HAYPÁL TIBOR

Cigány Anna dala

Cigány Anna énekelt a nagyváradi bodegában. A hegyes mellû, sugárzó szépségû, fiatal lány hajnaltájt a bukásról, a bosszúról, az úriszékrõl, a kalodáról, a dézsmáról, a harácsról énekelt, mély átéléssel. Arcán könnycsepp gördült végig, érzései átáradtak a hallgatóság vegyes népségére. Babonázó hatású õstehetség volt.
    Ady Endre a bodega belsõ sarokasztalánál ült, Juhász Gyulával. Mélázva hallgatták a lány énekét. A bánatba pólyált, fekete reménytelenség utolsó strófájában felcsillant a fény, mert az erdõkben, nádasokban bujkálók élén megjelent Lõrinc pap, hogy igazságot tegyen.
    - Évszázadok mélyérõl, fölmerült egy gyöngyszem - suttogta Juhász.
    - Szegény vak Gyula sok régi dalt összegyûjtött, az õ tanítványa Anna - mondta Ady. - De ezt én sem hallottam, pedig sokat borozgattam éjszakákon át, ebben a sarokban.
    Amikor hazaindultak, pirkadt a hajnal. Az égen nagy, szürke felhõt hajtott a szél, keleti peremét aranyszínûre festette a felkelõ nap. Valahol a magasban vadludak kiabáltak. Bekanyarodtak a parkba. A padok üresek voltak, a fák, virágok friss illatot leheltek.
    - Nem sokkal a bukás után születhetett a dal - vélte Ady.
    - Szerintem is - toldotta meg Juhász. - A vereségrõl, Dózsa kínszenvedésérõl és haláláról gyorsan terjedt a hír, s mint tudjuk, itt Várad körül Lõrinc tovább harcolt maradék seregével. Késõbb ellentétes hírek terjengtek róla. Egyesek szerint elfogták és Szent Lõrinc napján rostélyon megsütötték, mások azt állították, szervezi a bujdosókat az urak ellen.
    Leültek a néma park egyik, bokrok között megbúvó padjára.
    - Keveset tud a ma embere a Dózsához pártolt papokról - mondta Ady. - Én is csak néhányról hallottam: Aszalai Kecskés Tamásról, Turkevei Ambrusról, a dévaványai papról, Borbás papról, a tolcsvai Illés papról, a kassai plébánosról, János mesterrõl, a sebesi Péter papról, a gecsei Benedek papról, a köleséri Mihály papról és Máté papról, aki kapitányként harcolt a rongyosok seregében. Homály födi, mi lett a sorsuk. Kínhalál vagy bujdosás? Prédikátorok lettek, s gályarabság várt rájuk? Ki tudja? Sokkal többen lehettek, mint ahányról tudunk. A kispapok nyomorogtak, nem lelkesedtek a dõzsölõkért, megértették a nép búját-baját. A bukás valószínûleg legtöbbjüket tragédiába sodorta, meg kéne írni sorsukat, de sehol nincs nyom, ami segíthetne.
    Miután megpihentek, továbbmentek. Juhász halkan és lassan ejtette a szót:
    - Bezzeg Csáky Miklóst, a fölkelõk dühödt ellenségét, legszívesebben szentté avatnák, mert Dózsa karóba húzatta, teljes fõpapi díszben, stólástul és gyémántokkal ékesített püspöksüvegestül... Arról hallgatnak, hogy a püspök elszerette és magánál tartotta egy kereskedõ gyönyörû, fiatal feleségét, s õ adta kézre Dózsának. A kereskedõt elfogták, s halálra kínozták Budán az urak pribékei...
    - Sokszor átéltem gondolatban Dózsa kínszenvedésének stációit - merengett Ady. - Sebesült fogolyként nyelte a tömény gúny s a harsogó fölényeskedés okozta keserûséget, s ami utána jött, keservesebb volt a keresztrefeszítésnél... A részleteket is tudatni kellene mindenkivel, mert bizonyítják a gyõztesek ocsmányságát. Dózsa kemény férfi volt, nem rimánkodott kegyelemért sem istenhez, sem emberhez. A biblia kenyér és bor szimbóluma, a "vegyétek, egyétek, ez az én testem és vérem", rémítõ valóságként megjelent, az úri dáridóban... Hiszen jól tudod, halálra éheztetett emberei, a kegyelem reményében, nádsíp és hegedû hangjaira s füttyszóra járták körülötte a toborzót, s minden körforgás után -harapniuk és nyelniük kellett a testébõl. Akinek nem volt vértõl vörös a szája, azt lekaszabolták. A szertartás alatt a jelen levõ urak s a papok és barátok Te Deum laudamust énekeltek... A fényûzésüket féltõk, irtották, megalázták, -kínozták a jobbágyságot, szörnyûségeket eszeltek ki. Például Tolmácsi Kenderessy András jobbágyait tüzes vaskereszttel bélyegeztette. A gubacsi csatában elfogott Dózsa-katonák fejére pedig izzó sisakot tettek...
    Véget ért sétájuk a parkban. Beolvadtak Várad lüktetõ forgatagába. Ady Cigány Annára gondolt, reménytelenül szerelmes a zenekar prímásába, aki mást szeret. Érmindszenten, szülõháza ablakából, egyszer megbámulta a fiatal mandulafát, legkorábban virágzott a gyümölcsfák közül, rózsaszín virágok borították. Másnap, a télvégi fagy megölte minden virágát. Féltette Annát, mert túl korán bontotta szirmait.

