TABÁK ANDRÁS

(A 10. évforduló)

Visszatekintés egy esztendõre

Cudar egy év volt. Fantomok éve.
És jelenéses és furcsa, bolond.
Az év végére esett például,
a tél szakára a Hûség Hava,
noha zordabb tél volt, mint valaha.
Kriptáikból a holtak kikeltek,
bár nem a föltámadás sófára,
csak jött-mentek, igricek, vén dzsinnek
hamis kürtszava zengett. Az idõ
megfordult és hátrafele pergett,
s melyet közülünk már senki meg nem
lelhet, újból elvesztettük álmunk.
S vad jegek jöttek, üvöltõ szelek,
zimankók, hogy lelkünk beledermedt.
Cudar egy év volt. Fantomok éve.

De bennem azóta megszépiti
mégis az emlék: beléd szerettem.
 

(2000)

Ábrándozgattam valaha:
haj, vajon megérem-e?
Megértem hát, ez most már tény.
De vajon megérte-e?
 

(00, azaz Nullnull)

Profán köszöntõ

Jogosítványom nézem,
érvényes 00. májusig.
Belerögzítve látom
az útlevelemben: 00
augusztusáig oké.
Féláru vasúti jegyem
s munkahelyi belépõm
viszont egész 00-ra szól,
amint 00 végéig
hatályos a bankkártyám is.
Így aztán elmondhatom,
sõt bátran leszögezhetem
tehát, hogy ezennel a
Klozett Éve köszönt reám.

CSÁK GYULA

A tolvaj és a bírák

Szeretettel köszöntjük a 70 éves írót. Itt közölt novelláját az egykori Szépirodalmi Könyvkiadónál 1974-ben megjelent kötetébõl választottuk ki.

A három férfi lustán hevert a napon. Barnák és izmosak voltak. A negyedik az omladékos tópart sekély, pocsolyás vizében gázolt egy fonott sövénnyel elkerített négyszögben. Óvatosan lépkedett, s olykor ingerülten felkapta a lábát, és odébb táncolt, mert hal ütközött neki, és undorodott a halaktól.
    - Megint itt járt! - kiáltott a napozó hármak felé.
    Mindannyian felugráltak, és a vízpartra siettek.
    - A csuka is hiányzik? - kérdezte az enyhén bazedovos tekintetû belgyógyász, aki egyébként tökéletes albínó volt; keskeny arcába lógó fehér haja és fehér szemöldöke alól úgy piroslottak elõ guvadt szemei, akárha angóranyúltól örökölte volna. - Az a szép csuka! - mondta. - Legnagyobb fogásom volt a múlt héten. Ki akartam tömetni...
    - Mind elvitték - állapította meg kedvetlenül a térdig vízben álló, cigányos képû gépészmérnök.
    Tanácstalanul topogtak a parton, és hitetlenkedve bámultak a felkavart, szürke vízfelületre.
    - De ki lehet? - kérdezte a mérnök.
    - Vagy mi? - kapta el a gondolatot a jogász. - Mert ez lehet valami állat is. Talán kutya.
    Ketten megindultak, és körbevizsgálódtak a homokparton.
    - Semmi nyom - jegyezte meg egyikük. - Mintha a levegõbõl jött volna.
    - Lehetett madár is...
    - Kizárt dolog - ingatta fejét a belgyógyász. - Se madár, se állat. A mi tolvajunk válogat, csak a javát viszi. Erre csak magasabb rendû értelem képes, amennyiben egy tolvaj magasrendû lehet.
    - De hogy repül ide?
    - A víz felõl jön - folytatta az orvos. - Amarrébb, ahol füves meg kavicsos a part, vízbe gázol, idáig jön és ugyanígy távozik. Ez is értelmi képességre vall.

