TUDÓSPORTRÉK
 

KARDOS ISTVÁN

A geometria virtuóza

Bolyai János (1802-1860)

Bolyai Farkas fia 1802. december 15-én Kolozsváron született. Világra szólót alkotott, életében mégsem kapott soha semmiféle elismerést. Halála után is csak hosszú évtizedek múltán vált tudományos öröksége ismertté és elismertté.
    Bolyai János már gyermekkorában kitûnt éles eszével. Kiváló eredménnyel végezte marosvásárhelyi iskoláit, majd a bécsi Cs. kir. Hadmérnöki Akadémián folytatta tanulmányait. Számtalan hátrahagyott jegyzete, tanulmánya tanúskodik arról, hogy már fõiskolásként is mennyire izgatta a párhuzamosok párhuzamosságának közel ét évezredes problémája. Elõtte már sok nagy geométer próbálkozott a nemuenklidészi elvek megcáfolásával, közöttük a kor egyik szellemi óriása, Karl Friedrich Gauss is.
    Bolyai Jánost, a kitûnõ eredménnyel végzett mérnök karhadnagyot 1823-ban Temesvárra vezényelték és erõdtervezési feladatokkal bízták meg. Jóakarói akadémiai tanári állást kínáltak fel neki, de õ makacs eltökéltséggel továbbra is a "paralellákkal" foglalkozott, pedig apja ettõl óva intette, hiszen oly sokan szenvedtek fájdalmas kudarcot ebben a rendkívül bonyolult kérdésben. Hat évi, otthonától való távollét után tér haza és keveredik vitába nagyszerû matematikus apjával, a még Temesvárról írt levelében bejelentett tudományos teóriája miatt.
    1823-ban ezt írta apjának "A semmibõl egy új, más világot teremtettem." Levelét elküldte bálványának, Gaussnak is, de a válasz sértõen lekicsinylõ volt.
    1826-ban Aradra vezényelték át, innen küldi - egy pártfogója támogatásával - Bécsbe kéziratát, de nem kap rá választ. 1831-ben Marosvásárhelyen a kollégium nyomdájában jelenik meg elõször könyv formájában a A tér abszolút, igaz tudománya címû munkája, apja Tentament címû mûvének függelékeként. Innen való áltlaánosan ismert címe is: Appendix - ami függeléket, toldalékot jelent. Ebben a mindössze 29 oldalas mûben arra keresi és találja meg a választ, hogy miképpen lehetséges a geometriában megválaszolni azokat az ellentmondásokat, melyek az euklidészi és a nemeulidészi geometria között feszülnek.
    Apjával folytatott vitái mindinkább kiélezõdnek. Úgy véli, apja elfecsérli a tehetségét azzal, hogy szomorújátékokat ír, kályhát szerkeszt, ponyikalmát termel, ahelyett hogy hasznosítaná nem akármilyen matematikai tudását. Fellelhetõek közöttük személyi ellentétek is.
    1837-ben a lipcsei Jablonowski Társaság pályázatára - mintegy utolsó kísérletként - elküldi Responsio címû mûvét, amely a komplex számokkal foglalkozik. A válasz: néma csend.
    1833-ban kolerában megbetegszik és századosi rangban nyugállományba vonul. Némi családi perlekedés után Domáldra a családi birtokra vonul. Még foglalkoztatja a fizika néhány igen fontos kérdése, mint pl. a geometriai térszerkezet és a gravitációs erõtér összefüggései. (Albert Einstein ezt mutatta ki híres "tenzor" elméletében.)
    Rendkívül széles körû érdeklõdése kiterjed a tudományos problémák számos területére. Foglalkozik nyelvfilozófiával, a jeltannal, s mint kitûnõ hegedûjátékos egyfajta új zenei nyelvvel is kísérletezik, nemeuklidészi zeneelmélet megteremtésére törekszik.
    Tudományos irányú érdeklõdése mellett a társadalmi élet hétköznapi problémáit sem kerülték el figyelmét. Próféciával felérõ mondatokra lelhetünk a 15 ezer ívet(!) felölelõ Üdvtanában. "A kétezredik év betelése után az emberiség pórul járhat. Az ember nem rohan végsõ veszélyre, pusztulásra [...] oly komoly az idõ, mily még sosem volt a földön." Költõ szavakkal ecsetelte, hogy az egész emberiséget kell szeretni. A maga részérõl nem kevésbé szereti a románt, mint a magyart, hiszen egy nagyon vegyes nemzetiségû területén élt Erdélynek.
    Haláláig írta rendíthetetlenül, betegen Üdvtanát. Társadalmat átfogó, néha talán megmosolyogtató tanácsokat címzett az utókor és kortársa számára. Hogyan takarékoskodjanak a gyertyával? Mikor egészséges házaséletet élni? Milyen az egészséges életet adó életmód?
    Szegényesen élt századosi nyugdíjából a domáldi birtokon. Enciklopédiáját, pénze nem lévén papírra, gyermekei betelt iskolásfüzeteinek sorai közé írta színes tintával. Kínzó betegsége miatt több órát töltött naponta ülõkádjában. Magánya is egyre inkább gyötörte. Apja már régen halott volt, bátyjával, Gergellyel igen ritkán érintkezett. Egyedül hû kis cselédje ápolta, 1860. január 27-én bekövetkezett haláláig.
    Környezete, - még az õt búcsúztató plébános is -, úgy vélekedett, hogy elherdálta tehetségét, és úgy halt meg, hogy szinte semmit sem hagyott hátra. Feljegyzései, könyvei hosszú évekig a marosvásárhelyi vár pincéiben hányódtak, s alighanem a véletlennek köszönhetõ, hogy nem kallódtak el. Csak Eötvös Loránd intézkedett késõbb arról, hogy a Magyar Tudományos Akadémia védelme alá helyezze a hagyatékot.
    Tudományos gondolatai azonban mégsem vesztek el. Beépültek Einstein általános relativitás elméletébe, a tenzorelmélet egyik fontos összefüggéseként. Élete, munkássága és személye a 20. század elején új megvilágításba került. Tudományos intézmények, iskolák, egyetemek vették fel s õrzik nevét. Tragikus sorsa írókat, költõihletett alakjának megörökítésére.
    Máig érvényesek Eötvös Loránd róla mondott szavai: "Ha jó magyarok akarunk lenni, úgy a tudomány zászlaját oly magasra kell emelnünk, hogy határainkon túl is meglássák, és megadhassák neki az illõ tiszteletet..."
 
 
 
 
 
 

