TUDÓSPORTRÉK
 

KARDOS ISTVÁN

"A titkok izgatták,
a megismerés vágya..."

Albert Schweitzer (1875-1965)

Albert Schweitzerrõl írni dátumhoz nem köthetõ kötelesség. Nagy embert számosat mutat fel a történelem, de olyan sajátos, szinte páratlan jelenséget, önfel-áldozásban, a látványos sikerekrõl való lemondásban, mint amilyen õ volt, csak nagyon keveset. Mibõl eredeztethetõ az olyan mélységes és ritka humanizmus, mint az övé? Jelleme kialakulásában bizonyára szerepe volt annak, hogy a kétnyelvû Vogézekben, Felsõ-Elzászban született. Életrajzírói szerint franciául levelezett és németül imádkozott. A német muzsikusóriásról, Bachról szóló könyvét franciául írta, többi mûvét németül. Ebben nyilván szerepe volt német származású példaképeinek.
Közeli rokona, az író és gondolkodó Jean-Paul Sartre így írt róla egyik esszéjében: "Édesapja lelkész volt. Nyers földi és teátrális életet élt, természetimádó és puritán volt. Vallásos családban, vallásos légkörben nõtt fel. Apját rendkívül tisztelte. Egy írásában ezt a modellsort állította maga elé: »Apa, Jézus, Bach, Goethe«. Életrajzírói sokat gyötrõdtek azon, hogy megállapítsák, valójában vallásos vagy materiális meggyõzõdésû volt-e? Ez a fiatal gyereknél még valószínûleg ellentmondásosan mutatkozott meg. Apjának néha meglehetõsen furcsa kérdéseket tett fel a bibliai tanításokkal kapcsolatosan. A természetközelség, a csodálatos természeti környezet egyértelmûen egy realista életszemlélet felé is irányították." Természetimádata jellemzõen megmutatkozott például abban, hogy nem volt hajlandó barátaival együtt horgászni, mert sajnálta a horogra feltûzött kukacokat. Semmilyen fájdalmat nem akart látni. Elsõ gyermekkori emlékei közé tartoztak apjának, Ludwig Schweitzernek minden hónap elsõ vasárnapján mondott templomi beszédei, melyekben a misszionáriusok tevékenységérõl szólt. A kisfiúra ezek a beszédek és olvasmányok rendkívül erõsen hatottak. Fokozott érdeklõdéssel fordult az indiánokról, kincskeresõkrõl, felfedezõkrõl szóló olvasmányok felé.
Albert tízéves korában gimnáziumba került, apja lelkészi foglalkozására való tekintettel ingyenes ellátással. Nem volt igazán jó tanuló, de rengeteget olvasott. Szerencséjére kiváló tanárai voltak, akik a fogékony fiút hamarosan a klasszikus értékek felé irányították. Az elzászi német családokban szokásos módon õt is már fiatalon zenetanulásra fogták, ami azonban kezdetben nemigen tetszett neki. Egyik zenetanára, bizonyos Eugen Münch, aki templomi orgonista is volt, hamarosan észrevette, hogy a fiatalember igen tehetséges zenész. Schweitzer hosszú évek zenei tanulmányai útján érkezett el Bachhoz, aki számára e mûvészet csúcsát jelentette. Az orgonálás a lelkészcsaládban mindenki számára kedvelt és mûvelt zenei alkotómunka volt. Az ifjú, pubertás korában, sajátos kamaszos válságon ment keresztül. Vitatkozó, néha kötekedõ lett, de egyre nyíltabb lett a világra, sõt a politikára is. Kezdetben a fizikát és a kémiát kedvelte, a történelem mellett. Ebben az idõszakban némi szkepticizmus is megmutatkozott nála. "Már ebben a korban világos volt számomra, hogy az amit Erõnek vagy az, amit Életnek nevezünk, az lényegében örökre megmagyarázhatatlan marad számunkra." A titkok izgatták, a megismerés vágya dinamizálta személyiségét, fejlõdését.
    1893-ban, tizennyolc esztendõs korában a strasbourgi egyetem hallgatója lett, majd rokonai segítségével Párizsba került. Életrajzírói rendkívül tehetséges, de nem egy ragyogónak mondható jelenségnek mondják. Belsõ tartása, kötelességtudata és szívóssága, mely tudásának gyarapítására irányult, kihatott a zenével kapcsolatos filozófiai érdeklõdésére is. A filozófián belül elsõsorban az etika érdekelte. Addigi élete visszatükrözte azt, hogy kiegyensúlyozott, boldog, mentálisan tiszta környezetben nevelkedett - ez jellemezte élete végéig. Teológiai szigorlata után szinte kiéhezetten vetette rá magát a filozófiára. Fõleg Kant és Goethe személyisége foglalkoztatta, félistenként tisztelte a két szellemóriást. Intenzíven foglalkozott zeneelmélettel, sokat járt hangversenyekre. A természettel való kapcsolatát soha nem szakította meg. Barátaival nagy kerékpártúrákat tett. A férfivá érett Schweitzer naplójában is megfogalmazta a maga ars poeticáját: "Az embernek joga van az emberre."
    Egyre érzékenyebb lett az õt körülvevõ környezetre, annak ellentmondásaira, mások szenvedéseire. A polgári kultúrát hanyatlónak ítélte, ingerelte a lármás város, a gyári füst, az amorf tömeg, az emberi érintkezések formális volta, és leginkább a durvaság. "A középkor megy itt végbe [...] nem veszik észre, hogy a középkor megtelepedett az elmékben és az értelem lemond az öntökéletesítésrõl" - írta.
