MÛHELY
 

 KUN TIBOR

 Afrika és az Antillák
Aimé Césaire mûveiben

Aimé Césaire mûvei az afrikai és antillai hagyományokban és történelemben gyökereznek.
    Martinique szigetét több kultúra, több nép olvasztótégelyének tekinthetjük, amelyek közül a két legfontosabb, meghatározó erejû az afrikai és az európai. Közülük az afrikai - elsõsorban a nyugat-afrikai - jelleg a domináns. Ugyanakkor e két kultúra egyrészt elnyomta az ott talált karib õskultúrát, amelybõl gyakorlatilag semmit nem õrzött meg, másrészt egyfajta "fattyú"-kultúrát hozott létre, amelyben - magyarázza Césaire - az Apáé, Franciaországé a hatalom, az irányítás, a gyöngéd Anya pedig a távoli Afrika.
    Századunk harmincas éveiben Párizsban tanuló francia nyelvû antillai egyetemisták - közöttük Césaire - fellázadtak az Apa, azaz Franciaország asszimilációs politikája ellen; tõlük, valamint afrikai és francia guyanai egyetemista társaiktól indult ki Párizsban a négritude mozgalma. Egyik legfontosabb feladatuknak tekintették, hogy az afrikai "anyakontinens" európai afrikakutatói által a világ elé tárt civilizációs-kulturális értékeit mintegy újra felfedezve szembeállítsák a francia gyarmatosítók által terjesztett európai - elsõsorban francia - kultúrával, civilizációval. Ezt az elsõ lépést - az "afrikanitást" - kellett követnie az "antillanitás"-nak: visszaállítani az az antillaiak hitét saját szûkebb hazájuk kultúrájában, történelmében. Césaire-ék ezért - Afrika kultúrái, civilizációi, vallásai, történelme, tradicionális irodalmai mellett - Martinique, tágabb geográfiai vonatkozásban pedig az egész Antillák folklórját, növény- és állatvilágát, történelmét kezdték tanulmányozni.
    Azt, hogy az "antillanitást" meg kell elûzze az "afrikanitás", maga Césaire is elismeri egyik nyilatkozatában: "Nem ismerhetjük meg az Antillákat, ha nem ismerjük Afrikát... Úgy gondolom, nem lehettem volna saját magam, ha nem ismertem volna meg a magam módján Afrikát, ha nem találkoztam volna afrikaiakkal... Afrika megismerése lehetõvé tette számomra, hogy jobban megismerjem hazámat. Szerintem az antillanitásról szóló történelem minden esetben nagyon felszínes. Nem ismerhetjük az Antillákat, ha nem ismerjük Afrikát."
    Hogyan jelentkezik mindez Césaire mûveiben?
    Ha az afrikai kontinens felé fordulásában Césaire nem tesz különbséget a különbözõ néger államok és civilizációk között, az Antillákon belül már külön figyelmet fordít az elsõ önálló néger államra, Haitira. Neki szentelte La tragédie du roi Christophe (Kristóf király tragédiája) címû drámáját. R. Depestre haiti-i fekete költõtársával folytatott beszélgetésében így magyarázza állásfoglalását a haiti-i történelmi hagyományokkal kapcsolatban: "Imádom Martinique-ot, de ez - idegen föld, míg számomra Haiti jelentette a heroikus Antillákat, csakúgy, mint az afrikai Antillákat... Haiti az egész Antillák közül a legafrikaibb föld-darab."
    Természetesen elsõsorban magának Martinique-nek a helyzete érdekli, hiszen itt született, itt volt képviselõ, Fort-de-France polgármestere. A sziget helyzete, állapota elkeseríti, fölháborítja, és Afrikához vezeti vissza. Íme:
    "a csönd hazája
    elszenesedett csontok agyonégett venyigék
    viharok elfojtott kiáltások
    benn a pofánkban
    ideges vágyak remegõ nyugtalanság hazája
    és elmerülés
    szomjúhozó ország
    süket ország
    körbe-körbezárt ország..."
    Ezzel szemben Afrika:
    "szép vagy Afrika a sértésben
    s nagy órjás öntudatodban;
    Afrika minden fegyvere
    Csak öklei s antik bölcsessége".
