TUDÓSPORTRÉK
 

KARDOS ISTVÁN

A magyar pszichológia klasszikusa

Szondi Lipót (1893-1986)

Fölösleges bizonygatni, hogy a pszichológia milyen tekintélyes történelmi múltra tekint vissza. A régi görögök a lélektana testi, szervekkel kapcsolatos tulajdonságokkal hozták összefüggésbe. Tudománnyá válása hosszú tudományos-történelmi folyamat eredménybe, melybe idõnként "belezavartak" különbözõ divatos irányzatok, mint például (hogy egy idõben közelít említsünk) a 19. század utolsó harmadához Wilheim Wundt "pszichologizmusa", amely rendkívül eltúlzott jelentõséget tulajdonított a lelki tényezõk emberi magatartást, kulturális fejlõdést, társadalmi folyamatokat meghatározó voltának. Õ természetesen csak egyike volt a különbözõ irányzatok képviselõinek. Arisztotelésztõl hosszú a névsor Sigmond Freudig. Ahogy a kémia Daltontól, a fizika Newtontól vált igazán tudománnyá, nem tagadva a nagy elõdök érdemeit, akik kikövezték az ide vezetõ utat.
    A pszichológia mindig kapcsolatban állott a filozófiával. Napjainkban rendkívüli módon tagozódott és egy sor alaptudomány mellett határtudományként is jelen van. A "pszichológia" szót elõször 1590-ben Coclenius elsõ munkája címként ismerhette meg a világ. Nincs hely és lehetõség, s nem is célja e cikknek, hogy az óriások munkásságát akárcsak röviden körvonalazza, de Bacon, Descartes és Avicenna az, akiknek különösen nagy érdemei voltak abban, hogy tapasztalati alapon megsejtsék: a pszichológia a természettudomány és a társadalomtudomány érintkezései pontjai között is fellelhetõ. A szociálpszichológia, a pedagógia fontos részeként, az orvostudomány egyik szakmai területeként, munkapszichológiaként, mûvészetpszichológiaként közismert és elfogadott.
Nem nélkülözhetõ ma már a bûnüldözésben, a sportban, a vezetés elméletében, az ember-gép viszony alakításában, ami több mint az ergonómia. A legklasszikusabb területe azonban a mélylélektan igazán Siegmund Freuddal kezdõdött. Négy kiemelkedõ alakja volt e terület mûvelõinek és fejlesztõinek, Freud, Adler, Jung és a magyar Szondi Lipót. Elsõsorban róla és módszereirõl kívánunk szólni a továbbiakban.
Szondi Lipót 1893. március 11-én született, Nyitrán. Apja kétszer nõsült, Szondinak tizenhárom testvére volt. Öt éves koráig csak németül és szlovákul tudott, ezután tanult meg magyarul. Bár apja segédrabbi volt, sohasem volt vallásos, és misztikus ösztönöket sem tulajdonítottak neki.
    Budapesten végezte tanulmányait, majd Ranschburg Pál idegosztályán dolgozott. Az elsõ világháborúban szanitécként, majd orvosként szolgált. A Szövetség utcai kórházban kezdetben belgyógyászati munkát végzett, késõbb az ideggyógyászat érdekelni kezdte, fõleg a pszichopatológia. 1924-tõl 1944-ig a Gyógypedagógiai Fõiskola kutatólaboratóriumát vezette, és pszichopatalógiát tanított.
A harmincas évektõl kezdett behatóan foglalkozni a mélylélektannal és az örökléstannal. E két tudomány kísérleti módszereként dolgozta ki a világhírnévre szert tett módszerét, a Szondi-tesztet.
A mélylélektan elsõ kimunkálója Freud volt, aki feltárta, hogy a tudatos lelki folyamatok alapját a tudattalanban végbemenõ folyamatok, lelki történések képezik. Adler és Jung továbbfejlesztette ezt az elméletet. Adler véleménye szerint az individuálpszichanalízis az ember lelki fejlõdése fontosabb szerepet játszik, mint a szexuális kapcsolat. A lelki zavarokban pedig a kisebbrendûségi komplexust tartotta meghatározónak.
Jung hasonló, de ellenkezõ elõjelû következtetésre jutott, mint Freud. Szerinte a leánygyerek anyjával szembeni, a fiúgyerek apjával szembeni ellenséges magatartását, lényegében féltékenységi komplexusát tartotta meghatározónak. Jung az álmot, Freudhoz hasonlóan, a tudattalan legfontosabb megnyilatkozási formájának tekintette.
Freud, Adler és Jung mellett kétségtelenül Szondi Lipót a lélektan tudományának negyedik óriása. 1939-ben egycsapásra világhírû lett a genfi nemzetközi kongresszuson tartott elõadásával. Nemzetközi elismertsége még a harmincas évek zsidótörvényeivel szemben is biztosított számára némi védettséget, de könyveinek kiadását már nem engedélyezték.
Szondinak a mélylélektanhoz való legfontosabb hozzájárulása a sorsanalizisben nyilvánult meg. A sorsanalizis a családi tudattalant feltételezi, amit az egyén génjeiben hordoz. A vele született ösztönalkat az életutat, az életpályát, a párválasztást határozza meg. Az egyén ösztönkiélése azonban lehet pozitív vagy negatív, tehát nem eleve meghatározott.
A tudatos lelkivilágon kívül a sors alakulásába belejátszik egy tudattalan lelki szféra - a családi. Szondi nagy érdeme a pszichológiai vizsgálatok ez irányú tesztmódszerének kidolgozása volt, amit ma az egész világon a pszichológusok alkalmaznak. A "teszt" szó angolul próbát jelent. Több személlyel mondatnak véleményt a bemutatott ábrákról, és ezt matematikailag átlagolják. Így kapnak az egyes emberrõl személyiségképet. Ez a módszer mind tehetségvizsgálatra, mind alkalmasságvizsgálatra kitûnõen bevált.
Szondihoz világhírneve miatt nem mertek hozzányúlni, így 1944 nyaráig "türelmi idõt" kapott. Gyalázatos módon üzletet kötöttek a nagy tudós megváltására. Katonai szállítójármûvek ellenében engedélyezték volna Palesztínába távozását. Ez a terv ugyan kútba esett, de életétõl nem fosztották meg.
1948-ban Zürichbe költözött. Intézetet alapított, dolgozott, tanított, könyveket írt. 1959-ben elnyerte a svájci állampolgárságot. Dolgozatait kétévente Sondiana címmel jelentették meg, díszdoktorrá avatták.
Sorsanalitikus kutatásának befejezésével - összegzésével kialakult a nyolc ösztöntényezõ. Az epilepszia, a hisztéria, a katatónia, a szkizofrénia, a paranoia, a depresszió, a mánia és a homoszexualitás, továbbá a szadizmus. Ezek ösztönös érvényesülését, a sorsválasztást Szondi lappangó (latens) géneknek tulajdonítja. Az ösztönös vonzalmakat és késztetéseket "genotropizmusnak" nevezte el. Ezzel a származásból eredõre utalt.
Tragikus a vég. Felesége halála teljesen megtörte. Magányát nem tudta elviselni. Az aggok otthonába költözik Zürich mellett, ott is hal meg. 1986. január 27-én hunyta le szemét idegen földön, mert hazájából barbár erõk elüldözték, és ezt sohasem tudta feledni.