GY. SZABÓ FERENC

Szóínség

Magyarázom a szavakat.
Pontosítom: ez így, az úgy van.
Amit nem édesanyámtól,
azt Arany Jánostól tanultam.
 
Néha engem is szíven üt,
ami éppen számon szalad ki.
Mert századokkal ezelõtt
így használta már azt Balassi.
 
Majd Berzsenyi, Csokonai,
Ady nyelvén kapott erõre. -
És most mind polcon állanak,
üvegben, mint gyümölcs befõzve?
Maguk a költõk hírlelik
holtát a "kiürült" szavaknak!
De Kosztolányit olvasom,
s nem tudom: sírjak, vagy kacagjak.
 
Mily dúsan lávázott felénk
nyelve bõséges kincse nemrég!
És íme, mégis ránk szakadt
ez a bénító nincstelenség?
 
Együgyû majom-makogás
közben váltunk új ezredévbe.
S olyan a papíron a vers,
akár a némák jelbeszéde.
 
 
 
 
 
 

 
PÉK ZOLTÁN

A rákövetkezõ reggel

Kállay Géza tanár úrnak

Sosem hittem, hogy létezik tökéletes sötétség. Még a legtélibb, csillagtalan éjszakát is átjárja valamiféle fény, ami világít az embernek. Nem is jól mondom, mert nem is fény az, hiszen nem az égben ered, hanem (ha az ember erõsen és sokáig néz, azt látja) a földbõl jön, úgy szitál fölfelé, akár a köd.
    Ha meggondolom, az is lehet, sõt bizonyosnak vehetõ, hogy ez a tökéletes sötétség, ami most (az egyszerûség kedvéért használom ezt a kifejezést, mivel az idõtartam, amire utalnom kéne meghatározhatatlan) körülvesz, nem pusztán a fény hiánya. Ájult voltam, amikor idehoztak, de mint azóta megállapítottam (s ez része ama kisszámú bizonyosságnak, amit magaménak mondhatok), valamiféle pincében vagyok: a falak tapintásra hidegek és nyirkosak, durva szikla körös-körül (tizenegyszer tizenegy lépés) és lent is. A mennyezetet nem érem el, és magasságát megbecsülni sem tudom. Gyanítom, hogy van fönt egy csapóajtó, amin át úgy dobhattak le ide; ez utóbbit abból gondolom, hogy bal felem rettenetesen sajog, karomat pedig mozgatni is alig bírom. Talán eltörött.
    Akárhol is legyen az a nyílás, tökéletesen zár, mert eleddig a leghalványabb fénysugarat sem tudtam felfedezni sehol, de még a falak sem derengenek, sõt inkább mintha magukba szívnák a levegõt is. Nem hiszek ebben a sötétségben. Számtalanszor próbát tettem akképpen, hogy behunytam a szememet, majd bizonyos idõ elteltével újra kinyitottam, így igyekezvén látásomat hozzászoktatni a környezethez. Mindhiába. Akárha szemgolyóimat szurokba forgatták volt. S ez is történt. A bûn szurka vette el szememnek világát.
    A cella sarkába vonultam vissza, akár reszketõ állat, s bár minden erõmmel azon vagyok, hogy meggyötört testemet itt is tartsam, akaratom, akár a kövön mosott ruha, áttetszõ, mit se tart. A szemben lévõ sarokban, láthatatlanul bár, de ott az a halom, idáig érzem a papír szagát, de finom, istenem, az élet szaga ez, s egyre csiklandozza orromat, hív, csalogat. Hogy figyelmemet eltereljem róla, végigjátszom magamban a történteket, hátha ezzel is idõt nyerek; idõt, itt, ahol nincs más, csak a prédájára váró, idõt nem ismerõ pokol.

