PARDI ANNA

Elbeszélés

Vendéglátóhelyekre lépett be
sûrû vére démonaival.
Vándorarc, vándorkabátban,
vándorsebbel vándorolva
a humán salakban.
Rák, skorpió, hiéna, strucc
szöktette vak indulatokkal
mellkasa sivatagait,
s mert vitális energiái
közt nem volt rend,
ez volt egyik legnagyobb
                   baja.

Az emlékek boldogtalan székein
a gyermekkor veréssel klónozott
bábui ültek. Fonák legendák
a volt egyszer egy ártatlanság
elvesztésérõl. Még ifjú volt,
de már kiégett, a világvégi,
Balkánnal határos, fogdmeg tablón.
Tulajdon gondolatai fordultak
önmaga ellen. Vad, kötetlen vegyértékei
ásták önfegyelmét alá. Kudarcok
tömegében lehet-e versenyképes
            a pszichológiánk?

Vendéglátóhelyekre lépett be
kispénzûsége démonaival.
A halálra gondolt, a megismert
hattyúlányokra, hattyúfiúkra,
egy végtelen magyar hattyúdalban.
Az út túloldalán a Hattyúk tava
ment a külföldiekkel zsúfolt
Operaházban. A kulturális energiák
közt se volt rend a metafizikai
magasságokkal megmenteni
minden rászorulót.
                    Amen.


KASSAI FRANCISKA

Rapszódia

Túl sok a zaj, túl sok a szín.
Nyomasztó csendben fárad a szív el.
Szürkébbnél szürkébb lesz utad
                                    naponta.
Túl nagy a jókedv, túl sok a kín.
Túl sok a csúnya, túl nagy a pompa.
Másé a szépség - mindenki mondja.
Túl sok az ínség, túl nagy az éhség.
Túl sok a baj, túl sok a jaj, s mikor
a gond lelkedre ront - nehéz a lépés -,
túl sok az érzés. S ha nincsen semmi,
hogy lehet lenni?

Telített hordó, vagy üresen kongó,
- ez lett az élet - hozzánk hasonló.
Túl sok a mozgás és nincsen nyugvás.
Tespedtség gátol, s vonszolódsz fájón,
s megül a sorsod.
Õrlik az embert túl kicsiny gondok.
Túl nagy a hajsza. A rest agyonfárad.
Sorvasztja kórság, õzik a lázak.
Túl sok a munka, s ha nincsen semmi,
hogy lehet lenni?

Mécses a lélek - sápadtan váró -,
kincseit rejtõ - titkon sugárzó.
Múlnak az évek, futnak a szálak.
Túl sok az emlék, túl sok a látszat.
Túl sok a bánat, s talmi örömnek
ördögi kezek tust hegedûlnek.
 
 
 



 

SZÁNTAI JÁNOS

Téglák

cummings fordítása közben
pereg
      az est
            szelíd vakolata
a járókelõk haja
      tele sötéttel az utca
a házak
      minden
            csendes

a háztetõk fölött
elõvillannak
a reggel
(tegnap? holnap?)
      téglái
 
 

Féléjfélkor

Jeremias Mueller tanügyi tanácsos
tiszteleg Incze Ferenc szelleme elõtt
Féléjfél lépdel könnyedén
utca kockaköves egén.

Bagoly rikolt, ablak vakul,
a csönd elméje elborul.

Kacskán lehajló lámpafény,
féléjjelmeszes véredény.

Hosszan ível, helybõl-puhán
fölötte át egy éji lány.

Tócsa ölén ülõ kerek
holdarcon rettenet remeg.

Nevét kergette délután,
Most vad köd rágja, Zsófi tán.
Utcasarokról visszanéz,
szemét üvegesíti kéz,

hullámzó tetõkrõl esõ
boszorkány-rongya szemfedõ:

bûbájos szele nem-égi,
kifordult pokolfenéki.

Kapu alján szellet moccan,
sután vakog: a fent lent van.

Fagyott ajak formáz imát,
szavát féléjfél szövi át.
 
