98082

PARDI ANNA
Elbeszélés
Vendéglátóhelyekre lépett be
sûrû vére démonaival.
Vándorarc, vándorkabátban,
vándorsebbel vándorolva
a humán salakban.
Rák, skorpió, hiéna, strucc
szöktette vak indulatokkal
mellkasa sivatagait,
s mert vitális energiái
közt nem volt rend,
ez volt egyik legnagyobb
                   baja.
Az emlékek boldogtalan székein
a gyermekkor veréssel klónozott
bábui ültek. Fonák legendák
a volt egyszer egy ártatlanság
elvesztésérõl. Még ifjú volt,
de már kiégett, a világvégi,
Balkánnal határos, fogdmeg tablón.
Tulajdon gondolatai fordultak
önmaga ellen. Vad, kötetlen vegyértékei
ásták önfegyelmét alá. Kudarcok
tömegében lehet-e versenyképes
            a pszichológiánk?
Vendéglátóhelyekre lépett be
kispénzûsége démonaival.
A halálra gondolt, a megismert
hattyúlányokra, hattyúfiúkra,
egy végtelen magyar hattyúdalban.
Az út túloldalán a Hattyúk tava
ment a külföldiekkel zsúfolt
Operaházban. A kulturális energiák
közt se volt rend a metafizikai
magasságokkal megmenteni
minden rászorulót.
                    Amen.

KASSAI FRANCISKA
Rapszódia
Túl sok a zaj, túl sok a szín.
Nyomasztó csendben fárad a szív el.
Szürkébbnél szürkébb lesz utad
naponta.
Túl nagy a jókedv, túl sok a kín.
Túl sok a csúnya, túl nagy a pompa.
Másé a szépség - mindenki mondja.
Túl sok az ínség, túl nagy az éhség.
Túl sok a baj, túl sok a jaj, s mikor
a gond lelkedre ront - nehéz a lépés -,
túl sok az érzés. S ha nincsen semmi,
hogy lehet lenni?
Telített hordó, vagy üresen kongó,
- ez lett az élet - hozzánk hasonló.
Túl sok a mozgás és nincsen nyugvás.
Tespedtség gátol, s vonszolódsz fájón,
s megül a sorsod.
Õrlik az embert túl kicsiny gondok.
Túl nagy a hajsza. A rest agyonfárad.
Sorvasztja kórság, õzik a lázak.
Túl sok a munka, s ha nincsen semmi,
hogy lehet lenni?
Mécses a lélek - sápadtan váró -,
kincseit rejtõ - titkon sugárzó.
Múlnak az évek, futnak a szálak.
Túl sok az emlék, túl sok a látszat.
Túl sok a bánat, s talmi örömnek
ördögi kezek tust hegedûlnek.

