxista álláspontot. Mert voltak ám ilyen idõk is.
    S türelmetlen és gõgös volt akkor is, amikor ezekrõl az idõkrõl tanácsosabb volt megfeledkezni. 1989-ben a pártközpontban tartottak egy értekezletet, amely a készülõ pártkongresszus téziseit volt hivatott megvitatni. Akkor már mindenki tudta, mi a dörgés, és igyekezett a régi vitorláiba fogni a viharos új szeleket. Folyt hát a mellébeszélés, és a jeles marxológusok igyekeztek Engels-citátumokkal alátámasztani a tézisek azon elgondolását, miszerint a szocializmus építésének legfontosabb idõszerû feladata a kapitalizmus restaurációja. Aztán egyszer csak szólásra emelkedett Tõkei, felvágta az állát, és kinyilatkoztatta: "Ez még egy jobboldali szociáldemokrata programnál  is halványabban rózsaszínû."
Itt is úgy néztek rá, mint egy õrültre. Láttam, hogy érvei süket fülekre találnak, s ezért azzal csatlakoztam hozzá: "Nem gond, hiszen a szöveget olyan ortodox káder-bikkfanyelven fogalmazták, hogy úgysem érti meg senki."
    Ez igen, ez hatott, nyomban beválasztottak az átszervezõ bizottságba, s ott igyekeztem Tõkei szellemében a tézisek bugyiszínén is változtatni. Teljes sikerrel egyébként, hiszen a szövegek akkoriban már senkit nem érdekeltek. S ilyen értelemben teljes kudarccal.
*
Az effajta kudarcok persze átmenetiek, történelmi léptékben nézve ideig-óráig tartók, nincsen hát semmi okunk arra, hogy ne türelmetlen gõggel tekintsünk azok szemébe, akik õrülteknek néznek bennünket. A probléma csak az, hogy e történelmi lépték nagyságrendje jóval hosszabb, mint azok a lépések, amelyekkel Tõkei közeledett a sírjához, vagy amelyekkel mi kísérjük õt utolsó útján.
    "Méltósággal kell meghalni" - mondta nekem utolsó beszélgetéseink egyikén; bizonyára sejtette már, mi közelit felé. Makacs ember volt, nem engedte, hogy kábulattal enyhítsék gyötrelmeit, tiszta tudattal akart élni, ameddig csak lehet.
    Tündöklõen tiszta tudatú ember volt, e szó valamennyi értelmében.
    A történelmi kudarcok átmenetiek, a halál végleges. A haza sorsát nem féltem, s biztos vagyok abban is, hogy elõbb-utóbb a világ is egészen emberi lesz. De az õ halálával hazátlanabb lett a hazám és embertelenebb a világom.
 
 

PETÕ GÁBOR PÁL

A mi "jó" gazdagjaink

Ez egy szegény ország. Pontosítsunk: nem az ország szegény, mert annak vannak jó minõségû termõterületei, erdõi, ásványi kincsei, még megvannak egyes jól mûködõ üzemei; külföldi vendégeknek is megmutatható tájak, városok, mûemlékek, múzeumok száma sem csekély - a lakosság szegény. Vannak, akik az elmúlt évtized "eredményeként" egy "kétharmados-egyharmados társadalmat" vélnek látni: kétharmad szegény, egyharmad gazdag. Ez nem igaz - sajnos. Még a "20 százalék gazdag, 80 százalék szegény" képlet is túlzottan optimista.
    Gazdagon nem azokat értem, akiknek nagy jövedelmük van, hanem a vagyonosokat. Egy közgazdász, aki egy szociológussal együttmûködve több száz magyar nagyvállalkozóval ún. mélyinterjúkat készített, óvatosan két-háromezer családra becsüli azt amit õ "gazdasági elit"-nek nevez. Õk a gazdagok.
    A mi mai gazdagjaink nagyon gazdagok - viszonylag. A legkisebb jövedelmûek legalsó tíz százaléka és a legtöbbet keresõ legfelsõbb tíz százaléka között a különbség hét és félszeres (750%-os). A legalsó tíz százalék az összes lakossági jövedelem 3,3%-át kereste meg tavaly, míg a legfelsõ százaléka a 25%-át. Van olyan magánszemély, aki 1999-ben 1,8 milliárd (ezernyolcszáz millió) forint jövedelem után adózott - ennyit bevallott...(HVG 2000. július 29. 35. oldal.)
    Egyszóval: vannak gazdagjaink, mert akik ennyit kerestek, azok ebbõl már felhalmoztak, vagyonuk is van. Õket nyilván sokan irigylik, nem kevesen utálják, gazdagságuknak eredetét illetõen pedig gyanúsítják. (Ismerjük a szólást: "Csak az elsõ millió megszerzésérõl ne beszéljünk": vagy idézhetjük Balzac híres mondását, mely szerint "minden nagy vagyon mögött egy nagy bûn húzódik meg") A fent említett - a mélyinterjúkat készítõ - közgazdász azonban, aki pedig nyilván sokukat ismeri, így jellemzi a "vagyonosodó gazdasági elitet": Jómódúak, de nem élnek hivalkodóan (látva a televízióban pl. az Operabált, ezt fenntartással fogadom. - P. G. P.), sokat dolgoznak, fontosnak tartják a korszerû cégvezetést, felelõsséget éreznek alkalmazottaik iránt, elvetik kizsákmányolásukat, elveikben pedig jobbára baloldaliak."
    Szép, valósággal hízelgõ, egyenesen megható kép - bár talán részben a megkérdezettek önjellemzésére is épít. "A kapitalizmus ideológusai és propagandistái elõszeretettel ragaszkodnak a »felvilágosult tõkés« és a  »jóakaratú, gondoskodó tõkés« mitológiájához." - mondta Mészáros István, a Sussexi (Nagy-Britannia) Egyetem emeritus professzora, egykor Lukács György tanítványa, ma a Magyar Tudományos Akadémia külsõ tagja egy interjúban (Ezredvég, 1999. június, 71. old.) Így hát talán nem megalapozatlan a gyanú, hogy az idézett jellemzésbõl egy-két dolog nem helytálló. Elsõsorban az, hogy elvetik az alkalmazottaik kizsákmányolását. Abból ugyanis, hogy ezt "elvetik", az következik, hogy úgy gondolják: a kizsákmányolás szitokszó, amit kifejez, az rossz, sõt erkölcstelen dolog, rokonértelmû vele a kirablás, a kifosztás, ezért el kell vetni (mivel el lehet vetni!).
    Életkoruknál fogva a "gazdasági elit" tagjai nyilván még tanulták ezt (pontosabban: ezt tanulták) - mármint a kizsákmányolás elitélését, s - lévén "jobbára baloldaliak" - ma is  úgy vélik. De akkor nem tanulták meg jól a kapitalizmus politikai gazdaságtanát, illetve nem értették meg a lényegét.
    Mert mi is a kizsákmányolás? Egyszerûen az a tény  - éspedig marxista "szaga" ellenére is tény - , hogy a munkások által megtermelt értéktöbblet nem az övék, hanem  azt a (akár egyéni, akár részvényes) tõkés "elsajátítja". De ez nem erkölcsi kérdés, és nem is lehet morálisan megítélni! Az értéktöbbletbõl lesz a tõkés haszna (profit): e nélkül minden leállna, mert a perpetuum mobile  nemcsak a fizikában lehetetlen, hanem a gazdaságban is: az elsajátított értéktöbblet nem egészében pazarlásra, a tõkés személyes szükségleteinek, ha úgy tetszik, luxusának a kielégítésére szolgál, hanem fejlesztésre, beruházásra is.
    A kizsákmányolást tehát nem lehet "elvetni": az a tõkés gazdaságnak, gazdálkodásnak - a benne résztvevõk szándékától függetlenül - olyan objektív és szükséges alaptörvénye, egyetemes mozgatója, mint mondjuk az egyetemes tömegvonzás, a gravitáció a Világegyetemnek.
    A kizsákmányolást csak a kommunisták akarják megszüntetni ("Üt a tõkés magántulajdon végórája. A kisajátítókat kisajátítják" - jósolta fenyegetõ hangon Marx  A tõke 1867-ben megjelent elsõ kötetében), de nem úgy akarják "elvetni", mint a mi jóságos gazdagjaink. Fájdalommal be kell azonban ismernem, hogy az erre irányuló törekvés 1917 óta kipróbált minden változata (legalábbis eddig) csõdöt mondott. Hogy miért, arról megoszlanak a vélemények, s errõl könyvtárakat lehet összeírni (össze is írták).
    A tõkés rendszer - akár nevén nevezzük, vagyis kapitalizmusnak, akár eufemisztikusan piacgazdaságnak - a kizsákmányoláson, az értéktöbblet el- vagy kisajátításán alapul. Érjék be hát a tõkések azzal, hogy megpróbálnak az értéktöbblet megteremtõinek - nemritkán az állam, a hatalom ellenére - elviselhetõ, emberhez méltó életet biztosítani, a 80-20% arányt javítani, s akkor akár hivalkodhatnak, kevesebbet dolgozhatnak és a társadalom mégis stabil lesz. A gazdaság nem biztosan, de ez már más tényezõk következménye.
 

TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN

A sejtsebészet egyik úttörõje

Péterfi Tibor (1883-1953)

Jellegzetes magyar tudóssors jutott ki Péterfi Tibornak, a kiváló orvostudornak. Külföldön talán ma is jobban ismerik a nevét, mint hazájában, pedig úttörõje volt annak az orvosi tudományágnak, ami csak most nyerte el jelentõségének megfelelõ elismerését.
    1883. június 22-én, az erdélyi Désen született, vasutas család sarjaként. A messze földön neves kolozsvári református kollégiumban, majd a kolozsvári tudományegyetem orvosi karán szerzett diplomát. Szerteágazó érdeklõdésû ifjú volt. Sokan már-már féltették, hogy elfordulhat az orvosi hivatástól, annyi verset, elbeszélést és filozófiai tanulmányt írt. Meggyõzõdéses monista volt, amit cikkeiben ki is nyilvánított. Minden létezõ egyetlen alapelvre való visszavezetését tartotta alapeszméjének. Ez a nézete felfedezhetõ volt késõbbi tudományos kutatásainak kiinduló eszméjében is. 1905-ben doktorált.
    Tudományos gondolkodásában azonban egy sajátos fordulatot élt meg. Kezdetben ugyanis Apáthy István mellett tanársegédkedett, és szövettant tanított. Professzora hatása alatt õ is a "continuitástan" híve volt. Vagyis azt vallotta õ is, hogy az idegrendszer az idegrostok összefüggõ hálózatából áll. A sors különös fintorának tudható be, hogy 1918-ban Budapestre költözött, és éppen Apáthy nagy tudományos ellenfele, Lenhossék Mihály mellé került, aki a "contiguitást" vallotta, mi szerint az idegrendszer neuronokból, azaz idegsejtekbõl áll, amelyek csak érintkeznek egymással, rostos szövetek segítségével. A késõbbi felfedezések is ezt az elméletet támasztották alá. Péterfit ez álláspontjának megváltoztatására késztette.
Katonaorvosként megjárta az I. világháború poklát, de közben magántanári képesítést kapott a szövettan tárgykörébõl. Sokirányú érdeklõdése belesodorta a politikába is. Az õszirózsás forradalomban Károlyi Mihály mellé állt, 1919-ben pedig a Tanácsköztársaság közoktatási népbiztosságán töltött be funkciót.
    1919 végén már egyetemi tanárként emigrációba kényszerült. Prága volt az elsõ állomás,  majd 1920-tól Jénában dolgozott Schaxel elméleti biológiai intézetében, amelyet a jénai Zeiss Mûvek tartott fenn. Ez újból módosította Péterfi tudományos életútját. A világhírû optikai gyár lehetõvé tette számára, hogy mikrotechnikával foglalkozzék. A biológia fejlõdése a sejten belüli folyamatok megismerése felé terelte a kutatási eszközök fejlesztését is. Már a század elején próbálkoztak neves holland és német tudósok mikromanipulátorokkal. Péterfi ezeket jelentõs mértékben továbbfejlesztette. Kondenzátorokkal, mikroelektródákkal szerelte fel a mikromanipulátorokat, és ezzel lehetõvé tette a sejttesteken belüli elektromos jelenségek megfigyelését, sõt, mérését is. Ez igen fontos elõfeltételét teremtette meg a késõbb kibontakozó sejtsebészeti eljárásoknak. A mikrokirurgiában - magyarul: a sejtsebészetben - már az amerikaiaké volt a vezetõ szerep, személy szerint R. Chambers New York-i szövettan professzoré, aki igen nagyra értékelte Péterfi munkásságát.
    Péterfi valóságos vándorutat járt be élete során. Dolgozott az akkor Vilmos császárról, késõbb Planck-ról  elnevezett kutatóintézetben, 1934 és 1939 között Cambridge-ben és Koppenhágában, majd Isztambulban. 1946-ban a magyar kormány hazahívta és a budapesti tudományegyetemen kapott katedrát. Tankönyveit a világ számos egyetemén használják talán ma is. A sejten belüli megfigyelései sok vonatkozásban gazdagították az orvostudományt. 1953. január 13-án bekövetkezett halála alkalmából a mikrokirurgia nagy alakja, az amerikai tudomány nagy öregje, Chambers nekrológban méltatta.
 