 

Akhilleusz sírfelirata

a Hajnalcsillag kikötõ
Ahol majd macskakõvé válok,
röptükkel áldanak sirályok.

Állok majd sirályban térdig,
folytatható állás: ewig.
Válok majd macskává, kõvé,
kockában gömbölyödõvé.
Talán majd golyóznak rajtam,
Isten is, akárcsak hajdan.

Egyszer majd partomra lépsz,
más égbõl ha visszatérsz,

túl-ból kitakarva,
innen-telen partra.

Leszek majd, így én,
pont sarkad I-jén.

Halkan belep
a hendikep.

Kõ körén
(jó poén)

bármi?
tán ki-

hajt
majd.
 
 

Swift és Artmann találkozása

Szeretnék világítótornyot rajzolni
a házam falára.
Kecseset, fölfelé keskenyedõt.

Itt-ott pattogna róla a vakolat,
bölények, elefántok, lovak
domborodnának elõ.
Dobogna szép ívben
téglavörös vágta.

Anzelm betétdala:
Asszír angyalokkal élek
északnyugaton.
Folyó-jegi lék a lélek,
hártyáz nyugalom.
 

Tornyom vágyam görbe karma
(szív torokba' ver!),
bárha nálam kelne partra
Miszter Gulliver!

Akkora lenne, mint egy nagyujj,
csak épp, hogy kiemelkedne a fák közül.

A tövében gyökeret verne
sok hórihorgas vad gondolat:
Thumbs up, Szõr Swift!

Glumdalclitch betétdala:
Megvénült a Mester,
elfáradt az uton.
Nem segít már semmi,
No-spa, Venoruton.
 

Minden áldott reggel,
vágyva új világot,
fölfedezi lázzal
ugyanazt a pontot.

Idõvel, hogy feladatát teljesítette,
repkény nõné be karcsú idomait.
A bölények, elefántok, lovak,
(e szigorúan védett lények)
elrejtõznének rezervátumukban.

Szeretnék világítótornyot rajzolni
a házam falára.
 
 

Utazunk

Utazunk
Váltott lovak
S a délután

Elkísér
Útszéli árny
Honnan-hovánk

nélkül visszük
soha-magasabbra
biztos kevesünket
vissza tavaszabbra
 
 

Egy Hrdlicka-kép köré

A kép

Akár azt is mondhattam volna,
hogy én vagyok a lovas
a Hrdlicka-képen,
aki túl van már az esés pillanatán,
feje körül véres-kõ-glória,
ez is (sic!) sikerült,
száll el az utolsó gondolat.

Köré

A helyzet azonban mást kínált.
Nem volt ott semmiféle ló, se kõ,
csak a keret, mint akadály
(valamiféle frivol végzet
emelkedett ugyan, szoknyaként);
esésre nem volt kilátás,
maradt hát az átbújhatás,
alatta, helybõl-túlra,
kívülrõl
még kijjebb.



 


Szeretettel köszöntjük a 65 éves költõt

GYÖRE IMRE

Álom-passió

Nézlek, csak nézlek,
fekete Jézus,
jössz a vizeken,
bokáig süllyedsz
fényes vizekbe,
cuppogva lépdelsz,
bokáig süppedsz
mink bûneinktõl,
válladon hordod
tüskés kereszted,
vas-tüskék benne,
válladba böknek,
oda is böknek:
nyakad is vérzik,
tenyered vérzik,
két csuklód szinte,
könyököd vérben,
gyûlik és csöppen,
nem alszik-barnul,
nem feketül meg,
lábnyomod látszik
nagy, fényes vízben,
valahány lábnyom
vérrel telõdve,
látni, hová mész,
honnan jössz, merrõl,
fejedbe szögzett
vas-koronával -

menünk utánad
szép libasorban,
véget nem érõ
kereszted szárát,
hosszabbik szárát,
vállunkon visszük,
végin is szög van,
ahogyan fogjuk,
tenyerünk véres,
vállunk is, csuklónk,
le, könyökünkig,
fejünkbe szögzett
vastüske-pánttal
visszük kereszted,
nagy, fene vízbe
bokáig mélyedt,
szakadó lábbal
cuppogva lépünk -

úgy ébredünk fel,
csuromig vízzel
iszamos ingben:
nyitva az ablak,
ránk süt a Hold is...
 