- Te kapod majd a legnagyobb szerepeket. Játszhatod Othellót, Barabást, vagy akit csak akarsz - mondta a sebhelyes arcú férfi, és töltött.
    Nem, nem a bor vette el az eszemet, bírom én is úgy, mint bárki más. A hiúságom lobbant lángra és futótûzként kerítette hatalmába testemet-lelkemet. Tudtam én, hogy valami nincs rendben emögött, de a sebhelyes (Lord Leicester jobb keze) sima nyelve, no meg a mézédes bor együttesen hamar megszabadítottak a kétségektõl. És végül is nem kellett semmi "olyat" végrehajtanom.
    - Nagyuram tudja, hogy színész vagy, mégpedig - bizalmasan közelebb hajolt -, és nekem elhiheted, kitûnõ színésznek tart, így nem is kell mást tenned, mint játszani. Méghozzá a Király Emberei között.
    Itt maradt tátva a szám. Egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkomon, csak ingattam a fejemet hitetlenkedve.
    - Nagyuram hatalma nagyobb, mint a képzeleted - bólogatott jelentõségteljesen. - Három nap múltán mutatják be az új darabot - afféle historikus játék a boldogtalan emlékezetõ VIII. Henrikrõl -, s te leszel az egyik katona. Nyúlfarknyi szerep, igaz, de nagyuram majd bõségesen kárpótol... Mint mondottam, a katonák egyike leszel, és a szerep szerint üdvlövést kell leadnotok. Na már most, a te fegyvered töltve lesz. Mindent elintézünk, neked csupán annyi dolgod lesz, hogy végszóra elsüsd a puskát. A színpad fölötti tetõrõl mindenféle függönyök meg zászlók lógnak majd, arra kell céloznod. - Arcomon láthatott valamit, mert sietve újratöltötte a poharam, s baljával bátorítólag megmarkolta karomat. - Nem kell tartanod semmitõl, nem történhet baj. Egy szerencsétlen véletlen, mindenki a kosztümösöket fogja szidni, amiért töltött puska keveredett a kellékek közé. Egy kis tûz, nagyobb a füstje, mint a lángja. A közönség szétszalad, az elõadás félbeszakad. Ennyi.
    - De... miért?
    - Ennyi és nem több - nézett a szemembe, és szorítása karomon erõsödött. - Semmi kérdezõsködés. Nagyuram apró szívességre kér, amiért bõségesen megjutalmaz. Kell-e vagy sem? Csapj bele!
    És én belecsaptam.