BENEDEK SZABOLCS

Tv-játék

Nem tudom, miért ordít ez a tökkelütött barom. Pittyentett néhányat a telefonnal, a jobb füléhez kapta, és onnantól fogva, akár a vadszamár. A recepciós pult és közöttem ingázik percek óta. Folyamatosan nyomja a rizsát, a vonal másik végén levõnek csak egy-egy rövid kérdést enged meg idõnként, azokra hosszú, többszörösen összetett mondatokban válaszol. Állítólag tudok angolul, most azonban csupán pár szót kapok el néha, nna jó, nem is nagyon figyelek oda, jobban mondva, nem arra figyelek, amit habratyol, hanem arra, hogy mi a francnak ordít. Amerikai kiejtés, ráfogom. Az elõbb kinyílt mögöttem a tárgyaló ajtaja, kijött egy csomó feketeöltönyös fazon, simára borotvált, arcszesztõl illatozó urak, köztük ez a vadbarom, õ bõrkabátban van, ám az jóval többe kerül, mint akármelyik zakó, világosbarna, a fickó minden mozdulatánál nyikorog, nagyokat handabandázik (hogy szokták mondani? szélesen gesztikulál), úgyhogy a bõrkabát folyamatosan nnny, nnny, ehhez jön a lakkcipõ - a színe megy a mobiléhoz -; a távolság a recepciós pult és köztem saccra öt méter, a haverom lép kettõt, s már fordul is egyet a tengelye körül, nnny, nnny, közben ordít, mint a vadszamár - fél percbe se tellett, oda az idilli nyugalom.
    Elõbb érkeztem - jó szokásomhoz híven -, még úgy is, hogy miután leszálltam a metróról, tettem pár fölösleges kört, aztán nem tudtam mit csinálni, megkerestem a címet, nem volt nehéz, az utca olyan rövid, nevet is kár volt neki adni, az egyik oldal teljes hosszában garázsházat építenek, a másik oldalon lévõ három épület közül kellett választanom. Mindjárt az elsõ, a sarkon, most újították föl, persze, a cég is nemrég alapíttatott. Azelõtt egy nemesi család belvárosi kvártélya lehetett, amit eddig a belsõ berendezésbõl láttam, minden erre utal, a bejárattal szemben bizonyára régen is kandalló mûködött, a tárgyalóterem egykor fogadószalon, a mosdó melletti kis irodákban az inasok meg a cselédek laktak. Az utca akármilyen szûk, a Nap minden szegletébe besüt, bezzeg a néhai polgári bérkaszárnyák között olyan sötét van (ötnél föntebbi számozású kerületek), az embernek nappal is zseblámpával kell közlekednie, hogy ne lépjen kutyaszarba.
    Megnyomtam a PUSH feliratú gombot, az jutott az eszembe, milyen jó lenne, ha egy percre megelevenedne az ántivilág, komor tekintetû komornyik sietne ajtót nyitni, a szobalányok a cilinderemet és a sétapálcámat a gardróbszobába vinnék, a fehér sálam nem engedném, az a nyakamon maradna...
    Az ajtó kitartóan zümmögött, nyomtam, semmi. Bekandikáltam, az üvegen át láttam, hogy balról, a recepciós pult mögül kihajol a kiscsaj, integet, gyerünk, újból nekifeszültem, megint semmi. Erre kipattant a helyérõl, odajött és belülrõl lenyomta a kilincset.
    - Elnézést, kicsit nehezen nyílik. Még nagyon új.
    - Semmi baj - mondtam udvariasan, és megállapítottam, jó kerek feneke van a csajnak, persze, lehet, hogy csak a szûk szoknya teszi; sokáig nem tudtam tanulmányozni, mert visszabújt a pult mögé.
    - Jó napot kívánok! - A mosoly tökéletes, a tekintete viszont ugyanolyan semmitmondó maradt. - Miben segíthetek?
    A kabátom zsebébe nyúltam, hogy megnézzem a cetlin a nevet. A csaj ezalatt jó alaposan végigmért, a véleménye kiült az arcára. Szeretem ezt a bõrkabátomat, pedig már ugyancsak viseltes, és eredetileg sem olyan szép, mint a mobiltelefonnal ordítozóé, nem, ez török áru, az isztambuli bevásárlóturizmus fénykorában vettem, a fekete farmerral együtt úgy festek benne, mint valami kiöregedett Depeche Mode-rajongó; a csajnak szemmel láthatóan nem tetszik a cucc, pedig baloldalon kicsit félrehajtottam a kabátom szélét, a pólómon a sötétkék háttérbõl erõsen kivirít a piros Levi's felirat.
    Ha nem találtam volna meg a cetlit, akkor is ugyanezt a nevet mondtam volna, így azonban kisimítottam a papírt, és teljes magabiztossággal olvashattam róla:
    - George Horvath. George Horvath úrhoz jöttem.
    - Aha - mondta a kiscsaj. - Szabadna a nevét?
    Megmondtam.
    Csak ekkor vettem észre, micsoda mûszert hord a fején. A haja rövid, ám nagyon dús, gesztenyebarna - nõi hajban a kedvenc színem -, ráfésülte a fejhallgató pántjára, a fülét is betakarta, úgyhogy a hallgató nem is látszott, jobboldalról, a szája elé balról egy kecses fémszál kanyarodott ki, tárcsázás után annak a végébe beszélt, angolul jelentett be a fõnökének, roppant közvetlenül (Hi, George..). Miután befejezte, megint fölvette a protokollmosolyt, és közölte, amit elõre sejtettem: egy kicsit várni kell, szíveskedjek addig ott helyet foglalni satöbbi, satöbbi.
    Odabaktattam az ülõgarnitúrához, belevetettem magam a legnagyobb fotelba, a dohányzóasztalom fémtálcán kisüveges ásványvíz és cukormentes üdítõital, az utóbbit választottam, nem töltöttem ki pohárba, a dobozból szürcsölgettem, belelapoztam a Budapest Week-be. Nem sokkal ezután pattant ki a mögöttem levõ tárgyaló ajtaja, elõjött az a csomó jóvágású yuppie, köztük a bõrkabátos fazon, aki még mindig föl és alá járkál, s úgy ordít, mintha Szibériában, a legnagyobb hóviharban kéne a másik trojka utasaival kommunikálnia.
    A recepciós csaj most a taxisofõrrel vitázik, akkor kanyarodott az utcába, mikor én becsöngettem, öreg, buszvezetõ nadrágos fickó, azon problémázik, õ nem tud külföldiül, hogy fogja az urakkal megértetni magát. A csajnak meg az a baja, hogy õ két kocsit kért, egybe nem fér be mind, az uraknak közben sietniük kell; nem figyelek oda a diskurzus végére, mire fölnézek az újságlapozgatásból, kiürült a terem, a bõrkabátos is eltûnt, a kiscsaj pedig azt mondja, Mr. Horvath az elsõ emeleti irodájában vár.
    Nem akarom, hogy fölkísérjen, õ sem ajánlja föl. A lépcsõn még érezni a friss meszelés illatát, a szõnyegen látszik, hogy minden nap porszívózzák, az elsõ emeleten, a falon impozáns, barokkos jellegû világtérkép fogad, a domború felületekkel kiképzett kontinenseken kis zászlócskák jelzik, hol nyitott már irodát a cég. A folyosó fényárban úszik, nem neon, azok az egészséges égõk, a nevüket nem tudom; egy kosztümös ifjú hölgy elviharzik elõttem, rám mosolyog és Gabriela Sabatini illatát húzza maga után. Demokratikus vállalat, bekopogok a G. HORVATH táblával ellátott ajtón, férfihang szól ki: yes!, benyitok, sehol egy titkárnõ, magával Mr. Horvath-tal találom szembe magam.
    Jó megjelenésû, dinamikus fazon, akkora lendülettel pattan föl a jókora karosszékbõl, hogy az majd' hanyatt esik, egy pillanat és elõttem terem, megropogtatja az ujjaimat, kivillantja fogkoronáját, a vékonykeretes szemüvege mögül pislog, tekintete csupa udvariasság, figyelem. Nem lehet még negyvenéves, a haja középen elválasztva, fekete, pár õszülõ tinccsel, jól ál neki. Beléptemkor rutinos mozdulatokkal gombolta be a zakóját, széles mozdulattal hellyel kínál, leülök a fal melletti díványra, õ velem szemben foglal helyet.
    - Nagyon örülök, hogy végre megismerhetem - jelenti ki.
    Biztosítom róla, hogy én is.
    - Ne haragudjon, beszélhetnénk inkább angolul? Tudja, a magyar is jól megy, azonban az angolban sokkal otthonosabb vagyok, és ha megengedi...
    A fejemet rázom. - Nem, sajnos nem lehet. A gimnáziumban németes voltam, az egyetemen ugyan tanultam angolul, ám nem vagyok olyan szinten, hogy nyugodtan el tudnék társalogni önnel... Szóval, elnézést, de jobb lenne, ha maradnánk a magyar mellett.
    - Rendben - kinyitja elõttem a szivartárcát, egyet kiveszek, a hamutartó mellett szivarvágó is van, lecsapom a végét. - Tudja, az apám magyar, ötvenhatban hagyta el az országot, odaát ismerkedett meg az anyámmal, aki ízig-vérig amerikai, úgyhogy nekem angol az anyanyelvem. Az apám azonban megtanított magyarul.
    Egy pillanatra belém villan a kép: az emigráns srác egy kleopátrafrizurás amerikai cicababával pettingel a félreállított Cadillacben, mialatt a rádióból Buddy Holly száma szól... Egyébként, Mr. Horvath meglepõ nyelvhelyességgel, bár erõs akcentussal beszéli a magyart.
    Rágyújtunk. Utána azt kérdezi, jól emlékszik-e, hogy a telefonban azt mondtam, ügyvéd vagyok.
    - Igen - felelem.
    Nem olyan látványosan mér végig, mint odalent a kiscsaj.
    - Tudja, maga igazán szerencsés ember - dõl hátra a fotelban.
    - Remélem is - mosolyodok el.
    - No, persze nem csak az - helyesbít. - Akárki azért nem nyerhette volna meg.
    - Nem vagyok akárki.
    Most egy hosszút szív a szivarból. Miközben kifújja a füstöt, egyenesen a szemembe néz. A tekintete mintha mogorvább lenne, mint beléptemkor.
    - Én is nézem a televíziós vetélkedõket. Persze, nem mindet. Többnyire hétvégeken, ha az idõm engedi. Azok a játékok igazából nem bonyolultak.
    - Ebben egyetértünk.
    - Mellesleg én a magam részérõl a kártyajátékok közül is az olyat szeretem, ahol a játékosok tudása és taktikai érzéke dönti el a parti kimenetelét, nem pedig az, hogy ki milyen lapot húz.
    - Ez esetben ha szabadna javasolnom a sakkot...
    Vendéglátóm eõrehajol a fotelban. - Magának tényleg nagy szerencséje volt, uram.
    Nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjam megint.
    - Tudja, hogy van ez. Mint a jó focikapusnál. Ahhoz is roppant nagy mázli kell, hogy az ember vert helyzetben fekszik a gyepen, átemelik fölötte a labdát, az meg puff, a kapufán csattan. Ha érti, mire gondolok...
    Farkasszemet nézünk.
    - Miért kertel, Mr. Horvath? - Azon vagyok, hogy ne emeljem föl a hangom, pedig most már idegesít a fickó. - Mondja meg egyenesen, mi a problémája. Azt hittem, idejövök, gratulálnak, kézfogás, pezsgõ, fotó a bulvárlapoknak, aztán megbeszéljük a nyereményemet. Ehelyett meg lényegében lecsesz amiatt, mert én vagyok annak a rohadt tv-játéknak a gyõztese.
    - Lecsesz? - Vendéglátóm összehúzza a szemöldökét. - Mit jelent az, hogy lecsesz?
    - Talán mondjuk úgy: leszid.
    Mr. Horvath most bólogat, a szemüvege kileng, csúszkálni kezd az orrnyergén. Megigazítja.
    - Látom, maga sem híve a mellébeszélésnek. - Egy biccentéssel jelzem, hogy nem. - Helyes! Akkor a legjobb, ha megmondom egyenesen. Nézze, kedves... - (Az idióta! Már el is felejtette a nevemet! Kénytelen vagyok kisegíteni.( - Elnézést, köszönöm. Szóval, nézze, kedves barátom, bizonyára nem fog örülni annak, amit hallani fog, de az a nagy igazság, hogy mi azt a nyereményt nem magának szántuk.
    - Hát akkor kinek?
    A fejét rázza.
    - Maradjunk egyelõre annyiban: nem magának. Az illetõ meg is nyerte volna a játékot, a maga hívása azonban pár másodperccel korábban érkezett, és a diszpécser tévedésbõl önt kapcsolta adásba.
    - Ez a diszpécser hibája.
    - Természetesen. Már meg is tettük az ezzel kapcsolatos lépéseket. Csúnya, mondhatni, végzetes baki - egy pillanatra elhúzza a szája szélét -, de enyhítõ körülmény, hogy maga is ügyvédként mutatkozott be. - Ennél a pontnál megint végignéz rajtam.
    - Elvégeztem a jogi egyetemet - mondom. - Diplomám van, a bojtárkodás is megvolt, jó, ügyvédi irodát még valóban nem nyitottam. A barátaimnak adott jogi tanácsok tiszteletdíjából élek. Persze, ez a tv-játék-nyeremény is nagyon kapóra jön.
    Mr. Horvath a kezeit dörzsölgeti, arca rezzenéstelen marad.
    - Nem ismertem addig a maguk nevét - folytatom. - De amikor meghallottam, hogy ekkora nyereményt ajánlanak föl, pusztán mert egyetlen egy kérdés, a legnevetségesebb, valami egészen egzakt módon kapcsolódik önökhöz, azt gondoltam, ez a cég nem lehet piskóta, érdemes belevágni.
    Mr. Horvath inge zsebébõl egy darab szarvasbõrt vesz elõ, a szemüvegét kezdi törölgetni vele.
    - Tudja, kedves barátom, mi még csak most vetettük meg a lábunkat Magyarországon. - (Idegesít ez a barátom szöveg. Miért nem a nevemen szólít inkább?) - Mint ügyvéd, bizonyára tisztában van vele, nem túl egyszerû egy ilyen méretû, százszázalékos külföldi tulajdonban lévõ céget a magyar viszonyok között megalapítani, illetve mûködésének elsõ lépéseit megtenni. Ehhez pénzre van szükség. Nagyon sok pénzre. S ezzel a nagyon sok pénzzel olyan veszélyes manõvereket kell csinálnunk, amelyek lehetõvé teszik, hogy minél kisebb összegbõl helyezzük le vállalatunk mûködésének alapjait.
    - Értem, Mr. Horvath. - Most már tényleg minden világos elõttem. - Szóval, lényegében egy ilyen tv-játék-ügylettel akarták tisztára mosni azt a bizonyos nagy pénzt. Vagy annak legalábbis egy részét. Én meg beleköptem a levesükbe, mert a hívásommal megelõztem azt az ügyvédet, aki ezt a nyereményt, illetve ezt az összeget föl kellett volna hogy vegye.
    Vendéglátóm hümmög, keresi a szavakat, visszateszi a szemüvegét, aztán csak annyit tud mondani: - Errõl van szó.
    A szivarom közben elaludt. George Horvath az öngyújtót keresi a zsebében, végül észreveszi, ott van elõtte az asztalon. Odatartja a szivarom elé. A fölcsapó láng kishíján lepörköli a szemöldökömet.
    - Akkor most mi a teendõnk? - kérdezem, miután többszöri pöfékelés után a szivar újból égni kezd.
    - Természetesen hajlandók vagyunk önnek kifizetni egy... egy amolyan kárpótlásfélét - feleli Mr. Horvath. - Az elmaradt nyeremény helyett.
    - S mekkora lenne ez a kárpótlás?
    Mr. Horvath mond egy összeget. Önmagában véve nem rossz, csakhogy a negyede annak, amit a tévéjátékban nyertem. Ezt közlöm is vele, és hozzáteszem: - Ha mondjuk megdupláznánk, talán elgondolkodnék rajta...
    Vendéglátóm tekintete - a szemüveg csillogása mögül jól látszik - dühösen villan. Igyekszik fékezni az indulatait.
    - Nézze, barátom - mondja nyájasan -, igaz, hogy ez afféle üzleti titok, én mégis elárulom magának, nem állunk valami jól. A cég féléves vesztesége jóval meghaladta az induláskor megszokott értéket. Ez elsõsorban a maguk adópolitikája meg egyéb bürokratikus intézkedései miatt van így. - Egy pillanatra elhallgat, a szivarfüstbe mereng. - Értse meg, már az is nagy teher, hogy magának ezt az összeget odaadjuk! Ugyanis, amit az ügyvéd maga miatt nem kapott meg, valamilyen más módon, de át kell utalnunk neki.
    - Szóval, nem tudnak többet fizetni.
    - Sajnos, nem.
    Az államat dörzsölgetem. A borosta serceg, mint a smirgli.
    - Én is ügyvéd vagyok. Lehet, hogy én is meg tudná azt csinálni, amit a maguk palija. Magam is hasonló dolgokból élek.
    Mr. Horvath elgondolkodva csóválja a fejét.
    - Akkor meg - teszem szét a kezem -, nincs más hátra, mint hogy szépen kitálalok.
    Vendéglátom egyszeriben paprikavörös lesz.
    - Az istenért, ember! - üvölti. - Térjen észhez! Magának ebbõl mi haszna lenne? Lebuktathatna bennünket, de ebben az esetben nem látna egy lyukas fillér sem! Így legalább kap egy kis zsebpénzt!
    - Hát ez az, hogy zsebpénzt - mondom. - Jó esetben kitörölhetem vele a valagam.
    Elõbb mozdulok, mint ahogy George Horvath a zakója jobb zsebéhez kap. Mire kirántja a kis cuki, tenyérméretû pisztolyt, én kétszer meghúzom a ravaszt. Pnny, pnny, a hangtompítótó úgy pukkan, mintha valaki az ablakot csukta volna be. Mr. Horvath véres ingben ül a fotelban, feje balra csuklik, a szája nyitva maradt. Elégedetten teszem vissza a stukkert a bõrkabátom belsõ zsebébe: egyszerû ez a török cucc, talán még beleférne a Kalasnyikovom is.
    Mindkettõnk szivarját elnyomom, nehogy baj legyen. Vendéglátóm az ajtóban hagyta a kulcsot. Kiveszem, kifelé menet bezárom a szobát. A folyosón és a lépcsõházban senkivel nem találkozom. Az elõtér is üres, a kiscsaj a recepciós pulton könyököl, valami nõi magazint olvas, mikor odamegyek, egész a köldökéig belátok, nem visel melltartót.
    A kulcsot a nõi magazinra dobom.
    - Mondja meg Mr. Horvathnak, angyalom - veszem föl a legszebb mosolyomat -, hogy legközelebb nem a titkárával szeretnénk tárgyalni. Jó lenne, ha a fõnöke minél elõbb megkeresne bennünket, mielõtt úgy jár, mint a szerencsétlen srác odafönn. Amúgy nem õ tehet róla. Egész jót alakított. Kár, hogy Mr. Horvath ilyen szerepet szánt neki.
    Búcsút intek, elindulok kifelé. Az ajtó nehezen nyílik, rángatni kell.

SZÁNTAI JÁNOS
Téglák
cummings fordítása közben
pereg
      az est
            szelíd vakolata
a járókelõk haja
      tele sötéttel az utca
a házak
      minden
            csendes
a háztetõk fölött
elõvillannak
a reggel
(tegnap? holnap?)
      téglái

Féléjfélkor
Jeremias Mueller tanügyi tanácsos
tiszteleg Incze Ferenc szelleme elõtt
Féléjfél lépdel könnyedén
utca kockaköves egén.
Bagoly rikolt, ablak vakul,
a csönd elméje elborul.
Kacskán lehajló lámpafény,
féléjjelmeszes véredény.
Hosszan ível, helybõl-puhán
fölötte át egy éji lány.
Tócsa ölén ülõ kerek
holdarcon rettenet remeg.
Nevét kergette délután,
Most vad köd rágja, Zsófi tán.
Utcasarokról visszanéz,
szemét üvegesíti kéz,
hullámzó tetõkrõl esõ
boszorkány-rongya szemfedõ:
bûbájos szele nem-égi,
kifordult pokolfenéki.
Kapu alján szellet moccan,
sután vakog: a fent lent van.
Fagyott ajak formáz imát,
szavát féléjfél szövi át.

Akhilleusz sírfelirata
a Hajnalcsillag kikötõ
Ahol majd macskakõvé válok,
röptükkel áldanak sirályok.
Állok majd sirályban térdig,
folytatható állás: ewig.
Válok majd macskává, kõvé,
kockában gömbölyödõvé.
Talán majd golyóznak rajtam,
Isten is, akárcsak hajdan.
Egyszer majd partomra lépsz,
más égbõl ha visszatérsz,
túl-ból kitakarva,
innen-telen partra.
Leszek majd, így én,
pont sarkad I-jén.
Halkan belep
a hendikep.
Kõ körén
(jó poén)
bármi?
tán ki-
hajt
majd.

