GÖRBE TÜKÖR
 

PAÁL TAMÁS

Egy nadrág, egy szoknya meg egy kitartóan vágyakozó has

Avagy: Így sohasem írtok ti!

A bratyóm fellegekben járó, mint egy ballaszt nélküli léghajó, felfelé törõ posztmodern lírikus, én meg (hozzá képest) egy földhözragadt tökmaghéj (I. II. III. Árpádházi András és én, AZ ENDRE). A nénikém szerint mi ketten annyira elválaszthatatlanok vagyunk, mint a fehérképû Julis cigány meg a katonasipkás fekete képû társa, akinek õ mindig egy karéj száraz kenyeret nyomott a görcsbe rándult markába, a fogait villogtató Julis pedig kapta a szalonnát. Aki azután egy-két jólirányzott seggberúgással noszogtatta a köhögõs magyart, úgyhogy annak a kenyere elõbb-utóbb lebukfencezett a porba.
    A nénikémnek potyogtak a könnyei jókedvében, és sohasem mulasztotta el közölni velem, hogy a bratyóm (a Kukorelly) kapja majd a finom falatokat, én meg a rúgásokat a hátsómba, amíg meg nem tanulom... Az én drága, a széltõl is óvó nénikém, egy kötélverõ özvegye, a verés, a finom falatok szakértõje nem hagyott az ebédbõl, édesanyám fõztjébõl. Csak nagyritkán egy-egy barackot a fejemre. Még a zaftot is kitunkolta, finom lélekkel, hátat fordítva.
    Csoda-e, ha nyeltem, egyre csak nyeltem. És vártam. Mert otthon sem kaptam eleget. A jóllakásra. A zaftra. Legalább. Vagy a négy gombóc töltöttkáposztára. Zaft nélkül. Ami jön. Aminek jõnie kell. Majd ha fagy...
    Szóval, a meleg étel. Ez lett a vesztünk, mind a kettõnk veszte! A bratyómé meg az enyém. De ne vágjunk elébe. Várjunk. Akár a nénikém. Hogy aszongya: Legközelebb neked is jut majd belõle. Válogatás nélkül. Amennyit megérdemelsz!
    Ugye szép? Hát nem mondom! Mondjam? Vagy mutassam?
    Hogy mekkora volt az a négy gombóc töltöttkáposzta? Vagy az étvágyam?!
    A sietség jóra nem vezet! - óvott a nagynéném. - Megfekszi a gyomrot!
    Adélka is mindig sietett. Csoda-e, ha kilógott. A bratyóm két hosszú lábszárcsontja. Hosszúak, akár a házassághoz vezetõ út. Bekattant? Mindegy. Elkattant. Azután retusálni kellett. Lehetett volna. De minek?
    Milyen megtiszteltetés! Ezt az édesanyám állította. A meghívó miatt. Ezért hajtotta le. A bratyómnak. De így is kilátszott. Hiába is kefélte. Vizesen. Fényesre. Nem mind arany, ami. Mindegy. Most már jöhet. A hami. A négy gombóc -töltöttkáposzta. Az, ami... A nagytiszteletû úr, Adélka õrzõ-védõ kft.-je majd hanyattesett, amikor meglátta! Egyszerre kettõt is! A bratyóm vagy én? A Kukorelly vagy AZ ENDRE?!
    Káprázat? Vagy itt a Világvége???
    A két lábszárcsont! Garnirung nélkül!!!
    Rávetette magát nagy bõszen a hozzá közelebb állóra. Zsipsz, zsup, kender zsup, ha kilátszik, eltakarjuk! Zsupsz!!!
    A hitvalló lelkész marokra fogta az eretnek nadrágszárat, de az megmakacsolta magát, tudatában saját nagyságának. A bratyóm is.
    - Húzd meg!
    - Bazd meg! Ereszd el!
    - Fogd meg! - ezt már az örömanya kiáltotta. Repül a nehéz kõ, ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg. A zaft. A tûzforró! Kész lávaömlés!
    A bratyóm is kitört:
    - Álszentek! - Kurváák!!!
    S rohan. Nem habozva. Tajtékozva. Összeégve. Összeforrva. A négy gombóc töltöttkáposzta meg utána. Tejfölösen. Hagyományõrzõn. Adélkával megspékelve...
    Na, ki lakik jól belõle? A bratyóm vagy én???
    Egy, pec, kime hecc, sohanapján bejö hecc! Te vagy a hunyó!

