MÉRLEG
SZIGETI PÉTER
Madame Bovary harca
a nembeliségértEgy asszony útkeresése - viszonyainak dinamikája tükrében
Sok mindent láttak és láttattak már a tovatûnõ évezredek során Gustave -Flaubert Bovaryné címû regényének (Európa, 1984) hõsnõjében s magában írójában is. Az erkölcstelen, házasságtörõ nõszemélyt, s a házasságtörés költészetét megteremtõ, s ezért és ennyiben kétes erkölcsi alapokon áll írót. A saját bukása fel rohanó, leányának nevelését hanyagoló, bûnös szenvedélye által motivált asszonyt éppúgy, mint a legnemesebb szerelmi érzések sodrába kerülõ, vidékiességébõl kitörni igyekvõ tragikus lényt. Émile Zola szerint Flaubert azért mentegette fõhõsét és bocsátott meg -neki, mert környezetét ugyanolyan -bûnösnek tekintette, mint Õt magát, sõt - egyenesen úgy vélte - Emma ostoba környezete áldozata lett. Itt nem a romantika, hanem a naturalista realizmus az értelmezés kulcsa. A két véglet között pedig a közönyös és közömbös nõ, aki könnyelmû eladósodásával saját maga tragédiáját - öngyilkosságát - úgy és azért okozza, mert sem bûntudatot, sem megbánást nem érez férjével és környezetével szemben, olyan személy lévén, aki nem tud különbséget tenni életvezetésében bûn és erény között. Ezen erkölcsi ítélõerõ-nélküliséget vallja az egyik álláspont, egy másik magyarázó sémája szerint pedig idegi gyengesége miatt van mindez így. (Ernest -Seilliére, 1914: 228-236.)
Az értékelésekben - melyekbõl felvillantottunk néhányat - megfogalmazódnak mindazon gondolati alapok, moralista, romantikus, naturalista, realista nézõpontok, melyek a regény megírása óta eltelt majd 150 év irodalomkritikáját is jellemzik.
Magunk semmiképpen sem látunk elszigetelt jellemproblémákat a fõhõsnél, mert azok mindenképp a korproblémákkal összefüggésben érthetõek és értelmezhetõek. Ami viszont túlmutat ezeken a jelentésrétegeken, az a szociális elszigeteltségben és/vagy alávetettségben kibontakozó kapcsolatok tragikuma - a nõkérdés. Ennek a tanulsága emeli Bovarynét az "örökkévalóságba", legalábbis mindaddig, amíg a nõk társadalmi kontextusai életben tartják a problémát. Flaubert-t - bizonyos értelemben - szándékain túlmutató eredményhez vezette típusalkotó lángelméje. Hogy ezt feltárhassuk, ahhoz saját nézõpontunk, a nõkérdés nézõpontjából kell Emma kapcsolatainak dinamikáját jellemeznünk, s abban az értékvonatkozásokat fellelnünk. Mûvön belüli, textualista, és nem mûvön túli, hatástörténeti értelmezést választunk, amely kifejezi a fõhõs személyiségét, individuális karakterét, társadalmi kapcsolatait, vágyait és a vágyak megvalósíthatóságának társadalmi korlátait helyezi az elemzés középpontjába. Ezek hordozzák ugyanis a mûvön túlmutató, ma is érvényes tartalmakat, amelyek miatt a szerelem társadalomelméletének kibontása számára ma is paradigmatikus -Flaubert regénye.
Madame Bovaryt mindenekelõtt szerelmi tapasztalatain keresztül ismerjük meg. Ezen tapasztalatok pedig négy kapcsolaton keresztül szervezõdnek, de a fõhõs személyének állandósága és személyisége kemény magjának kapcsolatain keresztül történõ kibontása lehetõvé teszi, hogy az író tragikus fejlõdésdinamikával ábrázolja a valóságos szerelem ellehetetlenülését, a III. Napóleon korabeli francia polgári társadalomban. A normandiai és nemcsak normandiai vidékiesség, a kisvárosiasság szürke krónikájának realizmusa (orvos, patikus, segédjegyzõ, cselédek, postamesterek világa) tölti ki azt az epikai teret, melynek társadalmi szituációiban és erkölcsi miliõjében a valóságos -szerelem ellehetetlenül, a szabadság-törekvések eszeveszett rútsággá, majd családi tragédiává fajulnak. Ahogy Szerb Antal az irodalom és társadalom viszonyára vonatkozóan joggal jellemezhette Flaubert pozícióját: "A regény a polgári Flaubert vádirata a romantika ellen. De ugyanakkor [...] a romantikus Flaubert szatírája is a nyárspolgárság ellen." (1958:569.)
A fiatal Emma kiforratlan egyéniségként éli meg, családi késztetések következtében, hogy választásra még nem érett lényét apja elvárásainak megfelelõen egy presszionált házasság útjára terelje. Flaubert Emma atyjának nézõpontjából írja le e kiinduló tényállást: "Az öreg Rouault nem bánta volna, ha már megszabadítják a lányától, mert nem sok hasznát vette a háztartásban. Magában még mentegette is, nem neki való a gazdálkodás, annál õ sokkal okosabb, meg aztán átkozott mesterség ez, senki sem lesz vele milliomos! Õ maga is, a jóember, nemhogy gyarapodott volna, inkább ráfizetett az egészre. (31.) ... Amikor hát észrevette, hogy Charles-nak mindig kipirul az arca, ha ott van a lánya mellett, ami azt jelentette, hogy elõbb-utóbb megkéri a kezét, már elõre törte a fejét, hogyan is döntsön a -dologban. Kicsit girhesnek találta Charles-t, s nem ilyen võt kívánt magának: de az volt a híre, hogy rendes viseletû ember, takarékos, igen tanult, és amellett biztosan nem nagyon alkudozna a hozományért. Márpedig mivel az öreg Rouault épp akkor arra kényszerült, hogy huszonkét hold földet eladjon a birtokából, meg aztán, hogy tartozott a kõmûvesnek meg a nyergesnek, s a préselõt is rendbe kellett hozni:
»Ha megkéri - mondta magában -, neki adom« (32.)"
Ezek után nem meglepõ, hogy elsõ kapcsolata, férjével félresikerül, s nem oldja meg Emma számára a másik nemhez való viszonyát. Az író elbeszélõ egyik kulcsmondatával: "Mindaz, ami közvetlen környezetét alkotta, ez az egész unt vidék, ezek az ostoba kispolgárok, ezek a szûkös viszonyok, az egész nagyvilágban csak afféle kivételnek, különös véletlennek tetszhettek, és míg õ ezeknek rabja, ezeken túl - ki tudja, meddig? - a boldogság, s a szenvedélyek végtelen birodalma terjeng." (75-76.) A kételyt és a reményt, egy igazi, valóságos kapcsolat reményét azonban fenntartja e sokféle bornírtsággal terhelt, kevés örömmel megáldott viszony. "Mielõtt még férjhez ment hozzá, azt hitte, hogy szerelmes belé; de mivel ez a szerelem nem hozott semmiféle boldogságot, azt kellett hinnie, hogy csalódott. S Emma próbált rájönni arra, mit érthetnek az életben az oly szavakon, mint boldogság, mint szenvedély, mint üdv és mámor - amelyek oly szépen hangzanak, legalábbis a regényekben." (45.) Azonban nemcsak a regényekben, hanem életében is adódik egy olyan szerencsés epizód, amikor a sajátjánál -különb életformákkal szembesülhet. Miután lelki életében felsejlik, hogy mi lehetett volna akkor, ha a sors egy másik élettel, másik férjjel ajándékozta volna meg, a márkiéknál tett látogatás során - a regény egyik legkitûnõbb részében - valóságos, reá élményszerûen ható -tényállásokkal találkozik. S nemcsak egy különb élet tárgyi kellékeivel (újonnan épített, olasz mintájú kastély, lovarda stb.), báli ragyogással és a társasági élet számára újszerû és vonzó érintkezési formáival, lüktetõ tánccal -, hanem az emberi relációk is felkeltik érdeklõdését. ("Szeretett volna belelátni mindegyiknek az életébe, behatolni a titkaik-ba, beleolvadni a létükbe.") A kíván-csiság, az itteni élmény motívumai pedig kiterjednek a nõk elszigeteltségére (...»egyedül, annyi nõ között«; a férfiak az elõszobában, a nõk az ebédlõben külön ettek), a márki családjának múltját ábrázoló képeken keresztül, csaták hõsein keresztül arra, hogy történelmi jelentõségû életet is élhet az egyén, s arra is, hogy a bálterembe beleselkedõ parasztok egy pillanatra szembesítsék saját fél-paraszti leánykorával. ("De a mostani órának vakító káprázatában leánykora, amely eddig olyan világosnak látszott, teljes egészében eltûnt, és õ majdnem kételkedett, hogy átélte-e valójában.") Vágyak, célok, nem teljesen megfogható gondolatok, impressziók, a Vaubyessard-i utazás hatására nagy hasadást, valóságos szakadékot okoznak életében. Mérleget vont a múltra és mércéket állított fel a jövõjére nézve.
Tovább kell tehát Bovarynénak mennie, és útja egy plátói szerelemhez, Léonnal való elsõ kapcsolatához vezet. Kényszerházasságra plátói szerelem, majd beteljesületlen várakozásaira valós viszony következik Rodolphe-fal, hogy ennek már legyenek olyan pozitív hozadékai, amelyek a teljes emberi-nõi élethez kellenek, de amely azért a férfi részérõl csalárd. Csalárd, mert már az elsõ találkozásukból felépíti hódító stratégiáját, s a kész tervet lényegében a realizáció sem tudja eltéríteni elõzetes medrébõl.
»Helyes asszonyka! - mondta magában. - Nagyon helyes ez a doktorné! Sötét szemû, szép fogú, formás lábú, s olyan könnyed, akárcsak egy párizsi nõ. Honnan kerülhetett ide? Hol talált rá ez a kövér doktor?«
Rodolphe Boulanger ekkoriban harmincnégy esztendõs volt; heves vérmérsékletû és eléggé éles eszû, egyébként jól ismerte a nõket, mivel sokat forgolódott köztük.
Emmát csinosnak találta, így hát egyre rágondolt, meg aztán a férjére.
»Azt hiszem, igen ostoba ember. Az asszony biztosan megunta. Fekete a körme, és háromnapos a szakálla. S míg õ a betegeihez járkál, a felesége a harisnyáit javítgatja. S unatkozik. Szeretne a városba kerülni, s minden este polkázni! Szegény asszonyka! Hisz úgy tátog, úgy áhítozik a szerelemre, mint egy konyhaasztalon felejtett potyka a vízre. Csak egy-két bók, s már imádná az embert, a fejemet teszem rá! S mily gyengéd volna! Milyen kedves! ...Jó, jó, de mi lesz azután? Hogyan szabaduljak meg tõle?«
Akkor a szerelmi bonyodalmak, amelyeket már elõre látott, eszébe juttatták - ellentétképp - jelenlegi kedvesét. Egy roueni színésznõ volt, õ tartotta ki egy idõ óta, s amikor megállapodott e képnél, amellyel gondolatban is torkig volt már, ezt gondolta:
»Ó, Bovaryné sokkal csinosabb õnála, és fõképp mennyivel üdébb! Virginie határozottan napról napra kövérebb. Amellett már úgy unom az örökös áradozásit. S hogy falja a tengeri rákot.«" (164-165.) Közös idejük múlásával kapcsolatuk a kezdet ellenére gazdagodik, elmélyül, s metamorfózison megy át: a hódító nemcsak meghódítja, hanem leigázza Emmát. Légyottjaik mégsem tudják feledtetni, hogy a nõnek a szexualitáson túl nincs mit elsajátítani a vidéki földtulajdonostól, mert társadalmilag üres, közös mondanivaló nélküli szeretõre lelt benne. Szerelmük ezért, e hiány okán kvázi házassággá alakul át. Flaubert így jellemzi kapcsolatuk mozgáspályáját: "De hát olyan -csinos volt! S Rodolphe-nak még alig volt dolga ilyen nyílt odaadással a szerelemben! Ezt az õszinte ragaszkodást annyira újnak érezte s olyan különbözõnek ledér és könnyû viszonyaitól, hogy egyszerre hízelgett gõgjének is, érzékiségének is. Polgári józanságával megvetette Emma rajongását, szíve mélyén azonban mégiscsak kedvesnek találta, mert hisz az õ személyének szólt. S ezentúl, mivel biztos volt Emmának a szerelmében, többé nem feszélyezte magát, s egész magatartása észrevétlenül megváltozott.
Most már nem élt, mint azelõtt, olyan hízelgõ szavakkal, amelyektõl azonnal könnyek gyûltek Emma szemébe; egyre ritkábban ölelte azzal a szenvedélyességgel, amely kedvese odaadását már-már az õrületig fokozta; úgyhogy az õ nagy szerelmük, amelybe Emma úgy belemerült, oly módon kezdett apadni, mint egy folyónak a vize, amely felivódik a medrében, s Emma már észrevette az iszapját. Nem akarta elhinni, megkettõzte gyengédségét, Rodolphe viszont kevésbé titkolta a közönyét.
Emma maga se tudta már, megbánta-e, hogy odaadta magát, vagy hogy ellenkezõleg, nem kívánja-e még jobban szeretni a kedvesét. Megalázottsága, hogy õ gyengébb, sértõdöttséggé fajult, amelyet csak a szerelmi kéj tudott úgy-ahogy enyhíteni. Nem is volt ez már ragaszkodás, hanem valami állandó elbûvöltség. Rodolphe leigázta Emmát. S az asszony már-már rettegett tõle.
Mindamellett a látszat sosem volt zavartalanabb, mivel Rodolphe-nak sikerült a viszonyt a maga személye szerint rendezni; s egy fél év múlva, mikor jött a tavasz, úgy éldegéltek egymás mellett, mint két házasfél, aki nyugodtan élesztgeti a házi tûzhely melegét." (216-217.)
Hangsúlyos, hogy e viszonydinamikában nem két kapcsolatról van szó (Léon, Rodolphe), hanem az elsõ kapcsolat (Charles), a megnyomorítóan sikerült házasság tagadásaként, ennek kisszerûsége és beteljesületlen mivoltára adott reakcióként lép fel a második, Léon. Ha nem ment volna át Bovaryné ezen az érintésmentes, romantikus elvágyódást megtestesítõ viszonyon, akkor pedig aligha lenne érthetõ, hogy miért fogadja el Rodolphe hús-vér egyéniségét. Ezen harmadik kapcsolatának pedig kettõs hozadéka van: valóságos, érzéki szexualitásával érett asszonnyá teszi Emmát. Olyanná, akinek át kellett mennie a szerelem technikai elsajátításán, akinek birtokába kellett vennie a "szeretõm van" élményének és helyzetének szellemi és lelki uralását, de aki alig hogy kitört e kapcsolatában a romantikus szentimentalizmus - Párizsban joghallgatónak készülõ diákkal folytatott - naiv hitébõl, új nehézségekkel szembesül: miközben a Rodolphe-fal folytatott viszonyban saját testiségének, asszonyi öntudatának és hatalmának tudatára ébredt, azon közben kellett rádöbbennie, hogy e férfi méltatlan szerelmére. Esze ágában sincs új életet kezdenie vele, nem szökteti meg, ahogyan ezt Emma szeretné. A nõ keserûen ébred rá, hogy Rodolphe, az "öntelt vidéki gavallér", aki hatalmában tartja õt, s ezt nem tudja megbocsátani neki. (Gyergyai, 1984, 465.)
A próbára tett, s a próbát ki nem állt kapcsolat ezért nem folytatható, ki kellett lépnie belõle. A kiútkeresés lehetõségét Léon újbóli feltûnése hozza magával. Jellemzõen a férj jámbor, sõt segítõ asszisztálásával, aki egyfelõl színházi páholyukba invitálja Léont, majd késõbb egyenesen arra biztatja Emmát, hogy visszajöhet az újabb elõadásra is. Immáron nélküle, akinek erre nincs ideje, de "Nem szabad haboznod, ha úgy érzed, hogy ez jó hatással van rád." Emma persze habozik, sõt beleszédül, hisz háromévi távollét után immáron érett nõként találkozik egykori - lelki - kedvesével. Érzi, tudja a veszélyét annak, hogy miután férje megcsalását kikísérletezte, s uralni vélheti az efféle házasságtörési szituációk kettõs életét, új alapról indulhat kapcsolatuk. Vergõdik, de nem tér ki a találkozás elõl. "Bovaryné, ahogy hallgatta, csak bámult az évek múlásán; ezek az újra feltûnõ dolgok mintegy kitágították a létét; mintha csak visszatért volna ezekhez az érzelmi végtelenségekhez; s idõnként halkan ismételte, s félig csukott szemhéjjal:
- Igen, igaz!... Igaz!... Igaz!..." (298.)
