98082

GÖRBE TÜKÖR

PAÁL TAMÁS
Kis Magyar Mûemlékkalauz
B. városának nevezetességei
ha vendég tévedt a valaha szebb napokat látott alföldi városba, a benn szülöttek büszkén mutogatták neki a sok vihart túlélt nevezetességeiket: a kora BAROKK TEMPLOM tiszteletet parancsoló tornyát, a szigorú, egyenes vonalú KLASSZICISTA GIMNÁZIUMOT, a SZÁLLODA és KÁVÉHÁZ hatalmas, eklektikus tömbjét, átjáróval a vármegyei TÖMLÖCBE, a híres-hírhedt "diótörõ"be..
    rendes, jóravaló atyafiak a b.-iek! Idegenvezetés közben nem néznek az idelátogatóra, nehogy elárulják magukat. Mert a nagy pusztulásba-pusztaságba irányt mutató templomukat addig-addig alakítgatták, az éppen uralkodó ízléshez igazítva, hogy csak a tornya maradt meg eredeti szépségében. A gimnázium büszkeségét, a szabadságharc hõsét pedig felforgató eszmék terjesztése miatt "jóindulatúlag" örökre eltanácsolták...
    fogják is a fejüket a helybéliek az emléktáblájához érve! Na nem azért, mert hisz mindegy, hogy hány évet pingálhattak rá aranyozott betûkkel a fekete alapra, de ezt az Istentõl elrugaszkodott lázítót pont Cs.-nek, a megyeszékhelynek kellett befogadnia! Cs. A megyeszékhely! Ez a legnagyobb fájdalmuk. Hiába az õ õsi településük a megye névadója, mire mentek vele?! A szomszédos Cs. elorozta tõlük!!
    az a fránya vasút! Mert nem tudtak idejekorán megegyezni, hogy kinek az orra alá füstöljön? Kinek a földjén gázolhat át! Még mit nem! A cs.-iek megengedhették maguknak a földtiprást, azok csak amolyan "gyüttmentek", házaló drótostótok!
    ahogy - hogy, hogy nem - elkerült bennünket a vasút, a kiegyezés után építettünk egy akkora SZÁLLODA és KÁVÉHÁZAT a BÖRTÖN mellé, hogy még a cs.-iek is a csodájára jártak sefteléskor! Persze, a bugyellárisukat otthon felejtették, vagy jól eldugták a gazemberek! Csak kívülrõl lestek befelé a cudarok. Oda, ahol még Rózsa Sándor is térden csúszva könyörgött kegyelemért...
    az idegenvezetõ sem akárki. FE(r)IKE, a város egyetlen, még élõ nevezetessége! A harangozó, béke poraira, egyetlen fia...
    nagy lélekszámú ez a város, hiába fogyogat a statisztikai adatok szerint. Sokan születtek, sokat temettek mindég. A levesnek is gõzölögnie kellett az asztalon délre. Húzta hát az apja, egyre csak húzta, a megsüketülésig. Addig, ameddig be nem jöttek az oroszok. Akkor aztán sietett elibük. Hiába parancsolt rá az akkori elöljáróság, miután a lovakat befogták a hintó elé: húzzad, Jani, meneküljön, ki merre tud!...
    be is került a városi tanács háromtagú, fõfõ vezetõségébe. Póttagnak. A nép szava Isten szava! Ha elhangzik. Ha meghallják...
    javallata a felemelkedésre már régóta nyomta a bögyét. Aki a városunkban batyuval, portékával jön-megy, az igazoltassék. Aki nem benn szülött, az fizessen a harangszóért! Ha hallja, ha nem! Visszapofázás nincs! De nem ám! A harangozó pedig kapja meg a befolyt összeg tizedét. A többivel pedig a város vezetõsége rendelkezzen. Elszámoltatás nélkül. Kirázzuk a cs.-iek bõre alól is az új arany forintocskákat, hehehehe...
    kaptak is rajta a városatyák! A szánkból vetted ki a szót. Jól választottunk. Süket vagy, de vak nem! A mi fajtánk! A mi zsírunkon hízott cs.-iek és mások, az idegenek fizessenek! Ha "nem tudnak", úgy kényszermunkával! Nagy hazafi ez a nép, önként jelentkezõkben nem lesz hiány! De hogy a harangszóért?! Ki hallott már ilyet? A városunk nagy határáról nem mondunk le soha! Ráadásul a cs.-iek javára?! Ha kell, fegyverrel is megvédelmezzük! Amióta fennáll ez a város, szolga itt még nem szedte meg magát! De nem is fogja! Még ilyen ravasz trükkel sem!...
    a harangozó nem láthat messzebb a templomtoronyból, mint mi a város-házáról! Megértetted? Ki vagy rúgva! Mars a helyedre! Egy! Kettõ!! Három!!!
    süket vagy?! Húzzad a harangokat! Hadd hallják meg még Cs.-n is a új idõk új szavát!
    éljen a KÖZTÁ(r)SASÁG!
    fE(r)IKE, a város egyetlen, még élõ nevezetessége az újra átélt élmények hatására az "r" hangot elharapva ha(r)sogott. A téren visszahangzott a sok TÁ(r)SAS-SÁG... Amíg a semmibe nem hullt. Mint egykor. A körben álló, az országot felfedezni vágyó turistacsoport tagjai kitörõ, hosszan tartó tapssal jutalmazták a nem mindennapi erõfeszítést, a varázslatos múltidézést...
    a járókelõk oda se pillantva, közömbösnek tûnõ arckifejezéssel, de bujkáló, huncut mosollyal mentek el mellettük...
    gyémánt félkrajcárt kikapirgált kakasocskánk! Csak kuko(r)ékolj kedvedre!
    az apja, Isten nyugosztalja, a BÉKÉSI KÖZTÁRSASÁG kikiáltásakor azon melegében a HARANGKÖTÉLLEL félhóttra verte...
    dicsõ idõk egyetlen, még élõ tanúja!
    ilyen Cs.-nek nincs, nem volt, de nem is lesz!!
    de még talán az egész országnak sem!!!