Neoreneszánsz

... snitt, snitt, snitt, Botticelli,
amint egy nagy tüzet rak
abból, mit látott, festett,
arcok szállnak a füstben,
valamit tudott õ is,
nagyon tudta, hát vége,
képzeleghetnek rajta

...szerencsére a Vénusz
naponta megszülethet:
gyöngykagylóban a gyöngyszem,
mit kezdjünk ezzel, mondják:
világít valamicskét,
fény-porszem vaksötétben,
a vakok ezt se látják,
csupán a vaksötétet

... Michelangelo is, se,
a Mózes, persze, Mózes,
sarúja nyoma ott van
a Vörös-tenger alján
beton-iszapba öntve,
tört kõtábláit egyik
parttól a másik partig
hordja-viszi a hullám
 

Megszokás

"Az élet kedves megszokása"
(lásd Goethe) olyan, mint a bor:
szomjat olt, tikkaszt szomjúságra,
iszol és újra szomjazol.

Ha fekszel, nem szól: állj csak lábra,
vad hegycsúcs vár rád valahol,
nem bíztat: bújj búvárruhába,
szállj mélybe, hol homály honol,
s dugóként lõjj fel, napvilágra.

A földgolyót se gyúrjad: hátha
változik, s te is változol,
mint kovács, üllõ-, s kalapácsa
együtt változik, unokádra
azt hagyd, mit kaptál egykoron.

Az élet kedves megszokása
közönyre hajt vagy árulásra.
Kezeddel gödröd is megássa,
hamú leszel majd újra, por,
az élet kedves megszokása
sírig tart, aztán nincs sehol...
 

Közbeszólás

...és hagyjatok élni, haverok, magatokban,
nem hosszabb ideig: két percre naponta,
de ettõl a két perctõl megváltozik szátok
íze, szemetek színe is valamiképpen,
s a világ színe is más lesz, persze, mint eddig
volt, vagy amilyennek láttátok ezidáig,
fületek, dobhártyátok másképpen hallja a hangot,
nem sokkal, de annyival mégis, hogy más hang
legyen az, mint amilyen hang volt ezidáig,
hajatok, hajatok is fölmered majd két percre naponta,
mert belegondoltok abba: mily túl rövid út van
a bölcsõ s koporsó közt, odaköphettek
egyiktõl másikig, mégis
együtt csoszogjuk-topogjuk végig a fél vagy
háromnegyed évszázad alatt, eljutva oda, éppen,
nagy bonyodalmak, útvesztõk közepette,
ahonnan jöttünk, a nagy Semmibe vissza, -
na, de a lábnyomok, a lábnyomok, azokkal
mi van, kérdezem majd ama két percben,
hol a nyom, nyomotok, abban a porban, amibe
összeutálva magatok, kényszerbõl beleléptek?
Vagyis ott van? Nem sok, valami mégis, némi segítség
a holnapi kezdõknek, akik még
nem ismerhetik erre a járást,
vagy csak a morzsa hullt szátokból, kenyeret rágva,
azt meg fölcsipegették verebek, galambok, fürjek,
                               õket meg a héják?
S így semmi, haverok, nekem már elegem van
régebbtõl fogva ebbõl a semmibõl, amirõl úgy
szólunk, kenetes-veretes szavainkkal,
              mintha valami lenne.
Azt a Valamit persze nem mi csináljuk meg,
                       hanem valaki mások,
akiknek milyenségét igazából még képzelni se tudjuk,
komolyabbak, felnõtt szívûek lesznek, emiatt hát
játszani tudnak azzal is, amit mi elhajítottunk,
fát nyûnek, s bõséges bõ folyamot csavarnak ki
puszta kezükkel a hegybõl, a kõbõl,
mit mondjak: jó lesz, ha naponta csupán
két percre eszükbe jutunk, s ettõl,
maguk is meglepve, vidáman fölnevetnek...
 