MORFONDÍROZÁS
 

SZERDAHELYI ISTVÁN

Új hülyékre nincs pénzünk

Józan kortesbeszéd
 
A választások még messze vannak, de mondandómat idejekorán a nemzet elé akarom tárni, hogy elegendõ ideje legyen megfontolására. A lényeget elõre bocsátva: a továbbiakban egyszerûen ne figyeljünk a kormányzati és önkormányzati tisztségviselõk harácsolásairól és egetverõ ostobaságairól szóló hírekre. Egyik fülünkön be, a másikon ki, de a legjobb bizonyos rádió- és tévémûsorokat eleve be se kapcsolni. (Ha valakinek az effajta tudósítások örömet okoznak - kevés örömünk lévén - megengedem, hogy létszükséglete ez a röhögésforrás, de akkor az ellenzéki pártok képviselõit leleplezõ hírekre korlátozza magát.) Ellenkezõ esetben a választások idejére már a nevük hallatán is olyan velõtrázó undor fog ránk törni, hogy képtelenek leszünk újraválasztani õket - márpedig ez nemzeti sorskérdés, a mostani vezetés valamennyi tagjának akkor is a helyén kell maradnia, ha a fene fenét eszik.
    A rendszerváltás óta az új választásokon minden kormánypárt csúfosan megbukott, mert harácsolónak és egetverõen ostobának bizonyult. A nemzet anyagi erõi korlátozottak, egy újabb garnitúra harácsolását és ostobaságait már nemigen tudnánk elviselni. Ezek már mind felépítették a maguk ronda luxusvilláit szaunákkal, hullámfürdõs úszómedencékkel és vérebekkel, bankvezérigazgatót vagy minisztériumi fõtisztviselõt csináltak a legtávolabbi rokonaikból és bölcsõdetársaikból is, továbbá átestek az abszolút hozzá nem értésbõl fakadó károkozás alapesetein. Most már lassan beletanulnak a dolgukba, s csak szabványos hülyeségeket fognak csinálni, az elviselhetõ. Eladósodott és gyengén fejlett kis ország vagyunk, természeti kincseink nincsenek, új villákra, új álbankokra, új minisztériumokra és új hülyékre nincsen pénzünk.
    Bizonyos szélsõséges nézetek képviselõi azt mondhatják erre, hogy az új választásokon radikális fordulatot kell elérni, olyan honatyákat juttassunk hatalomra, akik tisztességesek és hozzáértõk. Ez vagy hazug demagógia, vagy dilettáns illúzió. Az elõbbi esetben azok népámítása, akiknek még nincsenek ronda luxusvillái szaunákkal, hullámfürdõs úszómedencékkel és vérebekkel, s akik bankvezérigazgatót vagy minisztériumi fõtisztviselõt akarnak csinálni a legtávolabbi rokonaikból és bölcsõdetársaikból is. Az utóbbi esetben édes testvére azoknak a hiedelmeknek, miszerint a kapitalizmus megdöntése után egy-két évtized alatt fel lehet építeni a kommunizmust, vagy a kommunizmus megdöntése után egy-két évvel felépíthetjük magunknak Amerikát. Tisztességes és hozzáértõ embere ugyanis vagy nem állnak be politikusnak, vagy nem állhatnak be, mert nincsenek bankvezérigazgató és minisztériumi fõtisztviselõ támogatóik.
    Nincs más kiút, újra kell választanunk ezt a garnitúrát. Sõt, óvnunk kell minden lehetséges gond és baj ellen. A rómaiaknál a néptribuni tisztség viselõi "sacrosanctus"-ok voltak, sérthetetlenek; effajta közvédelemmel kell öveznünk mai urainkat is, akik a futballtribünök díszpáholyainak tribunjaiként szintén a néppel együtt szurkolnak. Nyomatékosan felhívom a figyelmét például minden nemzeti érzelmû autótolvajnak, hogy a továbbiakban ne lopják el a hatalomba csöppent egyének gépkocsijait. Nem élünk már az egypártállamban, ahol a pártközponti osztályvezetõknek Lada járt. Többpártállami utódaik 200 milliós autócsodákban furikáztatják magukat, s ha ezeknek lába kél, 200 könyvnek vagy folyóiratnak nem jut állami támogatás, iskolákat zárnak be, több effajta kocsi ellopása esetén pedig nem emelik a nyugdíjakat a törvényben elõírt mértékben, vagy olyan vasutassztrájk robban ki, hogy belegebed a nemzetgazdaság.
    Javaslatom figyelmesebb olvasói némi rosszindulattal azt vethetik szememre, hogy ha mindig ugyanazokat választjuk újjá, e megoldás lényegében visszahozza az egypártrendszert, s legfeljebb az lesz a különbség, hogy a vegyesvállalatok és a hazánkban ideiglenesen tartózkodó csapatok nemzetiség lesz más, mint egykor.
    E gáncsoskodásra azt válaszolhatom, hogy ne erre gondoljanak, hanem arra, hogy hátha a zsömle is 60 fillér lesz.

MAKÓ ISTVÁN

TÖKMAGY
 
Sietve bevallom: ez az ötlet bizony nem tõlem származik. Loptam. Mihail Solohovtól, a nyakas kozáktól, aki túl a Csendes Don világraszóló sikere után, úgy a harmincas évek közepe táján - ha jól tudom - bosszúságában megírta novelláját, melynek negatív hõse a TÖKKOMEMB. A TÖKéletes KOMmunista EMBer. A papírmasé figura, "aki" az idealizált absztrakt változatban önfeláldozóan, örökké villogó szemmel, harcrakészen járt-kelt a világban, abszolút önzetlenül természetesen, a Párt általi mozgósíthatásra mindenkor kaphatóan stb. Vagyis röviden: õ a TÖKKOMEMB. A kor betûszavakat gyártó kényszerképzeteivel összhangban.
    Mióta új nap virradt ránk, melynek a régihez tudvalevõen semmi köze, kisded hazánkban elszaporodtak a TÖKéletes MAGYarember (röv.: TÖKMAGY) kacagányos, díszmagyaros példányai, s bár a kacagányt újabban gyakorta mellõzik a nagynagy dísztemetés hazafias fiaskóin okulva, mostanában mintha új erõre kaptak volna. Ez az õshonos típus millecentenáriumi tájakon különösen dúsan tenyészik, illetve bárhol, ahol alkalom nyílik rezgõ tokával, mély-mély beleérzéssel elénekelni a Himnuszt, a Szózatot, s mellesleg ezeknek eléneklési jogát a kor divatja szerint privatizálni törekszik, az ismert kirekesztõleges következményekkel együtt. Vegetatív színvonalának megfelelõen, az élõsdiek természetének engedelmeskedve, mint az acat, a muhar, a porcfû, a disznóparaj és más szívós gyomféleség, ahol van, ott nem egyszerûen létezik, él, hanem elterpeszkedik. Maga körül - amely kifejezés hamarosan megfelel a "maga alatt" kifejezés értelmének - mindent leárnyékol, megfojt, megrohaszt. Amint azt említett növényi rokonai és fajtestvérei is megteszik. Életfilozófiája (még a manapság honos házisütetû fajtákból se) nincsen nekije, de gyakorlati menetrendje igen. Megjelenik (ezt aztán feltétlenül), lármázik, elterpeszkedik, megfojt, arrébbmegy. Megjelenik, lármázik stb.
    Láthatóan semmi azonosság nincs közte és a tökmag között, hacsak nem tekintjük mindkettõ végtelenül kicsiny történelmi jelentõségét, ami azonos nagyságú abszolút érték gyanánt van ugyan, de igencsak parányi. Tökmagnál ez az abszolút érték pozitív, TÖKMAGY-nál negatív elõjelet kap konkrét vonatkozásokban, a tényleges társadalmi hasznosulás objektív lehetõségeibõl kifolyólag. TÖKMAGY jellemének grandiózitását persze leginkább valóban a tökmag méretei jellemzik, ami talán véletlen. E véletlenül kínálkozó etalonnál is szabály azonban: a mérce és a megmért nem esnek, nem eshetnek egybe teljesen. Konkrét esetünkben: a tökmag megfelel az õ fogalmának. Magja valaminek s mint ilyen, értékes, tápdús tartalmak hordozója. A TÖKMAGY-gyal ellentétben, "aki" magvasságiszonyban szenved, tartalmai vagy sosem voltak, vagy a honffybú emésztette fel.
    A TÖKMAGY konkrét jellemzõi abszolút azonosan minden példánynál: emberbõrbe - sõt! - demokratakaftánba bújtatott hazafffyyság; esküvés minden dolgokban a magyarok istenére; "aki magyar, velem tart!" (aki nem magyar, az nem is ember) címzetû norma következetes érvényesítése; az nem magyar, aki nem tart vele jelzetû logikai bukfenc, mint az elõzõ norma látszólagos ellenpártja; ismételt hasraesés minden lényeges, a haza szempontjából valóban fontos dologban, miközben másokat ugyanezen ügyekben kontárnak és dilettánsnak nevezni kötelezõ, s a hasrapuffanások mindenkor bátor és dicsõ tettnek minõsítettnek önhatalmúlag a "Csináld magad!" mozgalom félreértése folytán.
    Természetesen ríva vigad. Természetesen a mások számlájára. Azokéra, akiknek magyarságát (pontosítsunk: igaz magyarságát) naponta kétségbevonni önként vállalt szent kötelessége.
    Rajta röhög a világ, s rajtunk. ("Hogy ezeknek mi jutott már megint, uramisten!")
    Neki örül a környezõ országok hasonszõrû TÖKHFFY-serege (TÖKéletes HazaFFYak - szlovák, szerb, román, ukrán stb. módra), mivel az õ állítólagos létjogosultságukat naponta buzgón igazolja.
    Újabban rendszeresített dszlépésben rendületlenül menetel Európa felé ("Csak ne lenne oly irdatlan messze, ober Enns!"), abban a rögeszmés hitben, hogy odaér. Bár nem tudja, hogy minek is. Így dukál! Punktum!
 