Ment is minden, mint a karikacsapás. Az egyik játékos az elõadás elõtti napon lebetegedett, és hogy, hogy nem, én kerültem a helyére. Alig hittem el, hogy valóra vált az álmom: ott álltam a Király Emberei között, Hemminge, Condell, a legendás Dick Burbage, csak úgy sziporkáztak, és többiek is, mindenki fújta a szerepét. Akárha a Mennybe kerültem volna - Isten bocsássa meg nekem. -Shakespeare mester is ott volt, bár nem játszott. Láthatóan szabad kezet adott Fletchernek, ennek a felkapaszkodott szájtátinak. Hébe-korba azért a mester is adott egy-egy instrukciót, de jobbára csak járkált gondoktól felhõzött homlokkal a színpad elõtt, és fél füllel, ha odafigyelt. Arra gondoltam, talán az idõjárás aggasztja, mert rendre az égre emelte tekintetét, mint aki a felhõk jártát fürkészi.
    A szerep alig volt szerepnek nevezhetõ, mégis azt hittem, menten elalélok az izgalomtól. Lábam citerázott, vártam, melyik pillanatban esik ki alólam, s csuklom össze szégyenszemre. Ma sem tudom, mi adott erõt, hogy kibírjam a színpadon töltött pár percet.
    Aztán szünetet tartottunk, és én az örömtõl megrészegülten õdöngtem a színházban, végigjártam mindhárom emeletet, a karzatokat, próbáltam elképzelni, milyennek látszom innét, milyennek látnak az emberek. Nem tudom, hányadik kört tettem már, midõn egyszer csak két alakot pillantottam meg a színpad mögött az egyik zugban. Két suhanc volt, négykézláb matattak a földön, valamit nagyon kerestek, végigtapogatva minden talpalatnyi helyet.
    - Mikó' vesztette el? - kérdezte fojtott hangon az egyik.
    - Tennap.
    - Akkó' mér' mos' keresi? Aszt má' régen fõ'markó'ta valaki és elatta. Aranybú' vót?
    - Hát. Valami véset is vót rajta. "Mint a lángok", aszonta.
    - Egy gyûrûre lángokat vésetni? Biztos valami nõtül kapta.
    - A' meglehet. Aszongyák Lady Leicester igencsak tüzes szemme' szokik rája nézni...
    Mindent megértettem. Szóval így akar Lord Leicester visszavágni. Rántottam egyet a vállamon, és el is felejtettem a dolgot. Semmi közöm nem volt az urak marakodásához. Különben is a sebhelyes arcú szavát adta, hogy senki ártalmára nem lesz ez a csíny. És hinnem kellett neki, hiszen azt is megígérte, hogy bejuttat a társulatba, és tessék, ott voltam.

