MEGMENTETT OLDALAK
 

SOÓS MAGDA

A "Varázshegy" ürügyén

A kinûnõ írónõ (1920-1996) hagyatékából közöljük ezt az írást, mely a 90-es évek derekán született.

Vannak könyvek, amelyeket az ember élete folyamán újra meg újra elõvesz. Számomra ilyen a Varázshegy. De már jó tíz éve nem olvastam végig folyamatosan. Most... rászántam magam? Szükségét éreztem? Nem is tudom, de már az elsõ fejezetnél otthonosan csatlakoztam Hans Castorphoz, akit unokabátyja várt a Davos Platz-i kis vasútállomáson. Mintha csak melléjük telepedtem volna a két barna ló vontatta fogaton, s meghitt ismerõsként hallgattam örvendezõ meg csapongó beszélgetésüket.
    Majdnem fölnevettem, ahogy este, az ágyban - egy csudát, Berghof felé emelkedõ havas úton! - Hans Castorp megrökönyödött hangját hallottam:
    - Mit mondasz? Hogy bobszánon küldik le a halottaikat?
    Tudniillik Joachim éppen ott tart a helyi szokások módszeres ismertetésében, hogy a Berghofnál is magasabban fekvõ Satzalp szanatóriumból bobszánon siklatják le a halottakat, egyéb megoldás híján. Hans elképedve küzd a fejbekólintó levegõ okozta álmossággal, s a nevetési ingerrel.
    - Még hogy bobszánon...
    Ekkor siklottam én is valamiféle zuhanópályán az ébrenlétbõl az álomba, itt folytatódott a furcsa utazás, feküdtem a bobszánon, és valaki, a helyi szokásokat ismerõ beavatott figura száguldott mellettem. Vagy mögöttem? Türelmesen válaszolgatott együgyû kérdéseimre.
    - Mondd csak... errefelé valóban negyven álló évig sanyargatták a parasztokat?
    - Hogyne. Látszik, hogy nem értesz semmit - felelte társam, s hirtelen utánam kapott, mert egy éles kanyarban majdnem lerepültem a szánról. Ennyire síkos kérdést tettem fel? Vajon szabad-e kérdezõsködnöm, hátha csakugyan lesodródunk az útról és kirepülünk a hóba?
    Tûrhetõbb útszakasz következett, és én teljes járatlanságom tudatában firtattam tovább a dolgot: - Mert az biztos, hogy jól emlékszem. Ifjúkoromban egy tanyán - Mátraszentimre környékén - csontvázlábakon a sárban totyogó gyerekeket láttam, egy szál szakadt ingecskében, ami még a fütyijüket sem takarta el, csak a bõrük volt sápadtabb, különben ugyanúgy festettek, mint az éhezõ afrikai gyerekek, akiket a tévében látni.
    - Na és most? - kérdezte kalauzom.
    - Most? E pillanatban? Nem is tudom. De az utóbbi tizenöt-húsz évben, amikor arra jártam, frissen épült házak, takaros utcák fogadtak, a kerítés mellett Trabant...
    - Szennyezték a tiszta falusi levegõt. És basáskodtak a zöldbárók. Eh, - különben sem érdekelnek az emlékeid.
    - Bocsáss meg - kértem megszeppenve, és azon tûnõdtem, mi volna, ha e vad lejtûn a különös hegy, a Varázshegy alaprétegérõl, az objektív és szubjektív idõrõl beszélnénk, és az idõben az emberi szellem fejlõdésérõl vagy kisiklásáról. Sajnos, ekkor már szörnyen dideregtem, de megpróbáltam leküzdeni fogaim szapora összekoccanását, úgy kérdeztem:
    - Mondd csak, mi az a nemzettudat?
    - Ezt a kérdést nem értem - mondta, és olyan jeges, éteri magasságokat kémlelt a szemével, hogy azt hittem, elveszti uralmát a sebes jármû felett.
    - Én sem értem, ezért reméltem, hogy te, akit tisztelek szakavatottságodért, megmagyarázod... Szerintem az a lényeg, hogy itt születtem, ükeim és szüleim magyarul beszéltek, számomra a magyar nyelv éltetõ elem, mint a levegõ... De szinte ugyanilyen fontos a humanizmus is, már ahogyan Goethe értelmezte, a legnagyobb német, s egyszersmind világpolgár, mert nemcsak a világirodalom szó származik tõle, hanem olyan eszmék is, mint az emberiség haladása, s akit olyan tervek izgattak, mint a Mexikói-öböl és a Csendes-óceán összeköttetése, valahol Amerikában... Nos tehát, úgy értem, hogy az iménti kérdés, már ami a magyarságtudatot illeti, meg az emberiség iránti...
    Itt félbeszakadt eszmefuttatásom, mert kísérõm dühe azzal fenyegetett, hogy - a humanizmus iránti fogékonyság híján - nekitaszít egy kanyarban a jeges sziklafalnak.
    Koppan és reccsen a koponyám.
    Meglehetõsen vadul forgolódhattam, mert az éjjeli lámpám felborult, abba ütöttem bele a fejem. Szerencsémre fölébredtem. Szerencsémre? Talán. Hiszen újra csatlakozhatom Hans Castorphoz, és reménykedve hallgatom Settembrini úr gondolatmenetét az emberi haladásról.