ROHONYI PÉTER
A magyar sügér
Elvadult pózban gágogok:
Fõm buta öröm, murva-ruha
E halat elõbb kimerem,
Ez a magyar sügér.
Lehajolok, ha kell duracell,
Egy mû-sírkövön szaladok át.
Hej, vérig dúló siralom,
Már minden moly kirág?
Fagy-imám sûrûn leröpül,
Vigad: zöld alkóvba teszem;
Bénult sirályok finganak,
Hódit e szerelem.
Csönd van. A gaz murva-
ruha e túzokon lebeg.
S egy kacagó ponty úszik el
A nagy sügér alatt.

Ancsa örök
Ahhoz, hogy rólad
a mindenségrõl kell lemondanom.
Ma este meghalok vagy élek
egy pillantásodba kapaszkodom
és felkínállak az égnek
ölök és életet teremtek melleiden
hol te életet adnál,
ám ondóhalál a szerelem
                        s mindhiába
képzelem, hogy te vársz otthon
                          meztelen -
bikacsod a számban meredt fel
                     míg szerettelek,
ám ennek is, mint a meséknek,
vége lett.

MAHLER GÁBOR
Polgár
nem harcol közért nem küzd már virágért
úttörõtábor nem nyalat tányért
öltözõszagú squashcipõbe lép
elhatárolód méhtelep tüzép
pen te kellenél szervcserére vársz
akceptorkodon léket fúr a láz
újszövetkezés nem szakad tagba
régi önmagát rúgja tagadva
jó leperka volt szedje magát meg
össze is ha kell saját kút fõleg
tablettás bortól újra kipécéz
mert ez a dolga pécésnéni néz
nem madárnak nem polgármesternek
felköltöttem a lordmajort remek
üzletet ajánl nem lehet soha
nem igaz szavad hisz ez kész csoda
nem indul sehonnan majd eljut oda