Swift és Artmann találkozása
Szeretnék világítótornyot rajzolni
a házam falára.
Kecseset, fölfelé keskenyedõt.
Itt-ott pattogna róla a vakolat,
bölények, elefántok, lovak
domborodnának elõ.
Dobogna szép ívben
téglavörös vágta.
Anzelm betétdala:
Asszír angyalokkal élek
északnyugaton.
Folyó-jegi lék a lélek,
hártyáz nyugalom.

Tornyom vágyam görbe karma
(szív torokba' ver!),
bárha nálam kelne partra
Miszter Gulliver!
Akkora lenne, mint egy nagyujj,
csak épp, hogy kiemelkedne a fák közül.
A tövében gyökeret verne
sok hórihorgas vad gondolat:
Thumbs up, Szõr Swift!
Glumdalclitch betétdala:
Megvénült a Mester,
elfáradt az uton.
Nem segít már semmi,
No-spa, Venoruton.

Minden áldott reggel,
vágyva új világot,
fölfedezi lázzal
ugyanazt a pontot.
Idõvel, hogy feladatát teljesítette,
repkény nõné be karcsú idomait.
A bölények, elefántok, lovak,
(e szigorúan védett lények)
elrejtõznének rezervátumukban.
Szeretnék világítótornyot rajzolni
a házam falára.

Utazunk
Utazunk
Váltott lovak
S a délután
Elkísér
Útszéli árny
Honnan-hovánk
nélkül visszük
soha-magasabbra
biztos kevesünket
vissza tavaszabbra

Egy Hrdlicka-kép köré
A kép
Akár azt is mondhattam volna,
hogy én vagyok a lovas
a Hrdlicka-képen,
aki túl van már az esés pillanatán,
feje körül véres-kõ-glória,
ez is (sic!) sikerült,
száll el az utolsó gondolat.
Köré
A helyzet azonban mást kínált.
Nem volt ott semmiféle ló, se kõ,
csak a keret, mint akadály
(valamiféle frivol végzet
emelkedett ugyan, szoknyaként);
esésre nem volt kilátás,
maradt hát az átbújhatás,
alatta, helybõl-túlra,
kívülrõl
még kijjebb.

MAGYAR LÁSZLÓ ANDRÁS

Boldogok

Az undorító boldogok,
kiknek szegény a lelke,
nem sejtik, szívük hol dobog,
gyötrelmet mélye rejt-e.

A szûkagyú, sikertelen,
a csúf, csökött, a hitvány,
a fültõl farkig förtelem
ezerszer jobb tanítvány.

Az is megéli önmagát,
ki nem gyönyörre termett,
Ugyan, ki másnak adta át,
mit adhatott, a Gyermek?

Kamaszkor

A fülledt nyári délutánt
ízlelted, mint aszúbort,
még szíved dobbanása is
jövõ- s titokszagú volt.

Gyönyört igérõ izgalom
borzongta vézna tested,
míg benn a dohszagú szobán
a végtelent kerested.

Élõnek látni önmagad
nem volt tárgyakra szükség:
simán gyürûzõ, hõs idõd
tartotta tiszta tükrét.

NAGYSZÉKELY ISTVÁN

A vizsga

Az óriási terem közepén egy fehér terítõvel letakart asztal állt. Mindkét végén egy-egy hatalmas, tarka virágcsokor várta az elnökség tagjait. Öt üveg ásványvizet és kristálypoharat helyeztek el az asztalon egyenlõ távolságra a szigorú vizsgáztatók részére. Az asztal mögött három, még homályos, képernyõ volt. A képernyõk a térhatású komputerhez voltak kapcsolva. Az iskola számítógépén már elindították a vizsgaprogramot. A vizsgázók elõtt egy-egy terminál volt.
    Három fiatal ücsörgött szorongva, ünneplõ ruhában a kényelmesnek nem igazán mondható székeken. Az egyik lopva a könyvében lapozott. A középsõ a kézzel írott jegyzetében böngészett. A harmadik magabiztosan ült, lábát keresztbe vetette, és elõzékenyen mosolygott az öt, egyforma egyenruhába öltözött vizsgáztatóra, akik éppen akkor léptek az emelvényhez. Úgy tûnt, hogy az öt férfiú a semmibõl került elõ. A kozmikus sötétbõl egyszer csak ott teremtek, libasorban felsétáltak az emelvényre, s helyet foglaltak a hosszú asztal mögött.
    Az egyik mellét kerek medál díszítette. Õ volt az iskola igazgatója. Elfoglalta a fõ helyet az asztal közepénél, le se ült, hanem érces hangon megszólalt.
    - Az elõttünk megjelent ifjak intézetünk jeles tanulói, akik a mai napon a számítástechnikai ismeretek terén bizonyítják tudásukat. A tételeket már megkapták, és az írásbeli vizsgán átestek. Mindhárman elérték a megfelelõ szintet, és most a gyakorlatban mutatják be, hogy kiérdemlik-e, hogy felsõbb évfolyamba lépjenek. Az írásbeli vizsgán megkapott egyenletek alapján a megadott idõn belül programot készítettek, melyet most a vizsgabizottságnak bemutatnak. Kérem a jelölteket, hogy kezdjék meg a programok futtatását. - A férfi leült, egy pohár vizet töltött, és a jobb oldalánál ülõ vizsgabizottsági taghoz fordult. Suttogva kérdezte. - Milyen eredményre számít, tanár úr?
    A megszólított férfi önkéntelen mozdulattal megigazította dús sörényét, és köhintett egyet.
    - A bal szélsõ fiatalember biztos befutó lesz, excellenciás uram. A jobb szélsõ is igen erõs a számítástechnikában. A középsõre vagyok igazán kíváncsi. Nagy reményekre jogosító fiatalember, de még nem bizonyított. Megmondom õszintén, hogy bízom benne, de indulatos lévén, bármi megeshet...
    A tanár felállt, és a vizsgázók mögé ment. Nézte a terminálok halványan világító képernyõjét. A tehetséges diákja egy több oldalas matematikai formulát vitt be a gépbe. A kinyomtatott listája igen hosszú volt, és buzgón verte a billentyûket. A tanár belepislantott a listába, és mintha véletlenül tenné, rábökött az egyik sorra. A fiatalember hálásan fordult hátra, és kijavított egy hibát az egyik hosszú, és bonyolult matematikai formulában.
    A középsõ diák képernyõjén még alig volt valami.
    - Igyekezzen, fiam - mondta a tanár, és megcsóválta a fejét.
    A harmadik vizsgázó, hasonlóan az elsõhöz, jól haladt. A tanár futólag ránézett a képernyõre, és már továbblépett volna, amikor valamit észrevett. Közelebb hajolt, alaposan megfigyelte azt a sort, amin a diák éppen dolgozott. Összeráncolta a szemöldökét, és magában elismerõen dünnyögte:
    - Frappáns, igazán, nagyon elmés megoldás!
    A verejtékezõ diák nagyot sóhajtott, és megnyugodva gépelt tovább.
    A vizsgáztató visszatért a középsõhöz. Az még csak a kezdeti lépésekkel bajmolódott.
    - Nem készül el, ha így szöszmötöl! - figyelmeztette. A szõke fiatalember dünnyögött valamit, aztán egy hirtelen mozdulattal kitörölte a képernyõt, és újra kezdte írni a programot. A tanár elõször meghökkent. Aztán elkezdett vörösödni a tarkója, zsebkendõt vett elõ, és megtörölte a homlokát. - Úgy gondolja a jelölt úr, hogy ez mûködik majd?
    A vizsgázó hátrafordult, és durcás arccal válaszolt. - Igen. Mûködik...
    - Szeretném is látni... - mondta a tanár, és mérgesen mutatott a képernyõre. - Ez, fiam, egy nagy semmi!
    A fiatalember megrázta a fejét. - Tanár úr kérem, ez majd kitágul...
    - Na, ne szórakozzon velem! Nézze, itt ez a sor. Ez bizonyítja, hogy ebbõl nem lesz semmi!
    A diák megrántotta vállát. A tanár visszament az asztalhoz. Mérges volt. Az igazgató felállt, és megadta a jelet a vizsgaprogramok indítására. Az eminens diák laza mozdulattal nyomta meg a billentyût. A képernyõje elõször sötét volt, majd halvány, opálos ragyogó köd töltötte be. A köd rózsaszínûvé vált, s méltóságteljes lassúsággal megmozdult. Forogni kezdett a saját tengelye körül. Impozáns látvány volt. Kis idõ elteltével a köd szemcsékre bomlott, most ragyogó, apró pontok halmaza lett, amelyek fonatokba tömörültek, s a középpontot körberagyogták. Egy óriási kerék íves küllõire hasonlított.
    A diák a billentyûkön zongorázott, a kép hirtelen tágulni kezdett, a kerék középpontja szédítõ sebességgel közeledett. Hirtelen megállapodott, és a képernyõ közepét egy ellipszis formájú gázhalmaz töltötte ki. Ez is forgó mozgást végzett, s egyre kisebb lett. A vizsgabizottság elégedetten bólogatott. Az elnök már meg is adta gondolatban a jelest.
    A másik szélen levõ képernyõ is kivilágosodott. Ezüstös anyag töltötte meg a teret, mozdulatlan volt, majd hirtelen darabokra bomlott, és mindegyik zsugorodni kezdett. Ellipszisek alakultak ki, amelyek rotációs mozgást végeztek, majd ezek is küllõkké szakadtak. A kép közelíteni kezdett a középponthoz, amelyik elõször csak fényes, vakító gömb volt, majd apró pontokra szakadt, s a képernyõt csillagok milliárdjai töltötték ki. A vizsgáztatók most is elismerõen bólogattak.
    A középsõ képernyõn semmi se történt.
    - Na, mi lesz, jelölt úr, nem indította még el a programját?
    A fiatalember morcosan nézett fel.
    - De igen, már rég mûködik - mondta.
    - Igen? - kérdezte az elnök. - Akkor lenne szíves megmagyarázni, hogy mit látunk?
    - A semmit...
    - Hát, ez is valami - humorizált az egyik tanár.
    Ebben a pillanatban a képernyõ közepén megjelent egy apró pont. A vizsgáztatók érdeklõdéssel várták, hogy mi fog történni. Óriási robbanás kíséretében a képernyõ kifehéredett. A vizsgáztatók hátrahõköltek, mintha attól tartanának, hogy a robbanás iszonyatos ereje elsodorja õket. A kép elkezdett távolodni, s irtózatos anyagtömeg szóródott a tér minden irányába. A vizsgabizottság tagjai hümmögtek, és kérdõen néztek a diákra. Az megvonta a vállát.
    - Látják, mûködik - mondta.
    - Azt látjuk, fiatalember, de mi sül ki ebbõl?
    - Hát... - válaszolta vontatottan a diák -, még nem tudom biztosan.
    - Én pedig egészen biztosan tudom, hogy semmi jó - mondta a tanár, aki a feladatok gépre vitelét ellenõrizte. - Megmondtam, hogy nem lesz jó! Nézze! - mutatott a jobb oldali képernyõre. - Ott már kifejlõdött négy civilizáció. A másikon már egy bolygóközi birodalom alapjait vetik meg, magánál meg semmi.
    - Majd csak lesz...
    - De mikor, kérem? Mikor? Nem vagyunk idõmilliomosok! A vizsgát egyszer le kell zárni! Már eltelt a vizsgára szánt idõ fele, és magánál még mindig semmi!
    A diák birizgált a billentyûkön, és a képen megjelent egy bolygó. - Tanár úr kérem, ott már van élet...
    - Na, szépen vagyunk, mondhatom! Nézze meg a szomszédját! Két galaktikus birodalom is felépült már, egymástól teljesen függetlenül. A másik képernyõn már egy intergalaktikus társadalom kezd kibontakozni. Magánál meg mi történik?
    - Most éppen piramisokat építenek...
    - Ez igen! Mindössze egyetlen bolygón! És mi célból, ha szabad kérdeznem?
    - Hogy a harcokban dicsõséget szerzett fáraónak síremléket állítsanak.
    - Hát ez szép, mondhatom. Mondja, maga mit csinált? Nem arról volt szó a feladatban, hogy civilizációt kell létrehoznia?
    - De... - hajtotta le a fejét a diák.
    - Nézze meg, azon az egy nyavalyás bolygón most is háborúznak! Ki az az õrült, aki egy egész kontinenst akar meghódítani?
    - Bonaparte a neve, ha jól látom...
    - Sajnos, jól látja. Ez magának civilizáció? Ahol egy Hitler az emberek millióit irthatja ki? Mert ha nem csalódom, most is háború folyik...
    - Ez már a második világháború - mondta a diák, és érezte, hogy ez a vizsga nem az õ diadalmenete lesz.
    - Mondja, tudja maga egyáltalán, hogy mi az a civilizáció? - kérdezte dühösen a vizsgabiztos. - Hogyan lehet egy tudatilag primitív társadalomban megengedni az atombomba létrehozását? Nézze, hogyan szennyezik a világukat. Már hidrogénbombát is robbantanak... Mit akarnak ezek? Elpusztítani saját magukat? És mindenek tetejében számítógépet ad a barbárok kezébe, mi?
    - Azt nem is én... - védekezett a diák. - Nem az én világomból valók... - A jobb oldali szomszédjára mutatott. - Az õ dimenziójából jött át az Einstein és a Neumann... Én igazán nem tehetek róla... - magyarázkodott zavartan, és úgy, hogy a tanár ne láthassa, megfenyegette az eminens diákot, aki vigyorogva nézte kínlódását.
    Ebben a pillanatban több vakító fény lobbant fel a bolygó felszínén. A diák felszisszent.
    - A nemjóját, ez már atomháború... - gondolta szomorúan, s már indult is a székéhez.
    - Na, majd én is mutatok magának valamit, amirõl tehet. Kérem az indexét. Nézzük csak, hogy is hívják magát?
    A diák halkan rebegte: - Tanár úr kérem, én készültem...
    Ám a vizsgabiztost nem hatotta meg, körmölni kezdett, és félhangosan mondta:
    - Jehova. Teremtésbõl elégtelen.