PASS LAJOS

Sass Szilvia

A tavaly elhunyt költõ hagyatékából közöljük ezt a két verset

- A meteorológusok nem jelezték elõre, s
Az Operaház sorai sem telítõdtek elsõ ízben,
Csak olyasvalami volt, mintha elfeledték volna
Lekapcsolni a központi csillárt;
A függönyhúzók kezébe is beléakadt a zsinór.
 
"Én írok, kell több, nem mond ez eleget?"
 
Ennek elõtte is tökéletesen mûködött a technika,
Ám a büfében sem melegítették ez este tovább a
Kávét. Zöld villant az asszonyok szemében.
 
Maga nyitotta ki aztán az Ötödik ajtót.
S mi máig várjuk, hol lehet a rohadt kulcs,
Hogy a hetedikbõl - -
 
Lehet, imitt-amott,
Szerintünk ellopta Maga,
S magára zárta. A szüzesség ellopása
Ne ott történjék! Mi férfiak,
Ún. vájtfülûek, vagy kocsmában félrevert arcúak
Sorbaálltunk jegyekért. Mindegy: Richard Strauss, Lehár,
És nem csak boszorkányos szeméért;
 
A turuk, amit elõgyújtott;
Minden félrecsúszott csók, rossz ölelés,
Félgyerek, az újhold kiflivégébe harapás,
Hangodtól, pardon' Hangjától másnapos
Ecetes borogatás, ráittunk...
 
Megõrültünk Magáért, s ha hiszi-a piszi? -
Messzibbre kerülne, akár a Halley üstökös
Ringatná, de ébren tartana mindenkit!
Tatjana levele megérkezik,
Violetta, akármily, lehellete sem lévén
Haldokol, mégis Alfrédot is õ temeti el...
A Húsvéti kórus súg ám!
Salome? Veszélyes!
 
A váltott színházjegyek, jószerivel éppen múlt
Kamaszkoriakét: így máig égetik akkori
Naplóoldalainkat.
Sajátos könyvjelzõk...
 
Most éppen Richard Strauss a gramofonon,
A Maga hangjával, persze, ahogy
Reggelente borotválkozik a magamfajta -
Akármiként jelzi is az említett
Meteorológia, a Napnyugtát, s fölkeltét
Mindig megakad a tû a lemezen, pont ilyenkor? - - -
 

Gittet rágni

Gittet rágni? - - ostobaság:
Falaz az ablak, mire jó?
Kikaparni? - -
 
Mi itt vagyunk
Foncsorként,
A haverünk-ablak
Annak szemét vakítja,
Ki
Agyba-fülbe dobálna
Bennünket - -

Gittet rágni? - -
Ostobaság;
Hogy tûrt fogunkat
Bepuházza? - -

Késõbb hát mit akartunk?

Injekciónyi életünk
Fecskendezzék egy szeretkezésnyi
Fájdalmat,
Félelmet, szerelmet,

- Intravénásan -
- Nem döglött tûvel -
Egy embriónyi forradalmat - -

Vagy testet, lelket? - -

Mily ájtatos,
Dallamos kürt is bõgne értünk;
Vagy Csele repedt-réz trombitája
Kérdené kurtán:
Ki alatt ég a farakás,
A csontot, hamut
Ki söpri el? - -
 
 
 

 
ABLAK
 

Az uruguayi Mario Benedetti - aki a latin-amerikai spanyol prózának, költészetnek és esszének egyaránt kiemelkedõ alakja - az idén 80 éves. Ebbõl az alkalomból közöljük négy mini- elbeszélését.
 

