98082

VOX HUMANA

BARANYI FERENC
Különféle gátlások természetrajza
Madarász Imre harmincnyolc éves irodalomtörténész, egyetemi docens a -fiam lehetne, de úgy tisztelem, ahogy nagy tekintélyû, idõs professzorokat szokás. És nem csupán azért, mert harmincesztendõs korában már az irodalomtudományok kandidátusa volt, harmincegy évesen pedig a debreceni egyetem olasz tanszékének vezetõje, hanem azért is, mert az elmúlt évtizedben alaposan megmozgatta a magyar italianisztika állóvizeit. Hézagpótló könyveket írt (közel húszat eddig), fontos kiadványokat, antológiákat szervezett és szerkesztett, ifjú mûfordítók útját egyengette és rangos költõket vett rá az olasz líra tolmácsolására. Két éve habilitált is. Egyszóval: van miért tisztelni.
    Igen ám, csakhogy én meg is szerettem õt. Legjobb barátaim között tartom immár számon. Éppen ezért szorongó félelem fogta marokra a szívemet, amikor néhány hete szépirodalmi alkotással rukkolt elõ. Egy kisregénnyel.
    Ezt a szorongó félelmet meg kell magyaráznom. Imádom, amikor a hóhérokat akasztják. Rettegett kritikusok válnak egy szemvillanás alatt mosolyogni való, védtelen, esendõ figurákká, amikor kiderül róluk, hogy szépírói ambíciókat is melengetnek. Emlékszem, Héra Zoltán volt ötvenhat után a párt egyik ideológiai pallosa a Népszabadság hasábjain. Aztán, amikor verseket kezdett publikálni (mellesleg: igen jókat), olyasfajta felszabadult kajánságot éreztem, mint Floria Tosca az általa ledöfött rendõrfõnök, Scarpia holtteste felett: "És ettõl reszketett egész Róma?" Valahogy komolytalanná vált mint kritikus.
    Nos, ezért ijedtem meg, amikor Imre kezembe nyomta a kisregényét. Féltettem tudósi, kritikusi nimbuszát. Nem magamtól, hanem az irigykedésben mindig élenjáró szakmától. Mert én már barátként szerettem õt, tehát nem az ilyenkor szinte törvényszerû felszabadult kajánság volt az elsõ érzelmi reakcióm, hanem az aggály, a féltés: nem adott-e fel ellenfeleinek labdát maga ellen?
Aztán elolvastam a Letérést, és megnyugodtam. Madarász Imre kitûnõ érzékkel, tehetségesen kerülte ki a csapdákat. A tudósok általában szépíróként sem tudnak kikeveredni az értekezõ prózai stílus szorításából, novelláik rendszerint álcázott esszék, regényeik pedig felhígított, testes tanulmányok. Madarász regényének két irodalom-tudós a fõhõse, akik közül az egyik a közelinek vélt halál árnyékában (megtudta, hogy rákbeteg) életének legintimebb szféráját tárja fel a kollégája elõtt. Egy férfi és egy nõ szado-mazochista szerelmének történetét, amelyben a két fél nemcsak gyönyörökben, de fizikai fájdalmakban is bõségesen részesíti egymást. Mindezt tehát tudós meséli el tudósnak. S a tudósok jobbára önelemzõ objektivitással beszélnek a legszubjektívebb ügyeikrõl is - így teljesen indokolt az a tónus, amely idõnként a szerzõ értekezõ prózáját idézi fel. Megteheti, mert egyébként Madarász értekezõ prózája tudományos könyveiben is oldott és szórakoztató, anélkül, hogy felszínessé válna. Birtokában van annak a ritka képességnek, hogy "el tudja adni" a nagy tudományát. Így aztán nem kellett különösképpen megerõszakolnia magát akkor sem, amikor szépirodalmi mûvet produkált.
    A Letérés, a dantei "via smarrita" lebilincselõ olvasmány. Olykor egészen megrendítõ. És percig sem érzi azt az ember, hogy a szépirodalom ösvényére "letért" szerzõ mögött állandóan ott magasodik az irodalomtudós kontrollja: szenvedélyes merészséggel örvénylenek a mondatok olykor.
Madarász Imre szépíró nem tette "komolytalanná" Madarász Imre kritikust és irodalomtörténészt. Sõt: megerõsítette ítélkezési jogában.
    M. Szántó Judit mögött nem az irodalomtudós kontrollja magasodik bénítólag. Õt az illetéktelenség-érzés teszi gátlásossá. Így mutatkozik be Emlékszel, Karesz? címû elbeszéléskötete hátlapján "Végzettségemet tekintve kohómérnök vagyok. Ilyen minõségemben voltam technológus, metallográfus, kutató, -foglalkoztam szakirodalommal és tudományos-mûszaki tájékoztatással. Mindez persze nagyon messze van a -szépirodalomtól. De amatõrként középiskolás korom óta írogatok."
    Írogatok. Ez a gyakorító ige árulkodik a legjobban arról, hogy M. Szántó Judit félszegen, bocsánatkérõ mosollyal óvakodik be az irodalom felszentelt csarnokába. Öntudatos, magabiztos alkotó nem írogat, hanem ír. És õ is ír, csak éppen nem meri ezt elhinni magáról. Sallangmentesen, ugyanakkor nem csupán együttérzéssel, de teljes empátiával mutat be emberi sorsokat, villant fel próbára tevõ történelmi helyzeteket. A háborús idõkbõl éppúgy, mint a rendszerváltást követõ évekbõl. Éppen attól igazán írói minden egyes elbeszélése, hogy úgy érzi: nincs kompetenciája irodalmiaskodni bennük. Hál' istennek. És a reálértelmiségiekre olyannyira jellemzõ racionalitás sem rak béklyót az érzelmeire, de még a képzeletére sem, csupán arra készteti õt, hogy mindig a sáros anyaföldrõl rugaszkodjon fel a csillagok közé is.
    Én nem biztatom M. Szántó Juditot, hanem kérve kérem: írjon, írjon, írjon! Még akkor is, ha õ ezt írogatásként éli meg.

TABÁK ANDRÁS
Egy novellista
a kilencvenes évekbõl
Bistey Andrásról
1981-ben - mint a Zrínyi Kiadó szépirodalmi szerkesztõje - egy olyan kéziratot kaptam elbírálásra, amely "utcáról" érkezett, ahogy a kiadói zsargon nevezi, s igencsak meglepett. A Zrínyi akkortájt kezdte fölfuttatni szépirodalmi szerkesztõségét (ennek eredményeképpen aztán a 80-as években az ország harmadik szépirodalmi kiadójává lépett elõ), és rengeteg kézirat, vers, próza, emlékezés zúdult ránk - túlnyomórészt persze dilettáns vagy még annak sem igen minõsíthetõ irományok. Ám az említett kézirat, amely a Szibéria melege címet viselte, s amelynek írójáról, Bistey Andrásról, holott már jelent meg kötete, még nem hallottam, valóban nagyon meglepett, mert "utcáról" ritkán érkezik kiadóhoz olyan jól megírt munka, mint amilyen az övé volt. A regény egy jászsági parasztember elsõ világháborús orosz hadifogságának, viszontagságainak históriája, ha úgy tetszik, odisszeája. A történet önmagában is érdekes volt, de ami különösen becsessé tette a szememben, az a bensõséges írói elõadás, amely Bistey András késõbbi, egyre és egyre jobb írásainak is egyik legfõbb jellemzõje lett. Ez a bensõségesség a Szibéria melege esetében részben abból eredt, hogy Bistey bevallottan az Egy boldog ember móriczi módszerét választotta, részben pedig abból, ami mûveit azóta is jellemzi: a kisemberek - a közemberek - világának alapos ismeretébõl és a sorsuk iránti meleg - bár nem mindig fenntartás nélküli - együttérzésbõl.
    A Szibéria melege - mely 1982-ben, egy másik szerzõ kisregényével jelent meg közös kötetben - természetesen csak egyik kezdeti stációja volt Bistey ígéretesnek tetszõ indulásának, amelyen hamarosan túl is lépett, de tény és való, hogy mind szerkesztõként, mind olvasóként ritkán találkoztam olyan prózaíróval, aki már pályája kezdetén ennyire érett alkotóként jelentkezett volna.
    Következõ "közös munkánk" - szintén a Zrínyinél - az Élt itt egy ember címû regény volt, egy 1919-ben játszódó jászsági történet (egy kötetben jelent meg Bertha Bulcsu és Galabárdi Zoltán szintén 19-es témájú kisregényeivel). Ez a regény, noha írói módszerében különbözik az elõzõtõl, -megint csak Bistey legjobb erényeit csillantja meg: a fegyelmezett szerkesztést, az elbeszélés természetességét, a jól pergõ, feszes dialógusokat, az emberábrázolás plasztikusságát, mindenekelõtt pedig itt is azt a magától értetõdõ egyszerûséget, amely ennek a regénynek az esetében már fontos funkciót is -betölt az ábrázolásban. A történet -tragikus kifejletét ugyanis ez a tudatosan dísztelen, lapidáris elõadás emeli meg, s teszi igazán megrázóvá. A nagy tragédiák voltaképpen igen egyszerû történetek - ezt sugallja Bistey ábrázolásmódja. És ezért képes arra, hogy fõhõse, Sümegi tragédiájában a Tanácsköztársaság egész tragédiáját sûrítve jelenítse meg. Most, hogy a manapság "kényes témára" való tekintettel újra elolvastam ezt a regényt, minden túlzás nélkül merem állítani, hogy odaállítható, sõt oda is kívánkozik a 19-rõl született legjobb mûvek, Nagy Lajos (1919. május 1.), Kodolányi (Küszöbön) és Sándor Kálmán (Szégyenfa) remekei mellé.
    Az igazi írói kibontakozást, a kiváló, érett novellák egész sorát mindazonáltal a 90-es évek hozzák meg. A rendszerváltásnak nevezett megrázó társadalmi fordulat ellentmondásos -világát íróként senki sem ragadta meg jobban Bisteynél. Egy jóízû, vérbõ humorral megírt, anekdotákra épülõ elbeszéléskötet (Jász dekameron), egy nem igazán sikerült regény (A halálos csomag), majd egy annál jobb másik (Lángok a víz fölött) után remekebbnél remekebb novellák fémjelzik szerzõnknek ezt az idõszakát, amelyet az Ezredvég olvasói jól ismerhetnek, hiszen a továbbiakban felsorolt mûvek egytõl egyig folyóiratunkban jelentek meg. Okosan építve már elért eredményeire, s továbbfejlesztve már kimunkált írói eszköztárát, Bistey jó szemû, biztos ítéletû és - a híres Nagy Lajos-i követelmény értelmében - tájékozott novellistává válik (ez utóbbiban bizonyára nagy hasznára válik újságírói munkája és tapasztalata). S még egy fontos momentum. Egyetlen pillanatra sem ötlik eszünkbe, hogy provincionális, azaz "vidékies" lenne, holott nincsen egyetlen mai története sem, amely ne vidéken játszódna. Tudniillik mélységesen emberi történeteket ír meg, országos érvényû tanulságokkal, értve ezen elsõsorban azt, hogy a társadalomfordulattal feje tetejére állt, s csak lassacskán rendezõdõ világunkban felismeri és kemény társadalombíráló indulattal felmutatja azokat az anomáliákat, amelyeknek mindannyian részesei voltunk-vagyunk. És az "indulat" szó akkor is igaz, ha jóformán nincs olyan mondata, amelyben a mégoly érthetõ és méltányolható indulat felülkerekedne ábrázolásának tárgyilagosságán - nem az ítélkezés az író dolga, hanem a hiteles ábrázolás, mely persze végsõ soron ítélkezésre indít, csakhogy ezt már az olvasónak kell elvégeznie.
