P. PAPP ZOLTÁN

Csak a füvet nyírtam

Kertünket ellepték a gazok,
másfelõl; rejtélyes, buja bozót,
de, ha én konyhakertet akarok,
be kell vetnem a modern technikát.
Berreg a gép, tar tarkóval orra bukik a Föld.
Fûnyíróval kergetett szöcskék és lepkék
szöktek, röptek új búvóhely felé.
Vadvirágot sírt, csigát vérzett az ugar.
Amint leállt a körkasza,
nosza rigók hada gyûlt oda,
bogár- s kukaclakomára,
de akkorára már lesben álltak a vérmes macskák,
s a macskalopódzást a kutyák vadul ugatták.
Az utcára szabadult vérebek közül
az egyik megmart egy asszonyt,
aki belehalt a sebébe,
csak magzatát emelték ki élve széttépett testébõl.

Kertünket újra ellepték a gazok.
RENDET, RENDET,
MÛRENDET AKAROK!
Akarok?
Fûnyírás... megannyi halott.
 

Szavak

fürdetlen testtel
úgy vércsatakosan
gyûljetek körém
hadd érezzem a születés
önfeledt rángásait
harsány hangok
titkos illatát
tapadjatok rám
égessetek rágjatok
szívjátok nedveim
tegyetek velem bármit
csak szépek legyetek
mikor fénnyel árnnyal
örökre összefonva
utolsó sóhajomra
verssé váltok
 

Sorskovács

Fújtass, izzíts,
lendüljön a kalapács.
Csendül, zeng az üllõ.
Sorsod megbúvik a
szikrafák hulló árnyán,
vérvörösre verve
dagad, hajlik, alakul,
s a valóság olajkádjában
sziszeg, fuldokol,
csontszívósra vagy
üvegridegre edzül.
Kemény-kék
álom-reve levélkék
szakadnak le a vágyott mûrõl,
míg a mindent felõrlõ,
rozsdás loboncú szelek
a szabadság szarkofágja felett
megannyi kopott igét
szórnak szét.
Sorsod, a szoborárva,
várva a feltámadásra,
úgy tûnik tova,
mint az idõ lebegõ
csillagpora.