MORFONDÍROZÁS
 

SZERDAHELYI ISTVÁN

Bözsi és a néphatalom

Bözsi a macskám volt. Pontosabban nem az enyém, hanem a lányomé, aki gyerekkorában megesküdött, hogy amennyiben kap egy cicát, minden gondját ellátja, nekünk semmi teendõnk nem lesz vele. Mint ismeretes, a gyerekek effajta ígéretei semmivel nem érnek többet a politikusok választási kampányszólamainál, a kislányom is, mihelyt megkapta Bözsit - gyönyörû, fekete és karcsú volt, mint egy Chat Noir-reklám - néhány napos rajongás után egyre feledékenyebbé vált, s végül inkább feleségül ment Németországba, hogy ne kelljen a szemrehányásaimat hallgatnia. Megjegyzem, ezt a választásokon gyõztes pártok korifeusai is megtehetnék.
    A hasonló úton hozzánk került aranyhalak némák voltak, nem tudtak kimászni az akváriumból, s feltûnéskeltés nélkül kihaltak. Bözsivel ilyesmit nem lehetett csinálni, mert valahányszor asztalhoz ültünk, fel s alá járkálva, farkával csapdosva ordítozni kezdett, míg meg nem kapta a maga porcióját. A módszer figyelemre méltó, úgy hívják, hogy tüntetés, és ha a nyugdíjasok, akiknek ma már a Spíró György színdarabjából egykor úgy elhíresült csirkefejekre sem telik, ugyanígy járkálnának a luxusvendéglõk elõtt, biztos több sikert érnének el, mint eddig. Megjegyzem, Bözsi igényes volt, nem evett konyhai maradékokat, s a parizertõl, amit mi nyugodtan elfogyasztottunk volna, olykor undorodva elfordult. Biztos, hogy neki volt igaza, a macskák érzékeit nem lehet olyan kapitalista gyártási és kereskedelmi trükkökkel átverni, mint az emberekét.
Amúgy tisztességes szakember volt, nem afféle dologtalan, hájas szobacica. Nap közben vadászni járt a kertek között, s elkapta az egereket. Tevékenységének eredményeirõl is mindig tanúbizonyságot tett, a dögöket behozta a lakásba, és letette a feleségem lába elé. Akire ilyenkor rájött ugyan a frász, de fegyelmezte magát, hiszen a dolgoknak megvan a maga õsi rendje. Az is érdekes, hogy valamiképpen tudta, hogy a háziasszonyra tartoznak ezek a demonstrációk, hozzám sose jött a vadászzsákmányaival.
Kemény egyéniség volt, ezek a zugligeti, erdõszéli macskák mind ilyenek. Megverekszenek a körleteikért, s nem tartanak a kutyáktól sem. Ha körülcsaholják õket, összehúzzák magukat, figyelmeztetõ kurrogásokat hallatnak, s ha nem használ, rugóként pattannak a kutya arcába. A legérzékenyebb pontjába, az orrába vágják a karmaikat, s nincs az a komondor, amelyik nyüszítve-vinnyogva meg ne futna elõlük.
    Az emberekkel szemben sem tanúsított megalkuvóbb magatartást. Hozzá nem lehetett csak úgy leereszkedni egy kis ütyülü-pütyülü simogatás erejéig, ahogy az önkormányzati és parlamenti képviselõk hajolnak le az egyszerû lakossághoz idõrõl-idõre, ha a kedvük tartja. Az ilyen közeledésekre vicsorítva reagált, netán a levegõbe is csapott, ha az idegenek mindenáron ragaszkodtak a becézéséhez. Velem sem tett másként, választott ügyintézõjének tekintett, nem a négy esztendõs ciklusok tartama alatt elmozdíthatatlan gazdájának. Joggal, hiszen bármikor faképnél hagyhatott, máshová költözve vagy önállósítva magát, a madarászásból is megélhetett volna. Ebbõl következõen és se közelíthettem hozzá, ha nem akarta, ha viszont akarta, akkor addig bökdösött a fejével, míg az ölembe nem mászhatott, hogy a kötelezõ simogatási juttatását megkapja. Reggelente, ha elaludtam a felkelés idejét, bejött, és rám szólt, hogy tápászkodjak, engedjem ki a kertbe. Tudatában volt a választói szabadságának, és számon kérte rajtam a teendõimet.
Az utóbbi idõkben egyre gyengült az ereje, igencsak öregecske volt már. Aztán egy hete eltûnt. A zugligeti macskák úgy fejezik be az életüket - a nagyanyámé is ezt tette -, hogy elmennek valahová, messze, s ott halnak meg, nem otthon. Rejtély, hogy miért, de én azzal a mítosszal ámítom magam, hogy ilyenkor Sartre filozófiája vezeti az ösztöneiket, utolsó óráikban abszolút szabadok akarnak lenni. Tudom, hogy ez marhaság, de sokkal erõsebben hiszek benne, mint gyerekkorom bármely vallásos hiedelmében. Összeforr az erdõszéli szelek zúgásával, a kertkapu mellett utolsóként még élõ fenyõnk táncával, az ablakredõnyök zörgésével, mindennel, ami fontos ebben az egyre érdektelenebbé váló világban.
Még mindig itt érzem magam körül, bevásárláskor úgy kell visszakapnom a kezemet a macskaeledeles konzervekrõl, és este, ha az árnyékok imbolyognak a  konyhaablakon, moccanok, hogy felálljak és beengedjem a kertbõl. A magam népéhez tartozónak éreztem, s halála mélyebben érint, mint bármelyik miniszterelnöké.