Ezek az ismét feltûnõ dolgok, tehát újra kitágították létét, s a nõ ezt várta e viszonytól, hogy végre teljes emberként élhet. "Soha egyetlen férfit sem látott még ennyire szépnek. Egész magatartásából elragadó nyíltság áradt." (300.) Olyasmi, amire mindig is vágyott, hogy értelmes társa lehessen valakinek, akinek van mit adnia, és akitõl van mit elsajátítania. A heti egyszeri, zongoratanulásnak álcázott légyott, mit adhatott? Azt, hogy elmerülhettek egymás birtoklásában. "Léon elõször élvezhette a választékos nõi ízlés kifejezhetetlen finomságait. Még sohase volt dolga ilyen ápolt nyelvezettel, ilyen szemérmes öltözködéssel, ilyen pihegõ galambra emlékeztetõ magatartással. Egyformán csodálta kedvese végletesen fellengzõ lelkét s szoknyájának a csipkéit. Nem csoda, hisz igazi nagyvilági hölgy, férjes asszony! Egyszóval tökéletes szeretõ!" (334.) A nõ számára ez azonban bizonytalanságokkal terhelt viszony maradt. Egymást birtokolták, de nem sokat adtak egymásnak. "Már nagyon is ismerték egymást, s nem érezték többet a birtoklás káprázatát, amely megszázszorozza a szerelem örömét. Emma éppúgy megcsömörlött, mint ahogy Léon is belefáradt. A házasságtörésben Emma újra megtalálta a házasélet minden ízetlenségét." (366.) Viszonyuk elerõtlenedése közben Emma félt, hogy Léon, mint minden férfi egyszer majd elhagyja, akkor, amikor nõsülni akar, hisz a férfiak mind gonoszak. Arra azonban már nem gondolt, hogy Léonnal megossza félelmeit, titkait. Arra, hogy intimitásukat a férjével vagy akár Léon -elõdjével, Rodolphe-fal való kapcsolatának átgondolásával, analizálásával és értékelésével mélyítse el. Arra sem igen, hogy milyen kölcsönös tevékenységformák tarthatnák õket össze. Hiányzott a feltétlen õszinteség összetartó dimenziója közülük. Kapcsolatuk kiüresedését csak késleltethette az ezernyi apró kis kedvesség, ajándék, amelyek saját világukat gazdagították. Együttléteik még így is idõleges kiemelkedést jelentettek, melyek elmúltával az asszony rögvest összetört, visszahullott a hétköznapokba. Az élet kis csacskaságainak, felszínes örömeinek feneketlen szélessége nem pótolhatta a mélység hiányát. Nem alakult és alakulhatott ki közöttük egymást gazdagító tartalmas kölcsönhatás mert egyiküknek sem volt társadalmi perspektívája, egyikük sem tudta a másikat magával vinni a hétköznapi életbe, lendületet adni a kisvárosi konvencionalitások elvetésén túlmenõ életnek. Csoporthoz, közösséghez tartozás hiányában erre nem volt sem terük, sem tervük.
Egyoldalú viszonyukban a kis segédjegyzõvel Emma saját eszközeként bánt. Ez az eszköz csak egyszer, éppen akkor mondott csõdöt, amikor a leg-nagyobb szükség lett volna rá: Emma eladósodásán kellett volna segítenie az uzsorás-kereskedõ Lheureux szorításában. Külsõ körülmény vet tehát véget nexusuknak. E próbatételt nemcsak Léon, hanem utóbb Rodolphe sem állja ki, amikor Emma tõle is három év után anyagi segítséget kér. Így mindkét szeretõje, az aktuális s a múltbeli egyaránt cserbenhagyja, s nem marad más számára, mint végzetébe rohanni. Nem Párizsba, a szimbolikus és valóságos városba, valós élethez, valós kapcsolatokhoz jut tehát, ahol emberségét, tettvágyát próbára tehetné, kitörhetne kora kisvárosi társadalmának unalmas, konvencionális légkörébõl, hanem a suiciditáshoz jut el. Rodolphe-fal is, de fõleg Léonnal való szenvedélyes, szertelen, de alapjában kielégítetlen viszonyának okát abban látjuk tehát, hogy az élet egyetlen - szexualitáson túlmutató, de abba belejátszó - szegmensét sem nyitják meg Emma számára kapcsolatai. Éppúgy elzárt maradt kapcsolataival mindenféle emberi, társadalmi közösségtõl, mint ahogy férje mellett is csak az otthon magánya jutott osztályrészéül.
Élettársainak utóélete igazolja tettét: egyikükkel sem lelhette meg a partikularitástól a nembeliséghez vezetõ utat. Léon megházasodott, segédjegyzõbõl közjegyzõ lett. Rodolphe folytatta birtokos nemesi életmódját. Charles, a férje pedig arra sem volt képes, hogy miután a véletlen a kezére játssza Emma szerelmi levelezését, felfogja, voltaképpen mi is történt, s ne bárgyú megbocsátással reagáljon. "Nem, higgye el, nem haragszom!" - mondja felszarvazójának, akire éppenséggel jó oka volna haragudnia. Gyermekükre, Berthe-re ez után az apa után 12 frank s 75 centime maradt, ami útiköltségre volt elég Yonville-bõl nagyanyja falujáig. Hogy aztán szegénységük - új idõk eljövetelét sejtetve - pamutfonógyári bérmunkásként kerestesse meg vele kenyerét.
Bovaryné emelkedni akart, de süllyedõ családban és stagnáló társadalmi közegben élte életét - ez Flaubert konstrukciója tehát. A kisszerûség velük maradt, ott maradt Yonville-ben, az idõk végezetéig. Bovaryné sem tudott belõle kitörni, de azzal, hogy szabadabb és szebb életre tört, mégiscsak túlélte önmagát: sorsa az akaró, cselekvõ, szenvedõ nõ példáját mutatja fel, aki nem adja alább a teljes élet igényénél. Ahogy távolodtunk és távolodunk korától és társadalmától, úgy vesszük egyre inkább észre - a próza legnagyobb mesterének, a leghibátlanabb francia írónak (Szerb Antal, 1958:567) - e remekmûvében annak legfontosabb jelentésrétegét. Azt, hogy a szabad, tartalmas szerelem felemelõ, a földhözragadt végességbõl a végtelenbe, a partikularitásból a nembeliségbe kell, hogy emeljen. Madame Bovary-nak bukott nõvé kellett válnia ahhoz, hogy ezt az egyetemes mértéket tudomásunkra hozhassa.
Éppen fordítva van tehát, mint ahogy a bovarizmus filozófusa, Jules de Gaultier és a vele azonosan értékelõ Dobossy László teszik (1963:189), amikor Emmában azt a pusztító hajlamot láttatják, amely "hitvány környezetébe tévedve, olthatatlan romantikus nosztalgiát hordoz magában valami más után, aminek elérésére nincsen képessége, sem ereje; (bovarizmus az), hogy másnak képzeljük magunkat, mint amik vagyunk vagy lehetünk".
Ezt az álláspontot cáfolandó éljünk az ellentétjébõl való következtetés módszerével. Semmit sem mutatna fel ugyanis Bovaryné sorsa, ha kisiklott élete során nem tiltakoznék és keresne új utakat, hanem belesimulna a Charles és Yonville teremtette viszonyokba. Ezért a nyárspolgár átlagtípusaival (Charles, Homais patikus stb.) szemben Flaubert Emma esetében a típusalkotás eltérõ módszerével élt: lényegtípust teremtett. Olyat, aki egyetemesebb, jövõbeli problémát is hordoz aktuális emberi-társadalmi környezeténél.
Guy de Maupassant erõteljesen mutatott rá a típusalkotás jelentõségére a -mûben "A Bovaryné-ban minden alak külön típus, vagyis végsõ összefogla-lása egész sor, ugyanazon intellektuális rendbe tartozó lénynek. A falusi orvos, a vi-déki ábrándozó nõ, a Prudhomme fajta gyógyszerész, a plébános, a szeretõk, sõt az összes mellékfigurák is, -valamennyien típusok, annál is inkább erõteljesen kidomborodó vonásokkal, mivel bennük azonos természetû -meg-figyelések tömege préselõdik össze s a valószínûségnek annál is nagyobb -fokával, mivel a maguk osztályá-nak -valóságos mintapéldányai." (1997:19-20.)
Azt azonban nem vette figyelembe, hogy Emma éppen nem a kor átlag-típusát képviseli, amikor nem alkalmazkodik, hanem a maga módján próbál kitörni. Nem megfigyelésen ala-puló mintapéldány, hanem írói probléma-érzékenységgel, ráérzéssel teremtett -típus. Szerintünk Bovaryné a nõt mint olyat személyesíti meg, aki eszménye felé, a szerelemben és a szerelem által való felemelkedés felé törekszik. Lényegtípus, mert hordozza az emancipálódó nõi létforma keresésének problémáját, aminek csak elvont lehetõsége és vágya volt meg életkörülményeiben. Személyisége egyediségében, szertelenségében és vágyakozásaiban így megszüntetve-megõrzõdik a lényén túlmutató általánosabb problematika: a nõk férfiakhoz és a világhoz való, teljességet nélkülözõ aszimmetrikus -viszonya.
Bovaryné a partikuláris egyén problémáiból az emberi nem öntudatának, a tartalmas szerelem öntudatának problémájához jut el, azon keresztül, hogy léte és személyisége összeütközésbe kerül kora társadalmának viszonyaival. Személyiségének vonásai, "szerelem panteizmusa" - s szomorú sorsú ember az, akinek e szakasz kimarad az életébõl - ellentétbe kerül a fennálló viszonyok hordozta érvényes elvárásokkal, mert alapvetõ orientációjában újítást hordoz. Problémáit nem tudja és nem is akarja racionálisan - sem tradicionálisan (a hûségben letöltött unalmas élet biztonsága), sem célracionálisan (a fenyegetõ következmények elhárításának alkalmazkodó gesztusával) - megoldani, lévén, hogy számára a szerelem értékracionális képzõdmény. A boldogságkeresés materiális értéketikája jegyében ezt vállalja, ezt mutatja fel. Tragikuma abban is áll - hogy Balzacot idézzük - "hogy a társadalomban, szemben az állatvilággal, a nõ nem mindig mutatkozik a hím nõstényének". Ez pedig - ott és akkor, és nemcsak ott és nemcsak akkor - épp elég ok volt ahhoz, hogy kapcsolatainak dinamikája a világból való kilépéshez vezesse el.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Dobossy László, 1963, A francia irodalom története II. kötet, Gondolat, Budapest
Gustave Flaubert, 1984, Bovaryné. Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta: Gyergyai Albert, Európa
1968, Flaubert levelei, Gondolat, Budapest
Gyergyai Albert, 1984, Utószó, in.: Bovaryné. Európa, Budapest
1975, Világirodalmi Lexikon (Flaubert címszó) Akadémia (197-201)
Lukács György, 1965, Az esztétikum sajátossága I. Akadémia, Budapest
Guy de Maupassant, 1997, Gustave Flaubert (Ford.: Tóth Árpád), Palatinus, Budapest
Claude Roy, 1958, Klasszikusok társaságában (Ford.: Bajomi Lázár Endre), Európa, Budapest
Ernest Seilliére, Le romantisme des réalistes. Deuxiéme édition, Paris, Librairie Plon
Szávai János, 1989, Nagy francia regények, Tankönyvkiadó, Budapest
Szerb Antal, 1958, A világirodalom története, Bibliotheca, második kiadás, Budapest
BERNÁTH LÁSZLÓ
Tragédiák a színpadon
1.
Kevés szellemesebb, eredetibb Tragédia-elõadást láttam, mit amikor az embernagyságú bábfigurák darabokra hullottak és szóródtak szét a színpadon. Garas Dezsõ rendezte Az ember tragédiáját a Bábszínház nem túl tágas játékterére, ahol - térdelve a félméteres figurák között - egykor maga is fellépett, az ugyancsak maga által rendezett Vihar -elõdásában. Valószínûleg akkor fedezte fel magának a különleges mûfaj lehetõségeit - és báját. Azt a lehetõséget mindenekelõtt, hogy ez nem kizárólag gyermekmûfaj, mint sokan, sokáig hitték. (Szilágyi Dezsõ a Bábszínház legendás igazgatójaként, sok évtizeden át bizonyította ezt jobbnál jobb felnõttelõ-adásokkal.) Másrészt felfedezhette Garas azt a hallatlan rugalmasságot, képlékenységet, s az ezzel járó absztrakciós emelkedettséget, filozófiai hajlamot, amellyel ez a színházi forma rendelkezik, az élõ színházzal szemben. Amit egy drámaíró fantáziája csak ki tud találni - s azt is, amit nem tud, de a gyakorlott rendezõk igen -, azt természetesen, utánozhatatlanul könnyedén és szellemesen meg tudja oldani a báb-játék. S ebben az absztrakció, az elvonatkoztatás mozzanata nagyon fontos. Talán nem véletlen, hogy a kínai és a -japán színház eleve bábszerû figurákkal jeleníti meg jelkép erejû történeteit. Amint hogy a görög színház maszkjai is elvont jelzései voltak a fiatalságnak, öregségnek, vidámságnak, szomorúságnak. S a megemelt talpú cipõ, a kothornusz sem igen volt alkalmas arra, hogy a színészek természetesen, naturalisztikusan mozogjanak a játéktéren.
Aztán jött a középkor elsõsorban vallásos színjátszása, amikor, ha maszkban nem is, de sok kellékkel felszerelve jelentek meg az ördögök és angyalok a színen, ami ugyancsak megosztott volt. Alul a pokolban hancúroztak az ördögök, hogy maguk közé rántsák le a középsõ színpadon tébláboló embert. A felsõ színpadról viszont idõnként angyalok szálltak le hogy megmentsék, legalább az ember lelkét.
A középkor, majd az újkor színjátéka azután rohamléptekkel közeledett a naturális valósághoz, hogy csúcspontján, a 19. században, a németországi -Meiningenben már addig nem játszottak el egy történelmi témájú darabot, amíg nem találták meg - vagy csináltatták meg - az eredeti kardokat, páncélokat, ruhákat és egyéb kellékeket.
Ám éppen Németországból indult el a 20. században az ellenkezõ elõjelû hullám is, Bertolt Brecht jóvoltából. Aki elõször is felfedezte a maga számára a keleti színjátszás hagyományait, több darabjában álarcot is rakatott szereplõi-re, de még ez sem volt elég, feliratokat mutogatott a nézõknek, hogy elidegenítse õket a mesétõl és érzékeltesse, hogy a történet egyedisége mögött milyen mélyebb összefüggéseket lehet felfedezni.
Mindezek - jól tudom - közismert színháztörténeti tények, és csak azért vállalkoztam felidézésükre, hogy érzékeltessem: a bábszínház vagy az ahhoz közelítõ játékmodor, valójában a leg-õsibb dramatikus forma. Egyáltalában nem gyerekjáték - ha jól csinálják -, ahogy pedig még ma is a közvélemény jelentõs része feltételezi.2.
Garas Tragédiája, tragédiaértelmezése jó példa arra, hogy mi mindenre alkalmas ez az õsi forma. Az 1999-2000-es színiévad bõvelkedett Tragédia-felújításokban, de talán a legeredetibb, leg-sokoldalúbb elõadás éppen a Bábszín-házé volt.
S a sokoldalúság nemcsak azt jelenti - ami szintén igaz -, hogy Garas felhasználta a bábjáték minden lehetséges elemét. Nyitott színpadon, tehát paraván nélkül játszották végig az elõadást, Ádám, Éva és Lucifer személyében élõ színészekkel. Ugyanakkor emberméretû bábokon kívül használtak kisméretû kesztyûs bábukat is, meg felülrõl mozgatott marionettfigurákat is és minden elképzelhetõ ötletet, trükköt amit ezen a színpadon megvalósítani lehet. A sokoldalúság azonban nem, vagy elsõsorban nem a játékelemekre, hanem az elõadás filozófiájára értendõ. Például az az ötlet, hogy nemcsak a szemünk elõtt szétesõ nagyalakú bábok, hanem minden szín lejátszott figurái, tárgyai ott maradnak a szín két oldalán, ha úgy tetszik: "a történelem szemétdombjára vetve", felemelõ és alávaló emlékeket egyaránt. Lucifer itt nehezen gyõz, illetve természetesen végül nem õ gyõz, de Ádám és Éva nem csupán a végén, az új ember születésének ígéretével fordít hátat a sértõdött Lucifernek, hanem végig, a racionális érvek ellenében, elsõsorban az érzelmeikre hallgatnak, ami állandóan dühbe gurítja az ördögöt.
A legeredetibb újdonsága az elõ-adásnak azonban: a humora. Ami egyrészt idézi a bábjátékban mindig ott rejlõ affinitást a humor iránt, másrészrõl megmutatja, hogy Madách Imre e - meggyõzõdésem szerint világirodalmi mércével mérhetõ - remekét, s ezáltal az emberiség történetét, így is lehet szemlélni. Megbocsátó, elnézõ, de azért kedvesen gúnyos humorral. Amikor kiderül, hogy a "nagy célok" milyen kicsik - s ezt a bábok, kellékek mérete is jelezheti -, hogy a pátosz, az érzelmesség gyakran milyen komikus gellert kap a racionális tényeken, hogy az ember inkább esendõ, mint hõs -állatfajtája a természetnek.
Lehet vitatkozni Garas Dezsõ fel-fogásán, elutasítani ezt vagy azt a vélekedését az emberrõl és a történelemrõl, csak azon nem lehet vitatkozni, hogy õ ilyennek látja a Tragédiát, benne, általa az emberi faj múltját, jelenét s nyilván egy kicsit a jövõjét is. S mindezt, a véleményét, nagyon eredeti (báb)színházi nyelven adja elõ.3.
Hogy Az ember tragédiája a magyar -drámairodalom egyetlen (mert a Bánk bánt nem érzem annak) klasszikusa, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az értelmezési lehetõségek igen-igen széles skálájára adott lehetõséget idehaza és már külföldön is. Életem színházbajáró-szerencséje, hogy ezek közül jó néhányat magam is láthattam. S ha már a külföldiekrõl beszéltem, szeretném mindjárt egy tartui elõadással kezdeni. Pestre is elhozták az észt színészek a kitûnõ produkciót, aminek az volt az egyik érdekessége, hogy minden konvenció, a darab hazai elõadásaira rakódott hagyomány nélkül, mondhatnám: õszinte rácsodálkozással nyúltak a drámához. Ami az észt-magyar-finnugor nyelvrokonság miatt még valami külön pátoszt is kapott Tartuban, ahol magam is megnézhettem az elõadást, mint a "nagy testvér" most felfedezett remekmûvét.