OLVASSUK EGYÜTT

SZEPES ERIKA
Rozsdás dobozok
és bûzlõ macskatetem
A III. Aquincumi Költõverseny
díjnyertes verseirõl
Derülni akartak idén a III. Aquincumi Költõverseny szervezõi: az Aquincumi Múzeumok vezetõi, a szakmai és a társadalmi zsûri, a színészek és nem utolsósorban a közönség. Ezért hirdettek szatíraíró versenyt, hátha eltréfálkoznak a költõk apró botladozásainkon, tévelygéseinken, kisszerû, nevetséges szokásainkon. De akár a mûfaj tette - amely a görög Arkhilokhosztól, a római Luciliustól kezdve jutott el tetõpontjáig, Martialis és Juvenalis életmûvéig (ez utóbbitól származik a "Nehéz szatírát nem írni" mondás arra a korra utalva, amelyben több kárhoztatandót, mint dicsérendõt talált a római költõ) - akár mai életünk jelenségei, ezektõl a szatíráktól nem terült széles mosoly sem a zsûri, sem az elõadók, sem a közönség arcára. Megtudhattuk belõlük - amit mindennapi tapasztalatainkból mi is tudunk, így a komikus hatást az ismerõs dolgokra ráismerés, a felismerés okozta -, hogy szépséges hazánk romoktól, rongyoktól, szeméttõl, macskatetemtõl, eldobott óvszerektõl bûzölög; lakóit sok más fontos dolog helyett legfõképpen az izgatja, annak vitáitól hangos a város, hogy eldöntsék: ki lakja jogosan ezt a hont, milyen származás, vallás, csoportérdekhez tartozás szükséges ahhoz, hogy valaki honpolgárrá, sõt: polgárrá minõsíttessék (Gyimesi László két verse). Megtudhatjuk, hogy ugyanaz, az otthoni kemény szûrõvel, nehéz próbákkal kiválasztott, kiemelkedõ tulajdonságokkal rendelkezõ polgár miként ismerszik meg külföldön modortalan viselkedésérõl, ápolatlanságáról, a nyelvtudás hiányáról (Imreh András verse).
    Megtudjuk, hogy az maradhat életben, aki újfajta vallásnak hódol: istene az a hatalom, amit az ókorban Mammonnak hívtak, s most Banknak nevezünk (Szarka István verse).
    Rigó Béla vitriolos írásában (Üzenet a pokolból) a költõ Vergiliusként (vagy inkább helyette) szólítja útikalauzául Dantét, olyan Vergiliusként, aki római költõként nem kerülhetett fel a Mennybe, mert nem hazudott eleget, s most idegenvezetõként tevékenykedik az Alvilágban. Ebben a minõségében vezeti Dantét a Pokolban, annak is egy meghatározott területén, ahová "csak egy kicsi, távoli ország / államférfiait zárták ide össze, örökre / egymással sújtván a közös bûn részeseit, kik / mindig közpénzbõl hazudoztak az emberiségért". Demagógia, testvérgyilkosság, hazugság és a becsapott, hiszékeny emberek sírása tölti be ezt a bugyrot.
    Gyárfás Endre a szatíra archaikus fajtáját, a kétsoros disztichont választotta szurkálódásai formájául; a kis versek összefoglaló címében egybeötvöz múltat és jelent: az ókori mûfaj nevét és a mai internet egyik szakkifejezését, és ez az idõbeli kettõsség két versében meg is marad. A rátekeredõ kígyóktól megfojtott Laokoón utóda a csekélyke bérének hosszú papírszalagjával megfojtott kisember; a rövidebb dárdával elért anyagtakarékosság miatt veszítették el a harcot a görögök Trójánál, de sebaj, legalább maradt fa a koporsóra.
    Az egyetlen díjazott pályamû, amely szelídebb húrokat penget, éppen a költõi mesterség lantjának húrjaival játszadozik: önironikus, kedves mûnek látszik elsõ olvasásra (a költõ maga-mentsége, hogy miért nem ír jó verset), holott elég kemény bírálata a mai posztmodern költészetnek, a formátlanság és a tartalmatlanság híveinek, mûvelõinek és apostolainak (Horváth Ferenc).
    De bizony mondom néktek, boldogabban hagytam volna el a nemes versengés színterét, ha csupán a költészet gondjairól hallottam volna elmélkedéseket.
    Ezúttal a szakmai elõzsûri, a helyben voksoló társadalmi zsûri és a közönség teljes egyetértésben volt a mûvek megítélését illetõen. A legkeserûbb mûvek kapták a legelõkelõbb helyezéseket. Íróik találtak leginkább szívünk közepébe. Most ezeket a verseket olvashatják.