SZEPES ERIKA

Ifjú szívekben él?

Talán egyetlen magyar költõ sincs még, akit a kortársak és az utókor annyit bántottak volna, mint Ady Endrét.
    Mi lehetett-lehet ennek a hatalmas gondolati és érzelmi viharnak, kavarodásnak az oka, ami a támadásokat életre hívta? Azokat a támadásokat, amelyek az egész életmûvet átszövõ problémákat érintették, kifogásolták, Ady mindig visszatérõ, újra meg újra megfogalmazott legfõbb témáit: magyarságtudatát, a Kelet és Nyugat viszonyában - felületes olvasó számára - a megmagyarázhatatlan, érthetetlen Kelet-imádatot, miközben ott áll vele szemben a vele szöges ellentétben lenni látszó Párizs-imádat, de kárhoztatták a szerelem jellegzetesen Ady-s felfogását, sajátos istenkeresését, a proletariátushoz való vonzódását és forradalmi indulatait is.
    Ám a támadások sohasem egyfelõl érték Adyt. Egyazon a témakörben elismerést és elutasítást egyaránt kapott. Ennek oka - a magam számára most így gondoltam végig - feltehetõen az volt, hogy bár Ady véleménye egy-egy számára létfontosságú kérdésben teljesen egyértelmû ugyan, de ez az egyértelmûség korántsem a probléma leegyszerûsítésébõl fakad, hanem abból hogy minden problémát a maga bonyolultságában tekint át, mindennek látja a színét és a fonákját, vizsgálja innen, fürkészi onnan, s a sokféle nézõpont egybevetése után alakítja ki az egyértelmû állásfoglalást.
    Magyarságtudatát például a következõ, az egyszerûsítõ gondolkodás számára egymással ellentétben levõnek is felfogható motívumok árnyalják. Egyrészt érzi az ország elmaradottságát (ebbõl származnak A magyar Ugaron típusú versek) másrészt büszke a magyarság történelmének fényes pillanataira és nagy hõseire, történelmünk õs- és hõskorára, a világbíró hunokra, a biblikus átvételû Góg és Magóg mítoszra, a honfoglalás nagy tettére, Dózsára, a kurucokra. Ezek a ritka fényes, nagy pillanatok történelmünkben régebben voltak, mint az elkeserítõen sötétek, a költõ pozitív magyarságtudata mégis belõlük táplálkozik.
    Komplex az õ szerelmi érzése is. Még a legboldogabb, a legnagyobb a beteljesült szerelem is élet-halál harc, véres küzdelem, a halált elõre vetítõ, vagy egyenesen annak árnyékában történõ szenvedés és szenvedély (gondoljunk csak A Halál automobilján címû versére); a magyar lírában elõször csapnak össze egy szerelemben egyenlõ nagyságú ellenfelek: Léda mûveltsége, európaisága, felvilágosult eszmeisége - egy ideig legalábbis - elérendõ magaslatot jelentett Ady számára, akit viszont, még e magaslatok elérése elõtt is, természetesen Léda fölé emelt zsenialitása. A világirodalom talán legelsõ igazán modern szerelmi érzése ez. A párkapcsolatban megélt vetélkedés és magány, a férfi és a nõ párkapcsolatának párharc jellege. Ezt a komplex szerelemképet nehezen fogadta el a konzervatív közízlés, és még mára sem igazán tudja elfogadtatni magát. Könnyebben értették meg a nagybeteg Ady vonzalmát a fiatal és egészséges Csinszka iránt, hiszen sokak szemében ez a tiszta - mert mindentõl megtisztult - szerelemnek köze sincs a Léda iránt érzetthez. Csakhogy ez nem igaz. Ady maga figyelmeztet a két érzés kapcsolatára (hiszen az átélõ mindkét kapcsolatban õ, az õ szubjektumán át fogalmazódott meg mindkét viszony). Figyeljünk fel például egy Léda-vers motívumára: az Add nekem a te szemeidet címû vers szempárcseréje elõrevetíti a kései, híres Csinszka-verset: "Add nekem a te szemeidet, / Magam szeretem, ha szeretlek, / S irigye vagyok a szemednek." Majd Csinszkához: "Már vénülõ szemmel õrizem a szemedet."
Legalább ennyire összetett Ady Isten-élménye. A Biblián és vallásoktatáson nevelkedett Ady hamar elszakadt ugyan a hagyományos istenhittõl, de ezzel párhuzamosan már alakította is a maga személyesen Istenének képét, aki egy olyan gyámolító, a költõt magába fogadó Istenné vált, akinek a lényét végül már nem is lehet elválasztani a költõtõl: az istent magában megtaláló költõ lassan maga kezd istenülni. Hite, ahogy maga mondja, prófétáló hit, amelynek segítségével teljesíti önnön küldetéses vitáját, azaz a messiás-szerepet, amely végül egyre közelíti Istenhez.