Ennek a tartui Tragédiának, két évtizednél is nagyobb távlatból felidézve, számomra az volt az igazi érdekessége, hogy benne Lucifernek nem volt olyan meghatározó szerepe, mint hazai színpadjainkon. Természetesen ott volt õ is mindenütt a színen, elmondta a teljes szövegét, ahol kellett. Új utakra vezette mindig Ádámot, de mégis valahogy háttérfigura maradt. Pontosabban: csak olyan volt, mintha Ádám kifejezetten belsõ, lélektani, vagy ha úgy tetszik skizofrén másik énje lenne. A dráma igazán Ádámban zajlott: mindig nekirugaszkodott az új, humanista hiteknek, de mintha belsõ, rosszabbik énje kételkedett volna a gyõzelem lehetõségében és bizonyította a legszebb hitek megcsúfolásának fordulatait. Mióta a tartui Tragédiát láttam, él bennem egy kritikushoz nem illõ, inkább rendezõi elképzelés: el kellene egyszer úgy -játszani a Tragédiát, hogy Ádám és Lucifer maszkban, külsejében azonosak, vagy csak apró jelzés figyelmeztet arra, mint az ikreknél, hogy melyik másik. Ez a megoldás annál indokoltabb lehet, mert végsõ soron Madách lelke belsõ hitét és kételyeit testesítette meg a két személyben. (Az sem lenne túlzás, ha a két férfi fõszereplõ az általunk ismert szakállas Madách-portré fejét viselné.)
Egy másik kitûnõ külföldi elõadást a minszki színház mutatott be Budapesten is. Ennek részben a díszlet volt az érdekessége: nyers faépítmények között mozogtak végig a szereplõk, ami a Tragédiát olyanná tette, mintha a finn Kalevala egy sajátos variációját adnák elõ, tehát az elsõ emberpárt valahol északon látnánk viszont. (Amint hogy van is a drámában eszkimó szín.)
A másik érdekessége ennek az elõ-adásnak az atléta termetû Ádám volt, mintha egy Adonisz járkált volna a színen, macsós férfiassággal, akinek elsõrendûen fontos dolga, hogy megvédje Évát, az esendõ nõt. Konfliktusai is rendszerint éppen abból adódnak, hogy úgy érzi: van hivatása, megmenteni az emberiség jövõjét, de minduntalan lehúzza, visszahúzza a családi kötelék. Mintha csak egy vezetõ menedzser lenne - a bemutató idején ugyan még nem volt divatban ez a szó -, akinek egy, a munkája iránt nem nagyon érdeklõdõ felesége van odahaza. S ki tagadhatná, hogy ez is benne van Madách remekében.
Az itthon látott nyolc vagy tíz Tragédia-rendezés közül, most csak azt az egyet szeretném felidézni, amit Miskolcon láttam, és soha nem is került fel a fõvárosba. Ennek az elõadásnak a díszlet volt a mindent meghatározó, legfontosabb leleménye. (Wegenast Róbert volt a tervezõ, míg majdnem érdektelen a rendezõ neve és a színészek is inkább elfogadhatóan jók, semmintha kiválóak lettek volna.) A fekete körfüggöny elõtt a színpad teljesen csupasz volt. Illetve, a körforgó mintegy háromnegyedére ráépült egy fokozatosan, csigavonalban, mintegy másfél-két méterre emelkedõ rámpa. A színek különbözõ történelmi korát a zsinórpadlásról leeresztett egy-egy jellemzõ kép jelképezte csupán. (Egy piramis, egy görög váza rajza és így tovább.)
A színpad alapszintjén kezdõdött a játék, az angyalok természetesen a rámpa legmagasabb részén álltak és dicsérték az Urat, és amikor az emberpárt kiûzik a Paradicsomból, akkor Ádám, kicsit majomszerû mozgással, erõsen hajlott háttal, elindul az alatta megmozduló rámpán fölfelé. Valójában egy helyben jár, de mindig magasabbra ér, és mire felér a csúcsra: kiegyenesedik, ember lesz belõle. Lám, ez benne sincs a Tragédiában, de nagyon szervesen illeszkedett a szövegbe a gondolat, hogy a Paradicsomban még állatként vegetáló lény a kiûzetés kényszerébõl válik emberré. S ez csak egyetlen példája a forgószínpad és rajta az emelkedõ rámpa zseniális felhasználásának.
Ez volt gondolatilag a legmélyebb, legfilozofikusabb Tragédia-elõadás, amit valaha láttam, mert ez a csupasz közeg nem is lett volna másra alkalmas, mint hogy a szöveg, a szövegben megtestesülõ gondolatok, a legtisztábban érvényesüljenek. Éljenek, s ne egy unalmas, professzoros elõadás fordulatai maradjanak. Több mint harminc éve láttam ezt az -elõadást, sok részlete mégis, ma is elevenen él az emlékezetemben.4.
Szándékosan idéztem fel utoljára ezt a miskolci elõadást, mert az idei évadban apparátusában, létszámában, költségeiben, igényében legnagyobb szabású Tragédia-elõadás született, nevéhez illõen, a Madách Színházban, miután majd kétesztendõs átépítés után ismét használatba adták az épületet.
Kerényi Imre igazgató rendezését a bemutató idején a kritika eléggé elmarasztalta. S az "elmarasztalta" nem is a legpontosabb kifejezés, mert akadt bíráló, aki egyenesen a földbe döngölte Az ember drogériája címû írásában. De azok a kritikusok is, akik nem írtak róla, magánbeszélgetéseikben fanyalogva beszéltek róla. (Néha az az ember benyomása, hogy egynémely nagy tekintélyû kritikus megnyilatkozása után, mintha sokan nem is mernének más véleményt megfogalmazni. Ez persze némileg rosszindulatú feltételezés, de nem hiszem, hogy minden alapot nélkülöz.)
Ezek után talán nem meglepõ, ha a Madách Színház Madách-elõadásáról az a véleményem, hogy általában jónak, helyenként kifejezetten jónak, némely pillanatában valóban kisszerûnek, oda nem illõ elemei miatt zavarosnak éreztem. Az egész azonban kifejezetten tetszett, éppen mert a miskolcival ellentétben talán ez a leglátványosabb Tragédia-elõadás, amit valaha rendeztek. S ezek a látványelemek éppen úgy részei az eredeti drámának, mint a történelmi ívû filozófiai gondolatok. (S hol legyen igazán látványos egy elõadás, ha nem a körúti, musicalekhez szoktatott nézõk színházában?)
S valószínûleg nem igaz az, amit egy ideig magam is elhittem, hiszen oly sokan, tekintélyes irodalmárok is ezt ismételgették, azt ugyanis, hogy Madách a darab írása idején nem is számolt azzal, hogy ezt valaha elõadják. Ezért írt bele olyan látványelemeket, mint mondjuk az utazás a világûrben a Föld szellemének felügyelete alatt húzódó határokig. (Madách - és ezt könyvtára címjegyzéke is igazolja - valószínûleg tudott a Föld gravitációs terérõl és arról is, hogy milyen erõ kellene, hogy valaki, valami elhagyja ezt a vonzásteret.) S az sem lehetett ismeretlen elõtte, hogy mondjuk a vásári bûvészek hogyan tudnak tárgyakat átváltoztatni a tenyerükben, mint ahogy ez a londoni színben történik.
De nem is az a lényeg, hogy Madách milyen fizikai vagy egyéb ismeretekkel rendelkezett, hanem két sokkal fontosabb körülmény. Az egyik: nincs olyan író, drámaszerzõ, aki ne gondolna arra, hogy az általa megálmodott, papírra vetett mûvet szeretné színpadon látni. S a másik: azok a "csodák", trükkök, látványosságok, amelyekkel valóban tele van a Tragédia, már régen mind megvalósíthatóak voltak a korabeli színpadokon. Képletesen persze, de a színház vonzerejét századokon át az is adta, hogy ott ilyen csodákat láthatott a közönség. Nem kis részük valószínûleg éppen azért járt színházba, hogy ilyen rendkívüli elõ és feltûnésekkel, átalakulásokkal, rémségeket idézõ és kinevetésre alkalmas pillanatokkal találkozzon. S erre a színpadtechnika, igaz primitív módon, primitív eszközökkel, de már szinte a görögök óta alkalmas volt.
Madách tehát egész biztosan számított arra, hogy az õ darabját valamikor bemutatják, méghozzá azokkal a látványelemekkel, amiket õ beleírt a Tragédiába. Majdnem mostanáig hiába várt volna erre. Mert kétségtelen, hogy a polgári színház egyetlen lebontott szobafalával és ebbõl következõ naturalizmusával, játékmodorával igyekezett elfelejteni, vagy legalábbis jelentéktelenné tenni ezeket a látványelemeket, hogy szavakban, dialógusokban megjelenõ dráma éljen csupán. Mint tették ezt oly kiválóan Miskolcon.
S tehette ezt jogosan, mert ez is Madách. Meg az is, amit most a Madách Színházban tettek vele. Kinyitották hátrafelé a színpadot a hátsó faláig. Van -forgó is, amire - egyebek között - ráül-tetett a rendezõ egy élõ zenekart, de itt van végig az a kunyhó is, ahol a Paradicsomból kiûzött emberpár lakik, ahol Ádám végigálmodja az emberiség történetét. S vannak kerengõ bolygók és minden, ami csak elképzelhetõ az író szövege alapján. Sõt, annál több is. Az "Úr hangját" ugyan már több rendezõ a színen is látható színész szájába adta, ám itt most nem is a zsinórpadlásról, hanem nézõtér -fölötti csillár helyérõl ereszkedik le Huszti Péter, mint Atyaúristen. Amivel csak két baj van. Az egyik, hogy a nézõtér amúgy "nem játszik" máskor, így pedig, egyetlen jelenet erejéig, ennek nincs értelme. Mint ahogy annak sem, hogy az utolsó színen hátul egy óriási blondel képkeretben lebegjen Huszti mint az Úr. Ráadásul kis sapkával a fején és szemüveggel, mintha csak õ lenne Piusz pápa. Egy-null a fanyalgók javára. S persze az sem éppen ízléses ötlet, hogy a római szín orgiájához a zenekar az O sole miót játssza, mire csokornyakkendõs -pincérek hada revüt táncol. Arról nem is beszélve, hogy a haláltánccal végzõdõ londoni színhez, ahol csak Éva lépi által a halál sírgödrét, hogyan illik a "Londonban sej, van számos utca..." dallama. Szóval van mit kifogásolni bõven ebben az elõadásban, de azt például jogtalan vitatni, hogy Ádámot és Évát három, különbözõ életkorú színészpár jeleníti meg, mert Ádám öregedésérõl szó esik a szövegben is.
Lehet, hogy a legtöbb kritikus által látott premieren még nem volt a legjobb formájában a Lucifert játszó Mácsai Pál, az általam látott, már sokadik elõadáson viszont (havonta csak egyszer játsszák, gondolom, a nagy költségek miatt) kiváló volt. A látvány mellett azt a gondolatot hangsúlyozta, mint egy közülünk a 21. századból érkezett rezonõr, hogy az emberiség mindig gyermeki ártatlansággal választ új hiteket, hogy aztán visszájára forduljon és szörnyû terror, kínzás, halál legyen a hitek formalizált textusaiból. S azt talán mondanom sem kell, hogy a ma élõ generációk tagjai közül oly sokan, a 20. századi hitek, illúziók és szörnyû illúzióvesztések kegyetlen élményeit élték meg, s éppen ezért ez mennyire aktuális a 21. század elején is.
Az elõadás egésze tehát jó, látványos, érdekes s - talán a Bábszínház hatása, vagy inkább a kor igényének megfelelõen - humora is van. Minden szín elõtt a zenekari árok környékérõl elõbukkan egy 5-6 éves forma kisfiú és kislány, akik Karinthy Frigyes Madách-paródiáját, Az emberke tragédiáját mondják fel kedvesen, bájosan, ahogy azt Karinthy megírta Ádámkáról és Évikérõl. Nem kell, nem is lehet nevetni ezeken a bukolikus verssorokon, csak éppen idézõjelbe teszik mindazt, ami ezután az adott színben bekövetkezik. S ettõl az idézõjeltõl valahogy még jobban érzékeljük a nézõtéren, hogy igen, ez a mi, mai Tragédiánk.
MÛHELY
DEMÉNY MÁRIA
A minden-egész eltörött
Történelmi sorsfordulók elõtt, társadal-mi válságok korában természetesnek -tûnik, hogy az életérzések és az élet-élmények a válság kifejezõdései. A történelem tanúsága szerint eme életérzéshalmazba elõbb-utóbb valami reménykedõ várakozás vegyül; valami homályos jövõkép fel-felvillan. Ha a megélt, átélt világ filozófiává testesül, elvárható, hogy ne csak a múltból kibontakozó, folyamatosan múló jelent ragadja meg, hanem a végtelennek tûnõ, folyamatos jövõ felé is irányuljon. Vagyis nem egyszerûen válság-"letapogató", hanem átgondolt, átfogó, koherens, a jövõ felé mutató és azt szolgáló filozófiára volna szükség. Az ember minél mélyebben éli meg a válságot, személyes feloldhatatlan és megoldhatatlan élethelyzeteit, annál inkább rákényszerül partikularitása átlépésére és a látómezõ kiszélesítésére, a totalitás lépésrõl lépésre történõ megkonstruálására, a Világegész "megostromlására". Válságban válságon túli filozófiáért érdemes fáradozni. Ezzel szemben a "minden egész széttörött" élménye, az itt valami megváltozott felismerése, az ideológia-ellenesség különbözõ formáit tenyésztette ki. Legismertebb és leghangosabb változata: a posztmodern. Ez a több mint egy század különbség ellenére is A délibábok hõsé-vel rokonítható életérzés a kiábrándultság, a reménytelenség megfogalmazódása. (A rokonság akkor is fellelhetõ, ha a posztmodern nem Magyarországon született meg.) A nagy történelem elzúgott, a nagy ábránd vagy ábrándok - mivel megvalósíthatatlannak bizonyultak - elvesztek. Egy illúziómentes világban szemléli magát az ember (helyesen: az egyén), keresi a helyét és cselekszik, mert cselekedni kénytelen egy "jobb", egy "igazabb" jövõbe vetett hit vagy megalapozott remény nélkül.
A felvilágosodásból sarjadó, a nagy francia forradalom után kiteljesedõ történetfilozófiák a történelmet folyamatos haladásként tételezték. Tehették ezt azért, mert a társadalom mozgásában törvényszerûségeket fedeztek fel. A végbemenõ változások kauzálisak és a folyamatoknak meghatározott irányuk van. Ez a határozott irányú változás: a fejlõdés. Ezt a historicista felfogást kérdõjelezi meg a posztmodern. A nagy társadalmi-történelmi tervek összeomlottak, az általuk kirajzolt horizontok eltûntek. Az "utána vannak", a "magunk mögött hagytuk" életérzés belenyugvásos "racionalizmusa" ez. Mintha azt mondanák: mi már felnõttünk. Túl vagyunk a mesékbõl táplálkozó gyerekkoron, túl a kamaszkori eszményképeken, a "világot megrengetõ" ifjonti tenni akaráson, a hõsök adta mércén, a "mindenséggel mérd magad" elérhetetlen parancsán. (Úgy látszik, e József Attila-i parancs mélyen tudatunkba vésõdött.) Erõsíti ezt az életérzést az a felismerés is, hogy az európai fejlõdés és az, amit európai univerzáliáknak neveznek, nem egyetemes, hanem csak partikuláris. Ebbõl logikusan következik, hogy a társadalmak heterogén világok, amelyek tér- és idõbeliségek sokféleségén alapulnak. Ha ez így van, akkor ebbõl két dolog is adódik: egyfajta relativizmus és a közösségi tudattal szemben saját esetlegességünk újrafelfedezése és megélése. (Az ember esetlegességének tudatosulása sokkal inkább a nem-szabadság, mint a szabadság állapotából fakad.) A szabadság fontossága és megélésére való törekvés azonban vitathatatlan: ezért kerül elõtérbe a mûvészet és a mûvészet autonómiája, illetve az etika mint fo-gódzók, mint az emberi lét alappillérei.