MARTON PÉTER

A szerzõdés

Kedves Naplóm!
Remélem, nem veszed zokon, hogy milyen silány körülményeknek vagy jelenleg kitéve. Albérleti lakásom egy lepusztult patkánylyuk csupán, olyan, hogy azzal még a templom egere sem érné be józan ésszel. Csak én. Bezzeg én, én hülye! - kiálthatnál fel elkeseredetten. De hát egy napló nem panaszkodhat, ez már csak így van rendjén.
    Ugyanakkor szomorú látnom, amint a dohos, nyirkos levegõ napról napra kikezdi papírodat. Ócska grafitceruzámmal esténként a szalonnázástól zsíros kezemmel körmölöm tele oldalaidat a maihoz hasonló sületlenségekkel.
    Karma. Az ember megalkuszik vagy szenved.
    Ó, hogy régen milyen naiv voltam. A család szeme fényeként azt hittem, nagy író lesz belõlem. Jártam egy írókörbe is annak idején, ahol sokan kedveltek, népszerû voltam. Tollrajzaimat, verseimet, novelláimat általában osztatlan tetszéssel fogadták. Bíztam magamban, de még ma - a történtek ellenére - is azt hiszem, önbizalmam jogos volt, híján a beképzeltségnek.
    De hát ott vannak azok a bizonyos "történtek". Az ember sorsa. Régen úgy hittem, a Gondviselésnek van hozzá némi köze, ma már csak legyintek és sztoikusan sóhajtok: "Karma."
    Huszonöt évesen készültem el elsõ regényemmel. Éreztem, valami egészen egyedülállót alkottam, most megfogtam az isten lábát. Az elkészült, letisztázott kéziratot nem mutattam meg senkinek. Elküldtem egy kiadónak, ahelyett hogy kikértem volna barátaim véleményét - akkor még voltak, sokan.
    A kézirat ezer oldalt tett ki. Egy igazi nagyregény, melyben bátran írtam eszményeimrõl, reményeimrõl és csalódásaimról, meggyõzõdéseimrõl és kételyeimrõl. Mindent el akartam mondani ezzel az egy regénnyel. Néha úgy éreztem, tökéletességet alkottam, vagy legalábbis tõlem ennél jobb már soha nem telhet. Néha úgy éreztem, tizedrészét sem sikerült kifejeznem annak, amit gondoltam.
    Afelõl azonban teljesen bizonyos voltam, hogy mûvem eredeti, valami egészen új. Látszólag valószerûtlen, irracionális történet, nem evilági hõsökkel, rendkívüli karakterekkel. Valójában egy kápráztató intellektuális kísérlet: lehet-e valami keresnivalója egy Messiásnak, egy második Krisztusnak a huszadik század deheroizálódó, elidegenedõ, abszurd világában. A kilencvenes évek Magyarországán, a rendszerváltás utáni években. A rablólovag-kapitalizmus virágzásának idején, ahol emberek ezrei váltak pillanatok alatt munkanélkülivé és hajléktalan koldussá, egy szûk réteg pedig - hasonló hirtelenséggel - milliomos rózsadombi kriptalakóvá.
    Mûvem nagyszabású volt és nagyratörõ. Mikor a kiadó tulajdonosa végül egy év elteltével (úgy látszik, akkorra jutott ideje a kézirat áttanulmányozására) telefonon megkeresett, és találkozót beszélt meg velem, rövid ideig boldog voltam, határtalanul boldog, azt hittem, csakugyan beütött hát a várva várt siker.
    A találkozót megelõzõ éjjel történt, hogy megálmodtam, én leszek a legnagyobb író a világon.
    Izzadt a tenyerem, amikor benyitottam a szerkesztõ úr irodájába. Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán nagy óvatosan, mint aki tojásokon lépked, a helyiség közepén található, ronda, drapp íróasztal felé indultam, melynek túloldalán ült a kiadó.
    Az asztalon ott hevert mûvem kézirata. A szerkesztõ úr látszólag teljesen figyelmen kívül hagyta jelenlétemet. Az elsõ sûrûn telerótt oldalt tanulmányozta elmélyedten, nyilván - gondoltam - ezért nem kínált hellyel. Mivel azonban idétlennek éreztem, ahogy ott álltam az iroda kellõs közepén, hirtelen elhatározástól vezérelve magam alá húztam az asztal innensõ oldalánál lévõ széket, és leültem.
    A lap hangosan zizzent a kiadó kezében, amint elvette a szeme elõl, hogy egy hegyes, kihívó pillantást lövelljen felém.