    E korszak legjobb elbeszélései, a megdöbbentõ Egy téli éjszakán, a mélyre ásó A nagy riport, a vérforraló Egy különös nap vége, a talán még ezek közül is kiemelkedõ, már-már móriczi nagyságrendû A képviselõ vidékre megy (nem véletlenül került be a frankfurti könyvvásárra készült német nyelvû, magyar novellaantológiába) mind-mind ennek a tudatosan kifejlesztett, valóban dialektikusnak nevezhetõ ábrázolásnak a sikerét hirdeti. Akárcsak egyik legutóbbi novellája, A fegyver-rejtegetõ. Ezekben az elbeszélésekben érik be sok-sok olyan, már korábban is kitûnõen használt írói eszköze, mint stílusának vonzó sallangtalansága, az az okos távolságtartás, amely a jellemábrázolásban a legnagyobb realisták sajátja, a nehezen megragadható, de valamiképpen mindig jelen levõ csöndes irónia, és a jó novella talán legfontosabb feltétele: a tömörség, a kiélezett drámaiságot hordozó feszültség. Ez utóbbiból következõleg például alig-alig akad mai irodalmunkban olyan író, aki a félelem légkörének annyira szorongatóan hiteles ábrázolására volna képes, mint Bistey. A Maga elmehet, a történelmi témájú (és megint csak jászsági!) Ehrenfeld lovag, a fentebb már említett A fegyverrejtegetõ, vagy a méltán mesternovellának nevezhetõ, itáliai helyszínû, reneszánsz fényekben villódzó Karnevál, e napjainkban nagyon is idõszerû, valós közérzet olykor már-már orvosi pontosságú látleletét adja.
    A félelem - és Bistey András ezt jól tudja - mindig az irracionalitás lég-körében fogan meg. Hogy témájává emeli, egyáltalán nem véletlen. Egész írói pályafutása a humanizmus jegyében telt eddig, és írásai is a humanizmust hirdetik. Márpedig a humanizmusnak nincs ádázabb és gonoszabb ellenfele az irracionalitásnál. Felvenni tehát a kesztyût a sötétség - sajnos még nagyon is virulens - erõi ellen, nincs ennél nemesebb írói feladat ma. Ez akár egy egész életmû, egy még korántsem teljes írói oeuvre ars poeticája is lehetne.

MÛHELY

DEMÉNY MÁRIA
Egy szegény értelmiségi
töprengései a sehova sem vezetõ utakról
Töprengõ ember vagyok. Mindennap ûzöm, elûzöm a haszontalan gondolatfoszlányokat, de azok alattomosan visszakullognak, elszemtelenednek, s makacsul kísérnek, akár az árnyék. Lerázhatatlanok... tudatomba ivódnak. Megállapítom, hogy furcsa ízlésem van, meglehet, egyenesen pocsék: nem szeretem a divatot. Természetesen a szellemi divatáramlatokra gondolok, amelyek elárasztják az irodalmat, a szélesebb értelemben vett mûvészeti életet, és nem utolsósorban a filozófiát meg a filozófiaszerû bölcseletet és bölcselkedést egyaránt. No, és persze említeni kell a "nyugatra igazodj!" vagy a magyarabb, legmagyarabb címért versengõ politikát is, amely mindenbe belekotnyeleskedve szennyezi a közgondolkodást (a hazugságok közé löttyint egy kis igazságot, összekeveri és eladja.) Lehet, hogy engem ezek a divatáramlatok már csak azért sem lelkesítenek, mert gyakran alkalmazkodásízûek és idõnként haszonszagúak. Igaz, a dicsõség, a meghökkentés, a megüdvözülés (bár néha csak a pályán megkapaszkodás) lehetõségével kecsegtetnek. Minden divat mulandó, s mindegyiket elsöpri egy új, gyõztesen tovaterjedõ divathullám, divatáramlat. A tovaillanó mulandóságokból ki tudja, mi a csöppnyi maradandó?
    Ezek a divatáramlatok azért nem intézhetõek el egyetlen legyintéssel, mert a válság szülöttei. A társadalmak mozgása ugyanis azt mutatja, hogy egy korszak lezárult. A "jóléti állam" folytathatatlannak bizonyult, ugyanakkor a szocializmus válságba került, majd szovjet és -európai változata megbukott. Az is világossá vált, hogy a globalizáció fokozatos térnyerésével az Európa-központú szemlélet tarthatatlan. Mindezek felismerése és életélménye a további út keresését indította el. Ezek sorába tartoznak a divat-áramlatok is, de a helyes út megtalálásának minimális esélyével. A szerteágazó áramlatok sokfélék, négy tendencia -mégis markánsan kirajzolódik: a tudományellenesség; a vallásosság fölerõsödése (erõszakos terjesztése); a misztikus keleti kultúrák iránti érdeklõdés és az ideológiaellenesség. Terjedelmi okok miatt most csak az elsõ háromra tudunk figyelmezni. Mégis szembeötlõ, hogy ezek a tendenciák részben erõsítik egymást, illetve a kölcsönös kizárás viszonyát mutatják. (Ráadásul az elsõ három eléggé -ósdi és "vonzóan" ostoba.) A különbözõ áramlatok nem feltétlenül egyetlen tendenciát testesítenek meg, miként az is igaz, hogy javarészt nem homogének, nem koherens gondolatok kikristályosodásai. Közös még bennük az is, hogy mindegyik a "van", a meglevõ igazolása, fanyalgó, rossz lelkiismeretû vagy elégedett tudomásulvétele.
    A négy tendencia közül a tudomány-ellenesség a legszembetûnõbb. E kétes értékû tendencia kialakulására bizonyára többféle magyarázat is létezik. Talán legkézenfekvõbb, hogy a marxista világszemléletben a tudományoknak, a tudásnak kitüntetett szerep jutott. Ha a marxi gondolatvilág jobb esetben szép álom, bûvös utópia, rosszabb esetben kidobandó kacat, akkor a világképet és a gondolkodást megalapozó tudományok is áldozatul esnek. A tudás immár nem biztos fogódzó, hanem kétesség. Az a tény, hogy valamirõl vagy bármirõl való tudásunk nem teljes, hanem pontatlanságot, netán tévedést is tartalmaz, nem -jelentheti azt, hogy minden tudás kétes. A kérdés nem az, hogy tévedünk-e, vagy tévedhetünk-e. A dolog lényege, hogy az eddigi felhalmozott és rendszerbe állított ismereteink mennyiben határozzák meg tévedéseinket, illetve mennyiben teszik lehetõvé azokat. (A kettõ közti különbség lényeges.) A tudományok története nem a tévedések története, hanem a mind sokoldalúbb és teljesebb tudás létrejövetelének a folyamata. (Az pedig már igazán közhely, hogy a tudás a gyakorlat által igazolt ismeret.)
    Komolyan meg kellene fontolni, hogy melyik a jobb, elõrevivõbb, bölcsebb, -melyik a kisebb rossz: ha tudásunk meggyõzõdéssé válik és ezekre alapozva próbálunk újabb és újabb ismeretet szerezni, vagy az, ha minden ismeretünk olyan mértékben relatív, hogy az ismeretnek csak a bizonytalansága a bizonyosság? Ha az elõbbit választjuk, mögénk sorakozik valamennyi tudomány az összes elért eredményeivel és izgató hiátusaival. Azokkal a hiátusaival, amelyek továbblendítik a soha be nem fejezõdõ kutatásokat. A kételyekkel megerõsített, a tévedések kockázatát is felvállaló tudás perspektívát ad, reményt kelt, a teljesítés és a teljesíthetõség igényét ébren tartja, nehéz örökségként hagyományozva biztosítja a folyamatosságot. (Nyilván az erre irányuló konkrét vizsgálat árnyaltabb, cizellált gondolatokat eredményezne, de a végsõ, leegyszerûsíthetõ következtetés ugyanez lenne.) Ha a második megoldást választjuk, akkor ennek következményei kiszámíthatatlanok, mert az a - mindennapi életben is nélkülözhetetlen - tudományok ellehetetlenülését eredményezi, a nihilizmus eluralkodását segíti. Egy ilyen felfogás vagy nem származhat végigvitt gondolatsorból, vagy eleve komolytalan. Meghökkentésre és egyesek magamutogatására azonban igen alkalmas.
    Ide kívánkozik a túlhajtott relativizmusnak egy igen tetszetõs megnyilvánulása. Eszerint a lényeg abban keresendõ, hogy: vajon boldogabb lett-e az emberiség a tudomány által? A kérdésfeltevés eleve hamis és egyértelmûen tudomány-ellenességhez vezet. De lehet, hogy az igazsághoz az áll közelebb, hogy így akarja igazolni tudományellenességét. Bárhogy is álljon azonban a dolog, a tudomány alapvetõen az emberért, az emberiségért van, és boldogabbá tételéhez hozzájárul akkor is, ha ez nem tudatosul. A tudósok persze jól tudják, és ezért hangsúlyozzák is, hogy nem ez a tudomány alapfeladata.
A tudomány nemcsak az áltudományokkal, hanem - bármilyen kényesnek látszik is - minden vallásos világképpel is szemben áll. Nem fogadható el az a nézet, amely szerint a valóságnak két különbözõ magyarázata lehetséges: az egyik a tudományé, a másik a vallásé. A tudomány nem reflektál a vallásos magyarázatokra, amivel azt sugallja, hogy mindkettõ lehet igaz. Az ilyen relativizmus visszavezet a veritas duplex elvéhez. Egy kicsit gyors és szégyenletes visszazuhanás a középkorba. Amirõl már régen tudjuk, hogy tarthatatlan, azt a konfrontáció elõli kitérés, vagy annak elkerülése sem igazolja. A tudomány megvívta a maga szabadságharcát; ennek eredményeirõl semmilyen körülmények között sem mondhat le.
A tudomány világlátást, világszemléletet, a világhoz való meghatározott viszonyulást ad. A tudás eligazít, épít és építtet. Bizonytalanságot úgy szít, hogy bizonyosságra sarkall. Ezért iránytû, ezért cselekvési várakozás. A tudomány minden másnál szilárdabb alap. Jó kezekbe kell letenni, s akkor csak jó célokat fog szolgálni. Ez utóbbi állítás azért fontos, mert élõ és gyakori ellenvélemény az, hogy a tudomány eredményeit rossz célok megvalósítására is fel lehet használni. Ez kétségtelen tény, miként az is, hogy a felismerés több mint kétezer éves. Gondoljunk Szo-phoklész híres soraira: "Van, ki a jóra, van, ki gonoszra tör vele." Azóta talán csak annyival lettünk körültekintõbbek (merészebb megfogalmazásban: bölcsebbek), hogy tisztán látjuk: nem egyszerûen az individuum egyéni döntésén múlik. A társadalom alapvetõ berendezkedése határozza meg, ami nem jelenti azt, hogy az egyénnek ne volna felelõssége. De ez már teljesen közhely! Az viszont már talán kevésbé, hogy mindkettõben némi szerepe és felelõssége az értelmiségnek is van. Az állandó tudomásulvétel, a közöny, az apátia, a "be nem avatkozás", a hallgatás talán mégsem a legjobb életstratégia.