Egyikük azt javasolta: szervezzenek váltott éjjeli õrséget. Megállapodtak a sorrendben, a váltási idõben és kijelölték az õrhelyet. Ez a játék föllelkesítette õket; igazi vadászoknak: embervadászoknak érezték magukat.
    Másnap hajnalban elfogták a tolvajt. A soros õr Tarzan-üvöltést hallatott a megbeszélt módon. Három társas elõrohant a horgászkalyibából, és pillanatok alatt leteperték az idegent. Ötvenes korú, alacsony, lompos testû ember volt; puffadt és borostás arcából apró és álmos malacszemek pislogtak elõ. Minthogy váratlanul érte a támadás, úgyszólván ellenállás nélkül hagyta, hogy a négy vasmarkú férfi a cserjéssel körülvett magányos kunyhóba hurcolja. Egy székre nyomták, aztán körülállták, és érdeklõdéssel figyelték néma tanácstalanságát, zavart és együgyü fészkelõdését.
    Az esemény mindannyiukat felkavarta; remegtek, mint a ragadozó, amely épp most ejtette el a zsákmányt, de még nem lát hozzá a táplálkozáshoz, mert az éhségérzetét háttérbe szorította átmenetileg a küzdelem s a diadal mámora.
    Elsõnek a belgyógyász csillapodott le. Õ volt a kompánia hallgatólagosan elismert vezére, és õ volt az ötletkirály.
    - Foglaljatok helyet - mutatott körbe a vendéglátó szívélyes gesztusával, majd elkomorult ábrázattal járkálni kezdett.
    A többiek leültek, és felfokozott kíváncsisággal lesték, mert az ügy további menetét illetõen egyikõjüknek sem volt elképzelése.
    - Tisztáznunk kell a helyzetet - folytatta a belgyógyász. - Ennek az úrnak - mutatott a tolvajra - jól ismerjük a körünkben elfoglalt minõségét, õ azonban nem tudja: kikkel áll szemben. Úgy illik azért, hogy bemutatkozzunk. Kérlek, Robi, mondd el neki, hogy kik vagyunk mi.
    Robi akaratlanul felemelkedett, és ünnepélyes pózt öltött, aminek következtében a belgyógyásznak röhöghetnékje támadt, de ezt az ingert elfojtott mosollyá szelídítette. Robi volt az együttes legbutább tagja, és számos esetben - jobb híján - az õ ugratásával szórakoztatták magukat.
    - Mi jó barátok vagyunk - kezdte Robi, miközben lámpalázasan vakargatta tarka ingébõl elõkunkorgó dús és vörös mellszõrzetét. Barna hajszínével ellentétben vastag szálú sörtebajusza is vörös volt, továbbá az a kis pamacs is, amit a társaság biztatására és titkos mulattatására növesztett alsó ajkán, hogy ezáltal tökéletesen hasonlatos legyen egy spanyol grandhoz.
    - És mióta vagyunk barátok? - segítette Robit újabb kérdéssel a belgyógyász.
    - Gimnazista korunk óta.
    - Remek. Most azt mondd meg: hány évesek vagyunk?
    - Harminckettõ...
    - Pompás. És mit szoktunk csinálni, ha együtt vagyunk?
    - Síelünk, autózunk meg nõket hajtunk.
    Elvigyorodott, mert kellemes emlékek idézõdtek benne.
    - Kitûnõ! - lelkesedett a belgyógyász. - Azt hiszem, ennyi elég is. Most mutatkozzunk be külön-külön. Mi a te foglalkozásod, Robikám!
    - Hát... Lyukkártya-készítõ.
    - Azt értsük ez alatt, hogy valamilyen játékkártya lenne az a lyukkártya, amivel például ultizni lehet?
    Ez a képtelen feltevés megint vigyorra késztette Robit, de nevetésre húzódott a tolvaj szája is. Ettõl meg a doktor kapott ingert és hamarosan különös, görcsös, hosszan tartó hahotára fakadt az egész társaság.
    - Hát ilyen vidám emberek vagyunk mi - mondta könnyeit törülgetve az orvos. - Szóval nem lehet vele ultizni? - fordult ismét Robihoz.
    - Kla-kla... - ingatta fejét Robi. - Ezeket elektronikus számítógépekhez alkalmazzák.
    - Úgy van! - kiáltott a belgyógyász, majd egy valóságos kikiáltó hangján folytatta: - Ellekttronikkus gépekhez! - Aztán hirtelen elkomolyodott, és keményen a meglepett fogolyra mutatott: - Érti maga ezt, barátom? - Rögtön felelt is helyette: - Nyilván nem érti. A lényegét legalábbis nem értheti. - Legyintett, aztán egy kiváló ötlettõl felvillanyozva ismét Robihoz fordult: - Bizonyosra veszem, kérlek, hogy alkalmasint készséggel beavatod barátunkat értékes munkád rejtelmeibe.
    Robi nem értette, mi szükség lenne egy ilyen beavatásra, de megszokta, hogy ne mondjon ellent, ezért helyeslõen bólintott.
    Az orvos most a fekete képû gépészmérnököt szólította, de az nem mutatott nagy kedvet a bohóckodásra, mindössze annyit dörmögött, hogy õ mérnök.
    - Tehát: mérnök - ismételte gyorsan a belgyógyász, majd a társaság negyedik tagja felé fordult. Megérezte a mérnökben a kelletlenkedést, és nem akarta, hogy elromoljon a játéka vagy akárcsak megtörjön a lendülete. - Õ pedig jogász, vagyis ügyvéd, fiskális, ahogy tetszik - mutatott az ápolt, szõke szakállú, herkulesi termetû férfira, aki felpattant székérõl, bokázott a fogoly elõtt, és kezet nyújtott.
    - Doktor Bélteky - mondta, majd cselesen elkerülve a felé nyújtott s így levegõben maradt sáros és otromba kezet, a lompos ember húsos füléhez kapott, és erõteljesen megcsavarta. A tolvaj valamilyen állati indulathangot hallatott, s a fájdalomtól és sértettségtõl ösztökélve fel akart emelkedni, de a jogász mellbe lökte, hogy visszahuppant.
    - Tartsunk sorrendet - intette heveskedõ barátját a belgyógyász, és félrébb tolta, aztán õ taszította mellbe az újra felállni készülõ foglyot. - Nyugi, öregem. Mi külön-külön is erõsek vagyunk, tehát nem ajánlom, hogy fészkelõdjön. Ugyanakkor azonban - mondta ápolt körmeire pillantva - gyûlöljük az erõszakot, mert amint hallhatta, mindannyian mûvelt és intelligens emberek vagyunk.
    Kis szünetet tartott, hogy új gondolatra leljen, aztán folytatta: - Ez abból is látszik, hogy szépen bemutatkoztunk. Most már halljuk: kicsoda maga? Hogy hívják?
    A lompos ember felfogta, hogy távolról sem olyan kedélyes ez a társaság, mint kezdetben látszott, ám nehezen mozdult az agya, és nem tudta: mitévõ legyen. Vöröslõ fülét tapogatva halkan mormogta: - Szabó Lajos.
    - Úgy - mondta a belgyógyász. - És miért adta tolvajlásra ezt a szép fejét, kedves Lajos?
    Az emberen most pánik tört ki. Félrelökte az orvost, és az ajtó felé ugrott, Robi azonban kitûnõ reflexszel elgáncsolta, aztán a jogász segítségével visszacibálta a székre, és egy nadrágszíjjal oda is kötözte.
    - Eresszenek el! - kiabálta az ember. - Nekem hat órára a gátõrháznál kell lennem!
    Az orvos félárbocra eresztette szempilláját, és laza tartásban a fogoly elé állt: - Hát csak nem képzeled, Lajos? Idejössz és megzavarod békés üdülésünket, ellopod a halainkat, s mi zokszó nélkül futni hagyjunk?
    - Megfizetem én aztat! Van énnekem pénzem! - üvöltötte az ember.
    - Ez az, látod - folytatta változatlanul kenetteljes hangnemben az orvos. - Van pénzed, és mégis lopsz. Ha most elengednénk, újra lopni mennél.
    Az ember alamuszin, gyûlölettel táncoltatta szemét a társaságon. Egy ideig sûrû csend ült rajtuk, aztán megint felüvöltött a tolvaj: - És most mi lesz? Tán akasztás lesz?!
    - Nem rossz gondolat - jegyezte meg a jogász.
    Õ is körülnézett, barátai arcát vizsgálgatta, és azt olvasta le róluk, amit maga is gondolt: kezd az ügy kimerülni; vége felé közeledik a játék.
    A belgyógyász azonban újabb lendületet vitt a dologba. Megint gondterhelt munkasétába kezdett, és halkan, a nagy elhatározások közlésére emlékeztetõ modorban beszélni kezdett. - Gyógyítás következik, kedves Lajos. Te súlyos betegségben szenvedsz, veszedelmes vagy a társadalomra, és nekünk az a kötelességünk, hogy meggyógyítsunk téged.
    - Nekem semmi betegségem nincsen! - kiabálta Lajos.
    A belgyógyász megállt sétájában, patetikusan a "beteg"-re mutatott, és hangvételét megint egy ripacskodó kikiáltótól kölcsönözte:
    - Íme, barátaim - orációzott -, hová juthat egy ember, ha alacsony az intelligenciahányadosa! Csakis ezt a tényt okolhatjuk! Ha mûvelt lenne, belátná, hogy nem szabad mások nyugalmát megzavarni, és nem szabad lopni. De hát honnan tudhatná ezt ez a szerencsétlen pária? Nem büntetni kell az ilyet, hanem: nevelni! S ezért vagyunk itt mi, mûvelt fõk, hogy ne nézzük tétlenül ennek a tudatlannak a vergõdését, hanem vezessük ki az õt övezõ sötétségbõl a szellem napvilágára!
    Robi és az ügyvéd tapsoltak, a mérnök elismerõen mosolygott. A belgyógyász könnyedén meghajolt, aztán jóindulattal az ember vállára veregetett.
    - Jó kezekbe kerültél, Lajos. Áldhatod a szerencsédet. Rögtön megkezdjük kimûvelésedet, és új emberként fogsz távozni körünkbõl.
    - Elõbb azonban reggelizünk - állt fel a mérnök, és nyújtózkodott. - Még úszom is egyet. Majd szóljatok, ha rám kerül a sor.
    - Mit kívánsz elõadni? - kérdezte a belgyógyász.
    - Talán a elemi matematikával kezdhetnénk - mondta a mérnök annak a hangsúlyával, aki már unja a dolgot. Kiment, hogy ússzon egyet.
    A tolvaj nem sokat fogott fel abból, ami az orvos szavaiból következhetett, csupán azt kiabálta újra meg újra, hogy õneki a gátõrházhoz kell mennie, mert kubikus a vízügynél.
    Minthogy túl hangosan kiabált, betömték a száját, még jobban hozzákötözték a székhez, aztán mindannyian úszni mentek.