Próbáljuk végiggondolni a posztmodern felfogás vagy életérzés néhány említett vonását. Mit is jelent a társadalmi fejlõdés megkérdõjelezése? Nehéz volna igazolni, hogy a társadalmi, amely a biológiai lét szerves folytatása, elvesztené az evolúciós képességét. Ez akkor is problematikus, ha figyelembe vesszük, hogy a társadalom struktúrája számos olyan elemet, jellegzetességet tartalmaz, amelyekkel a biológiai nem rendelkezik. Ezen új elemek viszont (pl. munka, emberi tevékenységek és ismeretek felhalmozása, átadása és objektivációja stb.) éppen a fejlõdésre való képességet erõsítik. A társadalom kialakulásától a megszervezõdés más és más módját mutató nagy társadalmi korszakok, amelyek szervesen és törvényszerûen egymásból keletkeztek és bontakoztak ki, nemigen értelmezhetõek másként mint fejlõdés. Külön gondot a jelen világunk okoz: a szocializmusnak a versenyben való alulmaradása, majd bukása. Ezt az egyik jellegzetes felfogás könnyedén megoldja: a szocializmus (nyugati szóhasználat szerint kommunizmus, keleti terminológia szerint a "létezõ", "létezett" szocializmus) zsák-utca, a szerves "fejlõdés" megszakadása, erõszakos megszakítása. Szükségképpen a feladat csakis a "szerves fejlõdéshez" való visszatérés lehet. (Ezt a véleményt nemcsak a posztmodernek közül sokan, de mások is vallják.) Az evidenciaként kezelt, szinte megdönthetetlen axiómát a különbözõ irányból jövõ, felerõsödött pragmatizmus egyik része szelíden-szolidan, szégyenlõsen, kicsit rezignáltan mondja ki, miközben a másik része diadalittasan harsogja. Eme "evidencia" mögött egy profán konklúzió is meghúzódik, természetesen a baloldali gondolkodás révén: az emberiség jobb jövõjébe vetett hit eliminálódott. Ezt mutatja az ész optimizmusa és az "ész trónfosztása" közti belháború. Ezt igazolja a nagy hármas eszmény - a szabadság, egyenlõség, testvériség - ellentmondásainak feltárása, majd pedig gyakorlati megvalósíthatósága iránti kétely. Ezt bizonyítja az elmélet és a praxis közti viszony több-oldalú vizsgálata, hogy csak a legfontosabbakat és legjellegzetesebbeket említsük. Ez a kikínlódott, megkínlódott kelepcébe jutás: a "valami után" levés.
Mindkét felfogással szemben számos ellenvetés tehetõ. A kapitalizmus és a szocializmus olyan eltérõ értékrend és célkitûzés (elvi absztraktumaiban), amibõl következõen nincs közöttük valóságos átjárás. Kölcsönösen tagadják, kölcsönösen kizárják egymást. Az egyik kollektivista, a másik individualista; más társadalom- és emberszemlélettel. A szocializmust természetesen lehet zsákutcának tekinteni mint megvalósultat, mint gyakorlatot. Lehet elvi megfontolásból egyszer s mindenkor utópiává degradálni. Ez azonban azzal jár, hogy a lehetõ legpesszimistább és legszörnyûbb ítéletet mondjuk ki az emberiségrõl.
A társadalom antihistoricista megközelítése azt jelenti, hogy létezik a történelem nélküli történelem. Másképp kifejezve: a társadalom úgy mozog, hogy lényegében sehová sem megy. Szolidabban fogalmazva: a társadalomnak nem történelme, hanem kronológiája van. A társadalom egész mozgása valami végtelen jelenidejûséggé lesz. A társadalom valódi idõbeliségét történetisége adja, az a mozgástartalom, amely valahonnan valahová tart. Így szakaszokat ad és szakaszokat különít el; ezek a különbözõségek adják meg a tartalmat és töltik meg az idõt. Ugyanakkor a múltat, jelent és jövõt illetõen, ha van valami "szilárdság", akkor az a folyamatosság, a folyamatos átalakulás, a folyamatos mássá-levés. Az újabb és újabb lehetõségek benne rejtõzködése, néhány elem fokozatos, szinte észrevétlen megizmosodása, kibontakozása, kiteljesedése, megvalósulása.
A jelen természetesen mindig valami után van. Az "utána-lenni" érzését és tudatosulását felerõsíti, ha ez egy korszakhatár, ha ez egy történelmi "cezúra". De a jelen legalább annyira valami elõtt van. A "valami után" és a "valami után"-levés érzülete azonban egy kicsit mindig csalóka. A múlt számos elemének megmaradása, átformálása, jelenvalóvá válása, jelenné ötvözõdése bekövetkezik mind objektív folyamatként, mind pedig életszerûségében élményként, átéltségében is megmaradóként. A jelen ezért mindig a múlt, a jelen ezért mindig a jövõ. Ebbõl pedig sokkal inkább az következik, hogy ha valami bizonytalan mint meghatározás, akkor az éppen a jelen. Talán ebben az értelemben legkevésbé a jelen létezik. Természetesen a folyamatos idõnek minden pontja, minden egysége, mozzanata, része jelen. Ilyen megközelítésben a jelen végtelen folyamatossága, a jelen levése, a folyamatos jelen levése. Bizonyosság a folyamatos levés. Ez a folyamatos levés a "végtelen" jövõ.
A "valami után" lenni érzülete, állapota természetesen származhat abból a felismerésbõl, hogy a társadalom mozgásának egy szakasza lezárult (egyesek szerint egyszer s mindenkoron). Ettõl kezdve a világot más szemmel kell nézni, új életstratégia, más világszemlélet szükségeltetik. Nehéz feledni, hogy a szubjektum által megélt társadalmi mozgás az õ élete, ahol valahogyan viszonyulnia, törekvése szerint otthonosan mozognia kell. Ha az individuum élete folyamán a társadalom mozgásában olyan lényeges változás következik be, mely áthatja életviszonyainak egészét, behatol az élet minden szférájába, akkor különös kényszerrel merül fel egy újfajta viszonyulás. A szubjektum által megélt történelmi-társadalmi idõ nem egy az állomások végtelen sorában, hanem az egyetlen. Ez adja a tragikumát, és a rendelkezésre álló idõvel való bánni tudás kényszere teszi lehetõvé a megoldás keresését, valamilyen társadalomszemlélet kiformálását és valamilyen élhetõ életstratégia kimunkálását. A posztmodern életérzés és társadalmi látásmód (minden különbség ellenére) a "kelepce-lét", a "kelepcében levés" megélése, felismerése és tudatosítása. A "kelepce-lét" is élet, élni mégis kell valahogy: a vergõdésbõl a hogyan lehet -kerekedik felül. Megkeresi a szabadságot vagy a szabadságnak látszó bûvös köröket. Legkézenfekvõbbnek a mûvészet és a szabad alkotás világa, világai látszanak. (József Attilával szólva: "képzelhetsz egy kis szabadságot".) Talán ezért verbuválódik elsõsorban a mûvészetekben, a mûvészetekhez közelálló területeken tevékenykedõ emberek körébõl a posztmodern-hívõk tábora. (A divatot meglovagolók körei csak az etikai térkép színfoltjai.)
Ez a képzelt és valóságos szabadság egységének körében, köreiben munkálkodó emberek valódi individuummá válásának fõ színtere; ahol otthonosságra találnak, viszonylag otthonosan mozognak. Ha emellett a demokrácia (divatosan jelzõ nélkül) viszonylag elég széles körû abból a szempontból, hogy szabadon kifejthesse gondolatait, nézeteit, akkor úgy érzi, hogy egészen élhetõ életet él. Ami egy kicsit mindezt zavarja, az a társadalom egészének összállapota, különösen a szegényebb néprétegek helyzete; a munkanélküliség, az utcán hálás stb. A lelkiismeretnyugtató - tompító - altató válasz erre: a szolidaritás. Ja, hogy emlékezetünkbe véssük, ezek az emberek javarészt baloldaliak, ennek megfelelõ értékrenddel, vagy baloldali liberális elkötelezettséggel.
Az individuum társadalmiságának van egy kitüntetett területe: az etika. Lehet, hogy az élhetõ élet fogalomvilágába ez logikusan beletartozik, hiszen emberi magatartásokról, viselkedési módokról van szó, amelyek könnyíthetik vagy nehezíthetik a leghétköznapibb létezésünket is. Mégis valahogy úgy tûnik, hogy minden gondolatmenet, kérdésfeltevés, elemzés végül az esztétikum szférájába és az etikába fut. Végsõ eredményként mindkettõ a társadalmi lét egésze fölött lebegõ, önálló, elkülönült világ. Mintha az univerzum vagy a társadalom totalitása helyett az esztétikum és az etika totalitása kerülne. (Minden bizonnyal már csak azért sem tekinthetõ a posztmodern a szó igazi értelmében filozófiának, pontosabban társadalomfilozófiának.)
Ha a testvériség iránti elkötelezettség elintézhetõ a szolidaritás eszméjével (ami erõsen kétséges), a szabadság a mûvészeti autonómiába és a demokráciába bezárva erõsen feszeng. Szegény szabadsággal valahogy nagyon elbántak: kényszerzubbonyba terelték. Hogy miért feszeng a szabadság (és persze benne a vergõdõ ember)? Talán két dolgot érdemes volna megfontolni. Az egyik, hogy mi a valódi szabadság elvileg mint idea és milyen rendet szül, illetve a kapitalizmus (a mindenkori történelmi megjelenésében) milyen tartalmi szabadságot biztosít gyakorlatilag. A másik gondolat pedig az, hogy a szabadság egy és egyetemes és osztható (amennyiben a földi létet az egyetemes fogalma megilleti). Mindenkit azonos rész illet meg - igaz, nem azonos rész jut. Ha ez igaz, de mindenképpen jogos, akkor a magam szabadságának mértéke mások szabadságának mértéke. De e megfogalmazás szimpatikusabb és tisztességesebb úgy, hogy mások szabadságának mértéke adhatja meg a magam szabadságfokát. Ez egyértelmûsíti az emberiség elszakíthatatlan összetartozását, a determináció irányát és azt az axiómát, hogy mások szabadságának növekedése teszi jogosulttá saját szabadságom növekedését.
A "valami után" lenni-életérzést elõ-segítette a "létezõ szocializmusban" a kollektíva összérdeke és az egyén törekvése közötti diszkrepancia. Feltehetõen kitüntetett szerep jutott a szabadság indokolt és indokolatlan korlátozásának. (Az indokolt és indokolatlan tartalmát részben a politikai hovatartozás adja meg.) A "nyugati" világban ehhez hozzájárult az eltömegesedés, a "tömeg-ember", a manipulált, elsivárosodott, a szürke masszává gyúrt tucatember borzongató élménye. Mindkettõ felerõsítette és megerõsítette az individuum jelentõségét. Az egyén mint egyetlen és biztos fogódzó jelent meg. Az egyén központba állításának pedig szerves folyománya az individualizmus. Az individualizmus viszont elkerülhetetlenül magában rejti a szubjektivizmus és az egoizmus számos jegyét; valamilyen mértéke akarva-akaratlanul beszüremkedik. Ennek nem egyszerûen etikai megnyilvánulásai vannak - természetesen azok sem közömbösek. Ennél azonban sokkal alapvetõbb, hogy egy ilyen kiindulópont nem alkalmas a társadalmi valóság helyes, pontos, valósághû megismerésére és megértésére. Ugyanez fokozottan áll az objektív valóság egészének, vagy legalábbis az általunk birtokba vett valóságnak a megismerésére. (Igaz, hogy az erre való törekvésben nem túlzottan jeleskedik a posztmodern, mert a világegész nem áll érdeklõdésük homlokterében.)
A felismert lét lehetséges következményeként megformálódó individualizmus azáltal válik "szalonképessé", hogy mások egyéni törekvéseinek jogosságát elismeri. Teszi vagy teheti mindezt, hiszen a szabadsághoz (fogalmát definiálni nem képes) mint fogódzóhoz úgy nyúl, hogy egyben legfõbb értékké emeli. Ha minden egyéni törekvés, (ha úgy tetszik) önmegvalósítás (minimális korlátozás mellett) jogosultsággal bír, akkor ez azt jelenti, hogy mindenkinek igaza van. Ha mindenkinek igaza van, az egyet jelent azzal, hogy senkinek sincs igaza. Ha mindenkinek vagy senkinek sincs igaza, akkor egyszerûen reménytelen igazságos társadalomról beszélni, sõt az igazságosságra irányuló erõfeszítések is reménytelenné válnak. Nehéz felejteni, hogy az egyik ember önmegvalósítása befolyásolja, korlátozza, vagy egészen odáig menve, hogy lehetetlenné teszi a másik ember ugyanazon tevékenységét. Emellett jó volna tudni, hogy mi az igazságosság kritériuma, vagy ha úgy tetszik, póriasabban: kinek az igaza igazabb?
Ez a mindent átható relativista szemlélet tragikus, és ezért megfontolandó következményekkel jár. Olyan társadalomképet vázol, ahol az egyén áll a középpontban, s a nagyobb közösségek és az emberiség egésze csak háttér, tudatküszöb, játékszín, de nem a meghatározó. Az ilyen relativista és individualista társadalomszemlélet az egoizmus leplezésére sem tûnik megfelelõnek. De, hogy ez társadalom-filozófiává váljon vagy abba beemelõdjön, az lehetetlenségnek tûnik. Úgy látszik, lehet - de egészen biztos, hogy nem szabad. A huszadik század második felében nem hiszem, hogy találkozhatunk pl. olyan biológiával, illetve etológiával, amelyik a biológiai vagy bioszociális társulásokat az egyedbõl kiindulva, az egyedet középpontba állítva tanulmányozná. Ha a megfigyelés, az elemzés, a megismerés tárgya valamilyen szerves egész, akkor a benne szereplõ alegység, entitás, alkotórész csak mint a szerves egész része (bonyolult kapcsolatrendszerével) közelíthetõ meg a megismerés reményével. A relativizmus továbbá olyan következménnyel is jár, hogy halvány esélye sem marad a társadalom valóságos megismerésére, beleértve annak mozgástörvényeit is. Igaz, meg sem kísérli, hogy a társadalom jövõbeli mozgástendenciáiról érdemlegeset mondjon. Mindebbõl szükségképpen az is következik, hogy társadalomtudomány a szó igazi értelmében nincs. A társadalomfilozófia pedig elmélkedés, gondolkodás, töprengés és kérdõjelek valamirõl, akármirõl, bármirõl. S végezetül kimondva vagy rejtetten ez a relativista, de nagyon is kelepcében vergõdõ szemléletmód a szabadság, egyenlõség, testvériség igen súlyos viszonyának megoldási (lemondási) kísérlete. Nem túl gyümölcsözõ, nem túl fantáziadús megoldási kísérlete.
Történelmi változások elõtt a kibontakozó és elmélyülõ válságok közepette a világra figyelõ és reflektáló emberi pszichikum és tudat mintha a megszokottnál is érzékenyebbé válna. Jobban igényli az élénk eszmecserét, mûvész a mûvészeti alkotást, mások esetleg valamilyen politikai áramlat ötleteit rakosgatják még rendezetlen halomba. Mivel a válság vagy válságjelek a társadalmi élet minden területét áthatják, nehéz elgondolni, hogy éppen a filozófiai gondolkodást ne érintenék. Ilyen válságjegyekkel terhes a posztmodern gondolkodás (filozófia?) is. Itt nem egyszerûen a már említett felismerésrõl van szó, hogy "valami-után" lenni, valami után vagyunk. Nyilván ez a legalapvetõbb, a legmeghatározóbb. A válságjegyeket valóban az mélyíti el, hogy a valóságban, a társadalmi életben sem született valami igazán új, valami merõben más, mely reménykedésre, hosszú távú lelkesedésre okot adhatna. Márpedig, ha a világ nem produkál valami gyökeresen újat, ráadásul a jövõ elõre nem konstruálható meg, akkor marad az a lehetõség, hogy a társadalmat, az emberi életet, a kitüntetett jelentõséggel bíró individuumot másképp kell megközelíteni, másképp kell szemlélni. Ha valódi fejlõdés nincs, ha a kapitalizmus meghaladására sem elvi, sem gyakorlati szempontból nincs esély (hiszen szerintük a szocializmus nem volt humánusabb társadalom és ráadásul bizonyos nézeteket és áramlatokat igyekezett kirekeszteni), akkor kínálkozik a mindent átható relativizmus. Ahhoz, hogy elismerjék igazamat, nekem is el kell ismerni mások igazát. Az élni és élni hagyni liberalizmusa, ez a "békés egymás mellett élés", mégis csak nyújt egy parányi perspektívát az önmegvalósítás lehetõsége szempontjából. Az egyén partikularitása nyilván vitathatatlan, s e felfogásban megszüntethetetlen. Akkor gyógyírt leginkább a mûvészi tevékenység, szélesebb értelemben az emberi alkotás adhat. Tagadhatatlanul az ember itt lépi át leginkább partikularitását. Ehhez járul, hogy többek között e tevékenység révén lehet egy kisebb közösség, csoport részese, megteremtve a "jól lenni" érzését. A mindennapi lét szempontjából fontos a polgári demokrácia megléte, amely "biztosítja" az egyének "szabadságát" (bocsánat: a polgári szabadságjogokat). Kitüntetett szerepe van a sajtó-, szólás-, gyülekezési és lelkiismereti szabadságnak (különösképp az értelmiség számára). Éppen ezért, ha ezek gyakorlását sérelem éri, akkor azért fel kell emelni szavukat, ha úgy tetszik küzdeni kell ezek mind teljesebb meg-valósulásáért. Ráadásul ez a problémakör gyakran érinti az etika szféráját is. Hiszen a polgári demokráciákban csúnya dolgok is történnek, pl. a tények taga-dása, félrevezetés, megtévesztés, csalárdság, fondorlatosság, szemenszedett -hazugság, a nacionalizmus felszítása, -felelõtlen populizmus, valamilyen eszmeiség vagy politikai törekvés, netán a hatalom birtoklása érdekében. Mindez párosul a kíméletlen versenybõl fakadó taposással. (Az embereket megfosztani a munkájuktól bizonyára csak gazdasági kényszerûség és nem tartozik az etikai vétségek sorába. Az emberi méltóságot meg vigye el a kánya; a póriasabb gondok úgyis elfedik.)