A próba izgalmai úgy megviseltek, hogy az egész éjszakát és a másnap délelõttöt is átaludtam. Amikor pedig felébredtem, már indulnom is kellett.
    Mire odaértem, már az egész társulat ott volt, nagyban folyt a készülõdés. Azok a jelmezek! Akár az álom! Meg kell hagyni, az öreg Burbage kitett magáért. Igaz, Shakespeare mester nevét nem volt nehéz csengõ aranyakra átváltani.
    Én is megkaptam a magam ruháját s hozzá a fegyvert is. A puska töltetlen volt. Kezdtem reménykedni, hogy talán mégse kerül sor a dologra, talán valahogy másként rendezõdik el. Átöltöztem, s közben szívem mintha meg akart volna vadulni. Hallottam a közönség morajlását, s ki sem kellett néznem, hogy tudjam: a Globe zsúfolásig telt, mint mindig. Ekkor odalépett hozzám egy alak, szó nélkül egy másik puskát nyomott a kezembe, a régit pedig elvette. Egy pillanat mûve volt az egész, mire feleszméltem, már ott se volt. Kezdett nem tetszeni ez az egész, hát utána indultam, hogy megmondjam neki: meggondoltam magam. Szeretnék híres színész lenni, de nem ilyen áron. Hanem hiába kerestem égre-földre, senki még csak nem is látta. Az elõadás pedig kezdetét vette. Mit sem szerettem volna jobban, mint a függöny mögül kísérni figyelemmel a játszást, csakhogy eddigre teljesen eluralkodott rajtam a pánik.
    Megpróbáltam keríteni egy másik puskát, de a kellékes elõször nem is értette, mit akarok, majd pedig kereken tudtomra adta, hogy "Burbage uram nem krõzus, nincs másik és kész". Hiába kérleltem mindenkit, akit csak értem, mintha más nyelven beszéltem volna. Hálás lehettem, hogy eltûrnek körükben, sugallta fintoruk; két lábon járó díszlet voltam, semmi több, egyszerûen átnéztek rajtam. Kétségbeesésemben teljesen elvesztettem a cselekmény folyását, azt se tudom, hogy kerültem ki a színpadra; valószínûleg a többi katona kísért-vitt ki magával. Egyszer csak kint találtam magamat, kezemben a puskával. Nem volt menekvés.
    Csak álltam a színpadon, de mintha lelkem kiszakadt volna testembõl. Néztem a fölfelé bámuló arcokat, a tágra nyílt szemeket, hátrább a jövés-menést - hallani azonban mit se hallottam, némajátéknak láttam mindent, s valósággal megbénított ez az új rettegés, hogy nem fogom hallani a végszót. Nem is hallottam, de azt láttam, hogy a többiek emelik a fegyverük, hát emeltem én is, vagy ha nem én, akkor a kezem, a csövek az égre szegezõdtek... Emlékszem, egyszerre belém villant: ez az! Itt a menekvés: a kék firmamentumot sorozom meg és kész! Tûz! Hanem abban a szent pillanatban, amikor elsütöttem a fegyvert, lábam megroggyant, amitõl kezem is megcsuklott, a puskacsõ oldalra húzott, akár a szárnyaszegett madár, és lövésem a díszes függönyt kapta telibe. Nem tudom, mivel töltötték meg a puskát, de hosszú lángcsóvát lövellt ki, a vastag posztó pedig legott lángra kapott. A dörrenés visszaadta hallásomat, kiáltások, sikolyok és recsegés-ropogás töltötte be a leget; az álnok összeesküvõk valamivel bekenhették a deszkamennyezetet is, ami jószerivel az egész színpadot befödte (megóvandó a kosztümöket az esõtõl), s most egykettõre lángban állt az egész.
    A színpadon éppúgy, mint a nézõtéren eszeveszett rohangálás kezdõdött. A tûz futott, akárha az ördög fújná, már átterjedt a balkonokra, ahonnét az emberek, miután a lépcsõkön összegabalyodtak a lefelé menekülõk meg a kíváncsian fölfelé igyekvõk, kezdtek rendre leugrálni.