    És nemcsak ennyire összetett, de folyamatosan alakuló, formálódó érzés és gondolatiság volt a forradalmi tudat is, annak tartalma és a forradalmat majdan megvívó közösség megtalálása. A magyarság legjobbjaitól, Dózsától, a kurucoktól, a jakobinusoktól s utódaiktól várt magyar megváltás-gondolat beteljesítõit Ady egyre körvonalazottabban látta: a kisnemesi származású, majd a mûvelt nagypolgársághoz vonzódó Adyt a magyarságnak mint nemzetbeliségnek a felismerése vezette el a cselekvõ nép gondolatáig, késõbb a cselekvõ nép vezetésére alkalmasnak tartott proletáriátusig. S a felszabadult - felemelkedett magyarság gondolata - különösen az I. világháború hatására - egyre inkább a népek felemelkedésének gondolatává nemesült, túllépett a magyarközpontúságon, és a marxi-lukácsi nembeliségben értelmezõdött. A Rohanunk a forradalomba-program nemcsak Magyarországnak szólt, hanem minden haladó gondolkodású embernek, aki "ember az embertelenségben", Az eltévedt lovas nem a világháborúba sodort magyarság magányának, elhagyatottságának allegóriája, hanem az egész, háborúba tévelyedett emberiségé. Aki ezeket a gondolatokat csak magyar problémaként értelmezi, szûkíti Ady gondolatiságát, és szegényíti, meghamisítja látképét a világról.
    Befogadásának nehézségét éppen ezek a komplex gondolatok okozzák. És ezek teszik lehetõvé azt is, hogy az összetettséget hamisan leegyszerûsítsék, az összetett kérdésnek csak egy-egy oldalát emeljék ki. Jó példája volt ennek az Ady halálának tizedik évfordulóján, 1929-ben rendezett vita A Toll címû folyóiratban, Kosztolányi véresen igaztalan vádiratával, Az írástudatlanok árulásá-val. Az egyszerûsítõ vulgarizálás máig sem szûnt meg. Engedjék meg, hogy saját személyes élményeimmel illusztráljam, miképpen tárta elénk a mindenkori politika által manipulált oktatás az iskolában Ady Endre költészetét.
    Az általános iskola alsó tagozatában (oda jártam 1953-57 között) csak A proletárfiú versé-t tanultuk. Felsõben (1957-61) a Csák Máté földjén-t, A grófi szérûn-t és A csillagok csillagá-t. (Emlékeztetõül az utolsó két sor: "Mióta ember néz az égre, / Vörös csillag volt a reménye".) Gimnáziumban zseniális magyartanárom, a minden tanítványa sorsát halála után máig is irányító Kovács Endre, fittyet hányva a tananyagnak és a tankönyvnek, a maga mélységében és teljes spektrumában tanította nekünk Adyt, és még ahhoz is volt ereje és bátorsága, hogy a kamaszkorban József Attiláért rajongó osztálynak bebizonyítsa: Bartók mellé nem József Attilát, az egyértelmûen proletárköltõt kell társítanunk (bár a kor tudományosságában erre is történtek kísérletek: Bartók éjszaka-zenéit vetették tudományos analízisekkel egybe a Téli éjszaká-val tipologikus és motivikus egyezéseket mutatva ki bennük), hanem Adyt. A kötelezõ tananyagban egyébként az akkori tudásunkkal és érzékenységünkkel teljességében még nem értelmezhetõ Az õs Kaján szerepelt, és mellette, ellenpontként tálalva Az öreg Kúnné. Gimnáziumba 1961-65 között jártam. Egyetemi tanulmányaimról nem beszélek, mert magyar szakos voltam, tehát mélyebben beavatott (különben is, az idõ elõre haladt, és ez kedvezett az Ady-recepciónak), és most az általános közvélemény alakulását és alakítását vizsgáljuk.
    Az idõ múlik, már gyermekeim is kinõtték a gimnáziumot, de most a felkészüléshez kezembe vettem a sokféle gimnáziumi tankönyv közül kettõt, amelyek 1989 után íródtak. Az egyikben Adyt legfõképpen és legnagyobb számban istenes versei képviselik, mellettük a Csinszka-versek, az egyszerûek, a letisztultak. A másikban a magyarság-versek közül azok, amelyek a magyar létre ébredést, a magyarság megvallását, a kurucos, mindenkivel dacoló hazafiságot sugallják, ebben a felfogásban társítják ide Az eltévedt lovas-t is, szûkítve-torzítva annak emberiség méretû vízióját.
Kíváncsi lettem rá: miképpen él ma Ady, ennyi manipulált Ady-kép után, közös tudatunkban? Ezért saját kezdeményezésemre, egyszemélyes kutatást végeztem különbözõ szintû oktatási intézményekben: egy általános iskola 8. osztályában, egy középiskola III. osztályában, egy egyetemi szemináriumi csoportban, valamint egy természetes, nem tudatosan létrehozott vagy korcsoportként létezõ közösségben: az én 10 emeletes panelházam egyik lépcsõházának lakói között (30 lakás). A csoportok tagjainak száma kb. azonos volt, 20 fõ körül, kivéve az egyetemi csoportot, amely 10 fõbõl állt.
Két kérdést tettem fel mindenütt. 1. Kit tart a 20. század 3 legnagyobb magyar költõjének? 2. Kit kedvel legjobban a 20. század magyar költõi közül? Arra gondoltam ugyanis, hogy nem feltétlenül a kanonizált 3 legnagyobb között van a legkedvesebb, legközelebb álló.
A felmérés a következõ eredményeket hozta:
    Az általános iskola 8. osztályában (18 fõ) a három legnagyobb költõ Radnóti Miklós 15 ponttal (pontnak számítom a névelõfordulások számát), második József Attila 8 ponttal, a harmadik hely megoszlik Tóth Árpád és Ady között 6-6 ponttal. Tehát Radnóti két és félszer annyi pontot kapott, mint Ady. A kedvenceknél is Radnóti áll az élen 7 ponttal, õt követi Weöres és Reviczky Gyula 2-2 ponttal (Reviczky 1889-ben halt meg), míg Ady, József Attila, Tóth Árpád, Móricz Zsigmond (N.B.: költõket kérdeztem!) és Romhányi József 1-1 ponttal. Ezek a gyerekek 14 évesek, tehát 8 éve, 1990-91-ben kezdtek iskolába járni. Az õ legnagyobb és legkedvesebb költõjük egyértelmûen Radnóti - feltehetõleg külsõ befolyásra.
    A középiskola 3. osztályában (24 fõ) így alakult az eredmény. A három legnagyobb: Ady 20 ponttal (kiemelten magas), József Attila 14 ponttal, Radnóti 11 ponttal (igaz, az egyik gyerek - középiskola 3. osztály! thy-val írta a nevét, feltehetõleg súgtak neki, és a név írott formáját nem sokszor láthatta). Mellettük Kosztolányi és Babits 6-6 ponttal (ez jóval alatta marad a legnagyobbaknak), Juhász Gyula és Krúdy (ismét bekerült egy prózaíró!) 3-3 ponttal, Móricz (megint próza!) és Kosztolányi 1-1 pont. A kedvencek az elsõ két név esetében logikusan alakultak. Elsõ helyen Ady 10, József Attila második 6 ponttal, de a nagyok közé magas pontszámmal harmadikként bekerült Radnóti itt csak 4 pontot kapott, így alatta marad Karinthy Frigyes (nem én tévedek!) 5 pontjának, Móricz ismét kapott 2-t, Kosztolányi, Tóth Árpád és Arany János (érettségi elõtt egy évvel mint 20. századi költõ!) 1-1 pont.
Az egyetemi szemináriumi csoport (10 fõ) eredményei. A három legnagyobb: József Attila 9 ponttal (ez a tíz fõ esetében ugyebár kilencven százalék), Weöres követi 6 ponttal és csak utána következik Ady 5 ponttal (tehát 50%-kal). Mellettük Kosztolányi, Szabó Lõrinc, Pilinszky 2-2 pont, és felkerült még Babits, Radnóti, Kassák és Tandori 1-1 ponttal. Látható, hogy a magyar szakos egyetemisták névskálája jóval szélesebb (Szabó Lõrinc, Kassák, Pilinszky és Tandori a fiatalabbaknál nem szerepel).
A kedvencek alakulása még érdekesebb. Elsõ helyen áll József Attila 4 ponttal, utána Parti Nagy Lajos (aki új név, de máris a második helyen!), megelõzve Adyt, Weöres Sándort, Kosztolányit és Pilinszkyt, akik csak 1-1 pontot szereztek. Egyetemistáim 1977-80 között születtek, már az általános iskola is a rendszerváltás után érte õket, így az értékek szétszóródása - az egyetlen hivatalos kánon felborulásával és helyette többféle új kialakulásával magyarázható.
    A közvetlen lakóközösségemben élõ felnõtteknél (átlagos életkoruk 50 év fölött, számuk a felmérésben 20 fõ) az eredmény így alakult. Elsõ helyen áll Ady és József Attila 14-14 ponttal, õket követi Radnóti 9-cel, Kosztolányi 6-tal, Tóth Árpád 3-mal, Babits, Szabó Lõrinc, Nagy László, Váci Mihály és Kassák 2-2 ponttal, majd Pilinszky, Illyés, Garai Gábor, valamint Arany János (egy századot késve) 1-1 ponttal. A névsorból többféle ízlés és mûveltségélmény olvasható ki. A háború elõtt iskolázottaknál magas a Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád-index, a háború után közvetlenül iskolába került esõ generációnál belép Kassák, Illyés, mellettük az 50-es években az 1960-as évek elején a kialakuló újfajta kánonoknak megfelelõen egyrészt Váci Mihály és Garai Gábor a tûztánc-nemzedék képviseletében, Nagy László a szocialisták népi irányából és Pilinszky a hitet már nem klerikális reakcióként értelmezõ korszak követeként. A kedvencek is körülbelül ezt tükrözik. A 20 fõbõl 5-en (25%) állítják elsõ helyre Adyt, utána József Attila és Kosztolányi következik 4-4 ponttal, Tóth Árpád 2-vel, és 1-1 ponttal bekerültek még Babits, Radnóti, Csanádi Imre, Váci Mihály, Nagy László, Garai Gábor és meglepetésre Mészöly Dezsõ.
Adyra koncentráltan összegezem tehát: a felnõttek és a középiskolások körében áll elsõ helyen Ady a három legnagyobb között, az általános iskolásoknál fel sem került a legnagyobbak közé, az egyetemistánál József Attila pontjainak a felét kapta, még Weöres Sándor is egy ponttal megelõzi. Az arány a kedvenc kérdésében is hasonló. A felnõtteknél és a középiskolásoknál áll elsõ helyen a kedvencek között, az egyetemistáknál 10 fõ közül csupán 1 szavazott rá, míg Parti Nagy Lajosra ketten. Ahogy a mûvelt szlengben mondani szokták: No comment.