Szalonnát sütöttek serpenyõben, és falatoztak a tûzhely körül heverészve.
    - Meleg lesz ma - jegyezte meg egyikük.
    - Mit tegyünk vele? - kérdezte Robi a kunyhó felé biccentve.
    - Kimûveljük - csámcsogott a belgyógyász.
    - Engedjük a fenébe - dörmögte a mérnök.
    - Mi a véleményed? - fordult az orvos a jogászhoz.
    - Ez: tolvaj - mondta a jogász. - Tetten értük, büntetés jár neki.
    - De nem önbíráskodás - vetette ellen a mérnök.
    - Hol itt az önbíráskodás? - kérdezte Robi.
    - Erõszakkal tartjuk itt - válaszolt a mérnök.
    - Próbáld szép szóval itt tartani - mondta a jogász.
    - Akkor meg adjuk át a rendõrségnek - erõsködött a mérnök.
    - Melyiknek? - kérdezte a belgyógyász. - A faluba nem tudsz kocsival bemenni. A város negyven kilométer. Bekíséred gyalog a faluba, összekötözve? És ha közben kiabál, betömöd a száját is? Vagy kocsiba teszed összekötve, és a városba viszed?
    - Engedjük el - legyintett a mérnök. - Nem olyan nagy tétel, amit lopott.
    - Nem, mert nem jutott nagyobb tételhez - mondta a belgyógyász. - Ha lehetõsége van, ellopja a pénzünket, ruhánkat, mert ez egy megrögzött bûnözõ, látom az ábrázatáról. Afféle falusi huligán. Nézz rá, ez egy vérbeli garázda. Utálom az ilyeneket. Ez az, aki két perc alatt bordáid közé nyomja a bicskáját, ha nem tetszik neki a nézésed. Tele van velük az ország. Az-e az erkölcsösebb, ha bocsánatot kérünk tõle, amiért rajtakaptuk, aztán útjára engedjük, vagy az, ha megleckéztetjük egy kicsit?
    Robinak kigyúlt a fantáziája.
    - Ha elengedjük, visszajön éjszaka, és megöl bennünket. Biztosan vannak haverjai. Nagyon tudja ide az utat, hiszen mielõtt vinni kezdte a halakat, nyilván alaposan kikémlelte a helyzetet. Most meg már bosszúból is megölhet bennünket vagy félelembõl, mert reszket, hogy feljelentjük. Amilyen elhagyatott ez a környék, úgy leöldöshet bennünket a haverjaival, hogy soha nem lelnek a nyomukra. Esetleg a miénkre se. Beledobálnak bennünket a tóba.
    Borzadva nézett el a napfényben csillogó, remegõ víztükör felé.
    - Ökörség - intette le a jogász. - Négyen vagyunk. Emlékezz, milyen rendet csináltunk abban a krakkói kocsmában.
    - Munkára - mondta a belgyógyász, és felemelkedett.