GYIMESI LÁSZLÓ
Bámul a báva bakancsos...
Dús Pannónia földje, dicsérlek! Nincs a világon
Szebb, kiesebb hely, még a legendás félszigeten sem!
Itt, hol a mûanyagokból számtalan ékes, örök-szép
Tájelem épül, lanyha szelünk bölcs, nagyszerü mûvész!
Mennyi az acskó! És a papír, rongy! Mind gyönyörûek!
Nézd, csodaszép ez az álomi erdõ! Útjai mentén
Csonka mosógép, roncs radiátor, béna szövõszék!
Díszei hirdetik: itt jó! Óvszer a méla csövesnek,
Rozsdás, torz dobozok, mind kézre a gyûjtögetõnek...
Bûzlik a bomló macskatetem, de ez illat a tócsák
Mámoritó szagu vegyszer-fûszeres ájere mellett,
Élvezi mind a rohadt kocsiszekrény, rossz gumiabroncs,
Sõt, csak azért is nyílnak a juszt sem kerti virágok...
És a patakpart! Szól a madárdal, két cigaretta
Csonkja csodálja magát a cserépben: a martinis alja
Tegnap mintha kevésbé... Mégis, jobb a sörös, nézd!
Bámul a báva bakancsos: végre van élet az erdõn!
(Itt kimarad tizenöt sor, pompás tájleirás mind,
Ámde a terjedelem kiszabott: így tartom a tervet.)
Hallgat az akkumulátor a fûben, kénsav a könnye:
Hol van a hajdani ólom? Csak nem a satnya nyüvekben?
Õzike nézi: a régi vadászos idõket akarná?
Jaj, dehogyis! Csak a rendet akarja megérteni végre.
Korcs barbár-ivadék! Te se szólj rám! Ünneped elmúlt!
Itt európai módra izélnek a ...! Kuss! Igazodj már!
(És a cezúra? - a bölcs szólt, és igazát te se kételld!
Ott viszi éppen a korszerü sürge csapat, s vele vagy száz
"Megfordulni tilos", "Zsákutca", "Akármi", "Elég volt"
Tábla kerül be az ócskavas-árus roncstelepére.
Bájosan intenek és mosolyognak az éteri szépség
Bûvöletében a rongyos választási plakátok.)

        Egyszerû ez
Rég volt így tele már ez a fórum,
Rég volt ily nagy a lárma, a zajgás,
Fontos, új feladatra szegõdtünk:
               Eldöntjük, ki a pannon.
- Római polgár s itteni gazda!
- És helyben született! - A nagyapja!
- Harcol a barbár szkíta hadakkal!
               - Volgai szellemiséggel!
- Azt, aki más, idegenszivü, -ajkú -
Gyûlöli! - Ûzze el innen a francba!
- Tiszteli Mithrast! - És ha keresztény?
                Zeng-zúg szerte a város.
Sámánok fia, papja ma fényes
Nagy Jupiternek, Servus a gyõztes,
Érvei (nagy pofonokkal ikerben)
            Döntik el õsi vitánkat:
Nos, kétségtelenül az a pannon...
Az, aki szolgál, mert velem érez,
Az, ki követ; s bort hoz lakomámra,
            Friss szénát a lovamnak.
Csöndesedik már, nyugszik a város.
Egyszerü ez, tele pince, a pajta:
Servus a pannonság etalonja!
          Szolgáld, s gondod a múlté.

