98082

SZARVAS JÁNOS

Múló évek

Gyakran járunk úgy, hogy rég látott ismerõsünk hirtelen eszünkbe jut, és rövidesen, esetleg percek múltán találkozunk is vele. Ez pedig nem lehet más, csak telepátia.
    Nos, többek közt, így jártam én Ferivel, volt hajós kollégámmal, aki nem sokkal azután, hogy felbukkant emlékezetemben, nyomban meg is jelent elõttem a kikötõi rampán. Azonnal felismertem, pedig akkor már régen, vagy húsz esztendõvel azelõtt láttam utoljára. S ahogyan fogyott közöttünk a távolság, úgy rohantak meg ismét az emlékek...
    Patkányrágta, öreg hajónk jutott eszembe, mely ugyan ép bõrrel úszta meg a háborút, de mégiscsak ragaszkodásunknak, hajósszívünknek köszönhette meghosszabbított életét. Göthös, asztmás motorját szüntelen csiszolgattuk, dédelgettük, hogy kihasználhassuk fogyó erejének végsõ vonaglását is, mert tudtuk, az ócskavasba kívánkozó, reszketõ bárka egy napon menthetetlen elfárad. Rozsdamarta bensõjében már nem lóerõk, csupán szédelgõ, sorvadó gebék tapossák a malmot.
    Egyszer, nem is sokára, valóban bekövetkezett a vég. Utolsókat köhintettek a hengerek, kiadta lelkét a motor. Kohóérett, vén járgányunk szíve megszûnt dobogni. Csurogtunk, ereszkedtünk, és mire fogtak a vasmacskák, már zátonyon feküdtünk.
    Hamarosan egy másik hajó közeledett, melynek kapitányát már messzirõl üdvözölhettük, hisz negyvenöt nyarán még együtt dolgoztunk a hídroncsemelésnél, s õ máris kommandót, hajóparancsnoki beosztást kapott. Kisebb csavargõzöst ugyan, de Regõssy úr - mert õ volt az ismerõsünk - mégis büszkén feszített a Hídon, a kis - szovjet lobogót viselõ - hajócska fedélzetén. Tehette, hiszen ebben az idõben több Duna menti nemzet fiai szegõdtek az SDP szolgálatába, s ugyancsak megállták helyüket bármely poszton is.
    - Parancsnok úr, kis segítség kéne, felakadtunk - kiáltott át a gõzösre Feri, miközben barátságosan integetett Regõssy úr felé. Úgy érezte, a viszontlátás öröme megengedi, hogy áthágja azt a láthatatlan, de örök határt, mely minden hajón a Híd és az ampa, a vízmerõ vödör között óhatatlanul mutatkozik.
    Tévedett. Regõssy úr egyetlen félre nem érthetõ pillantással rendreutasította, miközben ridegen, kellõ mértéktartással megszólalt.
    - Sto... Sto takoj tovaris? - majd eddig nem tapasztalt gõg és lenézés sugárzott szemébõl, s homlokára megannyi ránc futott. Mi pedig furcsa, pökhendi modorától elszomorodtunk.
    - Na, megállj, csibész, adod te ezt még alább is - morcogott Feri a bajusza alatt, majd így folytatta: - Lám, már magyarul is elfelejtett. Bizony, saját szemetekkel láthatjátok, hogy milyenek ezek az üresfejûek, ha felkapaszkodnak a polcra. Persze, ha én egyszer kapitány leszek, majd móresre tanítom õket, de ezt sem viszi el szárazon - fogadkozott, s mi szorítottunk neki, hogy így legyen.
    Aztán nem is sokára, amikor leszabadították hajónkat a zátonyról, egy kis fogadást rendeztünk, koccintottunk.
    A segélynyújtást méltató tósztok után Feri is szóhoz jutott, s azonnal törlesztett. A matrózok nagy derültségére csak oroszul beszélt Regõssyvel, aki nem sokat értett az egészbõl. Hasztalan feszengett, egyetlen épkézláb orosz mondatot sem tudott kinyögni válaszul. A gõzös legénysége megértette; ez itt most az Öreg büntetése, vesszõfutása, megszégyenítése.
    - Mit... mit mondtál, fiam? - hebegte, végül is megadva magát sorsának.
    - Csak azt, ha már minket nem ismer meg, miért tagadja meg anyanyelvét is. Felvitte az isten a dolgát, azt látjuk, de nem kell mindjárt az orrát is az égig emelni, Regõssy úr - mondogatott oda neki Feri, s azzal faképnél hagytuk a rákvörösre változó arcú hazánkfiát.
    Semmi kétség, Feri akkor remekelt. És ha mi csodáltuk is bátorságát, mégis féltük csipkelõdéseit, mert minket sem kímélt, ha úgy hozta a sora. Tekintélye volt elõttünk, pedig kissé kilógott közülünk. Hol fejjel nõtt fölénk, hol széthúzta sorainkat. Közöttünk élt, mégis bizonyos távolságban. Jómagam a gondolatát is kitaláltam Ferinek, mégsem ismertem eléggé. A legapróbb hibáinkat is kipellengérezte, s ha napokig zsörtölõdött, senki meg nem állt elõtte. Kemény, szigorú fedélzet-mester volt.
    Persze akkor még nem tudtuk azt, amire csak a múló évek tanítottak meg, hogy a kíméletlen, kegyetlen õszinteség az önmagában sem bízó, soványhitû ember vérszegény indulata, mely gátolja és megköti minden mélyebb emberi, munkatársi kapcsolat kialakulását.
    Útjaink rövidesen elváltak. Feri Bécsben felejtkezett. Hallottuk, hogy idõvel német hajóra szegõdött... aztán semmi többet.
    Most pedig, ha hinni lehet a zakó ujján ragyogó aranysávoknak, valamelyik Lloyd-hajó kapitányaként láthatom viszont õt.
    De már itt is van. Pár lépés csupán, s egymás nyakába borulhatunk. Megropogtathatom csontjait, õ pedig ismét jól meglapogathat úgy, mint egykoron, a kivénhedt teknõnkön. Sok mondanivalónk lesz minden bizonnyal. Kicserélhetjük tapasztalatainkat, dicsekedhetünk sikereinkkel, s talán azt is elmondhatom, hogy a hajósok közül egyedül voltam Regõssy úr temetésén, s a maroknyi földdel kettõnk bocsánatát is utána küldtem.
    - Feri! - szólítottam meg, de ölelésre tárt karom megállt a levegõben.
    Bizalmatlanság, hideg elutasítás ült szemében, amikor rám förmedt.
    - Was sagst du?

