OLVASÓLÁMPA
 

N. HORVÁTH PÉTER

Lelkiekben gazdag szemlélet

Szepes Erika: A vers mint alma

Madártávlatból áttekintve az emberi történelmet, a nagy bajok talán ott kezdõdtek, amikor az ember már kép-telennek bizonyult hit és bizalom szerint, vagyis elfogultság és kételkedés nélkül befogadni a teremtett világot, annak összes törvényeivel és titkaival együtt. Kísértésbe esett a tudás és a lényeg megpillanthatóságának kísértésébe. Amint Mózestõl tudjuk, ezt a képességet némi alvilági segítséggel és az elsõ tilalom áthágásával meg is szerezte. Kár lenne szó nélkül hagyni, hogy a fõ kellék akkor és ott szintén egy alma volt, bár az az alma nem ez az alma... Tovább vizsgálgatva az édenkerti esetet, arról egy szó sem esik, hogy õsanyánk és õsapánk teljes egészében elfogyasztották volna a tudás tiltott gyümölcsét. Mindössze megkóstolták. Az, hogy az adag volt-e túl nagy, vagy a gyors felsõbb beavatkozás nem hagyott idõt a kényelmes eszegetésre, ma már nem nagyon tisztázható. Mindenesetre, ha csupán a jelképek nyelvén szólónak tekintjük is a történetet, az mindenképpen kiérzõdik belõle, hogy nemhogy az örök élet fájának gyümölcséig nem juthattunk el, de már a tudás fájának almájába is csak éppen belekóstolhattunk. Ha ezt az egy harapásnyit vesszük a valamikori õstudás összességének, könnyen megállapíthatjuk, hogy az idõk folyamán igen sokat elemésztettünk belõle. Jelentõs részét elvesztettük, elfelejtettük, s a maradék hányadból nem keveset elõ, és kiárultunk, azután lenéztük, végül a szemétdombra hajítottuk. Ezek után, hogy mégse maradjunk éhen, s elõzzük korgó gyomrunk morgása-keltette félelmeinket, különféle mesterséges étkeket szolgáltunk fel magunknak, és szolgáltatunk föl azóta is. Mert a dologból ipar lett, egyre nagyobb méretû ipar.
    Mit nyújtott évezredeken át az e téren tevékenykedõk hada? Hit helyett vallást, vallástudományt, filozófiát, ismeretelméletet. Megismerés helyett pedagógiát, oktatást, nevelést, idomítást, oktatás-tudományt, oktatás-elméletet. Gyógyítás helyett orvoslást, orvostudományt, betegségkutatást megszámlálhatatlan elmélettel és ellenelmélettel, gyógyszerekkel és pótszerekkel és pótlásokkal. És folytathatnánk a végtelenségig, bemutatva, hogy hol, hogyan lett a tudásból tudomány, tudományosság egészen napjaink elaprózott szemfényvesztéséig.
    Visszatérve közelebbi témánkhoz, nem történt ez másként a mûvészetek terén sem. Így az irodalom sem járt kevésbé szerencsétlenül. Az irodalom is, mint minden mûvészet, attól kezdve, hogy MÛVÉSZETTÉ vált, a legtöbbször szolgált és kiszolgált különféle magasabb szempontokat, érdekeket. Nem másként a különbözõ mûvészet-magyarázatok és magyarázók. Az irodalmon belül a költészet - mint olyan -, maga is megtette és folytatja saját kacskaringós, egyre szerteágazóbb útját. A vele foglalkozó, s ezt elemzõ tudomány pedig hûségesen követi kalandozásait. Korszakról korszakra, izmustól izmusig. Divatról divatra nyomában jár, és kutat, és okfejt, és magyaráz. És mindez teljesen öncélú és vigasztalan és szürke volna, ha nem mutatkozna idõnként váratlanul egy-egy reménykeltõ fénysugár. Ha nagynéha nem tûnne föl egy-egy olyan nyitott szívvel és jó hozzáállással közelítõ szemlélõ, aki nem csupán a mesterség rutinjával és az általánosítás közönyével kezel életet, mûvet és mûvészt egyaránt. Mert az elméletek és irányzatok harcában sokszor és sokan tévesztették szem elõl a lényeget, tehát az embert.