ABLAK
 

HANS SACHS

A csillapíthatatlan kapzsiság

Komédia

SZEREPLÕK
Lux Reichenburger, a kapzsi
Simplicius, az együgyû
Sapiens, a bölcs
Öreg ékszerkereskedõ
Mara, a kapzsi felesége
 

SIMPLICIUS (belép)
Jó volt hozzám a szerencse,
dolgom itt is rendbe tette,
pedig rosszul állt a szénám:
két éven át hevert bénán,
raktáron az áru, nem ment.
De letudtam végre mindent.
Most egészen más bajom van:
az kén' megoldani nyomban,
kinek adjam át a pénzem,
aki majd megõrzi nékem,
míg járom a külországot.
Sok pénzt vinni nem kívánok,
úgy túl veszedelmes lenne...
Jut is valaki eszembe:
Lux az, akihez vinnem kell.
Õ itt a legelsõ ember,
nála jó helyt lesz a pénzem,
nem kell riadoznom, félnem.
El is megyek hozzá menten,
csak nem utasít el engem!

LUX (bejön)
Jaj, jaj, keserves életem,
hogy ily hiába kergetem
szerencsém, így ne szolgáljon:
egyebem sincs már, mint károm!
Idén semmi nem sikerült:
bányám teljesen kimerült,
lerakatomat elcsalták,
földem nem terem, csak szalmát,
gyámgondnok se vagyok többé,
nincs, mi zsebem teletömné;
hasznomnak sincs semmi haszna,
senki nem kéri kamatra,
hogy kilencet adna százra.
Áruimnak sincsen ára,
nem hozott az évi üzlet
ezer rongy tallérnál többet.
Ha eztán se jut, csak ennyi,
nem tudom, mit fogok enni.

MARA (bejön)
Adj egy kis konyhapénzt, férjem!
De gyorsan, ha szabad kérnem,
sietnem kell a piacra.
LUX
Nem most kaptál, nincs nyolc napja,
kerek tallért? S megint kéne?

MARA
Vettem belõle a hétre
húst, kenyeret, zsírt, káposztát.
Mibõl vásároljak most hát?

LUX
Mibõl? Vinne el az ördög!
Nézd meg jobban, mire költöd,
s hogyan osztod be a pénzem!

MARA
Mást se teszek, drága férjem!

LUX
Azért tömöd a cselédet,
míg engem a gond emészt meg,
idén mibõl mázoltassak,
honnan lesz a kályha, ablak
foldoztatására pénzem!

MARA
Mért hagyod, hogy gond emésszen?
Emelj a kamaton egyet!

LUX
Mi kéne, még mennyit szedjek?
Egyéb sincs, csak emelés már.
Meg zsiványság. - Az azért fáj,
hogy a kocsis, ki lelépett,
elemelt egy vén zekémet.

MARA
Nekem meg egy alsó ingem
a lány. De ne félj, nem ingyen:
három tallért bán a bére
az eltört tálért cserébe,
ezt se ússza majd meg olcsón!
Simplicius kopogtat be.

LUX
Nézd meg, ki kopog az ajtón!

SIMPLICIUS (bejön a pénzeszsákkal)
Uram, pártfogásod esdem!
Holnap Leonba kell mennem,

mert ott a nagyvásár most van.
Ezer aranytallért hoztam,
egy adóstól kaptam vissza.
Tudván, kezed milyen tiszta,
nálad helyezném letétbe,
téged csupán arra kérve,
két hónapig hadd lehessen
itt, míg vissza nem hoz Isten.

LUX
Igent nem szívesen mondok,
ad az enyém elég gondot.

SIMPLICIUS
Tedd meg, uram, és hadd adjak
két aranyat asszonyodnak!
Átadja a nõnek a tallérokat.

LUX
Mivel ilyen szépen kérted,
ez egyszer megõrzöm néked.