OLVASÓLÁMPA

FRIDECZKY FRIGYES

A holocaustról mindünknek - mindünkrõl

Komoróczy Géza: Holocaust

Komoróczy Géza professzor új könyve, a Holocaust alkalom szülte hét tanulmány gyûjteménye, amelyek eredetileg lapokban, folyóiratokban jelentek meg. Aktualitását az adja, hogy lényegében mind arról beszél: mit veszített a magyar zsidóság 1944-ben, mit veszített a magyar társadalom; hogy meg kell fogalmaznunk, ki kell mondanunk a személyes és a társadalmi felelõsség lényegét; fel kell ismernünk a még sokak tudatában lapuló sanda antiszemitizmust, még mielõtt tömegesen fellobbanna a kóros korlátoltság primitív indulatában. Hazánkban még sem a közgondolkodásban, sem a polgárok egyéni magatartásában nem jutottunk el a teljes történelmi felelõsség vállalásáig, mindazért, ami ötvenhat éve történt itt Magyarországon, a magyar zsidókkal, velünk, magyarokkal. A holocausthoz még ezer szállal közvetlenül kapcsolódnak mai állapotaink. Vannak közöttünk a haláltól megmenekültek, vannak idõs tettesek és vannak egykori közönyös szemlélõk. És vannak fiaink, unokáink, akiknek már csak az emlékezõk elbeszélései, avagy korhû dokumentumok beszélnek a zsidók millióinak (nálunk százezreinek) lemészárlásáról, amely nemcsak a zsidó nép története, hanem szerves része a magyar történelemnek.
    Bár a zsidók teljes elpusztítását Európában, az Endlösung tervét a náci Németország dolgozta ki, de a magyar országgyûlés hozta meg a zsidótörvényeket, a magyar királyi kormány adta ki a rendeleteket a zsidó üzletek, vállalatok elkobzásáról, a sárga csillag viselésérõl, a lakások kényszerû feladásáról; kakastollas magyar csendõrség hajtotta végre a gettóba költöztetést, egyenruhás magyarok ütöttek a puskatussal, s álltak a marhavagonok ajtajánál; árpádsávos fegyveresek hajszolták gyalog a nyugati határszélre halálmenetben a kényszermunkásokat; magyar suhancok, nyilas pártszolgálatosok hurcolták ki a védett házakból és lõtték a Dunába a még reménykedõket. Minden okmány és irat magyar nyelven készült, a magyar közigazgatás irattáraiban helyezték el õket, ott találhatók ma is állami levéltárainkban. Ami itt történt 1944-ben, az hazánk 20. századi Mohácsa volt - és nem lehet szépíteni: ezt Magyarország követte el, mi, magyarok, és sem a hõsök emléke, sem az õszinte gyász nem ment fel bennünket a történelmi felelõsség alól. A bûnözõk már "csak" ahhoz kellettek, hogy alkalmazzák a tömeggyilkosság korszerû technikáját.
    A világ jelentõs országaiban hatalmas irodalma van a holocaust történetének, de nálunk a még könnyen hozzáférhetõ gazdag forrásanyagot is alig-alig használják történészeink (a nemzetközi tudományos irodalomból szinte semmi sem szüremlett be Magyarországra), sõt, akadnak, akik lekicsinylik a vészkorszakot, mint például a jelenlegi miniszterelnökünk egyik fõtanácsadója, Schmidt Mária, aki szerint "a holocaust, a zsidóság kiirtása vagy megmentése mellékes, mondhatni, marginális szempont volt, ami egyik fél háborús szempontjai között sem szerepelt". Alexa Károly, az MTI 1993-ban, frissen kinevezett igazgatója pedig mint kormánypárti politikus egy külön kötetbe gyûjtötte össze a Landeszman elleni vitairatokat, gondosan kifelejtve belõle a kevés számú tárgyilagos, vagy Landeszman mellett állást foglaló cikket. De miért éppen ezt tegyük szóvá, amikor 1990-ben a pesti gettó-emlékmû felavatásakor az akkori miniszterelnök (aki fedetlen fõvel jelent meg az ünnepségen, mondván, õ a magyar nemzet miniszterelnöke, nem fog kapedlit feltenni) így beszélt: "mi az önök mártírjaira éppúgy emlékezünk, mintha a sajátjaink lennének". Ez a mintha a miniszterelnök szájából, nem volt más, mint a zsidók szimbolikus kizárása a nemzetbõl.
    A történeti felelõsségnek az a sajátossága, hogy osztozik benne az is, akinek nincsen külön, személyes felelõssége. Felelõsség-áthárítás úgy tenni, mintha valamiféle tájékozatlan és ártatlan társadalomban ment volna végbe a deportálás, a gettósítás, a halálmenet. "A múltat le kell zárni, be kell vallani, a holocaust történetét meg kell emészteni" - írta Christian Meier, a müncheni egyetem ókortörténeti professzora, a Negyven évvel Auschwitz után címû könyvében. "Az 1933 és 1945 közötti 12 év itt van közöttünk: a múlt és jelenünk között. [...] Nem tehetünk úgy, mintha semmi közünk se lenne hozzá." Tudtunk a lágerekrõl? Rudolf Augstein, a Spiegel szerkesztõje kiszámította, hogy a zsidók megsemmisítésében egymillió német vett részt tevõlegesen: mint rendõr, katona vagy táborfelügyelõ, mint vasutas, mint szervezési szakember, mint politikai vagy közigazgatási tisztviselõ. [...] Egymillió ember köszönhette kenyerét a lágereknek és krematóriumoknak. [...] A lágerekrõl csak az nem tudott, aki nem akart tudni róluk." "Van történelmi felelõsség [...] s vállalni azzal kell, hogy kimondjuk."
    Mit veszített a magyar zsidóság 1944-ben - mit veszített a magyar társadalom? - tette fel a kérdést Komoróczy Géza, a judaisztika-asszíriológia tudós profesz-szora. És õ nem csupán a tömeges pusztulásra, a magyar történelem legnagyobb emberveszteségének számszerû tényére utalt. E félmilliót is meghaladó létszámcsökkenés alapvetõen megváltoztatta a magyar zsidóság összetételét. A vidéki zsidók elhurcolásával a hazai ortodoxia legnagyobbrészt elpusztult, túlsúlyba került a neológia. Ez egyben a zsidó életforma lényeges elsorvadását hozta. A neológok hajlamosabbak a szekularizált életre, az asszimilációra. Két nemzedék szinte leszakadt a zsidóság intézményeirõl, a zsidó hagyományról. A zsidóság népként, etnikumként való önmeghatározása helyett csak a vallási megkülönböztetés maradt. A zsidó életvitel, a zsidó kultúra új alapokon már nagyrészt amerikanizálódott, vagy a folklórizmus felszíni rétegeibõl táplálkozik izraeli mintára. Eltûnt a sajátos magyar zsidó identitás. Eltûntek bizonyos foglalkozások, amelyeket azelõtt kizárólag zsidók ûztek a falvakban, kisvárosokban. Eltûnt a zsidó mecenatúra is, mely a századfordulótól a magyar mûvészet egyik létalapja volt. A hazánkból elhurcolt mûkincsek nagy része a zsidó nagypolgárság magángyûjteménye volt. E magyar nemesi rangokkal-címekkel dekorált, gazdag zsidók támogatták a magyar költõket, írókat, festõket; kórházakat, klinikákat, iskolákat, aggok házát, vakok és süketnémák intézeteit, nõi és ifjúsági otthonokat építettek az elesettek istápolására. A zsidó magánvagyonból épült zsinagógák ma könyvtárak, zenetermek, kiállítási, csarnokok, sõt horribile dictu: vívótermek. Eltûnt a zsidósággal a magyar nyelvbõl egy rétegnyelv, eltûnt nyolc-kilencszáz olyan szó, amit mi, pestiek a köznyelvünkbe honosítottunk a zsidó-jiddis zsargonból. A magyar zsidóság magáról értetõdõen nemzetközi volt, hiszen Morvaországból, Ausztriából és a német országokból érkeztek még a 18. század végén és fenntartották, ápolták rokoni kapcsolataikat, korábbi gazdasági kötelékeiket. Az ortodoxiának, a hászidoknak megvoltak a keleti kapcsolataik - Galícia a monarchia része volt! Mindez megszûnt 1944-ben.
    Szinte lehetetlenné vált a zsidó szó természetes használata, kompromittálva lett, valamiféle szitokszó lett belõle, még az Államvédelmi Hatóság tetteit is a zsidók nyakába varrták. Nyíltan fel kell számolni azt a sanda gyanúsítgatást, hogy "zsidók csinálták a kommunizmust". Még azt a kedélyes magyar úri antiszemitizmust is utasítsuk vissza, hogy "aki bírál, aki netán a nemzetközi közvéleményre hivatkozik, az megbontja a nemzet egységét, az hazaáruló. Ne legyen ismét szinonima a zsidó és a hazaáruló. Iránymutató legyen Bibó István 1948-as tanulmányának egyik meghatározó mondata: "Számításba kell vennünk annak a tisztító hatását is, ha a külön zsidó öntudat vállalása és megszervezése számára tiszta és szabad lehetõségek jönnek létre." Ezt azóta sem idézi senki, senki sem meri a zászlajára tûzni. Pedig Bibó István szavai arra figyelmeztetnek, hogy amíg nem jutunk közmegegyezésre abban a tekintetben, hogy a zsidó társadalomnak tartósan helye van Magyarországon, mindenki mással egyenlõként, addig nincs Magyarországon modern polgári társadalom, nincs egészséges közgondolkodás és szellemi élet, addig nincs Magyarországon igazi szabadság.
    A megtörtént eseményeket ma már nem lehet meg nem történtté tenni. Auschwitz után még a kedélyes zsidózást sem szabad eltûrni; az antiszemita megjegyzéseket még egészen szûk körben sem. Az európai társadalomnak tudomásul kell vennie, hogy a zsidóság, a zsidó társadalom ilyen, olyan vagy amolyan formában, de mindenképpen külön entitás a világban, Európában. El kell ismernie a relatív önállóságát, de akár a különállását is a Bibó István megfogalmazta "tiszta és szabad lehetõségek között." A holocaust utáni új zsidó társadalom éppen azzal járulhat hozzá a polgári társadalom mikrostruktúráinak kialakításához, ha nem az elmúlt századok asszimilációs beilleszkedése szerint keresi helyét a világban, hanem éppen azzal, hogy zsidóként fogalmazza meg önmagát - ez lehet Komoróczy Géza könyvének végsõ tanulsága. (Osiris Kiadó)
 

ESZES MÁTÉ

A beszédmániás

Adolf Hitler: Asztali beszélgetések
(Monológok a vezéri fõhadiszálláson)