LÁRAI ESZTER
A tilosban
A véletlen és asztalhiány ültetett mellé
- meg a legalább ötven év távolsága, védelme -
egy kólára, egy férfiaktól dús kocsmában.
Kint esõ, bent csak füstfelhõ,
hát azért se leszek megzavarodva.

A felesége halálával kezdte,
majd egy élettárs, úgy két évre,
és engem meghívna valamire.
"Köszönöm, nem. Megyek egy elõadás-félére vagy mire."

"De igen. Mindenképpen. Már meg ne sértsen."
Egye fene. Húsz perc olvasás helyett egy kis életismeret.
Öt perc se telt bele, kérdi, szabad vagyok-e ma estére.

"Ma este elõadás!" "Holnap?" "Holnap valami más!"
"Na, és a hétvége?!" Kérdõ- és felkiáltójel villog bal és jobb szemében.
"A hétvége India! Ha nem jön be, megyek az Antarktiszra!"
De ettõl se volt megzavarodva.

"Akkor majd máskor, jó!" Azért írjam le a címét.
"Rendben." Egy kóláért azért némi reményt.

Halál elõtt így felpörög az idõ?
A kóla mért az én számban keserû?
Hát essen! Mosson tisztára az esõ!

Est mese
Mondjad édes   oly mellékes
mondd galambom   amíg alszom
mondjad kincsem   nincsen ingyen
mondd tubicám jaj, hurrikán
mondod picim?!   nincs is Pirim!
mondod rózsám?!   hányjuk rozsdánk!
mondd már édes   idõ véges
mondjad drága   bye-bye bája

ÁGAI ÁGNES
A megalkuvó dala
Ez a világ olyan világ,
mint amit a féreg kirág,
itt is feslik, ott is szakad,
csoda, hogy még egybemarad,
de míg jobbat nem találni,
addig ezt kell reparálni.

Bárhová lépek
Bárhová lépek, beléd ütközöm.
Át- és keresztül vagyok
szõve már veled.
Mozdulataiddal mozdulok,
hangodra hangolódom.
Így élünk kettõs kötésben
téphetetlenül.