    Ekkor egy kar megragadott és berántott a színpad mögé, épp mielõtt a lángoló tetõ rászakadt a színpadra. Mint akit megigéztek, nem voltam magamnál. Körülöttem fejvesztetten rohangáló tömeg, az emberek egymásnak ütköztek, rátapostak a másikra, hogy saját életüket mentsék, én meg csak álltam ott, mint egy báb.
    - Fuss! - lökött meg még jótevõm, látván bénultságomat. - Mentsd az életed, jóember! - Azzal belevetette magát a kavargó emberárba. Köpenye, akár egy szellem, lobogott mögötte, s errõl rögvest megismertem: Shakespeare mester! De már beleveszett a purgatóriumi forgatagba.
    Hát nem látta, hogy én voltam mindennek az oka? Az nem lehet, hogy nem látta volna! Akkor miért mentett meg? A nevét akartam kiáltani, de a füst orvul rám támadt és elszorította torkomat. Kétrét görnyedve köhögtem, alig kaptam levegõt, biztosan tudtam, ez már a vég. A mind sûrûbb fekete füstben rohanó lábak tûntek fel és vesztek el, majd megpillantottam valamit, ami feloldott eme sóbálvány állapotból.
    Egy nyitott ajtón át, melynek keretén mind lejjebb és lejjebb nyomultak az éhes lángok, egy kis szobába láttam, ahol is egy asztal állt, azon meg egy nagy köteg papiros. Azonnal megismertem, hiszen csak a minap volt, hogy jól megbámultam Shakespeare mester hóna alatt. A súgópéldányok.
    Meg se gondoltam, mit cselekszem, de eddigi tehetetlenségemet mintegy varázsszóra lerázva, valósággal röpültem arrafelé. Meg kell mentenem a kéziratokat! - nem volt ez megfogalmazott gondolat, inkább valamiféle belsõ késztetés. Csak rájuk kellett pillantanom, és máris láttam, hogy igazam volt; a mester papírjai voltak, legfölül pediglen (Istenemre, a bennem fölcsapó láng versenyre kelhetett volna a tûzvésszel is!), legfölül a Lóvátett lovagok, a folyton átírt és még be nem mutatott darab, melyrõl már hallottam pletykákat. A mennyezet nagyot reccsent a fejem fölött, mire sebesen fölkaptam a testes paksamétát, magamhoz öleltem és futottam, ahogy lábam bírta.
    Azóta rájöttem, hogy mi történt. Bár magam sem tudtam, azt reméltem, azzal, hogy megmentem a kéziratokat, enyhítek bûnöm súlyán. Valahol mélyen elképzeltem, hogy odatérdelek a mester lába elé, bevallom tettemet, és a bocsánatáért fogok esedezni. Ez a bûnbocsánat iránti öntudatlan, vak vágy vezetett ki a tûzhalálból. A lángok, mint vadállatok karmai kaptak felém, s bár szakállam és hajam is megperzselõdött, csak kiértem valahogy. Emlékszem, füsttel telt tüdõmnek annyira szokatlan volt a tiszta, friss levegõ, hogy csak tátogtam, mint a hal, szemem elõtt összefolyt a külvilág, az emberek mint megannyi lángcsóva sürögtek körülöttem.
    Épp ahogy kezdtem eldõlni, testemnek nem lévén ura többé, két oldalról két alak karolt belém, s vittek magukkal. Hagytam magam, hiszen nem volt jártányi erõm sem, s azt hittem, orvoshoz visznek. Látásom csak lassan tisztult, így arcukat még ekkor sem tudtam kivenni, hanem a hangot, mely váratlanul a fülembe sugdosott, ezer közül is megismerném.
    - Jól játszottad a szereped - mondta a behízelgõ hang, és hiába nem láttam, a forradás még a lángokon is átvirított. - Nagy színész vagy, ahogy azt nagyuram megmondta. Megkapod a jutalmadat.
    Nevetett-e a végén vagy sem? A gonosz általában nevet. Ha a kiváló Edward Alleyn alakítja, akkor reszelõs, torokból jövõ nevetés lett volna, melyet sokakkal egyetemben magam is próbáltam utánozni. Nem tudom, hogy a sebhelyes arcú nevetett-e, s ha igen, hogyan. Azonmód elájultam.