    Lehet-e, érdemes-e szembeszegülni a tudományellenességgel? Minden bizonnyal lehet, és minden bizonnyal érdemes. Nem lebecsülvén a Tudományos Akadémia ez irányú fáradozását, hanem azzal egybehangzóan, azt kiegészítve az értelmiség jelentõs részének volna mozgástere. Azt kellene kihasználnia. Egyszerûen csak gondolkodni kellene és nem valamiféle "kettõs tudat" útvesztõjében bolyongani, s hogy valami abszurd ötlet is napvilágot lásson: mi lenne, ha a közszolgálati televízió reklámidejének a felét (ízlésem szerint az egészét) a tudományok eredményeinek terjesztésére használnák fel? (No persze a reklám is a kapitalizmus szükségszerû velejárója, összefügg valamilyen - olyan, amilyen - értékrenddel, ez kétségtelen... Nem a tudomány terjesztése hozza a bevételt, s ráadásul még gondolkodásra is késztethet annak sajnálatos következményeivel együtt.)
A tudomány lefitymálása egyszerûen bûn, a tudomány eredményeinek ellényegtelenítése nagyfokú felelõtlenség, hiszen a tudást mint értéket kérdõjelezi meg. Ráadásul az elõzõ nemzedékek értékteremtõ tevékenységét is semmibe veszi. Általános értelemben az ember egyik legemberibb tulajdonságát teszi kétségessé. Holott nehezen feledhetõ, hogy tudományos ismeretekre és eredményekre az egész emberiségnek szüksége van. Mondhatnánk: ez a szükséglet - létérdek. (Ezen az sem változtat, hogy az egyes ember ezzel tisztában van-e, vagy sem.) E közös érdek és szükséglet talaján válhatott a tudomány egyetemessé, amennyiben, a földi viszonylatban, e fogalomnak van létjogosultsága.
    A tudomány racionális. Minden újabb morzsája, legparányibbnak tetszõ eredménye is az ész diadala. Kiindulópontja az újabb erõfeszítésnek, a parányi tények fel-felvillanásának. Az ész tisztában van korlátaival; talán sokkal inkább sejti határait, mint végtelen lehetõségeit. Lehet, hogy ezért nem pöffeszkedõ. De az elkötelezett ész szükségszerûen szemben áll az irracionalizmussal, annak minden történelmileg kialakult formájával vagy -divatáramlatával. (Az irracionalizmus minden bûvészmutatványával együtt is irracionalizmus marad.) Az elkötelezett ész viszont pontosan tudja, hogy nem áll szemben az emocionálissal; nem ellentettje annak. Az ismeretfeldolgozás -mechanizmusa, a tudat mûködésének egyre mélyebb megismerése világossá tette, hogy olyan elválaszthatatlanságról, olyan együttlétezésrõl van szó, ahol a rugó, a "felfûtõ" az emocionális. A kettõ szembeállítása természetesen hatásos, annál is inkább, mivel a felszíni tapasztalat látszólag alátámasztja. A szembehelyezés azonban mégiscsak ismerethiányból, kényelemszeretetbõl fakad. Végsõ eredményként nem a hideg ész megvetését és az emocionális magasabbrendûségét (netán gyõzelmét) eredményezi, hanem éppen hogy az eliminálására vezet.
    Az embernek a tudományhoz fûzõdõ kapcsolata azonban még néhány fontos viszonyt, összefüggést rejt magába. A tudományok az emberiség által felhalmozott lényegi ismeretek. Kikínlódott, megmunkált, megformált, kikristályosított, áttekinthetõ, szilárd logikával megkonstruált, igazolt, többszörösen megszûrt, mi több: elegánssá tett, esszenciális ismeret a valóságról. Ebbõl következõleg itt nemcsak az embernek a valósághoz, illetve az ismeretekhez való viszonya jelenik meg, hanem az embernek más emberekhez való viszonyát is magában rejti. Hiszen a tudás, a rendezett ismeret "megtestesült" emberi egzisztencia; magunkévá tétele pedig azonosulás másokkal, emberi életek lényegi elsajátítása és továbbéltetése. Ezért ez egy sajátos morális viszony is. Egyrészt kettõs felelõsség a jelenért és a jövõ iránt; másrészt meg-becsülés és továbbadás. Végezetül a tudomá-nyokhoz való viszony egyben az embernek az emberi történelemhez, a "végtelen" folyamatossághoz fûzõdõ mégiscsak optimista kapcsolata. Hiszen a múlthoz lán-colódva, a jövõ felé irányuló kétségek közt hányódó bizalom; élõ felelõsségvállalás; az ismeretátadásban való részvétel a folyamatosság lehetõségének felkínálásával. Ezekre gondolva meghökkentõnek tûnik, hogy bárki - fõleg értelmiségi - komolyan, felelõsségteljesen -tudomány-ellenes lehet. Ezt a képtelen és emberhez méltatlan álláspontot az sem menti, sõt, éppen súlyosbítja, hogy a történelemben nem ez az elsõ tudományellenesség. Igen, volt már ilyen többször is. Ám -túl-élte az emberiség is meg a tudomány is.
A tudományellenesség nem egyszerûen ostobaság. Sokkal több annál, mert a tudománytalan világmagyarázatok elismerését, de legalábbis annak a lehetõségét csempészi be. Ezzel felelõtlenné, vagy a felelõsséget vállalni nem akaróvá válik, utat nyit a kóklerségnek, az áltudomány minden változatának, lemondva a kritikai attitûdrõl. Természetesen nem tagadható, hogy így a huszadik század végén a tudományellenesség kétségkívül fintor is, csakhogy ez a -cinizmus mégiscsak lemondás arról, hogy a világot megérthessük. Enélkül a megértés nélkül pedig nagyon nehéz élni, különösen értelmesen élni. Igaz, ez utóbbi amúgyis a legnehezebb feladat.
    A válság szülte másik jelentõs tendencia a vallásosság terjedése és újraélesztése. Ez vonatkozik az Európában régen honos, ún. történelmi vallásokra és a szektásodásra egyaránt. A vallás gyökereit már a múlt században tudományos alapossággal feltárták, de az utóbbi év-tizedek idevonatkozó kutatásai is meg-felelõ reprezentációt kaptak. Ezért itt elégséges csupán néhány jellegzetességet hangsúlyozni. Olyan útkeresésrõl, némelyek számára az út megtalálásáról beszélhetünk, ami visszatér a már kész, meg-levõ "életfilozófiához". Egyszerû, hagyományozott, nem kell rajta sokat dolgozni, nem kell naponta újabb és újabb szellemi erõfeszítéseket tenni. Hagyni kell magunkat vezetni és vezettetni az állítólag mindent megmagyarázni képes világ-felfogás tanai által. A "kielégítõ" válaszok eredményeként létrejön a "lélek" békéje. Amire ez a mindent megmagyarázni képes világfelfogás mégsem tud kielégítõ választ adni, az a kérdés vagy nem megengedhetõ, vagy a kérdésfeltevés eleve hibás. Rendjén levõ is lenne mindez, csak egy nagy feltétel van: a "tudásnak teszek panaszt" alapállást egyszer s mindenkorra el kell felejteni. Helyette hinni kell, hinni a megfoghatatlan és bizonyíthatatlan axiómában. El kell hinni, hogy pl. a kereszténység istenének három attribútuma nem önellentmondás, ha a világ magyarázatára és megértésére, illetve a világ mozgásának mikéntjére alkalmazzuk. (Igaz, nem tudható, hogy mi másra jó?) Persze az önellentmondás a logikus ész számára felfedhetõ és belátható. Ez a felfedés azonban nyilvánvalóan megengedhetetlen, mert az ész kiterjeszkedik a felfoghatatlanra és "rendetlenséget" csinál ott, ahol csak a hit tud rendet csinálni. A kinyilatkoztatás az kinyilatkoztatás: megfellebbezhetetlen.
Könnyen belátható, hogy egy ilyen világrend határok közé szorítja a valóság objektív mozgatórugóinak és törvényszerûségeinek a kutatását és feltárását. Azzal, hogy megkettûzi a világot a vallás (ezzel akarja leegyszerûsíteni a magyarázatot?), valójában még bonyolultabbá teszi az amúgy is bonyolult világot. Ezzel nem segíti, hanem feleslegesen nehezíti a feladatot. Behatárolja a kétkedés szabadságát, azt a kétkedési szabadságot, amely minden történelmi korszakban úgyis korlátozott. Megalázza, lekicsinyíti, gyám alá helyezi az embert. Elvitatja tõle azt a hosszú, küzdelmes, de szükségszerû utat, amelyet évmilliókon keresztül megtett annak érdekében, hogy önmagát kimunkálja. Elvitatja az embertõl az önteremtés folyamatát. Megkérdõjelezi az emberiség által közösen és folyamatosan létrehozott tudást, amelynek életben maradását köszönheti. Az embert a tudás tette naggyá, és nem a hit. Ezt a hitet a tudás fölé emeli, és egy újabb lépéssel az egy "igaz" hitnek nyilvánítja. Ezért állítható, hogy minden vallás valamilyen módon fundamentalista. Miközben békét hirdet, valójában viszályt szít.
    Van azért valami felemelõ, vigasztaló gondolat is. A keresztény vallásban a megváltás és az igazságszolgáltatás; a keleti kultúrákban a meditáció mint a boldogság, a nyugalom, a lelki béke elérésének az eszköze. Csakhogy a kereszténységben az ember nem önmagát válthatja meg, nem a másik ember segítségével, vagy az emberek együtt, közösen, aktív, tudatos, értelmes, végiggondolt, fegyelmezett cselekvési sorok -végtelen egymásutániságával. Nem, -közvetítõ kell: az isten fia által. Így a megváltás és az igazságszolgáltatás áttevõdik a túlvilágra; minden, ami igaz élet, túlvilági lesz. Minden, ami evilági, minden, ami az ember valóságos léte, elõ-játékká, szükséges elõjátékká silányul. Minden relatív halandóság és relatív halhatatlanság, mi e földön elérhetõ gyászos hiúság. Az élet, az igazi élet az életen túl van. Nem magunkért és egymásért vagyunk mi emberek, hanem az istenért. (Isten így lesz a nagy színházi rendezõ, aki az újabb és újabb elõadást csupa statisztákkal játszatja. Azt persze nem tudjuk, hogy legalább az isten örömét leli-e a nagy színjátékban.)