A második világháborúról írt mûvek toronymagas papírhegyében még fél évszázad múltán is bõségesen akadnak magyar nyelven eddig meg nem jelent, kiadásra érdemes, a történettudomány és az olvasóközösség érdeklõdésére egyaránt számottartó dokumentumok. Legalábbis ezt látszik bizonyítani az Ármádia Kiadó gyors egymásutánban kiadott három könyve: Adolf Hitler Asztali beszélgetések, Ciano gróf naplója és Charles Whiting Heydrich, a hóhér címû munkája.
    Bár a két utóbbi könyvben is jelen van a majdnem világhódítóvá lett nagyhatalmi diktátor, személyiségének igazi lényege, tetteinek mozgatórugója monológjaiban tárul fel a maga irtózatosságában.
    Ez a könyv ugyanis nem a száz valahányadik róla íródott életrajz, e szóözön szerzõje õ maga.
*
Hitler gátlástalan fecsegõ volt. Mint általában az öntelt és saját személyüket kórosan túlértékelõ emberek, környezete türelmét véget nem érõ eszmefuttatásaival tette próbára. Hallgatósága félelemmel vegyes tisztelettel, pisszenés nélkül ülte végig a teljhatalmú diktátor monológjait. Leghûségesebb talpnyalójának, Martin Bormann birodalmi vezetõnek támadt az az ötlete, hogy a Führernek a fõhadiszálláson elhangzó beszélgetéseirõl feljegyzés készüljön. Bormann utasítására segédtisztjére, Heinrich Heim századosra hárult a feladat, hogy Hitler egyetlen gondolata se menjen veszendõbe, megörökítésre kerüljön az utókor számára. Ám Bormannt aligha az utókor iránti felelõsség ösztönözte a monológok rögzítésére. Õ, mint a harmadik birodalom vezérkarának egyik legbefolyásosabb tagja, a náci párt legbelsõ körének legfõbb intrikusa, sokkal inkább pozíciójának megõrzését és befolyásának növelését remélte Hitler gondolatainak közvetítésétõl. Errõl árulkodik a monológok tartalma és keletkezésük körülményei is. A Barbarossa-hadmûveleti terv alapján általános támadás indul a Szovjetunió ellen, pár nap és hét alatt a náci hadigépezet látványos sikereket ér el. Az elsõ monológ lejegyzésének ideje 1941. július 5., szombat. Hitler sikerei csúcsán még a megszokottnál is terjengõsebb szóáradatát, a közös étkezések és az esti teázások válogatott közönsége, három, négy titkárnõ, néhány kegyenc, Eva Braun - Bormannal és az "udvari jegyzõvel" együtt általában tíz-húsz fõ - aléltan hallgatta.
    A diktátor a gyõzelmet már karnyújtásnyira érezte. Bizalmasai körében magabiztosan mozgott ködös ideái világában. Árja impériumát egészen az Uralig, sõt azon is túlig tervezte kiépíteni. Grandiózus terveiben betonból készült autópályák mentén, betonból épült városokban élt volna a fajilag makulátlanul tiszta árja lakosság. Hitlert a beton valósággal lenyûgözte, ezt az anyagot találta jelleméhez méltónak. Ezekben a betonkolosszusokban "egy napfényes, toleráns jövõt" ígért a majdani lakóknak, olyan jövõt, amelyben "istenadta képességeit" minden ember akadálytalanul kibontakoztathatja. Elhamarkodott lenne feltételeznünk, hogy Hitlert messianisztikus jövõképe arra ragadtatta, hogy a meghódítottak javán munkálkodjon. Ez az azilumi boldog állapot ugyanis csak egyetlen fajnak, a germán fajnak jutott volna osztályrészül. A leigázott orosz népet például nem egyszerûen csak rabszolgasorba akarta taszítani, hanem ki is akarta irtani. Elképzelése szerint, mindenekelõtt, ez a sors várt volna a szlávokra is, akikkel szemben engesztelhetetlen gyûlöletet tanúsított. A monológokból kiderül, hogy a meghódított népeknek hátborzongató sorsot szán. Tudatlanságban, járványos betegségekben magukra hagyatva, végsõ kipusztulásra ítélve kell eltûnniük a történelem színpadáról.
A germán kultúrmisszió lényegét fejezi ki Goebbelsnek, Hitler propagandaminiszterének kijelentése: "Csak azt ne halljam, hogy kultúra, mert elõkapom a pisztolyomat."
    Bármilyen meghökkentõ is, a náci diktátor hitt fajelméletében. A történészek egyetértésben állítják, hogy a nácizmusnak nem volt ideológiája, csak retorikája volt. Ez a retorika pedig, halandzsája ellenére, fogalmi rendszert alkotott Hitler beszédeiben, amelyek többnyire honfitársai korlátoltságát és brutalitását juttatták kifejezésre. Ennek a zavaros kotyvaléknak éppúgy stiláris elme volt a bécsi külváros szlengje, mint Nietzsche szárnyas szavai: "az ember feletti ember", "a felsõbbrendû faj", "a hatalom akarása" igazi csemegének számítottak a náci közbeszéd számára. a filozófus, a német nyelv kivételes mûvészeként prédájává vált korunk diktátorainak. Bár aligha hihetõ, hogy Hitler, aki "minden idõk legfelvilágosultabb szellemei" közé sorolta magát, tanulmányozta volna Nietzsche tételeit, a filozófus mellszobrát a Führerbunkerba is magával vitte. 1943 katasztrófái után Mussolinit, akit "az utolsó rómainak" nevezett, Nietzsche összes mûveivel vigasztalta.
    Adolf Hitler monológjaiban, irtózatosságuk ellenére, érezni az emberi természet megnyilvánulásait. E megnyilvánulások mélységüket tekintve túl vannak minden emberi mértéken. Õ a gonosz igazi zsenije, gyûlölete a föld gyomrából tör elõ, és könyörtelenül megsemmisíti mindazokat, akiket a rezsim ellenségeinek nyilvánít. Ezek közé tartoznak a csehek, lengyelek, oroszok, cigányok, de elsõsorban a zsidók. Az utóbbiak eltávolítása Európából Hitler "világnézetébõl" következett.
    A monológokban nyomon követhetõk 1939-tõl parancsai és rendelkezései, amelyeknek célja a "zsidókérdés végleges megoldása". 1941. július 31-én megbízzák Heydrichet, hogy dolgozza ki a zsidók eltávolításának koncepcióját mindazokról a területekrõl, amelyek német fennhatóság alatt állottak. A tények meghamisítása az az állítás, hogy a döntés célja a zsidók elûzetése volt, hisz akkor mi értelme volt elõbb a kivándorlás megnehezítésének, majd 1941 októberétõl a megtiltásnak. 1941. október 15-tõl megkezdõdik a megszállt területekrõl, majd ezt követõen a    Cseh-morva Protektorátusból és Németországból a zsidók tömeges deportálása.
    Hitler 1941 után, a valósággal tömegpszichózist kiváltó monumentális díszletekkel, zászlók és fáklyák erdejével megrendezett tömeggyûlések elmaradása után, kevésszer szólt a német nemzethez. Idõrõl idõre azonban szükségét érezte gondolatai kifejtésének, amelynek fórumai a közös étkezések és teázások alkalmain kívül a tisztek és tisztjelöltek elõtt megtartott beszédei lettek. A monológokban és ezekben a beszédekben is Hitler általános világnézeti demagógiájának zavarosságából összhangzat csak azokban a részekben fedezhetõ fel, amikor a zsidóság szerepérõl beszél. Régen is és most is a beszédek szinte liturgikus elemeként a hallgatóság éppen ezeknél a részeknél szakítja meg a beszédet "fergeteges tetszésnyilvánítással" (stürmischer Beifall).
    Hitler velünk, magyarokkal, több monológban is foglalkozik. Megjegyzéseibõl csak következtetni lehet arra, hogy árja birodalmában milyen szerepet szánt volna nekünk. A magyarokról szóló megjegyzései semmivel sem hízelgõbbek, mint például a svájciakról hangoztatott véleménye: õket leendõ birodalmában hotelportásként szándékozott alkalmazni. Lényegesebb ennél Magyarországra vonatkozó elhatározásainak, vagy éppen azok megváltoztatásának tényleges tartalma. Errõl mindmáig két egymással szöges ellentétben álló vélemény van forgalomban történész és laikus körökben egyaránt. Az egyik vélemény szerint Hitler jóindulattal viseltetett a magyarság iránt, aminek legkézzelfoghatóbb bizonyítéka az, hogy 1938 és 1941 között részben visszaadta a Trianon által elszakított országrészeket. E nézetet vallók hõn óhajtották a hitleri Németország gyõzelmét. A másik vélekedés szerint Hitler a magyarokat gyûlölte, és gyõzelem esetén visszatelepítette volna a magyarságot keletre, Etelközbe, ahonnan jöttek. Az elõzõ nézet hívei megerõsítve érezték magukat azáltal is, hogy Hitler Horthyval, mint a Monarchia hajóhadának utolsó parancsnokával szemben, talán nosztalgiából, valami tiszteletfélét érzett. Több érv szól amellett, hogy mindkét vélemény a fantázia szülötte. Az igazság az, hogy Hitlert Magyarország csak mint felvonulási terület és olcsó nyersanyag-forrás érdekelte. Többször elismeréssel beszélt Budapestrõl, különösen szép fekvését, a Duna-hidak nagyszerûségét dicsérte, ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy 1944 és 1945 telén a fõvárost hídjaival együtt rommá tegye.
    Hitler szónoklatai és monológjai szinte kivétel nélkül ugyanazokra a toposzokra épültek.
    Kérlelhetetlenül ostorozta az egész polgárságot, újból és újból kétszínûséggel, gyávasággal és alkalmatlansággal vádolta.
    Nyers hangon bírálta az egykori német uralkodóházakat, a nemességet, a tisztikart, a tisztviselõket és a jogászokat. Kedvelt metaforája volt a "bûnözõ-ügyvéd", s szilárd az a meggyõzõdése, hogy az igazságszolgáltatás az elsõ világháború alatt "bûnözéspárti" volt.
A nemzetiszocialista világnézeti harc nevében intézett heves kirohanásokat az egyházak és a kereszténység ellen. A felebaráti szeretet kiterjesztése a különbözõ bõrszínû és fajú emberekre, a hitetlenekre, veszélyeztette fajelméletét.
"A tiszta kereszténység - vonta le a következtetést Hitler - az emberiség megsemmisítéséhez vezet, s nem egyéb, mint metafizikai köntösbe öltöztetett meztelen bolsevizmus."
    A diktátor pontosan tudta, hogy uralmi céljai megvalósításához nélkülözhetetlen az egyes társadalmi rétegek egymás ellen való kijátszása, a gyûlölködés szítása és a félelem légkörének fenntartása.
    Érdemes néhány szót szólni a könyv alapjául szolgáló feljegyzések kalandos sorsáról is. Mint már említettük, Martin Bormann készítette a feljegyzéseket segédtisztjével, Heinrich Heimmel. Az összegyûjtött jegyzetek "Titkos" jelzéssel látta el, és részletekben elküldte feleségének, Gerda Bormann-nak azzal, hogy õrizze meg õket. Gerda Bormann, miután obersalzbergi házukat bombatalálat érte, 1945. április 25-én távozott Dél-Tirolba, ahová férjének levelei mellett a feljegyzéseket is magával vitte. 1946. március 23-án egy meráni fogolytáborban bekövetkezett halála után a dokumentumokat egy olasz kormánytisztviselõ vette magához, aki késõbb eladta azokat François Genound-nak, egy svájci bankárnak, akinek még ma is birtokában vannak. Õ szervezte meg az ötvenes évek derekán az elsõ francia nyelvû kiadást, amelyet több angol nyelvû, és 1980-ban a magyar fordítás alapjául szogáló német kiadás követett. A ma-gyar fordítás Barabás Miklós munkája. (Ármádia)
 