Szeretettel köszöntjük a 65 éves költõt
GYÖRE IMRE
Álom-passió
Nézlek, csak nézlek,
fekete Jézus,
jössz a vizeken,
bokáig süllyedsz
fényes vizekbe,
cuppogva lépdelsz,
bokáig süppedsz
mink bûneinktõl,
válladon hordod
tüskés kereszted,
vas-tüskék benne,
válladba böknek,
oda is böknek:
nyakad is vérzik,
tenyered vérzik,
két csuklód szinte,
könyököd vérben,
gyûlik és csöppen,
nem alszik-barnul,
nem feketül meg,
lábnyomod látszik
nagy, fényes vízben,
valahány lábnyom
vérrel telõdve,
látni, hová mész,
honnan jössz, merrõl,
fejedbe szögzett
vas-koronával -
menünk utánad
szép libasorban,
véget nem érõ
kereszted szárát,
hosszabbik szárát,
vállunkon visszük,
végin is szög van,
ahogyan fogjuk,
tenyerünk véres,
vállunk is, csuklónk,
le, könyökünkig,
fejünkbe szögzett
vastüske-pánttal
visszük kereszted,
nagy, fene vízbe
bokáig mélyedt,
szakadó lábbal
cuppogva lépünk -
úgy ébredünk fel,
csuromig vízzel
iszamos ingben:
nyitva az ablak,
ránk süt a Hold is...

Neoreneszánsz
... snitt, snitt, snitt, Botticelli,
amint egy nagy tüzet rak
abból, mit látott, festett,
arcok szállnak a füstben,
valamit tudott õ is,
nagyon tudta, hát vége,
képzeleghetnek rajta
...szerencsére a Vénusz
naponta megszülethet:
gyöngykagylóban a gyöngyszem,
mit kezdjünk ezzel, mondják:
világít valamicskét,
fény-porszem vaksötétben,
a vakok ezt se látják,
csupán a vaksötétet
... Michelangelo is, se,
a Mózes, persze, Mózes,
sarúja nyoma ott van
a Vörös-tenger alján
beton-iszapba öntve,
tört kõtábláit egyik
parttól a másik partig
hordja-viszi a hullám

Megszokás
"Az élet kedves megszokása"
(lásd Goethe) olyan, mint a bor:
szomjat olt, tikkaszt szomjúságra,
iszol és újra szomjazol.
Ha fekszel, nem szól: állj csak lábra,
vad hegycsúcs vár rád valahol,
nem bíztat: bújj búvárruhába,
szállj mélybe, hol homály honol,
s dugóként lõjj fel, napvilágra.
A földgolyót se gyúrjad: hátha
változik, s te is változol,
mint kovács, üllõ-, s kalapácsa
együtt változik, unokádra
azt hagyd, mit kaptál egykoron.
Az élet kedves megszokása
közönyre hajt vagy árulásra.
Kezeddel gödröd is megássa,
hamú leszel majd újra, por,
az élet kedves megszokása
sírig tart, aztán nincs sehol...

Közbeszólás
...és hagyjatok élni, haverok, magatokban,
nem hosszabb ideig: két percre naponta,
de ettõl a két perctõl megváltozik szátok
íze, szemetek színe is valamiképpen,
s a világ színe is más lesz, persze, mint eddig
volt, vagy amilyennek láttátok ezidáig,
fületek, dobhártyátok másképpen hallja a hangot,
nem sokkal, de annyival mégis, hogy más hang
legyen az, mint amilyen hang volt ezidáig,
hajatok, hajatok is fölmered majd két percre naponta,
mert belegondoltok abba: mily túl rövid út van
a bölcsõ s koporsó közt, odaköphettek
egyiktõl másikig, mégis
együtt csoszogjuk-topogjuk végig a fél vagy
háromnegyed évszázad alatt, eljutva oda, éppen,
nagy bonyodalmak, útvesztõk közepette,
ahonnan jöttünk, a nagy Semmibe vissza, -
na, de a lábnyomok, a lábnyomok, azokkal
mi van, kérdezem majd ama két percben,
hol a nyom, nyomotok, abban a porban, amibe
összeutálva magatok, kényszerbõl beleléptek?
Vagyis ott van? Nem sok, valami mégis, némi segítség
a holnapi kezdõknek, akik még
nem ismerhetik erre a járást,
vagy csak a morzsa hullt szátokból, kenyeret rágva,
azt meg fölcsipegették verebek, galambok, fürjek,
                               õket meg a héják?
S így semmi, haverok, nekem már elegem van
régebbtõl fogva ebbõl a semmibõl, amirõl úgy
szólunk, kenetes-veretes szavainkkal,
              mintha valami lenne.
Azt a Valamit persze nem mi csináljuk meg,
                       hanem valaki mások,
akiknek milyenségét igazából még képzelni se tudjuk,
komolyabbak, felnõtt szívûek lesznek, emiatt hát
játszani tudnak azzal is, amit mi elhajítottunk,
fát nyûnek, s bõséges bõ folyamot csavarnak ki
puszta kezükkel a hegybõl, a kõbõl,
mit mondjak: jó lesz, ha naponta csupán
két percre eszükbe jutunk, s ettõl,
maguk is meglepve, vidáman fölnevetnek...

Az énekrõl
Csak a halottak, a halottak,
õk énekelnek velem együtt,
õk, velem együtt, teli szájjal,
dallal teli szájjal, teli torokból,
teli torokból, arról, ami nem lett,
ami nem lett, bár lehetett volna,
lehetett volna, hisz a Nap, Hold,
a Nap, Hold meg a Föld is megvolt,
megvolt, s megvoltunk mink, valahányan,
mink is megvoltunk már ezredek óta,
ezredek óta, Spartacus megvolt,
megvolt, s megvoltak aztán a lyoni takácsok,
a takácsok is, meg a kommünárok,
a kommünárok, megvolt a Patyomkin,
s a páncélos matrózai is éltek,
õk is, mellettük-utánuk Október katonája,
katonája, aki nem tudott többet
az elméletekrõl meg az élet egyéb
ellentmondásairól, csak, csakis annyit,
hogy két osztály van, kettõ, nem tíz, huszonegy,
semmi, szeretet, ömlengés, sajnálat, élet,
élet, az igen helyettesítve valami mással,
errõl a másról, a másról szóltak a dolgok
meg arról: miképpen lehet lehúzni bõrünkrõl,
akár bõrünkkel együtt letépni magunkról,
letépni magunkról ennek a másnak
nagyon is valódi mocskát, mert belemászott
szemünkbe, szánkba, torkunkba lenyomult, hogy
ki ne mondjuk az Élet szót, s ne iránta,
ne iránta mozduljon a lábunk, amikor lépünk,
ne iránta, másfele, sehová inkább,
sehová inkább, hát errõl a sehováról
éneklünk, ahová sikerült minket
eljuttatnia ikszeknek, ipszilonoknak,
nevüket kiokádjuk, hogy legalább torkunk,
legalább torkunk, szánk, nyelvünk tiszta maradjon,
tiszta maradjon az énekre, amely arról,
amely arról szól, hogy az élet él,
élni akar (lásd Ady Endre),
él, valamikor majd valakik föllelik magukban, másban,
magukban, másban, fûszálban, szerkezetekben,
a tágas mindenség eldugott zúgaiban is,
eldugott zúgaiban, fakéreg alatt is, mondjuk,
hát errõl dünnyögtem, mormogtam, nem is egyszer,
s netalán még egy-egy szó is kihullott fogaim közt,
hát errõl énekelek, csakis errõl,
száz másról látszólag, de az ének
errõl szól, énekelek, s velem együtt
a halottak is errõl (vagy én velük együtt),
vagyis együtt már, végtére, valahára,
éneklünk, éneklünk, teli torokból,
énekeljetek ti is, sipogó nyavalyások,
holnapról szóló új, újabb éneketekkel,
énekeinkkel, százhangú dalainkkal
dalainkkal telidesteli szájjal.

Lélek-lengés
Ó, te, megütött lélek,
meg, a kortól,
idelengsz, odabolygol,
szállsz, elakadsz, félszeg
lengéssel, valamint fészek
felé szállongó madártoll.
Be a bolyba, ki a bolyból,
keresed részed
seholból, mindenholból,
vagy az Egészet,
mit szétszel késed,
és százfele osztol.
Mindenkinek. A részeg,
állati tengerészek
kormányhoz kapnak, jókor,
Szent Elmo tüze: részed,
lobban, téged is éget,
árbócuk hegyén lángol.
S tovalengsz, élõ lélek,
csapdosó éjszakából,
volt kedved szigetének
partja felé, hol szabad ének,
tánc járja, gitár szól -
s hullni is jobb, mint máshol...