BÜKI PÉTER

"Az elválók" hat év távlatából

Takács Zsuzsa versébe göngyölítve

Fel akartam idézni huszonöt éves
koromat. Egy vendéglõ asztalánál
ülünk. Kint szél kerekedik.
    Nem huszonöt évesek voltunk, csak talán huszonkettõ, és sokat ültünk - ha nem is vendéglõben -, de kocsmákban. Állandóan szidtál, nyámnyila vagyok, amiért nem tudok pincért hívni és rendelni, majd újra hívni és fizetni, hogy nem tudom, mennyi borravaló dukál... Ez ciki volt neked. S késõbb kiderült - nem csak ezek miatt -, szégyelltél engem.
A függönyök hóförgetegként a nyitott
ablakon át az étterembe bezuhognak.
Meg akartam csókolni a szádat,
    Ennek ellenére meg akartalak csókolni téged. Hittem: szerelmes vagyok. Talán azért, mert te voltál az elsõ. Téged gondoltalak az "Igazinak". Te megismételhetetlen voltál - és hiszem, hogy vagy -, örök nyomot hagytál a lelkemben, mint utánad annyian. Bár arcod - akárcsak a többieké - elmosódik az emlékeimben. De egy mozdulat, egy szó, egy utcaszeglet megelevenít mindent és mindannyiotokat.
    Akkor az "elsõ(bb)ség jogán" hagytam, hogy cikizzél, és mindennek ellenére meg akartalak csókolni téged. (Elõtted senkit sem csókoltam.)
de az arcodon volt egy fémpánt
(mint parkettában az ajtóütközõ).
Megcsókoltalak mégis, bár tudtam,
    Arcodon valóban volt egy fémpánt - a rideg megjegyzések hûvös lehelete, meg az, hogy kezdetben megpróbáltad Imolát - ahogy mondtad, a "szépet" - tukmálni rám. De csókod mégis tüzes volt, nyelved perzselõ, s késõbb égetett a lelkiismeretfurdalás, mert úgy sejtettem:
ezt nem volna szabad. Mint szemfedõvel,
arcodat egy fehér dossziéval letakartam
(verseim voltak benne).
    Letakartam az arcodat, mikor hazautaztam tõled. Verseim dossziéjával takartam le az arcodat. Igen, ezt nem is tudod: elsõ verseimet az utánad érzett vágy és az utánad keletkezõ õr tette. Ezek a versek keltettek életre téged a hétköznapok szürkeségében.
    Láttad ezt a dossziét, s hál' Istennek, nem kérdezted, mi van benne. Ha kérted volna, sem mutattam volna meg egy versemet sem, mert féltem, féltettem, hogy összetöröd a bennük rejlõ arcot.
    Talán azt a képet szerettem valójában.
    Hat éve váltunk el. A függönyök már nem zuhognak ott, s a kocsmák asztalait is rég ellepte a feledés.
    S hat év után ismét visszatértem városodba...
    Tudom, hogy fémpánt az arcodon, az a fémpánt rég nincs már. Helyette van más, amibe beleütközöm, s amibe te is. Erõsebb, mint a parkettában az ajtóütközõ. Erõsebb annál: egy titkos és örök szövetség. Szövetség, amibõl te kizártál engem, s amibõl én kizártalak téged. Ugyanaz a Szövetség, de mégis más...
    Soha többé nem tudnálak megcsókolni téged.

ORCSIK ROLAND
Keresztelés
Amikor a becsei plébánián
a pap szentelõ kezébe kerültem
jobban érdekelt reverendájának
birizgálása mint a bûn
melyet akkor rólam lemostak
az ima sem jelenthetett többet
nekem saját gagyogásomnál
néha eszembe jut a feltámadás

Hangyabolyban
A hangyákat mind eltapostuk
versenyeztünk ki lesz a gyorsabb
nem maradt végül egy sem
s ahogy néztem ezt a diadalt
s a csatamezõt mint képernyõn
a hullatarka mezõket
megfájdult a gyomrom
késõbb innen-onnan hallottam
a menekültekrõl az égõ falvakról
a taposóversenyekrõl

B. HORVÁTH ISTVÁN

Öregek

némává fogatlanult bácsikák
kötõtû-vékony reszketeg anyókák
porcelán-törékeny testén ráncos
pergamen a bõr: sors-titkosírás

itt tartózkodnak hivatalos törõdésben de
lényegük a jelenbõl kiszoríttatott

*

testük foglalatában ülõ
savós szemeik árulkodnak
s az átható öregség szaga mely
beleeszi magát ágynemûbe
beleivódik falakba percbe - mindenbe hogy

elõrenéznek de visszalátnak
most lelkük - majd emlékük illatos

KÉPES GÁBOR

Zárógondolat
(19:53)

Lassan õrölnek
a malmok.
Ideglisztbõl elmekenyér készül,
elmekenyérbõl versmorzsa,
versmorzsából kötetmoslék.
Lassan õrölnek
a malmok.
A szerelemszél forgatja a kereket,
eggyel többet vagy kevesebbet a kelleténél,
a kerekek forgatják a követ,
az epekõ elzárja a csatornát,
ha nincs csatorna, nincs termés,
ha nincs termés, meghal a molnár,
ha nincs molnár, nincs nemecsek.
(Ha nem lennének malmok
ha nem lenne szél se
õrölni se kellene
semmit.)

Mint üllõ a kovácsmûhelyben

Mint üllõ a kovácsmûhelyben
Élek lebegek
Mint dióhéj a vízen
Reszketek
Mint a nagybetûs Öregség
Aszaltgyümölcs-lét jutott nekem
A gyümölcslét nem szeretem
Nem kell semmi ami kifacsart
Ami kitekert semmi ami dúsított
Legurítottátok Szent Gellért
Oszkárt a polcokról
Hordóba zárom önmagam
S mint a bor
Tokaj szõlõvesszején
Az évek során nem megyek
Veszendõbe
Megérek szépen
Újabb és újabb megpróbáltatásra
Kristálygömbbe palackoztatom magam
S te majd feltörsz
Nem ihatsz meg mert elpárolgok
Nem adhatsz el mert nem vagyok verseny-
Képes
Elillanok majd
Elkeveredem a levegõben
Szeretkezem az oxigénnel
És milliók szívnak majd magukba
És milliók öklendeznek majd ki
Hogy a földre kerüljek
Elkeveredjek a talajjal
Felszívjanak a gyökerek
Új életet kapjanak a gyümölcsfák
És harmadnapra kissé zamatosabb legyen
A gyümölcslé.