Egyszóval a posztmodern felfogás, társadalom- és emberszemlélete válság szülte védekezés. Nem új világ ígérete, hanem a meglévõ, a "van" elfogadása melletti túlélési stratégia, de nem hosszú távú perspektíva. Ez utóbbi kimunkálását tudományellenessége teszi lehetetlenné, ami viszont a mindent átható relativizmusából egyértelmûen következik. A távlatvesztést bizonyítja az emberi boldogság és a tudomány banálissá tett viszonya is. Pedig itt mérlegelhetõ volna, hogy a tudomány eredményei milyen mértékben befolyásolják az emberi élet minõségét? (A tudománynak minden bizonnyal számos olyan eredménye van, amely még többszöri közvetítéssel sem tekinthetõ az élet minõségét befolyásoló tényezõnek, hanem például világszemléletünket alakítja.) Körültekintõ, sok szempontot -figyelembe vevõ cizellált választ erre lehetne és erre érdemes volna adni. Csakhogy ehhez mindenekelõtt egy perspektivikus társadalomképet kellene fölvázolni. Ezzel a kör bezárult.
A racionalizmus-ellenesség, a mindig mindent megkérdõjelezés (talán már csak sportból is), az evolúciós elméletekkel való szembenállás és (vagy) a tudományos ismeretek iránti bizalmatlanságkeltés akarva-akaratlanul jó asz-szisztéria mindenféle hamis tudat további terjedéséhez. Szükségképpen nem a szilárd tudást kellene támadni, hanem a tudás kételyérõl volna érdemes beszélni. Ez nem a tudományellenes-séget gerjesztené, hanem a tudományok iránti nyitottságot erõsítené, valamint azokat az erõfeszítéseket, amelyeket a tudományok elsajátítására érdemes fordítani. Igen, ez idõnként elég reménytelennek látszik. Kétségtelen, de csak annyira reménytelen, amennyire emberi. S ez utóbbin van mégis csak a hangsúly. Egyszóval a tudományellenesség károkat okoz; gyávaság és szemfényvesztés. Akkor is szemfényvesztés, ha kitûnõ mágusok csinálják. Ezzel szemben a tudás, az ismeret felelõsség, s ez alól a felelõsség alól semmilyen hókusz-pókusszal sem lehet kibújni.
Ez a felelõsség a gondolkodást afelé viszi, hogy megpróbálja kibogozni, mi az alapfeladat. Ha igaz az, hogy "a minden-egész széttörött", akkor a teendõ nem a széttört "cserepek" újraösszerakása, hanem egy új egész gondolat megkonstruálása, fáradságos munkával. Az új egész reményeink és szándékaink szerint jobb lesz, teljesebb lesz, mint a megelõzõ. A történeti tudattól megszabadulni nem képes gondolkodás természetesen azt is sejti, hogy ez az új egész ugyanúgy széttörik, mint a régi. De maradandó benne a megvalósítandó cél: a teljesség, az egészre való irányultság.
Az egészre, a teljességre való törekvés pedig egyértelmûsíti, hogy a világ nem a társadalmi élet, még kevésbé a társadalom valamely történelmileg kialakult formája. Kétségtelen, hogy ez is a világ egy része (méghozzá az ember számára rendkívül fontos része), de tudomásul kell venni, hogy csak egy része. A részrõl lehet gondolkodni, a részt lehet sokoldalúan vizsgálni, de nagyon nehéz valóságos ismeretet szerezni annak figyelembevétele nélkül, hogy a rész mindig az egész része. Az ismeretek extenzív és intenzív bõvülése eme bonyolult összefüggések negligálásával egyszerûen nem valósítható meg. Szükségképpen, ha a világ egy rendszer (márpedig "kétségbeejtõen" az), akkor a gondolkodásnak erre a rendszerre kell irányulnia, ezt a rendszert kell minél sokoldalúbban, átfogóbban, pontosabban megismernie.
A rendszer lényegi feltárása megkívánja egy minél teljesebb rendszer-egész modell (vagy modellsor) kialakítását. Ennek teljesítése csak egyfajta rendszerszemlélet kibontakozása, kiteljesedése révén érhetõ el. A rendszerelmélet megalapozását, alapvoná-sainak megrajzolását - mint az köztudott - Ludwig von Bertalanffy az organizmikus szemléletmód segítségével elvégezte. (Továbbvitelére, fejlõdésére irányuló szerteágazó munkálatok azóta is folytatódnak.) A világ (a földi) a maga teljességében egy egységes rendszert alkot. Ez az alrendszerekbõl és azokat alkotó nagyszámú elembõl épül fel. Ebbõl adódóan a rendszer bármely eleme, alkotórésze csak a rendszer egészével folytatott bonyolult kölcsönkapcsolatai révén definiálható. Ez természetesen azt is egyértelmûsíti, hogy minden alrendszer (minden elem) helye, szerepe, mûködése, specifikuma a rendszer egészének alávetett, illetve a rendszeren belül nyer értelmet. Ugyanakkor az is igazolható, hogy minden egyes elem és részrendszer fokozatos átalakulása, valamilyen változása a rendszer egészét sem hagyhatja érintetlenül. Ezen elvek figyelembevételével mind a rendszer általános törvényei, mind pedig a specifikus törvények -feltárulkoznak és feltárulkozhatnak. Ilyen eredmények csak a tudományok hosszú, keserves, de elkerülhetetlen integrálódása következtében jöhetnek -létre. Szerencsére e szükségszerûség felismerése a tudományok egy részénél nyomon követhetõ. Talán legismertebb példaként az ökológiát érdemes megemlíteni. De bizonyára a biológia és az orvostudomány számos eredménye is ennek köszönhetõ. A filozófiának is van egy vékonyka ága, mely ambicionálja a rendszerelméletû világkép kialakítását. Az integrálódás nélkül az önállóságukat féltõ tudományok saját hálójukban -fognak elõbb-utóbb vergõdni, továbbfejlõdésre képtelenné válnak; elkerülhetetlenül szegmentálódnak. A rendszerelméletû szemléletmód kiteljesedéséhez elengedhetetlen az integrált tudományok köré szervezõdõ oktatási (különösen egyetemi) tevékenység megvalósítása. Ez következmény, de egyben elõfeltétel is. Ha végiggondoljuk, itt nem pusztán valamiféle "álomszerû" tudomány-programról van szó, amelyet az általános rendszerelmélet meghirdetett. Nem, itt valóságos szükségletrõl van szó. Már régen kitetszik, hogy az emberiségnek közös a jövõje, közösek az alapvetõ céljai, ha életben akar maradni az élhetõ élet reményében. Ez -pedig cselekvõ lényeket, a közös érdekeket és célokat felismerõ és annak megvaló-sításáért közösen együttmunkálkodó embereket követel meg. Csak ennek eredményeként bontakozhat ki az új egész, egy új teljesség. A feladat óriási, hosszú távú.
De már vannak alapvonalak, kapaszkodók, amelyek -segítenek, segíthetnek eme, emberhez valóban méltó feladat megvalósításában.
TUDÓSPORTRÉK
Levelet kaptam Kapuvárról egy lelkes tudományterjesztõtõl, Horváth Imrétõl, folyóiratunk immár tíz esztendõ óta hûséges olvasójától. -Levelében megírja, hogy a Magyar Amatõr Csillagászok Egyesületének egyik legerõsebb regionális - a paksi - szervezete lapjának egyik tevékeny szerkesztõje. A Draco negyedévenként jelenik meg, és az országos egyesület regionális szervezeteihez hasonlóan a fizika és a csillagászat olyan kérdéseivel foglalkozik, mint a Hold, a Nap, a hõfénytan, atomok, gázjelenségek, az univerzum életlehetõségének, az évszakok energia-felhasználásának problémája. A csillagképrõl elnevezett Draco tagjai semmilyen anyagi vagy erkölcsi elismerésre nem tartanak igényt. Elõadásokat tartanak a fiataloknak, közlik a legújabb tudományos eredményeket. Tagjai között található látszerész, építész, virágkertész, múzeumi kutató, pedagógus és sok más szakmabeli, tudomány iránt elkötelezett, lelkes ember. Ezúton üdvözöljük õket és kívánunk munkájukhoz sikereket.
Az alábbiakban közöljük Horváth Imre egyik érdekes - a Dracoban már megjelent - írását.Kardos István
HORVÁTH IMRE
A kisdiák, aki Edisonnal levelezett
Geleji Sándor (1898-1967)
Csillagászat - ûrhajózás - metallográfia, egymásra épülõ tudományágak. Utóbbinak volt nemzetközi hírû tudósa Geleji Sándor: Sosem volt szakbarbár, szûkebb tudományágát mindig a mûszaki tudományok egy részletének tekintette.
1898. május 17-én született Nagykikindán, majd családja mint szõlõsgazda Sopronba költözött. Gelejit már kiskorában a természettudományok vonzották. 12 éves korában mûszaki könyveket olvas, találmányokon töri a fejét. Tizenöt éves korában egy újfajta biztonsági áramkapcsolót készít, a leírást lefordítja angolra és kiküldi Amerikába, Edisonnak. A tudós 1913. december 23-án válaszol a kisfiúnak. (A Soproni Napló 1914. január 9. számában meg is jelenik.) A levél lényege: a találmánnyal foglalkozni fog, továbbá a találmánnyal érdemes lesz behatóan foglalkozni.
A soproni Állami Fõreáliskolában érettségizik 1917. május 29-én jó -eredménnyel. Egyetemi tanulmányait ugyanebben az évben Budapesten a -József Nádor Mûszaki és Gazdaság-tudományi Egyetem gépészmérnök hallgatójaként kezdte. 1922-ben Fehér Dániel, a Soproni Bányamérnöki és -Erdõmérnöki Fõiskola nagynevû professzora is felfigyelt a Pesten tanuló egyetemistára, közbenjárására tanulmányait 1922 õszétõl a Fõiskolán folytatja. Kiváló minõsítésû oklevelét 1926-ban szerzi meg. Állást Budapesten kap, odaköltözik.
Elsõ szakdolgozata 1928-ban jelenik meg. 1931-ben már a legnagyobb tekintélyû külföldi kohászati szaklap, a Stahl und Eisen is közli tanulmányait. A Weiss Manfred Mûvek akkori mûszaki igazga-tójának - Kandó Kálmán volt munkatársának -, Korbuly Károlynak hívására 1935-ben a Csepeli Fémmûbe lép be.
1939-tõl 1949-ig fõmérnök, 1949-tõl mûszaki igazgató lesz. A tudományos kutatás, a kísérletezés és a szakirodalmi tevékenység mellett végzi ezt a munkát. Már üzemi tevékenysége során a mérnöktovábbképzés, az oktatás felé fordul, a tudományos technikai haladást nem lehet teljes intenzitással szolgálni anélkül, hogy a haladás a nevelésben részt ne vállalna - vallotta. Ehhez jó lehetõsége nyílott: már 1939-ben két egyetem egyetemi magántanárává habitálták, továbbá megszervezi, illetve bekapcsolódik a Mérnöki Továbbképzõ Intézet munkájába. Elismerést kap Erich Siebeltõl, aki akkoriban a világ legismertebb szaktekintélye. 1948-ban Köztársasági Érdemérem Arany Fokozatával tüntetik ki. 1950-ben megkapja a Wahler Aladár-emlékérmet.
1949-tõl teljesen az oktatásnak és a kutatásnak szenteli munkásságát. A Magyar Tudományos Akadémia keretében 1949-ben megalakult MTO. kiemelkedõ reprezentánsa. 1950-ben az Akadémia levelezõ tagja, akadémiai székfoglalóját 1951. szeptember 25-én tartotta, még ebben az évben a Kossuth-díj arany fokozatával tüntetik ki. Közben részt vesz, illetve irányítja a Miskolci Nehézipari Mûszaki Egyetem alakulását. 1954-ben a MTA rendes tagja lesz. 1955-ben megkapja második Kossuth-díját.
Mint a MTA Mûszaki Tudományok Osztályának titkára, irányítja a tudományszervezõ és irányító tevékenységét. Nagy nemzetközi sikert ér el 1955-ben, mikor német nyelven kiadja a Die Berechnung der Krafte und des Arbeitsbedarfs bei der Formgehung im bildsomen Zustande der Metalla c. könyvét. A Frei-bergi Bergakademia honoris causa fokozattal tüntette ki. Haláláig elnöke volt az International Union of Theoretical and Applied Mechanics (YUTAM) bizottságának, a CIRP-nek (International Institution for Production Engineering Research), valamint a magyar UNESCO Bizottságnak.
A betegség és felesége halála (1966) rendkívül megtörték. Egyedül maradt. A második szívinfarktust már nem élte túl. 1967-ben kiváló, nemzetközileg -elismert tudós távozott közülünk.
MORFONDÍROZÁS
SZERDAHELYI ISTVÁN
Diadalmas hangyák és szerelmes suszterbogarak
Ma délelõtt jót vihogtak rajtam a kislányok, amikor fura, ugrándozásszerû lépésekkel siettem lefelé a Zalai úton a boltba, hogy idejében megvegyem az ebédhezvalókat. Távolabb álltak, nem láthatták, hogy a járdán mászkáló suszterbogarakat kerülgetem, de ha látták volna, akkor se lett volna kevésbé komikus, hogy egy hórihorgas, szemüveges öregember iszkolás közben ekkora igyekezetet fordít a bogárvilág épségére.
Gyerekkorom óta meghitt viszonyban élek a bogarakkal. Az elsõ játszótársaim a hangyák voltak, akik a kertbõl már akkor is minden akadályt leküzdve behatoltak a lakásunkba. Láthatatlan járatokat építenek a falakba, s jó négy méternyire felmásznak a hálószoba-ablakhoz, hogy a keretek közti réseken átfurakodva karavánjaik elcipelhessék a reggelizõasztalkáról a morzsákat. Semmivel nem lehet feltartóztatni õket, nem használ a falak újravakolása, az ablakrések leragasztása, és a háztartási boltokban kapható hangyacsapdák legfeljebb a vásárlóikat csapják be, de õket nem. Legyõzhetetlenek, mint a néptömegek, akik egyébként is oly hasonlatosak hozzájuk, amikor a járdákon és a metró mozgólépcsõin rajzanak, láthatatlan járatokat építenek a társadalmi rendszerek válaszfalaiba és így vagy úgy, de megszerzik a morzsákat minden uralkodó elit reggelizõasztalkáiról.
Kisgyerekkoromban nagyon elzártan éltem a zugligeti villánkban, bátyáim jóval idõsebbek voltak, s velem egykorú pajtások sem akadtak a környéken. A hangyákkal játszottam hát, akik a fürdõszobánkban szaladgáltak, s a kádban ülve be lehetett pöckölni õket a vízbe, hogy aztán kimenthessem õket a körömkefére vagy szivacsra, s elhajóztassam a kádperem biztonságába. Remek játék volt, mindenható lehettem és irgalmas szívû, mint valamely újmódi kormányzat, amely a szociális háló segedelmét nyújtja a metró-mozgólépcsõkön rajzók általa vízbe pöckölt tömegeinek.
Lehet, emiatt is mindig jóval több közöm volt a bogarakhoz, mint más lényekhez. A madarakat legfeljebb csodálom - a verebek és a galambok kifejezetten utálatosak -, de azonosulni nem tudok velük úgy, mint egy szarvasbogárral vagy hõscincérrel, amikor felmagasodva küzd az életéért, vagy a halványzöld lepelbe öltözött imádkozó sáskával, amikor hátsó lábain ülve töpreng a filozófiai esztétika valamely megoldhatatlannak látszó rejtélyén. Kamaszkoromban, ínséges idõk lévén, kecskéket tartottunk, s azokat nekem kellett legeltetni a környék elvadult rétjein. Hason fekve a gazban, szenzációs tapasztalatokat lehetett szerezni a fõ alatti életrõl. A vadvirágok közt repkedõ pillangókat ugyanúgy megismertem, mint a méheket és a darazsakat, a dongó viszont alaposan rászedett. Szelíd döngicsélése, pompázatosan puha tigrisbõr bundája volt, mint egy mai bankár -luxusfeleségének, de amikor - ártalmatlannak vélve - megcirógattam, olyat mart belém, hogy egy életre megtanultam: az uralkodó osztályok asszonyaival jobb nem kokettálni.
Felnõvén, életem legfurcsább élménye is a bogarakhoz kötõdött. A lexikonszerkesztõség, ahol dolgoztam, a Mûvelõdési Minisztérium hatodik emeletén mûködött, s az épület tele volt svábbogarakkal. Reggelente, mielõtt a kávét a csészémbe töltöttem, mindig külön meg kellett néznem, nem pislog-e onnan rám egy jól kifejlett példány. S történt, hogy bejött hozzánk Király István akadémikus, a Világirodalmi Lexikon fõszerkesztõje, elintézni folyó ügyeinket. Az amúgy szokásosan mosolygós beszélgetés végén, amikor felállt a kanapémról - a többiek csak ezt látták -, én is felpattantam, s a tenyeremmel jól fültövön csaptam. Észrevettem ugyanis, hogy az inggallérjáról épp a nyakába igyekszik bemászni egy óriási, fekete bakcsótány. Királynak is az arcára fagyott a mosoly, de aztán a padlón kapálózó bogár láttán megértette, miért kapta a pofont, s csak ennyit mondott: "Különös munkatársaitok vannak."
Ami a suszterbogarakat illeti, ezek igencsak kevéssé elõkelõ rokonságba tartoznak, mert a poloskaalkatúak családjába sorolják éket. Annál szebb a hivatásuk, a tavaszi verõfény hírnökei-ként bújnak elõ a kerítések menti szállásaikból - hivatalos nevük emiatt "verõköltõ bodobács" -, és mifelénk mindig tele velük a járda, ha hétágra süt a nyári nap. Voltaképpen szépek is lennének, hiszen tûzpiros hátukon fekete minták vannak, egyebek között két igen modernül elegáns kör is. Leginkább azért szeretem õket, mert - potrohuk végein összeforrva - kettesével futkorásznak. Gyerekkoromban pótkocsis villamosok képzetét keltették bennem, s az volt a babonám, ha nem taposok rájuk, nem feleltetnek az iskolában. Ma már tudom, hogy az igazi szerelem, az egymásban-lét, a tökéletes összehangoltság pici és törékeny szimbólumai, olyasmié, ami nagyon kevés embernek adatik meg.