SIMPLICIUS
Vedd hát ezt a pénzeszsákot!
Pecsét van rajta, mint látod.
Jó helyen lesz, megnyugodtam.

LUX
Sok szerencsét! Menj nyugodtan!
Simplicius távozik.
Vajon mihez kezdjek ezzel?

MARA
Két tallérka. - Ha igyekszel,
te is kaphatsz tõle egyet.
Tudod, én most min merengek?
Ha ezt a kalmárt baj érné,
utazását túl nem élné,
ez a pénz mind ránk maradna.
Most lesz fiunk lakodalma:
lenne helye, ugye sejted?

LUX
S örököseit felejted?
Mit mondanánk, hogyha jönnek?

MARA
Ej, hát kitõl tudnák õk meg,
hogy azt a pénzt hova tették?

LUX
Igaz, együgyû felettébb,
mert ki egyéb tenne így, lásd,
hogy nem kér a pénzrõl írást,
megbízik a puszta szóban?

MARA
No, látod-e, máris jól van:
ha majd jön, hogy visszakérje,
belevigyorgunk szemébe:
az kaphat pénzt, ki írást ad.

LUX
Nem tûnik bolond tanácsnak,
de ha ily csínyt követünk el,
mi lesz majd a hitelünkkel?
Mert hallgatni nem fog, az szent.

MARA
Mit tehetne az a jöttment
a te tekintélyed ellen?
Nem otthon van, idegenben:
neved hiába szapulja,
szavának itt semmi súlya.
Ha meg perbe fogna téged,
találsz magadnak ügyvédet,
csak õ veszíthet a dolgon.

LUX
Jól jönne a pénz, nem mondom,
de kérdem én, nem sínyli meg
ezt a hûség és becsület?

MARA
Hûség? - Minálunk sose hált
vendégként a hû Ekkehárd,
barátja meg, a becsület,
ahol pénzt lát, oda üget.
És itt találhat, ha szétnéz.

LUX
Maradt azért még egy kérdés:
mi lesz az üdvösségünkkel?

MARA
Az, hogy majd mi sem ütünk el
azoktól, kik pénzt hajhásznak,
s ránk gyõztesen kacarásznak.

LUX
Csábítóan szólasz, asszony.
Engedem, hogy szavad hasson.

MARA
Ebben bizakodom én rég. -
Ezer tallér nem csekélység.
Még a zsákon is átragyog.
Simplicius kopogtat az ajtón.

LUX
Eredj, nézd már meg, ki az ott?
 
MARA (kinéz)
Hû, a nemjóját! Az ember!
 
LUX
Jöjjön! Megijedni nem kell.
 
SIMPLICIUS (bejön)
Kívánok, uram, jó napot!
Istennek hála, itt vagyok.
 
LUX
Mi az óhajod, barátom?

SIMPLICIUS
Magammal vinném a zsákom:
az ezer tallért aranyban,
amit letétbe itt hagytam.

LUX
Hogy mit? Ezer tallért? Nálam?

SIMPLICIUS
Igen, lepecsételt zsákban.
Két hónapja. Emlékszel már?

LUX
Valamelyik szomszédomnál
hagyhattad te azt a zsákot.

SIMPLICIUS
De hisz asszonyod is látott!
Úrnõm is jelenvolt, nemde?

MARA
Sose láttam önt, hitemre,
s fáj, hogy tévelygésekbe von.

SIMPLICIUS
Hogy' mondhat ilyet, asszonyom?
Két tallért adtam kegyednek!

MARA
Most már végképp elegem lett!
Esze ment el? Vagy rosszul lát?

SIMPLICIUS
Értem, uram, én a tréfát,
s legtöbbnyire van is rá ok.

LUX
Nem ismerlek, s nem tréfálok.
Csavargó lehetsz, úgy nézem,
s addig tûnj el innen szépen,
amíg gorombább nem vagyok!

SIMPLICIUS
Ha pénzem vissza nem adod,
törvény elé idéztetlek.

LUX
Nosza! Ki tart vissza? Tedd meg!
Szórj csak hamis vádakat rám!
Majd meglátod, mi jön aztán.
Simplicius távozik.
Elbánunk az együgyûvel.
Kacagnom kell, miket mõvel. -
Neve méltán Simplicius:
észbõl nem volt túl nagy a juss.
Gyere, nézzük meg a rozsot,
lássuk, milyen termést hozott!
Mindketten távoznak.