Talán még holnapig

Te márványszívû gonosz
Te rém
Te édes kis
Istenkém
Veled meglehet
Nem keresném
A labirintus
Végét
Mert eltévedni
Jó dolog
Ha a Legjobbal
Kódorog az ember
Zseblámpa nem kell
A kenyérmorzsát csipegessék
Madarak a kiutat madárpók
Zárja el mert a magamfajta
Kobold ha párra lel
El nem engedi
De azért unom már
Hogy négyezer éve
Itt kell ülnöm s várhatok
Úgy látom nálatok
Ritkán jár a posta
No meg Kréta
És a Csalogány utca
Között
Bosszantó nagy a távolság.
Bátorság, már elküldtem Ikaruszt érted
De jó lesz egy Robur
Egy Nysa egy
Naivitás álorcája mögé rejtõzõ
Barkas is.
(Várok talán még holnapig.)

ZIMONYI ZITA
Kétezer elsõ percében
Ledobjuk páncéljainkat,
összeszaggatjuk jelmezeinket,
és lerángatjuk álarcainkat,
elõkerül minden elzárt kulcs,
kinyílik az összes lelakatolt ajtó,
és átjárhatóvá lesz a számtalan
egymáshoz vezetõ folyosó.
Lebontjuk a szögesdrót kerítéseket,
kidöntjük az idegenség vertfalait,
szétvágjuk a kifeszített köteleket,
és lehullik valamennyi kordon,
eltöröljük a megértés országhatárait,
fölszedjük a taposóaknákat,
és megszelídül az emberábrázatú vadon.
A harangzúgások másodperceire
megbánjuk bocsánatos bûneinket,
és elátkozzuk magunkat
el nem követett halálos bûneinkért,
fohászt mondunk elodázott jelenünkért,
reményeinkbe fojtott tetteinkért,
elõdeinkkel veszett utódainkért.
Vak csodalátásokban
megtesszük szokásos fogadalmainkat
évezredes hiábavalóságainkért,
kinyújtjuk remegõ kezeinket
az elérhetetlen kezek felé,
és riadt szemeinkkel tekintetek
után kutatunk az éjféli ürességben.
Leborulunk a fölhorzsolt földre,
s a hideg hullócsillagesõben
idõtlenül letûnik és feldereng
háromszázhatvanötezer jeltelen nap,
most és semmikor, velünk és nélkülünk,
hatmilliárdan együtt és egyedül,
s csak sírunk, sírunk, sírunk...