 
 
 
 
 

OLVASÓLÁMPA
 

GYIMESI LÁSZLÓ

Kudarc vagy korona?

Varga Rudolf: Köpés a levesbe (Ezredvégi proliszivató)
 
Varga Rudolf kilencedik könyvét tartjuk a kezünkben. Azoknak, akik nem figyelhettek rá, el kell mondanunk, hogy a lassan ötvenéves szerzõ valamennyi mûve az utóbbi három-négy évben jelent meg, s e mûvek meglepõ mûfaji sokoldalúságról, reneszánsz mûveltségszerkezetrõl, szinte rögeszmés igazságkeresésrõl, a megalázottak és megszomorítottak iránt feltétlen megértésrõl és elfogult szeretetrõl tesznek tanúbizonyságot.
    Az elõzõ könyvek között a versesköteteké az elsõség, mind mennyiségileg - s most nem bizonyítható okokból - minõségileg is.
    S most itt a regény(?). Köpés a levesbe. Vajon mi késztette az írót az ismételt, sokadszori mûfajváltásra? Történt-e egyáltalán igazi mûfajváltás? Hol a helye az új munkának Varga Rudolf életmûvében? Elõlegezzük meg a végsõ kérdést is: egy bizonytalan szintézisteremtõ kísérlet kudarca vagy az eddigi pálya koronája-e ez a (bizonytalanul mondom) regény?
    *
Közhely, hogy a magyar rendszerváltás igazi regénye még nem született meg. Kritikusok, irodalmárok egy-egy munkára igyekeztek már ráerõltetni ezt a "szerepet", de - alkotók és értelmezõk hallgatólagos egyetértésével - mindeddig elmaradt a kanonizálás, legyünk igazságosabbak: üres maradt a skatulya. Nem akármilyen mûvészi feladat lenne az ûr betöltése, egy csapásra biztosítaná a szerzõnek a rozsdatemetõi halhatatlanságot, egy korszakon át lehetne érettségi tétel... Kinek a hiúságát ne borzolná ez a kihívás! Egy rossz szavunk nem lehetne, ha Varga Rudolf ennek a feladatnak kívánt volna megfelelni. De nem. Ez a regény az életmû szerves fejlõdésébõl adódott, elkerülhetetlen, logikus folytatása az eddig megírt, leforgatott mûveknek, s egyúttal a szerzõ sajátos, szuverén ön-világkép-építésének.
    Talán a mind ritkább nagyregény egyre inkább illuzórikus álma vezette a mûvészt, a totalitás megragadásának igénye, a teljesség akarása. Fel akarta tárni, és meg akarta mutatni közelmúltunk történelmének talán legnagyobb tragédiáját, a nagyipari munkásság valóságos megsemmisülését.
    A regény valóban alkalmas forma lehet erre a feladatra. A huszadik századi próza eredményei lehetõvé tették, hogy a nagyrealizmus megújuljon, alkalmas legyen az egyén és a világ külsõ-belsõ történéseinek hiteles ábrázolására, túllépvén e mai kocsmán, az értelemig és tovább... A tárrsmûvészetek esezközeinek beépülése a hagyományos prózába szintén sokat segíthet ebben, a költõi képeken túl a vizuális mûvészetektõl, elsõsorban a film- és televíziós mûfajokból átemelt, kikölcsönzött képszerû megoldások alkalmazásával, de a zenei szerkezetek, a drámai, színházi hatások beépítésével is. Ebben a századvégi, ezredvégi ködben a regény mûfaji megkötöttségeinek lazulása lehetõvé tette a szerzõnek azt is, hogy az életmû mûfaji tarkaságának minden eredményét közvetlenül emelhesse be az új alkotásba.
    Varga Rudolfnak van mit beemelnie, feldolgoznia! A költészetében kimunkált szigorú formák, a késõbbiekben még említésre kerülõ hiteles költõi nyelv, a fegyelmezett versbeszéd lehetõvé tette a hiteles tömörséget, a film világában szerzett szakértelem lehetõvé tette a képi tisztaság megteremtésén túl a ritmus, az ellenpontozás, a feszes és logikus szerkezet megteremtését.
    Az újságírói, riporteri gyakorlat (s az erre épülõ szociografikus széppróza) kiérlelte a szerzõ világlátását: nem téved el hõsei ma egyáltalán nem divatos környezetében, testközelbõl ismeri múltjukat és jelenüket, s hogy ne tévedjen a demagógia vagy a szent szegénység szentimentalizmusának mocsarába, attól megóvja gyakorlativá lett társadalomtudományi mûveltsége.
    Visszatekintve ezért úgy érezhetjük, hogy Varga Rudolf eddigi munkássága nem más, mint felkészülés erre az alkotásra. Az életmû koronájának készült tehát ez a regény. Így amikor értékelni próbáljuk, el kell döntenünk: megkoronázza-e az eddigieket, vagy marad - mint a hasonló szándékkal készült eddigi mûvek - próbálkozásnak, részeredménynek, pontosabban: kudarcnak.
    Mûfajelméleti kérdésekbe a továbbiakban nem kívánok belekontárkodni, elfogadom, amit a címlapra nyomtattak: regény. Terjedelmét tekintve talán illett volna kisregénynek becézni, de ez nem fontos. Szerkezetét és tartalmát tekintve lehetne filmnovella, minden apró fejezete kiált a megfilmesítésért. Gyönyörû prózavers-betétei, lírai és gondolati játékai színpadi feldolgozást elõlegezhetnek meg. Nem ezektõl válik kudarccá vagy koronává egy munka. Mércéje csak a sokak által leírt és leírt mûvészi igazság lehet, az ember igazsága. S ezt megkeresni és felcsillantani a regény közegében, a rendszerváltás veszteseinek lepusztult világában hatalmas feladat. Csaknem lehetetlen.
    *
Tudjuk, hogy a rendszerváltást csak a politika közegében tekintik némelyek sikertörténetnek. Veszteseinek számát mindenki másként becsüli, de tagadhatatlan, hogy a nagyipari munkásság, s különösen a nehéziparban dolgozó tömegek közéjük tartoznak. Azok, akik évtizedekig azt hallgatták (persze, sose hitték), hogy õk az uralkodó osztály tagjai, a jövõ letéteményesei, hirtelen "osztályon kívüli" páriákká, jövõtlen elemekké lettek, szégyellni-letagadni valókká. Attól fosztotta meg õket a hétköznapi történelem, amihez egyedül értettek, a munkától. Varga Rudolf regénye ebben a jól körülhatárolható közegben és abban a termékeny pillanatban játszódik, amikor hõsei rádöbbennek vereségükre, de az agyukban, izmaikban feszülõ tudás (a munka ismerete) még fenntartja bennük az újrakezdés reményét, értékeik megõrzésének pislákoló hitét.
    *
A történet elemei szokványosak, s korántsem csak esztétikai értelemben tipikusak. Egy vasas brigád, munkahelyének megszüntetése után kényszervállalkozóvá válik, géemkát alakít, s bérbe veszi korábbi munkahelyét a zavaros világ régi-új hatalmasságaitól. Megpróbálnak az új viszonyok között a régi módon dolgozni és élni, erényeikkel együtt bûneiket is átmentve. (Hiszen mit menthettek volna még át? Hatalmat, vagyont, mint új-régi kizsákmányolóik?) Vállalkozásuk természetesen kudarcra van ítélve. Olyan közegbe kerültek, amelynek mûködésérõl fogalmuk sincs, s amely törvényszerûen, bár irányítói és haszonélvezõi akaratától korántsem függetlenül gazdaságilag kizsigereli, morálisan felõrli, fizikailag megtöri-megsemmisíti õket.