OLVASÓLÁMPA
 

FRIDECZKY FRIGYES

Fegyver a konzervativizmus
kezében

John Kekes: A liberalizmus ellen

Új fegyvert kapott a konzervativizmus John Kekes könyvével: A liberalizmus -ellen Ez a most - Balázs Zoltán fordításában magyarul is megjelent munka hazai hatásfokát erõteljesen növelheti felsõoktatási tankönyvvé minõsítése. Az átfogó filozófiai gondolatrendszert ígérõ tanulmány súlyát-tekintélyét hangsúlyozandó, az Európa Könyv-kiadó és a Közép-Európai Egyetem -Politikatudományi Tanszéke közösen mutatta be a magyar származású filozófus könyvét, amelynek jelentõségét - a szerzõ jelenlétében - Szécsi Gábor fõiskolai tanár, a MTA Filozófiai Intézetének tudományos fõmunkatársa méltatta. John Kekes aznap esti angolnyelvû elõadása - Miért jelent problémát a liberalizmus számára a rossz kiterjedtsége? - igyekezett elmélyíteni hallgatóságában azt a tételt, hogy a rossz (úgy is mint filozófiai kategória) milyen rendkívüli veszedelem az emberi társadalom részére, mely veszedelem súlyát, ha a liberalizmus képtelen felismerni, a konzervativizmus hivatása, sõt kötelessége leleplezni, és évszázados múltjában bevált retrográd eszközeivel leküzdeni.
    Az 1936-ban született Kékes János húszévesen távozott hazánkból, ma már amerikai állampolgár, a State University of New York at Albany filozófiai és közpolitikai(?) tanszékének professzorra. Rendkívül termékeny szerzõ, idén jelent meg tizedik könyve, s több mint 120 szaktanulmány tanúskodik dicsérendõ szorgalmáról. Különösen az erkölcs-filozófia foglalkoztatja (sok egyéb alapfogalom mellett), a jó élet mibenléte, lehetõsége, az erkölcsi rossz kérdései, a rossz- és jóakarat, a pluralizmus. Ír a liberalizmus alapértékeirõl, sokféle áramlatáról, taglalja a liberális ideológia etikai vonatkozásait, elemzi a gazdasági és társadalmi egyenlõsdi problémáit, és a belõlük adódó politikai képtelenségeket. Szerinte a liberális (társadalmi) egyenlõsítõ igazságfelfogás az egyenlõségre törekvés következtében negligálja az érdemet, mint az igazságosság alapját. Az egyenlõsítõ liberalizmus a baloldal felé halik, olyannyira, hogy a szocializmustól sem lehet megkülönböztetni. "Minél baloldalibbak - mondja Kekes - annál kevésbé tudok velük egyetérteni."
    Kekes, miközben egyetért a politikai és jogi egyenlõséggel (mindenkinek legyen választójoga, a gyilkost azonos mérték szerint büntessék, akár gazdag, akár szegény), elveti a gazdasági egyenlõséget, a társadalmi esélyegyenlõség elvét és gyakorlatát. Kétségbe vonva a hátrányos helyzetûek bármiféle értékteremtõ tevékenységét, a kiugró elitértelmiség értékteremtõ minõségét kiemelve, az igazságosság elve alapján azt társadalmilag-gazdaságilag magasan honorálja. "Jobban szolgáljuk a jövõt, ha olyanokra költjük a forrásokat akik késõbb maguk is termelik azokat. Ha a társadalom rendelkezésére álló erõforrások szûkösek, nem méltányos azok egyenlõ elosztása. Nem lehet jogos az emberek igénye az egyenlõ jövedelemre, egyenlõ orvosi ellátásra és hasonlókra." A rosszak, a gonoszak nem tarthatnak ugyanolyan bánásmódra igényt, mint a jók. Ha nincs elég forrás, a börtönben nem lehet azonos értékû ebéd, mint az iskolákban. Ha az oktatásra költhetõ pénz korlátozott, ne a szellemileg visszamaradottak életét próbáljuk jobbá tenni, hanem a szellemileg kimagasló emberek tanulását, képzését segítsük elõ.
