VOX HUMANA
 

 BARANYI FERENC

 A pesti dal

A pesti dal éppen olyan egyedi dolog, mint a pesti vicc. Nehéz meghatározni. Többen próbálkoztak vele, de nem sok sikerrel. Talán Csáth Géza találta a fején leginkább a szöget, amikor 1909-ben a következõ sorokat vetette papírra: "A pesti dal, ami a muzsikát illeti, pontosan megfelelõje annak a speciális pesti irodalomnak, amely a fõvárost felfedezte. Valami franciás sikk, valami szegényes fényûzés, valami nekikeseredett züllöttség és fölényes fásultság, valami léha lenézése a nemes, férfias akarásnak és kimosolygása mindennek, amit a közönséges ember komolyan vesz."
    A kuplészerû pesti dal a század elsõ évtizedében indult virágzásnak, egészen pontosan 1907-ben, amikor is a Teréz körúton Kondor Ernõ megnyitotta a BonbonniÕre nevû kabarét. Alig egy hónap elteltével már Nagy Endre volt ott a konferanszié... Aztán 1908-ban az Erzsébet körúton a Somossy-orfeum, illetve a Royal-orfeum kezdte meg mûködését - volt hát "hova" kuplét írniuk a költõknek és a zeneszerzõknek! Mert a század elején nem kövezték meg a babérkoszorús poétákat, ha netán dalszövegek írására vetemedtek. Éveken keresztül rangos lírikusok - Ady Endre, Emõd Tamás, Heltai Jenõ, Szép Ernõ, Somlyó Zoltán, Gábor Andor és mások - szolgálták ki a kabarékat és az orfeumokat.
Mi a kettõ között a különbség? Kosztolányi Dezsõ így írt a kabaréról: "A mi kabarénk nem montmartre-i diákcsapszékek friss szellemiségét és bájos kajánságát szólogatja, mint a párizsi, nem véres, nem halálos, nem ideg-csigázó, mint a berlini, nem tüntet idétlen, kispolgári léhasággal, mint a bécsi. Kezdettõl fogva igényesebb, fényesebb és kényesebb, irodalmibb mindegyiknél."
És mit mond ugyanõ az orfeumról? A Figaro egyik - jó nyolc évtizeddel ezelõtti - számából ezt is megtudhatjuk: "Az orfeumokról jó családokban, tiszta leányszobákban afféle huncut somolygással szokás beszélni, mint a vágyak netovábbjáról, a bûnök ördögi csiklandásáról, a tilosról, melyet nem szabad megízlelni halandónak."
Mindezekbõl kitetszik, hogy az orfeum volt a "léhább" szórakozóhely, az orfeum, amely zenés kávéházakból, úgynevezett zengerájokból nõtte ki magát. Itt a mûsor alatt nem szünetelt a kiszolgálás, ugyanakkor az artistaszámok és a különféle táncok között jónéhány kupletta - tehát pajzán, strófás szerkezetû dal - is felhangzott. Elõadásukhoz jó színész kellett, nem volt elég a kellemetes énekhang. Mert a kuplékban sztorizott a mûvész, csak éppen dalolva. A balladáról, ugye, azt tanultuk kisiskolás korunkban, hogy az nem más, mint tragédia dalban elbeszélve. Nos, én a pesti kuplettát nemrég egy rendezvényen voltam bátor úgy definiálni, hogy az nem más, mint pesti vicc - dalban elbeszélve. Mert ezek poénos dalok voltak, s az elõadó tehetségétõl nagymértékben függött, hogy miképpen sül el az a fránya poén...
 Mostanában azt tapasztaljuk, hogy az emberek nosztalgiázva emlegetik a régi szép idõket, noha a legtöbbjük még nem is élt akkor. Arról lehet szó, amit Alpár Ágnes feltételez egyik dolgozatában: "... az utóbbi évek álnaturalizmusától, majd az azt követõ öncélú absztrakcióktól való megcsömörlés ébresztette ezt a vágyat a századforduló mûvészete után."
Kassai Franciska két éve kiadott CD-je - amelyen általa megzenésített Ady-versek dominálnak - azért lett siker, mert volt bátorsága "sanzonosítani" Ady Endre költeményeit. Nem operaáriákat csinált belõlük, mint Reinitz Béla, hanem köznépi fogyasztásra is alkalmas sanzonokat. És ez ellen a költõ sem tiltakozna. Nagy Endre írja róla, hogy "akárhányszor hetykén fogadkozott, hogy majd õ megmutatja, fog õ még nekem olyan kuplékat írni, mint Gábor Andor. Rémülten tiltakoztam: no, még csak az kellene, hogy úgy örökítõdjem meg az irodalom-történetben, mint a világ legnagyobb lírai tehetségének megrontója! De amikor aztán beváltotta a fenyegetését, és Párizsból küldött két kuplét, rögtön láttam, kár volt õt féltenem. Ez a két kuplé Zozó levele és Kató a misén volt".
Ady tehát nem csupán "eltûrte", hogy megzenésítsék a verseit, de maga is ajánlkozott dalszövegek írására. Ez ugyanis akkoriban - mint már említettem - csak kicsit számított prostitúciónak...
Azóta elsznobosodott a világ, legalábbis minálunk. Manapság megkövezi a szakma azt a költõt, aki a könnyû múzsa csókjait is elfogadja olykor. Pedig ettõl még az érdemi költõi tevékenysége jottányit sem veszít komolyságából.
Mindegy. Én gyakran vállalom a veszélyt.
Persze, nem ez az egyetlen, amiért megköveznek.
 

