BÁN ERVINA bécsi szelettõl
egy Baudelaire-versig - és végül...A két eseményt fél évszázad választja el egymástól, látszólag semmilyen kapcsolat nem lehet közöttük. De nagyon hasonlítanak egymásra abban, amiben különböznek.
Az egyik éppen ötven éve történt, jubilálhatna. A Rákosi-csapat hirdette "a klerikális reakció elleni harc" polgári-radikális jelszavát, de türelmetlenségével, dogmatikus erõlködése közben túllépte a szükséges határt, kereste a konfrontációt az akkor még többségben levõ vallásos emberek hagyományaival és érzékenységével. A történet, amelyet elmondok, egy nagy budapesti gyárban játszódott le; ott dolgozott az unokabátyám, tõle hallottam. 1950-ben nagypénteken, az üzemi ebédlõben, ahol igen hétköznapi ebédet szoktak kapni, a dolgozók jókora darab bécsi szeletet találtak a tányérjukon, a legfinomabb húsból, ingerlõ körettel. Nyilvánvaló volt a cél: ha elfogyasztják, vétenek a vallásuk ellen, ez lelkiismereti gondot okoz, és lazítja az egyénnek a hithez való ragaszkodását. Még azok részérõl is, akiknek az egyháza, mint például a reformátusoké, nem kívánt híveitõl semmilyen böjtöt. Nem várt eredmény: mindenki otthagyta a húst. Nem csak a hívõk. A közömbösek, sõt a néhány ateista is. Szolidaritást vállaltak vallásos társaikkal, segítettek nekik helytállni. Az összetartás becsületének példája. (A nem vallásos szolidarizálók sem tagadták meg a világnézetüket!) Az esemény kitervelõi bizonyára provokációnak tekintették, ami történt, de ilyen összetartással szemben nem próbálkozhattak megtorlással.
Negyven évvel ezután fordult nálunk a világ. Némelyek szerint Nyugat felé. Tíz éve a hivatalosság a korábbival átlósan ellenkezõ egyházpolitikát folytat. A nem hívõ az elfogadottságon kívül érezheti magát, krédójához nem talál hivatalos fórumot, nem hivatalosakat is nehezen. (Még nagyobb bajban vannak azok a hívõk, akik nem az "elvárások" szerint hisznek - de errõl most ne essék szó.) Várhatók olyan események, amelyek az ötven évvel ezelõttihez hasonlítanak abban, hogy nem tisztelik a személyes vagy gondolati szuverenitást - csak éppen fordított elõjellel. Vajon visszaadnák-e a most hivatalos módon hívõk az ötven évvel ezelõtti nemes kölcsönt? Az európai civilizáció normái szerint kötelességük lenne. Azt mondta vagy Voltaire, vagy egy angol úr, hogy õ X véleményét nem fogadja el, de kész lenne mindhalálig harcolni azért, hogy X szabadon hirdethesse a véleményét. Hallatszanak azonban olyan hírek, amelyek ellentmondanak ennek az elvnek.
A budapesti rádió énekkara be akarta mutatni egy jeles francia zeneszerzõ kórusmûvét. A szerzõ Charles Baudelaire-nek, a 19. századi nagy költõnek (1821-1867) egyik versét használta szövegül. A sajtó szerint harminc-egynéhány kórustag megtagadta az éneklést, mondván, hogy a vers istentelenség, isten-káromlás, ellenkezik az õ hitükkel.
A látszólagos messziség ellenére ez a történet a fél évszázaddal ezelõtti gyári ebéddel rokon, annak ellenpárja. A munkások hajdani tettének az volt az üzenete, hogy a bárkiétõl eltérõ meggyõzõdésnek is létjoga van, megnyilvánulását támogatják. Az énekesek bojkottja az ellenkezõ elvet hirdette. A gyár dolgozói egy európai eszmény mellett álltak ki, az énekkari tagok az európai gondolkodástól régóta (vagy mindenkoron? Gondoljunk Pál apostol athéni vitájára!) idegen kizárólagosság híveinek mutatkoztak. Sajnálatosan jellemzõ -régiónk kettõs, zavaros tudatállapotára.
Mindkét ügy ideológiai erõdemonstráció volt. Az ötven évvel ezelõttiben a bécsi szelet, a közelmúltiban egy vers volt a faltörõ kos, amellyel a másik meggyõzõdését ostrom alá vették. (A másodikban ügyetlenül: a piarista rendfõnök, akitõl a Rádió vezetése véleményt kért, nem tartotta indokoltnak a karénekesek tiltakozását.) Az ostrom célja pedig a kirekesztés, a nem demokratikus irányítás állandó és jellemzõ kísérletezése.
Azt olvastuk a Népszabadságban, hogy az áprilisi Szabolcs-Szatmár megyei, fehérgyarmati választási kampány buzgalmában a Kisgazdapárt gulyás-ebédeket rendezett. A polgári bécsiszelet helyére a "parasztosabb" gulyás került. Ennyit fejlõdtünk fél évszázad folyamán? Semmi új a nap alatt? Elkeserítõ lenne, ha ezt feltételeznénk.
OLVASÓLÁMPA
TÓTH GYULA
Takács Tibor alias Casanova Budán
Takács Tibor: Szerelmesek tükör elõtt
1. Ajánlás az olvasónak megvételre és elolvasásra. A külsõ formájában kedves, kellemes könyv egy pillanat alatt a vevõ birtokába ajánlkozik. Férfiember kezéhez simul, könyvmûvészetében van valami játékos, csúfolódó könnyedség, a regényt rózsaszínbe borították, olyan e szín, mint a férfiak elõtt ellibbenõ, levetkõzõ lányok-asszonyok holmijaiban gyakori kolor. A fedelet Gyulai Liviusz: "Az Öreg Casanova" címû grafikája díszíti. Az ÖREG nagybetûvel. A grafika villanásnyira jelzi az írói szándékot. A regényt a Kávé kiadó adta ki 1999-ben, ami álnév is lehet a könnyû mûfaj jelzésére. De az már bizonyosan játékosság, hogy az opus a Cappuccino-könyvek sorozatban jelent meg, ami kávé tejjel, itáliai vagy olasz körülményekre utal, tehát a velencei születésû Casanovára. A Szerelmesek tükör elõtt fõcím alatt ez áll: Casanova Budán. Szerzõnk szemérmesen elhallgatja, pedig tudja, hogy az egyik legnagyobb magyar bibliográfus, Kozocsa Sándor: "Casanova Magyarországon" (Az OSZK Évkönyve, 1963-1964, 1966) a tudósi adatokat már megírta. Hogy Casanova járt Budán, az tehát nem költõi fikció. Az olvasónak szóló ajánlásban elsõsorban ki kell emelni a Viagrát szedõ vagy az után áhítozó új osztálynak (férfiosztálynak), hogy a drága szer szedése helyett inkább olvassa Takács Tibor (a továbbiakban TT) új könyvét.