    Mindezek ellenére valamit el kell ismernünk. Van a vallásnak egy óriási elõnye: vigaszt nyújt a ráhangolódóknak. A pszichikai funkció (vigasz, megnyugvás, harmónia, feloldozás, atyai gondoskodás, meghallgattatás stb.) -valószínûleg rendkívüli jelentõséggel és erõvel bír, és különös erõvel árulkodik az ember kiszolgáltatottságáról, sebezhetõségérõl és hiánytelítettségérõl. Ha a társadalmat olyanná tudnánk formálni, hogy az embereknek e pszichikai igényeit legalább fokról fokra ki lehetne elégíteni, s ebbõl adódóan a társadalomban és az egyéni életben keletkezõ súlyos traumák ott oldódnának meg, ahol keletkeztek, akkor ez a hamis tudat fokozatosan visszaszorulna, illetve kevesebb ember nyúlna e pótlék után. (Mivel itt rendkívül bonyolult folyamatról van szó, senki sem gondolhatja, hogy ezzel a vallás és a vallásos érzület -kihalna. Mindössze csak annyiról van szó, hogy az élet feloldhatóbb konfliktusok sorozata lenne; az egyetlen élet -élhetõbbé és kellemesebbé válhatna.) -Elismerve a pszichikai kielégületlenség vagy kielégültség rendkívüli jelentõségét, mindnyájan tudjuk, hogy a társadalom alapvetõen és elsõsorban nem pszichológiai meghatározottságú. A társadalomszemléletnek nem ez a sark-köve és döntõ megközelítési módja, de attól ez még létezik és fontossága elvitathatatlan. Mégis, a vallás antropomorfizmusa végsõ eredményként nem a világ és önmagunk (mint faj) jobb megértését, hanem éppen ellenkezõleg: torz, hamis világkép kialakítását mozdítja elõ. Ezzel szemben az élet- és társadalomtudományok, valamint a mûvészetek összehasonlíthatatlanul többet, mélyebbet, igazabbat mondanak el az emberrõl, az egészrõl, a teljességrõl - ide értve az ember összes viszonyulását és viszonyait, helykeresési kísérleteit és lehetõségeit, belátható következményei-vel együtt, mint bármelyik - több évszázados vagy több évezredes - vallás. Az önmegismerésnek és önmegértésnek ez az útja jó eredménnyel kecsegtet; olyan becsületes munka, amely nem látszik hiábavalónak.
Van még valami, amit a vallással kapcsolatban érdemes megemlíteni. A több évszázados, mindent átható egyeduralma elindított egy hosszú, küzdelmes harcot: a mûvészet és a tudomány szabadságharcát. Legtisztábban és legpregnánsabban az európai kultúrtörténetben követhetõ nyomon az elkülönbözéstõl, az elkülönüléstõl az önállóságra, a teljességre való törekvésig a világ birtokbavételének eme végtelen folyamata. Eközben a vallás egyre inkább a megmaradásért küzd, esetleg megújulási törekvéseivel is. A végeredmény azonban csak lényegi megõrzése lehet. A mûvészet és a tudomány viszont valami állandó nyugtalan, vibráló megismerésre való törekvésével az újat és újabbat keresve a folyamatos mozgás és változás állapotában van. Végsõ törekvésében a világ birtokbavételére, a totális ismeretre tör. Ez a teljességre való törekvés (mely a kimerítettséget, a befejezettséget sohasem érheti el) adja meg az embernek az emberhez méltó feladatot.
A válság élményének, felismerésének különös következménye a misztikus keleti kultúrák iránti érdeklõdés felerõsödése. Ebben feltehetõen a nyugati kultúra vélt vagy valóságos válságából való kiútkeresés fejezõdik ki. A nyugati típusú kultúrát a racionalizmus, annak túlburjánzása, úgymond, "egyeduralma" jellemzi. A társadalmi-gazdasági élet evolúciójának fontosságába vetett hit, az evolúció túlerõltetése és az ezzel összefüggõ teljesítmény mint mérce és fontos érték (magatartás- és cselekvés-orientáló), kétségtelenül jellegzetessége e kultúrának. Mindezt megkérdõjelezni valóban egyetlen szempont szerint lehet: a társadalmi-technikai haladással boldogabb lett-e az ember? A válasz nyilvánvalóan az, hogy nem. Hát akkor mi végre az egész? Van ebben valami romantikus kapitalizmusellenesség - a kapitalizmus meghaladása nélkül. Elõ-képei a különbözõ utopisztikus állam- és társadalomelképzelések, beleértve Rousseau romantikus elvágyódását is. A kiábrándulás, a harmónia megteremtésének igénye igazoló menekülés lehet a szemlélõdésbe. Ez azonban - bevallva vagy bevallatlanul - belenyugvás, elfedett tehetetlenség, esetleg egyfajta arisztokratizmus, az elme megzabolázottsága és mindenkori fényûzése. Bármelyik legyen is, maximum egyéni életstratégia, a védekezõ mechanizmus uralomra jutása, ráadásul egészen biztos, hogy csak egy meghatározott életszakaszban képes funkcionálni - s akkor sem biztos, hogy maradéktalanul.
    Az egzotikus világgal való kacérkodás felveti azt az örök kételyt: vajon nemcsak messzirõl és "félhomályban" zöldebb-e a szomszéd kertje? A szemlélõdés mögött mennyi elfojtott vágy, szenvedély, indulat izzik? Emellett két dologtól bajos eltekinteni. A valóság - a mindennapi valóság - legyen az bármilyen szánalmas is, van, létezik, hat, munkál, formál, belénk váj, lehetõséget kínál. A másik - ha úgy tetszik, ugyanezen dolog másik oldala -, hogy az ember a valóságra nyitott lény; szükségképpen cselekvõ lény. Éppen ezen meghatározottsága tartotta és tartja életben az emberiséget. Ezért nem az a kérdés, hogy az ember elkerülhetetlenül cselekvésre kényszerülõ lény-e, hanem hogy értelmesen cselekvõ lény-e, aki cselekvései távoli következményeit is figyelembe veszi. Ezért megvizsgálandó, hogy azok a célok, melyekért fáradozik, csupán önzõ, individuális törekvések-e, melyek rövid távú hasznot kínálnak ugyan, de belesimulnak az emberiség elpusztításának folyamatába, vagy olyan individuális célokról van szó, melyek az emberiség perspektivikusabb jövõje fel mutatnak. Az emberiség érdeke közös. Miként a múltja, a jövõje is csak közös lehet. Ez az igazi kérdés. Képes-e az ember a tudatosság eme fokára lépni, s azt élete és cselekvése mércéjévé tenni?

MÉRLEG

BALLÓ ISTVÁN
A Vatikán és a keresztény egységtörekvések az ezredfordulón
1.
A kereszténység tartós megosztottsága egyházi vezetõk és hívõk szerint botrány, a keresztény küldetés megvalósulásának súlyos akadálya. Szakadások szinte a kereszténység kialakulásának kezdeteitõl voltak, a megosztottság tehát régi. Az elkülönültség és velejárói, a felekezeti villongások, a vallásháborúk és más jelenségek nem kis károkat okoztak a keresztény vallási irányzatoknak. Ám csak a 20. században merült fel igazán élesen a bajok mélysége és súlyossága, amikor újabb, azelõtt kevésbé érzékelhetõ jelenségek okoztak nyugtalanságot a keresztény egyházaknak. Felerõsödött a szekularizáció, teret nyert az evilágiság, s hozzájárult a vallásosság csökkenéséhez, az egyházak társadalmi szerepe visszaszorulásához, ami növekvõ veszélyt jelent a keresztény egyházaknak. VI. Pál pápa 1975-ben egy enciklikában ezt így jellemezte: "Korunk sajátos drámája, hogy törés állt be az evangélium és a kultúra világa között." (A II. vatikáni zsinat tanítása. Szent István Társulat, 1975, 517. old.)
    A veszélyek felismerése vezetett el hosszabb huzavona után, a megosztottság megszüntetésére irányuló ökumenikus mozgalom kialakulásához. Már az elsõ próbálkozásoknál kiderült azonban, hogy az egységet, a kívánatos célt, könnyebb megfogalmazni, mint az erre irányuló mozgalmat megindítani. A több száz éves ellentétek, az egymás elleni küzdelmek és a közben felgyülemlett elõítéletek, a mélyen gyökerezõ bizalmatlanság lebontása mind-mind a vártnál nehezebbnek bizonyult. Az elsõ kapcsolatkezdeményezés 1910-ben, kevéssé ismert protestáns szervezetek részvételével jött létre. A mozgalom bõvülése a húszas-harmincas években hasonlóan szerény keretekben történt. A kedvezõtlen indulásban más tényezõkkel együtt szerepe volt a keresztény vallási irányzatok közötti erõviszonyoknak is. A katolikus egyház és központja, a Vatikán elutasította a kapcsolatfelvételt a mozgalommal. Távol maradtak az -ortodox egyházak is.
Az elsõ nemzetközi jelentõségû elõre-lépés a második világháború után történt. 1948-ban Amszterdamban megalakult a keresztények ökumenikus világszervezete, az Egyházak Világtanácsa (a továbbiakban EVT), genfi központtal, választott központi bizottsággal, elnökséggel. A magyar keresztényeket református és evangélikus küldöttségek képviselték. Az ortodoxok és a katolikusok ekkor is távolmaradtak. Az alakuló közgyûlésen fõleg vallási kérdésekkel foglalkoztak, a világiság térnyerése elleni védekezõ pozícióból. A katolikus egyház álláspontjában fordulatra csak 1959 után, XXIII. János egyházfõsége idején került sor. A pápa személyesen kezdeményezte a kapcsolatfelvételt az egységmozgalommal és az általa összehívott II. vatikáni zsinaton napirendre tûzte a keresztény egység kérdéseit. A kapcsolatfelvétel elõkészítésére megalakította a Keresztények Egységét Elõ-mozdító Titkárságot. Szervezett kapcsolat jött létre az EVT-n túl a református világszervezettel, a luteránusokkal és más vallási irányzatokkal.
    Ezzel szinte párhuzamosan, 1961-ben, Új-Delhiben az EVT megtartotta harmadik rendes közgyûlését. Ez a keresztény világgyûlés több vonatkozásban is áttörésnek nevezhetõ a keresztény egységtörekvésekben. Tagegyházai számának növekedésével jelentõsen erõsödött az EVT. Az új tagegyházak jórészt a szocialista országok, valamint a gyarmati uralom alól felszabadult országok protestáns és ortodox egyházai közül kerültek ki. Ezúttal aktívan részt vett a közgyûlésen a Vatikán küldöttsége is. A napirendre került témák között nagy súllyal szerepeltek égetõ társadalmi problémák és megoldásukban a keresztények szerepe. Tárgyaltak az atomháború elkerülésérõl, a szegénység elleni küzdelemrõl és a fajgyûlölet, az apartheid-politika elleni fellépésrõl.
    Voltaképpen ettõl a idõtõl beszélhetünk igazi fordulatról a keresztény egységmozgalomban. Az egységtörekvések ettõl kezdve váltak igazán nemzetközivé. A három nagy keresztény vallási irányzat - a katolikus, a protestáns és ortodox egyházak - és más vallási közösségek, saját érdekeikbõl kiindulva felismerték az összefogás fontosságát, és vállalták a részvételt az ökumenikus mozgalomban. Ennek jelentõségét nem kisebbíti az a tény, hogy a katolikus egyház nem lett az EVT tagegyháza, és tagságának ügye máig nyitva maradt. A társadalmi kérdésekben való közös fellépés nagy demonstrációja volt 1966-ban, Genfben, az EVT szervezésében "Egyház és társadalom" címmel megtartott világkonferencia. Megmutatta, hogy az ökumenikus mozgalomnak a kereszténység egysége mellett, fontos törekvése a társadalmi problémák megoldására irányuló célok támogatása és lehetséges befolyásolása. Ezen a nagyszabású közös megmozduláson túl, a II. vatikáni zsinat is kaput nyitott a világra. 1967-ben pedig újabb közös konferenciát tartottak Bejrútban, az "evolúciós teológia" témájából.