Elsõnek az ügyvéd tartott elõadást a római jogról, emelkedetten és sok latin szót alkalmazva, majd Robi kezdte magyarázni a lyukkártyakészítés technológiáját.
    - Világos ez, Lajos? - kérdezett közbe idõnként a belgyógyász, Lajos azonban egyetlen kérdésre sem felelt, csak sötéten, gyûlölködõn pillogott.
    - Inkább tanítsuk angolra - javasolta Robi, és tõle szokatlan leleménnyel azt mondta Lajosnak, elengedik, ha megtanul angolul. - Mondd utánam, hogy réjdieau - hajolt Lajos arca elé, hogy mutassa szájmozgását. - Jól figyelj. Elismétlem, s ha utánam mondod, elengedünk. Igaz-e, hogy elengedjük? - fordult a többiekhez, akik élénken bólogattak.
    Lajosnak ugyan kétségei voltak, de azért belekapaszkodott ebbe a szalmaszálba. Földre sütött szemekkel motyogott valamit, ami távolról sem hasonlított Robi kiejtéséhez, és ezen pompásan mulattak.
    - Engedjenek hát el! - követelte Lajos, Robi azonban tagadóan ingatta a fejét. Új szót mondott, majd megint újabbat, s a kétségbeesett ember elõtt mindig megcsillogtatták a reményt.
    - Nekem ebbõl elég - állt fel a mérnök.
    - Nem kívánsz részt venni Lajos kimûvelésében? - kérdezte a jogász.
    - Nem.
    - Lemondasz egy ember megmentésérõl? - kérdezte az orvos.
    - Igen.
    - Kivonod magad a közös buliból? - kérdezte Robi.
    - Ki.
    Fogott egy könyvet, és kivonult. Az ajtóból visszafordult:
    - Még egyszer tanácsolom, hogy eresszétek a fenébe, vagy vigyétek a rendõrségre.
    - Ezt tanácsolod?
    - Ezt.
    Miután a mérnök kiment, az orvos Lajoshoz fordult.
    - Mit szólsz ehhez, Lajos? Eresszünk a fenébe?
    - Igenis, eresszenek el!
    - És nem jössz ide többé halat lopni?
    - Törjön le a lábam, ha még egyszer erre járok! - kiáltotta lelkesen.
    - És milye biztosítékaink lehetnek eziránt?
    Lajos nem értette, ezért a jogász közbeszólt:
    - Elhiggyük ezt neked becsületszóra?
    - Igenis, így lesz...
    - Csakhogy - folytatta a jogász - veled éppen az a bibi, hogy nem vagy becsületes. Jövõbeni helyes magatartásod felõl csakis akkor lehetünk biztosak, ha beléd tápláljuk a becsületesség iránti érzékenységet. Figyelj tehát, és tanulj tovább, mert a tudás lesz a te szabadulásod záloga.
    - Bizony isten mondom, hogy nem lopok többet! - kiabálta Lajos, de csendre intették, hogy hallgassa a következõ elõadást.
    Beszéltek neki a közgazdaságtanról, a kibernetikáról, és kísérleteztek a francia nyelv oktatásával. Idõnként ellenõrzõ kérdéseket tettek fel, amelyekre azonban Lajos nem akart válaszolni, ezért újra meg újra elismételték a kérdést végtelen türelemmel, mindaddig, amíg meg nem történ Lajos ellenállását, és valamilyen válasz elmotyogására nem kényszerítették.
    - Pihenjünk egyet - ajánlotta az orvos. Megerõsítették a fészkelõdõ Lajos köteleit, aztán fürödni mentek.
    Az orvos észrevette a mérnököt, aki a kunyhótól távolabb, egy füves tisztáson napozott és olvasott. A másik kettõ mélyen beúszott a tóba, az orvos pedig a mérnök mellé hevert.
    - Nem unjátok még? - kérdezte a mérnök.
    - Most jövünk bele - mondta az orvos. - Izgalmasan alakul a dolog.
    Napoztak és hosszú szünetekkel beszélgettek.
    - Mi is volt a te apád? - kérdezte a mérnök. - Ugye, patikus?
    - Yes.
    - És volt valaha nálatok cseléd? Olyan, aki fõzött, mosott, takarított?
    - Talán valamikor, nagyon kicsi koromban. De bejárónõnk most is van. Egyébként miért kérdezel hülyeséget?
    - Csak eszembe jutott. Szóval: haladtok Lajossal?
    - Mérsékelten. Nehéz a felfogása.
    Most a mási kettõ is kijött a vízbõl, és a beszélgetõk mellé dobták magukat száradni.
    - Rossz a módszeretek - mondta a mérnök.
    - Miért? kérdezte az orvos.
    - Ha tehozzád beteg megy, elõször a diagnózist állapítod meg. Igaz?
    - Lajosnál ez adott. Az a baja, hogy lopós tehát azt kell gyógyítani.
    - De hogyan?
    - Úgy, hogy felvilágosítjuk a lopás ártalmasságáról.
    - Ha te megállapítod, hogy valaki szívbeteg, a recept megírásakor nemcsak erre vagy tekintettel, hanem arra is, hogy milyen gyógymód, milyen gyógyszer az elõnyösebb, vagyis az ember egészérõl fontos tudnod a lényeget. De Lajosról csak azt tudjuk, hogy lopott. Azt azonban, hogy egyébként kicsoda, és milyen módon használhatnánk neki legelõnyösebben, egyáltalán nem tudjuk.
    Az orvos kicsit tûnõdött, aztán nagyon föllelkesedett.
    - Óriási vagy, öregem! Nagy tippet adtál! Meg kell tudnunk, hogy kicsoda Lajos.
    - Hát persze - nézett az ügyvédre Robi. - A rendõrség is azzal kezdi, a bíróság is azzal kezdi a kihallgatást, hogy tájékozódik a delikvensrõl.
    - Nekünk nem rendõri kérdéseket kell feltennünk - mondta az orvos, és felállt. A többiek is felugráltak, a mérnök kivételével. - Te nem vagy kíváncsi Lajos keresztmetszetére? - kérdezte a belgyógyász.
    - Késõbb majd benézek - dünnyögte a mérnök.
    - Szóval mi végezzük a piszkos munkát? - kérdezte Robi.
    - Hülyeségeket beszélsz - intette le a belgyógyász. - Mi a piszkos abban, ha kérdéseket teszünk fel? Eddig mi beszéltünk, most majd Lajos beszél.
    Igyekeztek a kunyhóhoz.
    - Pszt - intette a társaságot Robi. - Lessük meg, mit csinál.
    Nesztelenül közelítettek a kunyhóhoz, aztán kulcslyukon, ablakon, hasadékon át bekukucskáltak.
    Nem ott volt Lajos, ahol hagyták. A hozzákötött székkel együtt arrébb vándorolt, felborult, és most nem tudott felállni. Erõlködött, mint a hátára fordított cserebogár, de eredménytelenül. Szemei vadul forogtak, és csurgott róla a verejték.
    Miután a három férfi kellõen kiélvezte a látványt, bementek, és megszabadították Lajost kényelmetlen helyzetétõl.
    - Látod, látod, bajt csinálsz magadnak - korholta az orvos, miután a rongyot is kivették a fogoly szájából. - Jól figyelj rám, Lajos. Ne csináld ezt többet. Ne próbálj szabadulni, mert úgysem mehetsz el, amíg mi nem akarjuk. Ide nézz - mutatta muszkliját, majd a herkulesi termetû jogászra bökött -, meg oda nézz! Borzasztó erõsek vagyunk.
    - Én nem akarom magukat bántani...
    Robi harsány hahotára fakadt. - Méghogy õ nem akar bántani...
    - Eresszenek el, mert várnak a gátõrháznál.