Apja nyomdokain haladva a Szent Miklós templomban segédlelkész lett, vasárnapi iskolát vezetett és nagy szeretettel foglalkozott gyermekekkel.
Komoly erõfeszítéseket tett azért, hogy közzétehesse Filozófia és köznevelés a XIX. században címû tanulmányát. MÛvében többek között a filozófiai kultúra hiányát panaszolja fel. "Az egyes tudományok elszabadultak, vagy nem érzik egy általános világnézet szükségességét [...] A tudás hatalom [...] ám az emberek elfeledkeznek arról, hozzáfûzzék: a tudás, az ismeret még nem felvilágosodás. Az igazán felvilágosult emberek száma csökken." Schweitzernek, ahogy ebbõl is kitetszik, útkeresési problémái voltak. Talán nem véletlenül vezetett ennek a rendhagyó kereszténynek az útja késõbb Afrikába.
    Sajátos életfilozófiája miatt számtalan bírálat érte személyét, különösen bibliai vonatkozású kutatásai és ezekrõl írott könyvei miatt. Behatóan foglalkozott mûveiben a messianizmussal, Jézus életével és más vallásfilozófiai problémával. Huszonegy esztendõs korában elhatározta, hogy csak harmincéves koráig él az igehirdetésnek, a tudománynak és a zenének, azután pedig olyan utat választ majd, amelyen még közvetlenebbül szolgálhatja felebará-tait, az emberiséget.
Sorra tette le szigorlatait teológiából, majd filozófiából, éjjeli menedékhelyen segédkezett. Bûnözõkkel, csavargókkal foglalkozott. Nagy hatással volt rá az akkor már hetvenéves orosz "grófi muzsik" Lev Tolsztoj.
A párizsi félév alatt ismerkedett meg Jean Paul Sartre-ral, unokatestvérével. Mindketten érdeklõdéssel forgatták Renannak "a történeti Jézust" elemzõ mûvét, Renan modernizáló módszerét tanulmányozták. Tisztázni akarta a kultúra fogalmát is, melyet szektás eszmék uraltak el szerinte. A nacionalizmussal szembeni ellenszenvet ekkor alakította ki magában.
Késõbb egy teológiai szeminárium igazgatója lett. Javultak anyagi körülményei, de továbbra is szerényen élt. Egyik esti istentiszteleten ismerkedett meg Helene Breslauval, aki már fiatalon is igen mûvelt, szellemes és csinos teremtés volt, mélyen átitatva szociális érzékenységgel. Megszerették egymást. Helene 1902-ben Angliába utazott. Itt megismerte az angliai iparvárosok nyomornegyedeit. Visszatérve Franciaországba, leányanyák számára otthonok építését szorgalmazta, pénzt gyûjtött rá. Albert és Helene rendkívül szoros emberi és munkakapcsolatokat alakítottak ki. Minden szabadidejüket és munkájukat e kapcsolatuk hatotta át.
    Nemsokára beértek Schweitzer zene-kritikai munkásságának elsõ gyümölcsei. Megjelent Bachról írott, közel négy és félszáz oldalas könyve, amelyet Romain Roland a német és a francia szellem harmonikus párosulása gyümölcsének nevezett, és megújításának tartott. Schweitzer mint kitûnõ orgonista, számos hangversenyt adott jótékony célra is.
1904 õszén hazatért Elzászba és ott egy õszi reggelen kollégiumi dolgozószobájának asztalán megtalálta a Párisi Evangélikus Missziós Társaság folyó-iratának legújabb számát, melyben egy érdekes cikket talált. "Mire van szüksége a kongói Missziónak?" Egy fiatal svájci misszionárius fertõzésben meghalt, és a lap feltette a kérdést. Ki lesz az utódja? A cikk reményét fejezte ki, hogy az olvasók közül válaszol valaki a hívó szóra. "Talán e hívó hang eljut valaki szívéhez..."
Amikor Schweitzer letette a folyóiratot, azt gondolta: "Keresgélésem végére értem." Milyen döbbenetes fordulat, hogy valaki a zenetanítást, koncertezést, a filozófiát, az irodalmat, az orgona-készítést felcserélje egy õserdei orvos munkájára. Naplójában így fogalmazott: "Orvos akartam lenni, hogy szavak nélkül dolgozhassak, mert éveken keresztül eltékozoltam magamat a szavakkal." Irodalmi, zenei sikereinek csúcspontján döntött így. Helene megértette és helyeselte döntését.
Schweitzer beíratkozott az orvosi egyetemre, és sorra tette le szigorlatait. Helenét 1913-ban feleségül vette. Az egyetem befejezése után kezdi meg a küldetéséhez szükséges kórházi felszerelések, élelmiszerek, mûszerek beszerzését. Támogatói pénzgyûjtéssel segítik. Még néhány hónapot tölt a trópusi -betegségek tanulmányozásával, majd 1905. október 13-án a párizsi Grande Armée sugárút egyik postaládájába bedobja azokat a leveleket, melyekben lemond a szemináriumi igazgatói állásáról és amelyekben elbúcsúzik barátaitól. Egyszer még elmennek Helenével egy gyönyörû templomi hangversenyre, azután elutazik a szülõi házba. Esti sétáján édesanyjával beszélget, aki a küldetésrõl nem tudja lebeszélni fiát.
1913 nagypéntekének délutánján szülõhelyén, Gunsbachban, mikor megszólaltak a harangok és véget ért az istentisztelet, megérkezik tehervonata. Megkezdõdik az afrikai utazás, Schweitzer, Helene és a világ számára olyan felemelõ küldetés.
Az õserdõben végzett páratlan, humanista munka azonban már egy másik fejezet.