Az ökumenikus mozgalom tehát a hatvanas évektõl lendületbe jött. Erõsödött a felismerés, hogy egymáshoz közeledve a keresztény irányzatok jobban védhetik pozícióikat az elvilágiasodás befolyásával szemben, hatásosabban léphetnek fel a társadalmi problémák megoldásáért folyó küzdelemben. -Intenzívebbé vált a keresztény egy-házak közötti belsõ párbeszéd és a helyi érintkezésben a "spontán ökuménia". Mindez azt a reményt keltette, hogy a kapcsolatok bõvülése és mélyülése kö-zelebb hozza a teljes egység megvalósulását. Olybá tûnt, mintha az egység irányába ható tényezõk befolyásoló szerepe nagyobb lenne a létezõ különbségek fékezõ hatásánál. Igaz, hogy az egyházakban mindenütt voltak kétkedõk és a közeledés tudatos ellenzõi is. Sõt, egy idõ után a közeli egység híveivel szemben megerõsödött a különbségeket felnagyítók és a teljes egység megvalósíthatóságát vitatók ellenzése.
A viták ezenkívül felszínre vetették a közeledés lényegi összefüggéseire vonatkozó és a ténylegesen tisztázásra szoruló, kimunkálást kívánó kérdéseket is. Mindenekelõtt hitelvi és egyházirányítási problémákat, valamint a világi életben való közös fellépés lehetõsége megítélésének ügyét. A helyi egyházi közösségekben népszerûvé vált "mindent együtt csinálni" jellegû, közös tevékenységet a vezetés szintjén úgy ítélték meg, hogy az következményeiben a vallástól való távolodással járhat, s magában hordozza a vallástalan humanizmusban való feloldódás veszélyét. Mindez szintén hozzájárult a közeledés visszafogottabbá válásához. Akadtak némelyek, akik a viták kiszélesedését és hatását látva, az ökuménia válságáról kezdtek beszélni.
A vitákból igazában az derült ki, hogy a keresztények teljes egységét megvalósítani - a vártnál jóval nehezebb. Nemcsak a kitûzött célt kell tehát távolabbra helyezni, hanem nagyobb figyelem szükséges a közeledés lényegi összefüggéseinek tisztázására is. Méghozzá jobban számolva az új viszonyokkal, a társadalmi pluralitással és a világnézeti sokféleséggel. Vagyis a kezdeti eredmények eufóriáját fel kell váltani a kijózanodásra épülõ alaposabb útkereséssel, s ehhez önvizsgálat és megújulás is szükséges.
2.
Elmondható, hogy a keresztény egyházak ökumenikus közeledésében új szakasz kezdõdött az egységre irányuló -lépések illúziómentes keresésével és -alkalmazásával. Ebben nagy szerepet vállalt a katolikus egyház és központja, a Vatikán. A zsinati állásfoglalásokat, a késõbbi dokumentumokat és a gyakorlati cselekvést nézve, azokban sok pozitív, elõremutató elem található. A kép teljességéhez tartozik azonban, hogy a közeledés ügyét jól szolgáló pozitív elemek mellett eltérõ, sõt ellentétes nézetek is fellelhetõk. Korántsem csupán ritkán elõforduló, egyedi esetekrõl van szó, hanem annál lényegesen többrõl. Maga a katolikus ökumenikus vonal ellentmondásos. Indokoltnak tetszik tehát a Vatikán ökumenikus irányvonalának fontosabb összefüggéseivel részletesebben foglalkoznunk.
    Már a vatikáni zsinat legjelentõsebbnek tartott dokumentuma, a Lumen gentium, amelyben az egyház megfogalmazza saját identitását és egyik fõ -célként a kereszténység egysége helyreállításának szükségességét, nemcsak a katolikus egyház elkötelezettségét húzza alá az ökumenikus közeledésben, hanem kijelenti az egyház igényét az egység felé haladás fontosabb követelményeinek a meghatározására is. (Lásd: A II. vatikáni zsinat tanítása címû kötetben a Lumen gentium dogmatikus konstitúciót, a 42. oldaltól.) Ezt megerõsíti és még részletesebben kifejti az ökumenizmusról szóló zsinati határozat. (Uo. a 391. oldaltól.) A zsinat utáni újabb dokumentumokban a katolikus egyház igényei még inkább megnövekedtek. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Vatikán - az ökumenikus mozgalom genfi központjához hasonló - vezetõ szerepre törekszik. Ma már az is elmondható, hogy gyakorlatilag két ökumenikus központ mûködik. Ezt érzékeltette, nagy feltûnést keltve, 1973-ban a Hittani Kongregáció nyilatkozata, amely a zsinatra -hivatkozva nyíltan növelni kívánta a -katolikus egyház szerepét a keresztény egység formálásában. Célul tûzte az eucharisztia katolikus felfogása, a pápai primátus, a csalatkozhatatlanság dogmája elfogadtatását. (Lásd: a Hittani Kongregáció Nyilatkozata, Mérleg, 1973. 4. szám, 293-299. old.) Tekintélyes katolikus teológusok ennek elérését nemcsak kétségesnek, hanem egyenesen károsnak tartották az egyetemes kereszténység számára. A nyilatkozatra az EVT is reagált, szerintük a Hittani Kongregáció állásfoglalása nehezíti a reális útkeresést az egyetemes egyházból kiindulva. Az EVT 25 éves jubileuma ünneplésekor L. Vischer, az ökumenikus mozgalom munkáját értékelve, sajnálattal állapította meg, hogy "nem számolhat be jelentõs elõrehaladásról, a római egyház és az EVT viszonyában". Véleménye szerint ökumenikus egység csak úgy jöhet létre, "ha az egyházak kölcsönösen elismerik egymást és kifejezetten megbékélnek egymással. Nem vehetik mértékül saját magukat, hagyományukat és helyzetüket". (Kiemelés tõlem, B. I. Lásd: Mérleg, 1973. 4. szám. 290-293. old.)
Ez a kritika mértéktartóan, de mégis lényegre törõen mutatott rá a közös útkeresés legfontosabb összetevõjére. Sajnos, nem mondható el, hogy ez a Vatikánban a legcsekélyebb méltánylásra talált volna. VI. Pál pápa, 1975-ben, az Evangelii nuntiandi enciklikában azt panaszolta, hogy az összes keresztény egyházak gondjai az õ vállán nyugszanak. Arra buzdította a keresztényeket, hogy törekedjenek a hitletétemény sérthetetlen õrzésére és a pápai fõhatalom teljessége és egyetemessége érvényesítésére. 1993-ban a Keresztény Egységet -Elõmozdító Pápai Tanács ökumenikus direktóriumot adott ki. Ebben hang-súlyozzák a katolikusok felelõsségét: ökumenikus tevékenységük legyen összhangban a hitnek és az egyházi -fegyelemnek a katolikusokat egyesítõ alapjaival. S ami még inkább figyelemre méltó, a dokumentumot kiadó Pápai -Tanács ezt a direktóriumot tekinti a -keresztények közötti teljes összhang keresése hivatalos ábécéjének. (Lásd: -Ökumenikus direktórium, Szent István -Társulat, 1996.)
Végül meg kell említenünk II. János Pál 1995-ben kiadott Ut unum sint kezdetû enciklikáját, amely összefoglalja a katolikus egyház ökumenikus felfogását, ismerteti a már ismertetett követelményeket, és aktívabb munkára ser-kenti a katolikusokat. Az enciklikából -kitetszik, hogy az egyház dokumen-tumokban rögzített ökumenikus álláspontja, idestova harmincöt éve, szinte változatlanul õrzi a felfogás ellentmondásos jellegét. Az enciklikában alig található olyan állásfoglalás, amelyben a közös útkeresés, a kölcsönös egymásra hallgatás érvényesülne. Így aztán meglehetõsen vérszegény az a próbálkozás és kívánalom, hogy a keresztények közötti részlegközösség együttes munkában növekedjék az igazságban és szeretetben a teljes közösség felé. Nem valósul meg az a követelmény sem, hogy mindenkinek változtatnia kell a látásmódon s törekednie az összefüggések jobb megértésére. Ha a kívánalmak alapja a hitletétemény katolikus felfogásának való alárendelés, akkor ez agyoncsapja a kölcsönösség fontosságának hangoztatását.
A pápának tökéletesen igaza van abban, hogy a keresztények teljes egysége hiteles kereséséhez az egyházaknak egymást is jobban kell ismerniük tanbeli kérdésekben. Ezt nem is vitatja senki. Sõt, a nemkatolikus keresztények õszinte törekvését mutatja, hogy a katolikusok okozta nehézségek ellenére, lényeges tanbeli kérdésekben közelednek az egység követelményeihez. A vélemények már találkoznak a keresztség, az eucharisztia, a szolgálat és a tekintély általános elveiben. Egyetértés van abban is, hogy folytatásként közös álláspontra kell jutni a konkrétabb részletekben is. A pápa formálisan elébe megy ennek, és az ökumenikus enciklikában öt pontban összefoglalja a katolikus követelményeket. De nyomatékosan aláhúzza, hogy "ebben az öt pontban található meg minden, ami a katolikus lelkiismeret számára elfogadható". A hitbeli egyetértés alapja eszerint: 1. A kapcsolat elfogadása a Szentírás és a Szent hagyományok között; 2. Az eucharisztia mint Jézus Krisztus testének és vérének szentsége; 3. Az ordináció mint szentség, a püspökség, a papság és a diakonátus hármas szolgálata; 4. A Pápa és vele közösségben a püspökök, az Egyházi Tanító Hivatal felelõsségének és tekintélyének elfogadása; 4. Szûz Mária istenanyaságának és az emberiségért való közbenjárásának elfogadása. (II. János Pál pápa: Hogy egyek legyetek, Szent István Társulat, 1996. 68. old.)
A szövegbõl kitûnik, hogy formailag a pápa öt pontjának több eleme megtalálható a közösen elfogadott négy pontban. Tüzetesebben vizsgálva azonban még sok az eltérés és nyitott részkérdés, nagyok a különbségek. Ez önmagában még nem lenne feloldhatatlan ellentét, ha nem tudnánk, hogy a katolikus egyház körömszakadtáig ragaszkodik a -hatalmi egyház pozícióinak erõsítését szolgáló és kifejezetten erre a célra elfogadott dogmákhoz. A pápa az enciklikában figyelmezteti a katolikusokat: a hit világossága arra kötelezi õket, hogy kerüljék a hamis békülékenységet, s ne legyenek langyosak az egység iránti elkötelezettségben. Vagyis az öt ponttól való bármilyen eltérés csak látszatmeg-oldás, az egyházi törvények megsértése, hamis békülékenység. Végezetül aláhúzza: "A katolikus álláspont az egység olyan szemlélete, amely tekintetbe veszi a kinyilatkoztatott igazság minden igényét. [...] Az igazság igényének pedig mindvégig érvényesülnie kell." (Uo. 69. old.) Ezek után már semmi meglepõ nincs a folytatásban. II. János Pál kijelenti, hogy a katolikus követelményeket nemcsak az ökumenikus mozgalom továbbfejlesztésében szükséges érvényesíteni, hanem vizsgálatot kell végezni visszamenõleg is, mert a hitet érintõ problémákról van szó. Tehát a megtett utat nézve is "átfogó és pontos kritikai eljárásra van szükség, amely elemzi és szigorúan igazolja az eredmények összetartozását az apostoloktól kapott és megélt hit hagyományaival." (Uo. 70. old.) S mindehhez nyomatékosan hozzáteszi: az egész vizsgálati folyamatot figyelemmel kísérik a Szentszék és a püspökök, a végsõ ítélet kimondása pedig a Tanító Hivatal felelõssége. Úgy vélem, ez a felfogás nemcsak elképesztõ bizalmatlanság az egységmozgalom nemkatolikus résztvevõivel szemben, hanem minden másnál jobban bizonyítja, hogy a katolikus egyház a hit-letétemény kizárólagos birtokosának tartja magát. Sõt mi több, ezen az alapon jogot formál az ökumenikus mozgalomban az irányító, felülvizsgáló és ellenõrzõ szerepre is.