TAKÁCS TIBOR

Párbeszéd a cellában

- Honnan az Úristenbõl szalajtottak, te, vadbarom, hogy be se tudsz mutatkozni? Még nem voltál sitten? Most vagy itt elõször? Kisapám, nem élsz mellettem sokáig. Nem ismered a rendet? Katona se voltál? Vágd magad vigyázzba s jelents, a kutyaúristenit, hogy ez és ez, s hogy innen meg innen... és jöjjön a sztori. De csak valami jó zaftos érdekel, hogy kivel, mikor, hol és hogyan dugtál utoljára. Kibúvót ne keress. Nekem most átdumálod az éjszakát. Bele a fülembe, értesz, te, vadbarom. Aztán ami belefér, nem baj, ha nem a te élményed, lopott sztorit is mesélhetsz. Különben egy harapás kaját se eszel meg mellettem! Na, kezded? Különben betetetlek Sanyó úrhoz a hetes cellába, és napokig nem ülsz a seggedre, mert ezek tökös fickók ám, és nem nézik ki szûz, ki nem szûz... Na, én meg eleresztem magam, behunyom a szemem, s arra gondolok, nem is te, hanem én vagyok a helyedben... Kezdj már bele...
    - De én csak az igazat...
    - Mondtam, hogy hazudj? Az a vizsgálótisztre tartozik. Annak azt mesélsz, amit csak akarsz. Miért varrtak be?
    - Hosszú...
    - Besurranás?
    - Majd elmondom! Neked se tudok mást dumálni, csak mi megtörtént és amit a jegyzõkönyvbe is bevettek. Nézd... - hogyan szólíthatlak?
    - Ma jó vagyok hozzád, mondjad, hogy Fõnök úr.
    - Igenis, Fõnök úr...
    - Hallgatlak...
    - Már harmadik napja alig ettem, s aludni akartam. Kimentem a HÉV-vel, fel a hegyekbe. Tudod haver, pardon, Fõnök úr, mindenemet egy nejlonszatyorban cipelem. Kurva nehéz ám fölfelé menni állandó trappban, de ha megállok, ledõlök és nem megyek tovább. Felértem a tetõre, nem vagyok valami elérzékenyülõ pasas, de nagyon utáltam a fent lakozó bagázst. Fõnök, hogy micsoda kéglik! Hat-nyolc-tízmilliós palotácskák, egymás után. Ilyen erkély, meg olyan terasz... S miféle kapuk. Automaták. Riasztóval felszereltek. Láttam kamerával védett házat is.
    - Nõk nem voltak? Megdöglök egy jó kis csajért. Nekem, tudod, mindig a dudák a fontosak - s mutatta, hogyan töf-töföl rajtuk, ha egyhez is hozzáérhet. - Ne kerekítsd olyan nagy lére a történetet, a lényegre, hapsikám, mondtam, hogy zaftos legyen! Úgy meséld, mint ahogy a moziban történik az ilyesmi. Szépen, lassan, nem elrohanva a lényeget! Érted, te, vadbarom?
    - Értem.
    - Nahát, ne kelljen mégegyszer visszaterelni a helyes útra... Csak bele a közepibe...
    - Igenis, Fõnök...
    - Úr... - hangzott a figyelmeztetés.
    - Igenis, Fõnök úr. De mégis úgy gondolom, mindennek meg kell adni a módját, vagy nem? Az asszonyoknak is...
    - Azoknak aztán meg.
    - A valóságnak is.
    - Annak is, haver.
    - Mind magasabbra mentem, mert nem tehetem ki magam a tettenérésnek.
    - Oké... ha ez az ára, hát akkor Ádám-Évánál is kezdheted.
    - Máris a lényegnél lesznünk... Találtam az utolsó ház fölött, ahol az erdõ kezdõdik, egy jó magas fát. Nekem semmi a fára mászás, értem a módját, csakhamar fent voltam a rejtõ lomb védelmében.
    - Mi vagy te, hogy így beszélsz?
    - Hogyan kellene?
    - Mit cifrázod a sztorit? Mit akarsz kihozni belõle? Vagy azt akarod, hogy hamarosan elélvezzek? Nekem baromi képzeletem van ám, apám, ha én egyszer egy nõre szabadulhatok, halálig emlegetni fogja, ezt hidd el nekem...
    - Mennyivel vagy még sáros?
    - Kettõvel. Beledöglök, ha nem lesz amnesztia. Te, kiismerlek ám, te folyton abbahagyod a sztorid, hogy dögöljek bele. Esküszöm, már én is tudnám folytatni.
    - Van egy kis színházi gukkerem, éppen a zsebembe fér, és igen sokszor segített a figyelésnél. Elõvettem, és a ház teraszán megjelent egy lány.
    - Meztelenül...?
    - Azt hiszem, volt rajta napszemüveg...
    - Baromi jól adod elõ, hallod-e, apám?! És?
    - Napozott.
    - Egyedül?
    - Egy kutya is volt vele.
    - Ez lényegtelen. Sráca is volt?
    - Momentán engem a kutya jobban érdekelt.
    - Mi a fenének?
    - Merthogy elhatároztam, én ezt a házat megcsinálom.
    - És?
    - Nem szeretem az ilyen dögöt. Meg amúgy érzékeny lélek lakozik bennem.
    - Apám, ha el nem árulod: ki vagy s honnan szalajtottak, esküszöm...
    - Tudom - vette szemtelenre a történet elmesélését - akkor te sztorizol, én meg hallgatlak! Na, folytasd... haver...
    - Egy fenét... köhögd már ki, meddig nézted a csajt.
    - Amíg nem jött ki a házból a fiúja.
    - Na, csakhogy... és?
    - A lány olvasott, a fiú zuhanyozott.
    - Ketten együtt?
    - Tudod mit, legyen a kedvedre, ketten is zuhanyoztak.
    - Kifigyelted õket, mi?
    - Mégpedig élvezettel. Csakhogy majdnem leestem az ágakról... Tudod, Fõnök, az álmosság...
    - Ne azt meséld, te, balek, hanem hogy azok ott mit csináltak?
    - Árnyékba mentek s már nem láttam õket.
    - És nem dugtak?
    - Csak a lábukat láttam. Hol így, hol úgy... Te hogy szereted haver? Na, kivel voltál utoljára?
    - Itt te vagy a szövegelõ, nem én. Ha nem úgy mondod, ahogyan hallani szeretném, akkor...