MORFONDÍROZÁS
 

SZERDAHELYI ISTVÁN

József Attila-applikációk

Az Aczél-korszak utolsó évei és a rendszerváltás óta a magyar irodalomelméletben uralkodó - méghozzá igen keménykezûen uralkodó - nézetcsoportocska egy Gadamer nevû német professzor hitét terjeszti. Katekizmusuk kulcsszava az "applikáció", s ennek mibenlétével az Ezredvég olvasóinak sem árt megismerkedni, mert ahogyan ezeket az urakat ismerem, nemsokára sikerül elérniük, hogy unokáink is úgy fognak hazajönni az óvodából, hogy gyerekversikék helyett az applikációról szóló hittételeket szavalják el a macskájuknak vagy aranyhörcsögüknek.
Az applikáció magyarul azt jelenti, hogy alkalmazás, és a gadameriánus hit szerint az irodalmi mûvek olvasásakor ez mindig elválaszthatatlan egységet alkot a szöveg értelmezésével. Az Evangélium - vagyis Gadamer Igazság és módszer címû mûvének - szavaival: "a megértésben a megértendõ szöveget valamiképpen mindig alkalmazzák az interpretáló helyzetére", és így nem igaz, "hogy a mû »magában véve« létezne, s csak a hatás lenne különbözõ - maga a mûalkotás az, ami a változó feltételek mellett mindig másképp mutatkozik meg", mert "aki egy szöveget olvas, az ilyen értelemben maga is benne van a szövegben".
Ez így igencsak elvontan hangzik, lássuk, mit jelent a gyakorlatban. József Attila Bánatának elsõ sora:

Hát kijöttem ide, az erdõbe.