IMREH ISTVÁN
Magyarok külföldön
Miért van az, hogy sokszor a legnagyobb
honvágy gyötör pár hónap után? Haladsz
az Oxford Streeten és eszedbe
     jut Velemér vagy a BAH-csomópont.
És tervezed, hogy majd az ebéd mi lesz
elõször otthon: húsleves és metélt,
pörkölt, galuska és saláta
     és palacsinta csokis dióval.
És este nyolckor nézed a híreket,
hogy hátha egyszer hallasz egy otthonit.
De semmi. Angol újfasiszták,
    walesi esõk meg a skót dudások.
Egy reggel aztán... Nem, nem a nyelv, hiszen
még messze vannak. Mégis oly ismerõs:
a férfiak focista-hajjal
    és zizegõ adidas ruhában,
hogy szinte érzed: testszaguk átdereng
a nõi kölni szubtilis illatán.
S már látod is: kilóg a nõknek
    hóna alól egy-egy otthagyott szál.
Sõt, túl e néhány testi jegyen, van egy
megfoghatatlan, ám evidens jele
annak, ha egy csoport magyar - nincs
    jobb szavad erre: a diszparátság.
Ahogy taszítják, mint biliárdgolyók
egymást, a háromszögbe kirakva mind,
de várva már a nagy lökésre,
    mert ki-ki futna saját lyukába. -
S bár fuldokoltál az idegen beszéd
nyílt tengerén, most, hogy honi bárka jõ,
nem adsz jelet, csak arra vársz, hogy
    tested az ár hamar elsodorja.

SZARKA ISTVÁN
Õ az
Anti-Banking
Elkésett, ki most alapítna vallást.
Végsõ hít jön el, tele pince-padlás.
Néha nincs tovább. Idegenbe tévedt
    tízezer éved.
Jelzi már gyanús csuparéz a módit,
szét se lõhetõ üveg ágyazódik,
bõr is domborul; ha megejt a márvány
    lenge hodályán,
tüsszents: klíma zúg; fanemûit élvezd,
csõd van, nincs hitel, soha vég a véghez
így még nem farélt. Közös égre regnál:
    kész a Katedrál!
Innen árad el jeges álhalálod.
Csonkakúp-fejû kopasz állat áll ott,
s bankkisasszonyok ruhapénze látszik
    tangavonásig.
Nyüzsge bankfiú fut a benti körben,
gátyószíne zöld, a zakója vörheny,
Antillákra jár, zseni-híre terjeng;
    külcsin a belrend.
Oltár fõhelyén terülõ üleppel
meztelen király, mocorogni restell,
sarkantyúval árt kegyed oldalába:
    konszolidál, na.
Néha van tovább. Sose mondd, mi volt a
meztelen király csupaszult mivolta,
meg nem értené az igaz jövõke.
    (A)latta ülõke.

RIGÓ BÉLA
Üzenet a Pokolból
Infernális informálás
Rég láttam, kedves Dantém, amióta a Mennybe
ment, ahová ma sem ad még vízumot égi hatóság
római költõnek, ha megette babérkoszorúit,
merthogy a múltja mögé soha nem hazudott katakombát.
Most idegenvezetõ vagyok, olykor költhetek is, ha
több obulust hoz a nép... Na, de nem dicsekedni szeretnék.
Meghívnám, ha jöhet, mielõbb tegye tiszteletét, mert
ez nem a rég Pokol. Fúrják csak a bugyrokat egyre...
Lesz sok sokk-alagút. A pokolba velük! Vagyis azt ne...
Egyikrõl szólnék -, ott jártam egy égi csoporttal -,
vaskapuján: HAZUGOK. Nosza, máris mind berohanna,
hátha tanul valamit. De csak egy kicsi, távoli ország
államférfiait zárták ide össze, örökre
egymással sújtván a közös bûn részeseit, kik
mindig közpénzbõl hazudoztak az emberiségért.
Hirdeti, lám, az igét idezárva is egyre a lelkük.
Szónokol egy demagóg: legyen itt mindenki egyenlõ,
õ csak egyenlõbb, mint más! Erre ledörgi a másik:
itt mindenki szabad, node õneki több szabad itt is.
Mocskosan állnak eléd a legelsõ lelkek, amit rég
másra dobáltak, most a saját képükre kenik, hát
bûzlik boldogan így a bagázs. Ám vér folyik arrébb:
bárddal, fûrésszel csonkolja magát fura népség.
Egykor a nemzetrõl vágták le a testidegen részt...
Ott meg az égi igék monopóliumának erényes
birtoklója jajong, most végre keresztre feszítve
elmondhatja nekünk, mi a földön az isteni érzés.
Ketrecben kuporog, ki a sajtót jött regulázni;
bárhogy faggatták, ugyanazt fuvolázta mosollyal:
hogy mi a polgárok szent kívánsága szerint... Most
kérdezik: enne-e már és inna-e rá valamit, de
õ csak a régi lemezt nyekeregteti ketrece alján.
Néhány szörnyeteg áll a porondra ki szónoki pózban.
Mindnek sok feje nõtt, egyszerre hadarnak a szájak...
Õk a vezérek, akik poros elveiket lecserélik
rendszeresen, mihez itt hamar új fejet is kap az ember,
mely sose mondott mást, kijelentheti büszke morállal.
Isteni színjáték vagy cirkusz ez itt! Ugye, eljön?
S közben jár ezekért... Ön a nagy költõ odafent is.
Ó, nem a fõhazugok kínját sajnálom, ugyan már!
Arctalanul tömegek sírnak, noha az csak a bûnük,
õk hitték el mind, amit itt ezek összehazudtak,
éppen ezért fejük és fenekük kicserélte az Úr. Hát
kapnának legalább hajat, õsi szakállt takarónak.
Vétkes seggfejek... Ó, de nem ártani, hinni akartak!
S hit nélkül mire mész, költõ, mire juthat az Isten?