Ezt csak tetézi II. János Pál azzal, hogy az enciklikában saját egyházfõségérõl szólva kijelenti: "az összes egyházak és egyházi közösségek között egyedül a katolikus egyház van annak tudatában, hogy megõrizte Péter apostol utódainak szolgálatát". Róma püspökeként "óva int attól a veszedelemtõl, hogy szétválasszuk a hatalmat (különösen a pápai primátust) a szolgálattól, ami ellentmondásban állna a hatalom evangéliumi értelmével". (Uo. 75. old.) Valóban így igaz ez? Csakugyan a -hatalom és a szolgálat evangéliumi egysége érvényesül a mostani pápák tevékenységében? Az tény, hogy az egy-házfõk a hagyománynak megfelelõen "megõrizték" a Róma püspöke címet és tevékenységükben, II. János Pál szerint, a hatalom és a szolgálat evangéliumi egysége valósul meg. A pápa állítja, hogy õ ezt hûségesen õrzi mint az egység látható jelét. Ám a pápai primátus gyakorlatában már régóta nem ez történik. Amióta az egyház hatalmi tényezõvé vált, a szolgálat alárendelõdött a hatalomnak, és ez érvényesül jelenleg is. Nem tekinthetõ véletlennek, hogy a nemkatolikus keresztények, az ökumenikus közeledést nehezítõ tényezõk közül, a pápai primátust és a csalatkozhatatlanság dogmáját tartják az egyik legfõbb akadálynak. A pápa megígérte ugyan ezeknek a problémáknak "új szemmel való vizsgálatát", de ténylegesen nem történt semmi.
3.
Érdemes néhány pillantást vetnünk a keresztények teljes egységének hitelvi alapjairól és a közeledés reális lehetõségeirõl folyó jelenlegi vitákba. Felvetõdik például, hogy lehetséges-e teljes egység a kereszténységben. A választ kérdõjelessé teszi, hogy ez a vallási irányzat már eszmei tartalmában vállalja a történetiséget, és létezése folyamatában ténylegesen is jelentõs változásokon megy át, nemegyszer az új helyzetekhez való alkalmazkodással is. A különbözõ nézetek ellenére is elfogadható, hogy a kereszténység kialakulásakor - Jézus életében és egy ideig halála után - volt valamiféle formálódó egység. Ez azonban korántsem volt letisztult, stabil egység, a kanonizálással sem. A külsõ körülmények és a belsõ viták változásokat hoztak, amelyek tartalma gazdagodást is, szegényedést is jelentett, hitelvileg és szervezetileg egyaránt. Késõbb az egyház sok száz éves történetében a szakadásokat provokáló jelenségek voltak a dominálók, s ezek egy része drámai szakadásokhoz vezetett.
A katolikus egyház a 19. század második felétõl a korábbinál jobban hangoztatta a régi teljes egység megõrzésének fontosságát. Szóba került az elszakadtak visszafogadása is, mármint ha kellõ bûnbánatot tanúsítanak, magyarán: kapitulálnak. Az I. vatikáni zsinaton elfogadott dogmákkal és a szigorított centralizmussal megerõsített tekintélyuralmi hatalommal a Vatikán kizárta a legelemibb közeledés lehetõségét is. S ez érvényesült egészen a 20. század második feléig. Csak XXIII. János pápa és a II. vatikáni zsinat indított el olyan megújulást a katolikus egyházban, amely reményt adott az egész kereszténységnek a közeledésre és ebben a katolikus egyház közremûködésére. Ismeretes, hogy a zsinati program megvalósulása a biztató kezdet után megtorpant. Hangsúlyváltások történtek és egyre több ellentmondás fékezte a megújulást. Ezek az ellentmondások erõsödtek fel a katolikus egységtörekvésekben II. János Pál egyházfõsége idején. A pápa állásfoglalásai és döntései nem a nyitást bátorították. Még saját egyházán belül sem az egyházi közösségek beleszólása növekedett, hanem a klérus hatalma erõsödött meg. Örsy László katolikus teológus találóan jellemezte az ebbõl adódó problémákat. Véleménye szerint a II. vatikáni zsinat érdeme, hogy szakított a "klerikális egyházzal", és Isten népét emelte magasba. Jelenleg azonban "a laikusokat jobban kirekesztik az egyház mûködésébõl, mint valaha. Ha ez így folytatódik, csak idõ kérdése és olyan klerikális egyházat építünk fel, amelyre nem volt példa a történelem folyamán". (Örsy László: Az egyházak megtérése az egység feltétele. Mérleg, 1993. 3. szám, 259-260. old.)
Az idézett vélemény érdekes dologra hívja fel a figyelmet. Miközben sok katolikus igényli, hogy többet kellene tenni a zsinati szellemiség érvényesítésére, határozottabb önvizsgálattal, bátrabb lépésekkel kellene szolgálni a megújulást, ezzel egyidejûleg nõ a félelem az új szellemiség térnyerésétõl, fõleg az egyházi vezetõ köreiben. Így az ökumenikus egységmozgalom összefüggéseiben nézve is félelmet gerjeszt azt, hogy az ökumenikus közeledés minden lépése, ha nem a katolikus követelmények szerint történik, kihat az egész tanrendszerre. Ha a pápa által összeállított öt pontot nézzük, bármelyikben történik változás érdemileg, az érinti a többi pontba foglaltakat. Ami pedig a kor viszonyaihoz igazodó, a zsinati szellemi-séget jobban érvényesítõ, átfogó megújulást igényelne. Az egyházi vezetés azonban nem erre helyezi a hangsúlyt, hanem a megújulásban rejlõ kockázatok és veszélyek elhárítására koncentrál - alapjában a régi szemlélet alapján. Ezt ugyan fel lehet tüntetni úgy, mint a katolikus identitás, az evangéliumi örökség hûséges õrzését, valójában azonban a kereszténység egysége tekintetében a katolikus ragaszkodás az evangéliumi örökséghez, mechanikussá vált és korunkban inkább fundamentalista gõgnek, az ökumenikus közeledés gátjának bizonyul. A hûség az identitáshoz, az evangéliumi örökséghez akkor érvényesül erkölcsileg magas szinten, ha tartalmazza a készséget a szükséges változtatások elfogadására, és képes túllépni a régihez való ragaszkodáson.
Ennek elfogadása és érvényesítése az ökumenikus közeledésben dinamikus hozzájárulás lenne a keresztény egység korszerû felfogásához. Úgy tetszik, hogy e tekintetben a nemkatolikus keresztényeknél, elsõsorban a protestáns egyházakban, a Krisztust követõ közösségi jegyek elfogadása szembetûnõbb a katolikusok által bírált különbözõségeknél. Márpedig az ökumenikus közeledésben az egység ilyen közösségi elemeinek erõsödése a lényeges.
4.
Figyelemre méltó, hogy ebben a konkrét összefüggésben II. János Pál pápa nyitottabbnak tûnik számos katolikus -vezetõnél. S bár a fentebb említett dokumentumokban errõl nincs szó, csekélyebbnek látja a távolságot a katolikusok és protestánsok között emezeknél, sõt belátja, hogy indokolt különbségek léteznek a keresztény egyházak között. Elõször protestáns egyháziakkal való ökumenikus találkozókon fejtette ki ezt a véleményét. Kétségtelen, hogy ezzel a közeledést segítõen túllépett a II. vatikáni zsinat álláspontján. A közeledés lehetõségeinek felvázolásában legtovább az 1991-es magyarországi látogatása során, Debrecenben tartott ökumenikus találkozón jutott. Arról beszélt, hogy a katolikusoknak észre kell venniük a változásokat és a kölcsönös megbecsülést, amelyet a keresztények egymás iránt éreznek. "Az ökumenikus mozgalom minden eredménye segítette, hogy évszázados bizalmatlanság után alázatosan és õszintén elismerjük egymás közösségeiben Krisztus ajándékaként tevékeny jelenlétét és tevékenységét." Hangsúlyozta az apostoli hitben való közeledést és hozzátette, hogy a hiten belül léteznek jogos különbözõségek, amelyek nem állnak szemben az Isten által óhajtott egységgel. "Az egyház olyan egység, amely magába foglalja a különbözõségeket, a különbözõségekben nyer igazolást. [...] Az egyház mindig egység a különbözõségekben." (II. János Pál pápa magyarországi látogatása, 1991. aug. 16-20. A Szentatya beszédeinek magyar nyelvû fordítása. 35-39. old.) Elmondta, hogy nincs még megállapodás a kapcsolatok alakítására. Kereséséhez közeledés szükséges lelki megújulással és belsõ megtéréssel. Nos, 1991-ben valóban reményt keltõnek látszott mindez.
A remény azonban - legalábbis egy idõre - nem teljesedett be. "Az egység a különbözõségben" álláspont bármilyen jelentõs is, nem talált igazán kedvezõ támogatásra a Vatikánban, és a pápa sem szorgalmazta eléggé mielõbbi elfogadását. Ugyanakkor néhány dokumentumban nagyon is nyomatékot kapott az ellenzés, a korábbi álláspont megerõsítésével. 1993-ban a Keresztények Egységét Elõmozdító Pápai -Tanács felülvizsgálta addigi állásfog-lalását a katolikusok részvételérõl a -keresztények közeledését elõmozdító mun-kában. A felülvizsgálat után új Ökumenikus Direktóriumot adtak ki, amely megerõsítette a fentebb ismertetett irányelveket. Hasonló szellemû a pápa 1995-ben megjelent ökumenikus enciklikája és a vele egyidejûleg kiadott apostoli levele a harmadik évezredbe való átlépés egyházi feladatairól. Vagyis semmi bátorítás nem történt a nyitásra.
    Igen ám, de a kereszténység fennállásának kétezer éves jubileumának megünneplésére készülni ökumenikus eredmény nélkül nem lehet, hiszen a zsinat egyik fõ feladatául jelölte meg az egység megvalósítását. A "Nagy Jubileum" fõ célja megünnepelni a "Krisztuson alapuló dicsõség és a megváltott emberiség vallását". Az egységtörekvéseken kívül is vannak területek, ahol a reméltnél jóval kevesebb sikerrõl adhat számot az egyház. Nem sikerült visszaszorítani, de még csak megállítani sem a szekularizáció és az evilágiság térnyerését. Az pedig a társadalmi igazságosság katolikus felfogásának nyílt megcsúfolása, hogy növekszik a világban a gazdagok és a szegények közötti szakadék - kereszténynek mondott országokban is.
Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a katolikus egyház a "Nagy Jubileumra" készülve, többé-kevésbé kényszerhely-zetbe került. A pápa már 1995-ben látta ezeket a problémákat, és úgy ítélte meg, hogy ökumenikus kezdeményezésekkel legalább valami részeredmény elérhetõ. "A »Nagy Jubileumra«, ha nem is teljesen egyesülve, de legalább a második évezredre kialakult megoszlások legyõzését sokkal inkább megközelítve érkezzünk meg:" (II. János Pál pápa: A harmadik évezred közeledtével, Apostoli levél. Szent -István Társulat, 1995. 34. old.)