Az énekrõl

Csak a halottak, a halottak,
õk énekelnek velem együtt,
õk, velem együtt, teli szájjal,
dallal teli szájjal, teli torokból,
teli torokból, arról, ami nem lett,
ami nem lett, bár lehetett volna,
lehetett volna, hisz a Nap, Hold,
a Nap, Hold meg a Föld is megvolt,
megvolt, s megvoltunk mink, valahányan,
mink is megvoltunk már ezredek óta,
ezredek óta, Spartacus megvolt,
megvolt, s megvoltak aztán a lyoni takácsok,
a takácsok is, meg a kommünárok,
a kommünárok, megvolt a Patyomkin,
s a páncélos matrózai is éltek,
õk is, mellettük-utánuk Október katonája,
katonája, aki nem tudott többet
az elméletekrõl meg az élet egyéb
ellentmondásairól, csak, csakis annyit,
hogy két osztály van, kettõ, nem tíz, huszonegy,
semmi, szeretet, ömlengés, sajnálat, élet,
élet, az igen helyettesítve valami mással,
errõl a másról, a másról szóltak a dolgok
meg arról: miképpen lehet lehúzni bõrünkrõl,
akár bõrünkkel együtt letépni magunkról,
letépni magunkról ennek a másnak
nagyon is valódi mocskát, mert belemászott
szemünkbe, szánkba, torkunkba lenyomult, hogy
ki ne mondjuk az Élet szót, s ne iránta,
ne iránta mozduljon a lábunk, amikor lépünk,
ne iránta, másfele, sehová inkább,
sehová inkább, hát errõl a sehováról
éneklünk, ahová sikerült minket
eljuttatnia ikszeknek, ipszilonoknak,
nevüket kiokádjuk, hogy legalább torkunk,
legalább torkunk, szánk, nyelvünk tiszta maradjon,
tiszta maradjon az énekre, amely arról,
amely arról szól, hogy az élet él,
élni akar (lásd Ady Endre),
él, valamikor majd valakik föllelik magukban, másban,
magukban, másban, fûszálban, szerkezetekben,
a tágas mindenség eldugott zúgaiban is,
eldugott zúgaiban, fakéreg alatt is, mondjuk,
hát errõl dünnyögtem, mormogtam, nem is egyszer,
s netalán még egy-egy szó is kihullott fogaim közt,
hát errõl énekelek, csakis errõl,
száz másról látszólag, de az ének
errõl szól, énekelek, s velem együtt
a halottak is errõl (vagy én velük együtt),
vagyis együtt már, végtére, valahára,
éneklünk, éneklünk, teli torokból,
énekeljetek ti is, sipogó nyavalyások,
holnapról szóló új, újabb éneketekkel,
énekeinkkel, százhangú dalainkkal
dalainkkal telidesteli szájjal.
 

Lélek-lengés

Ó, te, megütött lélek,
meg, a kortól,
idelengsz, odabolygol,
szállsz, elakadsz, félszeg
lengéssel, valamint fészek
felé szállongó madártoll.

Be a bolyba, ki a bolyból,
keresed részed
seholból, mindenholból,
vagy az Egészet,
mit szétszel késed,
és százfele osztol.

Mindenkinek. A részeg,
állati tengerészek
kormányhoz kapnak, jókor,
Szent Elmo tüze: részed,
lobban, téged is éget,
árbócuk hegyén lángol.

S tovalengsz, élõ lélek,
csapdosó éjszakából,
volt kedved szigetének
partja felé, hol szabad ének,
tánc járja, gitár szól -
s hullni is jobb, mint máshol...
 