---

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

"Töri"

Tizenöt könyvrõl

A mai fiatalok így nevezik a történelmet: "töri", amit tanulmányaik során közülük sokan fölöslegesnek, sõt tehertételnek éreznek. De még a mai ifjak is kénytelenek megtanulni: "Historia est magistra vitae", amit a magamfajta öregek több mint félévszázaddal ezelõtt tudomásul vettünk - s vele azt is, hogy a történelmet afféle tanítómesternek tartsuk, mely tanulságaival a jövõ útját is megmutatja. Ám így van-e? nincs-e igazuk azoknak a fiataloknak, akik nem akarnak történelmet tanulni, s a történelembõl okulni? Hiszen nemcsak az ifjúság jó része tekinti problematikusnak a történelmet, mint tantárgyat, hanem komoly tudósok is akadnak (és nemcsak olyanok, akik elutasítják a - hegeli nyomon továbblépett - marxizmust), akik kétségbe vonják a történettudomány objektivitását, tehát nemcsak tanúságát, hanem tanulságát is. Ebben a cikkben csupa történelmi, vagy történelmet idézõ, netán a jövõ számára dokumentum értékû könyvvel foglalkozom, de az áttekintést épp ezzel az alapproblémával kell kezdenünk. Tudomány-e a történelem, létezik-e egyáltalán, s milyen történetfilozófiának van helye a nap alatt? Az nyilvánvaló, hogy nem élhet a természettudományok követelményeinek megfelelõ kísérleti s matematikai módszerekkel, viszont akkor egzaktsága kétségbe vonható. Mégis, szinte beidegzésünk, hogy minden emberi (sõt, természeti!) jelenséget, fejleményt történeti módszerrel nézünk, amivel együtt jár a fejlõdés feltételezése. Ehhez nem volt szükség a marxizmus tanítására - így láttuk ezt már hetven évvel ezelõtt, s még csak nem is hegeli filozófikum nyomán, inkább a darwinizmus általánosításaként. Az nem lehet vitás, hogy az emberiség, ha lassan is, de halad, aminek bizonysága a világszerte több és hosszabb élet, noha nem az oly sokszor visszavágyott "õsi" nyugalomban s ha nem is boldogság: valamiféle természetes-természeti egyensúlyban, ami egy keleti (vagy törzsi, "paraszti") szemlélet ideája és ideálja. Mindenesetre e kiterjedtebb, de kevesebb szenvedéssel sújtott élet (ha másban nem, az orvostudományban - fájdalomcsillapítás - jóvoltából) - kétségkívül egyfajta haladás. Mégis: "halad-e" a történelem, s vele az emberiség? Van-e tartalma a történelemnek, vagy csak az ember lát bele valamiféle rendet? És ez a kérdés nemcsak a dialektikus és történeti materializmus (olykor vulgáris) kritikájaként vetõdik fel, hanem a korszerû történetfilozófia egyik alapkérdése.
    Errõl szól a fiatal történész, Gyáni Gábor új könyve, amit a Párttörténetibõl lett Politikatörténeti Alapítvány kiadója, a Napvilág jelentetett meg a legutóbbi könyvhétre: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Gyáni fõként Hayden White "posztmodern" történetfilozófiáját mutatja be, noha maga az amerikai szerzõ nem tekinti magát posztmodernnek. De megszokhattuk, hogy akikre leginkább ráillik ez a - divatja által máris lejáratott - terminus, tiltakoznak ellene. Áru az, hogy White is "metafizikának" tekinti a történelem immanens folyamatainak történészi megítélését, önmagában legalábbis rokonítja a posztmodern Lyotard-ral, Jenkinssel, Ankersmittel. Mert mi a múlt? "Diszkontinuitás, rombolás és káosz", aminek "rejtett értelmét" csak a rendteremtésre törekvõ emberi elme helyezi bele - utólag s fejezi ki többé-kevésbé "irodalmi" formában. A kortárs sose "érti meg" a történéseket, bár emlékiratai vagy éppenséggel orális nyilatkozatai megkönnyíthetik az utólagos ítéletalkotást, azaz ami a korrekt történész számára legtöbb lehet: "a múlt megismerését, átélését, megértését". A következtetés? Szolgálhatja "a jövõ számunkra kedvezõbb formálását", például a további fejlõdést, haladást, de mégiscsak konstrukció - legalábbis White szerint. De a történetfilozófiai - mégpedig Vico óta - élni is segít: a több szabadság, szociális jogok politikai s gazdasági céljainak elõsegítésével. "A nemzeti történetkép (ami gyakorlatilag »államtörténetírás«) konstruált jellege" azonban különös óvatosságra kell hogy késztessen. "A történetszemlélet nemzeti látószöge" helyett inkább a "kifejezetten gazdaság és társadalomtörténeti tematikájú histográfiát" kell figyelnünk, ezen belül is mikrotörténetírást. Épp e társadalmi-gazdasági természetû történetírásnak létezhet valamiféle történettudományi egzaktsága, az, amit Le Goff "az emlékezet kritikai történetének" nevez. Az emlékezet pedig többféle lehet: orális (személyes emlékek, netán családi vagy közösségi-városi hagyományok), egykorú iratok (levelezés, naplók) és statisztikai adatok.
    Az elsõre jó példa a hódmezõvásárhelyi néprajzos, Szenti Tibor most megjelent új könyve: Betyártörténetek (Máyer Kiadó). Zömében egyetlen paraszti emlékezõ: Kérdõ Szücs Ernõ (1899-1985) emlékeit, történetkéit, adomáit foglalja kötetbe, kiegészítve még három-négy szintén vásárhelyi adatközlõ anyagával. ez persze kevés ahhoz, hogy a szinte nemzeti mítosszá lett betyárvilágot kritikailag feldolgozza, még kevésbé, hogy az elhangzottak alapján tudományosnak tetszõ statisztikai összesítéseket készítsen, de mindenképpen jó mintavétele az egész kérdésnek. Móricz Zsigmond géniusza Rózsa Sándort a népi ellenállás olyan világirodalmi rangú hõsév emelte, mint Ulenspigel, Schiller Tellje vagy haramiái, netán a legjelentõsebb élõ török író: Yasar Kemal Sovány Mehmed-je. Jól emlékszem, hogy amikor életmû sorozatát szerkesztettem, Krúdy Gyula Rózsa Sándorról szóló regényének megjelentetéséhez tanácsos volt történész szaklektor segítségét igénybe venni, hogy a (Móriczét jóval megelõzõ) Krúdy fõhõs portréját egyáltalán közzé lehessen tenni. Szenti különben nem is utal e Krúdy-könyvre, pedig azzal egybevág az elmúlt évtizedek alföldi népi emlékezete: a botrányok nem szabadsághõsök, hanem banditák voltak. Hõs voltuk mítosz, nem több és nem kevesebb - hajdani paraszti vágyálmok kifejezése.