    Szepes Erika viszont nem ezek közül való. Jó ugyanis nem elfelejteni, hogy immár kétezer éve, amikor talán elõször volt igazán érezhetõ, hogy igen csak fogytán van édeni almánk darabkája, ajándékba kaptunk valami egészen más természetû eledelt, ami, ha nem zárjuk el magunkat elõle, bennünk is nõttön nõ, és táplál, és vezet, és megvilágosít, s ez a SZERETET. Szerzõnk vizsgált könyvének minden részletébõl az derül ki, amit a kötet bevezetõ tanulmányában föl is vállal, hogy egy költõi, és tegyük hozzá, bármilyen mûvet csak akkor fejthetünk meg igazán, ha alaposan megismertük keletkezésének korát, körülményeit, és fõként a mû mögött meghúzódó alkotót. Álláspontja védelmében kedves humorral ismerteti a régebbi idõk és napjaink különféle, mûvet, mûvészt és befogadót egymástól elidegenítõ elméleteit, s szembeszáll velük.
    Amikor bevezetõ tanulmányának Saját szerelmek és vállalt feladatok címû fejezetében arról vall, hogyan is válogatta össze jelen könyve tartalmát, lelkiekben gazdag szemléletrõl tesz tanúságot. És aki, mint õ, tanulmányainak tárgyát a szerelmeinek nevezi, arról bizton állíthatjuk, minden egyes általa elemzett alkotás jó kezekben van, és szeretettel tálalja minden érdeklõdõ elé, legyen akár diák, akár mûkedvelõ kíváncsiskodó.
A válogatás anyaga korok és megszólalási módok tekintetében egyaránt széles ívet fog át. A Faragott kövek gyûjtõcímmel csokorba kötött egyes verselemzések között képviselteti magát az ókor Alkaiósszal és Horatiusszal, a középkor Petrarcával és Janus Pannoniusszal, a Nyugat nagy nemzedéke Adyval. Találunk itt verset a mára klasszikusnak számító Vas Istvántól, majd Kis Benedektõl kezdve egészen az utóbbi évtizedek költészetéig követik egymást költõink.
    A Tartópillérek címet viselõ fejezetben, egyebek mellett, olyan nevekkel találkozhatunk, mint Ladányi Mihály, Takács Tibor, Labancz Gyula, Czigány György, Zászlós Levente vagy Simon Balázs. Az ebben a részben elõforduló alkotók mindegyikét több költeményük, vagy egész kötetük ismertetésével mutatja be a szerzõ. A Fõhajók-ban olyan figurákkal találkozhatunk, mint Vergilius, Zrínyi és Vasvári Pál. Mindhárman az eposz világát képviselik.
Végül a Katedrális egyetlen nagylélegzetû életmûbemutatás, Weöres Sándornak szentelve. Szepes Erika ebben a tanulmányában a kötet során már tõle megszokott tiszta logikával és szeretõ értelemmel mutatja be Weöres mûvészetének egyedülállóságát.