    - Már nem várnak. Lajos - mondta az orvos. - Ha eddig nem mentél, azt gondolják, hogy nem is mész.
    - De én menni akarok, mert így elesek a keresettõl. Nekem kell a pénz.
    - Mennyit keresel egy nap? - kérdezte az orvos.
    - Köbméterben dolgozunk. Ahány köbméter, annyit.
    - Többet keresel száz forintnál?
    - Ottan körül.
    Az orvos elõvett egy százast, és Lajos szivarzsebébe dugta.
    - Itt van. Nem esel el a keresettõl.
    - Nekem nem kell a maguk pénze. Én megdolgozok a pénzemért.
    - Vedd úgy, hogy most is dolgozol. Itt dolgozol, nekünk.
    - Én nem akarok maguknak dolgozni. Én nem akarok maguktól semmit!
    A jogász félretolta barátját, és õ állt Lajos elé. - Ide figyelj, Lajos. Te loptál tõlünk, mi elfogtunk. Tolvaj vagy, aki most a bírái elõtt áll. Viselkedj tisztességesen, mert beverem ezt a piszkos pofádat.
    Megint megcsavarta Lajos füleit, aki felordított.
    - Az istenbe!
    - Eddig nem bántottunk - folytatta a jogász -, de ha rendetlenkedsz, nagyon megdádázunk.
    Az orvos ismét elõtérbe állt.
    - Ha azonban jól viselkedsz, egyáltalán nem bántunk, mert mondtam, hogy nem szeretjük az erõszakot.
    Rosszallóan a jogászra nézett, mert csakugyan nem szerette az erõszakot.
    - Mit akarnak tõlem? - kiabálta Lajos. - Vigyenek inkább a rendõrségre, ahogy az a másik elvtárs mondta!
    - Esetleg oda is viszünk - folytatta az orvos. - De szeretnénk elkerülni. Azt akarjuk, hogy megjavulj, és ne kerülj rendõrkézre.
    - Nekem nem kell megjavulni.
    - Kuss! - emelte fel intõn kezét az orvos, mire Lajos visszahõkölt. - Ne ijedezz! Mondtam, hogy nem bántunk, csupán beszélgetni akarunk veled.
    - Mirõl akarnak beszélgetni?
    Most Robi lépett elõ, és Lajosra rivallt: - Hogy hívnak?
    - Mondtam már.
    - Mondd még egyszer.
    - Szabó Lajos.
    - Hány éves vagy?
    - Ötvenegy.
    - Hol laksz?
    - Anyámnál.
    - A címet mondd!
    - Itt a faluba... Alsó sor tizennégy... De ne mondják meg neki.
    - Feleséged van?
    - Elváltam tõle, kérem.
    Belejött Lajos a rendõri ízû kérdés-feleletbe, és elõsorolta, hogy van egy gyereke, de nem tudja hol, két hete dolgozik a kubiknál, azelõtt Miskolcra járt, azelõtt a vágóhídon dolgozott, testvére nincs, apja rákban halt meg nyolc éve, és õ öt elemit végzett.
    - Mondd csak, Lajos - lépett közbe most az orvos -, voltál te már szerelmes?
    Lajost kizökkentette a kérdés a kihallgatások ismert ritmusából, ezért megütközve nézett az orvosra, aki elismételte a kérdést.
    - Minek ilyet kérdezni? - dörmögte kedvetlenül.
    - Miért? Te nem szoktál ilyesmirõl beszélni?
    - Nem.
    Robit felpenderítette az új irányzat, és közbekotyogott: - Mondjuk beleestél egy nõbe, és azt elmondod a haverjaidnak. Vannak haverjaid?
    - Nékem nincsenek.
    - Hát majd mi leszünk a barátaid - szólt a jogász, aki távolabb, a szalmazsákon heverészett. - Elfogadsz bennünket barátaidnak?
    - Ez az, látod - helyeselt az orvos, elismerõen kacsintva a jogászra. - Barátkozzunk össze, és akkor minden könnyebben megy. Szervusz, kérlek. - Kezet nyújtott. - Ettõl a perctõl kezdve tegezhetsz, sõt, elvárom, hogy tegezz, ahogyan barátok között szokás. Vessünk fátylat a múltra, és szeressük egymást.
    - Szeress bennünket, Lajos! - kiáltotta patetikusan és könyörgõ vágyakozással Robi.
    Minthogy Lajos csak laposakat pislogott, és nem nyújtott kezet, az orvos kierõszakolta a kézfogást.
    - Ne félj - mondta -, én nem csavarom meg a füledet. Mondd azt, hogy: szervusz, kérlek!
    Az ember továbbra is néma maradt. Az orvos csalódottan sóhajtott.
    - Konok ember vagy te, Lajos. És igazságtalan. Nem ezt érdemeljük tõled. Idejöttél, megloptál bennünket, de mi megbocsátottunk neked, kifizettük a napszámodat, és barátunkká akarunk fogadni, te pedig úgy viselkedsz, mintha ellenséget látnál bennünk. Nagyon fáj ez nekünk, Lajos.
    Õszinte szomorúságot mímelt, és lehajtotta a fejét, mint aki lemondott minden reményrõl.
    Csöndben ültek egy darabig, aztán megszólalt Lajos. - Kérem... Mondani szeretnék valamit.
    - Csupa fülek vagyunk, Lajos - mondta a jogász.
    - Engedjenek el, mert nekem... vizelni kell...
    - Ez váratlan fordulat - nézett társaira a jogász.
    Robi kész volt a tervvel, és felpattant. - Megpisiltetünk, Lajos, ahogy barát szokta a barátot.
    Hosszú kötelet vett elõ a kalyiba sarkában halmozódó lomok közül, szorosan ráerõsítette Lajos egyik lábára, aztán feloldotta a székrõl, és szabaddá tette kezeit is. Miután ily módon pányvára fogta, figyelmeztetõen eléállt:
    - Jó erõsen fogom a kötél végét, Lajos. Ne próbálj mást tenni, mint amit célul megneveztél. Úgysem szökhetsz el, de ha megpróbálnád, nagyon megverlek.
    Kifelé kezdte vezetni, az ajtóban azonban eléjük állt az orvos. - Megbocsáss, Lajos, de kihasználom a lélektani pillanatot. Addig nem pisilhetsz, amíg azt nem mondod, hogy a barátom vagy.
    - Barát vagyok - mormogta Lajos, kis tûnõdés után.
    - Nem barát vagy, mert az mást jelent. Az én barátom vagy. Mondd, hogy a te barátod vagyok.
    - A maga barátja vagyok.
    - A te...
    - A te barátod vagyok.
    - Imádlak, Lajos - mondta az orvos, és homlokon csókolta Lajos, aki ettõl váratlanul elvigyorodott.
    - Ne viccelõdjék már...
    Most a jogász ált elõ, és kezet nyújtott. - Mondd, hogy nem haragszol, amiért megcsavartam a füledet. Ilyesmi elõfordul barátok között is.
    - Nem haragszom - motyogta Lajos, bár a fejét hátrább kapta, mert tartott a szõke óriástól.
    - Azt mondd, hogy nem haragszom rád.
    - Nem haragszom rád...
    - Velem is barátkozz, Lajos - mondta Robi iménti könyörgõ hangján. - Mondd nekem, hogy kisöcsém.
    - Kisöcsém...
    - Most haragudjál rám, Lajos. Úgy, ahogy barát szokott a barátra. Mondd azt, hogy rendesen fogd azt a kötelet, kisöcsém, mert úgy szájba váglak, hogy leesik a fejed!
    - Szájba váglak, hogy leesik a fejed!
    - Haragosabban mondd!
    Lajos felordított: - Jól tartsd azt a kötelet, mert fejbe ütlek, az istenit! Hadd menjek már!
    - Csodálatos vagy Lajos - mondta az orvos, és mindhárman különös mámort éreztek az új helyzet nyomán.