    Ennyit tehát a szóbeli emlékezésrõl. De nagyjából errõl a korszakról, tehát a szabadságharcot követõ évtizedekrõl szól Albert Gábornak Szemere Bertalan levelezését közreadó kötete: Lidérc minden, mi homályba vezet. (Maecenas) Albert Gábor szépirodalmi erényeivel legutóbb már foglalkoztam az Ezredvég-ben, mégpedig Hol vannak azok az oszlopok? címû regénye kapcsán; arról is említést tettem, hogy konzervatív, jobboldali nézeteivel nem értek egyet, de ez a mostani könyve épp a valóság történelmi föltárásának fontos eszköze, többek között a negyvennyolc-negyvenkilencet követõ emigráció - és minden emigráció - lehetetlenségérõl. A témáról Albert már közzétett egy, sajnos, máig sem eléggé méltányolt könyvet (Zsákutcák hõsei), e hõsök közül most Szemerére koncentrált s mikor megnöveli a volt miniszterelnök tiszta és nemes személyiségét, bizony rámutat Kossuth alakjának mitizálására. A könyv legfõbb érdeme az, hogy az eredetét a honfoglalás idejére visszavezetõ (mert Huba vezér leszármazottja) Szemere jellegzetes középnemesi sorsának döntõ fordulatát ábrázolja, mikor is az úri betyárság jóvoltából minden vagyonától megfosztott, de alapelveibõl nem engedõ (tehát sem osztrák szolgálatba nem álló, sem Kossuth fullajtárjává el nem szegõdõ) Szemerének reménytelen gazdasági vállalkozásait is bemutatja - azt a Nyugat-Európában próbálkozó kései magyar kapitalizálódást, amely talán sikerrel is kecsegtetett volna, ha nem ütközik hazai s angol-francia (gazdasági) érdekekbe. Még a Kossuthot szintén elítélõ Marx és Engels se veszi komolyan... Pedig ez a középnemesség gazdasági talpraállása és polgárosodása menthette volna meg az országot a Habsburg-uralom majd a kiegyezés után. De a gazdálkodás és kereskedõi tevékenység nem ízlett a magyar uraknak, annál is inkább a "fenn az ernyõm, nincsen kas", urizálás, hivatalnokoskodás, népnyúzás, nemzetiségek elleni nacionalizmus, ami aztán az egész Monarchia vesztét készítette elõ. Széchenyi, Teleki László öngyilkos lett, míg Szemere beleõrült ebbe a dilemmába.
    Talán mindennél inkább a helyes történetszemlélet hasznára válnak a konkrét adatokat felölelõ források, például a statisztika. Még mindig 48-49-nél maradva, hogy ez utóbbi mennyire összefér a felvilágosodással, sõt a romantikus nemzeti gondolattal, azt szintén egy negyvennyolcas - nem félek kimondani - zseninek, Vasvári Pálnak kéziratban fennmaradt mûve igazolja. Simor András és pedagógustársai - Kovács Andrásné és
dr. Marton Jenõné - a Táncsics sorozatban (Táncsics Mihály és Tevan Andor gimnázium kiadása) sorra közzétesznek eddig egyáltalán nem vagy nehezen hozzáférhetõ régi mûveket. Így most Vasvári Két kiadatlan írását, melyeknek kutatója, közreadója egy fiatal egyetemista, Zombory Máté. Az egyik A statisztika elmélete, amely azonban több annál, amit ma statisztikán értünk: valóságos politikai gazdaságtan - persze, csak vázlatszerûen, ámde a korszerû angol és francia tudományossággal meglepõ párhuzamban. Íme, a nacionalizmus és romantika korában az alapeszméül szolgáló felvilágosodás képviseletében: negyvennyolc és negyvenkilenc igazi szelleme. Amely persze nem zárja ki a romantikát, hiszen Vasvári másik kézirata Mátyás király-ra emlékezik a közismert tények színes, olykor költõi-patetikus felidézésével, ezzel is a hazafias érzelmek s politikai haladás szolgálatában. Régi mulasztásokat pótol e könyvecskével a pedagógus munkaközösség.
    Hogy Mátyás személye most is érdekes lehet, azt egy mai ifjúsági kiadvány tanúsítja. A keveset publikáló s tán ezért nem is igazán megbecsült - kitûnõ - író, Solymár József Mátyás, a sosemvolt királyfi címû kisregénye a gyermekkorból alig kinõtt, s ezért királyfiként nem szerepelhetett késõbbi nagy uralkodó fogságát, szerelmét, szabadulását, és tizenötéves korában máris valódi királlyá válását meséli el, szeretetteljesen, ízesen, de történeti hitellel. Sok ilyen, fiatal olvasóknak való könyv kellene (Hungarovox).
    És még mindig Mátyás - ezúttal nem a fiatal, hanem Beatrix-szel épp házasságot kötött érett uralkodó; nem is fiataloknak, hanem - pikantériákat sem nélkülözõ módon - felnõtt olvasóknak szóló elbeszélésben, amelyben a fogságában lévõ erdélyi Vlad-Drakulával szembesítõdik. Ez a Drakula-história, világszerte divatosabb Mátyás valós történetiségénél, ám ha erre van igény... Nos, a közönségigények régi, de tisztességes kiszolgálója, Zoltán Péter alakította át népszerûsítõ történelmi rádiójátékát olvasmányos, kellemes, de persze mûvészi tekintetben nem értékelhetõ elbeszéléssé, másik nyolccal együtt, melyek Ovidiusról, Cosimo Medicirõl, Paracelsusról, Chopinrõl, Zichy Mihályról, Van Meegerenrõl, Hemmingwayrõl és Picassóról szólnak, éppúgy mint a százezrek által hallgatott rádiójátékok. Az ugyan szokványos ügyetlenség, hogy egyik-másik szereplõ álmodja, ami vele történik, de ez az olvasót nem fogja zavarni. (Boszorkánytánc vásznon, ecsettel. Hungarovox)
    Íme, az elképzelhetõ múlt megannyi lehetõsége és változata, benne az egye történések mitizálásának lehetõségével. Ez az akármilyen modern mítosz némelyek szerint örök "vallási" igények kielégítése. Az Európa Mérleg sorozatában sok kiváló mû mellett kiadták Mircea Eliade
A szent és a profán címû esszéjét, amely a korunkbeli irracionalizmus egyik alapmûve, egy (hajdan a náci Antonescu szolgálatában állott) újfajta román Drakula kétségkívül nívós, de komolyan alig vehetõ tanulmánya. Ám aki efféle szentség iránt érdeklõdik, az nyilván élvezni fogja, minthogy "a vallásban az az emberi lényeg mutatkozik meg" mely "az egyénnek a mindenségben való lélektani jelenléte". (A kiadói utószóból.) A magam részérõl jobban szeretem a hajdani mítoszok racionális megközelítését, az antifasiszta Kerényi Károly orvostörténeti remekmûvét: Az isteni orvos-t. (Szintén Európa kiadás) Természetesen nem arról van szó, hogy ki volt fasiszta (s azóta mégis divatba jött) és ki a Horthy-rezsimbõl emigráló nagy tudós - vulgáris dolog lenne a szemléletük közötti eltérést ezzel kapcsolatba hozni. De tény, hogy Eliade - ahogy a kanadai McLuhan mondja róla A Gutenberg-galaxisban (épp most fordítom): "A vallás Eliade számára, maga az irracionalitás, amihez mindig ragaszkodott." Hadd tegyem hozzá, hogy amit elõad, azt több mint félévszázaddal korábban lényegileg már mind elmondotta Frazer (akire persze nem hivatkozik). Kerényi viszont szintén az Eliade által is dicsért Otto nyomán továbbhaladva, elvégzi azt, amit a történész tehet: beleéli magát a múlt lelkiségébe s ezt mintegy belülrõl kibontva racionálisan magyarázza. Konkrétan az orvostudományról van szó, ami kezdetei során még nem vált el a mítosztól (de hiszen bõven akadtak benne mitikus elemek több mint kétezer évvel késõbb is, Paracelsus korában - akirõl népszerû elbeszélésében Zoltán Péter is ír), - ám mindig orvosi gyakorlatként nyilvánult meg, s ez a profán gyakorlat hatotta át a mítoszt! Mert még az antikvitás is többféleképpen megeleveníthetõ s értelmezhetõ. Mint hajdani Kerényi-tanítvány tanúsíthatom, hogy mikor õ az akkor nagyon modernnek tetszõ "szellemtudományról" tartott elõadásokat, sose keverte össze a mítoszt a rációval. A modern mítoszok képviselõivel (pl. Spengler) szemben is a racionális vizsgálat eszközével élt és épp ez az "átvilágító technika" tette számára (s persze általa tanítványainak) mind a görög múlt, mind a húszadik század kultúrájának, mûvészetének, költészetének (pl. George, Rilke) mélyebb megértését. (Itt jegyzem meg: ez különböztette meg a napjainkban Eliadéhoz hasonlóan túlértékelt Várkonyi Nándortól és Hamvas Bélától - utóbbit különben Sziget címû kiadványában maga is szerepeltette.)