2. A textológusnak (szövegtudósnak) és -filológusnak is el kell olvasnia a könyvet. A 188. oldalon álló írói megjegyzésekbõl felvilágosulhat, hogy az író a legtöbbször Casanova "Emlékiratai"-nak 1925-ös kiadását forgatta. Eme laudáció írója is csak nemrégiben olvashatta Kovács Ilona érdemes (csak egy állításában hibázó) fejtegetésében ("Casanova szerelmei" Bp., 1998.), hogy az évszázadokon át használt szövegek hiteltelenek, és a filológiailag hiteles szöveget Brock-haus-Plon csak 1960-1962 között adta ki. TT ezt a magyarra lefordítatlan szöveget nem olvashatta, csak az addig leghitelesebbnek tartott textust. TT aggályosnál is aggályosabb filológusi pontossága a történelmi regények szerzõinek szokásos tévedéseinek elkerüléséért mélyebb fõhajtást érdemel. De ne felejtse el senki, hogy szerzõnk nem történettudományi tanulmányt, esszét, dolgozatot írt, hanem vérbõ, ragyogó történelmi regényt, tehát fictiont. Forrásait jól felhasználva szépírói tudását fõként a 18. századi nyelvi állapotot megõrizve szép magyar nyelvének fejlesztésével növelte tovább, és mesterségbeli tudását kitûnõ meseszövéssel, a mû szerkezeti felépítésének tökéletesítésével gazdagította.
3. Az irodalomtörténész ismerje meg a -Casanova-sztori irodalmi elõzményeit. Szerintünk Casanova alakja és mûve a 19-20. századi osztrák, német és magyar irodalom jeleseit indította a téma feldolgozására. Az írói kataszterben említhetjük a szecesszió-kutató Hugo von Hofmannstahlt, a regényíró Arthur Schnitzler ("Casanova hazatérése", 1927), óriás Szerb Antal Casanova-rajongása meglepõ, de érthetõ. Egyszer azt írja C. emlékiratairól: "Hatalmas terjedelmû könyve a boldog XVIII. századnak, az anciÕme regime édes életének (!) legsokoldalúbb, legplasztikusabb emléke" (A világirodalom története), máskor egy körkérdésre válaszolja: "Casanova önéletrajza volt a legérdekesebb könyv, amit olvastam." (Gondolatok a könyvtárban). Ugyanebben az interjúban Szerb Antal azt is mondja, hogy a kortárs magyar írók közül Márai Sándor írásait olvassa a legtöbb kíváncsisággal és élvezettel. Pedig Szerb Antal nem is olvashatta még Márai Casanova-könyvét, a "Vendégjáték Bolzanoban"-t. A legkitûnõbb tanulmányt Kolozsvári Grandpierre Emil írta az Emlékiratok címû kötetéhez, (Bp. 1960. Aurora, XV. kötet.) KGE hangoztatja, hogy "C. emlékiratai megszámlálhatatlan kiadást értek meg számos nyelven. Ennedik kiadása sok van, elsõ kiadása máig sincsen." Az Emlékiratokról: "... egyetlen mûben egy egész korszak, jóformán minden színével, jellegzetességével. [...] Korkép, fölbecsülhetetlen értékû dokumentum:" Nem hallgathatom el azt a gyanúmat, hogy Casanova erõteljesen hatott Krúdyra, s Krúdyn keresztül Takácsra is - az õ Casanovája Szindbád alakját is felidézi. Egyik-másik említett író nagyon szeretett naplót írni, TT ebben is rokonuk és ismerõsük, bár végtelen folyamú naplóit, sajnálatunkra, egyelõre csak az asztalfióknak írja. C. elbeszéléseibõl tudjuk, hogy kalandos életének abban a szakaszában írta, amikor biológiai okok következtében kopottabbá váltak szerelmi tehetségei, a gáláns kalandok mintegy hetvenkedõ elbeszélésekkel pótolták a férfiasság hanyatlását. Mindkét író azt gondolhatta, amit valaki így fogalmazott meg: "A szerelem sokkal többet jelent a férfinak, mint a nõnek. Egy asszony egy csúnya férfiba is bele tud szeretni, öreg emberbe is, ha az fel tudja ébreszteni a fantáziáját. A férfi csak akkor szeret bele az asszonyba, ha felkelti szexuális ösztönét, amely a természet szándéka ellenére a modern férfinál túléli a szexu-ális képességet. Éppen ezért a szerelemnek nincsen korhatára."
4. A kritikusok figyelmébe. A regény szerelmi filozófiája gyengéd, kedves, férfias. "Ma már csak az emlékeimben élnek az asszonyok. Ne felejtse, uram, elmúltam hetvenéves! Éppen alkalmas ez az idõ az emlékezésre és a felejtésre." Fiatal férfiak is szívleljék meg TT tanácsait: "Amit nem hitt fiatalon, azt öreg fejjel éli át: a nõk nélküli örömöt." Ezt persze nem kell komolyan venni, az õszt "a lassan öregedõ férfi idõszakát", a rezignációt, amikor így búsong: "túl az ötvennyolcadik évén az ember már mindennel megbékél". Az emberi élet alapvetõ tanulsága: "...mit ér az élet szexuális örömök nélkül. Semmit." A férfit egy dolog érdekli: "...milyen lehet csupaszon? Bizonyára még sokkal szebb. [...] Azokat az asszonyokat nem kedvelte, akiken csak a cicoma volt szép, kívánatos, de ha põrén mutatkoztak, jött a kiábrándulás". Casanova-Takács eredménytelenül küzd a magány, az elhagyatottság szörnyû érzésével: "... nem szereti az egyedüllétet. C. rosszul érzi magát, ha nincs kivel beszélgetni. És ha nincs mellette asszony". "...csak az elhagyott férfiak tudnak így lelkesedni késõbbi magányukban." Filozófiai princípium: "...Az idõt sajnos nem lehet visszaforgatni." Dicsérjük meg a regény nyelvét. Hõsei úgy beszélnek, mint a 18. századi magyar kortársak, például a századelõ fejedelme, szám-ûzöttje, II. Rákóczi Ferenc. Propagálja a regényt egy mai utazási ügynökség. TT regényébõl csábításul idézhetné a mai Budapest látványát vagy a gyógyfürdõkben való lubickolás, gyógyulás örömét. "Casanovának jó szeme van a szépségekhez. [...] Megragadja a feltárul-kozó panoráma. [...] Ilyen szépet még nem látott. Lent Buda és a folyón túl Pest látványa, a Dunában megbújó -szigettel, lenyûgözte." Magam ifjan, -oldalamon szépekkel, szerettem a Gellért-hegyen kószálni. Casanova-Takács mellett szinte belezuhan a szépség mélységeibe: "...elbûvölte a látvány, az eléje táruló panoráma. A Gellért-hegy kilátó sziklájáról nézve Buda és Pest felejthetetlen. A két várost csillogó ezüst kard szeli ketté: a Duna. A látvány egy amphiteátrumhoz hasonlatos, ahol azonnal kezdõdik az elõadás." (Kávé -Kiadó)
CSALA KÁROLYKözelmúltak krónikái
Dizseri Eszter: Kockáról kockára. A magyar animáció krónikája, 1948-1998
Ács Irén: "Õrizd meg..."Magyarázandó mûfaj a krónika. De hosszadalmasabb taglalás helyett csak annyit: közelítés ez a történetíráshoz. Ezt jelenti ma, roppant változatosságban. A változatosság magában foglalja, például, a szubjektív visszaemlékezés jellegzetességeit (színdús többletét éppúgy, mint vállalt korlátait), de a másik végletet is, tehát a dokumentumok puszta idézését, fölsorakoztatását.