Ebben a veremben tértem magamhoz. Nem tudom, mennyi idõ telt el közben. Egyedül vagyok itt, csak a falak meg a mester mûve meg én. Ez hát a szerep, mely nekem jutott: a purgatóriumban égõ bûnösé. Testhezálló, mindazonáltal. Talán azért is nem ölt meg e kettõ, hogy tanúi lehessenek eme igazán ritka és hiteles alakításnak.
    Meg vagyok fosztva minden bizonyosságtól, s az idõ múlását is csak éhségem húsból való órája mutatja. Hiába vertem a falat, hiába ordítottam rekedtre a torkomat, senki sem mutatkozott. A hangom már teljesen elment, suttogni sem tudok. Az éhség pedig megõrjít. A verem kõfalain sehol egy repedés, egy egérlyuk, sehol bogarak, csótányok. Még csak pókháló sem. A nyirkot nyalva a falakról oltom szomjamat. Az éhség azonban nem csillapul. Az egyetlen kiút, ha...
    Itt van az a nagy köteg papír a szemközti sarokban, ahol magam is felébredtem. Azt mondják, a papír elveszi az éhséget, mert nehéz megemészteni. Nem tudom, még sosem ettem. Sokáig eltartana ez a rengeteg lap...
    Ó, én nyomorult bûnös! Hát nem vétkeztem már eleget?! Nem követtem el már megbocsáthatatlan bûnt, hogy még tetézni akarom?! Még hogy megenni Shakespeare mester mûveit! A város legtudatlanabb barmát se vinné rá a lélek, miért pont én, egy színész legyek az ördög bal keze? Ki tudja, milyen darabok vannak ebben a paksamétában, amiket talán még le se másoltatott.
    Ha lenne nálam bármi fegyver, megölném magam, meg én! Inkább haljak meg, semhogy...
    Lám, még a sarokba szorított állat is milyen képmutató! Hiszen meghalhatnék minden eszköz nélkül is: addig verem a fejem a falba, míg elájulok, s szépen elvérzek. De nem bírom rávenni magamat. Pedig már a számát se tudom, hányszor határoztam rá magam, s fel is álltam, szembe a kõfallal, hogy megtegyem...
    De mindig megtorpanok. Testem, ez az otromba állat nem enged. Már egyáltalán nem tudok parancsolni neki. A verem egyik sarkában próbálom marasztalni, de hát hiába, már megint itt vagyok a papírhalomnál, s kezem önálló életet élve letépi az elsõ lapot. Istennek hála, hogy nem látom, hogy nem kell látnom! Ajkamat összepréselem, mégis kinyílik, azt ordítom, hogy ne, ne, ne, de kezem betömi a papírt a számba, íze elárad bennem, igen, igen, igen, egyszerre keserû és édes, mint az asszonyok teje, amivel egyidejûleg szívjuk magunkba az élet mézét és a halál bélférgeit, igenis élni fogok, akaratom ellenére, s epekedve várom, hogy a kárhozat éjszakája véget érvén újra beköszöntsön a reggel.