    A hõsök - a brigád tagjai és a holdudvarukban mozgó feleségek, családtagok, barátok, vagányok, bûnözõk, valamint az alig kivált, de máris elidegenedett "nyertesek" - mind-mind kitûnõen jellemzett egyéniségek, korántsem egy-egy obligát viselkedésforma szócsõvei. Varga Rudolf ismeri, és érdemük szerint szereti vagy gyûlöli húsvér alakjait. Sohasem jellemez kívülrõl, írói fölénnyel, mindenkit viselkedésén és saját szavain, jelképvilágán keresztül ismerünk meg. Öcsi, a botcsinálta vállalkozás fõnöke a központi figura, így õt jobban megismerhetjük, de az író ugyanolyan mélységben ábrázolja a többieket is, ezért van jelentõsége a legkisebb jelzõnek, gesztusnak, történésnek.
    A közös kudarc mellett törvényszerûen hiúsulnak meg az egyéni túlélési stratégiák. Az allegorikus menekülés (az öreg szaki lehelet-finoman ábrázolt románca a fiatal lánnyal) éppúgy sikertelen, mint a valóságos, bár anakronisztikus visszamenekülés (a házmesterlakásba). Nem az õ világuk a paraszti önkizsákmányoló gyûjtögetés, sem a szerencsejáték, sem a bûnözés. Nem kínál kiutat a különleges tehetség (a találmány) sem, csak feldíszíti - egy hamis, sugallt kultúra ordenáré kellékeivel - a pusztulás képeit. A feltaláló groteszk ünnepsége a regény egyik legszebb, legtragikusabb, legigazabb jelenete. A közös (gazdasági) kudarc, az egyéni menekülési kísérletek szánalmas bukása vagy (a fõszereplõnél öntudatos, de alternatíva nélküli visszautasítása egy egész világ összeomlását igazolja vissza, s elõrejelzi a szükségszerû lázadást is, az új világteremtés egyelõre anarchikus, de egyre határozottabb igényét.
    *
Miért jár együtt Varga hõseinek gazdasági bukása a magánéletük totális kudarcával? Nem csak azért, mert létalapjuk, megélhetésük szûnik meg. Amikor az egész világ összeomlásáról beszélünk, akkor a csetlõ-botló hõsökkel együtt azt érezzük, hogy ennek a világnak a központi rendezõ elve, a közösen végzett teremtõ (köznapibban: termelõ) munka veszíti el jelentõségét, a rá épülõ közösségi értékekkel, a szolidaritással, barátsággal, önfeláldozással együtt. Törvényszerû, hogy akiben ezek az értékek a legszilárdabbak, leginkább vezérlõ erejûek, az zuhan a legnagyobbat: Öcsi a hagyományos értékek védelmében vívott kilátástalan küzdelme során elveszít mindent. Feleségét, gyermekét, szerelmét, épülõ házát, s általában: élete értelmét, s végül szabadságát, sõt (valószínûleg) puszta életét is.
    Különös szerepet kapna a regény mellékalakjai. Õk mutatják be a társadalomban sikeresen mûködõ túlélés metódusokat, fent és lent egyaránt. A fõszereplõk által egyszerûen csak gengszterváltásként értékelt folyamat nyertesei sem egyetlen sablon szerint ábrázoltatnak. Ott van köztük a kisstílû Fõnök, az áldozattá váló, kihasznált cigány társutas, aki csak a piszkos munka elvégzéséig kell az az újdonsült hatalmasoknak, s ot van az expárttitkár-újkapitalista is, él és uralkodik a gengsztervilágot és a legális gazdaságot egy rendszerben szemlélõ és felhasználó Nagyfõnök, a fõhõs szemében jelképpé emelkedõ "pragmatikus" Holló képviselõ, vagy a kurzuslovagok: Póser ügyvéd és Kasza, a bankár. Valamennyien más-más indíttatásból, más-más háttérrel és más-más célokkal, de egy akarattal vesznek részt a múlt felszámolásában, nem téve különbséget hamis és valódi értékek között. Könyörtelenül, fölényes közömbösséggel törlik el, zúzzák szét a kisemberek egész világát, semmisítik meg létalapjukat és emberi tartásukat, s ha kell, nem hagyják meg puszta életüket sem.
    A fõhõsök környezetében élõ barátok, családtagok, kocsmai ismerõsök, mind-mind küszködnek saját sorsukkal, keresik a kilábalás útját. Ön-és család-kizsákmányoló eredeti tõkefelhalmozás, prostitúció, bûnözés, kábítószer, kivándorlás - nem találunk közöttük tényleges megváltó receptet.
    *
A brigádtagok és barátaik kiútkeresõ próbálkozásai és azok kudarca vagy torz félsikere gazdag teret nyújt jellemzõ sorsok villanásszerû, tömör bemutatására. Költõi-szép a tragikus sorsú Natasa ábrázolása, a "buliból" önként kiszálló, de a felemelkedést a látszatvilágban keresõ nõ értelmetlen halála a veszendõbe menõ értékek közé odaveti a szépséget is. Szíj - az ezerszer megalázott 56-os kolléga és barát - ábrázolása is mestermû, õ az elvesztett értékek közé a nem csahos nép- és hazaszeretetet, az új birtokosok által kisajátított plebejus forradalmat teszi le. És sorolhatnám a többieket is.
    Valószínû, hogy a regény rövid és hiányos tartalmi ismertetõje önmagában is kedvet ad a realista ábrázolás tisztelõinek a részletesebb ismerkedésre. De ne higgye senki, hogy a társadalmi problémák halmaza, mint azon a bizonyos állatorvosi lovon a betegségek sora, leltárszerûen hiteles csupán. Varga Rudolf írói kvalitásainak legszebb bizonyítéka, hogy a probléma-tengert minden nyögvenyelõs fortély nélkül, magától értetõdõ természetességgel ábrázolja.
    *
Lehet, hogy azt a hamis látszatot keltettem, mintha az író valami sült-realista, naturalista alkotást tett volna elénk. Szó sincs errõl. Realizmusa korszerû; a szürrealizmus iskoláját megjárt, a jancsói képnyelven edzõdött, a költõi fegyvertárat fölényesen birtokló író valóságábrázoló módszere. Belefér a mágikus (vagy tündéri) realizmusból áttévedt törött szárnyú angyal, a bukott remények utcasarki jelképe, vagy a munkájukat reménytelen egyhangúsággal végzõ patkányirtók fel-feltûnõ félelmetesen titokzatos csapata.
    A már említett filmszerû szerkezet, a rövid, egymásra rímelõ vagy egymást ellenpontozó, fejezetcímekkel ellátott jelenetek sodró lendülete úgy hozza létre az összefüggõ, a párhuzamos vagy az egymással csak lazán érintkezõ szálak egységét, hogy azzal kettõs célt ér el. Létrehozza (a manapság kevéssé emlegetett) initenzív totalitást, azaz magas mûvészi szinten leképezi (még csúnyábban: visszatükrözi) a valóságot, s ezáltal kielégíti az esztétikai elvárásokat; s egyúttal olvasmányossá, izgalmassá, letehetetlenné teszi a könyvet, megfelelve ezzel a populárisabb olvasói igényeknek is.