A krónika a valóságban lezajlott történés folyamatát ábrázolja, ám kényszerû vagy önként vállalt részlegességgel és töredékességgel. (A régi naiv krónikaírók még nem vették tudomásul saját korlátaikat: a teljes igazság képeként ábrázolták a maguk és kortársaik hiedelmeivel kiegészített, kikerekített történetet.)*
Dizseri Eszter teljes tudatában van annak a ténynek, hogy a magyar animációs film története hiányzik, nem írta meg még senki, viszont számos nekigyûrközés eredményeképpen tengernyi adat, komoly mennyiségû és vegyes minõségû, tehát kritikai rostára váró adalék, részanyag halmozódott föl az elmúlt fél évszázadban - ám mindez, sajnos, nem egy helyütt, hanem szanaszét. Olykor azt sem lehet (már) tudni, hogy hol. Nincs központi intézménye ma már az animációsfilm-gyártásnak - ebbõl a változásból amúgy sok haszon is származott, s még továbbiak is várhatók -, ámde szembeszökõ a sok hátránya is - a privát cégek elszaporodása, az egykori központosított gyártás szétdarabolódása stb. másfél évtizedes folyamatának. A dokumentációs kötelezettség igazából sosem volt erõs, hiába volt az irányító-ellenõrzõ kulturális bürokrácia, inkább csak a gazdasági és részben politikai indíttatású nyilvántartási elõírásokat teljesítették a cégek úgy-ahogy, s bizony még a minisztériumi iratõrzés elõírásainak betartása vagy elhanyagolása is oly mindegynek számított sok esetben... Legalábbis nem tudunk róla, hogy dokumentálás és archiválás kötelezettségeinek elmulasztása miatt bárkit is komolyabban felelõsségre vontak volna, s pláne vonhatnának így utólag. És akkor, gondoljunk csak bele: egy-egy vállalat megszüntetése, átalakítása, felszámolása során ugyan milyen súllyal esik latba az, hogy esetleg a szakma történetének majdani megírásához nélkülözhetetlen papírok, képek, magnószalagok, miegymás a szemétkosárba kerülnek, nem leltárlistára és a megõrzésükhöz szavatoltan jó körülményeket teremtõ raktárakba? Ilyenkor csak arra lehet(ett) számítani: hátha valaki haza-viszi, s ezáltal megmenti a utókornak a "fölöslegessé vált" dokumentációt.
Még a bárminemû történetíráshoz elengedhetetlen gyûjtõmunkával is roppant nagy elmaradásban van tehát a magyar animációsfilm-történetírás.
Dizseri Eszter, aki jó pár évig részese-alkalmazottja volt a hazai animációs filmiparnak (s már jó ideje nem az, csupán alkalomadtán számítanak ismereteire és tapasztalatára, fõleg csak a kecskeméti filmszemlék alkalmával), úgy döntött: nem éri be a jelenlegi áldatlan helyzet fölött való sóhajtozással, mint más jóindulatú animációsfilm-hívõk, hanem belevág a magyar filmtörténet-írás e fontos szektorának anyaggyûjtést és anyagelõkészítést jelentõ, elsõ fokozatába. Összegyûjt, rendez, és közzétesz annyit a magyar animációs film történetébõl, amennyit tehet, amennyit bír és tud. Egy krónikával megindítja a föltehetõen majd csodás szülemény világra jöttéhez vezetõ vajúdás folyamatát: a hazai animációs film történetének megírását.
Javarészt interjúkból, sajtóközleményekbõl áll össze az idõrendbe szedett krónika. Van ebben számos jóízû (némelyek számára olykor talán rosszízû) anekdota is - ez mindenképp érdekes olvasókönyvvé teszi Dizseri Eszter munkáját -, de a lényege mégsem ez, hanem a történeti folyamat szemlátomást és nagyobb léptékekben mindenképpen ellenõrizhetõen hiteles, megbízható fölvázolása. S jól kiegészíti ezt a szó elsõdleges értelmében vett krónikát a magyar animáció elismert mai hangadóinak összefoglaló-értékelõ nyilatkozatsora a múltról, a jelenrõl és a várható jövõrõl; valamint a már elhunyt, vitathatatlan nagyságok arcképcsarnoka, emberi mivoltuk, mûvészi pályájuk és életmûvük tömör vázlata. Az animációs film különbözõ (mûfaji és tartalmi) aspektusainak külön fejezeteket szentel a szerzõ - például az oktatással vagy a képzõmûvészettel való kapcsolatának -, bizonyára bõvíthetõ még ez a panoráma, egyelõre azonban annyit máris elmondhatunk róla, hogy gazdag és érdekes anyagot tár elénk. Mellesleg: képanyagot is. Ami szintén szelektív, és olykor esetlegesnek hat, csakhogy nem a szerzõ hibájából ilyen: a képi dokumentáció jókora része is elveszett az utóbbi zavaros években, talán meg is semmisült, vagy jobb esetben csak lappang.