    Afrika és az Antillák történelmét, hagyományainak közösségét egy embertelen kapocs teremtette meg: a rabszolga-kereskedelem. Césaire egész mûvén végigvonul ennek emléke különbözõ formákban és képekben:
    "fosztogatás pincerabló
    s a hullámtörés gyermekrabló
     apró-ingovány-lámpa
    s egész éjjel egész éjjel
    Asszinia partjaitól Asszinia partjaitól
    vissza az áramlással vissza";
 
    "hajó-mélyek próféciai árbocai
    nyers húsdarabok
    s téged mit a hullám lábam elé kivet
    téged hajó félálmom alig-fényében
    mindig ott láttalak...
     s a rabszolgákat."

 De a rabszolgák sorsára utal az egyik verseskötetének a címe is: Ferrements (Rabláncok).
    Hogyan eleveníti meg a költõ Afrikát?
    A "fekete anya" mind költeményeiben, mind drámáiban helyet kap. Óriási a jelentõségük a növényeknek mint Afrikát idézõ szimbólumoknak. Ez érthetõ, hiszen a hagyományos életformában élõ afrikai feketék a természettel, a növényekkel szoros kapcsolatos tartanak fenn, hétköznapi és vallási értelemben egyaránt: onnan nyerik táplálékuk egy részét, azok nyújtanak védelmet számukra, ott zajlanak vallási szertartásaik. A Tropiques 1942/5. számában Césaire felesége, Suzanne Césaire eleveníti föl a martinique-i ember gondolatvilágában a növények által elfoglalt helyet és szerepet:
    "A növény-ember... Mindig, mindenütt, a legjelentéktelenebb ábrázolásokban, a növény primátusa: a növényé, amelyet agyontaposnak, de amely tovább él, újjászületik, a szabad, a hallgatag, a büszke növény... Gyermek születik? Melyik istenségre bízzák? A Fa istenére. Kókuszfa, banánfa, melynek gyökere közé ássák el a placentát."
    A költõ ilyen képekbe illeszti a fát:
    "a baobab a mi fánk";
    LÜdv a királyi Kailszédrátnak";
    "Fa! szó, mi lelkesít! Mily gyakran gondoltam rá! Pálmafa! Ég
    felé törõ nyugalom, benne polip-elegancia. Baobab! Szörny-belek melege!";
    "fétisfa".
    A fák szerepét általában Césaire a következõképpen látja és láttatja Poésie et connaissance (Költészet és megismerés) címû cikkében: "A fa - biztonság, kötõdés, kitartás a lényegiben. S mivel stabilitás, ezért ráhagyatkozás is. Ráhagyatkozás az életre, az alkotó lendületre. Az igent mondó fa felsõbbrendûsége a tagadó emberrel szemben; a belenyugvó fa felsõbbrendûsége a kibúvókat keresõ emberrel szemben; a gyökeret eresztõ, mélybe kapaszkodó fa felsõbbrendûsége a nyughatatlan és rosszra-kész emberrel szemben."
    De más növények is elõfordulnak, mint a menta, a páfrány stb... A növényekéhez hasonlóan fontos szerepük van a trópusok állatainak: tukán, koronás daru, leopárd stb... Ezeknek az állatoknak különbözõ szerepük van: a hatalom jelképei, a feketék félelmét illusztrálják, például a népmesékben. Jelképezhetik a ravaszságot, lehetnek áldozati szertartások szenvedõ szereplõi, közvetítõk Isten és az ember között, mítoszokban kultúrhéroszok vagy a teremtés közremûködõi stb...
    A növények, állatok a földben, a földön, a talajban élnek. De nem csak nekik van jelentõségük a néger mágikus-kultikus-vallási gondolkodásban. Az õket hordozó talaj, a föld szintén sajátos szimbólumerõ Afrikában: él, sõt, ami minõségileg több, jelentõsebb - életet hordoz:
    "tudom él (ti. a föld)";
    "szavak mik a Föld ereiben cirkulálnak".
    Mágikus ereje van a földnek a "ázadó szemében az Et les chiens se taisaient (És a kutyák hallgattak) címû drámai költeményben:
    ""eborul arccal a föld felé, kitárt karokkal. Fejére és tarkójára földet szór.
    Puha föld, meleg anyatej a tarkómon, gazdag patak, fél-árnyék, követelj,
    irányíts."
    De maga a költõ is alázattal viseltetik vele szemben:
    "Ó föld
    hadd morzsoljalak szét, lágyan, hüvelykujjam s mutatóujjam között;
    hadd dörzsöljem be veled mellemet, karomat, elõbb a balt, s aztán a
    jobbat. Hóóó, jó az én földem, s szép hangod is."