GYÁRFÁS ENDRE
Disztich-onlájn
Laokoón
Bérszalagod szakadó papiros, de köréd tekeredve
    megbénítja karod, elköti vérereid.
Légyvi(g)asz
Légy bizalommal, Légy, ne szepegj, ha lankad a szárnyad!
    Védõhálód, lám, készül - mondta a Pók.
Koporsófelirat
Elvesztettük a harcot: elértek a trójai dárdák.
    Véli a kulcsárunk: mégis gyõzelem ez,
mert sikerült neki dárdáink rövidebbre szabatni,
    s így a koporsónkhoz éppen elég fa maradt.

Mész
Hexameterek
Hogyha kilopják csontodból a meszet hivatásos,
nagytudományú rablók, Hermész hû követõi
- mert az a mész olyan fontos anyag, nincs nélküle kastély -,
türtõztesd magadat, ne morogjál, föl ne dühödjél!
- Ejnye, miért ne? - motyogsz akadékoskodva. De halld csak!
Kastély, villa csupán egy-egy csigolyát ad az ívelt,
fürgén, frissen formálódó úri gerincbe.
Láthatod: újabb fajjal bõvül így a gerinces
lények törzse. Ha Darwin tudná, hú, de örülne!
Klasszikusok mondták, hogy az állam talpköve tiszta
mészkõ. Így igaz. Ám ez a kõzet olyan tünedékeny:
ádázul taposók talpától egyre kopik csak.
Végül is elkoptatja egészen mind, aki hallgat.
Mert, ugye, hallgatok én, hallgatsz te: meszet mi sem ettünk.

HORVÁTH FERENC
Hexameterek arról,
hogy a költõ végre helyes útra tér
Szégyellem, de bevallom azért karakánul: a múzsa
ritkán jó szeretõm - nem sok jambust, anapesztust
hullajtottam a hószín lapra a homloki csóktól.
Ez van. Verseimet hosszan faragom, kalapálom,
szüntelen arra törekszem, hogy ne botoljon a versláb,
s fusson a sor, mint iszkol az ürge, ha májusi égbolt
fürge zuhéja elõl menekül szaporázva a lyukba!
S ó, de igyekszem, hogy hihetõen pengjen a lantom
ultramodernet, mely igazából ódivatúság,
s álcázott okosat, nyakon öntve talányos izével!
Látni való: bonyolult ez a fránya poétai munka,
s én már úgy eldobnám végre az unt regulákat!
Sárga irigységgel figyelem, hogy sok mai költõnk
cseppet sem kínlódik a számos formai nyûggel,
sõt - ez a céhbeli virtus - a formát meg se tanulják,
rögvest azt hajtják hevesen: hogy elvetik õk azt,
mert a poéta szilaj lelkének kell a szabadság!
S értelmes szöveget nem hagynak a versben, azonnal
összezavarják, mondván, minden mái igazság
lényegileg kutyulék: ekként hû tükre korunknak...
Most, hogy az évtizedek már elnehezítik a tollam,
jobb, ha beállok mindjárt ebbe a brancsba! A vizsgán,
melynek a tesztjét sejtem, tán-tán megfelelek majd...
Persze, ha hallgatok ott e huszonnégy hexameterrõl!