KÉPZÕMÛVÉSZET
 

 NÉMETH LAJOS
 

Nagy Balogh János

Részlet az azonos címû monográfiából

Nagy Balogh élete egyszerû és eseménytelen, mint ahogy általában az az egyszerû embereké. Nem "történt" vele semmi, élt, "azzal a természetességgel, amellyel a vakondok a föld alatt lakik, vagy a sas a magasba szárnyal". Bármely hatodrangú piktornak eseménydúsabb volt a sora, mint az övé; talán csak a jobbágysoron élõk és a kisvárosi iparosok élete lehet ennyire köznapi, soha-semmi-nemûtörténõ. Nem is mûvész-sors, tucatnyi proletárélet. 1874. augusztus 2-án született, apja háziszolga, majd házmester. Három éves, mikor iszákos apja a Duna hídjáról vele együtt a folyóba akarja magát vetni. Apja nem is él soká. Anyja mosásból él, õ mázolósegéd. Iskolai végzettsége a polgári elsõ osztálya, majd az Iparrajziskolában az ipari festõk szakrajzolási csoportjában tanul, tanára Györgyi Kálmán. 1895-ben tíz hónapot tölt itt, jó eredménnyel végez; a következõ évben jeles osztályzatot kap. A fiatal szobafestõt vonzza a festészet, 1898-99-ben az Iparmûvészeti Iskola esti tanfolyamait látogatja. Megpróbál fölülemelkedni a szobafestõi szinten. Huszonöt éves korában, több éves koplalással a munkabérébõl kuporgatott harminc forinttal Münchenbe utazik. Beiratkozik az akadémia 1899-1900-as téli félév esti tanfolyamára; Herterich tanár osztályán aktot rajzol. Jó eredményrõl tanúskodó bizonyítványt szerez. Szörnyû nélkülözés. Kenyeret eszik és forró vizet iszik rá. Vegetáriánusnak tartják, pedig csak nyomorog. Úgyszólván az éhhalál elõl jön haza. Itthon anyja is beteg a túlerõltetett munkától. Ettõl kezdve a szüntelen nyomor. Alkalmi szobafestési munkából, flóderezésbõl él - volt munkatársa szerint kitûnõen érti is a mesterséget -, s amennyit tud, félretesz, hogy nyaranta festhessen. Akut nyomor, szüntelen éhezéssel. Apró proletárlakás, vaskályha, vaságy, ládák és kopott konyhabútor: ez a vagyona. Amit gyomrától elvon, festékre költi. Évtized telik el ebben az egyformaságban; a létminimum alatti szegénység - rántottleves, bab, krumpli, s ünnepkor tejbedara - és a szüntelen alkotómunka évei. A háború szakítja meg élete idõtlen egyformaságát. 1915-ben bevonul, természetesen közlegényként. Végigjárja a harctereket; vállán megsebesül, jobbja megbénul. Kórházról kórházra vergõdik, segélybõl tengõdik. Nem veszti el az életkedvét, megpróbál balkézzel is dolgozni. Anyja meghal, nemsokára, negyvenöt éves korában, 1919 õszén õ is követi. Közben még annyi történt, hogy sebesülése után alhadnaggyá léptetik elõ, és noha kiállításokon nem szerepel, nevét megismerik. Elõször néhány festõbarátja ismeri és tiszteli, majd írók, esztéták. A Tanácsköztársaság idején felfigyelnek a kispesti nyomorban is nagy festõvé izmosodó proletárra, a direktórium 30 000 koronáért képet vásárol tõle, és mesterré deklarálja. Életmódján ez sem változtat, halálakor érintetlen a bankbetét.
    Ennyi az életrajz, s ennek az esemény nélküli sorsnak az elmondásából még nem érthetjük meg embersége milyenségét. Ez csak a burok, ebben rejtõzik a mag, élete lényege, s a mûvészet a magból sarjad. Hogy mit rejtett magában ez az életsors, nehéz szavakba önteni, hiszen mûvekben oldódott fel, azok vallanak milyenségérõl. Mégis fel kell vázolnunk Nagy Balogh jellemrajzát a kortárs emlékek segítségével, hogy áttörjük az önmagába visszatérõ kört: élete megértésének a kulcsa festészetében rejlik, ám ugyanakkor élete táplálja saját magát megsemmisítõ feloldódásban e mûvészetet. Levél kevés maradt tõle, magában élõ ember, szûk baráti körben pipázgatás közben elbeszélget, kinek is írjon? A naplót helyettesítik önarcképei. A Magyar Nemzeti Galéria Adattárába került hagyatékában