    Ugyancsak régi afrikai szokást idéz a földevés:
    "nem bírom elõzni most is látom a képet: földet esznek agyag-mezõben."
    Césaire a föld szimbólumértékét, hatalmát is magyarázza: "Mi van a földben? A holtak, az õsök, a gyökerek. Hangosan szólítani a földet annyi, mint a föld alatt lakókat hívni, visszaidézni mindazt, ami az embert múltjához, hazájához köti."

 Mindez egyezik az afrikaiak hiedelmeivel is, tehát Césaire Afrikához közeledése, jobban mondva Afrikától-el-nemûszakadása itt is eklatáns módon megnyilvánul.
    Az afrikai folklór a zene, a népköltészet, a Szó mindenható erejének dicsõítésével együtt jelenik meg. A Szó különösen nagy jelentõséggel bír a feketék interperszonális kapcsolataiban. Hatalmát nem csak az irodalom tükrözi, de a feketék vallása, mûvészete is. Így például Isten a Szóval teremtette a világot.
Az Ige Césaire számára csakúgy, mint az afrikai feketék számára, lehet pozitív és negatív töltésû, jó és rossz, kellemes és kellemetlen élményeket hordozó erõ, rombolhat és alkothat, de minden esetben valamilyen erõt hordoz:
    "Csak a szó az enyém a szó a tûz-erejû szó mi szétzúzza a sírkövek a hamu a lámpák arcát a szó mit semmi vegytan nem szelídít nem köt meg";
    "Félek szavaid puskagolyóitól félek fekete-szurok csapdát-rejtõ szavaidtól. Félek szavaidtól nem tudom tenyérbe venni õket s megmérni... Nemûember szavak ezek";
    "s szólok s szóm béke s szólok és szóm föld s szólok és öröm nyílik az új Napban."
    A tánc, a zene, a ritmus a feketék elidegeníthetetlen életeleme: évszázadokon át miattuk csúfolták és egyúttal sokan semmibe vették õket, mondván, csak énekelnek, táncolnak, nem dolgoznak, elmaradottságuk gazdasági, politikai téren ennek köszönhetõ. Tény, hogy életük minden területét átszövik: születés, házasság, halál, különbözõ mágikus rítusok, szerelem...
    Az új fekete irodalom rehabilitálja a táncot, zenét, ritmust, mindazt, amit az európaiak sokáig megvetettek. Közrejátszott ebben a rehabilitásban az amerikai dzsessz is. Césaire így követeli vissza az afrikai folklór e vitális elemeit:
    "Adjátok vissza táncaimat
    átok-néger táncaimat
    adjátok vissza táncaimat
    nyakas-törõ táncaimat
    börtön-zúzó táncaimat
    szép-jó-törvényes-négernek-lenni táncomat."
    A fekete-Afrika esztétika egyik legfontosabb eleme az ugyancsak a zenéhez kötõdõ ritmus, ami nem csak a zene attribútuma, de a hagyományos néger költészetéé is. Ékes bizonyíték erre Césaire több költeménye:
    "Nevess tamûtam
    nevess tamûtam
    králok tamûtamjai nevessetek
    bányák tamûtamjai ti kik kuncogtok magatokban
    erdõk tamûtamja
    sivatag tamûtamja
    sír a tamûtam
    sír a tamûtam";
    "a véres földdel itatott folyóban
    a megtört-Nap vérében
    a száz-szögû-Nap vérében
    a tûz-állatok vérében
    a vörheny-vérben a sós
    vér a vérzõ szerelem vére".
    A nép jelenlétét jelzi egy tipikusan népi figura az Une saison au Congo (Egy évad Kongóban) címû drámájában: a szanza-játékos. Többször megjelenik, hogy dalaival illusztrálja a cselekményt, a mondanivalót. Dalai egyértelmûen az afrikai néger népköltészetbõl, népzenébõl táplálkoznak. Érdekes megfigyelni, hogy az õ dalai is tele vannak állatnevekkel: karvaly, páva, elefánt, hangya, veréb, bivaly, antilop, valamint növénynevekkel: szorgó, pálmafa, gyökér stb...