A hosszú pórázon kivezette, majd visszavezette a foglyot Robi. Ekkorra átalakult a kalyiba belseje. Egy hokedlire élelmet és bort rakott az orvos, és mellé ültette Lajost.
    - Tekintettel vagyunk, látod, mindenfajta szükségletedre. Egyél, igyál, amennyi jólesik.
    - És beszélj - szólt közbe a jogász. - Meséld el a szerelmeidet.
    - De vigyázz - intette Robi. - Nem kötünk meg, látod, csupán a lábadat. - A Lajos lábán levõ kötél másik végét egy kampóra erõsítette. - Mégse próbálj szökni, mert csak addig mehetsz, ameddig a kötél enged.
    - Ugyan - legyintett az orvos. - Miért akarna Lajos megszökni, hiszen a barátunk? Hol érezte õ olyan jól magát, mint éppen itt, a mi körünkben? Igaz, Lajos? Mondd, hogy még soha, sehol nem érezted olyan jól magad, mint miközöttünk.
    - Hát - bizonytalanodott Lajos, láthatóan megkönnyebbült testtel és lélekkel -, ha már nem haragszanak rám a halakért...
    - Miféle halakért?! - kiáltott a jogász. - Ki tud itt halakról? Erre jártál, találkoztunk, megszerettük egymást, és most iszunk az együttlét örömére.
Felemelte poharát, a Lajoséhoz koccintotta, és mindannyian ittak.
    - Akár le is vehetem rólad a kötelet - lelkesedett Robi, az orvos azonban leplezett ingerültséggel leintette:
    - Nem fontos. Azt ugyis olybá vesszük, mintha nem lenne. Az voltaképpen a mi barátságunk köteléke, amely összefûz bennünket... Egyél, Lajos. Vacsorára meg halat sütünk. Szereted a halat, Lajos?
    - Na, mesélj - húzódott közelebb a jogász. Arcán õszinte és mohó kíváncsiság tükrözõdött. - Azt mondd el például, miképpen vesztetted el a szüzességedet?
    Lajos falatozni kezdett, és közben infantilis vigyorra húzódott a szája.
    - Miért kéne azt magának tudni?
    - Tegezz, Lajos, hiszen pertut ittunk! Azért akarom tudni, mert az ilyesmit el szokták mondani a férfiak egymásnak. Én is elmondom majd neked.
    Felugrott, és csomagjai közül egy pornográf képeslapot vett elõ. Kinyitotta, és egy meztelen nõt mutatott.
    - Látod? Ezt úgy hívják, hogy Sophia Loren. Nekem ez vette el a szüzességemet.
    Lajos nagyra tágult szemekkel bámult, a szájmozgása is megállt, és elismerõen bólogatott. A jogász továbblapozott, és egy meztelen néger nõt mutatott. - Nekem ez is megvolt.
    - Ez meg négus! - csodálkozott Lajos. - Hû, de fekete!
    - Ha ettél, majd végignézheted. De elõbb magadról beszélj. Hány éves korodban voltál nõvel elõször?
    Lajos alamuszin, vigyorin és mégis szemérmesen körbeforgatta szemeit, aztán kibökte:
    - Katonaságnál... a fõhadnagy úr babáját... - Kis szünetet tartott, emlékezett, aztán mint váratlanul elõbukkant, fontos tényt közölte: - Jó szagú nõ volt.
    A jogász még közelebb húzódott. - És ez hogy sikerült neked, Lajos? Szép fiú voltál?
    - Mint a többi - vonta meg a vállát Lajos. - Csak nekem szerencsém volt, mert a fõhadnagy úr mellé kerültem... Olyan finom kezû úriember volt, mint az... elvtársak. - Megnézte a jelenlevõ kezeit. - És egyszer én kísértem haza a kisasszonyt a fõhadnagy úr lakásáról, mert neki a laktanyába kellett menni. Aztán felhívott a kisasszony, és...
    - És?
    - Ledõtöttem.
    - Aranyat érsz, Lajos - mondta a jogász. - Most meséld a részleteket. Szóval felhívott, és aztán mit csináltatok?
    - Amit kell.
    - De hogyan?
    - Ahogy szokás.
    Most belépett a mérnök. Kutatón tekintett körül hogy felmérje a helyzetet, ámbár kíváncsiságát igyekezett elleplezni. A hangulat kedélyes volt, mindenki szeme vidáman csillogott, s ez láthatóan meglepte.
    - Képzeld - kiáltotta Robi -, Lajos a barátunk lett! Igaz-e, Lajos?
    - Igen - vigyorgott az ember.
    - Hát akkor mondd, hogy a barátunk vagy!
    - Az vagyok.
    - Mondd azt, hogy a fene egyen meg, kisöcsém.
    - Egyen meg a fene, kisöcsém!
    Diadallal tekintett Robi a mérnökre.
    - Érezted-e már olyan jól magadat, mint itt nálunk? - kérdezte az orvos.
    - Soha - vágta rá Lajos.
    - Na, na - emelte rá figyelmeztetõn az ujját a jogász. - Azért az sem volt rossz pillanat, amikor a fõhadnagy úr babájával cicáztál.
    - Hát... nem - vigyorgott ismét Lajos.
    - Most van-e szeretõd? - faggatta tovább a jogász.
    - Van ám - felelte büszkén Lajos. - Még a lábomat is megmossa.
    - Az az igazi - bólintott a jogász.
    - Így állunk, látod - foglalta össze a rögtönzött jelenetet az orvos, a mérnökhöz fordulva. Poharat nyújtott neki. - Koccints te is Lajossal, hadd legyen teljes az ünnepünk.
    A mérnök elhárító mozdulatot tett.
    - Tolvajjal nem koccintok - mondta kurtán.
    - Tolvaj az anyád! - kiáltotta Lajos.
    Perdült egyet a mérnök, és úgy állon vágta Lajost, hogy az lefordult a székrõl. Rögtön felemelkedett azonban, és támadni akart, de újabb ütést kapott. Két ember a mérnökre ugrott, a jogász pedig Lajost fogta le.
    - Csillapodj - mondta neki a jogász. - Ne félj, nem engedünk bántani.
    - Eresszenek el! Azonnal eresszenek el! - kiabálta Lajos.
    A mérnök nyugalmat erõltetett magára, megvetõen végignézett a társaságon, aztán kiment.
    Minthogy Lajos nagyon kiabált, a jogász megint betömte a száját, és a székhez is hozzászíjazta.
    - Ez az ökör mindent elrontott - dörmögte az orvos. - Kezdhetjük elölrõl az egészet.
    Robi a vergõdõ fogoly elé állt.
    - Ne félj, Lajos, nem engedjük hozzád többet. Vigyázunk rád, ne félj.
    - Pihenjünk egyet - mondta az orvos. - Várjunk, amíg csillapodnak a kedélyek.