    *
Valószínûleg kiderült már, hogy Varga Rudolfból ezúttal hiányzik a hûvös objektivitás, sõt a távolságtartó irónia is. Szimpátiája világos, minden bekezdésében ott él a szeretet, a ragaszkodás, az aggodalom kényszervállalkozó munkáshõsei iránt. De szeretetének semmi köze a szentimentális felmagasztaláshoz, valamiféle proletár-romantikához. A húsvér emberek nagyon is esendõek, nagyon is nehezen szerethetõk, tele vannak a maguk és a kor hibáival, sõt bûneivel. Boldogság-pótlékokat keresnek, pillanatnyi kábulatért, csöpp örömért maguk is átgázolnak tartós értékeken, elkövetnek minden kellemes és minden ocsmány bûnt. Szeretni csak az szeretheti õket, aki megérti történelembe-vetettségük tragikumát, aki felfedezi sorsukban a vasreszelék közé keveredett drágaköveket, a mélyre került, de felhozható már említett központi emberi értékeket. Aki tudja, hogy az igazság csak velük együtt mondható ki, s a szabadság, az emberibb jövõ csak velük együtt érhetõ el.
    *
A regény hitelességét bizonyítja a nyelv mesteri használata is. A roncsolt, hétköznapi, lepusztult beszéd, amellyel a szereplõk nagy többsége kommunikál, nem azonos az öncélú trágársággal, sem a divatos akciófilm-szlenggel. Hû tükre annak a roncsolt, hétköznapi, lepusztult közegnek, amelynek részesei és elszenvedõi a regény hõsei, s mindazok, akik létrehozták ezt a szinte Basic-magyarnak tekinthetõ, s egyre szélesebb tömegek által használt szörnyû, de valóságos közlési módot. Varga Rudolf nem egyszerûen idézi ezt a nyelvet, hanem mesterien stilizálja. Minden szereplõje a maga helyzetéhez igazítva használja, a különbözõ minõségû interakciókban más és más módon. Valamennyiüknek van fogalma arról, hogy léteik egy másik, a másik által használt nyelv, néha keresik az átbeszélés kifejezéseit, de ezek a kísérletek éppúgy kudarcba fulladnak, mint a valóságos sors-átlépés reménytelen próbálkozásai.
    A trágárság, a nyers beszéd nem öncélú stíluselem, hanem magától értetõdõ adekvát ábrázolási mód. A szerzõ leleménye, hogy ezt a lepusztult beszédet költõi vagy filozofikus "saját" mondataival keretezi, s ha az õ beleszólása is drasztikus megfogalmazásokat, kifejezéseket igényel, ezt - ha szabad így mondani - saját, szereplõitõl jól megkülönböztethetõ trágárságával oldja meg.
    Fontos esztétikai jelentõséget nyer az elbeszélés egyes szám második személyû módja. A tegezõ közvetlenség kétarcú. Amikor a szerzõ tegezve, mintegy a szereplõk (elsõsorban Öcsi) számára felidézve, újra mondva adja elõ a történetet, megteremti ezzel a személyes kapcsolat meghittségét, az elbeszélõ és a szereplõk viszonylagos egységét. Ugyanakkor bevonja az olvasót is a virtuális körbe: minden veled történik, mindez holnap a te sorsod lehet, te vagy a szereplõk egyike, te vagy, te lehetsz a következõ vesztes. A hatás megdöbbentõ, az olvasó nem szabadulhat a szerzõ által tudatosan kialakított, pontosabban elsajátított világból, keresnie kell a maga kitörési lehetõségeit, hogy ne kelljen az érzelmileg elfogadható végsõ megoldással értelmes ésszel is egyetértenie.
    *
Eddig a regény erényeirõl esett szó. A Köpés a levesbe azonban nem hibátlan alkotás. A teljességre, az ábrázolás totalitására törekvés szétfeszíti a szerkezeti kereteket, a más közegekkel létezõ és lehetséges kapcsolódási pontok esetlegesek, elnagyoltak, nincs helyük a regényben.
    Bármilyen otthonosan mozog szereplõi világában a szerzõ, elbizonytalanodik - hõseivel együtt -, ha a hatalom szféráiba kénytelen belépni. Csak a történet logikája, nem a szituáció megoldottsága fogadtatja el az olvasóval Öcsi túszejtõ akcióját, a végsõ leszámolás csak utólagosan igazolja azt. A gyõztesek önvédelme még dilettáns, bornírt önbizalmuk egyelõre sebezhetõvé teszi õket. De az egyéni, anarchikus igazságosztó megoldások esélye éppoly csekély, mint a gazdaságban (s a társadalmi létben) az egyéni kitörési stratégiáké.
    *
Térjünk vissza eredeti kérdésünkhöz: kudarc vagy korona Varga Rudolf új mûve? Talán az eddig elmondottakból világosan kitûnik véleményem: semmiképpen sem kudarc. Az író eddigi mûvészi eredményeinek teljes fegyvertárát mozgósítva tudását és tehetségét újra igazolva jelentõs mûvet, megkockáztatom: remekmûvet tett le elénk. Olyan regényt, amely nem igazodik a mai divatokhoz, stílusirányzatokhoz, iskolákhoz, irodalmi beltenyészetekhez. Értelmiségi felelõsséggel, a vesztesek iránti szolidaritással, szeretettel végezte azt a munkát, amire az író hivatott. A Köpés a levesbe megkerülhetetlen, letagadhatatlan, elhallgathatatlan alkotás. Felkavaró és gondolkodásra, cselekvésre késztetõ mû. Olyan, amilyennek (bármennyire nem szokás ezt ma kimondani) az irodalomnak lennie kell.
    Ha nem kudarc, korona-e? Koronája-e Varga Rudolf életmûvének? Nem tudjuk. Nem tudhatjuk. Az író alig ötvenéves, termékeny évek várnak még rá, nehéz lenne elõre jelezni következõ mûveinek színvonalát, jelentékenységét. Hogy ragaszkodjam a korona-képhez: mindenképen elkészült a korona abroncsa. Kerülhet rá kupola, kerülhetnek rá ékkövek, gyöngyök, elkészülhet ünneplõ párja, az alapok készek. Ha valaki kétségbe vonná a mai realizmus életképességét, mindig elé tehetõ ez a munka. Jó lenne, ha színházi rendezõink, filmeseink, televíziósaink is felfigyelnének rá. Remélem, hogy eljut azokhoz is, akik most szövögetik kitörési terveiket - kétségek és remények között - a miskolci kocsmapultoknál.
    Tart még Magyarország felfedezése, s egy fehér folttal megint kevesebb van térképünkön. Köszönjük meg Varga Rudolfnak.
    *
1999. november 25-én olvasom a Népszabadságban: "Az országkép alakítására külön fõosztály alakult novembertõl a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) kommunikációs államtitkárságán belül. [...] Az országimázs kialakításáért felelõs részleg januártól kezdi meg mûködését. A kormány tervei szerint a jövõ évi költségvetési törvény 4,3 milliárd forintot szán az országkép kialakítására és kommunikációs feladatokra."
    Hé, te! Mirõl fecsegtek most két konyak és sör közt ott a füstgyár mellett, a Körbeszarosban? (Bíbor Kiadó)