    Végigolvasva a kötet tanulmányait, szinte valamennyiben találunk némi bíráló utalást a szerzõtõl a 90-es évek mai Magyarországának viszonyaira. Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert ezekben látszik bizonyítottnak, hogy Szepes Erika munkái nem holmi lakatlan szigeti köldökbámuló okoskodások, hanem nagyon is valós és éles helyzetlátásból fakadó vélemények. Hiszen bárki, aki józanul néz végig az ezredvég magyar mûvészeinek azon egyre fogyó kis csoportján, akik még nem hódoltak be a kor itt dívó és dühöngõ vadkapitalizmusának, láthatja anyagi és erkölcsi létük egyre riasztóbb ellehetetlenülését. (Nemzeti Tankönyvkiadó)

CSALA KÁROLY

Közelítés a remekmûhöz:
illõ tudás, illõ szerénység

Simon Gyula: Ariosto és eposza

Csak semmi alázat. Az álszerényeké az. Szerénység igen, meg tudás: e kettõ feltétele egymásnak. Aki tud, az szerény. Aki szerény (és hozzá még serény is, mint akirõl itt szó lesz), csakis az juthat valódi tudáshoz.
Simon Gyula életének javát töltötte és tölti Ludovico Ariostóval, az itáliai reneszánsz költõóriásával. Fordítja Ariosto világraszóló mûvének, amelyet megjelenése óta az is szokott olaszul emlegetni, aki máskülönben egy szót ért nyelvébõl: Orlando furioso. Simon Gyula változatában: Az eszeveszett Orlando. Részleteket és sosem formahíven adták már belõle néhányan a magyar olvasóknak, nem akárkik; s évszázadon át mondogatott címváltozatát nem más, mint Arany János alkotta meg (Örjöngõ Lóránt). Az elsõ teljes magyar nyelvû kiadás azonban csak 1994-ben jelent meg Simon Gyula fordításában, a Nemzeti Tankönyvkiadónál, két kötetben.
    Merészség mindesetre szükséges volt hozzá. Már ahhoz is, holott csupán aprócska ügy, hogy Arany címváltozatával másikat szegezzen szembe valaki. Ám ez csupán látszatra istenkísértõ vállalkozás, mert egyszerûen nem volt szabad úgy hagyni, ahogy Arany próbálta, éspedig azért nem, mert a múlt században talán nem okozott ismereti bonyodalmat, hogy ez az "Orlando" nem más, mint temérdek más - korábbi - irodalomtörténeti jelentõségû mondai, verses és prózai mû közismert "Roland"-ja, akitõl egyebek közt a híres-nevezetes Roland-ének is nevét-címét kapta, de bizony korunkban már többet köteles tudni a magát mûveltnek hívõ magyar olvasó a középkorról és - mondjuk - a francia irodalom történetérõl, mint Arany kortársi olvasóközönsége. Tehát például a Roland-énekrõl is. Másfelõl meg nem divat már a Sékszpír Vilmos meg a Gõte János Farkas, tehát nem divat Lórántot csinálni Orlandóból, akár ráadásul Ariostónál már olasz irodalmi hõs, nem Roland tehát, hanem Orlando. A mai magyar mûfordítás alapszellemével ellenkeznék az Arany János változatához ragaszkodni akaró Orlandó-fordító. Simon Gyula merészsége tehát nem ehhez, hanem magához a hatalmas terjedelmû, nyelvében és anyagában roppant változatos költõi alkotás átültetéséhez kellett, egyáltalán.
    A tiszteletreméltón nagy munkások merészsége megvolt Simon Gyulában, amikor még az 1960-as évek eleje táján elkezdte átültetni Ariosto remekét. Ilyen mérvû munka nem csupán ihletet kíván. Nem is egyszerûen azt, amit tehetségnek mondanak. (Költõinek, természetesen, esetünkben.) Hanem az ember hétköznapi életének átszervezését beláthatatlan idõre, ez ügy szolgálatára. Mert az efféle mû fordításához folyton tanulni, tanulmányozni kell mindazt, ami vele összefügg. Az Orlando furioso az olyan költeményfélékhez tartozik, amelyeket nem lehetséges rendesen-tisztességesen lefordítani, ha nem tisztázzuk mindazt, amivel ezer szálon összefüggenek. (És talán nem is metafora ez az "ezer szál", hanem reális becslés.) Tehát tudósi tehetséget is kíván Ariosto nagy mûvének fordítása, nem "csupán" költõit. A tudomány mûvelése pedig nyilvánvalóan hosszas szorgalmat igényel, nem alapozható kurta föllángolásra.