Valóban tettek erõfeszítéseket e téren a Vatikánban is. Találkozót készítettek elõ Pannonhalmán a pápa és a moszkvai pátriárka számára. A találkozó elmaradt. Nem sikerült elérni, hogy romániai látogatása során a pápa Erdélyben keresztényekkel találkozzék. Évtizedek óta mûködnek vegyes munkacsoportok az ökumenikus közeledés ügyében, de az eredmény édeskevés. Elmaradt az EVT-vel tervezett közös dokumentum aláírása, csakúgy, ahogy az anglikánokkal a kész megállapodás aláírása.
    Végül is 1999 õszéig csak egyetlen jelentõs megállapodásra került sor, a katolikus és az evangélikus egyház október 31-én aláírt közös nyilatkozatára. Az aláírást ötéves elõkészítõ munka -elõzte meg. A Lutheránus Világszövetség és a Római Katolikus Egyház közös nyilatkozatban együtt jelentik ki a megegyezést a megigazulás tanának értelmezésében és a megigazulás tanának alapvetõ igazságaiban. Ünnepélyesen kölcsönösen visszavonják az egymás tanításaira kimondott kiátkozásokat. Elhatározzák a megigazulás tanának a bibliai alapokon nyugvó, elmélyült tanulmányozását. Folytatják a párbeszédet a teljes egyházi közösség felé haladásra, az egységre a különbözõségben. (Lásd: Evangélikus Élet, 1999. okt. 31.)
Õszintén szólva meglepõ, hogy az -elsõ katolikus reagálások nálunk rendkívül szerények. Csak az Új Emberben jelent meg rövid tájékoztatás, az is egy német hírügynökségtõl átvéve. Ez arról tanúskodik, hogy a magyar katolikus sajtó - de talán az egyházi vezetés is - mennyire nem kellõ súllyal kezeli az ügyet.
*
Összegezve: a keresztény egységtörekvések további alakulását nézve a jelenlegi nehézségek kétségkívül leküzdhetõk. Kinyilvánított készség is van rá. Az óvatoskodás falát áttörte az elsõ közös állásfoglalás és abban "az egység a különbözõségben" felfogás érvényre jutása.
Semmi esetre sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a keresztény egyházak törekvése megosztottságuk felszámolására és a teljes egységükre nem valami szûken vett egyházi belügy. Az egész társadalmat érinti azokban az országokban, ahol a keresztény vallás az uralkodó, és ahol számottevõ a katolikusok mellett a protestánsok és más, kisebb keresztény közösségek aránya. Érdemes tehát figyelemmel kísérni a keresztény egységmozgalom fejlõdési tendenciáit politikailag is és világnézetileg is.

TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN
Kétszer halt meg,
de emléke ma is él
Lánczos Kornél (1893-1974)
1972 júliusában Triesztben, a festõien szép Miramare melletti Olasz Atomfizi-kai Elméleti Kutatóintézetben nemzetközi ünnepi ülésszakot tartottak Paul-Maurice Dirac, a világ egyik legnagyobb fizikusa hetvenedik születésnapja tiszteletére. A világ fizikusainak legjobbjai gyûltek össze, elsõsorban a hullámmechanika és a relativitáselmélet problémáinak megvitatására.
Az egyik világhírû fizikus, Carl -Weizsäcker sajnálkozva említette -Lánczos Kornél nevét, aki váratlan halála miatt nem tudta befejezni a relativitáselméletet jelentõsen gazdagító kutatásait. Ekkor a terem egyik szegletébõl egy kistermetû ember rohant ki az emelvényhez, és a hallgatósághoz fordulva kiáltotta: "Elnézést kérek, de én még élek!" Elmondotta, hogy valóban a -klinikai halál állapotába került a közelmúltban, de "visszahozták", él. A szimpóziumra kiküldött magyar televíziós stáb vezetõjeként itt ismerkedtem meg vele, s mivel kiküldetésünk ideje -Wigner Jenõ Nobel-díjas honfitársunkkal készítendõ kétrészes film felvételére volt csak elegendõ, egy budapesti -találkozásban állapodtam meg Lánczos Kornéllal. A film elkészült és adásba is került.
Lánczos Kornél 1893. február 2-án, Székesfehérváron született. Tanulmá-nyait a cisztercita gimnáziumban és a Budapesti Tudományegyetemen végezte. Tangl Károly mellett tanársegédeskedett, a Mûszaki Egyetemen készítette el fizikusi disszertációját.
    A húszas években Frankfurtban, majd Berlinben dolgozott. Az utóbbi helyen ismerkedett meg Albert Einsteinnel, akivel egy életre szóló barátságot kötött. Együttmûködésükrõl így beszélt a tévéinterjúban: "Az általános relativitás elméletének teljes kidolgozásához egy általános koordináta-rendszert kellett alkalmaznia. Ezt a matematikusok már megoldották, de Einstein errõl nem tudott. Én a matematikában otthon voltam, és megtanultam az Einstein-féle elméletet matematikai szempontból is."
    Lánczos, akinek az Einsteinnel töltött két esztendõ egy egész életre szóló tudományos élményt jelentett, több tanulmányt írt az együtt végzett munkáról. Híres könyve, Az einsteini dekád több nyelven is megjelent. Az Einsteinrõl való megemlékezések reprezentatív elõ-adója volt, amolyan Einstein-specialista.
    Rendkívül sokoldalú tudós volt. Együtt mûvelte a fizikát és a matematikát, de fontos teret szentelt a fizikai gondolkodás történeti változásai elemzésének is. E tevékenysége messze túlmutat szakterületén, s fontos tartozéka az általános tudománytörténetnek. Egyik beszélgetésünkön azt mondta: "Nekem nincs világnézetem - a szó politikai értelmében. Én a világ jelenségeit vizsgálom, és benne az emberi gondolkodás fejlõdését is. A jelenségek objektívek, hacsak - tette hozzá tréfás-komolyan - nem vonunk le valami ostoba következtetést."
Valóban, nagy tudósokhoz méltóan rendkívül nyitott volt minden nézet felé, és sohasem tekintette magát tévedhetetlennek. "Nem egy világnézet van a fizikában, legalább háromfélét különböztethetünk meg. Történetileg a spekulatív merült fel elsõnek a görögöknél. [...] Az emberi szellem ugyanis olyan, hogy gondolkodással is képes felfedezni valamit, ami megfelel a Természetben megtalálható jelenségeknek." Arkhimédészre hivatkozott a heurisztikus felismerés legismertebb példájaként, aki a vízbe merült testtel kapcsolatosan egy tapasztalati tényt képes volt törvényben, egyenletben megfogalmazni.
    Lánczos ugyanakkor cáfolta, hogy kizárólag spekulatív úton lehet a tudomány által felvetett minden kérdésre választ kapni. Az ókor zsenijeinek nem voltak mérési eszközeik, de a technika fejlõdésével például Newton és Galilei már más úton haladt, bár a metafizikát õk sem mellõzték.
Amikor megkértem Lánczost, hogy tisztázza ezt a manapság gyakran ködösen használt fogalmat, megmagyarázta: "E fogalom az Arisztotelész által írt könyvek közül azokra vonatkozott annak idején, amelyek a görögök szerint túlmentek a fizikán. Úgy mondták: meta-ta-fizika. Vagyis fizikán túli könyv. A megfigyeléseken túli elképzeléseket értették alatta."
    Lánczos rendkívül rugalmas gondolatvilágában, hatalmas ismeretanyaga révén, még a kísérleti fizikában is elfogadható volt az absztrakció, vagyis a kísérletileg nem bizonyítható feltételezés, ha azt a tudományos eredmény igazolja. Errõl így beszélt. "Fel kell tételeznünk, hogy a Természetben vannak olyan dolgok, amiket semmilyen eszközzel sem lehet bizonyítani, mérni. Az Einstein-elmélet például az úgynevezett vonalelemen alapul, ami egy végtelenül kicsiny mennyiség, de amire matematikai szempontból abszolút szükség van, tehát absztrakció."
    Lánczos Kornél a tudománytörténet nagy ismerõje és tisztelõje volt. A tudományban nem ismerte az "elavult" kifejezést, csak a meghaladott elméleteket, a fejlõdésben a továbblépést ismerte el. Newton munkásságát mérföldkõnek tekintette a gravitáció törvényének felismerése miatt, amit évszázadokkal késõbb Eötvös Loránd milliomod pontossággal be is bizonyított. Az elismerés és Newton iránti csodálat azonban nem homályosította a messzelátó elmét. "Newton - elemezte Lánczos - a gravitációt csak természeti törvénynek tekintette, és nem foglalkozott külön a tömeg tehetetlenségi és gravitációs funkciójával. Ugyanis azt mondotta: »Hypotéses non facio«, azaz »Én nem gyártok elméleteket«". Íme, a tudományos eredmény elõtti hódolat és a továbbgondolás iránti igény nagyszerû együttjelentkezése.
Korunk egyetlen jelentõs tudósa - így Lánczos sem - térhetett ki az újra és újra fellángoló viták elõl, melyek a -pozitivista tudományos gondolkodás körül folytak. A pozitivizmus mint -filozófiai irányzat a 19. század elsõ harmadában keletkezett. Megalapozója -Auguste Comte elõször csak a természettudományokra alkalmazta. Lényege az, hogy minden tudás az objektív megfigyelésen, a tapasztalaton nyugszik. Ez a szemlélet késõbb kiterjedt a közgazdaságtanra, sõt az irodalomelméletre is. Jeles képviselõi között találhatjuk az osztrák Machot, a Bécsi Kört és sok más tudóst.
    A pozitivista gondolkodás rendkívüli módon lelassította a tudomány fejlõdését. Lánczos, sok más nagy elmével együtt, világosan látta, hogy a fejlõdés nem nélkülözheti a hipotéziseket, mint ahogy azt is, hogy az elmélet gyakran túlmutat a tapasztalaton, és megelõzheti azt. A gondolkodás nem nélkülözheti sem a logikus, sem a dialektikus elemeket. Ebbõl a felfogásából eredt az a véleménye is, hogy a fizikánál is nagyobb struktúra a matematika. A logika is továbbmehet a valóságnál - ez a tudományos megismerést elõbbreviheti, mégsem elégséges.
    Talán mindenkinél jobban és mélyebben ismerte Einstein gondolkodását, mely Lorenz és Poincaré világrendszerûelméleteitõl elvezetett a nemeuklideszi geometria úttörõi - Bolyai, Lobacsevszkij, Gauss után Riemann kozmikus kiterjesztésre is alkalmas geometriájáig. Joggal nevezték õt barátai, ismerõi a legújabb korban élõ görög bölcsnek. Véleménye szerint a tudomány végcélja a Nagy Rendezõ Világrend megismerése. "A görög szó, a Kozmosz, gyönyörût jelent. Az a gyönyörû elgondolás van mögötte, hogy Világrend és a szépség között abszolút harmónia van."