 
SZIKRA JÁNOS

Csicsóban zeng az ég

A katolikus anyaszentegyház gödöllõi frakciójának autóbusza lomhán farolt be a csíkcsicsói parókia udvarára. Szakállas Ábel faluja ez. Pityu atya fáradatlan röpdösõ karjai ölelték le õket az anyaföldre.
    - Már sokat hallottam Pityu atyáról! - mondta köszönés után.
    - Rosszat vagy jót? Rólam? Kitõl? - kérdezte a csicsóiak "pap bácsija".
    - A fél város ismeri! Legutóbb Imre és Durkó Karcsi volt Pityu atyánál.
    - Az...? Ki az?
    - A Duna Televízió gyulai vándora. Akivel hajnalig pálinkázott.
    - Akkor már tudom! A Karcsi!
    - Nálunk megszállhatnak - mondta a háttérbõl közelebb mosolygó, halk, széparcú asszonyka.
    - De mi négyen vagyunk. Edit, a két gyerek meg én.
    - Nem baj! Jöjjenek... Gyertek csak! Vendég nélkül nem ünnep az ünnep! - s örökkön futkosó lépteivel a Daciához vezette õket. - Az uram sajnos otthon -maradt, most jött haza a mezõrõl, el kell lássa még az állatokat is - mentegetõzött.
    Hátrament az istállóhoz.
    - Isten hozott benneteket nálunk! - karolta át Szabó Béla, a ház ura. - Ni, ezek az én lovaim! Itt a csikóm! El nem adnám semmiért! Szépek-e?
    - Szépek hát!
    - Mü es hívõk vagyunk - dõlt hátra a széken vacsora elõtt Béla. - Bár a pap bácsi sokszor ingassa a fejit: Ej, ej, Béla, téged sokszor nem kaplak meg a templomban!
    - Én se megyek el mindig... - bátorította a házigazdát.
    - Megvallom, én es csak ritkásan - mentegetõzött Béla.
    - Voltaképpen nem is járok - dideregtette tovább a hitetlenség hidegét.
    - Isten éltessen! - koccintott a harmadik pálinkáspohárral Béla. - Én se voltam még az idén szentmisén. - Majd keresztet vetett, és kenyeret törve elkezdte a levest kanalazni.
    Kegyetlen, torokkaparó cigaretta ez a Carpati. Mégis, tisztább, mint sok más dohány. Szinte szûz. Égeti a hitvány tüdõt, akár a Hargita levegõje. Bár a fenyõk tenyerén itt is rozsdás penészgomba billeg, s egyre nagyobb földeket hódítanak el a porcelánföld meddõhányói, a vajszínû kaolinmezõk.
    - Olyan, mint egy mini sivatag - mondta Pálma, Jolánkáék legkisebbje. - Sétálni is lehet rajta, nem süpped be a lábunk alatt.
    - Van itt kokojsza is - mutatta késõbb Jolánka a Madarasi Hargitán. - Csak késõbb érik. Most még zöld.
    - Kokojsza...?
    - Nálatok mi a neve?
    - Áfonya - mondta Edit. - De nem értettem Bélától, mi az a boroszlány?
    - Hát... hát az orgona! - kacagott rá Béla ezüstös fogsora. - Jól mondom-e? Így van-e? Sok van-e felétek es?
    ... Ennek is már három éve. Mi minden iramlik, múlik el, mennyi kedv és keserûség, hordalék és víz fut le a közeli Olt kéksötét fodrain a Dunáig ezer földi nap alatt!
    Újra Csíkcsicsó felé zötyögtek. A zarándoklatnak keresztelt úton a kisvárosi Béla "atya" volt a "lelki" vezetõ. Idõnként zsoltárokat énekeltek a huszonkét órás rázkódás alatt. Eltökölték az idõt - Pityu atyának csempésztek át kerülõvel a gyulai határon valamilyen állati tápot. A busz farában a hívek már Kolozsvártól zúgolódtak, s a zsoltárok közötti szünetekben egyre szaporábban röpködtek az ájerben a lófaszok.
    Béla "atya" vaskos combjaira rövidnadrágot húzott. A ministránsgyerekek fejét sokszor szinte mániásan ütögetõ ifjú papocska a csicsói templomba is ebben a jelmezben totyogott be mint zarándoklat-vezetõ... Isten ezt is elnézte neki. Vajon fizetnek-e a papok egyházi adót? Nagyon helytelen volna, ha nem. Hiszen például az adóhivatali dolgozók is fizetik a személyi jövedelemadót. Miért nem választott magának valamilyen foglalkozást? - tûnõdött el Béla "atya" s a papok önzõ sorsán. Valamihez érteni is illene talán... Istent az emberrel, földet az éggel egyébként sem a pap köti össze, hanem a költõ.
    - Jegyezd meg jól - mondta neki Gõdény Bandi barátja késõbb -, a csíksomlyói pünkösdi nagybúcsú a magyar nemzet legnagyobb létszámú, rendszeres közösségi együttléte. Itt lélegzik, itt vesz legnagyobb levegõt a nemzet mostanában.
    A szabadtéri nagymisén most is óriási emberboly kavargott. Az erdõ szélén telepedtek le, gutaütéses nap sütött a hargitai Ózon Szálló közelében tátongó ukrajnai ózonlyuk alatt. Félig kint, félig bent - misén is meg nem is, fél-Somlyó, fél-mise, fél-élet.
    Ismét a lét teljes hiánya, a fölöslegesség érzése rántotta össze a gyomrát. Az idegenség, a semmire sem való alkalmasság bizonyossága. Évtizedek óta egyetlenegy jelenség volt vele kapcsolatban kiszámítható: a kiszámíthatatlanság. Amely nem megbízhatatlanságot jelent...
    Szabó Béla délután bárányt nyúzott a kedvükért. Fölvitték a hegyre. A tavaszvégi Hargitán itt-ott még érintetlen téli hó villogott. A Bagoly-kõtõl a vihar Bélában pontosan mûködõ elõérzete kergette vissza õket a kéngödör melletti faházba. A mofettába azért még beálltak: teleszívták sejtjeiket a vulkáni utómûködés szúrós, meleg kénszagával. Fekete farmerén estére hó, sár és bárányvér osztozott.
    Az elválás éjszakája hosszúra nyúlt. Pár eszetlen éjfél után két órára tûzte ki az indulást. Muszáj volt virrasztani. A földi s lelki jóval dúsan föltarisznyált "magyarokat" a legényes két székely férfi dalfüzérrel búcsúztatta. Béla, még otthon, halk nótába kezdett. Követték-zümmögték mindannyian. Gabi, a vasutas barát is kitartott Béláéknál korahajnalig. Az ének egyre magasabbra szállt, az égbolt s a múlt szédítõ magasába.
    ... És május huszadikán, negyed kettõkor a két székely szabad dalától zengett a csíkcsicsói éjszaka. Kicsiny híján belülrõl vetette szét a Dacia ablakát.
    - Nem hallgathatsz errõl - súgta a lelke. - Írd meg! S hogyan? Ahogy a csicsóiak szerelik a kistraktort, szedik a pityókát, sütik ezerpárszáz esztendeje a kenyeret a kemencében, rakják a szíjszerszámot a lovakra, igen, olyan, olyasfajta öntörvényû természetességgel, a munka iránti alázattal és mesterfogásokkal. Az õsi és kikezdhetetlen magabiztosság mozdulataival. Tenni azt, amit kell, amire rendeltettünk tehetségünk, szorgalmunk és tisztességünk szerint.
    És a két székely lelkében fogant ének ott kering a mozdulatlan magasságban, akár Ábel emléke - leverhetetlenül. A távolodó busz mögött, a Jóisten közelében, a székelység Musza Dagh-ja, Mádéfalva mellett, Csicsóban, ahol nemsokára fölvirrad a nap.