SIMPLICIUS (szomorú ábrázattal jön be)
Jaj, most ugyan mihez fogjak,
mikor mindent lehazudnak?
Hogy én milyen bolond voltam,
rábízván magam bajomban!
De ki jön ott? Mi ez, álom?
Sapiens az, a barátom!
Talán átköltözött ide?
Hozzá fordulok izibe.

SAPIENS (jön)
Simplicius! Hol jársz te itt?
De rég is volt... a mindenit!
No, csak nincs valami bajod?
SIMPLICIUS
De bizony, nagy bajban vagyok,
s fogalmam sincs, hogy mit tegyek.

SAPIENS
Hadd halljam gyorsan az ügyet!
Hátha akad rá gyógyszerem.

SIMPLICIUS
Jó szívedet rég ismerem.
Reichenburger, a tanácsnok
kapott éntõlem egy zsákot
s ezer aranytallért benne,
õrizze meg azt részemre,
míg vissza nem jövök érte.
Most, Leonból visszatérve,
pénznek se híre, se hamva:
arcátlanul letagadja.
Azt hazudja, sose látott,
kikergetett, megalázott.
Adj tanácsot, mihez fogjak?

SAPIENS
És, kedves barátom, mondd csak,
nem adott a pénzrõl írást?
 
SIMPLICIUS
Nem.
 
SAPIENS
Ez bizony nincs jól így, lásd!
S ki volt, akivel tudattad,
hogy azt a pénzt nála hagytad?

SIMPLICIUS
Senki. Csak a felesége
volt ott, kinek a kezébe
két szép tallért is letettem,
de most õ sem ismer engem.
 
SAPIENS
Nagy hiba volt, hogy bizalmad
ily emberre tékozoltad,
hozzá írás, tanú nélkül,
hogy kisemmizhessen végül.

SIMPLICIUS
Azért jártam így hitemmel,
mert oly tekintélyes ember. -
Magasan a szem és a fõ,
csillogó és elõkelõ:
ékessége a tanácsnak.
 
SAPIENS
Félrevezetett a látszat.
Ha engem kérdeztél volna,
mondtam volna egy s mást róla:
hol s mit ártott embereknek,
mint sérült a becsület meg,
bár nincs is nagy zaj felette.
A kapzsiság eszét vette,
nem szívesen látja senki.
 
SIMPLICIUS
Mit tanácsolsz? Beszéljem ki?
Vagy törvénybe idéztessem?
 
SAPIENS
Nem tanácslom egyiket sem.
Nincs tanú, nincs bizonyíték,
a pert csúnyán elveszítnéd...
S ha ártanál is hírének,
végül tönkretenne téged.
 
SIMPLICIUS
Ha pénzemet elrabolja,
az se lenne csoda, hogyha
késsel átdöfném a gyomrát.
 
SAPIENS
Hogy még börtön is várjon rád?
Jobb ötletem támadt nékem:
itt egy barátom, vendégem,
gazdag ékszerkereskedõ,
vele is sûrûn tárgyal õ.
Megkérem, hogy rakjon tele
kõvel egy ládikát, s vigye
hozzá, mielõtt elmenne,
mintha ékszer volna benne,
s adja át, hogy õrizze meg,
míg egy évre külhonba megy.
Mikor épp errõl tárgyalnak,
te betoppansz... Gyanútlan vagy,
s nyájas szavakkal megkéred,
adja vissza a letéted.
S akkor, csak azon szorongva,
hogy a fogást el ne rontsa,
jó képet vág majd, úgy lehet,
s visszaadja a pénzedet,
mert fontosabb lesz a másik.

SIMPLICIUS
Ó, ez kitûnõnek látszik!
Ha az ármány csapdába ejt,
csellel kell legyõzni a cselt.
Nosza, Sapiensem, kezdjük,
megyek haza veled együtt.
Bárhogy lesz, ne bízzuk másra,
jut azért még áldomásra.
Mindketten távoznak.