Ha bárki elégedetlenkednék a krónika mûfajához óhatatlanul hozzá tartozó töredékesség és esetleg szubjektív ítéleteket sugalló szerkesztésmód következményeivel, nosza, egészítse ki, tegye hozzá a maga szemszögének, véleményének ténybeli igazolását! Ez rendjén való lesz. Ám ami a könyv második felét illeti, kötve hihetõ, hogy akad majd bárki is, aki kétségbe vonhatná vitathatatlan értékét. Ez ugyanis a mind a mai napig legteljesebb adattár, ami a magyar animációs film történetére vonatkozólag elkészült és nyomtatásban megjelent. Ilyen teljes filmkatalógus (filmográfia), díjkatalógus mindeddig még nem létezett. Ha Dizseri Eszter mást sem tett volna (le, a jelképesen oly sokat emlegetett asztalra), mint csupán ezt az adattárat, érdeme akkor is nehezen fakulna. Fenntartás nélkül köszönet és elismerés illeti érte. (Balassi Kiadó)
*
Ács Irén fotóriporterként dolgozott évtizedeken át. Legutóbb az Ország-Világ olvasói nézegethették hetente eleven képeit. Nyugdíjasként életmûvét rendezgeti - és egy-egy részét rendezi sajtó alá - mostanában. Amit fényképeibõl megjelentetett az utóbbi években könyv-alakban, kiváltképpen a Magyarország - Otthon címû albuma, az a szakmának, de fõképp a nagyközönségnek igazi szenzációt kínált. Fölidézett egy egész kort (az ún. Kádár-korszakot), de olyan módon, hogy csakugyan ráismertünk. A hétköznapokra, amelyeket a politikai hevület jobbról is, balról is, mintha csak afféle "filmszakadás" állott volna elõ az agyakban, mintegy magától értetõdõen olyan jelentéktelennek ítélt a gyakorlati vitákban, emlékezésekben, tanulmá-nyokban, vizsgálódásokban egyaránt, hogy szinte szót sem vesztegetett rá, immár évek óta. Ács Irén szerény hozzászólóként ebben a mai, olyannyira és bizony olyan ostoba módon átpolitizált életünkben, annyit mondott, épp helyén- és idejénvalóan: ácsi! Mielõtt illúzióktól ittasultan berohannánk a jövõrõl szõtt pókháló-utópiákba, próbáljunk már egy kicsit kijózanodni, s józanul visszapillantani oda, ahonnan - mindannyian, szülei révén még a ma született nemzedék is! - jöttünk.
Nyugdíjasként, úgy látszik, bármihez kezd Ács Irén, abból szenzáció lesz. Itt van most legfrissebb könyve, amelyet az életérõl mondott tollba - Levendel Júliának. Ez az "Õrizd meg..." címû emlékezés azonban mégsem pusztán önéletírás-kísérlet, sokkalta több: krónika Szécsény város zsidó-ságának sorsáról. Ács Irén ennek maradéka. Apja egykor családeltartási kényszerbõl itt lett kocsmáros, jóllehet alkatára, személyes ízlésére, tanult-ságára-mûveltségére nézve szinte minden egyébre hivatott és -alkalmas lehetett volna, csak épp nem a vidéki kocsmárosságra. De megszokták vendégei, hogy a kocsmáros többnyire olvasgat a pult mögött. Néha nem is zavarták meg. Kiszolgálták magukat.
"Kocsmánkban három asztal volt. Egyiknél ültek a parasztok, másiknál a tisztviselõk, a harmadiknál a zsidók. Bizonyos fokig elkülönülten, külön-külön kasztot alkotva, de - és ezt hangsúlyoznám -: békében, a másik iránti türelemmel. A három asztalnál más-más kártyajáték folyt: a parasztok huszonegyest, a hivatalnokok dardlit, a zsidók lórumot játszottak. Apám - mint mondottam - rendszerint állva beszélgetett, hol itt, hol ott; kisgyerekként én gyakran álltam apám mellett, s persze inkább a helyzet, ezek a képek, a kocsmai elkülönülés és mégis együttlét képei ivódtak belém - a beszélgetések témái, a konkrét szavak nyilván kevésbé. Bizonyos fokig ez ismétlõdött a jómódúak és a szegények között. Iskolai szünnapon például a környék szegényebb gyerekeivel játszottam inkább, csatangoltunk, az utcán voltunk, aztán délután elmentem a zsidó gyerekek összejöveteleire. Ide is tartoztam, meg oda is, és ez jó volt, egy életre meghatározta vonzódásomat a sokféleséghez. Igen, ma már szinte jelképesnek gondolom a három kocsmai asztalt, a gyerektársaságokat... És talán különösnek tûnik, de meggyõzõdésem, hogy amikor életem során felvetõdött, hogy elhagyhatnám Magyarországot, például amikor a barátaimmal Izraelbe mehettem volna, a legnagyobb... hogy is mondjam?... itt tartó erõ az az ösztön volt, hogy nekem a sokféleség kell."
Ezt a sokféleséget megszüntette Szécsényben és az egész vidéki Magyar-országon, mint tudjuk, a hazai zsidóság -szervezett kiirtása, a maradéknak -pedig -elüldözése. Ács Irén, a kiváló fotóriporter, ezt a folyamatot nem saját -képeivel illusztrálja persze könyvében, hanem összegyûjtött családi és egyéb felvételekkel. Ez a személyes indítta-tású, szécsényi krónika pedig az egész történelmi folyamat bemutatását szolgálja brilliáns adalékként. Ma, amikor a "magyarságvédelem" képviselõi akár a parlamentben is hasonló, csak éppen álszentebbül álcázott, uszító álérvekkel hozakodhatnak elõ, büntetlenül, a nemzeti sokféleség fölszámolása érdekében, mint amelyekkel nyilas elõdeik fröcsögték tele gátlástalan agresszi-vitással az országot, mielõtt még az oly "vitéz" és "becsületes" magyar csend-õrség brutálisan bevagonírozta volna a vidéki zsidóságot a haláltáborokba irányított szerelvényekbe - hát mit is mondjunk, van némi aktualitása az ilyen, derûs objektivitással elmesélt, szívszorító krónikának, amilyen Ács Irén "vidéki" histó-riája. (Liget Könyvek)
FRIDECZKY FRIGYES"... elkésett, mégis aktuális
védõbeszédnek szántam..."Ungvári Tamás: Ahasvérus és Shylock
(A "zsidókérdés" Magyarországon)E két név (Ahasvérus és Shylock) szimbólumszerû címválasztása kétségkívül Ungvári Tamás könyvének tulajdonképpeni fõcélját: A "zsidókérdés" Magyarországon - alcím motívultságát szolgálja. Ungvári A magyarországi zsidó-kérdés tanulmányozásában nagyobb történelmi távlatok áttekintésével, a gyökerekig hatolva kívánja feltárni mindazokat az ellentmondásokat, amelyek a zsidóság asszimilációs törekvései: a magyar gazdasági és kulturális életben betöltött õszintén hazafias, felvirágoztató szerepe ellenére is sokakban sokszor és sokáig gyanakvó, sõt ellenséges indulatokat gerjesztett - és gerjeszt a mai napig. A tudatlanság és tehetetlenség ordas indulata gyakran indukált embertelen pogromokat a századok folyamán: kifosztott, felégetett városrészek, lemészárolt nõk, aggok, csecsemõk sora kísérte e fel-fellobbanó gyûlöletet, a másságot el nem viselõ, kirekesztõ korlátoltságot, mígnem a 20. században eljutott az Endlösungig, a "végleges megoldás"-ig, a tudományosan megtervezett, szisztematikus alapossággal végrehajtott emberirtásig.