    - Nem hiszek a reinkarnációban! - jelentette ki váratlanul. Jeges izzadság csurrant végig hátul, a tarkómon. Amit mondott, valahogy inkább kérdésnek tûnt, mint kijelentésnek. - És bár, meg kell vallanom, nagyon érdekel a modern pszichológia, de a rejtett emlékezés elmélete sem ragadott meg különösebben.
    Tovább feszengtem. Éreztem, hogy ebbõl csak valami rossz sülhet ki. Ki voltam készülve az idegességtõl, majdnem elsírtam magam. Eszembe jutott, mikor az általános iskolában egyszer megvertek, és elvették tõlem kedvenc kisautómat.
    - Nagy tréfacsinálókról is hallottam már, de maga nem tûnik annak.
    Mégis mit jelentsen ez? Kétségbeesetten kutattam a lehetséges válaszok után, de olyan lehetetlennek tûnt, hogy mindez velem történik, illetve történt, akkor és ott...
    - Tulajdonképpen sajnálom, hogy berendeltem az irodába. Majdnem biztos voltam benne, hogy nem jön el - most mintha egy árnyalatnyi jóindulatot fedeztem volna fel a hangjában. - Ám most, hogy itt van, szeretném megragadni az alkalmat, hogy figyelmébe ajánljam, önnek valószínûleg kezelésre van szüksége.
    Felkelt, odajött mellém, odatelepedett az asztal szélére. Atyai gondoskodással nézett le rám. Aztán kezébe vette kéziratom elsõ oldalát. A történet bevezetõ sorait böngészte, halkan hümmögve, félhangosan ki is olvasva a szavakat.
    - "November végén, egy olvadásos napon, reggel kilenc órakor, a Bécs-Budapest vasútvonalon teljes gõzzel közeledett a vonat Budapest felé. Olyan nyirkos és ködös volt az idõ, hogy alig akart kivilágosodni; a pályától jobbra és balra tíz lépésnyire is nehezen lehetett látni a kocsi ablakából." Nem, ez sajnos, minden kétséget eloszlat. Nézze, két tanáccsal szolgálhatok. Elõször is forduljon pszichológushoz, másodszor pedig otthon üsse már fel Dosztojevszkij Félkegyelmûjének elsõ oldalát. Persze én megértem, nyilván rejtélyesen hangzik, amit mondok... de hát mondom, az lesz a legjobb, ha orvoshoz fordul a problémájával. Mert itt rossz ajtón kopogtat. A viszontlátásra!
    Megsemmisülten távoztam az irodából. Mintha transzba estem volna, katatóniaként lett úrrá rajtam a kétségbeesés. Tudtam, hogy romba dõlt az életem. Ez a csapás halálos volt. Noha a történtek jó része még mindig érthetetlen volt számomra, bezárkóztam otthonomba, napokig nem vettem magamhoz sem ételt, sem italt.
    Csont és bõr voltam, amikor végre elõmerészkedtem rejtekembõl. Elsõ utam a Szabó Ervin Könyvtárba vezetett, ahonnan kikölcsönöztem Dosztojevszkij Félkegyelmûjét. Sajnos, egészen addig Fjodor Mihajlovicstól csak a Bûn és bûnhõdést és a Karamazov testvéreket olvastam.
    Ám elég volt csak beleolvasnom a Félkegyelmû elejébe, egyszeriben világossá vált minden: a történet túlságosan is ismerõsnek tûnt.
    Azóta nem találok igazán magamra. Nem vagyok a régi önmagam. Letettem a malteroskanalat, pontosabban a töltõtollat, egyszer és mindenkorra. Csak egyetlen alkalommal ragadtam újra írószerszámot az elmúlt évek alatt. Kis tizenéves unokahúgom író szeretne lenni, ha nagy lesz, én pedig - csak hogy megóvjam az enyémhez hasonló nagy csalódásoktól - kiállítottam a részére egy afféle hivatalos papírt, hogy is mondjam, igazolást vagy inkább amolyan szerzõdésfélét. Csak hogy ne legyen õ is a sors hasonló, gonosz fintorának áldozata.
    Az okmányt oda is adtam a kis drágámnak, a tizennegyedik születésnapjára, ám a szülõk valahogy kevéssé értékelték elõrelátó figyelmességemet, azóta érezhetõen kerülnek engem. Nem hívnak telefonon, és én ezt nagyon megsínylem, mert már jó ideje õk voltak az egyedüli rokonaim, akik olykor-olykor törõdtek velem, érdeklõdtek a hogylétem felõl.
    Átok ül rajtam. Valahányszor tollat fogok, pórul járok.
    Karma.
    Ha valaki - tulajdonképpen elképzelhetetlen, ha így jobban belegondolok - esetleg úgy határozna, hogy halálom után kiadja összes mûveim gyûjteményét, nos annak a nagyon drága és nagyon balga embernek, hogy segítségére legyek, a mai naplóbejegyzéshez csatolom azt a bizonyos okmányt, balszerencsém forrását.
 