A mérnök egy partra húzott csónakot javítgatott. Az evezõtartó villát erõsítette meg. Három társa arrafelé szállingózott, és némán körülfogták.
    - Kissé nervõz vagy - mondta az orvos. A mérnök nem felelt. - Ha jól fogtam fel - folytatta az orvos -, kezdetben az emberbarátot játszottad. Hogy magyarázod ezt a különös fordulatot?
    - Az az ember most már szeretett bennünket - heveskedett Robi. - Barátunkká fogadtuk, és õ is barátainak tekintett bennünket. De te mindent elrontottál.
    A mérnök sötét és indulatos pillantást vetett Robira. Úgy tûnt, mintha mondani vagy tenni akarna valamit, de néma maradt, és igyekezett munkájára koncentrálni.
    Az orvos egy kõre telepedett.
    - Semmi magyarázatot nem kapunk? - kérdezte ismét.
    A jogász is leült.
    - Amint látom - mondta -, úgy teszel, mintha ránk is haragudnál. Mi a bajod velünk?
    - Nem tudom - mondta a mérnök.
    - Legalább halljuk a kifogásaidat.
    - Azt hiszem, fasiszták vagytok - mondta a mérnök.
    - Oh, ccc... ccc... cicegett a jogász. - Súlyos szavakat használsz. Attól tartok, nem tudod az értelmét. Máskülönben ez az ember egyetlen igazán durva gesztust tapasztalt eddig, de azt is a te részedrõl.
    - Nem hal bele - mondta a mérnök sötéten. - Ti viszont megaláztátok.
    - Abba sem halt bele. És attól egészen jól érezte magát. A te gesztusodra másképpen reagált.
    - Mert nem érti, mirõl van szó. Azért vagytok aljasok, mert ezt használjátok ki. Még egyszer mondom, hogy engedjétek a fenébe.
    - Többször nem mondod?
    - Nem.
    - És ha nem engedjük?
    - Akkor én jelentelek fel benneteket.
    - Kemény fenyegetés - dörmögte a jogász. - És akkor majd kiderül, hogy te voltál az egyetlen, aki bántottad a védtelen, szerencsétlen embert. Hangsúlyozom: ráadásul minden ok nélkül. Mindenesetre õ ezt fogja vallani, mert ez az igazság. És mi sem mondhatunk majd mást.
    - Hülyék vagytok - mondta az orvos, és felállt. - Jól néznénk ki, ha ilyen tetû ügyek miatt összevesznénk. Marhaság.
    - Nem én találtam ki - mondta a jogász, és õ is felállt.
    - Akkor most haragszunk egymásra, vagy nem? - kérdezte Robi.
    Senki nem felelt. Az orvos és a jogász úszni mentek, és Robi is utánuk kullogott. A mérnök tovább kalapálta a csónakot.