"Miért történnek rossz dolgok? - kérdezi, és így felel: - Mert az emberek rosszak." Ám ez rendkívül leegyszerûsítõ, sõt: primitív válasz. Az általa prognosztizált "mindannyiunkban túlsúlyban lévõ, tettünket vezérlõ, mások iránti rosszakarat", amely a hétköznapi életben hûtlenségben, tisztességtelenségben, kegyetlenségben stb. mutatkozik meg, nem lehet mindent kizáró, abszolút érvényû kategória.
    Bátran állítjuk, hogy ezek milyenségét, fokozatait, avagy részleges, esetleg teljes hiányát szabályozzák átörökíthetõ alap (jó) tulajdonságok, az emberiességet kifejlesztõ hatásos nevelés, közösségi korlátozás, a társadalmi szokásrend illemkódexe, a törvényileg is szûkreszabott rosszralehetõség, és a bennünk kifejlesztett kulturált viselkedés belsõ gátlásossága. Sem a (katolikus) akaratszabadság, sem a (protestáns) eleve elrendeltség, sem a történelmi-társadalmi szituáció nem tehetõ abszolút mértékben felelõssé az emberek rosszá válásában, bár a Siegfried Lenz Németóra címû könyvében tapasztalt "a kötelességteljesítés öröme" - -jellegû emberi (?), német (?) alapter-mészet kegyetlen végleteket produkálhat.
    Kekes, aki rendkívül sokrétûen foglalkozik a sokféle liberalizmussal, vitatja, hogy pozitív eredményt hozhat a szélesebb körûvé tett szabadság, autonómia, egyenlõség, jog és igazságosság, mert ha e javak szélesebb körben hozzáférhetõek, akkor növekszik a rossz kiterjedtsége. Nem tudja elképzelni a szabad autonóm emberek önkorlátozását, akik olyan törvényeknek engedelmeskednek, amelyeket maguk kényszerítettek saját korlátozatlan énükre. A szabadság engedelmeskedés egy olyan törvénynek, amelyet m magunk írunk elõ önmagunknak. Egyéni szabadságunk kiterjedtsége nem kor-látozhatja - gátolhatja mások társa-dalmilag lehetséges szabadságát. A gazdasági lehetõségek határai között, társadalmi közegben kiteljesedõ egyéniségek tudományos, mûveltségi felívelése különbözõ lehet ugyan tehetségük felismerése és kimunkálása révén, következetességük, szorgalmuk és szívósságuk olykor szerencsés kiugrási lehetõségek kapcsán, de sohasem mások letiprása árán.
    Kekes félelme a rossz kiterjedésétõl, és a liberalizmus szabadság, egyenlõség, igazságosság kiteljesítésének általa javasolt korlátozása földrajzi térségek, gazdasági-társadalmi berendezkedések alapján, még a szabadabb légkört -évszázadok óta megszokott demokrá-ciákban is vitatják vagy vitathatják, de különösen rossz szájízt okoz a közép-európai volt "szocialista országok" -alakulgató, más-más szabadságértel-mezéssel vajúdó társadalmában. Mi -éppen csak bátrabban-félénkebben próbálkozunk élni a gondolat- és szólásszabadság lehetõségével; s máris csecsemõ-liberalizmusunk torkára forrasztaná a szót? A gyakorlatban sehol sem mûködik egy olyan Kekes által elképzelt abszolút igazságos "ítélõbíróság", amely a leghelyesebb elvek alapján gondoskodik haszontalan és hasznos (és még hasznosabb) állampolgárairól. Az életben, aki közel áll a húsosfazékhoz, akinek lehetõsége van arra, hogy kikaparja magának a szebb, nagyobb gesztenyét, az meg is teszi, függetlenül attól, hogy érdemes-e arra. Másfelõl a mindenkori uralkodó osztály, párt, kormány sokkal jobban honorálja az õt kiszolgáló hûséges pártkatonát, mint a párt- és ideológiasemleges tudóst, orvost vagy tanárt. Emberhez méltó, elfogadható polgári életstandardot biztosító átlagnívót általánossá tenni minden állampolgár számára - függetlenül hasznossága mértékétõl - alapkívánalom lehetne, sõt alapkövetelmény.
Végül egy rosszmájú kérdés. Vajon indokolt volt e mû felsõoktatási tankönyvvé nyilvánítása, avagy csupán a nagyobb példányszámú forgalmát célozza? (Európa)