LUX (jön)
Ha a pénzeszsák itt marad,
fellendíthetem boltomat. -
Kiben agyafúrtság nincsen,
lemarad, s gürcölhet ingyen.

MARA (bejön)
Azon töprengek, férjuram,
hogy az az együgyû ugyan
lemondott-e már a pénzrõl.

LUX
Látnia kell, úgysem ér föl
odáig, hogy nékem ártson,
s jobb, ha kívül van a rácson.
Ki kopoghat ilyen késõn?

MARA (lihegve)
Az a gazdag ékszerész jön,
kinél annyi drága bross van!

LUX
No, csak ereszd õt be gyorsan!
Hátha õ is kincset bíz ránk,
mit szépen megkaparintnánk.

ÖREG ÉKSZERKERESKEDÕ
(bejön, és mélyen meghajol)
Tiszteletreméltó uram!
Sürgõs útra szántam magam,
mert a hugocskám férjhez megy.
Csakhogy itt e kincseket meg
nem tehetem ki veszélynek,
tizenkétezret megérnek.
Ezért arra gondoltam, hogy
elhozom ide, uramhoz,
mert kiben is bíznék jobban
ebben az egész városban!
Õrizze meg, arra kérem,
három hónapon át nékem!
Adok érte szép jutalmat.

LUX
Hogyne tenném meg uramnak?
Nézze, mi van itt letéve
megõrzésre évrõl évre!
S hányszor merõ idegenek
bíznak reám ily kincseket!

SIMPLICIUS (bejön)
Jöttem, nagyra becsült uram,
hogy elvigyem zsák aranyam,
mit hûn megõrzött, mint látom.

LUX (kezet nyújt neki)
Csakhogy jössz, kedves barátom!
Merre jártál? Aggódtam már:
csak nincs baj, hogy elmaradtál,
mikor ezer tallér vár rád?
Asszony, add hamar a zsákját!

SIMPLICIUS
Hogyan háláljam meg, uram?

LUX
Ugyan, barátom, sehogyan!
Legföljebb a feleségem
lepd meg, ha van kedved éppen,
valamilyen csekélységgel:
õ dugta e sok tallért el.

MARA (visszaadja a zsákot)
Itt a lepecsételt zsákod;
sértetlenül, amint látod.

SIMPLICIUS
Hálásan köszönöm!... Tessék:
két aranypénz, tedd el ezt még!
Elmegy a zsákjával.

ÖREG ÉKSZERKERESKEDÕ
(átadja az asszonynak a ládát egy
gyûrûvel együtt)
Én meg ezt a gyûrût adom,
vegye jó szívvel, asszonyom,
százszor szebbet kap a végén.

MARA
Ó, én ezzel is beérném!

ÖREG ÉKSZERKERESKEDÕ
(távozóban)
Önnek meg köszönet, uram!

LUX
Megtisztelve érzem magam.
Lássuk egészségben ismét!

MARA
A franc ezt a balszerencsét!
Elvesztettünk egy madarat.

LUX
De a másik az itt maradt!
Nem kezdhettem most vitába,
veszélybe került a láda:
ha látja, hogy itt botrány van,
biztosan nem hagyja nálam,
és az még nagyobb baj lenne.

MARA
Nézzük már meg, mi van benne:
miféle pompás ékszerek,
gyûrûk, csatok, drágakövek!
Hiszen gyerekjáték néked
visszarakni a pecsétet!

LUX (feltöri a pecsétet, s belenéz a ládikába)
Ó, hogy vinné el az ördög!
Látod, kincs gyanánt mit õrzök?
Kõvel kitömött ládikát!
Hová fajul már a világ?
Talán három napja sincsen,
hogy két tallér eltûnt innen,
most meg kifosztottak, tessék!
Haltartóm is tönkretették,
elloptak tíz kövér pontyot.
Ha ez így megy, annyit mondok,
csak a kötél marad hátra.

MARA (megmutatja neki a gyûrût)
Ó, hogy az az isten átka!
Tudod, milyen gyûrû ez itt?
Üveghutából származik!
Ma az árus, az utazó,
mind-mind elvetemült csaló.
Jaj, jaj, hogy' hemzseg az ügyes!
Gyerünk enni! Gyomrunk üres.
Mindketten távoznak. Simplicius és -Sapiens jön be.