    Az ismétlések is a népköltészet egyik ismertetõjegyeként fordulnak elõ Césaire mûveiben, mintegy ritmust adva a kifejezésnek. Ugyanígy a közmondások, melyek az afrikai feketék életében fontos szerepet játszanak: életbölcseletet hordoznak, és a hétköznapi élet minden területén fordulnak tanításukhoz, útmutatásaikhoz. Mivel fõleg az idõsebbek szellemi "vagyonához" tartoznak, az õsök, az idõs emberek iránti tisztelet jelképei is. Gyakran az ékes beszéd elengedhetetlen tartozékai. Césaire drámáiban fordul a közmondásokhoz, méghozzá igen gyakran: szemléletességük, oktató célzatuk, szépségük különösen szembetûnõ. Bennük is leggyakrabban az afrikai vonatkozású kifejezések, szavak bukkannak elõ: nyíl, banán, pirog, kígyó, sólyom...
    A már klasszikusnak számító és elismert fekete-afrikai antik mûvészeti központok, mûhelyek neveit is idézi a szerzõ: Benin, Ifé; folyókat, amelyek az ugyancsak híres régi afrikai néger kultúrák bölcsõi voltak, mint a Niger, a Kongó, de megénekli a fekete nõk szépségét - a nõkét, akiknek egyik legfontosabb élettevékenysége, mindennapi kötelessége: kölesõrlõk - a fekete-afrikai hagyományos gazdasági életbõl a folklórba, onnan az irodalomba is átvett tipikus, a feketék mezõgazdasági életmódjára utaló foglalkozás:
    "nyomorúságunk nagy tengere, fekete vérünk nagy tengere
    a cukornád s az osztalék nagy hullámai" -
    Ez az idézet látványosan illusztrálja és köti össze a két földrész - Afrika és Amerika, számunkra itt most pontosabban Afrika és az Antillák - sorsát, realitását. A "fekete, véres tenger, a nyomor tengere" az Atlanti-óceán, amelyen keresztül zajlott a rabszolga-kereskedelem: Afrikából itt szállították a feketéket az Antillákra, Amerikába, az õ vérük feketítette be a "nagy tengert": sokszor a beteg vagy engedetlen, lázadó feketéket egyszerûen a hajó oldalán átdobva vetettek a tengerbe, de a sorsukat elviselni nem tudó feketék is úgy próbáltak menekülni helyzetükbõl, hogy a tengerbe vetették magukat. A "cukornád és az osztalék nagy hullámai" pedig már az Antillákat is jellemzik, e terület gazdasági-társadalmi berendezkedését: ugyanis e szigetek elsõdleges gazdasági tevékenysége a cukornád-termesztés, a gazdák és a tulajdonosok osztaléka, akik a profiton osztozkodtak. De tovább vezethetjük ezt a képet etnográfiai síkon is: a feketék társadalmi, családi és egyéni életét éjjel-nappal, minden vonatkozásban a cukornád-ültetvényeken végzett munka ritmusa, a feketék kizsákmányolása szabta meg.
    Césaire sok helyütt idézi a néger-kereskedelmet is, így Et les chiens se taisaient címû drámai költeményében:
    "És mint az állatokat, adtak-vettek bennünket, s megszámlálták, mennyi a fogunk s végigtapogatták zacskóinkat s megvizsgálták ragyog vagy nem ragyog a bõrünk s fogdostak bennünket s méricskéltek s méregettek bennünket, s már szelíd-állat-nyakunkra húzták a szolgaság és a gúny láncát."
    Mit tudtak csinálni azok a feketék, akik így eladattak a rabszolga-piacon, s embertelen körülmények közé kerültek? Nos, sokukból "marron", azaz szökött néger lett. És ettõl kezdve sorsuk végleg megpecsételõdött. Egyetlen biztos társuk volt, a rettegés, amit - többek között - a kutyák jelentettek számukra: ugyanis idomított vérebekkel keresték õket, melyek azután vagy széttépték õket, vagy "csak" gazdáikat vezették a nyomukra, akik súlyos büntetésekkel sújtották õket. Innen a számtalan célzás Césaire-nél a halál, az éj kutyáira. Ezt a félelmet is magyarázza Césaire egy, R. Ménillel együtt 1942-ben a Tropiques-ban publikált cikkben: Introduction au folklore martiniquais (Bevezetés Martinique folklórjába): "A félelem ciklusa: a gazda és a rabszolgaság kísérõje, a korbács és a beárulás. Ez az a kor, amelyben fehér vagy néger kalandorok a szökött négerek üldözésére szakosodnak; ez az a kor, amelyben vadászkutyák szimatolják végig a hegyeket-völgyeket; amikor a beárulás a gazember számára a szabadság biztosítéka."