    - Fõnök úr, mondhatom úgy is, csak nem lesz benne igazság...
    - Te, itt nekem ne merj igazságról beszélni, te, vadbarom, cellában igazságot emlegetni? Még csak az kellene, hogy kiderüljön az igazság. Még öt évet rámhúznának... Na, hogy játszottak papást-mamást?
    - Ülve, a kerti széken.
    - Ez az, apám, na, meséld még...
    - Volt egy kis úszómedence is. Hát abban is ölelkeztek. Ugye, jól mondom, mint a nyulak.
    - Te, marha, a nyulak nem bújnak a víz alá...
    - Csak a képletesség miatt mondom...
    - Te, ha nem hagyod abba ezt a fennkölt dumád, fejbebaszlak!
    - Jól van, fõnök, te tetted le a garast. Mondjam nyersen?
    - Ahogy volt.
    - Belefáradtak. Abbahagyták. Tudod, gyerekek voltak még... Az a lányka...
    - Kurvát mondj, te, mert...
    - Nem lehet. Ezek szerelembõl csinálták.
    - Sze-re-lem-bõl...? Hát az milyen?
    - Fõnök, ahogy a srácok csinálják, nem emlékszel, amikor még te is...
    - Én soha! Nekem a Julcsa azt mondta: akarsz-e, Péter, s én akartam. Aztán meg azt mondta, adjak neki egy százast. Te, apám, az akkor még pénz volt ám! Aztán... Mondd még, mert megbánod.
    - Besötétedett.
    - Hogy-hogy?
    - Mert elaludtam.
    - A fán?
    - Addig lemásztam a földre. Arra ébredtem, kurva hideg van. A nyári éjszakák is hidegek ám.
    - Ne oktass, apám, mert odarúgok. Tudod te, mennyivel jobb odakint egy hideg éjszaka, mint itt bent egy forró? Majd most kitapasztalod...
    - Most mondjam, Fõnök, vagy ne mondjam?
    - Sztorizzál csak... Olyan vagy, mint Benedek Elek...
    - Na végre, csakhogy a lényeghez érhettem. Sötét volt a ház! Beugattam a kutyának, nem ugatott vissza. Belestem, nem láttam az autót. Fellélegeztem. Ezek hazasöpörtek. Lehet, a szülõktõl csak egy délutánra kapta el a kéglit...
    - Kicsoda?
    - A fiú.
    - Te tudod...
    - És ha a lány szüleié a ház?
    - Te tudod. Csak mesélj, mert felizgattál...
    - Bementem, mivel te mindent tudni akarsz, átugrottam a kerítésen. Körbe-jártam a házat. Nem messzire lámpa világított. Talán a harmadik házban meg Lajos-napot ünnepeltek. Vigadtak. A bográcsgulyás illata idáig érzõdött. Pedig már rég levették a tûzrõl. Esküszöm, hallottam a csámcsogásukat. Olyan éhséget éreztem, hogy azon nyomban betörtem az ablakot. Kaja kell, mert éhen veszek. Mindig a kisablakot töröm be, volt vele némi zaj, meg vastag az üveg, de becsavartam a kezem egy száradni kitett törülközõbe, s az üveg éppen akkor robbant, amikor lent ütemesen tam-tamolt a nagydob... Látod, mit jelent a muzikalitás?
    - Te, vadbarom, ha mégegyszer fitogtatod a valakiságodat, nagyon megjárod. Odatolom az öklömet. S az csap rád, mint a nagydob! Oké? Megértettél? Azért... Na, meséljed tovább...
    - Benyúltam, kinyitottam az ablak fogantyúját s beléptem. Te, Fõnök, valami nagyon menõ pasasé az a villa.
    - Egyszer elviszel oda engem is?
    - Itt a kezem.
    - Na, csak ne bizalmaskodj! Folytasd. Bejártad a házat, ugye? S megtaláltad õket?
    - Kiket?
    - Hát... hogy is mondtad... a szerelmeseket. Hogy te mennyire rontod itt a levegõt. Már én se merek úgy beszélni, ahogyan tudok.
    - Fõnök! Addig minden oké, hogy bejártam a házat. Van egy törpeerõmûvem...
    - Mi az istened van?
    - Egy picinyke zseblámpám, ha így jobban érted. Bevilágított mindenhová, teremtett lelket se találtam. Fent, az emeleten volt a konyha... Gyertyát gyújtottam, és módszeresen felfaltam minden, de minden kaját...
    - Mit ettél, kisapám?
    - Barack-, meg áfonyalekvárt.
    - Mivel etted?
    - Kanállal, merthogy kenyér egy gramm se volt. Aztán bepofáztam egy fél szalámit, majd...
    - Nem jól mondod, te...
    - Mit hagytam ki?
    - A piát. Ilyen gazdag házban csak volt valami pia?
    - Volt... A fene egye meg. Szûrt almalé... mást nem találtam, meg narancssûrítmény, olyan volt, mint az olvadt méz...
    - Pofázd már tovább...
    - Nem mondtam az elõbb, pedig lényeges: gyertyát gyújtottam!
    - Minek? Nem sütött be a lámpafény?
    - A hold, Fõnök, az besütött. Éppen a pofámba, amikor aludni akartam. Találtam egy halom újságot és mûvelõdtem.
    - Hagyd abba ezt a marhaságot, erre nem vagyok vevõ, láthatod!
    - Olvastam, elhevertem a szobában, a gyertya fényét meg elkerítettem, nehogy kisüssön a sötétbe... S magot rágtam.
    - Szotyolát?
    - Egy fenét. Pisztáciát.
    - Az micsoda?
    - Az olyan, mint a mogyoró meg a mandula, csak jobb. Pirítva felpattan a héja, körömmel kell szétválasztani, aztán köpködtem úri módra, hadd lássák a marha tulajék hogy micsoda vendégük volt.
    - Beszarok, olyan jókat mesélsz, kisapám. Te aztán jól éltél, abban a gyönyörû világban. Te, ha lesz amnesztia, az én Rózsimból tömött libát csinálok! De lesz vajon még szabadulásunk?
    - Egyszer kint, egyszer bent. Nekem ez a nyár jó volt.
    - Az õsz is szép.