    Kerényi e könyvben sajátos módszerrel él. Az orvostudomány mítoszának vizsgálatát a végsõ fázissal, a római Aesculapius kultusszal kezdi, amely ezt a hatalmas birodalomban s ezáltal az európai kultúra egészében elterjesztette. (A patikák portálján gyakorta még ma is láthatók az Aesculap-ábrázolások.) Azután tér rá a görögországi Epidaurosz korábban létezett gyógyító szent helyének vizsgálatára, majd Kós szigetére, hogy végül az egész kultusz eredetét az észak-görögországi Thesszáliában lelje fel, Kherión kentaur kétarcú kultuszában, aki egyaránt volt a halál és gyógyítás istene. Ámde "a görög vallás az ilyen ellentmondásos alakokat a régebbi és õsi mitológiából egyre inkább kiiktatta." "...a betegség sötétségében kell otthonosnak lenni, a fény és gyógyulás csíráit kell megtalálni - ellentmondás ez... és ennek ellenére az orvostudomány ragyogó oldalához tartozik". Mint ahogy Kerényi Isteni orvos-a a magyar tudományosság ragyogó oldalához.
    És éppily ragyogó a haláláig itthon mûködött Szabolcsi Bence életmûve, melynek azonban alig volt jobb sorsa. Kerényi mûvei 1947-et követõleg csaknem fél évszázadig nem jelentek meg, de szabolcsi remekmûvének A zene történeté-nek még többet kellett várnia, hogy a Kossuth Könyvkiadó jóvoltából eredeti formájában megjelenjék. 1951-ben (!) olvasható volt ugyan egy fontos tanulmánya, amely a zenei népiség és népiesség történeti alakulásával, különösen a verbunkossal foglalkozott (A XIX. század magyar romantikus zenéje), de az összefoglaló nagy zenetörténetet csak válogatásokkal olvashattuk. Pedig még mai újrakiadása olvastán is korszerûnek tetszik, épp következetes és meg nem alkuvó történetisége, s ennek megfelelõ arányai okán. Szinte röstellem bevallani, de tény, hogy Schütz nevét csak 1942-ben, Szabolcsi könyvébõl ismertem meg... A mûnek alig valamivel felén túl jut el Bachhoz, s egyáltalán nem akceptálja az akkori hazai zenei bécsi klasszikus és olasz romantikus egyoldalúságát, hanem az elõzményeket s egész Európát tekinti át. Az egészet, beleértve azt, amit még itthon is perifériának tekintettünk. A Bachot követõ európai jelenségekrõl például ezt írja: "a [18. századi] hangversenyéletben a század utolsó harmada óta részt vesz az eddig alvó keletibb Közép-Európa is, Pozsonytól Moszkváig". És ezt a teljességet megalkuvás nélkül fenntartja a negyvenes évek elejei legmodernebb fejlemények ismertetésében s a "baráti" Németországban akkor betiltott zenészekkel, Schönberggel, Alban Berggel egy lapon említi Prokofjevet és Sosztakovicsot is. (Zenei életünk máig tartó elmaradottságára jellemzõ, hogy Hindemith ugyanitt említett meghökkentõ Cardillac-ját azóta sem mutatták be nálunk - mintha ma is tilos lenne). És mindez nem politikum, csak teljesség és (népszerûen elõadott!) tudományos-történeti igényesség.
    A könyv elsõ megjelenése idején az orosz mûvészet szinte tilos volt, a negyvenes évek végétõl pedig kötelezõ. Ezért manapság megint "tilalmas", csoda hát, hogy egy olyan fontos alapmû, mint Ruzsa Györgytõl A régi orosz festészet kapcsolatai a kezdetektõl a XVI. század végéig a mai lehetetlen viszonyok között megjelent a Balassi Kiadó gondozásában. Mint a mûkincspiac szorgalmas megfigyelõje tapasztalom, hogy az ikonok iránti gyûjtõi érdeklõdés csak most kezd kibontakozni. Ruzsa könyve világviszonylatban párját ritkító alapvetés, mely nem törõdik a tartózkodással és tilalmakkal - beleértve a szocialista mezbe bújt sovinizmus tilalomfáit is. Az ikonok mûvészetének sajátos és páratlan világa sem nélkülözi a kölcsönhatásokat, például a balkáni vonatkozásokat, amelyekrõl a magyar szakirodalomban is alig esett eddig szó, nem is szólva az oroszokéról, ahol a legkülönb és befolyásolhatatlan mûvészettörténészek (pl. Lazarev) tárgyias állásfoglalásait szovjet hazájukban nemcsak megkérdõjelezték, hanem támadták is. A régi orosz mûvészetre oly nagy mértékben ható (akárcsak a spanyolokéra késõbb El Greco) korai görög mester, Feofan Grek kitûnõségét is agyonhallgatták. Ruzsa mértéktartó könyvének most, íme, végsõnek tetszõ mûvészeti-történeti-értékelési igazsága valóban megérdemli a figyelmet, ha a kiadvány bõséges képanyaga, sajnos csak fekete-fehérben mutatja is e nagy mûvészet remekeit. De akinek e könyv révén így is "sikerül bepillantania ebbe a gyakran rendkívüli mûvészi magasságokat elérõ világba, azt lenyûgözi a novgorodi festészet életereje és természetessége, Feofan Grek gyötrõdõ szenvedélye és mély spiritualizmusa, Andrej Rubljov szelíd embersége, Gyionyiszij nemes ünnepélyessége".
Az eddigiekbõl máris általános tanulságokra lehet szert tenni. Egyrészt hogy nemcsak a többé-kevésbé egzakt tények (hiteles korabeli tanúságok, statisztika), hanem a közönséges történetek vagy a mûvészettörténet is segíthetik a történelmi tudást. És íme: nemcsak a vitathatatlan hõsök, pl. Mátyás király vagy akár a róla író Vasvári, hanem a bûnözõk is érdekesek egy társadalom múltjára nézve, megint csak a betyárok vagy - mint Zoltán Péternél - egy képhamisító:
    Van Meegeren. Épp az utóbbi kapcsán: nem szükséges a messzi múltba visszamenni, hiszen már a második világháborús, s az azt követõ évek is történeti távlatból nézhetõk. Ezért olvassuk örömmel az olyan személyes visszaemlékezéseket, mint az Ezredvég-ben is a Molnár Gézáé, Szigeti József professzoré vagy legutóbb Wirth Ádámé voltak. Továbbá: napjaink nem okvetlenül általános, mondhatni "hivatalos" jelenségei is fontosak lehetnek.