ROZSNYAI ERVIN
Judit és Mahalia
M. Szántó Judit: Dobóné éjszakája
M. Szántó Judit elsõ novelláskötetét (Emlékszel, Karesz?, Z-füzetek/79) -Baranyi Ferenc méltatta az Ezredvég -elõzõ számában. Miután most az írónõ újabb kötete is megjelent, világosan kirajzolódik ezeknek a többnyire rövid írásoknak és szerzõjük szemléletének néhány sajátossága.
Elsõként a jellemeket és környezetüket említeném. A hétköznapok világa ez, átlagos, szokványos közeg. A szereplõk többségükben mégis hõsök. Nem mintha bármit is véghezvinnének, amit följegyez a történelem - egyszerûen a természetadta, eredendõ emberség hõsei. Hogyan is lehetne másképp minõsíteni Ibit, a kórterem mindig mosolygós üdvöskéjét, aki tudomást szerezvén halálos betegségérõl, azon gondolkodik, miként tudná eltitkolni a bajt férje és fiai elõl (Szervusz, Ibi); az idõs tanyasi parasztasszonyt, aki nem sokat ért a világ folyásából, de anyaként viseli gondját az uradalomba vezényelt munkaszolgálatosoknak, s még a durva keretlegényért is imádkozik Istenhez, hogy bocsássa meg a bûneit (Édes); vagy Icát, a zsémbes, zsörtölõdõ segédmunkást, aki az öntödei munka minden csínját-bínját elleste, és ott segít, ahol éppen szükség van rá, mert így diktálja a természete - nem is tudna más lenni (Az Ica). Alkatukat tekintve, rokonai ezek a hõsök az írónõ elõzõ kötetében közölt kis remekmû, a Gyötrelmes november -templomba készülõ, fejkendõs parasztasszonyainak, akik lopva élelmet dugnak az országúton hajtott deportáltak kezébe. Irodalmunkból régóta hiányoznak az ilyen típusú hõsök - az igaziak, a mieink; bizonyságai annak, hogy milyen a természetes emberi magatartás; hogy az ember eredendõen közösségi lény, s ha szörnyeteggé torzul, a viszonyokat kell megváltoztatni ahhoz, hogy visszataláljon önmagához. A csiszolatlan lelkek áttetszõ, tiszta ragyogása - ez az, ami számomra a legmegkapóbb az írónõ alakjaiban.
M. Szántó Judit hõsei, sorsukban és erkölcsi arculatukban, gyakran magát a történelmet hordozzák. Egyikük, Rozi, az alvégen született. "Természetesnek tartotta a világ felosztását gazdagokra és szegényekre, nem érezte igazságtalannak saját sorsát, nem harcolt ellene. Természetes volt a sárral tapasztott ház, a cipõnélküliség kora tavasztól késõ õszig, esetleg télen is. Hiszen a szomszédok is így élnek, vagyis ez az élet rendje. A felvég egy távoli világ volt, inkább mesének tetszett, mint valóságnak." Még be sem fejezi Rozi a második elemit, már elszegõdtetik Pestre cselédnek. Sorsa puszta történés, mint egy rajta kívüli tárgyé: tizenhat évesen férjhez megy a nagyapja korabeli Böröchöz, leánygyermeket szül; ura dühös, hogy nem fia lett, nem ad pénzt, Rozi kénytelen munkába állni egy mûhelyben. Aztán jön a felszabadulás, és szinte észrevétlenül megváltozik az élet - Rozié is. Emberszámba veszik, nyaralni küldik a Balatonra. Lassan önálló akarattal bíró ember lesz belõle.
"Böröc már közel járt a kilencvenhez, amikor egyik éjjel Rozi nyöszörgésre ébredt. Felugrott, és a férje ágyára ült. Böröc egész testében remegett.
Rozi megfogta és simogatta a kezét: - Nyugodj meg, Józsi, itt vagyok veled.
Már nem félte, hanem szánta az urát. És most elõször tegezte.
Józsi ezt már nem hallotta. Mire Rozi befejezte a mondatot, a remegés megszûnt, Böröc feje lehanyatlott. Meghalt.
És vele halt Rozi utolsó kiscselédi görcse is." (Rozi, a kiscseléd.)
Az írónõ minden hamis eszményítés nélkül szereti és tiszteli a hétköznapokban föllelt hõseit. Beszéli a nyelvüket, ismeri a világukat; egyaránt otthonos városban és falun, mûhelyben és tanyán, tudja a szerszámok, gépek, növények, gazdasági épületek nevét, s hogy mi mire való, hol milyen szokás járja, milyen "a hely szelleme". A lélekrajz hitele összefonódik a helyszínekével, a lényegre szorítkozó, tömör ábrázolás csupa gyengédség, tapintat, ha szabad így mondani: anyai szeretet.
Persze, nem mindig. Vannak az elbeszéléseknek másféle szereplõi is, kis ügyeskedõk például, mint Hédy, a könnyûvérû asszonyka (A krokodilbõr táska), vagy Pubi, a férfiúi szolgáltatásait áruba bocsátó, ostobácska fiatalember (Légyott). Érdekes, ahogyan velük bánik a szerzõ: kritikája szelíd gúny, szánakozással határos mosoly, a kijáró pofon helyett csaknem nyájas arcullegyintés. Miért? A vitriol nem lenne -helyénvalóbb? Bizonyára nem. Bûn és bûn között különbség van; és hogyan is mérhetõ az olyan groteszkül piti vétek, mint Hédyé vagy Pubié, a fasizmus rémtetteihez? S ha az utóbbiakról van szó, akkor sem valamiféle kommentár, hanem maga az ábrázolás az, ami ökölbe szorul.
"... Azt mondják, ma viszik õket. De hát a gyerekeknek, az öregeknek nem sok hasznát veszik. El sem tudom képzelni, mi lesz velük!
- Szappant fõznek belõlük! - mondja elkeseredetten, öklét tehetetlenségében összeszorítva, az elsõ két szótagot -haragjában szinte kiáltva a könyvelõ.
Édes felkapja a fejét.
- Szappan! Szappant fõznek valahol! - motyogja áhítattal. És Flóra- meg Albusz-szappant lát maga elõtt abból az idõbõl, amikor a Verseczy tekinteteséknél mosott. [...] - Szappant fõznek. De hisz a szegény embernek nem jut belõle." (Édes.)
A hirtelen ütés, a gyors, átmenet nélküli drámai kontraszt az elbeszélések egyik figyelemre méltó szerkezeti vonása. Ez a kontrasztosság olykor az érzelmi skála ellentétes oldalán, váratlan helyzetkomikumokban nyilvánul meg: abban például, ahogyan Hédy átveri udvarlóját és élemedett korú férjét vagy Trudi a bolondját járatja Pubival. Az írónõ erõsségeihez sorolhatjuk a köznapi beszélt nyelv, közelebbrõl, a tipikusan pesti nyelv alkalmazását is. (Bár olvastam tõle már olyan elbeszélést is, amely szép, ízes tájnyelven íródott.)
A beszélt nyelvnek persze megvannak a buktatói, amelyeket nem mindig sikerül elkerülni. Nagy a kísértés: a könnyû megoldások, a közhellyé nyûtt fordulatok erõfeszítés nélkül, automatikusan jönnek a tollunkra. A napilapok szerkesztõségében, ahol gyorsan kell dolgozni, így alakult ki egy színtelen-szagtalan újságnyelv. Ennek és bármely közhelynek tere lehet az irodalomban - de csak akkor, ha ábrázoló funkciója van. Amikor viszont az író maga szólal meg, lehetõleg úgy beszéljen, mint senki más - mint az az egyszeri, megismételhetetlen személyiség, aki õ maga. Ne sajnálja a fáradságot, gyötörje az agyát akár egyetlen jelzõért is. Kerülje a közhelyeket és a nyelvi pongyolaságot (utóbbit csak a legnagyobbak engedhetik meg maguknak, õk sem túl gyakran). Ne tévessze szem elõl, hogy az irodalomban a mindennapi nyelvnek is költészetté kell emelkednie; világirodalmi szintû példát mutatott erre nemzeti irodalmunkban Nagy Lajos. - Ugye, értjük egymást?
De az aprócska homályokról hadd térjek vissza az elbeszélések értékeire.
Van író, aki az emberben a bûnt, a mocskot és perverziót vagy a világba vetettség magányát keresi. M. Szántó Judit mást talál meg benne: a magától adódó, ösztönös, természetes nagyságot. Írásai - ha talán furcsán hangzik is - Mahalia Jackson spirituáléit juttatják eszembe: mélyre zuhantságunkban a készülõ újjászületést, elveszettségünkben a jövõ elnémíthatatlan hitét. Köszönöm. (Z-füzetek/86)
KICSI SÁNDOR ANDRÁSNeologizmusok 1997-bõl
Kiss Gábor-Pusztai Ferenc: Új szavak, új jelentések 1997-bõl
A rendszerváltás nyelvi velejárójaként valóságos kis "szemantikai forradalom" zajlott le a magyar szókincs bizonyos rétegeiben. Ezeket a változásokat talán leghozzáférhetõbben az írott sajtó nyelve dokumentálja - ebbõl válogatott 1997 neologizmusait összegyûjtve a kötet két szerkesztõje. Bevezetésképpen röviden érdemes megemlékezni a rendszerváltás két feledésbe merült neologizmusáról, ráadásul hapax legomenonjáról, melyeknek nyelvészeti kuriozitásukon túl talán poli-tikatörténeti jelentõségük is van.
1989. január 28-án, szombaton Pozsgay Imre akkori államminiszter egy rádióinterjúban közölte, hogy az akkori kutatások (!) alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt, nem pedig - miként addig hivatalosan tekintették - ellenforradalomnak. Pozsgay nyilatkozata látványosan és trükkösen kerülte ugyan az azóta bevett forradalom és szabadságharc kifejezéseket, mindenesetre az 1989-es magyar fordulat egyik legfontosabb eseménye volt. A népfelkelés minõsítés annyira meglepte pártvezetõtársát, a "tudomány" állását kevésbé követõ miniszterelnököt is, hogy az hirtelenjében, pár napra rá, 31-én gyönyörû hapax legomenont rögtönzött. Németh Miklós, a miniszterelnök, ekkor súlyos hibának minõsítette a múlt "egyszavas" megítélését, mondván: 1956 októberét igazán csak a legellentétesebb fogalmak együttesen képesek kifejezni, az értékelésben a népfelkelésnek éppúgy helye lehet, mint a nemzeti tragédiát okozó szocializmusellenes terrorlázadásnak. Nos, a terrorlázadás Németh Miklós egyéni szóalkotása. Feltehetõen elõtte senki ki nem ejtette e szót, s utána is rövid idõn át legfeljebb õt idézve használták.
Ugyancsak a rendszerváltás során bukkant fel a fideszburger, ami nem volt más, mint zsíroskenyér hagymával. Ezt a különlegességet árulták 1990. március 21-én a Fidesz vezetõjének, Orbán Viktornak "rendszerbúcsúztató házi-buliján". A -burger utótagú összetételeket és hamburgert egyébként egy amerikai magyar nyelvész, Décsy Gyula tárgyalta részletesen (Hamburger for America and the World. A Handbook of the Transworld Hamburger Culture. Bloomington, 1984.). Kiss Gábor és Pusztai Ferenc 1997-es gyûjteményébõl idevágnak a hamburger-civilizáció, hamburgercsárda (64), börgertámadás, burgerbár, burgerfogyasztás szócikkek, melyek közül az utóbbi a Népszabadság 1997. március 26-i száma nyomán kiváltképpen fenyegetõ: "[A Creutzfeldt-Jakob-szindróma] eddigi halálos áldozatait, illetve agonizáló betegeit a rendszeres burgerfogyasztás köti össze" (28). (Lazán idesorolhatók a macdonaldizál és mekdózik szavak is, 97, 102.)
Rátérve tehát 1997-re, Kiss Gábor és Pusztai Ferenc 1996-os, a nyomtatott sajtóból tallózó gyûjtésüket folytatva egy adattárat tettek közzé, melyrõl szerényen megállapítják: "Sem a források, sem a témakörök kiválasztásában vagy kirajzolódásában nincs megfontolás. A kritérium csak annyi volt, hogy a lexikai változat új vagy (közhasználatban) ritka legyen" (6). 1997 éve kinek-kinek más-más dolog miatt emlékezetes. Mindenesetre ez volt Diana brit hercegnõ halálának (augusztus 31.), Tocsik Márta elhíresülésének és a tamagocsi divatba jövetelének éve. Legalábbis ezek az események mind valamiféle nyomot hagytak nyelvünkben.
Diana hercegnõ haláláért egyesek az õt üldözõ fotósokat okolták - ekkor honosodott meg világszerte a paparazzo, majd magyarosan lesifotós stb. elnevezésük. Bár Kiss Gábor és Pusztai Ferenc gyûjteményébõl a lesifotós és a paparazzo is kimaradt, Fábián Zsuzsanna és Szabó Gyõzõ alapos szómagyarázatot szentelt a témának ("A paparazzo nem »rakétapapa« és a marcipán nem »Szent Márk kenyere«" Magyar Nyelvõr 122, 1998, 1:100-102).
Tocsik Mártáról Kiss és Pusztai a Zalatáj január 22-i száma nyomán emlékeznek meg: "Történt még az elmúlt év õszén a rendõrségi kihallgatás alkalmával, hogy az új mértékegység (804 millió = 1 Tocsik) névadó szülõjeként is tisztelt asszonyság patikaszerek mellékhatásának betudván, bizonyos Boldvai és Budai szavakat motyogott vallatói elõtt" (149). A Népszabadság február 1-jei számából pedig ezt idézik: "... az MSZP vezetõi se kerítenek nagy feneket az egésznek, teljesen a jogállam mûködésére bíznak mindent, hozzájuk egyetlen tocsikfillér se érkezett" (150). Szerepelnek még náluk az eltocsikosodik és tocsikol igék, valamint a tocsikizmus és Tocsik-demokrácia fõnevek is (150).
Az akkoriban megismert tamagocsit tamagucsi változatban is idézik (143), s a Népszabadság december 2-i száma nyomán bemutatják az antigocsit is. "Antigocsi karácsonyra [= cím]... Egy élelmes német vállalkozó a maga módján hadat üzent a világszerte eladási rekordokat döntõ japán játéknak, a tamagocsinak: megalkotta az antigocsit, amely - ellentétben a japán elektronikus zsebbaráttal - ronda, zajos és vedel. ...Az antigocsi abban is elüt a tamagocsitól, hogy nem hordozható játékszer, hanem egy CD-ROM, amely személyi számítógépeken futtatható. ... Az antigocsi küldetése akkor ér véget, amikor vérében az alkoholszint 1 ezrelék alá esik. A legrosszabb, ami megeshet vele, az az, hogy elfogy a söre" (14).
Kiss és Pusztai már a magyar nyelvbõl idézik a standard angoltól eltérõ, magyarok beszélte angolra a hunglish szót (72), ami viszont az angolból már legalább az 1980-as évek eleje óta adatolható (Décsy Gyula et al.: Global Linguistic Connections. Bloomington, 1983: 73, Susan Doughty-Geoff Thompson: Angol nyelvi hibakalauz. Bp., 1983:2). Érdemes ezzel párhuzamosan megjegyezni, hogy szintén az 1980-as évek elsõ felébõl való Makkai Ádám terminusa, a magygol, a standard magyartól eltérõ amerikai magyar nyelvre.
A szerkesztõk szigorúan nyelvészeti szempontból elképesztõ, gyakran bizarr tenyészetet regisztrálnak, amelyben a mobilbudi (104) és terminálkan (148) éppúgy jelen vannak, mint a tragikomikus nyugdíjváromány (113) és romakonténer (129). A neologizmusok helyes értelmezése olykor nem is könnyû feladat. Erre hívja fel például a figyelmet a Népszabadság augusztus 29-i száma nyomán a drogbusz szócikk: "A szigeten felállított úgynevezett drogbusz... nem érte el a kívánt célt, hiszen azt sok fiatal drogterjesztõ helynek vélte" (37).
A múló évek során nyelvünkbe beáramló új szavak és új jelentések adatolása nyilvánvalóan nyelvészeti feladat, de az adattár - melynek remélhetõleg évente folytatása is lesz - sokszínû kordokumentum is egyben. (TINTA Könyvkiadó)
Tengernagyok Drake-tõl
Spruance-igJack Sweetman: Admirálisok
A Zrínyi Kiadó nagy sikert aratott Generálisok címû könyve után megjelentette a történelem legnagyobbaknak tartott tengernagyairól szóló, Admirálisok címû könyvet, amely Jack Sweetman nevét viseli a borítóján, életrajzait azonban más-más szerzõ írta. Sweetman föltehetõleg az egyes életrajzok -elõtti "Áttekintés"-ek írója.
Ezek az "áttekintés"-ek rendkívül fontosak, nélkülük a könyv össze nem függõ életrajzok halmazává esne szét. Így azonban biztosítják a folyamatosságot, az átmenetet az egyes életrajzok között, aminek következtében az olvasó megkapja a haditengerészet történetét a középkortól, sõt szinte a kezdetektõl a második világháború végéig. Ez olykor érdekesebb olvasmány az életrajzoknál is, amelyek több szerzõ munkái lévén, színvonalban, szemléletmódban eléggé eltérõek.