    - Én a telet gyûlölöm. Akkor az ilyen csodapaloták is hidegek ám. Nem mondom, a tavasz felzsongítja az idegeimet. Nem tudok tétlenül ülni. Mennem kell. Izgatnak a bezárt ajtók, Fõnök.
    - Ne emlegess bezárt ajtót, mert a falhoz csaplak. Megértettél?
    - Meg, Fõnök, meg...
    - Most miért hallgatsz? Csak nem veszed szívedre a kedvességem? Én téged csak merõ szeretetbõl csaplak a falhoz. Kisapám, hát örökre bent maradtál a házban?
    - Dehogyis. Tudod, Fõnök, nekem marha szerencsém, ha elalszom, sose horkolok.
    - Miért? Lett valami hézag?
    - Lett!
    - Várj, kitalálom... Hazajöttek a háziak.
    - Terád nagyon sok ragadt idebent, Fõnök. Valóságos nyomozózseni vagy! Te kitalálod a sztori végét.
    - Na, ugye, te szaros. Azt hitted, hogy nekem csak a szám jár s csak te vagy a valaki.
    - Van a szemedben valami féktelenség, Fõnök. Csuda emberséges vagy! Ahogy te kiprovokálod belõlem a szót. Gratulálok.
    - Ne hízelegj, mert mondtam már, a falhoz csaplak!
    - Ahogyan majdnem engem is...
    - Mikor, haver?
    - Várj, Fõnök, mondom tovább. Felébredtem, világos volt. Kutakodni kezdtem, mert nagyon zabálhatnékom volt. S akkor találtam is - kaja helyett - egy eldugott üveg Vilmos körtét. Tudod, hogy ez a kedvencem? Meghúztam, ez aztán igazán felébresztett. Mentem lefelé a lépcsõn, valamit össze akartam pakolni, valami eladhatót, gépet, szerszámot, mit tudom én, amikor hangokat hallottam.
    - Rendõrök jöttek?
    - Egy frászt, Fõnök. Az a tegnap esti pár cifrázta odabent, a földszinti hálóban, a szerelmi csürdöngölõt. Csujogattak is hozzá, kiabáltak, de úgy ám Fõnök, hogy én pirultam helyettük is. Nincs ezekben az úri népekben semmi szemérmetesség. Te, Fõnök, ez a srác, mert nagyon tejfölösszájú volt még, láttam a pofáját, mert a félig nyitott ajtón bekuksiztam egy pillanatra, hát nem azt kiabálta: te édes kurva! Te mondanád ezt a Rózsidnak?
    - Pofán is csapna, pedig nem mondom, körbejárta már sokszor a Rákóczi teret...
    - S tudod mit válaszolt az a kis ribanc: mondd még, mondjad! A te kurvád akarok lenni! Csak a tied!
    - Miért nem borítottad rájuk az ajtót?
    - Mert nem akartam ott veszni, Fõnök. Nem akarom, hogy alapos személyleírást adjanak rólam.
    - Hát nem õk buktattak le?
    - Még nem tartunk ott.
    - Hát hol, kisapám?
    - Kisurrantam, kezemben a cipõm, hagytam õket, hadd õrjöngjenek, ha nekik ez a reggelijük. Odakint azt néztem, mit vihetnék el, ami nem is nehéz, el is adható, amit akárki megvesz tõlem. Egy sövénynyíró akadt a kezembe. A hónom alá kaptam, ezzel akár melót is vállalhatok, ha úri passzióm megengedi. De akkor az a kis kurva...
    - A csaj?
    - Egy fenét. A kutya, az a dög, rámrohant valahonnan, nem lehetett lecsillapítani. Hát én felkaptam, belevágtam a medencébe... Vinnyogott, nem szerette reggelire a hideg vizet. Futottam hátra, ahol beugrottam este a kertbe, felkaptam a kinti cuccomat, s aztán futás, de nem lefelé, fölfelé, ahogy csak bírtam... Még aznap délután elpasszoltam tíz rongyért a sövénynyírót, azt mondják, megért talán negyvenet is, a tulajnak úgyis kifizeti a biztosító, ha nem kerülök elõ. Mindig tízszer annyi kárt jelentenek. Neked sose volt még ilyen munkád, Fõnök?
    - Nem, kisapám. Sose. Én piti betörésekkel sose foglalkoztam.
    - Ezt is meg kell csinálni valakinek! Vagy nem jól látom?
    - Aztán? Mi volt még? Ennyi volt az egész?
    - Aztán...? Bevettem magam egy faházba, ahol volt tisztességgel pia meg kaja, csuda rendes népek lakják, a nagy üvegajtót sose zárják be, talán tudják, hogy azzal csak a káruk lesz nagyobb! Lezuhanyoztam, megágyaztam, tévét néztem, s mert nagyon adok, tudod, haver, a kultúrára, a teljesen biztonságos zsalugáter mögött végigélveztem a magyar adást, s aztán átváltottam a SAT 1-re, na, ott olyan pornó ment, Fõnök, hogy megnyalnád a szád szélét, vagy a másét, ha hagyná... Tudod, volt abban egy szõke csaj, aki nem akarta így se, úgy se, de aztán... Mondjam, Fõnök úr? Ja, hogyan buktam meg? Semmi komoly, megfújtam egy Ladát, nem, nem megbízásból, csak furikázni akartam egy kicsit. Jöttek a közúti zsernyákok, s én befújtam magam...
    - Tudod mit, kisapám, azt a pornót holnap meséld. Vevõ leszek rá, ismerhetsz. Na, elzsibbadhatunk. Áldd a napot, hogy befogadtalak... Istenem, holnap én dobok fel egy oltári történetet. Nem ám ilyen semmire se jót.
    - Fõnök, ez csak a bevezetõ volt. Seherezádé is ezer éjszakán mesélt a szultánnak. S még csak egy nap telt el idebent...
    - Te, odavágok valamit, ha tovább fitogtatod azt a marha nagy mûveltségedet... Azt hiszed, kíváncsi vagyok a meséidre. Dögölj le s hagyj aludni, kisapám.
    - Jóccakát, Fõnök, értek én a szóból. De ha tudnád, hogy mi mindent láttam ám a fürdõmedence szélénél, ahogy azok ott nyalták-falták egymást...
    A Fõnök már nem válaszolt.
    Horkolt.
    Ez volt az elsõ éjszakám. Még 999 mesét kell kitalálnom, mert a Fõnök akaratos legény ám, az Isten verje meg az ilyeneket.