Nem csekélység tehát, hogy Simon Gyula kiválóan lefordította Ludovico Ariosto fõmûvét. S örülhetünk neki, hogy "mellékesen szükséges", tudományos jellegû tanulmányait is összefoglalta egy könyvben. Pontosabban fogalmazva, tanulmányait és dokumentumait. Ám ez utóbbiak csak csekély hányadát teszik ki a kötetnek, amely 1999-ben jelent meg az Eötvös József Könyvkiadónál Ariosto és eposza címmel, harmadfélszáz oldalon, s ez - tudhatja, aki ismeri e kiadó termékeinek tömör szedéstükrét - nem kicsiny, hanem nagyobb terjedelmû olvasmányt jelent.
És ritka élvezetet annak, aki híve az irodalomtörténetnek s a tõle elválaszthatatlan egyéb történelmi diszciplínáknak. Hét nagyobb részre tagolódik a könyv, ezek: 1. Az eszeveszett Orlando elõtörténete (a karoling és breton mondakörtõl mindazokig a míves, költõi értékû földolgozásokig, amelyeket Ariostónak ismernie és használnia kellett lovagi eposza megalkotásakor), 2. Háttér és környezet (az író kora, történelmi, családi és kulturális-történeti összefüggések föltárása), 3. Ludovico Ariosto élete, 4. A kor realitásai Az eszeveszett Orlandóban, 5. Üzenet az utókornak: Az eszeveszett Orlandó szerkezete, mûvészi-stilisztikai jellegzetességei, 6. Az utókor válasza: Ariosto utóéletének néhány mozzanata, 7. Függelék: mellékletek, jegyzetek és mutatók (nemzetségtábláktól az Ariosto-irodalom jegyzékén át a névmutatóig).
Egy ilyen adat- és gondolatgazdag könyvbõl alighanem csak "kiragadva" lehet mutatni valamit egy kurta ismertetésben (s magának a könyvnek az elmélyült ismertetéséhez tanulmány-terjedelem szükségeltetne). Minthogy az Ezredvég olvasói javarészt éppúgy, mint általában a hazai olvasótábor javarésze: nyilván nem jutott még hozzá, hogy magát a nagy mûvet, vagyis Az eszeveszett Orlandót elolvassa, áttanulmányozza, vagy akárcsak megízlelje, indokoltnak látszik, hogy indokoljuk nagyságát, értékét, rangját a világ kultúrájában. Ezért "ragadjuk ki" most, minden más érdemlegeset félretéve s hátrébb sorolva, a fogadtatására vonatkozó tényekbõl azt, amit Simon Gyula is a legfontosabbnak tart.
"Ariosto évszázada, a cinquecento, fenntartás nélkül az évszázad fõ mûvének ismerte el az Orlando furiosót. Nemcsak szavakban: százötvennégy kiadása jelent meg; közkedveltté vált mûveltek és iskolázottak körében egyaránt" - írja szerzõnk.
Tudnivaló, hogy az itáliai és egyáltalában az európai irodalom- és mûvészetfölfogás 1540 után nagyot és gyorsan változott. 1536-ban jelent meg ugyanis Arisztotelész Poétikájának fordítása - s attól fogva a vezetõ tekintélyek az ókor e tekintélyének árnyékában haladtak, egy jó ideig. (Mellesleg, ez az idõszak amúgy, szellemi tartalmát tekintve, az ellenreformáció és a barokk kibontakozásának "jó ideje" volt Európában.) Mármost: Ariosto és az arisztotelészi poétika - két külön világ! Az új korszak "arisztotelészi" eposzírója Itáliában: Torquato Tasso. S mégis, még az 1600-as években is akadtak szellemóriások, akik merték szeretni Ariostót, éspedig Tasso ellenében. Egy ilyen óriás volt: Galileo Galilei.