Ungvári Tamás könyve jó könyv. Nagyon jó könyv! Zsidónak, kereszténynek, mindenkinek ott kellene lennie az asztalán! El kell olvasnunk, fel kell "szívnunk" olyan mélyen, hogy "vérünkké", természetes magatartásunkká válva alakuljon a mindennapok gyakorlatává. Minden jelentõs megállapítását érvrendszerünk szilárd magjává kell tennünk, hogy bármikor határozottan szembeszegezhessük a regresszív bárdolatlanság populista demagógiájával.
Európába készülõdünk, európaiak szeretnénk lenni. Ám ahhoz, hogy szervesen beilleszkedhessünk ebbe a közösségbe, elõbb eurokonformmá kell válnunk, valahogy olyan ranggal, ahogyan József Attila írta a Thomas Mann üdvözlése címû versében: "Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait." Teljesítenünk kell mindazokat a követelményeket, amelyek az európai-ság normái a már ott együtt élõ népek számára. Rendet kell teremtenünk a házunk táján. Rendeznünk kell az agrá-rium, a környezetvédelem, az egészség-ügy, és az oktatásügy stb. problémáit, és mindenképpen meg kell szabadulnunk azoktól a szélsõségektõl, melyek bõrszín és vallás szerinti diszkriminációt hordoznak az emberek megítélésében. Meg kell tisztítanunk közéletünket minden rasszista elõítélettõl, melyek a romák, a zsidók, avagy a feketék, kínai-ak, arabok stb. ellen irányulnak. Az -antiszemitizmus hamu alatt parázsló -indulata ma is könnyen fellobban, habár ennek ma már nincsenek hivatalos kirekesztõ következményei, mint ahogy voltak a Horthy-rendszer idején, fõleg utolsó hét-nyolc évében, amikor is a -magyarok igen jelentõs százalékát -elpusztították embertelen körülmények között.
Ahasvérus (Ahasvéros) nevével a Biblia Eszter-könyvében találkozunk. E név tulajdonképpen Xerxész perzsa király óperzsa Hsajársa nevének héber átirata. Fõembere, Ámán, a királytól kicsikart rendelettel akarta kiirtatni az összes zsidót, a perzsa uralkodó Indiától Etiópiáig terjedõ 127 tartományából. E gonosz szándékot felfedve, Eszter, a perzsa fejedelem zsidó hitvese elérte királyánál, hogy a népére kivetett halálos sorsot, a "purt" visszavonassa. E sorsvetéstõl való szabadulás emlékére ülik meg a zsidók a mai napig is a purim örömünnepét, minden évben az Adar hónap 14-15. napján. Más értelemben a bolygó zsidót értjük Ahasvéruson.
Shylock, Shakespeare 1596 táján írt színmûvének, "A velencei kalmár"-nak fõhõse. Benne "az uzsorás Shylock rettentõ kitaszítottságát, a pénzt hajszoló kapzsi ember elmagányosodását" festi a szerzõ. Shylock a megvetett és üldözött ember: "az ellenséges keresztény környezet hatására vált könyörtelenné, bosszúszomjassá", akinek a "kitaszítottságát még akkor is éreztették, amikor szívességet kértek tõle" - írja "A velencei kalmár"-hoz írt jegyzeteiben Országh László.
Ungvári Tamás hatalmas tudományos felkészültséggel ered e téma nyomába. Eszmetörténeti, mûvelõdés-szociológiai és irodalomtörténeti nézõszögekbõl tárja fel a "zsidókérdés" -magyarországi útját a reformkortól napjainkig. Huszonnyolc fejezet huszonnyolcféle módon közelít témájához. Külön fejezet foglalkozik a "zsidókérdés" európai történetével, benne az emancipáció és államrezon, a "zsidóság" helye a felvilágosodás antropológiájában, a gazdasági racionalitás és emancipáció s a vallási reform összefüggésében. Magyar vonatkozásban több fejezet is taglalja a magyar-zsidó történelmet. Beszél - többek között - a felvilágosodás zsidószemléletérõl, a vegyes házasságról, a zsidóábrázolás példáiról a magyar irodalomban, a romantikus zsidóképrõl, az elmagyarosodásról, a politikai, a kulturális s a nyelvi asszimilációról és a rendiség továbbélésérõl, a magyar liberalizmus kritikájáról. Történelmi áttekintése érinti a nemzetfogalmat, a faj és a nemzet összefüggését, szól az anti-szemitizmusról mint világnézetrõl. "A »zsidókérdés« Trianon árnyékában" - fejezet harminc oldala tárgyalja - egyebek között - az Ébredõ magyarok, A forradalmak emléke és az új antiszemitizmus, a béketárgyalások, az antiszemitizmus-antikapitalizmus, az Ady-hamisítás, a numerus clausus, a kisebbségi jogok, a Népszövetség és a "zsidókérdés" témáit. Többször is szóba kerül Szabó Dezsõ és Németh László sajátos ideológiája, Szekfû Gyula, Zsilinszky, Milotay, Teleki Pál, Klebelsberg, a kultúrfölény és a nacionalizmus, a nemzet- és fajvédelem, az asszimiláció-disszimiláció gondolatkör, a magyar-zsidó szimbiózis, a kulturális együttélés. Olvasunk Bíró Lajosról, Ady harcostársáról, a múlt század fordulójának példaszerû zsidó értelmiségérõl, a Krisztus-hívõ zsidókról, Szerb Antalról, Sárközi Györgyrõl és Halász Gáborról, a zsidó önutálatról, Bibó -István elmélet-tisztázó demokratizmusáról.