Író-olvasói szerzõdés

Ezen okirat aláírói, író és olvasó, jogi és emberi szempontból egyenrangú felek, a szerzõdés értelmében a következõ kötelezettségeket egymással szemben támasztott feltételek feltétel nélküli teljesítéséhez kötötten ezen szerzõdés aláírásakor magukra vállalják, mindenkori hatállyal:
    A) ÍRÓ kötelezettnek tekinti magát, hogy a tollat semmilyen körülmények között el nem hajítja, a letargia legsötétebb és az eufória legvígabb pillanataiban is eleget tesz hivatásbeli kötelezettségének, amennyiben az olvasót mindenkori hatállyal írott információval elárasztani köteles.
    B) OLVASÓ kötelezettnek tekinti magát, hogy soha nem szûnõ történetigényének kielégítésekor tartózkodik mindenfajta korábbi kényeskedéstõl, és belátja, hogy ÍRÓ - ha a kérdést analogikusan szemléljük - évezredek óta ugyanarról ír, hol tarkában, hol pepitában, de mindig ugyanazt dolgozza fel, és ennek tudomásulvételével egyidejûleg feladja azt a hagyományos és immár elavult kritikai szempontot, miszerint a mûvészetben az a jó, ami eredeti - reductio ad absurdum: lehetetlent vár az írótól.
Hogy a gyûjtemény teljes legyen, nem kell mást tennie, mint a fentebbi sorokhoz mellékelnie egy Félkegyelmû-kötetet.
    Hát tehetek én róla? Karma.
 