MARIO BENEDETTI

Beatriz

(Egy óriási szó)

A Szabadság egy óriási szó. Például, amikor véget érnek a tanítási órák, azt mondják, hogy a gyerek szabad. És amíg a szabadság tart, sétálhat, játszhat, nem is kell tanulnia. Azt mondják, hogy egy ország akkor szabad, ha bármelyik nõ és bármelyik férfi azt csinálja, amihez kedve van. De még a szabad országokban is sok minden tilos. Például ölni. Viszont a szúnyogokat és a svábbogarakat meg lehet ölni, és a teheneket is, hogy sültet csináljanak belõlük. Például tilos lopni, habár nem olyan nagy baj, ha megtartom a visszajárót, amikor Graciela, aki az én anyukám, engem küld el vásárolni. Például tilos késni az iskolából, bár ilyenkor kell írni egy levelet, azazhogy Gracielának kell megírnia, hogy igazolja a késésemet. Így mondja a tanítónõ: igazolni kell.
    A szabadság nagyon sok mindent jelent. Például ha valaki nem rab, azt mondják rá, hogy szabad. De az én apukám rab, és mégis azt mondják, hogy a Szabadságban van, mert így hívják a börtönt, ahol már évek óta ül. Erre mondja Rolando nagybácsikám, hogy micsoda szarkazmus. Egyszer elmeséltem a barátnõmnek, Angélicanak, hogy a börtönt, ahol az apukám van, Szabadságnak hívják, és hogy Rolando nagybácsikám azt mondta, hogy micsoda szarkazmus, és ez a szó Angélica barátnõmnek annyira tetszett, hogy amikor a keresztapja vett neki egy kiskutyát, a Szarkazmus nevet adta neki. Az én apukám rab, de nem azért, mert ölt, vagy lopott, vagy elkésett az iskolából. Graciela szerint az apukám a gondolatai miatt van a Szabadságban, azaz rabságban. Úgy látszik, az apukámnak híresek voltak a gondolatai. Néha nekem is vannak gondolataim, de még nem vagyok híres.
    Ha én fogoly lennék, azt szeretném, hogy a két babám, Toti és Mónika is politikai fogoly legyen. Mert én szeretek úgy elaludni, hogy legalább a Totit átkarolom. A Mónikát nem, mert õ nagyon morcos. Én sosem verem meg, fõleg azért nem, hogy ezzel jó példát mutassak Graciellának.
    Graciela csak néha vert meg, de amikor ezt csinálta, én nagyon nagy szabadságot akartam magamnak. Mikor megver, vagy leszid, úgy hívom, hogy Õ, mert õ nem szereti, ha így hívom. Persze nagyon bolondnak kell lennem ahhoz, hogy úgy hívjam: Õ. És például, amikor a nagyapám meglátogat minket, és megkérdezi, hol van az anyukám, és én azt felelem, hogy Õ a konyhában van, akkor már mindenki tudja, hogy teljesen bolond vagyok, mert ha nem lennék az, egyszerûen csak azt mondanám, hogy Graciela a konyhában van. A nagypapám szerint a családban én vagyok a legbolondabb, és ennek én nagyon örülök. Graciela azt se nagyon szereti, hogy Gracielának hívom, de én akkor is így hívom, mert az egy szép név. Csak amikor nagyon szeretem, amikor imádom és megpuszilom és átölelem, és õ azt mondja nekem, hogy picinyem, ne szoríts így, akkor vagy mamának, vagy maminak hívom, és ilyenkor Graciela elérzékenyül, és nagyon lágy lesz, és megsimogatja a hajam, és ez nem lenne így, és nem lenne ilyen jó, ha én mindig azt mondanám, hogy mama, vagy mami.
    Tehát a szabadság egy óriási szó. Graciela szerint politikai fogolynak lenni, mint amilyen a papám, nem szégyen. Szinte már olyan, amire büszke az ember. Akkor most büszkeség vagy szégyen? Én büszke vagyok, és nem szinte büszke, a papámra mert nagyon sok gondolata volt, annyi, de annyi, hogy végül börtönbe zárták miattuk. Szerintem a papámnak most is egyre több gondolata van, hatalmas gondolatai, de szinte biztos, hogy nem meséli el õket senkinek, mert ha elmeséli, lehet, hogy amikor kikerül a Szabadságból, hogy szabadság-ban éljen, még egyszer bezárják a Szabadságba. Látják, milyen óriási ez a szó?
 

A gyöngybagoly, ki mindig hátrafelé tekintgetett

Egy bizonyos gyöngybagolynak az volt a szokása, hogy mindig hátrafelé tekintgetett, de ellentétben Lót feleségével, ahelyett hogy sóbálvánnyá változott volna, továbbra is gyöngybagoly maradt.
    Egy éjjel megjelent az uhu, és megkérdezte tõle, hogy miért tekintget folyton hátra. A gyöngybagoly így válaszolt: "Sóbálvánnyá akarok válni."
    Az uhu a szokásosnál még kedvetlenebbül, de bölcsen, mint mindig, sárga tekintetét az éjbe meresztette, halkan károgott egyet, majd azt suttogta magának: "Vannak, akiknek nem kéne olvasgatniuk a Bibliát."
 