A szerzõ munkájában mindvégig idézõjelek között beszél a "zsidókérdés"-rõl. Nem véletlenül. Magyarországon nincs "zsidókérdés". Ennek felelevenítése "az államélet erkölcsi zavarodottságára, atavisztikus lelkiségre és közéleti válságra utal." "Az emancipáció után Németországban vagy Magyarországon a zsidóság mint elkülönült gazdasági vagy politikai közösség nem létezett. Kulturális önazonosságából is csak archaikus foszlányokat õrzött meg." Meg kell különböztetnünk a zsidóság "magyarországi történetét azoktól az országokétól, melyekben a zsidó közösségek elkülönült tömbökben, Stetlk-ben éltek, mint például Oroszországban, Ukrajnában és Lengyelországban, s ahol az államigazgatásnak egy erõs egyházi szervezettel vagy a zsidóság politikai képviseletével, így a zsidó-szocialista Bunddal is számolniuk kellett". A "zsidókérdés" fantomja sohasem ott merült fel, ahol a zsidóság bármily szervezett erõt, egységet mutatott fel, hanem ott, ahol csoportos befolyásuk lehanyatlott, ahol egyénenként és polgárokként békésen olvadtak be nagyobb közösségükbe, ahol tehát üldöztetésük nem járt politikai kockázattal. "A magyarországi »zsidókérdés« különössége abban állott, hogy a németországi zsidósággal párban Európa legasszimiláltabb csoportját különböztette meg, majd nagyrészben megsemmisítette." "Csonka-Magyarországon nem a zsidóság volt a legszámosabb kisebbség, hanem a német. Ha Trianon után volt »kérdés«, úgy az a németség volt, ama félmilliós ötödik hadoszlop, amelynek veszedelmérõl hûségesen számolt be Fülep Lajos és Illyés Gyula, Szekfû Gyula, s riasztotta a nemzetet Zilahy Lajos... A magyarországi német kisebbség mögött egy hatalmas, fegyverkezõ állam állott. A zsidók mögött? Senki. A zsidók Európa árvái lettek. S nem volt hová menekülniük, Európa röghözkötöttségre ítélte a zsidókat. Választott hazájuk ítélt róluk... Az emancipáció és asszimiláció egyetemes története a nemzetállamok gondjára bízta az egykor hontalan zsidóságot, s mindegyikük abba a képviselt közösségbe tagozódott be, amelyet nemzetnek hívtak. Az asszimiláció a nemzetállamok születésének és megerõsödésének próbája volt. A zsidó magyarság szellemi öröksége rendkívül erõs. Kultúrateremtõ erõként, a magyar mûvelõdés alkotó-elemeként kitéphetetlen része a nemzeti s ezáltal az egyetemes kulturális örökségnek."
"Munkámat elkésett, mégis aktuális védõbeszédnek szántam egy történelmi perben, mely a zsidó magyarság kulturális hozadékát vitatta egy már megsemmisített törvénykönyv alapján" - fejezi be könyvét Ungvári Tamás, -akinek a témakörben tanúsított rendkívüli felkészültségét, széles körû olvasottságát reprezentálja a gazdag jegyzetanyag, minden fejezet végén. Az összesen 1217 hivatkozás a szerzõ megdöbbentõen messzemutató kutatókészségérõl ad képet. Hasonlóképpen a névmutató tizenegy oldala a 974 -névvel, Aczél Györgytõl Zsolt Béláig. -(Akadémiai Kiadó)
BISTEY ANDRÁSVoltaire korai magyar fordítója
Laczka János emlékezete
Karcag, a Nagykunság "fõvárosa" nem elõször lepi meg érdekes, a szélesebb olvasóközönség vagy a tudományos közvélemény számára is fontos könyvvel az érdeklõdõket. Ezúttal a magyar kultúrának egy olyan, 18-19. századi alakját idézi föl egy karcagi könyv, akit jószerével már az irodalomtörténészek is elfelejtettek, pedig tevékenysége jelentõs a magyar irodalmi felvilágosodás történetében. A Laczka János emlékezete címû kötet egyúttal teljes terjedelmében közli Laczka fordításában Voltaire Zaõre címû tragédiáját.
A miskolci bölcsészhallgatók textológiai szemináriumán Kovács Sándor Iván professzor és hallgatói körében fogalmazódott meg az ötlet, hogy lényegében betûhív formában jelentessék meg Laczka Voltaire-fordítását, s egyben idézzék meg a feledésbõl a fordító alakját. Ebbõl a munkából az irodalomtörténet, a nyelvtörténet és a nagykunsági helytörténet egyaránt nyer, a lokálpatriotizmus pedig ismét tanúságot tesz értékteremtõ képességérõl.
De ki is volt Laczka János? Néhány mondatban be kell mutatni ahhoz, hogy a könyv jelentõsége teljes egészében megmutatkozzék. 1754-ben született Karcagon, apja városi chirurgus, ami akkoriban nemcsak seborvost, -hanem borbélyt is jelentett. A Debre-ceni Kollégium növendéke volt, majd Bécsbe utazott, ahol megismerkedett a testõrírókkal, s Bessenyei György titkára lett. Laczka számára Bécsben új világ tárult föl, a legkorszerûbb eszmékkel ismerkedett meg. Sokat tanult Bessenyeitõl, aki igyekezett titkárát minél mélyebb mûveltség elsajátítására késztetni, például õ ösztönözte, hogy tanuljon meg franciául.
Laczka János 1778-ban fordította magyarra Voltaire tragédiáját, s a fordítás rendkívül gazdag nyelvi tehetségét -bizonyítja. Valószínõleg gondolt a megjelentetésére is, megkapta a cenzori engedélyt, ám a kiadásra alighanem pénzhiány miatt végül mégsem került sor.
Laczka Bécsbõl hazatért a Nagykunságba, ahol a közigazgatási ranglétrán folyamatosan emelkedve végül nagykun kapitány lett. Mindvégig megõrizte fölvilágosult szellemét, széles látókörével, tájékozottságával sokat használt a közösségnek, amely vezetõjévé választotta. Túrkevén halt meg 1827-ben.
A könyv sokrétûen idézi föl Laczka alakját és munkásságát. Nagyobbik részét a Voltaire-tragédia tölti ki, majd közli Laczka Bessenyei-életrajzát, s azt összeveti a Bessenyei-nekrológokkal. Ezt a szövegkritikai munkát Éliás Balázs, Koós István és M. Papp Zsolt végezte el a miskolci egyetem textológiai mûhelyében Kovács Sándor Iván professzor szemináriumán. Õk készítették elõ megjelenésre a Voltaire-fordítást is.
A könyv következõ nagy részét Örsi Julianna, a túrkevei múzeum igazgatója írta. Tanulmánya rendkívüli alapossággal dolgozza föl Laczka János életét és családja történetét. Ez a rész fõleg helytörténeti szempontból fontos, bepillantást nyújt a korabeli Nagykunság lakói-nak családi, társasági életébe, de a közigazgatás mûködésébe és a gazdasági életbe is.
Laczka János tevékenysége hosszabb ideig meghatározó jelentõségû volt szûkebb hazájában. Bár idõs kora, és hirtelen halála megakadályozta abban, hogy a reformkor alkotó egyénisége legyen, a környezetébõl többen is a reformnemzedék jelentõs képviselõi lettek. Az irodalom iránti érdeklõdését késõbb is megõrizte, Bessenyein kívül jó viszonyban volt Kazinczy Ferenccel, Virág Benedekkel és másokkal.