SIMPLICIUS
Mondd, pajtás, hogy' köszönjem meg
ezt a bölcs, baráti tettet?
S kérlek, ha nem kellemetlen,
ismételnéd meg nevemben
köszönetem vendégednek
mind a jóért, mit vélem tett!
Mindez föl van írva nálam,
s rajt' leszek, hogy megszolgáljam.

SAPIENS (summázza a darabot)
Megmondom én neki, hogyne,
de a tanulságot vond le:
kereskedni sose kezdj el,
csak egyenes emberekkel,
kik a becsület próbáját
elõzõleg már megállták
mindenféle tekintetben!
Nem szabad, hogy megtévesszen
a nagy hatalom, gazdagság,
mert amögött sötét gazság,
kétszínûség rejlik gyakran,
melyet csillapíthatatlan
kapzsiság ûz, hajt elõre,
minden ép érzést elölve.
S õ, bár többje van a soknál,
többé nem lehet nyugodt már,
egy érdekli: mit nyer holnap.
Kapar, kopaszt és zsugorgat.
Jószántából mit se kaphatsz
tõle vissza - mondja Hans Sachs.

                                    1551

     MANN LAJOS FORDÍTÁSA
 
 
 
 
 
 

 
VAS ISTVÁN

Mit bánom én

Mit bánom én Reagant és
Cartert s a többi égtáj
Hírhedett skorpióit
Mire minden kiürítik
A potrohukba tárolt
Ártalmat hol leszek már
Embólia prosztata még a
Köszvény is közelebbi
Veszéllyel fenyegetnek
Mint minden tank meg ágyú
Hajóhad és rakéta
És mennyi támaszponttal
Rendelkezik törõdött
Testemben is a Romlás
És vele semmi mód sincs
Megegyezésre jutni
Mindennek van elõnye
Hetvenen túl a vén már
Nem fél a fegyverektõl
Csak a mával törõdik
Holnapra semmi gondja


 
KOSZORÚ
 

PÉTERFFY GABRIELLA

"Hitet sugározni..."

Juhász Jácint halálának elsõ évfordulójára

"De virágzás, de Élet és örök"
 