BISTEY ANDRÁS

Várak, legendák, utazások

Takács Tibor: Felvidéki várak
 
A Zrínyi Kiadó vártörténeti sorozata nem csupán a témája miatt sokszínû és változatos, de az egyes kötetek jellege miatt is. A szerzõk fantáziája, stílusa, alkotói módszere rendkívül sokrétû, szinte minden könyv hoz valami meglepetést ebbõl a szempontból is.
    Olvasható a sorozatban aprólékosan dokumentált tudományos igényû ismeretterjesztõ tanulmány, a kalandos történetekben gazdag magyar történelem regényes megidézése, sõt mindezek váltakozása is egyetlen kötet több szerzõjének munkáiban.
    Takács Tibor egy könyvben Dévénytõl Zbóróig, Lublótól Komáromig az egykori magyar Felvidék a mai Szlovákia huszonöt várát varázsolja az olvasó elé, aki mégsem érzi elnagyoltnak, vázlatosnak az egyes várakról szóló fejezeteket.
    A szerzõ munkássága ugyan sokrétûbb annál, semhogy gazdag életmûvét beleszoríthatnánk a történelmiregény-irodalom kategóriájába, ám nyilvánvaló, hogy különleges érdeklõdést mutat a történelem, elsõsorban Magyarország történelme iránt. Érdeklõdése nem csupán elméleti, szinte tapintani akarja a történelem ránk maradt tárgyi emlékeit, hogy realista íróként a lehetõ legnagyobb pontossággal idézze föl, láttassa, éreztesse velünk az írásaiban. Ez a személyes élmény adja történelmi regényeinek eleven plasztikusságát. Olvasóinak többsége bizonyára nem ellenõrzi a részletek hitelességét, de nem csak azért, mert erre nincs módja, hanem azért is, mert az író olyan világosan láttatja történeteinek színhelyeit, hogy föl sem merül, egy-egy kapuboltozat, toronyablak, falmélyedés vagy erkély leírását olvasva, hogy az nem ott és úgy van a valóságban.
    Takács Tibor sajátos módszert választott a huszonöt felvidéki vár bemutatására. Miután végiglátogatta mind a huszonötöd, némelyikben többször is megfordult, önmagát is beleírta a vártörténetekbe. Az ismeretterjesztésnek, a szépirodalomnak és a riportázsnak sajátos, de sietek megállapítani, hogy eredményes, meggyõzõ örvözete lett a könyv.
    A módszer váranként nagyjából azonos: Takács leírja, hogy mikor, kikkel, milyen körülmények között látogatott elõször (sõt, többnyire másodszor, harmadszor is) oda, milyen ma a vár, milyen környezetben áll, milyen célt szolgál, ha nem romokban hever, s azután tér vissza a múlt közelebbi-távolabbi rétegeibe. Mivel pedig több történelmi regényének is ezek a várak a színhelyei, bõven idéz is belõlük, amikor elõadja a várak legismertebb vagy õt legjobban megragadó valóságos történeteit vagy legendáit. Nem vész el a részletekben, mindig csak a legfontosabbra, a legérdekesebbre összpontosítja a figyelmét.
    Mivel pedig ezek a várak szoros, olykor nagyon szoros kapcsolatban voltak egymással, például ugyanannak a fõúrnak a tulajdonában voltak, ki is egészítik egymás történetét, együttesen pedig talán kissé mozaikszerûen, de mégis szinte összefüggõen megjelenítik az egykori országrész középkori és kora újkori történetét. (Zrínyi Kiadó)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Nyolc könyvrõl
 
Tandori Dezsõ: Töredék Hamletnek (Q. E. D. Kiadó)
Tandori Dezsõ: Egy talált tárgy megtisztítása (Magvetõ)
Takács Tibor: Éveim ághegyén (CÉH)
Takács Tibor: Szerelmesek tükör elõtt (Kávé Kiadó)
Dékány Kálmán: Nõk innen és túl (Hét Krajcár)
Salman Rushdie: A mór utolsó sóhaja (Európa)
Cees Nooteboom: A holland hegyek között (Jelenkor)
Szenti Tibor: Szampó és Mirmidó (Belvárosi)
 
Hatvankét éve írok több-kevesebb rendszerességgel könyvismertetéseket - hogy ne nevezzem õket nagyképûen kritikának. Ám ezekkel a cikkekkel mindig az volt a baj, (így éreztem magam, de barátaim s más olvasóim is), hogy nem bíráltak eléggé, nem, mert megpróbálták védeni az üldözött vagy legalábbis mellõzésre ítélt irányzatok képviselõit, a népi írók könyveit s azt, ami tõlük balra volt (és nemcsak a Horthy korszakban, hanem még az "aczélos" idõkben is), továbbá a "modernizmust", azt, ami a konzervatív vagy "szocreál" ízlés számára kozmopolita jellegû volt; mindebben és sok másban inkább felhívni a figyelmet arra, amit jónak éreztem, mintsem hibákra vadászni. (Nem egyszer így is meglepetések értek: egy ígéretes költõ, akirõl meggyõzõdésem szerint elismerõ kritikát írtam, sírva mondotta, hogy megbántódna, ha nem tudná, hogy õ - nagyobb József Attilánál. Védeni, támogatni kellett olykor még kiadásra váró mûveket, lektorként, hogy egyáltalán nyomdába kerüljenek, magyarázni kellett saját szerkesztõi bizonyítványunkat.
    Minderre többé semmi szükség: igazság kell, a vélemények nyílt kimondásra beleértve az elmaradást, saját elkésett ráébredésünket is. Ezért mertem legutóbb Nádas újra kiadott regényét (Egy családregény vége) most dicsérni az Ezredvég-ben, s ezért írok elsõ helyen Tandori szintén (helyesen) újra kiadott hajdani mûveirõl, a Töredék Hamletnek és az Egy talált tárgy megtisztításas címû kötetérõl. Utóbbit annakidején éppenséggel a Magvetõ adta ki, ahol magam is dolgoztam, a kollégák fel is hívták rá a figyelmemet. Ehhez járult még Tarján Tamás egy elõadása, melyben egy-két veret külön is elemezett, sõt lektortársam, Doboss Gyula egész könyve, melyben az író korai életmûvét bemutatta (Hérakleitosz Budán). A Tandori-kötet már akkor birtokomban volt (s most mások is megvehetik), de nem igazán értettem és értékeltem. Megálltam ott, hogy a magyar költészet Adytól Weöresig befutott pályáját élveztem igazán, a következõkbõl a "népi vonal" mai folytatójának, Juhász Ferencnek életmûvét méltányolva, mikor is minden elõzetes tartózkodás ellenére (mert írnom kellett róla) elolvastam hatalmas mûvét, "A halott feketerigó"-t s az magával ragadott és meggyõzött. A pontosan ellenkezõ póluson álló (mert neoavantgarde, kozmopolita, túl személyes, játékos, ironikus Tandori csak most fogott meg igazán. És nem is annyira a könnyebben befogadható Töredék Hamletnek shakespeare-i utalásaival, a Rilke meg Pilinszky útján való továbblépéssel, mint a végsõkig "lecsupaszított", szinte már anti-költészet irónikus gyûjteménye, a Talált tárgy, mely (végre!) elmossa költészet és korszerû (joyce-i?) próza határait, ahogy Doboss Gyula írta még az elõzõ kötet kapcsán: már végképp nem "a magyar költészet fárasztó méltóságának tradícióját követte". Igen, kellett már a frivolitás, játékosság, a "közéleti" (látszólagos) mellõzése, mindaz, ami már Wöresnél feltûnik, de Tandorinál lesz tudatos költõi programmá s ezáltal korszerûvé. Dobos kitûnõ kis könyvében sok mindent megmagyaráz és elemez, de többet is mondhatott volna például arról, hogy Rimbaud (ez a "kölyök Shakespeare") miként válik a neoavantgarde jelképévé, miként alkalmazná ha megérné s megélné a legújabb mûvészet, a film kifejezésmódját, hogy maga Tandori miként elemzi a rimbaud-i "új" zerepet egy másik versben; hogyan idézi groteszk módon a chandleri krimi fordulatait "A hosszú álom" névjegy-szeletre való újra sûrítésével; miként mélázik egyetlen angol szó ("blow") fordítási-értelmezési lehetõségeivel, mintegy az Országh-szótár lapozása közben; miként nem 1rja meg ("mellébeszélve") varsói, krakkói úti élményeit, hiszen minden leírás problematikus, nemcsak a szónak wittgensteini filozófiai értelmében, hanem szinte rászorítva a kifejezés szükségszerû közhelyeire... Tandori játékossága, iróniája, eredetisége (sõt eredetieskedése) sem zárja ki a legnagyobbakat említve Petõfi-Ady-József Attila közéletiségét. (Errõl Tandorinak épp az Ezredvég 100. számában közzétett, Ladányi Mihályt idézõ "Meglepõ vers"-e is tanúskodik; a Talált tárgy metafora egyébként is József Attilára utal.) Amit Tandori kizár: az ismétlés, a közhely, a hamis emelkedettség, magasztosság, melynek a hétköznapokhoz, egyszóval az élethez semmi köze. És épp ez az, amiért - a bevezetõmben említett õszinteség jegyében - ma még jóbarátok mûveit is fenntartással fogadom.
    Itt van Takács Tibor valóban szép kis kötete, két év megnyerõ verseivel: Éveim ághegyén. A baj az, hogy ezek a versek rutinos rímelésükkel, ritmikájukkal és zeneiségükkel, vonzó tartalmuk ellenére ismétlés számba mennek, hiszen elsõ versei, amelyeket ismerek és kéziratban õrzök már ötven éve, éppily jól formáltak voltak. Nem egyszer érzem azt, hogy a rím diktálja a tartalmat. Pl. Tibor, a rím: "a halál régtõl tipor". A másik visszatérõ hiba a hamis, élmény nélküli vagy közhelyes képek gyûjteménye. "Táltos lovai", "verseim... madárként vágyódnak az égre", "A lélek legmélyén csoda lakik", "e pálinkában... varázs van", "a zaj oly zsongítóan telepszik rám, mint pilleszárny." Mely olvasó hallott zsongító pilleszárnyat? "Most hull a hó zizegve". Ki hallott zizegõ havat? De ne tagadjuk el azt sem, ami jó a kötetben, mégpedig ahogy elõrehaladunk a vége felé egyre több. A "Ha útjára indul a bivalycsorda" például olyan erõteljes, mint egy Kohán-kép. Takács mer Ilona-verset írni, s jól teszi, mert a valaha oly csodált Kosztolányi írás ma szinte paródiának hat. Szóval, a múltat is kritikusan kell olvasnunk. De Takácsnál is megannyi igazi költõi ötlet, mint pl.
 