Bár több tanulmányt írt a Tudományos Gyûjteménybe, alakját a helytörténeti jelentõségén túl elsõsorban Voltaire drámájának fordítása teszi jelentõssé. Ez a fordítás, nyelvi kifejezõ készségének erejével, plasztikusságával, a korabeli almanach-líra finomkodó nyelvétõl eltérõ, a beszélt nyelvhez közelítõ, már-már Petõfit, Aranyt idézõ modernségével méltán helyezi készítõjét a magyar irodalom jeles személyiségei közé.
A könyv megjelentetése Kovács Sándor Iván és tanítványai, valamint Örsi Julianna és a karcagi Rideg István érdeme, és természetesen Karcag városáé, amely nem sajnálta az anyagiakat, hogy megmutassa saját történetének egy darabját, miközben a magyar irodalom egészének is jó szolgálatot tett. (Karcag, 1999.)
ILLÉS LÁSZLÓÁlom a "harmadik útról"
Anthony Giddens: A harmadik út - A szociáldemokrácia megújulása
Anthony Giddens 1998-ban írt könyve szokatlan gyorsasággal talált utat a magyar könyvpiachoz, alig egy évvel az angol eredeti megjelenése után már nálunk is olvasható volt e karcsú kötet, amelyet a magyar szakkritika "bátor -kísérletnek" minõsít, amely "európai balközép dialógus újrateremtésén fáradozik, a higgadt társadalomelemzést elegyítve a hidegháború nyomása alól felszabaduló politikai fantáziával" (Bayer József). Ferge Zsuzsa úgy véli: "A könyv... világosan megfogalmazza, melyek azok az új körülmények, amelyek miatt változtatni kell, s melyek azok az új problémák, amelyekre egy korszerû szociáldemokrata programnak reagálnia kell." Palánkai Tibor a globalizáció és a szociális rendszerek jövõjérõl szóló "stratégiai gondolkodás jó példájának" tartja a mûvet, amely a korszak bonyolult folyamataiban való eligazodáshoz nyújt "kapaszkodót" az olvasónak.
A szakkritika részérõl megnyilvánuló elismerõ fogadtatás azonban - vélhetõen - sokkal inkább a szerzõ lelkesült jószándékát honorálja, semmint munkája gyakorlati politikai értékét. An-thony Giddens szociológus, a London School of Economics and Political Science igazgatója, érthetõ tehát a felfokozott várakozás nézetei iránt, annál inkább, mivel ez az üzenet a "modern szociáldemokrácia" Tony Blair-i modellje -hazájából érkezik, s mint ilyen sokban befolyásol(hat)ja a közép-európai szocialista-szociáldemokrata pártok tájékozódását. Közismert, hogy az Európai Unió országainak többségében éppen a szocialista pártok vannak kormányon, amelyek a Szocialista Internacionálé legutóbbi párizsi és firenzei tanácskozásain (az utóbbin olyan "szociáldemokrata" is részt vett, mint Bill Clinton) igyekeznek kialakítani politikájukat a globalizáció roppant kihívásai közepette. Távlatosan döntõ jelentõsége van annak, hogy a föld lakossága termelõeszközökkel nem rendelkezõ nagyobbik -része politikai képviseletét tudja-e, akarja-e vállalni a szociáldemokrácia és milyen mértékig.
Az a szociáldemokrata programszöveg, amely Blair és Schröder nevéhez fûzõdik, nem vált szélesebb körökben publikussá, mintha csak rejtegetné azt a baloldali sajtó. Közismertté csupán lényegi üzenetének szlogenje, az "új közép" ideologémája vált, amely szikár soványságában is jelzi: a legjelentõsebb európai szociáldemokrata pártok és a hozzájuk igazodó kisebb mozgalmak (bizonyos mértékig eltérõen a francia és a mediterrán régió pártjaitól) új tömegbázist keresnek, legalább is a választók körében, miután elhatárolódtak egykori "osztálypárt" jellegüktõl. A német szociáldemokrácia még az 1959-es Bad Godesberg-i programtól, néppárti jellegétõl is visszahátrált, ennek volt következménye a korábbi pártelnök, Lafontaine látványos távozása funkciójából. Ami az angol modellt illeti, Tony Blairt sokan, maga Giddens is a thatcheri gazdaságpolitika egyenes folytatójának tartják.
Milyen hivatása lehet ezek után a szociáldemokrata politikának az oly gyakran emlegetett globalizáció korában, amely némileg pontosabb megfogalmazásban az angolszász finánc- és kereskedelmi tõke egyre intenzívebb nyomulását, világuralmi törekvéseit jelenti. Köz-ismert, hogy ez a formáció gyanakvással tekint még az olyan kísérletekre is, amelyek az euro-régió önálló "békefenntartó" (értsd: csendõri) erõi létrehozására irányulnak. A szakszervezetek szerepe - egyes ágazatok kivételével - rohamosan csökken, a multinacionális cégek nem -tûrik a munkavállalói jogok védelmére hivatott szervezetek mûködését. A különbözõ övezetekben folyamatosan -végrehajtott "reformok" célja a racionalizálás, a karcsúsítás, minél szélesebb dolgozói tömegek leszorítása az alacsonyabb bérkategóriákba, ez a profit növelésének -legegyszerûbb módszere; továbbá a -"flexibilitás", e blairi varázsszó, amely értelmes emberi nyelvre fordítva a részmunkaidõ és a munkajogilag -bizonytalan státusú foglalkoztatás kulcsszava. "Senki sem tudja megmondani - írja -Giddens -, hogy a globális kapitalizmus elegendõ munkát fog-e a jövõben teremteni."
Mit tehet ilyen viszonyok közt egy magát baloldalinak nevezõ politikai szervezõdés? Kétféle dolgot tehet: vagy utóvédharcot folytat a multinacionális monopoltõke és nemzeti helytartói -ellenében, támaszkodván fõleg az idõsebb, munkásmozgalmi emlékekkel rendelkezõ vagy az egykori létbiztonságra emlékezõ rétegek nosztalgiáira és reménykedéseire, továbbá a fiatalabb -generációk soraiban is jelen lévõ szociális lelkiismeretre, tudásra, valamint az átalakulás veszteseinek széles töme-geiben többnyire öntudatlanul kör-vonalazódó elégedetlenségre (ahol is nagyon is veszélyes riválisai támadhatnak a baloldalnak), avagy törekedhet a szociáldemokrata mozgalom egy új helyzetfelmérésre, az alkalmazkodásra a globalizáció viszonyaihoz, megszólítván azokat a még alkalmazásban levõ, szociálisan érzékeny rétegeket, amelyek a társadalmi munkamegosztás -különbözõ szintjein, egy szélesebb "infrastruktúra" részeiként egzisztenciális félelemben élve - akarva, nem akarva - szolgálják a szoláris elitet.