A könyv a hadiflották történetében három nagy korszakot különböztet meg: a közvetlen ütközések korát, az ágyúk korát és a légi-tengeri hadviselés korát. Az "Áttekintés"-ek részletesen tárgyalják egyes korokban a haditechnika fejlõdését az evezõs gályáktól a tengeralattjárókig és a repülõgép-anyahajókig. A technika fejlõdését a könyv összekapcsolja a hadászat fejlõdésével, kimutatva, hogy a megnövekedett technikai lehetõségek hogyan alakították át a stratégiát és a taktikát. Logikusan következik ebbõl, hogy a legkiválóbb tengernagyok azok lettek a történelemben, akik fölismerték, hogy a technikai fejlõdés milyen új -lehetõségeket adott nekik, és azokat -elsõként tudták fölhasználni az ütközetekben.
A kötet nyolc tengernagy élettörténetét tárja az olvasók elé, közülük négy angol (Francis Drake, Horatio Nelson, John R. Jellicoe, Andrew Browne Cunningham), kettõ amerikai (George Dewey és Raymond Spruance), egy osztrák (Wilhelm von Tegethoff), egy pedig japán (Tógó Heihacsiró). Az angolszász túlsúly nem véletlen, hiszen a könyv amerikai szerzõk mûve, eredeti, a magyarnál bõvebb kiadása az Egyesült Államokban -jelent meg.
Spanyol, francia, olasz, német, orosz és további japán admirálisok is felbukkannak a könyvben, de csak mint az említett nyolc ellenfelei, vesztes csaták "hõsei".
Az Admirálisok Magyarországon hézagpótló mûnek számít, a magyar hadtörténet a benne fölvetett kérdésekkel -nemigen foglalkozik, hiszen Magyar-ország történetének legfényesebb kor-szakaiban sem volt számottevõ tengeri hatalom. A könyv segít megérteni az egyetemes történelem sok fordulatát, -országok fölemelkedésének és hanyat-lásának, váratlan nagy gyõzelmeknek és vereségeknek az okait. S végül, de korántsem utolsósorban, szórakoztató olvasmány is. Félix Pál fordítása. (Zrínyi)
FRIDECZKY FRIGYESA harmadik évezred küszöbén
Catherine David-Frédéric Lenoir-Jean-Philippe de Tonnac: Beszélgetések az idõk végezetérõl
Az Európa Kiadó az utóbbi idõben egymás után jelentet meg vitákra, újragondolásra késztetõ mûveket. 1998-ban S. P. Huntington: A civilizációk összecsapása, 1999 õszén J. Kekes: A liberalizmus ellen, s most legutóbb a Beszélgetések az idõk végezetérõl. Ez utóbbi, három jól felkészült, intelligens francia újságíró beszélgetése négy kivételes szellemi képességû tudóssal. A kérdés akörül forgott, hogy kétezer beköszönte elõtt a föld lakóinak többsége vajon milyen világ-vége-hangulatban, reményekkel és félelmekkel, avagy milyen közönyösen, oda sem figyelve megy el egy új korszak elõtt? Ha egyszer bekövetkezne a Bibliában megjósolt apokalipszis, ez mikorra várható? Az emberi faj és a Föld élõvilága pusztulásra ítéltetett? Lesznek-e túl-élõk? Milyen kihívásokkal és veszélyekkel kell szembenéznie az emberiségnek a harmadik évezred küszöbén?
A négy tudós közíró más-más megközelítéssel reagált a faggatózásra, és több húsbavágó kérdésre is kereste a választ, amit a termelés és a fogyasztás fokozásának szinte korlátlan lehetõsége és a vele szembeni tömeges éhhalál, az iparfejlesztés mérhetetlen megugrása és az ezzel járó ökológiai veszély, valamint az informatika beláthatatlan bõsége vet fel.
Abban mindannyian egyetértenek, hogy bár az idõk végének gondolata foglalkoztatja a laikus világot, senki sem értelmezi az apokalipszisben megjósolt "idõk végezetének". Az emberek fõként az ökológiai katasztrófák miatt szoronganak. Az ózonlyuk tágulása, a Föld felmelegedése, az esõerdõk kiirtásával járó idõjárás-változás és elsivatagosodás reális veszély.
Stephen Jay Gould amerikai paleontológus-történész-geológus, aki a filozófia tudósa is, egyáltalán nem pesszimista. Földünk már számtalan világvéget élt át, ám elég volt öt-tíz millió év s az élet visszanyerte erejét. Az ember önkényes kategóriákkal játszik, a mi rendsze-rünkben az évszázadoknak és évezredeknek nincs más értelmük, csak amit mi adunk nekik. Viszont a geológiai korszakolás nem önkényes. A földtörténetben a korszakhatárok az evolúció mély törésvonalai. Bolygónk négy és fél milliárd éves, az élet már 3,7 milliárd éve megjelenhetett, de amikor saját életünkrõl, az emberi idõrõl van szó, akkor nem operálhatunk a földtörténeti idõvel. Az emberi értelem nehezen tudja felfogni az olyan idõtartamot, amely nem hasonlítható a saját élettartamához. Nem érzékeli a tér és az idõ végét, nem érti, mit jelent az örökkévalóság és a végtelen. A saját terünkben és idõnkben élünk, de a geológia lehetõvé teszi, hogy legalább gondolatilag kitörjünk belõle. Az emberi értelem és öntudat megjelenése a fejlõdéstörténet legnagyobb eseménye. Mérhetetlen hatalommal és befolyással ruházta fel az embert.
Stephen Jay Gould szerint az élet történeti képzõdmény, amely annak köszönheti létét, hogy sok milliárd évvel ezelõtt megjelent bolygónkon egy önreprodukciós rendszer, a DNS, amely képessé teszi az élõlényeket a természetes kiválasztódásra, a populációképzésre, az anyagcserére. A bolygónkon megfigyelhetõ élet minden ismert formája erre az egyetlen, közös eredetre vezethetõ vissza. Az élõlények fõ sajátossága létük történelmi folytonossága, a növekedés, a szaporodás és az öröklés. Az élet megjelenése az önszervezõ rendszerek szerves kémiai és fizikai mûködésének logikus következménye, de csakis a véletlen dönti el, és a körülmények, hogy az élet milyen formái alakulnak ki ezen a bolygón. Az evolúció története valóban "történet", megismételhetetlen és reprodukálhatatlan. Mi az életnek csak egyetlen változatát ismerjük, a földit. Ez csupán egyetlen, elszigetelt tapasztalati tény, azonos reprodukciós és replikációs mechanizmusokkal. "De ami magát az életet mint jelenséget illeti, ennek más megjelenési formáiról nincs tudomásunk. [...] A Földön minden élet a DNS-en alapszik. Ez azonban nem bizonyítja, hogy más módozata nem létezhet." Egy másik bolygón "egy olyan formájával kellene találkoznunk, amelynek más az eredete, más a biokémiai összetétele, s akkor elmondhatnánk, hogy az életnek is vannak replikációi."
Jean Delumeau francia katolikus vallástörténész szerint "az idõk végezete" mint elgondolás, közvetlenül a Bibliából származik. A Teremtés könyve a világ keletkezését beszéli el, a Jelenések könyve az idõk végezetét. Isten teremtette a világot az idõ kezdetén, s ha majd úgy dönt, hogy végét veti, akkor eljön az idõk -végezete. Addig a játszma nyitott, az emberiség - s benne az egyes ember - sorsa bizonytalan, tele megpróbáltatással.
"A régi zsidó vallás elsõsorban az e világi megváltást hangsúlyozta - írja Delumeau -, a földöntúli paradicsom hite sem akkor, sem most nem sajátja, ellentétben a iszlámmal." Jézus korában egyfajta irodalmi mûfaj volt az idõk végezetének problematikája. A Jelenések könyve is a zsidó apokalipszis-irodalomban gyökerezik. Az ezeréves Krisztus-királyság eljövetelébe vetett hit már az elsõ évszázadokban élt a keresztények között, ami természetes is volt azokban az üldöztetésekkel teli korokban. A millenarizmus és az erõszak gyakran együtt járt a történelem folyamán, mert nemcsak a keresztes had-járatok, hanem a különbözõ vallásújítók és parasztlázadások is megpróbálták "elõkészíteni" Krisztus ezeréves uralmát. A 18. században összekapcsolódott a millenarizmus és a társadalmi haladás eszméje. Priestley szerint Isten az embert már e földön boldognak akarja látni. A pozitivisták és a szocialisták is hittek a haladásban. "Marx azt hirdette, hogy a proletariátus harcának eredményeképpen meg fog szûnni a kizsákmányolás - mondja Delumeau, s hozzáteszi: - A szocializmus a millenarizmus egyfajta elvilágiasodott változata."
Jean-Claude Carriére, a neves francia forgatókönyvíró, színész és dramaturg szellemi érdeklõdése s alkotótevékenysége átfogja a színház, a film, az irodalom, a filozófia s a tudomány több területét, sõt az indiai kultúrát és a buddhizmust is. Szabad szellem, mindig is járatlan utakon szeretett járni, kedveli az eretnek gondolkodókat, s az igazság mindenre elszánt kutatóit. Minden, emberhez méltó probléma izgatja.
"Nem beszélhetünk idõrõl, amíg nincs az idõnek hordozója, valami anyag, amelyen az idõ otthagyhatja lenyomatát" állítással szemben: "Az idõ már az univerzum keletkezése elõtt is létezett" tételre azt feleli: "A nagy bumm-mal született meg a tér és az idõ, ez az öreg páros." Az emberek csak a 16. századtól mérik a valóságnak megfelelõen a történelmi idõt. Az idõ pedig "mint valami gumiszalag, a múlt és a jövõ felé is megnyúlik... egyik felén a nagy bumm-ig, a másikon a Nap kihunytáig." Tegnap még úgy tudtuk, hogy az emberszabású lény két-háromszázezer éve "járt" e földön, ma már az Arc völgyében lelt Lucy õsanyánk csontjai 3,5 millió évrõl tanúskodnak. A mi rövid életünk idõérzékével képtelenek vagyunk átfogni az idõ valóságos tartamát, mondjuk a 15 milliárd évet, az univerzum kialakulásának pillanatát - vagy a még azelõtti idõt. A nagy idõn belül sok kis idõt kreálunk. Ezek a kis idõk a mi mûveink. Bár a 20. században a sorscsapások és a félelmek sûrûsödtek, a föld lakói nem tartanak a közeli világvégétõl. Az ember egészen emberré válik, tekintete nem az égre, hanem a mindennapi gondokra szegezõdik.
Carriére beszél századunk már-már vallásos tiszteletben tartott sebességkultuszáról is, amely sejtetni engedi a jövõ emberének más naprendszerbe való eljutását, esetleges áttelepülését. Ahhoz, hogy a teret legyõzzük, az idõt kell legyõznünk. De nem bolygathatjuk meg büntetlenül az idõhöz való viszonyunkat. Létezésünket a Nap ritmusa szabályozza. A Föld forog a Nap körül s a Föld saját tengelye körül is forog. A mi naprendszerünk mozog a galaxisban s a galaxis is változtatja helyét. A mozgások sokasága ragad magával minket, s az idõ mindezeknek a helyváltozásoknak a szintézise. Az ember korszakokra osztja a történelmet, s az emberiség minden korszaka ott hagyja nyomát a történelem lapjain. Abban a korban, amelyben élünk, az emberiség odáig "fejlõdött", hogy már minden eszköze meg van arra, hogy elpusztítsa önmagát. Az ökológiai veszélyek egész bolygónkat fenyegetik, cselekedni kell, gyorsan és radikálisan. Egyazon világban élünk mindannyian. Az egymásra mutogatás, a bûnbakkeresés nem segít. Az alsóbb társadalmi osztályok s a nyomorszint alá süllyesztett népek problémája ijesztõ méretûvé vált. A gátlástalan nacionalizmusok és vallási fanatizmusok e légkört forrpontig hevíthetik. ENSZ-haderõkkel fogjuk talán majd a "szükséges mederbe" terelni e tömeglázadást? Reméljük, hogy egykor egyik ember nem lesz a másik kizsákmányolója, megszûnnek a népek és a társa-dalmi osztályok közti különbségek. A kommunizmus és a vallások eszmerendszerében van valami közös, amirõl nemigen szoktunk beszélni, mindkettõ hisz az új idõk kezdetében. Talán a marxizmus volt a transzcendencia utolsó mentsvára, az utolsó millenarista fellángolás?"
Umberto Eco szemiotikaprofesszor, a világszerte ismert kitûnõ író is úgy látja, hogy "semmi jel sem mutat rá, hogy az embereket aggodalommal töltené el a harmadik évezred közeledte". A féle-lem mesterségesen kreált, az emberek fütyülnek rá, napi gondjaik jobban -aggasztják õket. Többen a carpe diem hívei: együnk, igyunk, szeretkezzünk, tépjük le minden egyes nap gyönyörvirágát, hiszen úgyis meghalunk egyszer. Akik elégedetlenek a dolgok jelen állapotával, szeretnének változtatni rajta. Az apokalipszist váró mozgalmak lényegében forradalmi megmozdulások.
Az antropomorfizálás sugallhatja a világvége gondolatát. A világegyetem keletkezésérõl szóló elméletek óriási -élõlénynek nézik az univerzumot, amely mint az ember, megszületett, és egyszer meg is fog halni. A nyugati civilizáció egy meghatározott irányba tartó történelem fogalmára épül, amely szorosan kötõdik a haladás eszméjéhez.
Tévedés azt hinni, hogy kultúránk nem más, mint az ismeretek szakadatlan egymásra halmozódása. Ma már valósággal agyonnyom a rengeteg információ. Szûrõ nélkül lehetetlen eligazodni, meg kell találni az emlékezés, a válogatás és felejtés egyensúlyi állapotát. Az emberiségnek a harmadik év-ezred elején az lehet a fõ gondja, hogy mit mentsen át a jövõbe, mi az, ami túlélésre érdemes.
"... korunk szörnyûségei, a holokauszt, a nukleáris apokalipszis, a biológiai hadviselés ellenére sem hiszem, hogy a mi századunk véresebb lett volna a többinél. A hajdani mészárlások tetteseinek saját kezûleg kellett kiontaniuk áldozataik belét, össze kellett vérezniük magukat. A mi századunk vérengzéseit nagyüzemi szervezettségük teszi döbbenetessé. A legfõbb feladatunk az lenne, hogy megállapodást kössünk a Földdel [...] ki kell tapogatnunk, hol van az a határ, amelyen túl már nem tud elviselni minket. A 19. században Marx és Engels Kommunista kiáltványa [...] azért született, mert szükség volt egy lázadó kiáltásra, hogy felhívja a figyelmet az elnyomottak szenvedésére és hitet tegyen a munkások jogai mellett. Ma a globális fenyegetettségben kétségkívül szolidárisabbá váltunk egymás iránt."
"Úgy élünk, hogy Damoklész-kardok sokasága lóg a fejünk felett [...] a bolygónkat fenyegetõ veszély minden veszedelmek legnagyobbika. [...] Mégis bizonyos értelemben optimista maradtam. Derõlátásom az emberi közösségbe vetett hiten alapszik" - zárja elmélkedését Umberto Eco.(Európa)
KRISTÓ NAGY ISTVÁNKritikai körkép
Tizenkét könyvrõl
Egy 1936-os németországi nyaralás óta érzem magam baloldalinak és antifasisztának, bár akkor még jó pár hasonló szemléletû fiatallal együtt "csak" demokratának és "németellenes"-nek tartottam magamat. De a máig komolyan vett nézetek ellenére olvasom és megbecsülöm a nem maradi konzervatívokat, a tisztességes - nem népellenes - jobboldaliakat és a - nem kirekesztõ - hazafiakat (inkább patriótákat, semmint nacionalistákat). Közéjük számítom - írtam már róla - például a most 75 éves Nemeskürty Istvánt és azt az Albert Gábort is, aki a legbátrabb beszédet mondotta egy emlékezetes írószövetségi közgyûlésen, aki 1944 óta elõször írt elemzõen és egyetértõen Kodolányi Zárt tárgyalás-áról, együttérzõen a Dunántúlról kitelepített svábokról, s aki a magyar értelmiség jó részének baloldaliságát hibának tartja. Miért szeretem? Mert sosem ellenséges, mert tisztességes, mert nem idealizálja az 1945 elõtti magyar múltat, és bizonyos kulturális és (ami ezzel jár) politikai színvonalat képvisel.
E színvonal eleddig legmagasabb pontja Hol vannak azok az oszlopok? címû, most újra megjelentetett regénye. Nádas Egy családregény vége címû, nemrégiben szintén újból kiadott könyve kapcsán írtam az Ezredvég-ben, hogy az évtizedekkel régebbi alkotások mai értékelését sem kell szégyellnünk, önkritikusan felfedeznünk, hiszen ami (egyszer) igazán korszerû (volt), az maradandó is. "A jó mû beérik akkor is, ha nem idejében olvassuk el, hanem saját idejében, ami - örök lehet." Ezt írtam az 1999. novemberi Ezredvég-ben, s ehhez épp Albert Gábor könyve kapcsán is hozzátehetem: magunk is "beérünk" egy-egy mû befogadására, s ilyenkor nemcsak önmagunkról van szó, hanem az egész "irodalmi életrõl", mely (az elsõ) megjelenéskor nem figyelt fel az illetõ mûre. Sokan ezért nem találkoztunk akkor vele. (Több tucat kritikai kötetben hiába kerestem Albert Gábor nevét.)