Ha nem vagyok benne a szövegben, akkor e mondat azt jelenti, amit jelent. De ha benne vagyok, nyomban az tudatosul bennem, hogy nekem sose kellett kimennem az erdõbe. A ház, ahol születtem s azóta is élek, az erdõszélen áll, s a kertünk felsõ részén a feleségem nem is engedte feltartóztatni az erdei növények benyomulását, ott úgy él a természet önmagának, ahogy akar. A fákra felkúszó iszalagkupolák alatti félhomályban lábatlan gyíkok kígyóznak, sündisznók szuszognak, s a hetvenes években bejártak hozzánk a vaddisznók, feltúrni a földet. Akkoriban sok vaddisznó járkált erre, egyszer a taxiból kiszállva az út közepén egy kocával és a három malacával találtam szemközt magamat. A frász jött rám, mert a kicsinyeit védõ anyaállatnak nincs humorérzéke. Régebben denevérek keringtek alkonyatkor a ház körül, de azok elmaradtak, legújabban viszont mókusok költöztek az egyik tiszafám sûrûjébe. No, de térjünk vissza a vershez:

Lágy libegés - a levelek zizegnek,
mint a röpcédulák. A föld csöndje

fekszik, nehéz. Ágak, karok nyulnak,
Minden hatalmat!... Lombos hajamba
száraz ág hull. A száraz ágak hullnak.

Ez egy réges-régi munkásmozgalmi erdõ, ahová konspirációs kirándulásokat szerveztek a legalitás szélén élõ forradalmárok. Ma már nem zizegnek a röp-cédulák és az ágak se a hatalom felé nyúlnak, hanem az idillien békés napfény felé. A száraz ágak hullnak azonban, s ha a feleségem egészségügyi okokból kiparancsol a szövegszerkesztõ mellõl a kertbe, azokat nekem kell felszedegetni, halomba hordani és elégetni. Elszáradt karok, avarrá korhadt röpcédula-emlékek.

Csak egy pillanatra martak ki, csak.
Zúgj, erdõ elvtárs! Szinte csikorgok.
Egy pillanatra se martak ki, csak

az az elvaduló csahos rám támadt
s kijöttem, hogy erõm összeszedje;
mint a néni a gallyat, a bánat.

Bennünket már nem marnak ki nyilvánosan, a sajtóbeli megcsaholtatás reklám lenne, elismerése annak, hogy valakik vagyunk. Minket csak felhív kiváló barátunk reggel fél nyolckor, s közli, hogy az állásunkat megszüntette. Vagy nem hív fel többé a másik, s ebbõl tudhatjuk, hogy a tévében és a rádióban többé nem szerepelhetünk, a lap törölt a kinyomtatható nevek listájáról. Viszont nem kell a bánat okán kimennünk az erdõbe, erõinket összeszedni. Ott maradunk az erdõben, erõsen és gõgösen. Lenézzük a telefonálókat és nem telefonálókat, s befogadjuk az erdõt parcellázó gengsztermilliomosok építkezései elõl menekülõ mókusokat. Csak a vers záróstrófája torpantja meg elbizakodottságunkat:

Könnycsepp, - egy hangya ivott belõle,
eltûnõdve nézi benne arcát
és mostan nem tud dolgozni tõle.

Úristen, ez gyönyörû. Rádöbbent arra, hogy remekmûvet olvastunk, a hajdankor világát olyan erõvel felidézõ költeményt, amelybe - lehetünk bármilyen gõgösen magabiztosak - pofátlanság beleapplikálni magunkat.
A múlt év végén Németországba utazva végigböngésztem a frissebb poétikai kézikönyveket, s nem kis elégtétellel tapasztaltam, hogy Gadamert már a névmutatójukban sem szerepeltetik.
 