Még aznap eldöntöttem, hogy nem búcsúzom.
    Gyermekkora mágusától sohasem vesz búcsút végleg az ember, kivált, ha egykor tõle kapta ajándékba a Költészetet.
    Azelõtt nehezen barátkoztam a versekkel. Csalódtam, amikor varázslatuk az iskolai elemzések nyomán megtört vagy szertefoszlott, vagy mikor számomra idegen hangnemben szólaltak meg, nem úgy, ahogyan elképzeltem. Aztán egy délelõtt irodalmi mûsort sugárzott a rádió. Filmekbõl ismertem az elõadó hangját: bársony fényû, fekete bariton volt, jólesõn zengõ, tiszta, mély - hallatán a legszerényebb magyar szóra is rácsodálkozott az ember. Szerettem figyelni mássalhangzóinak játékát, a kimondott szónak tartást, méltóságot adót. Bíztam ebben a hangban, úgy hittem, olyasvalakié, aki igazat szól, emelt fõvel jár, jót akar. Egykor a népmesék királyfiai szólhattak ilyen nemesül, szelíd-ércesen. Aznap életre kelt a vers, akár egy bensõséges vallomás, a legjobb barát üzenete. Megértettem, elhittem.
    Ha azon a hangon szól hozzám, azóta is elhiszem.
    Amikor a közelmúltban sorra néztem-hallgattam Juhász Jácint munkáit, hálás voltam a mozgóképnek, a Nagy Szemfényvesztõnek, amiért azt sugallta, amit hinni szeretnék: nincs miért aggódnom, hiszen a pillanat örök. Mentsvárammá lett az életmû, a versek és szerepek világában ismét biztonságban éreztem magam.
    Színpadon Ádám volt, filmvásznon Makra és olimpikon bokszoló, a televízióban romantikus kalandhõs. Korosztályom örök "cimborája", SZÚR-meccsek bajnoka, a JÁTÉK szerelmese. Egy korszak férfi színészideálja, magyar sztár - "családtag" - nemcsak "ifjú szívekben" élõ. És pályája harminchárom éve alatt mindvégig: elõadómûvész.
    Élete "millió gyökerû".
    A tizenhét esztendõs diák Arany János Epilogusát szavalja azon a színjátszó-köri rendezvényen, melynek élménye meghatározza pályaválasztását. Felvételi mûsorának is része az Epilogus, versei listáján harmadikként tünteti fel Ady Az õs Kaján és Õrizem a szemed címû költeményei után. A befejezés tehát kezdet. A zárkózott természetû fõiskolásnak már lételeme a vers, kiváló elemzõ, aki finom érzékkel tapintja ki a szöveg belsõ összefüggéseit, ugyanakkor a versek dinamikáját ösztönösen érzõ, szuggesztív elõadó. "Ady igen közel állt a szívéhez. Jól mondott Adyt, egészen másképp, mint az évfolyamtársai, sokkal érettebben közeledett hozzá. A tekintetében is volt valami adys" - emlékezik egykori diáktársára Kósa Ferenc filmrendezõ.
    Az ifjú színésznek mégsem Ady, hanem József Attila költészete jelenti az elsõ igazi megmérettetést: irodalmi esteken másodmagával tolmácsolja verseit. Széles ívû elõadómûvészi pálya veszi kezdetét: elõadások szériái az Irodalmi (a késõbbi Radnóti) Színpadon, közöttük az 1976-ban bemutatott Sem emlék, sem varázslattal; Petõfi-mûsor itthon és határainkon túl, a Magyarok Világszövetsége által szervezett nyugat-európai fellépések. S persze a máig élõ televíziós és rádiós irodalmi mûsorok, melyek által akkoriban hetente találkozhatott vele a közönség.
    Hallgatom Juhász Jácint versfelvételeit. A lírikus követe szól hozzám, bizalmasa, legbensõbb titkainak tudója - legyen bár Ady vagy tréfás gyermekvers szerzõje a megnyilatkozó. Versmondásának erõtere nem a felkorbácsolt álérzelmeké, hanem az ezerarcú mezzofortéké és csendeké, melyekben tapinthatóvá lesz a gondolat. Ráció és érzékenység boldogító egymásra találása ez: versmondás "lélektõl lélekig". Az ember nem felejti A magyarokhoz fehér izzását, a Beszél a fákkal a bús õszi szél... töretlen dinamikai ívét, melynek nyomán a verssorok fokozódó lüktetése végül elpihen; vagy Ady nemes szigorát, amikor az elhatározás cezúrái keményítik akarattá üzenetét: "Törjön (/) százegyszer (/) százszor tört varázs". Vajda János-interpretációjában a hangszín lágy zeneiségét, háborítatlan nyugalmát szerettem (A vaáli erdõben), József Attilánál a Tél melegét, Nagy László Gyümölcsoltójában a "család", a "lázak" és az "ámen" szó bûvöletét. Juhász Gyula Testamentuma pedig olyasfajta élmény a színész elõadásában, mint megmerítkezni egy Bach-tétel magasztos harmóniáiban. Elõadómûvészi munkásságának legszebb dokumentuma talán mégis az 1977-es költészeti napi mûsor, melynek egyetlen szereplõjeként Adyt személyesíti meg.
    Premier planban elhangzó vallomássor ez az egyórás Ady-versfolyam; szokatlan mûfaj, elõadómûvészt próbáló. Kamera sohasem fürkészte még ilyen hosszan a színész arcát, mint a mikrorezdülések e különös játékában, melyben sorra nyílnak meg a lélek rejtett kapui. A titkot tudók átható pillantása, a küldetéstudattal bírók önemésztõ õszintesége emeli varázslattá a meditációt, s az a magas hõfokú sugallat, amely a fojtott indulatok, feszült csendek mélyérõl érinti meg a nézõt. Költészet születik. És az egyik legszebb vallomás, amely kamera elõtt valaha elhangzott: "Vagyok, mint minden ember: fenség..."
    A mûsor anyagát Nagy László formálja azzá az Ady-József Attila estté, melyet Juhász Jácint több mint ezerszer ad elõ Magyarországon. A költõi triász iránti alázattal lép a legapróbb falvak, legszerényebb mûvelõdési házak közönsége elé is. "Annak idején Nagy László e szavakkal indított útnak: Tessék járni az országot, tessék hitet sugározni, mert egyre nagyobb szüksége lesz erre az embereknek.« Mennyire igaza volt! A hetvenes évek cinizmusát felváltotta a nyolcvanas évek közönye, közömbössége. Ez ellen szeretnék küzdeni Ady Endre és József Attila hitével."