SIMOR ANDRÁS

Sötét marad

Lettem hatvanegy évesen
rabszolga, kinek nem terem
már sok babér,
tengõdve él.

Nyugalmas álma nincs neki,
hajnalban az ágy kiveti,
munkába megy,
ez ám a kegy.

Dolgozik, míg belészakad,
nem ölik le, mint vén lovat,
úgyis lehull
szánatlanul.

De amíg van, írja tovább,
bár évrõl évre tétovább,
gúny-rímeit;
ám nem segít
gonosz bajon, noha igaz
eme szerény költõvigasz,
és többet ér
a semminél,

de tõle mi sem változik,
az átok marad átok itt,
s a pusztulás
mély gödröt ás,

hová zuhan egy nemzedék,
mely a silány színrõl lelép
egymás után,
hívõn, sután

vonítva holtig, mint az eb,
ki várja, legyen kerekebb
az égi hold,
a rút kobold,
ki gonoszul játszik velünk,
csak éjünk van, nincs reggelünk,
sötét marad,
ha kél a nap.

A versírásról

Nem leszek többé bátor.
Dalolgatok szelíd dalt,
mint régi jokulátor.

A poéta is vénül.
Szavakból csokrot készít,
versrózsát tövis nélkül.

Halálig sok pökhendi
kínozza, taszigálja.
Szavukat kiöklendi.

Inkább rózsára bámul.
Mily elszántan vöröslik!
Színétõl szíve ámul.

Elnézi hát merengve,
aztán tercinát dörmög,
akárha volna medve.

Farkas-dal

Valaki kilépett belõlem,
a bátorságom gyengülõben.

Hiába hasonlítok hozzám,
fogatlan lett a vén toportyán.

De nem züllik kutyává mégsem,
hiába tartják itt kötélen.

Farkas szíve lázad dühödten
önmaga ellen, megvetõen.

Szabad erdõk szagára vágyik,
hová útra kelt az a másik.

Második levél

Drága barátném,
így kezdem megint,
mintha valódi levelet írnék,
pedig csak arról van szó,
hogy felriadtam éjjel,
és kijöttem ide, a hideg konyhába,
a macska mellé, aki
azonnal reggeliért nyávog,
holott nincs még ideje annak.
Itt próbálom
halálod körülményeit
rekonstruálni, õmellette,
ez kedvedre való volna.
A kellõ mennyiségû gyógyszert
heteken át gyûjthetted
a fenetudja mit mondva
a patikusnak.
"Ha igazi jó barátom volnál,
segítenél ebben" - kértél,
én tiltakoztam,
és nem beszéltünk arról sohatöbbé.
Vagy: sohamár, hogy ne csak macska,
de holló is legyen itt.
A napot,
amely 1989. október 23-ára
következett,
úgy választottad ki, mintha
utolsó színjátékodnak
lett volna nézõje; kutyád
veled szolidárisan
két napig nem ugatott, mialatt
eltorzult arccal hevertél
az udvari (cseléd)szoba egyszemélyes
semmi-galériáján.
Állítólag volt egy levél is,
de azt
a rendõrségtõl senki sem kérte vissza,
és elveszett,
mint számos egyéb fontos dokumentum.
Nem akarom tudatlanul
idézni,
hallott szavak szerint.
Nekem néhány héttel
az orvosságok bevétele elõtt
azt mondtad:
"A legfeltûnõbb az, hogy mindenkin
újra nemzetiszínû bajuszt
és szakállt látok."
Meg azt, hogy három öregúr
a Szamovárban arról beszélt,
hogy rehabilitálni
fogják a vaskeresztet "Lesz vaskereszt, uraim,
mondtam nekik,
aztán eltûntem onnan a bevásárló
szatyrokkal, azt hitték netán,
hogy maga a vasorrú bába
jelent meg nekik!"
Tovább nem idézlek.
Vaskereszt még nincs, de Bárdossyt
már rehabilitálni szeretnék.
Egyebet mit írjak? Tíz éve már,
hogy hiányzol, és ma éjjel
megint arra riadtam,
hogy beszélgetni volna jó veled,
de csak a macska
néz rám
alulról fölfelé, tekinteteddel.