---

SZARKA KLÁRA

A photographus doctus

Pécsi József: Különfélék (Összegyûjtött írásai a fotográfiáról)

Pécsi József kivételes alakja a hazai fotográfia történetének. Ez esetben a kivételes jelzõt nem udvariasságból használjuk. Szó szerint értendõ. A Gera József szerkesztésében az Intera könyvek sorozatban megjelent kötet a fényképezés történetében járatlan érdeklõdõ is alkothat valamiféle megközelítõ képet Pécsi Józsefrõl, a magyar szellemi élet, a magyar mûvészet ma még nem kellõleg értékelt és méltányolt nagyságáról. Ha van poeta doctus, akkor Pécsi a photographus doctus.
A hazai és külföldi (elsõsorban szak) lapokból összegyûjtött írásai jól példázzák érdeklõdésének sokrétûségét és enciklopédikus tudását. Cikkeiben foglalkozott, többek között, a fotómûvészet esztétikai kérdéseivel, a korszerû technikai eljárásokkal, a sajtókép mikéntjével, a mûtermi arcképkészítés elméleti problémáival, a reklámfotóval, a tipográfiával, a fotográfia oktatásának szinte minden vonatkozásával, készített recenziókat, és méltatott kortársakat, írt kritikákat és nekrológokat.
Ám Pécsi József elméleti, írói munkássága nem korlátozódott cikkek fogalmazására. Több fontos, úttörõ jelentõségû könyvet is megjelentetett. Már 1916-ban napvilágot látott A fényképezés mûvészete címû átfogó monográfiája, amelyben kísérletet tett a fotográfia, de tágabban véve a kép elméleti-esztétikai alapkérdéseinek tisztázására (a Különfélék szerkesztõjének, Gera Mihálynak a gondozásában látott napvilágot harmadik reprint kiadása 1997-ben). A könyv egyik méltatója, a nagyszerû fotóriporter Escher Károly szerint ez a kötet a két háború közötti magyar festõmûvész generáció késõbbi sikeréhez is hozzájárult újdonságokra nyitott szemléletével, igényességével. A 12 akt címû mûve 1921-ben jelent meg elõször (szintén Gera Mihály kezdeményezésére jelent meg újra 1995-ben), a fotó és reklám viszonyát tárgyaló, a maga nemében elsõ, 1930-as német nyelvû monográfiája pedig 1997-ben került a boltokba magyar nyelven.
Pécsi nemcsak könyv- és cikkíróként, hanem szerkesztõként is figyelemre méltót produkált. Amikor 1927-ben átvette a Magyar Fotográfia címû folyóirat irányítását, a beköszöntõ szerint személye garancia volt arra, hogy a lap ne csak a hazai, de külföldi vetélytársait is túlszárnyalja majd. Minden bizonnyal így is lett volna, ha a nagy világválság 1929-tõl a kultúrának ezt a területét megkímélte volna - de, persze, nem tette. Pécsi igyekezett megbirkózni a mostoha körülményekkel, és ha világszínvonalú folyóiratot nem is, emlékezeteset és fontosat így is létrehozott öt éves mûködése során.
Ha valaki azt gondolná ezek után, hogy Pécsi elsõsorban afféle tudós- és íróember volt, rosszul hiszi. Pécsi József, a fotómûvész a magyar fotográfia egyik vitathatatlan nagysága. Tekintélye megingathatatlan volt már a két világháború között is, nemrégen pedig az elsõ hazai fotográfiai szakkönyvtárat nevezték el róla a budapesti Nagymezõ utcai Magyar Fotográfusok Házában.
1899-ben született nagypolgári családban, magyarországi tanulmányai után a müncheni fotóiskolát végezte el. Már fiatalon tudatosan gyarapította tudását, magabiztos jártasságot mutatott a társmûvészetek területén, kiváló fagottjátékos és híres mûgyûjtõ, elsõsorban bútorszakértõ volt. Mûvészettörténeti és esztétikai mûveltsége mellett legendás fotótechnikai tudást szerzett, amibõl több írásában és oktatói tevékenysége során is sokat átadott a kortársainak és az utókornak. Merthogy a fényképészet iskolai oktatásának megteremtéséért is õ tette a legtöbbet Magyarországon. Tanított a Székesfõvárosi Iparrajziskolában és a késõbbi Szépmíves Liceumban is. Elegánsan berendezett, korszerû portrémûtermében folyamatosan tanítványokat fogadott. Élharcosa volt a fényképészet mint iparosmesterség magas színvonalú mûvelésének, ahogyan 1948-ban írta: "tanítványaimból [...] haladó szellemû, alaposan képzett mesterek és a tehetségekbõl mûvészi ízlésû mûiparosok váljanak". Egész addigi tapasztalatát, mûvészi eredményeit át kívánta adni a tanítványainak. Mindazt, amit a századelõ fotómûvészeti irányzatából, az ún. piktorializmusból nemcsak egyszerûen elsajátított, hanem amit továbbfejlesztve meg tudott menteni a modern fényképezés mûvelése mellett is. A bonyolult egyedi eljárások, a finom festõies képteremtés egyik hazai nagysága volt. Mûveltségének, szellemi és alkotói frisességének köszönhetõen az elsõk között üdvözölte az elsõ világháború utáni mûvészeti megújulást, az avantgárdot a fotóban is. Iskolát teremtõ önarcképein követhetõk végig annak a mûvészi fejlõdésnek a szakaszai, amelyik megújította az egész világ mûvészi szemléletét. Tárgyfotóival továbbfejlesztette a német Neue Sachlichkeit, a Bauhaus-szal rokon szellemiségû fotómûvészeti avantgárd irányzat eszköztárát. Az elsõk között vette észre, hogy a gazdasági-kereskedelmi fejlõdés számára egyre nélkülözhetetlenebb reklámnak a fotó lehet az ideális médiuma. Méghozzá az anyag szépségét megmutató, a textúra érdekességeit, az ipari formák esztétikumát új látószögekbõl, meghökkentõ perspektívákkal és vágásokkal ábrázoló avantgárd fotó. Azt is jól látta, hogy a reklámban a kép és az egyéb vizuális elemek (rajz, tipográfia stb.) kapcsolata mennyire fontos. A reklámkép ezek együtteseként elemzendõ és készítendõ. Könyvét és reklámfotográfusi munkásságát ennek a késõbb többszörösen bizonyosságot nyert meglátásnak rendelte alá.
A negyvenes években, oktatói, mûvészi, írói pályája csúcsán kellett szembenéznie az üldöztetésekkel, a nyilas uralom elõl külföldre menekült. 1945-ben hazatérve elegáns és gazdag Dorottya utcai mûtermét súlyosan megsérülve és kifosztva találta. Páratlanul gazdag mûvészi oeuvre-jét a rengeteg megsemmisült eredeti negatív és felvétel híján csak nagy nehézsége árán lehet reprodukálni. Az új hatalom pedig nem méltányolta addigi érdemeit, mellõzték, elfelejtették. 1956-ban bekövetkezett haláláig igazolványképek készítésébõl tengõdött.
Összegyûjtött fotográfiai írásai, Sümegi György utószavával, jegyzetekkel, névmutatóval, könyvei borítóinak, verzióinak - az önreklámot szolgáló grafikai munkák a fényképek hátoldalán - reprodukcióival és néhány találó fotográfiájával méltó emléket állítanak ennek a sokoldalú magyar mûvésznek. (Intera Studio)