    A martinique-i - és antillai - realitás másik örök témája az éhezés, amirõl szintén írtak ebben a cikkben: "Akárhogyan is nézzük, ez a nép éhezik. Nincs olyan mese, amelyben akár mint a lakmározás, akár mint a földig-részegülés víziója föl ne bukkanna a korgó gyomrok vissza-visszatér- gondolata..."
    Éhezés, amelyrõl ugyancsak a Lázadó beszél az Et les chiens se taisaient-ben felfúvódott hasú, könnyezõ kisgyermekek kapcsán. Ugyanez az éhezés arra kényszeríti az embert, hogy a legszentebbnek tartott tabukat is áthágja: Césaire a martinique-i folklór olyan ismert szereplõin keresztül illusztrálja ezt a témát, mint Yé, aki még a totem madarat is megölte csak azért, hogy gyermekeinek enni adhasson, vagy Nanie-Rosette.
    Szép leírásokat ad a költõ a sziget népszokásairól elsõ mûvében, nagyszabású poémájában, a Cahier d'un retour au pays natal-ban (Napló a hazatérésrõl). Hogyan varázsolja elénk például a karácsonyi szokásokat? "Karácsony... Egész nap sürgölõdés elõkészületek fõzõcskézés takarítás izgalom... s aztán este a pici templom melegségével, békéjével most óvja a nevetést a sugdolózást a bizalmaskodást a szerelmi vallomást az átkokat s kántora zavaros torokénekét."
    Gondtalanság, vidámság, intim hangulat uralkodik mindenütt, felvonulnak a helyi, "nemzeti" italok-ételek: "a kunyhók ízes-zamatos belsõségükkel most nem garasoskodnak vannak vagy húszan s kihalt az utca s a városka csupa ének, dal s bent mindenki jól érzi magát jókat esznek az ital dalra fakaszt van hurka emez kétujjnyi-vékony körbetekeredik amaz vastag-tömzsi az enyhébb kakukkfû-ízû az erõsebbik paprika-égetõ aztán kávé aztán cukrozott ánizs és tejpuncs és rumok cseppfolyósan csillantják a Napot és aztán minden-mindenféle jó dolog..."
    Ki kell itt emelni a puncsnak és a rumnak mint tipikusan antillai desszertnek illetve italnak a szerepét: mindkettõ alapanyaga a cukornád, ami - hadd emlékeztessünk rá, hivatkozva a már elõbb tett megjegyzésünkre - az Antillák gazdaságának egyik alapeleme. A puncs és a kávé ezenkívül a szíves vendéglátás kellékei, amit feketék, mulattok és európaiak egyaránt fogyasztanak. S hogy mi a célja ezeknek a mulatságoknak az egyén pszichéjében?
    A költõ felel: "És mindenki meghúzza az ördög farkát s a félelem észrevétlen elillan az álom finom porában s csakugyan mind' álomvilágba ring."
    A népszokások különbözõ játékokban, viadalokban is testet öltenek, amelyek közül nemzeti sportnak tekintik maguk az antillaiak is a kakasviadalt. Césaire kiváló hangulat teremtõ erõvel - többek között - egy ilyen kakasviadal bemutatásával ábrázolja Haiti egymással szemben álló vezetõinek - Pétionnak és Kristófnak - politikai párharcát a La tragédie du roi Christophe-ban.
    Helyet kapnak a versekben és a drámákban különbözõ kultuszok, istenségek, amelyeknek eredete afrikai, de jelentõs szerepet játszanak az antillai feketék életében is. Így Sangó, ez a joruba istenség, akihez Kalibán fohászkodik Une temp³te (Vihar) c. drámájában, saját felekezetet és kultuszt kapott az Antillákon, vagy a vudu, ez a nyugat-afrikai kultusz, amelyhez Kristóf király fordul segítségért La tragédie du roi Christophe-ban, Esu, szintén afrikai istenség, az Une temp³te-ben.
    Az antillai folklór egyik hordozója a nyelv. Ezen belül megint csak a La tragédie du roi Christophe szolgáltat szemléletes példákat arra nézve, hogyan beszéli például a tanulatlan fekete a franciát, vagy milyen az igazi népi hangulat a nyelv tükrében - még mindig ebben a darabban -, a piaci kofák és a vásárlók, a bámészkodók szóváltásában. A kétértelmû replikák, az árusok szövegei tele vannak helyi népnyelvi fordulatokkal, ezeket viszont helyi növénynevek, húsfajták elnevezései tûzdelik.
