LÁRAI ESZTER

A tilosban

A véletlen és asztalhiány ültetett mellé
- meg a legalább ötven év távolsága, védelme -
egy kólára, egy férfiaktól dús kocsmában.
Kint esõ, bent csak füstfelhõ,
hát azért se leszek megzavarodva.
 
A felesége halálával kezdte,
majd egy élettárs, úgy két évre,
és engem meghívna valamire.
"Köszönöm, nem. Megyek egy elõadás-félére vagy mire."
 
"De igen. Mindenképpen. Már meg ne sértsen."
Egye fene. Húsz perc olvasás helyett egy kis életismeret.
Öt perc se telt bele, kérdi, szabad vagyok-e ma estére.
 
"Ma este elõadás!" "Holnap?" "Holnap valami más!"
"Na, és a hétvége?!" Kérdõ- és felkiáltójel villog bal és jobb szemében.
"A hétvége India! Ha nem jön be, megyek az Antarktiszra!"
De ettõl se volt megzavarodva.
 
"Akkor majd máskor, jó!" Azért írjam le a címét.
"Rendben." Egy kóláért azért némi reményt.
 
Halál elõtt így felpörög az idõ?
A kóla mért az én számban keserû?
Hát essen! Mosson tisztára az esõ!
 

Est mese

Mondjad édes   oly mellékes
mondd galambom   amíg alszom
mondjad kincsem   nincsen ingyen
mondd tubicám  jaj, hurrikán
mondod picim?!   nincs is Pirim!
mondod rózsám?!   hányjuk rozsdánk!
mondd már édes   idõ véges
mondjad drága   bye-bye bája


ÁGAI ÁGNES

A megalkuvó dala

Ez a világ olyan világ,
mint amit a féreg kirág,
itt is feslik, ott is szakad,
csoda, hogy még egybemarad,
de míg jobbat nem találni,
addig ezt kell reparálni.
 

Bárhová lépek

Bárhová lépek, beléd ütközöm.
Át- és keresztül vagyok
szõve már veled.
Mozdulataiddal mozdulok,
hangodra hangolódom.
Így élünk kettõs kötésben
téphetetlenül.
 
 
 
 
 
 


 

ORCSIK ROLAND

Keresztelés
Amikor a becsei plébánián
a pap szentelõ kezébe kerültem
jobban érdekelt reverendájának
birizgálása mint a bûn
melyet akkor rólam lemostak
az ima sem jelenthetett többet
nekem saját gagyogásomnál
néha eszembe jut a feltámadás
 

Hangyabolyban

A hangyákat mind eltapostuk
versenyeztünk ki lesz a gyorsabb
nem maradt végül egy sem
s ahogy néztem ezt a diadalt
s a csatamezõt mint képernyõn
a hullatarka mezõket
megfájdult a gyomrom
késõbb innen-onnan hallottam
a menekültekrõl az égõ falvakról
a taposóversenyekrõl



 


ZIMONYI ZITA

Kétezer elsõ percében

Ledobjuk páncéljainkat,
összeszaggatjuk jelmezeinket,
és lerángatjuk álarcainkat,
elõkerül minden elzárt kulcs,
kinyílik az összes lelakatolt ajtó,
és átjárhatóvá lesz a számtalan
egymáshoz vezetõ folyosó.

Lebontjuk a szögesdrót kerítéseket,
kidöntjük az idegenség vertfalait,
szétvágjuk a kifeszített köteleket,
és lehullik valamennyi kordon,
eltöröljük a megértés országhatárait,
fölszedjük a taposóaknákat,
és megszelídül az emberábrázatú vadon.

A harangzúgások másodperceire
megbánjuk bocsánatos bûneinket,
és elátkozzuk magunkat
el nem követett halálos bûneinkért,
fohászt mondunk elodázott jelenünkért,
reményeinkbe fojtott tetteinkért,
elõdeinkkel veszett utódainkért.

Vak csodalátásokban
megtesszük szokásos fogadalmainkat
évezredes hiábavalóságainkért,
kinyújtjuk remegõ kezeinket
az elérhetetlen kezek felé,
és riadt szemeinkkel tekintetek
után kutatunk az éjféli ürességben.

Leborulunk a fölhorzsolt földre,
s a hideg hullócsillagesõben
idõtlenül letûnik és feldereng
háromszázhatvanötezer jeltelen nap,
most és semmikor, velünk és nélkülünk,
hatmilliárdan együtt és egyedül,
s csak sírunk, sírunk, sírunk...