Felmérés
Igen. A britek szerint
Karl Marx volt az évezred
legnagyobb gondolkodója.
Meghibbantak? Ezren és ezren,
százezren akár, hogy ezt a
boltozatos mellkasú zsidót
elébe tették Aquinói Tamásnak,
Newtonnak, a tépett hajzatú
Einstennek meg a többinek,
mindnek elébe? Csak úgy?
Mostan, a múló évezred utóján,
s a jövendõ évezred küszöbén
csakhogynem átalesve?
Mit se törõdve azzal a ténnyel,
hogy erre, mifelénk, itt, dugdossák,
áthelyezik, rejtik a mását,
nehogy bárki járókelõnek vagy ülõnek
eszébe jusson a róla, valamint
Engelsrõl megformált
szoborról valami. Na, micsoda?
Éppen. Épp ugyanaz, mint a briteknek
eszébe jutott hallva a kérdést,
sõt, olvasva a BBC internetjén:
hogy kicsoda volt (lehetett) eme
idõszámításunk utáni második
évezrednek a legnagyobb gondolkodója?
S eszükbe jutott, vagy már eleve ott volt,
hogy ez a Karl Marx nevû mister
egy életen által nem tett egyebet, mint
éhezett, fázott és gondolkodott.
S mirõl vagy kirõl? Róluk.
És létükrõl. Arról: lehetne más is,
sõt, lennie kell, hogy elkezdõdjék
az elõtörténet utáni történetük ezzel,
s árucikk helyett emberré tehessék, tegyék
önmagukat már.
Így hát jó okuk volt arra, hogy a képzelt
dobogó legfelsõ fokára,
még a jövendõ ezred közepérõl-végérõl is
jól látható magasokba,
ezt a bizonyos Karl Marxot
ledönthetetlenül fölemeljék.

Úton
Mondja: Bölöni György
Negyven éve halt meg Bölöni György
Ím, egybegyûltek, akik szerettek,
s kik - vonzásából szabadulva a létnek,
holtan, meredten - már szeretnek.
Az ég boltozatai nem ereszkednek lefelé,
zizegõ napsugarak csillognak a levegõben,
a falevelek hullni készülnek,
de rozsdás hátukat végigsimogatják a szellõk,
s még maradnak.
Nekem már bezárult minden ablak,
rám csattant örökös zárja a Lakatnak.
Én kívül és belül egyformán létezvén,
szembenézek még önmagammal,
gondolatokkal inkább,
mint szavakkal,
mert a gondolatok,
mint pontos gyémántkristályok rezegnek
                                koponyámban.
A téren itt, és az utakon
napjaim hosszabbítói támolyognak,
elvesztettek magukból valamit,
itt állnak most töprengõ ábrázattal,
úgy érzik magukat, mint aki
zsebkendõjét otthon feledte,
végigtapogatják zsebüket,
arcuk megdermedt, mintha
leöntötték volna gyorsan meredõ üvegsziruppal,
s nem veszik észre,
hogy az érckoporsó még semmit sem jelent.
Mennek a villamosok,
játékos pilóta jeleket firkál az ég bádogfedelére,
kerekek forognak a fekete autó alján,
símán elúszik a tájék,
mint könnyû lehelet az ablaküvegen,
parasztok nógatják lovaikat,
megülte homlokukat a félszeg türelem,
városok bukkannak elõ,
lihegve és porosan iramodnak utánunk,
de mi elhagyjuk õket.
E kézzelfogható világ
eztán is az marad,
tapintásnyira jönnek
az izzó kemencefalak
eredjetek, sejtjeim
(nem kellett titeket noszogatni),
tapogassátok õket,
végig a kürtõt, a kéményt,
aztán egy lebbenéssel
neki a levegõnek,
vékony hártyaként telepedjetek
a felhõk tengere fölé,
ússzatok el, akár a kõolaj
a csattogó hullámú vizek fölött.
Kiszakadtam hát az eleven dolgok forgatagából
- látszat szerint.
Egyként vagyok már közel és távol,
de éppúgy is vagyok, mint annakelõtte,
házakban és ágakban furcsán átlényegülve,
habár lefoszlott rólam a hús,
akár az ing.
És fölnevetek, ha a rõtszínû hajnal
tollászkodni felül a háztetõre,
fürdeti magát nedves napsugarakkal
s harmatcseppektõl fénylik a csõre.
Kis csillag-kölykökkel játszódom immár,
megtörlöm csepegõ orruk, megpaskolom õket,
s mert fázósak, ruhátlanok szegénykék,
kabátom egyik szárnyát szétszakítom,
s készítek nékik pehelypuha fészket.
                                               1959