    Az Antillákon beszélt igazi népnyelv a kreol. Olyan keveréknyelvrõl van szó, amelyben megtalálhatók az eltorzított francia szavak, de amelynek szintaxisa és morfológiája a nyelvkutatók szerint a fekete-afrikai nyelvekre vezethetõk vissza. Césaire is gyakran fordul hozzá, annak ellenére, hogy szerinte "megrekedt a pillanat szintjén, képtelen elvont gondolatok kifejezésére." A kreol így megmaradt a folklór nyelvének. Vannak antillaiak, akik mind a kreolt, mind a franciát értik és használják beszédükben. Így - maradjunk Césaire-nél - Kristóf király feleségét hallhatjuk a drámában (La tragédie du roi Christophe) mind ékes franciasággal beszélni, mind kreol nyelven énekelni, csakúgy, mit Hugonin-t, a király egyik hízelkedõ alattvalóját.
    Césaire-t gyakran vádolták egzotizmussal: sok-sok afrikai és antillai állat- és növénynevet, istenséget, szellemet, szokást, tájat jelenít meg mûveiben. Drámáinak színrevitelekor egyes rendezõk megpróbáltak erre az ún. egzotizmusra építeni azért, hogy a közönség könnyebben és kedvezõbben fogadja õket. Õ maga tiltakozik az "egzotizálása" ellen, s így magyarázza erre vonatkozó alkotói eljárását: "Az, hogy pontosan megnevezem a dolgokat (s ami miatt egzotizmusról beszélnek velem kapcsolatban) azért van, mert azt hiszem, hogy ha nevükön nevezzük õket, visszaadjuk a tárgyaknak konkrét értéküket, visszaállítjuk õket a maguk egyedi és különös értékrendjükbe: üdvözöljük megerõsítõ értéküket, erõ-értéküket."
    S ezzel gyakorlatilag bezárult a kör, visszatértünk Afrikához, az afrikai hagyományos, helyenként és idõnként még ma is ható szellemiséghez, amelyben az Ember és a környezõ világ sokáig elválaszthatatlan, egymástól függõ, egymást kiegészítõ egységben élt, dolgozott, alkotott: Afrikához, ahonnan elindultunk, és ahonnan sok fekete-afrikai és antillai szerzõ merítette, meríti erejét, ihletét, mûvei tematikáját.
    Joggal merülhet fel a kérdés: mennyiben autentikus Césaire Afrika- és Antillák-ábrázolása?
    Césaire - természetesen - az Antillákon belül saját földjét, Martinique-ot ismeri legjobban, hiszen ott született, elõbb tanári, majd Késõbb politikai pályája oda kötötte. Haitit 1944-ben látogatta meg. Afrikát elõször csak könyvekbõl fedezte fel, valamint a Párizsban megismert középiskolai és egyetemista társai révén, azaz közvetett módon. (A könyvek közül ki kell emelni mindenek elõtt L. Frobenius német Afrika-kutató francia nyelven 1936-ban Párizsban megjelent Histoire de la civilisation africaine-jét, azután a francia M. Delafosse és M. Griaule iskolateremtõ mûveit.) Az "anyakontinenst", õsei szülõföldjét közvetlenül csak 1966-ban tapasztalta meg személyesen, amikor is részt vett Dakarban a Néger Mûvészetek Elsõ Világfesztiválján. A döntõ mozzanat azonban kétségtelenül a harmincas évek Párizsa volt, annak tagadhatatlan entellektüel-formáló légköre, az ebben a légkörben megismert afrikai fiatalok, közöttük a nagy barát és leendõ harcostárs, a szenegáli L. S. Senghor, no és a kiváló francia professzorok. A mindezen hatások révén a tudatában kialakult Afrika-képet, Afrika-ismereteit olvasztotta be azután az öntudatos mûvész lelki prizmáján át megtörve-megszûrve mûveibe. Mondjuk úgy, az õ Afrikája egyfajta "készenléti" Afrika-kép, amely arra szolgál(t), hogy a négerség - a "négritude" - ügyét mind az Antillákon, mind Afrikában, mind Európában vagy Amerikában vagy Ázsiában megfelelõ "referenciákkal" szolgálja, mégha ezeket a "referenciákat" nem is mélyíti el úgy, mint Senghor. Césaire nem írt tanulmányokat az afrikai nyelvekrõl és kultúrákról, mint azt Senghor tette. Írt viszont nagy lélegzetû mûvet Toussaint "ouerture-rõl, a "haiti Napoleon"-ról. Ahogy mondta - talán ebben keresendõ "afrikaisága" - számára Haiti a "legafrikaibb földdarab" az Antillákon. Vitathatatlan tény, hogy az általa megismert és eszményített Afrika szépen, sokszor lenyûgözõ erõvel épül be mûveibe, s az egyéb irányú hagyományok ötvözésével egy sokarcú, nagy hatású oeuvre-t hozott létre.