E regényben a szerzõ ideológiai-politikai nézeteinek nyoma is alig van, mert világképpel szolgál, mégpedig több mint másfélszáz évre visszatekintve, az idõ, a folyamatok s az egyes sorsok határait elmosva, kereteit tudatosan széttördelve. De e széttördeltség a múltak emberi (értelmiségi) megtörtségére vagy töredékességére utal, a kiszolgáltatottságokra, (kényszerû s nemesen-önkéntes) szolgálatokra, begubózott bábállapotokra s bábjátékokra, igenekre s nemekre, nemzetire meg nemiségre. Utóbbi kapcsán a regény a mai divatokhoz képest éppenséggel tartózkodó, finom, ízléses erotikája is megfogja az olvasót, s az is az író mindenben megnyilvánuló formáló bátorságát mutatja, hogy két épp legmerészebben ábrázolt hõsnõje (s nem félek a nõi szereplõk fölemlítésekor a "hõs" szót is ideírni): zsidó, majd cigány - ám ebben sem elkülönítés, sem akár pozitív "bélyegzés" nincs, csak természetes, közös (és közösködõ) emberség. Hogy a hõsök mindig csak résztulajdonságokban, rögeszmékben s eseti eljárásokban, nemegyszer pótcselekvésekben mutatkozna meg, hogy az idõ nem elõre halad - illetve nem is áll, nem is folytatódik, csak van: az e korai modern regény tán legfõbb alkotói érdeme. Jó, hogy újra megjelent a Felsõ-magyarországi Kiadónál, s végre fölfedezhetjük. Elsõ kiadásakor, 1985-ben ez nem történt, történhetett meg - folyamatos olvasását még magyarázó széljegyzetekkel is "elõsegítette" a Szépirodalmi; hogy erre nem volt szükség, a most enélkül olvasható szöveg igazolja. Utóvégre az olvasó használhatja az agyát - ha van neki.
"Németellenességrõl" írtam föntebb, némi röstelkedéssel, csakhogy a hazai németség nagy része bizony nácivá lett, amiért aztán - megbocsáthatatlanul - "kollektíve" büntették (büntettük, magam is helyeseltem a kitelepítésüket, melynek révén végül is jobb körülmények közé kerültek, mintha maradhattak volna). De akik már a harmincas-negyvenes években éltünk, akkor úgy éreztük: halálos veszélyt jelentenek a számunkra. Most viszont õk (is) joggal követelik a nemzeti kisebbségnek kijáró önállóságot, így az anyanyelvi iskolázást, amihez tankönyvek is kellenek. Egy ilyen iskolai -olvasmányban a "német kérdés" teljes bonyolultságában való tárgyilagos bemutatását német nyelven egy magyar történész, Almási János végzi el. Kötetében: Geschichte der Deutschen in Ungarn. (Nemzeti Tankönyvkiadó.) Átfogó tanulmányát követõleg kétszer annyi szó szerinti szemelvényben mutatja meg a hajdani német megnyilvánulásokat. Hézagpótló munka - jó lenne magyarul is olvashatni.
Aki A-t mond, mondjon B-t is. -Számomra a B betû elõször is Baranyi -Ferencet jelenti - elkötelezettsége, embersége, mûveltsége, munkássága, sokoldalúsága, népszerûsítése és népszerûsége okán. Ennek a mûveltségnek és mûveket közvetítõ tevékenységnek fontos állomása a General Press által sorjában közzétett kötetkék ciklusa, a Szép versek, szép köntösben. Már kézbe venni is öröm a puha bõrkötést idézõ kis köteteket, melyek mindegyike egy nagy irodalom szerelmi költészetét öleli fel: a magyart, franciát, oroszt, most a németet. Mindet Baranyi válogatta, nemcsak az örök szerelem örök témájának, hanem az egyes irodalmak egészének áttekintéseként is, csak az értékre figyelve; a német kötetben (Enyém vagy) például Endrõdi Sándor jól sikerült fordítását is beemelte a gyûjteménybe. Ám e német kötetben, a teljességre gondolva, a huszadik század talán két legnagyobb költõjét, Rilkét és Bennt hiányolom ugyan, de az ízlés mindig -vitatéma lehet. Mint ahogy a Baranyihoz legközelebb álló olaszok dolgában a romantikus operáért való lelkesedését semmiképpen nem tudom osztani, bár tudom, hogy ezzel a zenekedvelõ tízmillióval nem értek egyet. Annál inkább méltányolom a fönt említett kis könyvek sorában épp az olasz gyûjteményt (Napfény és szerelem), amelynek minden verse nemcsak Baranyi válogatása, hanem fordítása is, s a németekkel kapcsolatos fönti kifogásaimnak mintegy ellentételezéseként egészen máig hatol, így az 1963-ban született Alberto Menentit is szerepelteti.
Mindez a páratlan Baranyi-életmûnek csupán egy szegmentuma. Ez az alkotótevékenység hovatovább áttekinthetetlen lenne, s jó, hogy most végre valaki (talán a szerkesztõ, Németh János István) összegyûjtötte mindannak legjavát, amit Baranyi saját magáról mondott vagy amit róla, netán hozzá (többnyire rossz verseket) írtak. Nagyon helyes, hogy a gyûjtemény a jó mellett közöl nem egy hülyeséget is, amivel túlbuzgó álpártosok (hol vannak, hova álltak azóta?) fiatalos õszinteségéért megrótták. Amit Baranyi önnön sorsáról, pályájáról, törekvéseirõl, küzdelmeirõl elmond, fontos dokumentum, de nem kevésbé jó egynéhány róla, illetve verseirõl írt remek elemzés, elsõsorban Alföldy Jenõ több tanulmánya vagy a kritikai elemeket is tartalmazó egy-két Tarján -Tamás-féle rövid bírálat. Kiemelkedõ személyiség és gazdag mû alapos bemutatása ez a Szerelmes élet címû kötet. (Mikszáth Kiadó.)
Egy immár szintén élõ klasszikusnak tekinthetõ másik B-betûs: Bárány Tamás, akire megint csak a sokoldalúság jellemzõ. Most "egyperces" írásait gyûjtötte kötetbe Zsibvásár címmel, megannyi frappáns, színes, szellemes, -groteszk és elgondolkodtató "kisnovellát", publicisztikai írást, szösszenetet, glosszát. Az ember jókat mulat a kötet olvastán, de a mosoly nemegyszer arcá-ra fagy, mert Bárány olyan politikus, sõt szinte statisztikus pontossággal foglalja össze hétköznapjaink számtalan "nemzeti" problémáját, hogy nincs az a napilapi vezércikk-gyûjtemény, mely versenyezhetne vele. De nem veszi el életkedvünket, mert akárcsak Baranyinál, az író derûs életszemléletének fénye sugárzik minden kis írásra. Kevés konkrétabban politikus, de korántsem pártpolitikai publicisztika olvasható manapság; mind szépírói életmûbe illeszkedõ, mégis inkább filozofikus, bájos morfondírozás. (Hét Krajcár.)
És itt egy harmadik gyûjtemény, a nemrég eltávozott Katkó István utolsó kötete, a Tabló babérlevelekbõl, mely kortársaira való szeretetteljes, de irodalomtörténeti szempontból is fontos emlékezéseit foglalja egybe. Katkó, aki az akkor még irodalomkedvelõ tévé illetékes szerkesztõjeként szinte az egész irodalommal kapcsolatban állt, volt -tehát mit kedves, jellemzõ történetkékben-portrékban megörökítenie. Jó, hogy ez a személyes kis emlékezésgyûjtemény megjelent, még jobb, hogy Sajdik Ferenc bravúros karikatúrái egészítik ki, nem jó, hogy teli van sajtó-hibával. (Ez különben Albert Gábor -regényében is feltûnõ.) A hipochonder szó például különbözõ írók kapcsán vagy féltucatszor mint hicpochonder szerepel. A Hét Krajcár Kiadónak nem volt korrektora? Vagy helyesírási szótára? Netán szerkesztõje? Igaz, mindez nem "krajcáros" kiadással jár...
Hát igen, a népi írók idõsebb-fiatalabb híveinek-utódainak körében ma sem tombol a mûveltség, nem mind követik az Illyés, Németh vagy az igazán alulról jött Veres Péter példáját. A paraszti mûvelõdés a nemzeti fölemelkedésnek egyik kulcskérdése volt az elmúlt évszázadban, sõt már elõbb is. Az önmûvelés s ugyanakkor a társulási-társasági igény hozta létre országszerte a kisvárosi-falusi, sõt tanyai olvasóköröket. Egy kései "népfi", az író Molnár Zoltán megszállottként, de nem sok sikerrel igyekszik újraéleszteni ezeket a köröket. "A parasztéletforma csõdje", melyrõl Kovács Imre épp hatvan éve már könyvet írt, s amely az európai közösségbe való beilleszkedésnek is fontos problémája, ebben a kérdéskomplexumban is megnyilvánul. Pedig példa bõven volna - noha kevéssé földolgozva és manapság kevéssé követve.
Egy ilyen feldolgozás most jelent meg Hódmezõvásárhelyen, ahol a 19. század közepétõl a tanyai olvasókörök tucatjai eredményesen mûködtek. A könyv: A sóshalmi olvasókör története a jegyzõkönyvek tükrében a hatalmas vásárhelyi -határban mûködött számos olvasókör egyikének 1885-1995 közötti tevékenységét írja le, sajnos zömmel csak az 1947-es feloszlatásig, majd az 1987-tõl való újjáalakulás bemutatásával. Ez utóbbi azt bizonyítja, hogy máig van lehetõség ilyen tanyai-közösségi munkára, ha vannak erre elszánt tanítók s lelkes fiatal gazdák! Stinerné Szenti Csilla könyve errõl szól, benne sok dilettáns törekvésrõl is (saját maguknak írt népszínmûvek, rossz rigmusok stb.), de írókkal való tervszerû találkozásokról, kézimunka- s egyéb tanfolyamokról is (mert az asszonyok-lányok is részt vettek, vesznek a kör életében). Kevés konkrétabban "fölemelõ" könyvet olvastam mostanában: az igazi "civil" -demokratizmus példájáról. (Országos Olvasóköri Szövetség.)
Ilyen olvasókörök létrehozására természetesen többnyire a közvetlen osztrák elnyomást követõ idõszakban, a kiegyezés után kerülhetett sor, de ezek a kisebb-nagyobb népi tömörülések, mint ahogy az egész nemzet, fenntartották-õrizték 1848-49 emlékét és eszményeit, így Petõfi kultuszát, akinek pusztulását egyszerûen nem hitték el. Országszerte elterjedt az a hiedelem, hogy Petõfi Szibériában hadifogolyként él, s ez még a közelmúltban is ostoba "kutatások" tárgya lehetett.
De nem volt ez képtelenség a 19. század második felében, olyannyira, hogy egy fiatal olasz arisztokrata, a nyilván Garibaldi küzdõtársaiként Itáliában élõ honfitársainktól hallhatta ezt a szibériai feltevést. És ez annyira megihlette a forradalmi szemléletû Armando Luciferót, hogy egy egész poémát szentelt a Petõfi-mítosznak. Ebben az ekkor (tehát 1878-ban) ötvenegynéhány éves Petõfi maga mondja el életét és hitvallását szibériai fogságában. A húszéves olasz versének egy ritka példányát, immár több mint kilencvenéves fia 1996-ban adta át Hubay Miklósnak, aki hazahozta, s Hárs Ernõ, annyi kiváló mû magyar tol-mácsolója le is fordította, az Eötvös József Kiadó pedig kétnyelvû kiadásban megjelentette. A fordítás mûvészileg is -hiteles, lendületes; lehet, hogy jobb is az eredetinél (a kétségkívül tehetséges olasz ifjúból végül is nem lett költõ), csupa romantikus lobogás, izzó hazaszeretet, néha döbbenetes képekkel, hasonlatokkal s Petõfi életének, életmûvének s a szabadságharc meg a korabeli magyar viszonyoknak olyan ismeretével, ami bámulatos, s legalább olyan hiteles, mint Jókai képzelgése a tovább-élõ Petõfirõl a Politikai divatok-ban. Jó, hogy ez a fontos dokumentum megjelent. (Petõfi Sándor Szibériában - Alessandro Petõfi in Siberia.)
Ezt az Eötvös József Kiadó más produktumairól is elmondhatjuk, például Francisco de Quevedo, a klasszikus spanyol költõ legjava szonettjeirõl, a Simor András fordította Száz szonett-rõl (Cien sonetos). Rég ismerjük Calderónt, Cervantest, Lope de Vegát, sõt Graciánt és Góngorát is, de ez a velük vetekedõ óriás csak e könyvbõl megismerhetõ, pedig a káprázatos spanyol barokknak az elõbbiekkel vetekedõ klasszikusa. Micsoda végletek a mûvelteknek szánt mitologizmustól s az elmélyült, õszinte istenességtõl a vad érzékiségen s a napi élet pillanatfelvételein át a dühödt társadalomkritikáig, sõt nagypolitikáig (mely a nem termelõ, ám gátlástalanul kizsákmányoló spanyol uralmi rendszer végét jósolja - no persze, be is börtönözték). Hogy ezek a remeklések magyarul is szólnak, az Simor érdeme, mint annyi más is, amit a spanyol nyelv-területrõl számunkra meghódít s a kétnyelvû kiadással ellenõrizhetõvé is tesz. Ez már csak azért is helyeselhetõ, mert Quevedo a 17. századra olykor már kiüresedett szonettformát zsúfolt képrendszere révén páratlan gazdagsággal telíti meg.
Ez volt tehát a "klasszikus" Spanyolhon képe. És milyen a mai Spanyol-ország meg a többi állam? Errõl egy párját ritkító kézikönyv tájékoztat bennünket, szintén egy kis kiadó (Szalai Kft, Kisújszállás) jóvoltából. Vidéki -tanárember, Pintér Zoltán állította össze Európa -országainak egy kisenciklopédiáját (Európa az új évezred küszöbén), mely ábécérendben vonultatja fel az egyes államokat, bemutatva földrajzi helyüket, történelmüket, gazdaságukat, kultúrájukat, társadalmukat, különös tekintettel az utóbbi évek fejleményeire! Nagyon hasznos könyv, megjelentetése kapcsán mégis a már említett "vidékiséget" emelném ki: azt, hogy a fõvárosnak a kiegyezéstõl a szocialista idõszakban is megtartott kulturális kizárólagossága, ez a szerencsétlen centralizmus végre kezd megdõlni. A múltkor egy kritika során - kissé tán túl szigorúan is - utaltam bizonyos vidéki vallásosság diktálta filozófiai-ideológiai korlátozottságra, most e kiváló kézikönyv kapcsán épp az egyenrangúságot hangsúlyozom (mint ahogy a vidéki feltörekvés az, ami a sóshalmi olvasókör krónikájában is megfogott).
No de, mi várható a jövõ eszméiben és politikájában? Erre egy olyan mû válaszol, amelynek fontosságát nem tudom eléggé hangsúlyozni! A már-már végképp vesztesnek deklarált és némely hajdani hívei által is csúful elhagyott szocialista eszmeiség remeklése Illés László új könyve, az Argumentum Kiadó által megjelentetett Üzenet Thermopülébõl. Noha ez a cím is a pusztulással záruló helytállás képzetét keltheti, a könyv korántsem az eszmei meghátrálás vagy éppenséggel árulás megnyilvánulása: helytállása még csak nem is olyan "csakazértis" vagy lírai vállalás, mint a Baranyi-életmû, hanem a dolgoknak végére járó hatalmas filozófiai, filológiai, esztétikai és politikai esszégyûjtemény. Az Ezredvég büszke lehet rá, hogy a kötet néhány fontos tanulmánya itt jelent meg elõször, de így együtt az egész olyan gondolati építmény, amely mondhatni világviszonylatban is figyelmet érdemelne. (Jó, hogy egy része eleve németül volt olvasható.) A mesterük nyomán híressé vált Lukács-tanítványok "kiábrándultak" a Lukács-tanításból, s ezzel a marxizmusból is, hiszen érdekeik így kívánták, Illés viszont bírálva építi tovább mindazt, amit Lukács György produkált, megbecsülve hallatlan teljesítményét és ábrázolva tragikumát, amelybõl a moszkvai bebörtönzés (és életveszély) sem hiányzott, de ami egyrészt a marxizmus egyik legkülönb huszadik századi korszerûsítése volt, másrészt örök (pl. klasszikus vagy akár huszadik századi polgári nagyrealista) értékek védelme. Mind e mögött persze az egész "létezõ szocializmus" valótlanságainak, álságainak és gyilkos ostobaságának kritikája is jelen van - kísérteties például, ami a letartóztatott kommunista írók egymást megvádoló, mégis egyaránt tragédiába forduló vallomásairól szól. Ám Illés nem áll meg "a sztálinizmus eszelõs bestialitásánál", hanem a szocialista "utópia" igenis meglevõ kilátásaival és a vele járó esztétikai konklúziókkal is naprakészen foglalkozik. Így amit az avantgárd szerepérõl, a szocialista kultúrából való kirekesztésérõl (és ezzel épp az utóbbi megbénításáról) ír, azt máig elviszi, például egy Kassák-Esterházy párhuzammal. A posztmodernrõl sem írtak még nálunk mélyebben járó, megbecsülõ, de helyére tevõ módon. A globalizációról szóló átfogó tanulmány (mely az Ezredvégben 1998 végén volt már olvasható), ennek a világámításnak eleddig legjobb rövid áttekintése.
Illés László könyve a korszerû marxista tudományosság utóbbi tíz évének -alighanem legfontosabb hazai teljesít-ménye. Kötelezõ olvasmány - persze, csak "olvasni tudó" (mert hiszen nem könnyû írások ezek), elgondolkodó értelmiségiek számára - akikhez természetesen a mûvelt munkásokat is odasorolom.