Ez a "közép", az az "új közép", amely az ún. "modern" szociáldemokrácia -bázisát képezheti. Ennek az orientációnak azonban igen nagy erkölcsi és ideológiai ára van: a lemondás a társadalom vesztes, kitaszított alsó harmadának képviseletérõl, az irtózás a populizmus vádjától, a kényszerû alkalmazkodás a globalizáció diktálta feltételekhez, vagyis végül is: a beilleszkedés. Giddens eszmefuttatása ebben a vészterhes dialógusban nyeri el fontosságát. Megállapítható, hogy jól látja és plasztikusan ábrázolja a nemzetközi -tõke "gleich-schaltoló" igyekezetének ijesztõ következményeit, azt, hogy a -"jóléti konszenzus darabjaira hullott. [...] A jóléti állam iránt táplált olthatatlan ellenszenv - úgymond - a neoliberálisok egyik legsajátabb vonása". Giddens kiáltó paradoxonként idézi David Marsland véleményét, miért is kell tartózkodni az el-esettek gyámolításától: "A jóléti állam hihetetlenül nagy rombolást visz véghez támogatottjai, a gyengék, a hátrányos helyzetûek és a vesztesek körében. [...] megbénítja az önbizalmat, a vállalkozó kedvet, és szabad társadalmunk alapjait a robbanással fenyegetõ elégedetlenség súlyos terhe alá helyezi." -Éppen ez a filozófia volt a thatcherizmus alapja: a jóléti állam felszámolása, az az elv, hogy az egyénnek a saját lábán kell megállnia; a társadalmi szolidaritás elveszítette értelmét. Ezt J. K. Gailbraith: The Culture of Contentment címû munkájában így fejezi ki: "Korunk -társadalmaiban a módosakat egyre kevésbé érdekli a hátrányos helyzetûek sorsa."
E helyzetleírást nem szabad félreértenünk. Giddens nem azonosul a neoliberalizmus prófétáival, változatlanul azt tartja, hogy a szociáldemokráciának "a magvát változatlanul a társa-dalmi igazságosságnak, az emancipációs politikának" kell adnia. Az a véleménye: "A demokrácia elmélyítésének és kiszélesítésének folyamata a harmadik utas politika alapirányelvét kell, hogy jelentse." Giddens arra emlékezik, hogy 1951-ben a Szocialista Internacionálé újraalapításakor úgy képzelték, hogy el kell térni az amerikai piaci kapitalizmustól és a szovjet típusú kommunizmustól egyaránt. Giddens most elõterjesztett programja idõnként mintha magabiztosan hangzana. Fejtegetéseibõl azonban mégis a bizonytalanság árad és az a benyomás kél, hogy Giddens - úgylehet - naiv álmodozó és légvárakat épít, nem döbbent rá, hogy a szociáldemokrácia már régen nem egyenrangú partner a globalizáció erõivel folytatott dialógusban. "Nem tudjuk - mondja rezignáltan -, képesek leszünk-e megfelelõ módon kézben tartani azokat az erõket, amelyeket a globalizáció és a mûszaki haladás szabadjára engedett." Giddens "újfajta vegyes gazdaságot" ajánl, egy világkormányban bizakodik, és - mily paradoxon! - éppen a globalizáció keretei közt megvalósuló "kozmopolita demokráciában" hisz - muszáj-Herkulesként.
Aggodalmait fõleg a növekvõ esély-egyenlõtlenség szítja. "A széles körben zajló lecsúszás társadalmilag romboló hatással jár. [...] A jövedelem-egyenlõtlenségek széles körben fokozódnak - írja. - Az Egyesült Államokban az 1980 és 1990 közötti idõszakban a jövedelem-növekmény 60%-a a lakosság 1%-ához került. Angliában hasonló tendenciák érvényesülnek. [...] Az Egyesült Államokban nagyobb mérvû a gazdasági egyenlõtlenség, mint bármely másik ipari országban."
Giddens világosan látja a mohó és önzõ jövedelemelvonás, azaz a felülrõl praktizált kíméletlen osztályharc kon-fliktusokat elõidézõ hatását. "Az ipari országokban jelen levõ szélsõjobb a globalizációra adott válaszként határozza meg önmagát. Ez közös vonása az olyan jobboldali politikusoknak, mint az egyesült államokbéli Pat -Buchanan, vagy a francia Jean-Marie Le Pen, illetve az ausztrál Pauline Hanson. Ugyanez igaz az amerikai Patriotok-ra (Hazafiak), akik az ENSZ-ben és a szövetségi államban egyaránt a nemzeti egység elleni összeesküvést látják. A szélsõjobb a gazdasági és kulturális protekcionizmus híve. Buchanan [...] a nemzeti elszigetelõdés védelmére kel és elutasítja a bevándorlást, mert szerinte ez a megfelelõ lépés a globalizáció gõzhengerével szemben."
Giddens elsõsorban az angolszász -világban megjelenõ torz válaszokról számol be. Még nem érinthette a -Közép-Európában feltámadó szélsõ-jobboldal aggasztó mûködését, nem hívhatta fel a figyelmet arra, hogy milyen felelõssége van mindebben a globalizációs folyamatoknak, egyrészt rendkívül széles rétegek kitaszításának az emberhez méltó civilizációs létbõl, másrészt a privilegizált szoláris elit és kiszol-gálói kirekesztõ, érdekönvédelmi ref-lexeinek. "Tucatnyi európai balközép kormány mûveli szép csöndben ugyanazt, aminek Haider csak arcot és nevet adott" - írja Tamás Gáspár Miklós (Népszabadság, 2000. febr. 5. 24. old.)
Giddens fejtegetései során gyakran kerül ellentmondásba önmagával. A globalizáció ölelõ karjaiba történõ elõre menekülést ajánlja a szociáldemokrácia számára, s számtalan ellenkezõ érvvel szemben nem ismeri fel: ez az ölelés halálos szorításban végzõdhet, ha a globalizációt kizárólag informatikai forradalomként fogjuk fel, (mert ezt az aspektusát feltétlenül helyeselnünk kell), de ugyanakkor nem látjuk meg benne a multinacionális finánctõke törekvését a társadalom felének-harmadának leigázására. A "harmadik út" képzete e felismerés hiányában álmodozás csupán, ma sokkal inkább, mint bármikor a múltban. Ha a beilleszkedés politikai programja az "új közép" jegyében valósul meg, és nem egyúttal a vesztesek széles rétegeinek képvise-letében is, az a szociáldemokrácia pusztán névleges létezéséhez vezethet. (Agóra-Marketing Kiadó)