Azután - kileng és visszaleng az inga - az arisztotelészi poétika korlátait is ledöntötték Európa-szerte a legjelentõsebb gondolkodók és mûvészek. Amint Simon Gyula írja: "Ariostót kedvelte Voltaire, Goethe. Hegel Esztétikájában mint a világirodalom nagy alkotásáról beszél róla: »A lovagi ideálok felbomlása Ariosto és Cervantes mûvében tudatosult s jutott elõször adekvát kifejezésre. [...] Ami Ariostóban gyönyörködtetõ: a sors véget nem érõ komplikációi, fantasztikus viszonyok, abszurd helyzetek mesés szövevényei, amelyekkel könnyedén s kedvtelve játszadozik el. Nincs olyan õrültség, különcség, mit hõsei ne vennének komolyan. A szerelem fõképpen: Dante isteni és Petrarca érzékeny és gyöngéd szerelme itt olykor obszcén, máskor nevetséges történetekben jelenik meg, a heroizmus, mely a lovagi irodalomban vallásos csodálatot ébreszt, itt legtöbbször nevettet. De a szenvtelenség mellett, ahogy ismerteti a szituációkat, bevezeti az elképesztõ bonyodalmakat, konfliktusokat, ahogy elkezdi, ahogy abbahagyja, ahogy új történetekbe kezd, s ahogy megoldja: a lovagi világ komikus ábrázolása mellett Ariosto ki is, föl is emeli, ami abban nagy és nemes: a bátorságot, a szerelmet, a tisztességet«..." (Itt közbeszúrnunk érdemes, hogy Simon Gyula szabatos megállapítása szerint két erény kerül Ariostónál mindig és mindenkor a legmagasabb polcra, s ezeken sosem csúfolódik: a hûség és a hála. Mondhatjuk akár, hogy Az eszeveszett Orlando "a hûség és a hála éneke" - no persze, nem Zelk Zoltán-i felfogásban.)
Az egész magyar irodalomfejlõdés fonákjára vet megvilágító fényt az a sajnálatos tény, hogy nálunk Ariostót egészen a legutóbbi idõkig félreértették, -félrefordították, sõt félremagyarázták. Mintha a Duna-Tisza táján zokon vették volna irodalmi nagyjaink, hogy az évszázadokon át hullámzó mûvészeti csatákban alulmaradt "a rend és a fegyelem esztétikája", az arisztotelészi esztétika (és mintha nem kevesen azt is nehezményezték volna, hogy felvilágosodás, dialektikus filozófia, romantika, kritikai realizmus miegymás ellenében nem gyõzött véglegesen az ellenreformáció és a mindenkori "erõs kéz" a kultúrában is). Ehhez képest Simon Gyula igazán szõrmentén bánik az Ariostóról meghökkentõ csacskaságokat locsogó irodalmi szentjeinkkel.
Lássuk például könyve 89. oldalán:
    "S van még egy mozzanat is, amire többször felhívja figyelmünket a költõ: a mû belsõ egységére, arra, hogy egymást követõ történetei, epizódjai nem esetlegesek, nem elhagyhatók és nem cserélhetõk. Amit sok kutatója nem vett észre. Radó Antal s nyomában a magyar XIX. és XX. századi irodalmi közvélemény: »Hogy a sokfelé kalandozó lovagok tetteit nem kapcsolja a cselekvényegység erõs kapcsa, magyarázatra sem szorul.« Babits: »Nem egy mese ez, hanem ezer, egész furcsaság-múzeuma a lovagfantáziának.« Szerb Antal: »Tartalmát nem lehet elmondani. Az epizódok összevissza keverednek benne.« Ennél még az ízig-vérig katona lelkületû Ippolito d'Este kardinális is többet értett meg belõle!"
Hát igen. (Eötvös József Könyvkiadó)