A jogász és az orvos napoztak, Robi pedig elment, hogy megnézze a foglyot. Egyszer csak hangos üvöltözéssel riasztotta társait.
    - Megszökött! Megszökött!
    A másik kettõ felugrott, és a kunyhóhoz rohant. Rendetlenség volt benn, felborult a szék s az asztal. Nyilván sokat küszködött Lajos, amíg megszabadult kötelékeitõl.
    Rövid töprengés után eldöntötték, merre mehetett, és - hárman háromfelé - üldözésére indultak.

 
 
 
 
 
 

 
IMRÉNYI ANDRÁS

Micsoda tûz?

"A Te szemöldöked
Ronthat s teremthet száz világot"

Lánggá hevült a hûlt parázs,
csenddé csitult a hallgatás,
néztem, hogy éled milliónyi szikra -
hajuk az éggel összeér
s nagyot lobbannak, ám a tél
hûvös havat hoz fényes álmaikra.

Miféle tûz, mily akarat
kavarta föl a parazsat,
hogy ne hagyja kihúnyni semmiképpen?
Milyen erõ, milyen igék,
mi ez a tûz, mely mindig ég,
micsoda tûz tövistekintetében?...
 

Az egyszerût, a régit...

Az egyszerût, a régit
letapossák, kitépik,
szétszórják és elássák:
legyen a rend a másság,
s ha renddé lesz e rendszer,
már senkinek se tetszel,
már nincsen mibe bújnál:
nem vagy újabb az újnál.
A költõ, lásd, igyekszik,
hogy új legyen, merész és
meglepõ, elfelejti a ritmust, a rímeket
hasonlóképpen, a szótagszámról nem is beszélve
és hogy
még modernebb legyen a vers,
VÉGÉRE NAGYBETÛKET S VESSZÕT,