    keresztapám volt Feri bácsi
    volt is a vállán sok kereszt
    A szélsodorta levelek
    összekócolták mára kertem
    s dobtak rá hol tegnap hevertem
    nonfiguratív szõnyeget
 
A b-betûkkel majd t-vel végigvitt játék is jó, kár hogy a "baszást" már nem merte leírni. Jók még: "Szedem a meggyet". "Szavak, legyetek madarak". "Nem a gerinc roppan". Hetvenkettedik évem, "Szerelmesek augusztusában", "Közben folyik az idõ vére. Szóval: egy kisebb kötetre való jó vers van itt együtt, tehát nem késõ szólni s a jóra "inteni" a szerzõt, akit már több mint ötven éve becsülök, s bár elõbb bíráltam volna.
    Szólni kell még regényérõl is. Takács a messzi múltak avatott felidézõje, mint például (írtam róla) Balassiról írt szép regényében "Aranypávák az asszonyok". (Zrínyi Kiadó). És itt egy új történelmi regénye, amely azonban nem annyira a magyar múlttal, mint a "nemzetközi" nemiséggel: Casanovával foglalkozik (Szerelmesek tükör elõtt). Tartózkodással kezdtem olvasni, hiszen Márainak alighanem legjobb könyve szól ugyanerrõl a hõsrõl "Vendégjáték Bolzanoban". Márai végtelen, bár míves fecsegése helyett itt azonban egy kis ars amatoriát kapunk (a Krúdytól sokat tanult Márainál is inkább) valódi krúdys ízzel és a régi Pest-Buda megelevenítésével. Nem hibátlan, de vonzó, színes magyar könyv, a legjobb értelemben olvasmányos igazi "Leseroman". Nem hibátlan, hiszen a szerelem - mondhatni - "világbajnokáról" aligha hihetõ, hogy egy budai vendéglõsné (meg kislánya) olyan nemi élményekkel ajándékozhatja meg, mint amilyeneket még nem élt át. Az viszont kitûnõ, ahogy az idõt (a regény jelenét, meg az emlékezések különbözõ rétegeit) kezeli. És ha a versek némelyik részletét rosszindulatúan is kezeltem, hadd szóljak most dicsérõleg e regény két oldaláról. Egyiken egy leányka viselkedésének pszichológiája van jól megragadva: "Kizökkent magára vett szerepébõl. Úgy gondolta, viharos hangvétele leplezi zavarát." A szemközti oldalon pedig a fõhõs szemszögébõl egy - szinte szociográfikus felsorolás a budai népségrõl: "Boldog. Most aztán bámulhatják a ráérõk, a léhûtõk, az ácsorgók, az útonjárók, a kocsisok, a halászok, a piperkõcök, a kiöltözött ficsúrok, az elegáns dámák és az ifjú leányokra mindig irigykedõ polgárasszonyok."
    A hirtelen eltávozott, szintén több mint ötven éven át volt barátom, Dékány Kálmán Nõkön innen és túl címû érdekes regényét kiadásra javasoltam, akárcsak már 1961-ben a Magvetõnél megjelent regényét, a Megszállottakat, melynél jobbat azóta sem írt - és ez a baj. A most közreadott, kitûnõ nyersanyagból összeállított regényt úgy rontotta el, hogy ezt - mint lektora - e végsõ formában nem láthattam. Azt mondta: azért írt a végére egy tragikomikus befejezést, mert állítólag volt olyan vélemény, miszerint túlságosan pozitív képet adott a Kádár korszakról. Szó sincs róla, csak többé-kevésbé tárgyilagos volt a kép, melyben azonban a meglehetõsen jelentéktelen fõhõs után folyvást szimatoló belügyesek foglaltak el eredetileg is jó sok teret - tán a fõhõs növelésének szándékával? No, ezt most megfejelte egy erõltetett véggel, melyben hõsét lábon lövik. Ez lett volna a megjelenés ára? Nem tudom elképzelni a támogatást nyújtó Magyar Könyv Alapítványról. Itt tartanánk? Kálmán válaszolni már nem tud, az "illetékesek" meg nyilván hallgatnak. Így megy ez most nálunk. Ám a regény így is megérdemli a figyelmet.
    Akárhogyan is, igényesnek kell lenni s korszerûnek. Ismerni a mesterséget, ismerni, hogy mit csinálnak mások s nemcsak nálunk. Világirodalmi mûveltségünk bizony sekélyes. Legkiválóbb esztéta barátaim egyike a múltkor szemrebbenés nélkül mondotta, hogy a végre Nobel-díjat kapott Grass (talán a legjobb élõ író) legjobb regényét, a "Bádogdob"-ot nem tudta elolvasni. Vagy ez csak finnyásság, epatírozás? Nem baj, ha egy mû olvasmányos, színes, meghökkentõ, vagy akár mulatságos. Csak lényegileg igaz legyen.
    E tekintetben nem sokat vártam Salman Rushdie-tól akit az iránti ajatollah "halálos ítélete" tett világhírûvé, s azóta mint a posztmodern élenjáró szerzõjét emlegetik. Jómagam legalábbis tartózkodással olvastam nagyregényét amelyben eredeti hazájáról, Indiáról ír. A mór utolsó sóhaja évszázadokat idéz meg egészen Granada föladásától, amikor is a szerencsétlen Boabdil szultán sírva tekint vissza erre a földi paradicsomra. De ettõl a kortól kezdve arabok és zsidók egüyttélésének sõt egyesülésének hallatlanul gazdag eseménysoráról szól a regény, amely végülis egészen napjainkig visz el, középpontban egyrészt egy kiváló indiai festõnõvel (akit valóban létezõ más mûvészekkel, így a magyar származású Amrita Sér Gillel állít párhuzamba), másrészt férjével a mai nagykapitalizmus tipikus figurájával, s hogy neki is legyen "magyar" vonatkozása, õ sokban (a szintén említett) Sorosra emlékeztet, egészen az apokaliptikus végig, a mai India tõkés fellegvárának összeomlásáig. A mindinkább sûrûsödõ ellentmondások másik pólusa egy szuper-Csurka: épp annyival jelentõsebb politikai személyiség, amennyivel India nálunk népesebb, tehát nem tíz millió, hanem milliárdnyi lakóval, s ehhez "illõ" nacionalizmussal... A fõszereplõ persze épp ez a milliárdos ország, India, melyrõl többet tudunk meg, mint tucatnyi szakmunkából vagy útikönyvbõl (melyek között pedig magyarul is jók vannak, régen a Baktayé, vagy 1972-bõl az Orbán Ottóé). Indián belül pedig lenyûgözõ Bombay képe, ezé az igazi világvárosé, amely ma már nagyobb, mint London, több felhõkarcolója s gátlástalan nagytõkése is van. Szóval, szinte máig hatoló politikus regényrõl va szó, amely ugyanakkor mûvészregény, történeti regény is, s nem utolsósorban kalandregény. Rushdie nem oly nagy mûvész, mint az "Út Indiába" szerzõje, az angol Forster, utóvégre épp hetven évvel korábbi regény a 20. század fõmûve közé tartozik. De ami a posztmodern jelleget illeti, az stimmel: a "metafizika" kirekesztése, azaz a filozófiai közömbösség ugyanakkor erõs szociális elkötelezettség, szinte féktelen olvasmányosság, beleértve a "csodás elemet" is (a fõhõs anyjának négy és fél hónapi terhessége után fejlett - nem koraszülött - fiúként jön világra stb.)
    Sokkal visszafogottabb-összefogottabb, ennyiben korszerûbb is a németalföldi Cees Nooteboom kisregénye: A holland hegyek között, melyben ahogy a szerzõ regényét írja (mint tetet ezt Gide már 70 éve a "Pénzhamisítók"-ban) spanyol és holland tájak ütköznek. A túlbonyolított, szinte burjánzó Rushdie-regénnyel szemben, melyen történelem, mûvészet, erõszak, szex, terrorizmus csótányok együtt jelennek meg, a holland regény végsõkig leegyszerûsített mese egy ideális emberpárról, amelynek megpróbáltatása is jelképi, s akárcsak Rushdienál, nagy szerepe van benne a szervezett bûnözésnek. Sûrítettségében e mû nem oly mértékben filozofikus, mint az utószó tudós írója, Földényi F. László magyarázza. Magam részérõl híve vagyok az értelmezõ elõ- és utószóknak, de az öncélú esszéizmust kénytelen vagyok megkérdõjelezni - Nooteboom nem az "utolsó platonista", nem is misztikus író, épp kiszámított egyszerûsége révén egyszerûen jó író, a világszerte tomboló - nálunk is végzetes! - bõbeszédûség bátor leküzdõje.