TABÁK ANDRÁS

Diplomák a szobafalon

Részlet "A verõember" címû regénybõl*

11.
Loholtam haza, hogy még jócskán öt elõtt otthon legyek. Útközben, a kodámban olyan csuda kedvem támadt, amilyen már nagyon régóta nem. Sose hittem volna, hogy ekkora megkönnyebbülést szerezhet, ha az ember elhajít magától egy rakás dohányt, és ugyanott tart, ahol azelõtt, vagyis jóformán nincs egy árva buznyákja se. Az öreg Münchausen érezhette magát ilyen vígan, amikor saját hajánál fogva húzta ki magát az ingoványból.
    Szokatlan elkeseredéssel álltam neki a takarításnak meg a portörlésnek is, bár az utóbbinál kevés dolgot rühelltem jobban, és végül még az a kietlen, agglegényes kégli is egészen barátságosnak tûnt fel a beomló, délutáni napsütésben.
    Amikor végeztem, gondoltam egyet, elõkerestem a tárcámból Agár cetlijét, és leültem a telefonhoz. Öntsünk tiszta vizet a pohárba.
    Egy érces basszus döndült vele a hallgatóba, és kérdésemre, hogy a Herkules Kft.-hez van-e szerencsém, megnyugtatott, hogy jó helyen zörgetek, az ott a Herkules Kft., sõt maga a Fõherkules személyesen, de hogy ez aztán szerencse-e nekem, azt nem az õ tiszte eldönteni.
    - Ha-ha - mondtam fagyosan, mert gondoltam, ezt bizonyára humornak szánja, és elvárná, hogy visítva kacagjak rajta.
    - Na, azért megszakadnia nem kell - figyelmeztetett kegyesen -, inkább ki vele, kedves uram: kicsoda maga, és mit kívánt tõlünk?
    Bemutatkoztam neki, és elõadtam, hogy mi célból, s kinek a bíztatására hívom, és kértem, sorolja el, miféle referenciákkal kell szolgálnom, ha ugyan igényt tartanak rám egyáltalán.
    - Mi az hogy! De mennyire! - bömbölte lelkendezve. - Hát maga lenne az, pajtás? Tárt karokkal várjuk! - és akkora hangerõre kapcsolt, hogy attól féltem, szétreped a kezemben a hallgató. Nincsen még egy órája se, hogy idecsöngetett az ezredes. És akit nekem az ezredes személyesen konferál be, az már föl is van véve. Valaha, tudja, együtt indultunk... együtt kezdtük itt kis, kerületi kopóként... két csóró, vidéki gyerek a nagyvárosban... el tudja képzelni?
    Mondtam neki, hogy meg se próbálom, és hagytam, hogy játssza csak az eszét, miközben rossz lelkiismerettel gondoltam Agárra. Mégis megtartotta, amit ígért. Pedig én már kezdtem azt hinni, hogy a kisujját se mozdítja meg értem.
    - ...nem, pajtás, azt nem lehet elképzelni - bizonykodott ezalatt a Fõherkules -, nincs emberfia, aki azt el tudná képzelni! Az elsõ tipegetõ lépések ezen a rögös, kurva, gyönyörû pályán... hát hogyan lehetne azt feledni, cimbora, hogyan?
    Hát õ valóban nem feledte. Át is váltott egybõl érzelmes tremolóra, amint elsõ nyomozásuk históriájával kéjesen elmerült a nosztalgiázásban, én pedig megadóan hallgattam, és sóhajtozva gondoltam a következõ telefonszámlámra.
    De néhány perc múlva rálõhettek az ablakból, vagy legalábbis felgyújtották az irodáját (csekélyebb eseménytõl aligha zavartatta volna magát), mert sajnálkozva közölte, hogy bármint fájlalja, most be kell fejeznie, ugyanis közbejött valami. - Csak egy erkölcsi bizonyítvány kell, semmi más - kötötte végezetül a lelkemre -, és ahogy megvan az a flepni, azonnal beléphet. De addig is, ha kedve szottyan, ugorjon fel hozzám valamelyik este - és megadta a címét. - Majd jól eldumálunk, esetleg szkanderozhatunk is egyet. Igaz, hogy magát még senki e nyomta le szkanderben?
    - E-egen - dörmögtem -, senki. És ezután se fog. Még egy állás kedvéért sem.
    Elértette, és nem vette zokon. - Oké, oké - szabadkozott. - Ezer bocs, cimbora! Inkább majd csapra ütünk egy üveg Ballantines's-t - hahotázott. - Úgy értesültem az ezredestõl, hogy soha életében nem ismert erõsebb fickót magánál, de olyan pasekot sem, aki jobb haverságban állna a Scotch-csal.
    - Az több, mint haverság - mondtam, és végre-valahára letehettem a kagylót. Arra gondoltam, hogyha az egész Herkules cég olyan, mint a fõnöke, akkor szép kis bolondokházába csöppenek. De fene bánta, nekem ez az állás pillanatnyilag mindennél fontosabb volt.
    Egy-két korty bizony most bitangul jólesett volna a múltkori Johnnie Walkerbõl - hol volt már a tavalyi hó?
    Kárpótlásul elszívtam egy cigarettát, és közben újra Agár járt az eszemben. Nem tudtam eligazodni rajta. Amióta meggyóntam neki a titkomat, valóban úgy kezelt, ahogyan egy bûnözõt szokás, nem volt egyetlen szava, pillantása, gesztusa sem, amellyel ne ezt éreztette volna - és akkor az a legelsõ dolga, hogy intézkedjék az állásügyemben... Nem magyarázhattam mással, mint egykori barátságunkkal. Lehet, hogy ismerni sem akar többé, de annak a régvolt barátságnak az emlékét sem akarja megtagadni.
    Kiürítettem és elmostam a hamutartót, elõkészítettem a kávéscsészéket, majd letelepedtem az asztal mellé, és vártam Erikát. Öt óra már jóval elmúlt.
    Azután elmúlt fél hat is, hat is - de én csak vártam rendületlenül. Aki úgy hozzászokott a magányhoz, mint ahogy én, az nagyon tudott várni.
    Az ágyam felett függõ, felnagyított fotót néztem. Erika állt a fotón fürdõruhában, mosolyogva, két oldalán a srácokkal, akiket magához szorított. Megrázóan szép volt ezen a képen karcsú, erõs termetével, gyönyörû combjaival, napbarnítottan, akkor még hosszú, éjsötét hajával, és érett szépségét még inkább kiemelte, szinte keretbe foglalta a hozzásimuló két fiú; balján a kezébe csimpaszkodó Kicsi még olyan töpörtyû volt, hogy alig-alig bírt megállni a lábán.
    Fenn a hegyekben készítettem a fotót, T. fölött, a kis tónál, ahol nyaranta néhány hétre kibéreltünk egy faházat, és gyakran éreztem úgy, hogy valóságos mazochizmus volt kifüggesztenem, s naponta látnom õket rajta, annyira fájóan érzékiesítette veszteségemet. Ez a kép, akárcsak mindazoknak az emlékeimnek az együttese, amely hozzájuk fûzõdött, s örökre horgonyt vetett bennem, közös múltunkat egyre inkább a meghittség, a biztonság és a lét iránti bizalom világának tüntette fel. Így tehát mementó is volt egyben. Arra figyelmeztetett, hogy mindent meg kell tennem ennek a világnak a visszaszerzéséért, és én meg is akartam tenni érte minden tõlem telhetõt.
    Pár perccel negyed hét után rövid csöngetés hallatszott. Olyan, mint amikor valaki épphogy csak megérinti a csengõgombot.
    Õ állt a küszöbön kopott farmerszerelésben, edzõcipõben, és mindjárt láttam rajta, mibe került neki ez a látogatás. Arca - amelyre most nem tett fel sminket - szokatlanul sápadt volt, nagy szeme körül árnyékok sötétlettek.
    Köszöntöttem, és félreálltam. Õ csupán egy szemintéssel köszönt, szótlanul elment mellettem, egyenesen be a szobába. Nem ült le, a táskáját sem tette le, úgy nézett szét, akár egy idegen - és igazság szerint az is volt itt: idegen.
    Az ajtóból figyeltem egy darabig, végül csendesen megkérdeztem: - Még beszélõviszonyban vagyunk?
    Bosszús szemeket meresztett, és még mindig nem mondott semmit. Sejtettem, mi játszódik le benne: kijelentette, hogy nem jön el, mégis itt van. Én ugyan ez egyszer holtbiztos voltam benne, hogy nekem lesz igazam, és eljön, de ismerve a természetét, megértettem, hogy számára ez nehezen megemészthetõ.
    - Sokáig sétáltál a ház körül? - mosolyogtam rá.
    A szemem közé nézett, némán vizsgálgatott, de hazudni képtelen volt. - Sokáig - bólintott. - Aztán leintettem egy taxit, és hazamentem.
    - Haza?
    - És amint hazaértem - folytatta -, ki se szálltam a kocsiból, hanem visszahozattam magam.
    Most én néztem õt szótlanul. Ezt igazán nem lett volna muszáj bevallania.
    - Nehezen döntesz - mondtam.
    - Nehezen - hagyta rám, én pedig ráeszméltem, hogy valamit csakugyan kihagytam a számításomból. Ha nem jön el, az természetesen félreérthetetlen döntés lett volna, ám azzal, hogy itt van, valójában még semmit sem döntött el, csupán egy lépést tett felém.
    Lassan keringeni kezdett a szobában. A táskáját lóbálta, s mintha csak az utcán sétálna és kirakatokat nézegetne, sorra mindent szemügyre vett. - Szóval itt élsz - bólogatott közben. - Itt élsz... így élsz...
    - Itt és így - biccentettem, és kimentem a konyhába, hogy alágyújtsak a gázon a kávéfõzõnek.
    Amikor visszatértem a gõzölgõ ibrikkel, ott folytatta, ahol abbahagyta, és úgy, mintha közben el se teltek volna hosszú percek: -... és ilyen nagy bajban vagy.
    Meghökkenve meredtem rá, hogy ezzel meg mi a csudát akar mondani, õ pedig válasz helyett egymás után rámutatott a diplomámra, az okleveleimre, a különbözõ sátoros ünnepeken kapott elismeréseimre, amelyek magam barkácsolta rámákban függtek körös-körül a falakon. Egy szilvakék bársonnyal bevont fatáblán a kitüntetéseim sorakoztak. Középen a Munka Érdemrend.
    - Tényleg ilyen nagy bajban vagy? - kérdezte.
    Éreztem, hogy elvörösödöm. Már értettem, mire céloz, és bizony az elevenemre tapintott vele. Mondhattam volna persze, hogy igen, tényleg ekkora bajban vagyok, és hogy az egész dühös-dacos ötlet, mely egy különösen elkeseredett pillanatomban született, pontosan ezt fejezi ki, de túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy bevalljam az igazat.
    - Nincs pénzem képekre - mordultam rá -, a kopár falakat meg ki nem állhatom.
    Semmit se szólt, csak a fejét ingatta. Õ ne tudta volna, hogy azelõtt egy sublótfiók legmélyén tartottam az okleveleimet, összetekercselve és befõttesgumival átfogva, a plecsnijeimet meg abban az õsrégi, bádog teásdobozban, amelyben anyám gombokat, csatokat, jancsiszögeket õrzött valaha? Holott egyikre-másikra titokban még büszke is voltam, fõleg a Munka Érdemrendre. És nem azért, mert az volt a legbecsesebb az összes között, hanem mert számomra volt a legbecsesebb. Tizenhat esztendeje én is jelentkeztem abba a mérnökökbõl és martinászokból alakított kohászcsoportba, amelyet miniszteri rendeletre állítottak fel, és küldtek T.-bõl a fõvárosba - családostul, évekre. Az u.-i nagyolvasztó rekonstrukciójában és újraindításában bízták ránk a fõszerepet, s ezért kapta meg aztán mindegyikünk a Munka Érdemrend arany fokozatát, csoportunk vezetõje pedig az Állami-díjat. Ilyen tekintélye volt valaha a mi t.-i kohászati üzemünknek! És ugyan melyikünk gondolta volna akkor, hogy amit elvégeztünk, hiábavaló és céltalan? Ki hitte volna, hogy alig múlik el egy évtized, és már sem T.-ben, sem a fõvárosban nem létezik többé kohászat?
    Nekem azért mégis szép emlékem maradt az a néhány év. Lakást kaptunk, megfészkeltünk, elõször kerültünk igazán egyenesbe, úgyhogy amikor a többiek sorra visszaindultak T.-be, Erikával úgy döntöttünk, mi végleg ittmaradunk. A gyerekek már ideszülettek, õ pedig remekül érezte magát a gimnáziumában, ahol tanított, és egyre több sikert ért el...
    - Szép kollekció - mondta most elismerõen, végezve szemléjével. - Tudod, hogy nagyon is elgondolkodtató így együttlátni valamennyit?
    - Egy elfuserálódott élet kacatjai - legyintettem keserves mosollyal.
    Enyhe megütközéssel bámult rám. - Hogy mondhatsz ilyet?
    - Úgy, hogy ez az igazság.
    Vállat vont, nem vitatkozott. Továbblépett, és folytatta szemlélõdését. De hirtelen megtorpant, a szeme tágra nyílt meglepetésében. A saját diplomájával találta szembe magát, pontosabban: egyetemi diplomájának a másolatával, amelyet apám számára készíttetett el ajándékul annak idején. Meglepõdött rajta, de nem kifogásolta, hogy itt találja a szobám falán. Bizonyára õ is úgy gondolta, ahogy én - egykori közös életünkhöz tartozik, jogom van hozzá.
    Már a tóparti fotót tanulmányozta, az ágyam fölött.
    - Furcsa - mondta -, erre már nem is emlékszem.
    - Pedig emlékezhetnél rá - feleltem -, mert ez volt az utolsó közös nyaralásunk. És most már, légy szíves, ülj le. Kezdek beleszédülni a keringésedbe, a kávé meg teljesen kihûl. Igenis itt vagy! Itt nálam! Fogd fel végre! Vagy még a bélyeggyûjteményemre is kíváncsi vagy?
    Egy ajkbiggyesztéssel adta tudtomra, hogy mit gondol az ilyen beszédekrõl, de végre leült. Nem mellém, az asztalhoz, hanem odébb, az ágy szélére.
    - Tudod, hányadika van ma? - kérdezte hirtelen.
    Kitöltöttem a kávét a csészékbe, közben megnéztem az órámon a naptárat, és megmondtam neki. A szeme sarkából pillantott rám, homályosan ködlött a tekintete. - Kösz! - mondta elvéve kezembõl a csészét, és fojtottan elmosolyodott, én pedig gyanakodva figyeltem, mert nem tudtam rájönni, minek szól ez a mosoly.
    - Úgy viselkedünk, mint két kamasz - zsörtölõdtem.
    - De jó is volna kamasznak lenni! - sóhajtott fel. - Vagy fiatalnak legalább... Milyen könnyû lenne minden!
    - Ne hidd. Fiatalon se volt könnyû. Soha nem volt az. Én például egyetlen olyan szakaszát sem ismerem az életünknek, amikor bármelyikünknek könnyû lett volna. Volt idõ, amikor még éheztünk is.
    A kávéját szürcsölgette, és tûnõdve nézett rám a csésze pereme fölött. - Fõleg te - bólintott komolyan. - Emlékszel? Az egyetemi éveim...
    Hogyne emlékeztem volna. Azokért az esztendõkért mind a ketten megszenvedtünk. - Te is nélkülöztél - hárítottam el -, éppen eleget.
    - Én csak-csak megvoltam valahogy a reggeli tejen-kiflin és a menzaebéden, de te...
    - Én is megvoltam valahogy.
    Letette a csészéjét, és hirtelen nem várt hevességgel fakadt ki: - Tudod, hogy nekem az az öt év egyetlen, véget nem érõ lelkifurdalás volt?
    - Lelkifurdalás? - csodálkoztam. Sohasem beszélt errõl.
    - Majd a szívem szakadt meg érted! - folytatta. - Folyton arra kellett gondolnom, hogy koplalsz odahaza, hogy nélkülözésekre kényszerülsz miattam... és hogy egyáltalán: elfogadhatok-e ekkora áldozatot, miképp köszönhetem meg, hogyan viszonozhatom neked valaha is?
    Mosolyogtam magamban. Különös, hogy hosszú évekig meg sem említõdött ez, ma pedig egymás után kétszer is szóba jön. De nem bántam, hogy így történik. Arra gondoltam, hogy egy-egy régi, közös emlék felidézése mindig alkalmas rá, hogy szinte észrevétlenül két embert ismét összehozzon. Ráadásul ez az emlékünk nem akármilyen emlék volt, azok az évek egész késõbbi életünket megszabták.
    - Egyébként - rázta meg a fejét -, még ma sem értem, hogyan tudtatok kijönni apáddal ketten, egy fizetésbõl.
    - Két ember mindig kevesebbe kerül, mint egy - bölcselkedtem, ami igaz is volt, meg persze nem is. Az öreg mindenesetre alaposan átgondolta a dolgot, és jól kalkulált, amikor áttértünk "az öt éves hadigazdálkodásra", ahogyan nevezte. Õ, szerencsére, szépen keresett, úgyhogy az én sovány kezdõbérem Erikához vándorolhatott, amelybõl a tandíját, a jegyzeteit, a méregdrága albérletet (kollégiumra már nem tarthatott igényt), az étkezését és a nélkülözhetetlen napi kiadásait fedezte - no meg a hétvégi hazautazásokat, mert azt az egyet semmiképp se bírtam volna ki, hogy ne lássam minden szombat-vasárnap. De hát egy kereset mégiscsak egy kereset volt, valóban meg kellett néznünk minden egyes fillért otthon apámmal, és ha ehhez még azt is hozzáveszem, hogy mindkettõnket amolyan háromemberes étvággyal vert meg a sors - ami kohászok közt nem is valami ritkaság, hiszen egy mûszak alatt három-négy kilót is lead az ember -, akkor tényleg elmondhatom, hogy nem sok olyan alkalomra emlékszem abból az idõbõl, amikor kedvem szerint jóllaktam volna.
    Egyszerre fölélénkültünk, és mosolyogva idéztünk fel néhány emlékezetes mozzanatot azokból az évekbõl, s nagyon jólesett, hogy Erika nem zárkózik el a közös múltidézés elõl.
    - Ami pedig a köszönetet meg a viszonzást illeti - mondtam végül -, magad is tudod, hogy nem nekem tartozol vele. Az öreg nélkül soha nem vihettük volna végbe a dolgot. Emlékezz csak vissza, milyen boldog volt! A fél városnak eldicsekedett a diplomáddal.
    Hát persze, hogy emlékezett rá. Elfogódottan bólintott.
    - Neki viszont - folytattam -, az emlékének... nos, azt hiszem, neki tényleg tartozol valamivel.
    - Mivel? Hogy érted ezt? - és egészen magasra szökött a szemöldöke.
    Kortyoltam a kávémból, mely már rég kihûlt, és a szemébe néztem.
    - Meg kell pályáznod a tanszékvezetõi állást - mondtam. - Még a diplomádnál is nagyobb örömet szereznél neki ezzel.
    Hallgatott. Az arca bezárult, a tekintete pedig olyan mozdulatlanná vált, hogy még csak sejteni sem lehetett, mire gondol.
    Megittuk a kávét, cigarettával kínáltam, rágyújtottunk. Valami maradék konyakot is az asztalra tettem, de elutasítóan intett. - Márpedig muszáj - erõsködtem, miközben már töltöttem is -, most az egyszer muszáj, mert nagy újságom van! - és voltam annyira esendõ, hogy csak egy kis hatásvadász szünet után bökjem ki: - Az a helyzet, hogy állásom lesz.
    Felragyogott a szeme is, az arca is, erre nem számított. - Ez komoly? - s már vonakodás nélkül fogadta el a feléje nyújtott kupicát.
    Mondtam neki, hogy halálkomoly, és hogy sohase találná ki, kinek köszönhetem - azzal elárultam, hogy hol jártam délelõtt.
    - Agár - bólintott meghatódva. - A régi jóbarát.
    - A régi jóbarát - biccentettem én is. A hangom ugyan fanyarabbra sikeredett, semmint akartam volna, de nem figyelt fel rá, annyira örült a jó hírnek.
    Koccintottunk, ittunk. Mosolyogva fürkészett.
    - Hogy jutott eszedbe, hogy felkeresd?
    - Eszembe jutott - feleltem kitérõen, és azt gondoltam, helyénvalóbb lett volna a kérdése így: eddig miért nem jutott eszedbe? A vicc ugyanis az volt, hogy tényleg nem jutott eszembe. Nem tudtam volna rábírni magamat, hogy állásügyben forduljak hozzá. Hiába az egykori barátság, egyszerûen szégyelltem volna, hogy odaálljak elé kuncsorogni.
    - Milyen régen nem láttam! - Erika még mindig ellágyultan rázogatta a fejét. - Jól van? Mesélj róla. Hogy megy a sora?
    - Ó - mondtam -, a lehetõ legjobban. Neki aztán a világon semmi oka panaszra!
    Most már megneszelt valamit. Letette a poharat, és kutatóan rám pillantott. - Valami baj van Agárral?
    - Baj? Ugyan! - vontam meg a vállam. - Mi baj lenne vele?
    - Pontosan ez az, amit kérdezek.
    Megszívtam a cigarettámat, azután elnyomtam, és újratöltöttem a pohárkákat. Igen-igen szerettem volna, ha másra fordítjuk a szót, de nem engedte.
    - Valami nem tetszik neked - szippantott õ is a cigarettájából. - Érzem.
    Jól érezte, nem tévedett. Én pedig tudtam, hogy mondanom kell valamit, mert addig nem fogja abbahagyni a faggatódzást - de mit mondhattam volna? Hogyan értethettem volna meg vele Agárral szembeni fenntartásaimat, amikor én magam sem értettem igazán? Az egyetlen, amit fölemlíthettem volna, s ami valóban a legkevésbé tetszett, Agár nyilvánvaló machiavellizmusa volt, csakhogy ez éppen ahhoz az ügyhöz kötõdött, amelyet semmi esetre sem akartam Erika elõtt felfedni.
    - Megváltozott talán? - firtatta. - Más ember lett? Nem tudom elhinni.
    - Hát nehéz lenne elhinni...
    - Nem is fogom soha - jelentette ki szilárdan.
    Fölemeltem a megtöltött kupicát, de nem ittam ki, hanem csak tûnõdve forgattam a kezemben. Arra gondoltam, milyen jellemzõ is ez Erikára. Meg van gyõzõdve róla, hogy ez a kor mindenkibõl a legrosszabbat hozza elõ, de valahányszor egy-egy konkrét személyrõl esik szó, a jóhiszemûsége és a naivitása kerekedik felül. Hányszor kell valakiben csalódnia ahhoz, hogy ne a legjobbat feltételezze róla?
    - Az én szememben - folytatta - Agár mindig is az értelem, az elvhûség és a megvesztegethetetlen tisztesség megtestesítõje marad.
    - A jó, öreg Robespierre... - dünnyögtem.
    - Ne légy álnok! - figyelmeztetett.
    Lehajtottam a konyakomat - õ nem nyúlt a magáéhoz, hevesen cigarettázott, szemlátomást fel volt háborodva -, és magamban elismertem, hogy igaza van. Méltatlan dolog egy hajdani, közös barátról sanda módon csupán éreztetni valamit.
    - Fura nekem az az egész cég - mondtam lassan. - Egykori zsaruk és zsarunõk... fényûzõ külsõségek... láthatólag felveti õket a pénz... És hát... azt hiszem, nagyon jól csinálják. Tapasztaltak, ügyesek, hatékonyak meg minden. Igazi, belevaló profik. És nem foglalkoznak piti ügyecskékkel, csakis nagyban utaznak... De van valami az egész ügynökségben, ami obskurus... ami valahogy tisztátalan...
    - Ezek csak benyomások - jegyezte meg hûvösen.
    - Azok, persze, hogy azok - hagytam rá -, semmi több.
    - Arról pedig ne feledkezz meg - folytatta -, hogy Agár valójában kényszervállalkozó. Nem saját jószántából hagyta ott a rendõrséget.
    - Ezt te honnan tudod? - csodálkoztam.
    - Ugyan, kérlek! Minden lapban benne volt annak idején, hetekig cikkeztek róla. És ha most egy nyomozóirodát vezet, biztos vagyok benne, hogy legjobb tudása szerint teszi. Agár mindig "nagyban utazott" - hogy a te szavaiddal éljek.
    Nem vitatkoztam, nem is tudtam volna. Bizonyítékaim nem voltak, a feltételezéseimet pedig megtartottam magamnak. Azt a gyanúmat is, amire egyébként Agár elég világosan célzott, hogy valószínûleg jól tejelõ pénzmosási ügyleteket bonyolítanak. Mellesleg sejtelmem se volt róla, hogyan léphet be ilyen ügyletekbe egy detektívügynökség.
    - Egyszóval, hálásabb is lehetnél - szögezte le Erika, én rábólintottam, hogy hálás is vagyok, és ez valóban igaz volt. Agár iránti ambivalenciám pont ebben rejlett: hálás voltam neki, és valami nagyon-nagyon nem tetszett benne.
    Erika szívott egy utolsót a cigarettájából, és kioltotta.
    - Hol fogsz dolgozni? - kérdezte.
    - Egy õrzõ-védõ cégnél.
    - Micsoda? - meredt rám. - Mit beszélsz? Hol? - Mély hangján szinte felsikoltott.
    Én csak bólogattam, hogy igaz, sajna így igaz, de hát ez van, ennek kell örülni.
    A fejét rázta, hevesen, döbbenten, hitetlenkedve. - A te szép szakmáddal? A diplomáddal? A tudásoddal? Testõr leszel, vagy tudomisén... pénzbehajtó? Aki kiveri az emberekbõl az adósságukat?
    Nem szóltam, csak néztem rá. Õ pedig mélyen elpirult.
    - Bocsáss meg - kérte -, ezt nem akartam.
    Nevettem. Satnya kis nevetés volt.
    - Az én szép szakmámnak ma már bottal üthetem a nyomát - legyintettem -, a tudásommal elmehetek zabot hegyezni, a diplomámmal meg kitörölhetem a... tudod, mit. Nekem ma már csak egyetlen tõkém van: a fizikai erõm. Az is meddig? Néhány évig még talán... De amíg megvan, azt kell kamatoztatnom.
    Döbbenten láttam, hogy a szeme megtelik könnyel, és a kezét, két szép, erõs, nõi kezét elkeseredetten a szívére szorítja.
    - És ezt miattunk teszed - tört ki belõle -, értünk vállalod! Elsõsorban értem, az r.-i állásomért... Nem fogadom el!
    - Te meghibbantál - bámultam rá õszinte megrökönyödéssel.
    - Nem fogadom el - ismételte meg. - Egyszer már éppen elég nagy áldozatot hoztál értem. Máig se tudtam letörleszteni.
    - Neked folyton csak ez jár az eszedben? Köszönet, törlesztés...
    - Nem fogadom el - mondta harmadszor is. - Ilyen áron - nem.
    Hallgattam. Egyszerre nehéz lett a szívem. Felálltam és odamentem az ablakhoz. Csalódottságot és keserûséget éreztem, meg valami nagy-nagy fáradtságot. Szerettem volna megmondani Erikának, hogy legvégsõ reményemet foszlatja szét, ha elutasítja azt, amit tegnapelõtt este vázoltam fel neki, s ami meggyõzõdésem szerint az egyetlen megoldás lenne mindnégyünk számára - de nem volt most hozzá elég erõm. Kishitûség volt ez, vagy teljes bizalomhiány a jövõ iránt? Magam se tudtam. Megragadható oka végül is csak a fáradtságomnak volt: túl zsúfolt nap állt mögöttem, a nap vége pedig csüggesztõnek ígérkezett. Úgy éreztem, hiába minden, nem tudom áttörni súlyos lelke ellenállását. Õ is ugyanolyan hajlamos rá, mint én, hogy elvesztegesse a reményeit, pontosabban azt a nagyon kevés és nagyon szûkre szabott reális esélyt, amelyet az élet egyáltalán kínál számunkra. Szerettem volna a két vállánál fogva megragadni, és addig rázni, amíg be nem látja, hogy csupán egyetlen életünk van, ami ötvenhez közeledve egyre ijesztõbb bizonyossággal látszik, és ezt az egyetlen életet nincs jogunk eltékozolni.
    De csak erõtlenül könyököltem az ablakban, a lakótelep tízemeletes házsorai közé telepített park csökött, kis fáit és csenevész bokrait néztem, s figyeltem, amint a lágyan ereszkedõ nyárvégi alkony lassan birtokba veszi a színeket, a formákat, a fényeket. Az õszi naplementék szorongató szomorúsága érzõdött már ebben a bizonytalan, tompa szürkülésben, de még az õsz hûvössége nélkül.
    Észre se vettem, hogy Erika is odatámaszkodott mellém a párkányra. Csak akkor figyeltem fel rá, amikor megérintette a vállamat.
    - Ha megbántottalak - mondta -, sajnálom.
    Ha a humoromnál vagyok, most aggódva tudakolom meg tõle, egészen biztos-e abban, hogy nincs semmi baja - mert hogy egymás után kétszer is bocsánatot kérjen valakitõl, arra aligha volt példa ebben az életben.
    - Nem bántottál meg - válaszoltam. - Rosszabb: elkeserítettél.
    - Én? Mivel?
    - Megvonod tõlem azt, aminek számomra még egyáltalán értelme van a világon.
    Gyors, kutató pillantást vetett rám. - Ne ess túlzásba. Azelõtt sosem használtál ilyen nagy szavakat.
    - Nézd - mondtam kis szünet után -, neked igazad volt. Jól láttad - és félig hátrafordulva körbemutattam a falakon. - Tényleg ilyen nagy bajban vagyok. Morbid ötlet tõlem ez a kis házikiállítás, igaz?
    - Én ilyet nem mondtam - tiltakozott.
    - Bizonyára csak gondoltad. Magam is tudom, hogy elég vérfagyasztó. Ülök itt egymagamban, a régi dicsõségemben meg a mostani keserû levemben fõve-forogva...
    - Kérlek, ne beszélj így.
    - Miért? Ez mind én voltam egykor. És ki vagyok ma? Egy senki. Egy haszontalan, szánalmas senki.
    - Hagyd abba! Szörnyûségeket beszélsz.
    - Azért, mert nem ámítom magam? Hát nem, nem ámítom magam. Én ma már akkor se tudnék a szakmámban boldogulni, ha valami mennybéli csoda folytán holnap állást kínálnak. A kiesett éveket többé nem lehet behozni, akkorát fejlõdött idõközben ez a szakma is. Így hát én nem tudom, miféle érted hozott áldozatot emlegetsz, amit nem vagy hajlandó elfogadni tõlem, de arról biztosít-hatlak, hogy nekem ez az õrzõ-védõ állás többet jelent, mint hinnéd. A munkanélküli járadékom perceken belül megszûnik, és aztán mehetnék segélyekért kuncsorogni a hivatalba, vagy lejárhatnám filléres svarcmunkákért a lábamat.
    Hallgatott, nem nézett rám.
    - Miért mondod mindezt el nekem? - kérdezte.
    - Azért, hogy tudd. És hogy megértsd: nekem ez az utolsó dobásom. Nem sokra vagyok már alkalmas, de arra még igen, hogy segítsek neked.
    Ezen meglepõdött, én pedig megerõsítettem azt, amit mondtam. Szeretnék segíteni neki a napi dolgaiban és a fiúk felnevelésében. Szeretném, ha a gondjaiból átvállalhatnék egy részt, hogy könnyítsek a terhein, és simábbá tegyem az elõrejutását. Hiszen elõtte még tágas a tér, amely egy szerencsés fordulattal most tovább szélesedett, és az útja még messzire vezethet. Ezen az úton szeretnék a támasza lenni, ha elfogadja.
    Ismét hallgatott, az egyre jobban szürkülõ parkot nézte, és az arca mozdulatlan volt. Egy darabig vártam, hogy szóljon valamit, végül levettem róla a tekintetemet.
    - Jó-jó, értem - legyintettem csüggedt gúnnyal. - Tudhattam volna, hogy semmit sem utálsz jobban az ilyen pofázásoknál, és rögtön hátracsapod a füled, mint a morgós kutya. Még hogy neked bárkire is támaszkodnod kéne! Hogy te bármi segítségre is rászorulnál! Mit képzelek én rólad, igaz?
    Most rám pillantott, egyenesen a szemembe.
    - Nem csapom hátra a fülem - felelte nyugodtan. - Azon tûnõdöm, hogyan ismerhettél félre ennyire. Leéltünk együtt majdnem egy fél életet, és egy alapvetõ dologban mégis ilyen hamis képed van rólam. - Halkan beszélt, ugyanolyan halkan, akár tegnapelõtt este, amikor a fiúk elmentek kutyát sétáltatni, mi pedig kettesben maradtunk, s szinte csak suttogva mertünk beszélgetni, mintha attól féltünk volna, hogy valaki kihallgat bennünket. - Emlékszel még a megismerkedésünkre? - kérdezte. - Arra a fõiskolás-ifjúkohász bálra? A képzõ aulájában, egy hosszú asztalnál ültünk, átlósan szemben egymással... Már akkor felfigyeltem rád, amikor te még észre sem vettél engem. Egész idõ alatt figyeltelek, és azt gondoltam magamban: nekem kell ez a kék szemû, szelíd, szõke lakli, emellett a fiú mellett mindig biztonságban leszek. Mert valósággal áradt belõled a biztonság, én meg semmire sem áhítoztam úgy akkoriban, mint éppen arra. Ne feledd, fõiskolás koromban már egyedül álltam a világban, se égen, se földön nem volt senkim... Hát, ennyit az emberismeretedrõl. És arról, hogy két évtizednyi közös élet sem volt elegendõ észrevenned: mindig is biztonságra vágytam, és támaszra. Igenis, támaszra. Vagy te is azt gondoltad, mint annyian mások, hogy egy ekkora darab nõnek ilyesmire nincsen szüksége? Most már azt is elárulhatom neked, hiszen többé nincs jelentõsége, hogy amikor faképnél hagytál, számomra ennek az elvesztése volt a legnagyobb csapás. Nem éreztem magam sem a hiúságomban, sem a nõiségemben megsértve - megvetettelek, és kész. De hogy csalódnom kellett benned mint társamban, mint támaszomban - az alig volt kiheverhetõ. Odalett a biztonságom, a hátterem. Az az erõtér, amely minden dolgomban és cselekedetemben a védettségemet garantálta, és önbizalmat adott. És persze, az egészet csak súlyosbította a társadalomváltás ténye, amelyet amúgyis nehezen éltem meg... De ez már más lapra tartozik.
    Egyre inkább kihûlt a hangja, a végén már szinte barátságtalan lett, és olyan hirtelen hallgatott el, valósággal félbeszakítva önmagát, mintha máris mélységesen bánná, hogy néhány percre ennyire megnyílt.
    - Most pedig légy szíves mondd meg - szegezte nekem, könyöklõ helyzetébõl fölemelkedve -, hogy miért hívtál ide, és tulajdonképpen mit akarsz tõlem?
    Én fölegyenesedtem, és habozás nélkül kimondtam: - Meg akarom kérni a kezedet.
    - Az egyszer már kirúgott nõ kezét? A megkésett, baljós Kasszandra kezét?
    - Hát... - nevettem el magam kedvetlenül -, nem könnyíted meg a dolgomat.
    - Ugyan miért kéne megkönnyítenem?
    A kékesfekete patkókat néztem a szeme alatt. Ha egy nõt igazán szeret az ember, akkor szereti talán a legjobban, ha rossz formában látja. És õ most nagyon-nagyon rossz formában volt, titkolni sem tudta.
    - Hiszen mind a ketten ugyanazt akarjuk - mondtam csendesen, és erre csak hallgatott.
    Kinyújtottam a kezemet. Szótlanul adta oda a magáét, s mintegy rám bízva ott tartotta az enyémben egy darabig. Azután szelíden elhúzta, és visszatámaszkodott az ablakba. Tûnõdve figyelte, ahogy a szürkület lassanként átadja helyét az estének, s a szemközti szalagházban egyre több ablakban gyúl ki a fény. Valami sötét és bátor nyugalom áradt most belõle, mint mindig, amikor végleg elszánta magát valamire.
    - Megírtam a pályázatot - szólalt meg nagysokára -, és holnap reggel el fogom küldeni - én pedig, ott mellette könyökölve, könnyedén rábólintottam, mintha a világ legtermészetesebb dolgát hallanám, és csupán annyi megjegyzést tettem, hogy egészen biztosan az övé lesz a nyerõ.
    A szeme sarkából lesett rám, halványan mosolygott. - És semmi más mondanivalód nincs számomra? Igazán különös véletlen, de... hát, valóban nem tudod, mirõl nevezetes a mai nap?
    Csak ekkor kapcsoltam, hogy augusztus utolsó napja van, és az r.-i fõiskolán ezen a napon tartották minden évben a képzõsök és a kohászifik hagyományos bálját - vagyis pontosan huszonhat éve annak, hogy megismerkedtünk egymással.