Lánczos Kornél azonban nemcsak nagy gondolkodó és elméleti ember volt. Széles körû gyakorlati tevékenységet is kifejtett. Az 1930-as években Angliában, majd Amerikában dolgozott. Sokat tett a kutatómérnökök matematikai képzése terén. Grafikus módszereket dolgozott ki a számítógépekre az úgynevezett matrix-analízis, a tau-metódus, a szigma-módszer kimunkálásával jelentõsen hozzájárult a számító-gépek olcsóbb és jobb kihasználásához. A Boeing Mûveknél mechanikai feladatok matematikai nyelvre fordításával foglalkozott.
    1950-ben Írországban, Dublinban telepedett le. Haláláig a Dublin Advanced for Studiesben dolgozott. Pályája során mindvégig a relativitáselmélet s fõleg annak matematikai, differenciálgeometriai megközelítése foglalkoztatta. Az egységes térelmélet, az izotrop tér (a minden irányban azonos fizikai tulajdonságokkal bíró tér) kidolgozásával érte el a relativitáselméletet gazdagító korszakos eredményeit. Kutatási eredményeinek elsõ közzététele után érte -elõször a klinikai halál, amelybõl sikerült visszahozni az életbe. Francia fele-sége volt, és gyermekei sem beszélték anyanyelvét. Az õ hibátlan magyar beszédérõl azonban a televíziónézõk százezrei adhatnak bizonyságot.
    Gyakran járt Budapesten. Szoros kapcsolatot tartott Kovács István és Marx György akadémikussal s a korán elhunyt Györgyi Gézával. Gyakran volt szerencsém találkozni vele. Rendkívül egyszerûen öltözött és viselkedett. Sokan megmosolyogták, amikor ez a nagy tudós a siófoki strandon fekete klottgatyában napozott. Õ ezzel soha nem törõdött. Értékeit bensejében hordta.
    1974. június 25-én lakásomon láthattam vendégül. Az erkélyen beszélgettünk, amikor váratlanul rosszul lett. Szívére és légzésére panaszkodott. Felállni sem volt ereje, így karjaimban vittem be a heverõre. A szinte azonnali orvosi segítség több mint két és félórás küzdelmet folytatott életéért. A második -klinikai halálból azonban már nem tudták visszahozni. A Természet könyörtelen törvényei - melyet egész életében kutatott - felülkerekedtek rajta.
    Utolsó szavai - "Bocsássatok meg..." - nyilván nem a vendéglátóknak, hanem azoknak a tudósoknak szóltak, akik továbbra is a Világrendet kutatják - de most már nélküle.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN
Sznob vagyok
Talán soha el nem készülõ poétikámon dolgozva sokáig halogattam, hogy a mai magyar hivatalos filozófiában szentté avatott szerzõ, Martin Heidegger munkásságával is tüzetesebben számot vessek. Kikerülhetetlen pedig, hiszen a híres svájci irodalomteoretikus, Emil Staiger az õ idõelméletére építette nevezetes mûnemi felosztását, s így saját nevemre vetne árnyékot, ha Heidegger hiányoznék könyvem névmutatójából. Az ilyesmire manapság vigyázni kell, ismerek egy jeles irodalmárt, akinek akadémiai doktori disszertációját azért nem engedték még vitára sem, mert nem alkalmazta a heideggeriánus posztmodern elgondolásokat. S hiába védekezett azzal, hogy e jeles teoretikusok az õ témájához még csak nem is hajaztak - érvelése olyan meddõ volt, mintha az 50-es években mentegetûzött volna azzal, hogy mûvében azért nincsenek Sztálin-idézetek, mert a Bölcs -Tanítómester e kérdésekkel nem foglalkozott.
    Jómagam egyrészt túl vagyok már az effajta procedúrákon, másrészt pedig Heidegger, mint jeleztem, idõelméletével lényeges szerepet játszott a mûfajelmélet történetében. Habozásom viszont menten érthetõvé válik olvasóim számára, ha átfutják azt a jellemzést, amelyet Fehér M. István nyújt errõl az idõelméletrõl: "Az elõrefutó eltökéltség értelmében az ittlét csak úgy képes önmagát elsajátítani, átvenni, elõrefutni, ha képes egyáltalán önmagához eljutni, önmaga felé jönni. Ez az önmagát önmagához eljönni-hagyás épp annyi, mint a jövõ fenoménje. Az ittlét azonban csak annyiban képes önmagához eljutni, amennyiben már van, azaz átveszi belevetettségét, egy jövõ felé futva képes saját múltját átvenni. Az elõrefutás a legvégsõ lehetõségbe annyi, mint visszatérés a legsajátabb múlthoz. Ez az egységes fenomén az idõiség (Zeitlichkeit): benne gyökerezik a gond-struktúra egysége. Az »önmaga elõtt« a jövõ, a »már egy világban« a múlt, a »világon belüli létezõ mellett« pedig a jelen jelentésével bír."
Azannya köcsögit!
    Ráadásul Heidegger nagy esztéta hírében is áll. Alaptétele az, hogy a mûalkotások nemcsak a létezõ igazságát nyújtják, hanem meg is alkotják korukat, a költészet "a lét szószerû alapítása", "a mû megdönti az eddigi kizárólagos valóságát. Ezért amit a mûvészet megalapít, azt sohasem elégíti ki a kéznél levõ és a rendelkezésre álló". Ez a mûvészet világformáló erejébe vetett hit akár a mi hajdani "forradalmi romantikánk" hiedelmeinek is megfelelne, csak azokat Zsdánov elvtárs egyszerûbben fogalmazta meg. Még radikálisabb Heideggernek az a nézete, hogy jóllehet a régebbi korok mûalkotásai körül mindig nagy a "szertelen nyüzsgés", e mûvek, miután világuk széthullott, nem mûvésziek többé, csak "a hagyomány és megõrzés tárgyai". E tétel logikus végiggondolása esetén akár oda is eljuthatott volna, hogy a futuristák és balosabb proletkultosok módján a múzeumok lerombolását követelje, vagy az olasz kommunista avantgárd zeneszerzõhöz, Luigi Nonóhoz hasonlóan helyeselje, hogy a kínai kulturális forradalom a fejlõdés akadályainak tekintse Bee-thoven és Shakespeare mûveit.
    A mûfajelmélet alapkérdéseit közvetve érintõ teóriái közül "destruktív" ontológiájának az a gondolatmenete szolgált kiindulópontul Gadamer - manapság nálunk szintén igen nagyra taksált - "destruktív hermeneutikájához", mely szerint a jelenségek emberi értelmezése mindig egy elõzetes megértésben gyökerezik, a megértés pedig az ember "világban-benne-létének" értékelõen hangolt viszonya, és egy elõzetes szándék által meghatározott elõretekintés szempontjaihoz igazítja az értelmezést. Heidegger, aki sosem fordított gondot arra, hogy különféle eszmefuttatásai között összhangot teremtsen, itt megfeledkezik arról, hogy ha ez igaz, akkor a költészet sem lehet aktív társadalomformáló erõ ("a lét szószerû alapítása"), hiszen alkotásai hatástalanok, minthogy mindenki saját elõzetes értékszempontjainak igazolását olvassa ki belõlük.
    Ha olvasóim mindebbõl azt a következtetést szûrik le, hogy úgy kell nekem, amiért sznob szempontjaim által vezettetve egy féleszû dilettáns szövegeivel bíbelõdöm, véleményük nem áll messze számos kiváló szakember értékelésétõl. Heidegger életmûvét legtalálóbban a nagy erdélyi író, Székely János jellemezte - aki olyan kiváló elme volt, amilyennek Németh László képzelte magát -, mondván, hogy "Nem is kétséges: a filozófusok között, akik még kortársaink voltak, Heidegger a legjobb poéta", "Hölderlin és fõként Rilke tanítványának látszik"; -filozófusi képességei viszont annál gyatrábbak; lételméletének "kiindulópontja afféle kis »csúsztatás«, végpontja pedig egyáltalán nincs, minthogy szerzõnk egész óriási apparátusával magát a problémát illetõen végeredményben csakugyan semmit sem mond." A rá jellemzõ bonyolultan finomkodó modorban bár, de voltaképpen P. Ricoeur is ugyanezt fogalmazza meg, amikor Heidegger "legyõzhetetlen kétértelmûségé"õt emlegeti, s azt, hogy logikája törlések és megszüntetések sorozatához vezet, mely a gondolkodást a semmibe taszítja". H. Arn-tzen ehhez azt teszi hozzá, hogy a nyelvvel kapcsolatos spekulációi egyszerûen tudománytalanok, a definiálatlan fogalmakkal, metaforákkal és logikátlan -eszmefuttatásokkal kóklerkedõ "nyelvmisztika" irányzatának eklatáns példái, Adorno pedig azt mutatta ki, hogy a mûvészetelmélete is teljesen abszurd, az építészettõl a zenéig minden mûvészetet a költészetre, mint "az igazság vakító fellángolásának" kaptafájára húz, a mûvészet eredetérõl vallott felfogása pedig voltaképpen csak az a tautológia, hogy ez nem más, mint a mûvészet.
    A legkegyetlenebb kritika azonban az volt, hogy fõmûve magyar kiadásának - a szerzõ iránti tisztelettõl áthatott - szerkesztõi szükségesnek találták, hogy terjedelmes Heidegger-szótárat illesszenek a kötet végére, amely emberi nyelvre igyekszik fordítani nyakatekert szócsinálmányait, amelyeknek németül sincsen semmi értelmük. E kötet munkatársai egyébként Lukács György-fõdíjat kaptak, ami azért pikáns, mert Lukács fasisztának tartotta Heideggert.
    S ezzel a modern kultúrtörténet legvitatottabb kérdéseinek egyikébe ütközünk. Ami vitathatatlan tény, az, hogy Heidegger az 1930-as években hitbuzgó szerepet vállalt a német nemzeti-szocialista mozgalomban, s bár késõbb visszahúzódott onnan, antiliberális-anti-demokratikus eszméivel sosem szakított, és 1945 után sem határolta el magát a hitleri rezsim rémtetteitõl; mindezért egyetemi katedrájáról is leléptették. A vitatott kérdések csupán olyasfélék, antiszemita volt-e, SA-egyenruhában tartotta-e elõadásait, s a náci értelmiségiek körében mindvégig fölöttébb tisztelt gondolkodó maradt-e, vagy pedig mindezek rágalmak, egy rövid közjáték után szemben állt a hitleri rendszerrel, "olyannyira", hogy még az SS is megfigyelte. (Az "olyannyirá"-t azért teszem idézõjelbe, mert a hitleri rendszerrel szemben állókat egyébként nem megfigyelni volt szokás, hanem agyonlõni, henteskampóra akasztani, lefejezni vagy elgázosítani.)
    Az viszont mindenképpen különös, hogy az egyébként ilyen tekintetben igencsak allergiásan érzékeny "posztmodern liberalizmus" hívei olyan világdivatot szerveztek életmûve köré, amely a hajdani sztálini személyi kultusz méreteivel vetekedik, vagy meg is haladja azt, hiszen Joszif Dzsugasvili klapanciáit senkinek nem jutott volna eszébe magyar fordításban publikálni, míg Heidegger verselményeinek 1995-ben ez a tiszteletadás is kijárt. Ja, a -cionista mozgalomban tevékenykedõ, majd antifasisztaként és antikommunistaként elhíresült Hannah Arendt is az õ tanítványa volt, Arendt magyar kapcsolatai pedig közismertek.
    Sznob vagyok, Heideggerrel bíbelõdöm, úgy kell nekem. Esztendõk óta írom a poétikámat, és még mindig nem látom a végét.