Felmérés

Igen. A britek szerint
Karl Marx volt az évezred
legnagyobb gondolkodója.
Meghibbantak? Ezren és ezren,
százezren akár, hogy ezt a
boltozatos mellkasú zsidót
elébe tették Aquinói Tamásnak,
Newtonnak, a tépett hajzatú
Einstennek meg a többinek,
mindnek elébe? Csak úgy?
Mostan, a múló évezred utóján,
s a jövendõ évezred küszöbén
csakhogynem átalesve?
Mit se törõdve azzal a ténnyel,
hogy erre, mifelénk, itt, dugdossák,
áthelyezik, rejtik a mását,
nehogy bárki járókelõnek vagy ülõnek
eszébe jusson a róla, valamint
Engelsrõl megformált
szoborról valami. Na, micsoda?
Éppen. Épp ugyanaz, mint a briteknek
eszébe jutott hallva a kérdést,
sõt, olvasva a BBC internetjén:
hogy kicsoda volt (lehetett) eme
idõszámításunk utáni második
évezrednek a legnagyobb gondolkodója?
S eszükbe jutott, vagy már eleve ott volt,
hogy ez a Karl Marx nevû mister
egy életen által nem tett egyebet, mint
éhezett, fázott és gondolkodott.
S mirõl vagy kirõl? Róluk.
És létükrõl. Arról: lehetne más is,
sõt, lennie kell, hogy elkezdõdjék
az elõtörténet utáni történetük ezzel,
s árucikk helyett emberré tehessék, tegyék
önmagukat már.

Így hát jó okuk volt arra, hogy a képzelt
dobogó legfelsõ fokára,
még a jövendõ ezred közepérõl-végérõl is
jól látható magasokba,
ezt a bizonyos Karl Marxot
ledönthetetlenül fölemeljék.
 

Úton

Mondja: Bölöni György

 Negyven éve halt meg Bölöni György
Ím, egybegyûltek, akik szerettek,
s kik - vonzásából szabadulva a létnek,
holtan, meredten - már szeretnek.

Az ég boltozatai nem ereszkednek lefelé,
zizegõ napsugarak csillognak a levegõben,
a falevelek hullni készülnek,
de rozsdás hátukat végigsimogatják a szellõk,
s még maradnak.
Nekem már bezárult minden ablak,
rám csattant örökös zárja a Lakatnak.

Én kívül és belül egyformán létezvén,
szembenézek még önmagammal,
gondolatokkal inkább,
mint szavakkal,
mert a gondolatok,
mint pontos gyémántkristályok rezegnek
                                koponyámban.
A téren itt, és az utakon
napjaim hosszabbítói támolyognak,
elvesztettek magukból valamit,
itt állnak most töprengõ ábrázattal,
úgy érzik magukat, mint aki
zsebkendõjét otthon feledte,
végigtapogatják zsebüket,
arcuk megdermedt, mintha
leöntötték volna gyorsan meredõ üvegsziruppal,
s nem veszik észre,
hogy az érckoporsó még semmit sem jelent.
Mennek a villamosok,
játékos pilóta jeleket firkál az ég bádogfedelére,
kerekek forognak a fekete autó alján,
símán elúszik a tájék,
mint könnyû lehelet az ablaküvegen,
parasztok nógatják lovaikat,
megülte homlokukat a félszeg türelem,
városok bukkannak elõ,
lihegve és porosan iramodnak utánunk,
de mi elhagyjuk õket.
E kézzelfogható világ
eztán is az marad,
tapintásnyira jönnek
az izzó kemencefalak
eredjetek, sejtjeim
(nem kellett titeket noszogatni),
tapogassátok õket,
végig a kürtõt, a kéményt,
aztán egy lebbenéssel
neki a levegõnek,
vékony hártyaként telepedjetek
a felhõk tengere fölé,
ússzatok el, akár a kõolaj
a csattogó hullámú vizek fölött.

Kiszakadtam hát az eleven dolgok forgatagából
- látszat szerint.
Egyként vagyok már közel és távol,
de éppúgy is vagyok, mint annakelõtte,
házakban és ágakban furcsán átlényegülve,
habár lefoszlott rólam a hús,
akár az ing.

És fölnevetek, ha a rõtszínû hajnal
tollászkodni felül a háztetõre,
fürdeti magát nedves napsugarakkal
s harmatcseppektõl fénylik a csõre.

Kis csillag-kölykökkel játszódom immár,
megtörlöm csepegõ orruk, megpaskolom õket,
s mert fázósak, ruhátlanok szegénykék,
kabátom egyik szárnyát szétszakítom,
s készítek nékik pehelypuha fészket.
                                               1959