Késõ estig maradt. Csapongó beszélgetésbe merültünk, meg-megakadva, el-elmélázva, majd újra és újra belelendülve, olykor egymás szájából ragadva ki a szavakat, hiszen most már közös dolgok elébe néztünk, s akárhány kérdés csak elõbukkant, arra már közös választ kellett keresnünk. Arról azonban hallani sem akart, hogy az éjszakát is nálam töltse. Ha egyszer azt mondta a fiúknak, hogy hazamegy, akkor semmi esetre sem fogja becsapni õket. Nem hinném, mondtam, hogy a fiúk, beleértve a kutyát is, kifogásolnák, ha itt maradna, és különben is, ott a telefon, fel lehet hívni õket - de felesleges volt minden próbálkozásom, hajthatatlan maradt. Most nem, semmiképpen, majd máskor. Talán már legközelebb. Csak annyit ígért meg, hogy amint hazaér, telefonálni fog.
    Meg is tette. És valami nagyon furcsát mondott.
    - Tudod, egy kicsit félek tõled...
    Hogy mi volt ebben a furcsa? Az, hogy én is ugyanezt éreztem iránta. Ott álltunk mindketten az ötvenedik év küszöbén, és több esztendei külön élet után újra akartunk kezdeni jóformán mindent, újra meg akartunk próbálkozni egymással.
    És a szerelemmel is.