Ha van kohéziós erõ Juhász Jácint munkásságának korszakai között, akkor Ady költészete minden bizonnyal az. A szakmai mellõzöttség, a "csend" idõszakából származó Ady-felvételein új hangütésre is felfigyelhet a hallgató. Lázas nyugtalanság, sebzett indulat, lobbanó szenvedély csap fel az elõadás nyomán (De ha mégis?, Új vizeken járok, Az Értõl az Oceánig, Imádság háború után), az interpretáció érzelmi telítettsége megnõ, több az erõteljes hangsúly, a dinamikai szélsõség. Szenvedélye testközelibb, panasza fájdalmasabb, akarata hajlíthatatlanabb, mint a korai felvételeken, de mindazonáltal a nemes pátosz hangján szól. Korábban intellektusával nyûgözött le, most érzelemgazdagságával. A "szállani, szállani, szállani egyre" crescendójának extatikus hevülete, a "Karolsz még, drága, kicsi társam?" jajongó kétségbeesése, a "Csak térdem van, csak térdem" felismerés hangos, keserû haragja Juhász Jácint Ady-interpretációjának nem csupán hiteles, de katartikus élményt is nyújtó megnyilvánulásai.
    A mûvész a 90-es évek show-világában is a líra követe marad. Nem reklámoz terméket, nem játszik szappanoperákban - verset mond. Méltó jellemábrázolói feladat hiányában az elõadómûvészet jelenti számára a "fõszerepet". Az angol reneszánsztól a kortárs magyar költõk érzésvilágáig az emberi lélek csaknem minden húrja megszólal e korszak versmondásaiban. Shakespeare szonettjét az elõadó szelíd, bölcs derûje hatja át ("Hogy ócsárolnak, ne bántson soha / A vád mindig a nemest kezdi ki"), Weöres Sándor Anyámnak címû verse - a színész legszebb felvételeinek egyike - szeretetteljes fiúi ölelés, Galambosi László Köszönöm címû költeménye idilli békét sugárzó, halk imádság. Különös ajándékai az Ady-József Attila gerincû életmûnek ezek a lágy hangulatok, kései csodák. Mintha valamiféle megelõlegzett búcsú lenne mindegyikük a tûnõdés, az összegzés, a bölcs megnyugvás és az alázat jegyében. Miként a Tóth Árpád-interpretációk (Kaszáscsillag; Új tavaszig, vagy a halálig, Isten törött csellója, hallgatok), a színész csend-korszakának megindító, talán személyes élményekbõl is táplálkozó vallomásai. Chopin zenéjének bánatos poézisét idézi számomra az elõadásmód: a pianók megannyi színét, a gyöngéd modulációk, sóhajtásnyi cezúrák világát. A magány hangjait. Egy esztendõvel 1999. január 9. után új tartalommal telítõdik a "Mi volt az élet, uramisten?" számvetése, a "Múltnak háttal, halállal szemközt" döbbenete.
    Versekbõl építkezõ passió nyitó tételeit halljuk.
    Aztán a szelíd harmóniák után a testi gyötrelem disszonáns akkordjai is megszólalnak Fodor András verseiben, a mûvész utolsó rádiós munkájában (A csont beforr, Mindig a hajnalok).
    A végsõ stáció a méltósággal búcsúzók megszenvedett harmóniája: erdélyi magyar költõk gyönyörû versei a házsongárdi temetõrõl szóló dokumentumfilmben. "Házsongárd az elmúlás cáfolata" - tudatja a narráció.
    Juhász Jácint elõadói életmûve is az.
    "Mert virágzás, mert élet és örök."