    S egy másik, hasonlóan jogos kérdés: végül is Césaire - afrikai, antillai vagy francia szerzõ?
    A kézikönyvek, lexikonok, szótárak határozottan sorolják - hol Franciaországhoz, hol külön Martinique-hoz, hol az Antillákhoz, sohasem Afrikához. Césaire esete az elnagyolt definíciókhoz tartozik. Hogy tisztán lássunk, föltétlen meg kell említeni egy dolgot Martinique hovatartozásáról, és ebbõl adódóan utalni a Césaire helyzetében bekövetkezett történelmi változásra. Martinique ugyanis - ahol született -, Franciaország tengeren túli megyéjévé válásáig, azaz 1946-ig, Franciaország gyarmata volt, ezért addig helytállóbb róla mint francia nyelvû, afrikai származású antillai illetve martinique-i fekete szerzõrõl beszélni: afrikai, mivel õseit rabszolgaként hurcolták be a szigetre. 1946 után viszont már - mivel Martinique Franciaország többi megyéjével egyenrangú megyévé vált -, már kétségtelenül õ is francia szerzõvé lett. Ha azonban mûveit vizsgáljuk, és nem egyszerûen a földrajzi-történelmi hovatartozást tekintjük kiindulópontnak, akkor a besorolás már nem ennyire problémamentes. Césaire ugyanis tematikájában valóban afrikai, antillai és - kisebb mértékben - európai. Ha viszont már azt vizsgáljuk, kikhez juthat el a mûvészete, azt kell mondanunk, európai, azon belül is elõsorban, természetesen, francia. Õ a szigetek népi nyelvét, a kreolt nem beszéli, emellett többször kifejtette azt is, hogy számára, elvont gondolatai, mondandója átadására csak a francia nyelv jöhet számításba. Így tehát oda jutunk, ahová a többi, francia (vagy bármely más európai) nyelven alkotó fekete vagy magrebi-arab szerzõ esetében is: a közönség, amely képes megérteni egyáltalán csak nyelvileg, és amely fõként a harmincas-negyvenes-ötvenes években képes lehetett megérteni õt, az szinte kizárólag francia nyelvû közönség lehetett. A szakadék pedig tovább mélyül keményen szürrealista ihletésû és kifejezésmódú verseskötetei nyomán, amelyek már a "francia" franciák számára is komoly kihívást és "megmérettetést" jelentenek, és jószerével csak a kritikusok értették-értékelték õket. Drámáival azután újból közelebb tudott jutni a franciául tudó olvasókhoz, nézõkhöz, bár ezeket meg elsõsorban az afrikaiak és az európaiak ismerhették meg (a martinique-i színházi élet meglehetõsen elmaradott).
    Befejezésképpen talán így határozhatnánk meg Césaire mûvészetét: indíttatásában-fogantatásában intellektuális, Afrika felé forduló tematikájában túlsúllyal afrikai és antillai gyökerû, kifejezésmódjában elitista (nem föltétlen a szó pejoratív értelmében!) európai, ezen belül - magától értetõdõen - francia és szürrealista, céljaiban Afrika- és Antilla-irányultságú, hatásosság-eredményesség tekintetében elsõdlegesen afrikai sikerközpontú, világirodalmi összehasonlításban - ami számunkra itt és most a legfontosabb - kiemelkedõen európai (francia) költõ és drámaíró, annak ellenére (vagy amellett?) hogy néhány költeményében egyes kutatók és kritikusok afrikai és dél-amerikai zenei ritmusokat is felfedezni véltek.
(Az idézeteket a tanulmány szerzõje fordította.)