A tûzoltók

Olegario nemcsak kiváló elõérzettel rendelkezett, hanem hatalmára is rendkívül büszke volt. Néha elmerengett egy pillanatra, majd így szólt: "Holnap esni fog". És tényleg esett. Máskor megvakarta a tarkóját és kijelentette: "Kedden az 57-es busz jön majd elsõnek". És kedden az 57-es busz jött elsõnek. Barátai határtalanul csodálták.
    Néhányan közülük még emlékeznek leghíresebb telitalálatára. Épp az Egyetem elõtt sétáltak vele, mikor hirtelen áthasította a reggeli levegõt a tûzoltók vad szirénázása. Olegario alig észrevehetõen elmosolyodott, és azt mondta: "Lehetséges, hogy ég a házam".
    Hívtak egy taxit, és szóltak a sofõrnek, hogy kövesse a tûzoltókat, kik a Rivera utcán hajtottak át. Olegario így szólt: "Szinte biztos, hogy ég a házam."
    A barátai tiszteletbõl és kedvességbõl hallgattak; annyira csodálták.
    A tûzoltók behajtottak a Pereyra utcába, és az idegesség a tetõfokára hágott.
    Mikor befordultak abba az utcába, ahol Olegario lakott, a barátok valósággal megmerevedtek a várakozástól. Végül a tûzoltóautó megállt szemben Olegario rikító házával, és nekiláttak szükséges teendõiknek. Olykor-olykor egy-egy deszka repült ki az emeleti ablakokból az égbe.
    Olegario teljes lelki nyugalommal szállt ki a taxiból. Megigazította a csomót a nyakkendõjén, majd az alázatos gyõztesek gesztusával várakozott, hogy fogadja jóbarátai gratulációit és forró öleléseiket.
 
 
Arckifejezés

Milton Estomba csodagyerek volt. Hétéves korában már Brahms szonátáját játszotta, a No. 3, Op. 5-öt, tizenegy éves korára pedig a kritika ujjongása és a közönség egybehangzó tapsvihara kísérte végig koncertsorozatát Amerika és Európa fontosabb fõvárosaiban.
    Mindazonáltal, mikor betöltötte huszadik életévét, a fiatal zongorista könnyen észlelhetõ változáson ment keresztül. Egyre nagyobb mértékben kezdte foglalkoztatni a patetikus gesztus, a modoros mimika, az összevont szemöldök, az égõ szem és egyéb hatásvadászó eszköz. Õ mindezt "arckifejezésnek" hívta.
    Idõvel Estomba egyre tovább fejlesztette "arckifejezését". Egyiket a Patetikus szimfónia elõadásához használta, másikat a Lányok a kertben-hez, harmadikat a Polonéz-hez. Minden egyes koncert elõtt tartott egy próbát a tükörrel szemben, de a frenetikusan rajongó közönség, ezeket az arckifejezéseket teljesen spontánoknak vélte, és hangos tapssal, éljenzésekkel és lábdobogással fogadta.
    Az elsõ aggasztó tünet egy szombati elõadás során jelentkezett. A közönség észrevette, hogy valami különös dolog történt, és tapsukba beleszûrõdött az ébredezõ döbbenet. Valójában az történt, hogy Estomba az Elsüllyedt katedrálist, a Törökinduló arckifejezésével játszotta el.
    De a katasztrófa, melyet az orvosok hézagos amnéziának minõsítettek, hat hónappal késõbb következett be. Ami azt illeti, a hézag a partitúrákra vonatkozott. Huszonnégy óra leforgása alatt Milton Estomba örökre elfelejtette az összes nocturne-t, prélude-öt és szonátát, mely bõ repertoárjában szerepelt.
    Az volt a meglepõ, az igazán meglepõ, hogy nem felejtett el egyetlen patetikus gesztust és modorosságot sem, melyekkel az elõadásait kísérte. Többé már nem tarthatott zongorakoncerteket, de egy vigasza azért maradt. Szombat esténként leghûségesebb barátai még most is összegyûlnek a házában, hogy megtekintsék arckifejezéseinek néma elõadását. A barátok egyhangúan megegyeztek abban, hogy fõmûve az Appassionata.

HOLLÓ JÁNOS FORDÍTÁSAI