Hogy ilyen teljesen lecsupaszított, modellszerû és mégis lírai próza megalkotására nálunk is lehetõség van, azt meglepõ módon egy szépíróként ismeretlen dokumentumszerzõ, egy néprajzos mûve bizonyítja. Persze a néprajz segítség is: bekapcsolja az emberi viszonylatok örök, mondhatni valóban mitikus világába. Szenti Tibornak Szampó és Mirmidó címû elbeszélésfûzérében a legszebb az égigérõ fát és a varázsló tevékenységét új módon elmesélõ (õsi emberáldozatra is utaló), "Sámán". De ugyanilyen sikeres két szereplõjének, a Nootebooméhoz hasonlóan ideális emberpárnak bemutatása a "Szampó és Mirmidó" címû elbeszélés. Sajnos, a kis írások között riasztóan giccses is akad ("Ha fölkel, majd leáldozik a nap"), mégis a párválasztással kapcsolatos alapvetõ emberi viszonylatok meseszerû, már-már szürrealisztikus feldolgozása nagyon bíztató - remélem, folytatása is lesz, ha ti. a szerzõ elmélyíti mûveltségét s az ezzel járó mívességet. Hogy a mûveltség hiányára ily nyíltan merek utalni, azt Szenti elõszava provokálja ki. A következõt írta (mégpedig Kierkegaard kapcsán): "Szememben az ateizmus mindenkor a félmûveltséget, a tudományos fölkészületlenséget és az intelligencia hiányosságát jelenti." Szememben pedig e mondat a vidékiséget (különben a kötetben alig van nyoma istenességnek). Szentinél csacskaságok keverednek kifejezésbeli remeklésekkel - elõbbire példa az erõszakolt hasonlat: "... a fák ágairól lehulló zúzmara jégkristályai zizegte csupán, akár az õszi falevelek". Pár sorral lejjebb viszont frappáns mai mondat a napról: "Oly bágyadt volt a fénye, mintha egy fölvevõ kamera elé operatõrje megannyi színszûrõt rakott volna." Másutt egy jó népies sor: "Csak ült tovább az asztalra támaszkodva, mint ágyásban a maguborka." Szóval: Szenti író, csak ne a mások mûveltségét ítélje meg. A kötetkét megemelik Eifert János fotói, melyekrõl éppúgy külön kellene írni, mint a Rushdie- és Nooteboom-regény fordítóiról, Greskovits Endrérõl, illetve Bérczes Tiborról. De már így is többet írtam a kelleténél.
 
 

KÖZLEMÉNY

A Z-füzetek Alapítvány 1999. évi közhasznúsági jelentése

    A Fõvárosi Bíróság által 1991. március 8-án 1409 sorszám alatt nyilvántartásba vett Z-füzetek Alapítványt a Fõvárosi Bíróság 1998. január 1-tõl közhasznú szervezetnek minõsítette.
    Az Alapítvány Alapító Okirata szerint feladata: kulturális és tudományos kiadványok állandó, rendszeres szerkesztése, nyomdába adása, azoknak szerzõi vagy egyéb kiadó által megjelölt kiadása, idõnként saját névvel jelölt kiadása, terjesztése; az igényes mûvek gyors megjelentetése és az olvasókhoz való eljuttatása.
    Az Alapítvány 1999-ben vállalkozási tevékenységet nem folytatott fizetett alkalmazottja nincs, sem munkabért, sem tiszteletdíjat nem fizetett. Munkatársai (szerkesztõk, szervezõk, terjesztõk, könyvelõ), a kuratórium tagjai társadalmi munkában végzik feladatukat, semmilyen illetményben nem részesülnek.

Szakmai beszámoló

    A Z-füzetek Alapítvány 1999-ben Alapító Okirata szellemében tevékenykedett, biztosítva a szerzõi vagy egyéb kiadásban megjelenõ mûvek szerkesztését, nyomdai elõkészítését.
    1999-ben a Z-füzetek Alapítvány gondozásban a következõ könyvek jelentek meg:
Csongor Rózsa Ikrek éjszakája (Novellák)
Várnay Dea Idõk és szerelmek (Versek)
Tabák Miklós Péter Az ólomkatonából lett betû (Versek)
Csigány Ildikó Négyezer napja a nyárnak (Próza)
Fuchs Katalin Jegyzed meg nekem a felhõket (Versek)
 

A Számviteli beszámolót látsd a folyóiratban.