 
 
 
 
 

 
OLVASÓLÁMPA
 

SIMOR ANDRÁS

Versek a Fõútról

Fuchs Katalin: Jegyezd meg nekem a felhõket

Fuchs Katalin második vékony kötete öt évvel az elsõ után jelent meg, ugyanis ritkán és többnyire rövid verseket ír, ebben és szerencsére sok egyébben sem hasonlít a mai átlagköltõkre, nem gyárt mítoszokat és nem gyömöszöl szabályos formákba közhelyeket. Hazán túl és minden irányból félúton írja verseit, idegen itt is, furcsa ott is (Hollandiában, ahol muzsikusként él), ám ugyanarra figyel ott és itt is. "A múlt kifeslik / és jelenbe fakul: / így színezi jövõm / a kétségbeesés." Amikor egy elbeszélés (Tabák András Mukivonata) rázúdítja a fél Terézvárost, mialatt A víg özvegy megy németül, és lyukas kétfilléresek peregnek a szemébõl, mert a felszabadulás utáni évekre és az úttörõavatásra gondol olvasás közben, akkor sem nosztalgiázik, nincsenek álérzései és hamis vágyai, a hosszabb versben is vissza-fogott, szûkszavú marad: "Boci-csoki ízt érzek a számban / s várom a Mukivonatot / hogy eljöjjön értem / és végre haza-vigyen."
    A megszenvedett verssorok szûkszavúsága ez. Ladányi Mihály jut eszembe, és akik tudják, hogy mekkora költõnek tartom Ladányit, azt is tudják, hogy ennél nagyobb dicséretet aligha tudnék mondani egy induló költõ verseirõl. Fuchs Katalin írásaiban nem válik külön magánélet és politikum. Szerelem nélkül koldus az éj, "magamon kívül hálok" - írja, a szerelmes pillanatban pedig a takaró alatt begörbíti testét, mint a macska, amely takaróján fekszik. Ezekben a pillanatokban nem a kétségbeesés színezi a jövõt. Csókból, ölelésbõl, harmincöt éve növesztett vágyból építi fiának templomát: "Te vagy jelenem, jövõm, / s halálom megsemmisítõje.", mert az elõrehazudott békék mindörökre elizélt világában is undok félelem zsarolja ölelés után, és mielõtt fejébõl kinyúlva a Halál a farzsebébe gyömöszölné, szerelmével gyereket csinál, hogy legyen valaki, aki képes percekig mélyen a szemébe -nézni.
Csapdákkal telerakott egérúton loholva versenytárgyal az idõvel, és az állatkerti séta után a grizlire vadászruhát adna, hogy lelövesse vele a NATO-gépet, hiszen "a tõke háborúja ez"; legyen Hollandiában, Magyarországon vagy Mexikóban, ahol Frida Kahlótól azt kérdezi: "ma milyen képet festenél?", hiszen jövõje, melyben a nagy mexikói festõnõ halálig hitt, múzeum lett; minden helyzetben életigenlõ verset ír, írjon bár haragos szatírát, kétségbeesett groteszket.
Fuchs Katalin nem áll bizonytalankodva, magát sajnálva a világban:

Ismerõsöm utrechti
sétára hívott,
a Karl Marxdreef-en
az utcatáblára mutatva
kérdeztem tõle:
Mit jelent a dreef szó?
Fõút - mondta,
majd õ kérdezett:
Ki is volt az a Marx?
Dreef - feleltem.

Virraszthat önemésztõen, kuporoghat tenyérbe gyûrt arccal ("miközben / meghalnék egy tál / makaróniért" - fejezi be Itt se Arc címû és se poetica kezdetû versét, és ez a befejezés a szellemes indítás után hitelesebb optimizmus mindenféle egyéb, akár igaz kijelentésnél), kínlódhat, vacoghat, két-ségbeesései lehetnek kitartóak, de egyvalamiben bizonyos lehet: nem õ tért le a fõútról.
Kevés verseskönyvet várok jobban, mint Fuchs Katalin következõ kötetét. (Z-füzetek/85)