 
 
 
 
 

 
T. ÁGOSTON LÁSZLÓ

A szalonnatolvaj

Pongrácznak volt egy kis darab szõlõje H.-ban, a dombtetõn. Mindössze kétszázötven négyszögöl egy kis hétvégi házzal. Egyetlen kétszer háromméteres helyiség, elõtte terasz, alatta a pince, ahol a szerszámait és a másfél hektó borát tartotta. Alattuk meg a város. Derült, nyári napokon még a harmadik falu tornyát is látták. Tavasztól késõ õszig itt töltötték a hétvégeket. Ástak, kapáltak, permeteztek, lesték az elsõ érett gyümölcsöt, és itták magukba a napfényt meg a friss levegõt. Esténként kiültek a teraszra, s egy pohár maguk termelte bor mellett hallgatták a tücskök ciripelését, nézték a város hunyorgó fényeit.
    Hajdan Pongrácz birtok volt az egész domb; egy tagban vagy harminc hold. A nagyapja mûvelte. Késõbb fölaprózták az örökösök, meg jött a téesz - neki már csak ennyi jutott belõle. Amikor megkapta, félig kiszáradt, korhadó törzsû öreg fákkal, százéves szõlõtõkékkel volt tele az egész. Mert emberemlékezet óta szõlõ meg gyümölcs termett ezen a dombon. Másra nem is volt jó ez a homok. Neki mégis többet jelentett akár legértékesebb fekete földnél is, mert apja, nagyapja, dédapja dolgozott rajta; az õ arcuk mosolygott vissza a sárguló barackról, az õ nevetésük bujkált a frissen fejtett borban.
    Pongrácz már városi ember volt. Panelházban lakott, és egy íróasztal mellett görnyedve töltötte hétköznapjait. Könyvbõl tanulta a kertészkedést. A könyvbõl nézte ki azt is, milyen sortávolságra kell ültetni a szõlõt, ha kordonba akarja futtatni, s milyen fajtákat kell telepítenie, hogy télen ki ne fagyjon. Évekbe telt, mire olyan lett a telek, ahogy õ szerette volna.
    A felesége is mindig mellette volt. Együtt választották ki a facsemetéket, együtt tolták föl a dombtetõre a kis kézikocsin a támnak való vasrudakat, s együtt keverték a betont. Csak a metszõollót nem adta ki a kezébõl. A szõlõ metszése, a fák nyesése az õ privilégiuma volt. Végtére is õ tudta, miért hagyott szálvesszõt a tõkén, vagy melyiket akarja megfiatalítani.
    Amikor belekezdtek a telekrendezésbe, úgy gondolta, hogy a kisház elõtt kivág néhány sor szõlõt, betelepíti fûvel, aztán napernyõs hintát, kerti asztalt, székeket, padokat tesz a helyükre, ahol vendégül láthatják a barátaikat. Afféle pihenõkertet akart csinálni belõle, amilyeneket a Balaton mellett látott. A bungalót se ilyenre akarta építeni, hanem kétszintesre, tetõtér-beépítéssel, ahol akár szállást is adhat a vendégeinek. Így is készültek a tervek. Minden második sor szõlõt kivágott, hogy géppel mûvelhesse. Csak végigszalad benne a kistraktorral, és kész a kapálás. A permetezést is géppel képzelte.
    Aztán jött az infláció, s hónapról hónapra kevesebbet ért a fizetésük. A pihenõkertbõl maradt a gyep, a tetõtér-beépítésbõl ez az egy helyiséges bungaló, a kerti robot helyett az ásó és a kapa. A barátok is elmaradtak. Másodállás, harmadállás meg fekete munka után futkostak a hétvégeken is. A szõlõ közötti széles sortáv azért volt jó, mert teleültették zöldséggel, babbal, meg mindenféle veteménnyel. Amit megtermeltek a telken, nem kellett méregdrágán megvenni a piacon.
    Eleinte alig láttak embert a dombon. A szomszédok többsége hét közben járt föl dolgozni. Legföljebb ha egy kis zöldségért vagy napozni ugrottak fel vasárnaponként. No, meg szombat este összeültek szabad tûz mellett szalonnát sütni, borozgatni. Idegen mit keresett volna errefelé?
    Hanem ahogy teltek az évek, és laposodott az emberek pénztárcája, egyre több rossz arcú idegen kószált estefelé a dûlõutakon. Elõször csak a téesz borsóját dézsmálták meg, aztán átmászta a kerítéseken is. Hogy fölháborodott az egész környék, amikor egyik reggelre leszedték a szomszéd összes körtéjét!... Akkor még a rendõrök is kimentek, kutyával keresték a tolvajt. Persze, hogy nem találták meg... Akkor már egy kapát se lehetett kint hagyni, mert bizonyosan eltûnt. A szomszédok ferde szemmel nézegették egymást; mindenki gyanús volt, hiszen úgy fölment a kerti szerszámok ára, hogy kétszer is meggondolta az ember, megvásárolja-e.
    A következõ télen sorban föltörté a hétvégi házakat. Minden mozgathatót elvittek vagy összetörtek. Ki? Kik? Hát a csavargók, munkanélküliek, hajléktalanok... Akkor már a pályaudvarok is tele voltak velük. A dombiak összenéztek és a térdüket csapkodták nevettükben, mert a városi rendõrkapitány hétvégi házáról még az ajtót, ablakot is leszerelték, és a nemrég tapétázott falhoz verték a paradicsomos üvegeket. A terasz falára meg fölmázolták wc-kefével, hogy "keress meg, te szarházi!" Pongráczék ablakát is betörték, de nem volt mit elvinni. Így aztán csak egy csomó szemetet dobáltak be rajta.
    Szüret után egyre ritkábban mentek föl a dombra. Megtisztították a szerszámokat, hazavittek minden mozgatható értéket, és kiírták az ajtóra: "Nem érdemes betörni, mindent hazavittünk." A szomszédok megbeszélték, ki melyik napon megy föl szétnézni, s ha netán valami gyanúsat észlel, értesíti a többieket is.