A regény eddigi fejezeteit 1996. december, 1997. decemberi, 1998. májusi, 1998. augusztusi és 1999. márciusi számainkban közöltük.

(Vissza)

SIMOR ANDRÁS

Gyászbeszéd

Cserélõdünk a házban.
A temetõbe költözöttek
helyére jönnek új lakók.
Árpi is elment,
ki tíz éve még
olyan volt, mint Iván Kozirev,
mikor új lakást kapott.
Mariann lakásából ügyvédi iroda lett.
A ház is velünk vénül,
foltozgatjuk
emitt, amott.
A gyerekek, a kiskutyák
egyetemre járnak,
maholnap
elhagyják a családi lakot.
Közben volt rendszerváltozás
(így becézik
a restaurációt),
ám a rendszer, mi jött,
nem újszülött,
inkább félhalott.
Milából öreg macska lett,
egeret
már sohase fog.
Olajfát ültettünk a kertben
az elmúláson
hátha kifog,
miközben Halál úr a Túlvilági
Hivatalból
odakint lesi,
melyikünk lesz a következõ,
kit kukájába dob.

Alkalmi vers
a lélek állapotáról

Az általános lelkiség
bizony mulandó semmiség,
mint olaj a mécsbõl, kiég.

Lelkünkre e kor települ,
tömör árnyéka rávetül,
ezért élünk fénytelenül.

Mikor úgy véled, felszakad
ködje a csontváz fák alatt,
hazudik az a pillanat.

Ha csillagom nincs odafenn,
színét hiába keresem,
nem vöröslik a rózsa sem.

Lelkem sincs, csak egy húsdarab,
mi véletlenül megmaradt,
idõnként jelzéseket ad

arról, mi fáj, arról, mi ég,
s ami nem elvont lelkiség,
de pusztuló emberiség,

haldokló világ, hova nem
ér egyetlen Nap fénye sem,
mióta nincsen végtelen;

fájdalmat cirpel a tücsök,
ebekbõl vonító dühök
nyüszítenek a szélütött

bolygó felõl az égre fel,
és nem örök kín énekel,
általános, személytelen,

de egyszeri, és az enyém,
átgyûrûzik e féltekén,
eljut, hová nem érek én,

viszi szerelmes vágyamat,
világok romján át halad,
más galaxisban lángra kap.

A "Flaszter" címû lap árusáról

Jön, újságját alázattal kinálja
nekünk, a villamosra váró népnek,
vágunk reá elutasító képet,
és mikor elmegy, nem nézünk utána.

Hétfõtõl péntekig ez utat járja,
mintha ideköltözött volna végleg,
cipõje lyukas és zakója tépett,
borostáját borotva régen látta.

Olykor a sínrõl szedi föl a csikket,
ezt csinálja naponta, korareggel,
nincs miniszter, aki rajta segíthet,

bársonyszékén akármeddig is seggel.
Isten se látja, hogyan él ez itt lent,
míg lelke eggyé nem válik a röggel.

"Nem találtam szeretõt"

Holló ült a vár fokán,
hadfiak árnyéka nõtt,
mind nõcsábász és mokány.
Éltem köztük tétován,
nem találtam szeretõt.

Holló ült a vár fokán, és
király urunk címerén.
Költõt hadba hívott Árész,
furcsa vitéz voltam én,
versíró, különc legény,
se nõcsábász, se mokány.
Ötszáz évvel ezelõtt
nem rugtattam paripán,
tengtem-lengtem tétován,
nem találtam szeretõt.

Levél

Drága barátném,
egyetlen közös fotónk
1967 januárjában készült,
amikor
a Pozsonyi úti Kakukk vendéglõben
lefényképezett minket
a megfigyelõ,
aki jelentésében a Belügy
III/III 4.b. alosztályának
engem "Heftis"-nek nevezett,
és anyámat (talán terád gondolt)
Katalinnak keresztelte el.
A megfigyelõ,
aki téged
a baloldali költõk, írók
gyûjtõcentrumának nevezve
telefon-, szobalehallgatást javasolt,
a Történeti Hivatal
anonimizált másolata szerint
õrnagyi rangban mûködött,
ma talán
vállalkozó, és
szidalmazza a Kádár-rezsimet,
mely diktatúra volt, ezt õ
igazán tudja.
A lakásodban a 3/e rendszabály
alapján fölvett
lehallgatásokat
primitív módon sem õrzik
a jelentések, félõ ezért,
hogy ezt az anyagot
feldolgozni nem tudom.
Ennyit rögzítek hát
odatúlra innen,
miközben talán információs
jelentés készül a Figyelõ-dosszié
legújabb kötetébe
arról, hogy neked írok.