    Ezzel kapcsolatban merülnek fel az értékelés problémái. Igazán tisztelõje vagyok Szerdahelyi Istvánnak, de amit az Ezredvég júliusi számában Heideggerrõl ír, az pamfletnek sem jó, utóvégre akkor is figyelemreméltó filozófusról van szó, ha nem értünk vele egyet. Az pedig egyenesen nyegleség, ahogy ezt írja: "A nagy erdélyi író, Székely János [...] olyan kiváló elme volt, amilyennek Németh László képzelte magát." Nos, Székely kiválóságát nem vonom kétségbe, hisz pl. épp Heideggerrõl szintén rövid cikkben sokkal színvonalasabban írt, mint Szerdahelyi, de ok ez arra, hogy Némethet fölöslegesen gúnyoljuk? Kinek jó ez? Mindazonáltal Szerdahelyi publicisztikus szösszeneteit nemcsak élvezem, hanem fontos jelzéseknek is tartom - kis példányszámban megjelent 65 válogatott morfondírozása (MEDIANT) igazán hasznos (és mulattató) dokumentuma a most elmúlt tíz esztendõnek. Költõi erényein túl ez az érdeme Simor András legutóbbi versfüzetének, a Kérdések Sancho Panzához címûnek is. Ebben Fayad Jamís kubai költõ versfordítása kapcsán idézi meg a "fordulat" éveit, ám itt is különösnek tartom, hogy együtt említi Hitlert, Hruscsovot és Gorbacsovot, akikkel "nem lesz párbeszéd". No, és Sztálin? Õt fenntartás nélkül vállalta volna Jamís (és Simor)? Máig is tehertétele a haladás ügyének az ilyen, legalábbis félreérthetõ "balos" szemlélet. A verskötet különben is kitûnõ, és nemcsak mai s a közelmúltra vonatkozó dokumentumértéke révén, hanem mûvészi tekintetben is. A brechti stílusú bökverseken túl most fokozott elmélyülés tapasztalható. A korra és az azt reprezentáló szerzõre vonatkozó álmok is megverseltetnek, némely írás (A látogató, Versek az elefántos füzetbõl) bravúros szerkezete külön figyelmet érdemel, de leginkább történetisége, melynek során Quevedóig, a magyar múltban Vörösmartyig megy vissza, a Gyulai Pál által képviselt 19. századi "nemzeti" irodalmiság stupiditását parodizálja, a ma kételyeit és kétségtelen bûneit szinte megrendítõen ábrázolja, a politikumon túl a barátság eszméje nemesíti meg az Imre Katalinról írt verseket: mindez mai költészetünk élvonalába emeli. (Z-füzetek/87)
    No de térjünk vissza a történelemhez. Lám, még hozzám politikailag-emberileg közelálló személyekrõl is õszintén tudok akár negatívumokat is megírni - hanem ezek után miként szóljak igazi felháborodással a közelmúlt történelmének fasiszta megítélésérõl, ami sajtószabadságunk nagyobb dicsõségére egy virtigli náci kiadványban olvasható, s tudtommal, mindeddig visszhangtalanul! Valami Józsa Béla közreadott egy emlékkönyvet az 1945-ös rózsadombi harcok során kiképzetlenül harcbavetett mûegyetemi diákokról. Ebben a kisszámú megmaradtak értékes, mert jellemzõ visszaemlékezésekben számolnak be arról az iszonyatról, amibe persze jórészt saját csacskaságuk révén kerültek, viszont a könyv szerzõje sorozatosan megnyilatkozik imigyen: "Budapest 108 napon keresztül védte Európát és az európai kultúrát egy nyugat felé hömpölygõ bolsevista rablóbanda áradatával szemben." Mintha nem is a magyar honvédség támadta volna meg teljesen fölöslegesen a Szovjetuniót!... Ugyanakkor Józsa szinte hõskölteményt ír egy Ausztráliában tán még mindig élõ volksbundistáról, Elischer Gyuluskáról (jól ismertem), aki vágóhídra vitte szegény egyetemista társait: sõt a magyar ellenállás egyik hõsét följelentõ Sipeki Balázs Lajosról - tán még õ is él. Ez is egyfajta történetiség. (Egyetemisták az ostromgyûrûben. Történelmi Hagyományõrzõ és Hadisírgondozó Alapítvány kiadása.)
    A közelmúlt szemrebbenés nélküli meghamisításának példája az újabban szintén nemzeti nagysággá elõléptetett Püski Sándornak Veres Péter újra megjelentetett A paraszti jövendõ címû könyvéhez írt kiadói megjegyzése, amely szerint Veres Péter ezt a mûvet azért írta, hogy a kolhoz ellen tiltakozzék. Éppoly jól ismertem Péter bácsit, mint Püski, ezért állíthatom, hogy mindig baloldali, radikális és szocialista volt, és épp a szocializmus helyes útját kereste ebben a mûvében. Itt jegyzem meg, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadónak Veres Péter általam szerkesztett életmû sorozatában már szerzõdése volt erre a könyvre is, de aztán Püski elkérte Veres Péter jóhiszemû fiától és több mint tíz évig fektette - no de jobb késõn, mint soha. A paraszti jövendõ nagyszerû szocialista agrárprogram, amely az önkéntes szövetkezést állította középpontba. Megbocsáthatatlan, hogy Rákosi klikkje ellenségesen fogadta: õk jobbnak látták a kényszert. De végül a Kádár-féle kényszerbõl jó lett: Erdei Ferenc, Fehér Lajos, Márton János és megannyi mezõgazdasági szakértõtársuk jóvoltából felvirágzott a magyar föld ügye és megvalósult az, amit Veres Péter 1948-ban javasolt. Ezt a rendszerváltással tették tönkre. Ám Veres Péter programja ma is hasznos lehet, és nemcsak történeti adalékként, hanem konkrét termelési tanácsaival: ha annak idején Rákosiék nem, most legalább a Torgyán-félék okulnának belõle. A posztumusz kötet elsõ része éppenséggel elõször jelenik meg: a Magyar megmaradás egy parasztpárti program, ami már inkább történetileg érdekes, - egy akkor még többségében paraszti népességû ország kivezetõ útjának eszmei fölvázolása egy valóban alulról jött népi zseni látomásaként, amely azonban mindig következetesen racionalista (és nem nacionalista). (Püski)
    Úgy tetszhet, áttekintettük a "töri" újabb termését - szó sincs róla. Könyvkiadásunk szomorú helyzete ellenére az évi termésnek egyhuszadáról sem volt szó (ha tudniillik a népszerû könyveket is figyelembe vesszük). Ez persze nem a szükségképpen üzleti alapon álló kiadók érdeme, hanem a magyar közönségé, amely minden korábbinál inkább érdeklõdik a múlt iránt s úgy véli, hogy a marxista nézõpont kiiktatásával végre az "igazságot" kapja. Csakhogy e cikket történettudomány "igazságának" problémáival kezdtük, s befejezésül is erre kell visszatérnünk, most már egy konkrét mû kapcsán, mely szintén a Hungarovox kiadvány, s az italianisztika buzgó mesterének, Madarász Imrének szerkesztménye: négy szerzõ szól Machiavelli örökségé-rõl, szóval arról, hogy az évszázadok során miként értelmezték a reneszánsz mester életmûvét. Itt az a meglepõ, hogy Zrínyi Miklós még sokat tanult tõle, de aztán az örökségrõl évszázadokon át ökörségeket írtak. Még olyan nagy hazafiaknak, mint Rákóczi, Széchenyi és Kossuth - noha tudtak róla - fogalmuk se volt Machiavelli mondanivalójáról. Nem úgy Martinovicsnak! Õ a halálos ítélet árnyékában sem röstellt hivatkozni rá, és a Machiavelli-tan lényegét ragadta meg - a gyakorlati politikusságot, "a társadalom irányításának" koncepcióját. Emlegetjük európaiságunkat - e tekintetben bizony kiábrándító ez a könyv, még azáltal is, hogy a marxista ideológia jegyében is abszurd torzításokra volt képes Heller Ágnes, Kardos Tibor vagy Szigethy Gábor, mondván, hogy Machiavelli "az éhezõk s börtöntõl rettegõk igazságát képviseli". No persze, a honi idealizmus szellemének megfelelõen a pécsi Várkonyi Nándor éppenséggel "az állat alá süllyedés igazolásának" tekinti A fejedelem lényegét. Machiavelli-képünk egyetlen mentsége, hogy olykor maguk az olaszok is félremagyarázták - s ott sem akárkik, például Manzoni.
Szóval, a "töri" mindmáig már ilyen.
 

Helyreigazítás. Elõzõ számunkban a III. Aquincumi Költõverseny egyik díjnyertesének neve - sajnálatos módon - hibásan jelent meg. A Magyarok külföldön címû vers szerzõje IMREH ANDRÁS. A súlyos hibáért mind a költõ, mind olvasóink szíves elnézését kérjük.