    Egyik nap Pongrácz a vetõmagbolt kirakatát nézegette, s bosszankodva konstatálta magában, hogy már megint fölemelték a permetezõszerek árát. Pont háromszorosa a néhány év elõttinek. Ha így megy tovább, nem ér annyit az a néhány szem gyümölcs, mint amennyit rápermetez az ember. Nem is beszélve az idõrõl és a munkáról, amit belefektet. Ha így megy tovább, a parlag hozza a legtöbb hasznot... Aztán hazaérve kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját, és valami különös szag csapta meg az orrát. Avas zsírszag. Nem tudta elképzelni, mi lehet az, hiszen a felesége évek óta olajjal fõz. Ez pedig kétségtelenül avas zsírszag volt. Gyermekkorában érzett ilyet, amikor a latyakos téli idõben a nagyapja avas szalonnával kente be a csizmáját, hogy ne folyjék bele a víz. Mindent kipakolt a szekrénybõl, mire megtalálta. Valóban egy jó darab szalonna volt. Már nem emlékezett rá, hogyan is kerülhetett oda... Hirtelen az agyába villant, hogy még a nyáron vették, amikor az öccséék azt ígérték, hogy egyik hétvégén fölugranak hozzájuk a dombra egy kis nyársalásra. Aztán bedöglött a kocsijuk, a szalonna meg ott maradt a legfölsõ polcon, a szellõzõ mellett. Zöldessárga avas lepedék ült ki a tetejére, az árasztotta azt a jellegzetes szagot. Már éppen ki akarta dobni, amikor eszébe jutott, hogy a nagyapja hajdan madzagot kötött rá, és kiakasztotta a gyümölcsfák ágaira. Télen, amikor mindent belepett a hó, seregestül jöttek rá a cinkék.
    - Látod, kisfiam - magyarázta az öreg -, ha télen ideszoktatjuk õket az avas szalonnával, tavasszal is itt fészkelnek majd, és elpusztítják a hernyókat.
    - No lám - motyogta maga elé - én is kiakasztom a fákra, és kevesebbet kell majd permeteznem.
    Így is lett. Amint leesett az elsõ hó, vékony szeletekre vágta a szalonnát, spárgát fûzött bele, és kiakasztotta a fák ágaira. Aztán néhány nap múlva becsöngetett hozzá az ügyeletes dombi szomszéd, hogy fönt járt a telken. A házat rendben találta ugyan, de elég sok lábnyomot látott a hóban. Nem ártana körülnézni, hogy nem tûnt-e el valami.
    Másnap fölment. Valóban, emberi lábnyomokat látott a hóban. Kíváncsi volt, hová vezetnek, követte hát õket. Körbejárta a házat, aztán a szõlõsorok közé vezette, a fák alá. "Furcsa gusztusod van, pajtás - motyogta maga elé. - Mi a fenét keresel télen a fák között?" De amikor fölnézett, elöntötte a méreg. A fölkötött madzagok csupaszon hintáztak a hideg szélben. Valamennyirõl eltûnt a szalonna. "Se kutya, se macska nem képes elérni - morfondírozott magában -, ez csak ember mûve lehet. Hát persze, ide vezetnek a nyomok is. Talán valamelyik szomszéd? Így akarja megtréfálni, vagy átvitte a saját kertjébe? Hülye vicc, az szent..."
    Maradt még egy jókora darab az avas szalonnából. Újabb szeleteket vágott belõle, átfûzte rajtuk a spárgát, és fölakasztotta egy-egy vékony gallyra. Ekkor eszébe jutott, hogy megkérte az asszony, nézzen körül, nem hagyta-e fönt a pulóverét. Bement a házba, kutatni kezdett, de sehol se találta.
    Egyszer csak valamiféle zörejt hallott kintrõl. Mintha az ócska kerítés reccsent volna. Lekuporodott az ablak alá, és lélegzet-visszafojtva várt.
    A tolvaj óvatosan körülnézett, aztán átlendült a kerítésen. Feltehetõen mindent rendben talált, mert elindult az egyik fa felé. Nem a szomszédok közül való volt. Ócska, fülvédõs sapkát viselt, mint egykor a szovjet katonák. Elnyûtt volt a kabátja is, hátul fölhasadva. Tán éppen most szakadt el, amint átugrott a kerítésen. Odalépett a szalonnához, egy jókora kést vett elõ a zsebébõl, levágott belõle egy darabot, megkóstolta. Aztán elvágta a madzagot, és a kabátja zsebébe csúsztatta a zsákmányt.
    - No megállj, te rohadt csibész!... - fortyogott magában Pongrácz. - Ha addig élek is, nyakon csíplek! - Azzal zsebre vágta a zsineget, és valamiféle ütleg után kutatott.
    Az ágy alatt talált is egy jó hosszú, marokba simuló kapanyelet. Még a nyáron készítették oda, amikor egyszer fönt aludtak... Magához vette, s óvatosan kiosont a házból. A ribizlibokrok mögött épp a tolvaj hátába tudott kerülni.
    Nem kellett sokáig várnia a kedvezõ alkalomra. A tolvaj minden óvatosságról megfeledkezve vagdalta le a fákról a szalonnadarabokat. Amikor háttal állt, Pongrácz elõugrott a bokrok mögül, és jókorát sózott a hátára a kapanyéllel. Annak meg ijedtében még a bicska is kiesett a kezébõl.
    - Az anyád Úristenit, te rohadt csibész! - ordított rá Pongrácz. - Hát te zabálod föl a szalonnámat? Te tartod rettegésben az egész dombot? No, majd adok én neked! - És úgy elkezdte csépelni a megszeppent tolvajt, hogy az még védekezni is elfelejtett. Jobb híján futásnak eredt, de a gazda lerántotta a kerítésrõl, megkötözte a földön fekvõ embert, és fújtatva ült le mellé. Maga is csodálkozott rajta, milyen könnyen elbánt vele. A beesett arcú, cingár fiatalember csak nyögdécselt, és köpködte a szájába került havat. Egészen fiatalnak látszott. Még talán húszéves se volt...
    - Idevalósi vagy? - kérdezte a gazda.
    A megkötözött ember elõször nem válaszolt, de miután magasra lendült a kapanyél, behúzott nyakkal nyögte: - Nem.
    - Hol laksz?
    - A pályaudvaron.
    - Szóval, csavargó vagy?
    - Éhes vagyok...
    - Igen? Dolgozni persze büdös, mi?
    - Kirúgtak. Bezárták a gyárat. Már fél éve. A munkásszállásról is kidobtak...
    - Hát a szüleid? Nem fogadtak be?
    - Nincsenek szüleim. Intézetben nõttem föl.
    - Jó szöveg, hatásos... Van valamilyen igazolványod?
    - Kiveheti a zsebembõl... Én nem vagyok betörõ, se tolvaj. Ide se jöttem volna, ha nem látom a fán a szalonnát. Éhes vagyok, éhes...
    Pongrácz kivette a fiú zsebébõl az igazolványt, gondosan átlapozgatta elõlrõl hátra, aztán meg hátulról elõre, és közben nagyokat hümmögött. "Rohadt egy élet..." - mormogta végül. Elvágta a fiú kezén a zsineget, és visszaadta az igazolványát.
    - Elmehetek? - kérdezte a másik lehajtott fejjel, és visszaadta a zsebébe süllyesztett szalonnadarabokat.
    - Várj! - fogta meg a karját a gazda. - Hoztam magammal friss szalonnát, meg egy kis kenyér is akad...
    Közben arra gondolt, hogy az õ fia is huszonkét éves.