inkább csak néhány hivatalos írás, a már említett segélykérvények, néhány levelezõlap, fénykép, versrészlet; a Der Buddhismus címû német brosúra és a Varga-féle iskolás történelemkönyv lapjai; Bruck Miksa, Wildner Ödön címe. A hevenyészett kézírásos jegyzet inkább csak szörnyû nehézségeire utal, mi mindent kellett volna pótolnia. Néhány hibásan leírt klasszikus név és reá vonatkozó adat: "Verrocchio csinálja a híres Coleoni lovas szobrot Velencében." Elõbbre jutunk, ha kortársai feljegyzéseit vesszük szemügyre. Mikor a háború idején felfedezik, néhányan meglátogatják kispesti otthonában, s halála után meg is írnak egyet-mást életérõl és emberségérõl. A megemlékezések jobbára ugyanazt mondják, legfeljebb abban térnek el, hogy melyikük milyen láttató erõvel ecseteli a kispesti proletárfestõ nyomorát. Érdeklõdési körérõl is megtudunk valamit. Münchenben Kantot és Schopenhauert olvas, szereti a zenét, Verdit, de különösen Wagnert. Kosztolányi szerint regényt nemigen olvas; a kortárs magyar festészetrõl sincs jó véleménnyel, inkább a klasszikusokat tiszteli, azok közül is csak néhányat - a Késõbbiek során sûrûn találkozunk majd Rembrandt és Millet nevével. Persze, mindez még édeskevés, ebbõl még nem lehet megismerni egyéniségét. A kortársak lírai megemlékezései - lévén az emlékezõk között néhány kiváló író is -, már sokrétûbben mutatják meg az embert.
    Füst Milán költõi megemlékezése annyira plasztikus, hogy a Nagy Balogh megsebesülése utáni találkozásukról szóló leírást érdemes közölni:
    "-S anyagiak? - Nincs baj?
    -Hogy gondolja? - felelte büszkén s bizalmasan. - Rokkant segélyt kapok!
    -S ez elég?
    -Hogy elég-e? Én, uram évekig éltem havi harminc-negyven koronából. S elég volt.
    -Azt elhiszem. De nem hiszem, hogy közben valami nagyon boldog lett volna.
    -Nna. De igen.
    -Hát nem kívánkozott soha valami jobb élet után?
    -De igen. Mindenki - tehát én is. De hát, Ön nagyon jól tudja, hogy vagy dolgozni - vagy kívánkozni. S nékem erre nincs idõm. Ha el akarom végezni a dolgomat itt -, akkor vigyázni kell a kívánságokra...
    ...Értse meg, uram - dolgozom s most már talán meg is vagyok a munkámmal elégedve. S míg ezt elértem, azután, amíg kigondoltam magamnak mindent - ez maga is sokáig tartott. És épp most hagyjam abba? A jobb kezem is mozog már egy kicsit, a bal pedig egészen pompásan engedelmeskedik... Hiszen a lelkével rajzol az ember, nem a keze ügyességével..."
    E természetesen nem abszolút forrásnak tekinthetõ, mégis a lényeget sugalló párbeszéd már közelebb visz bennünket Nagy Balogh egyénisége megértéséhez, s jogosnak tartjuk Füst Milán sommázását: "Öntudatos ember volt - s úgy élt, ahogy öntudatos embernek élnie kell: nem hagyta, hogy ösztönei, hangulatai, vagy a körülmények kisodorják élete útjáról." Hasonlóan emlékezik a többi barát és ismerõs is, mint például Kosztolányi Dezsõ vagy Bálint Jenõ. "Vágyai nincsenek - írja az utóbbi - még festõ vágyai sem, hacsak az nem, hogy dolgozhassék. Ez nála a teteje az élet ajándékának." Mikor fölfedezik, akkor se változik, kéri ismerõseit, ne írjanak róla. Kosztolányi úgy érzi, nem is érti Nagy Balogh életét: szûzies szemérme vajon nem pusztán agglegény rigolya-e, félrehúzódása félszegség, a bukástól való beteges félelem - vagy pedig lelki szükséglet? "...még nem kész és nem jött el az ideje" - hangoztatja, de Kosztolányi úgy véli, nem mond igazat. "Maga is nagyon jól tudja, hogy amit elérhetett, azt elérte, és többre alig futja az ereje. Bizonyára csak ragaszkodik az egyetlen életöröméhez, a magányhoz és az ismeretlenség gõgjéhez." Kosztolányinak van-e igaza vagy pedig Tersánszky Józsi Jenõnek, aki a Nagy Balogh-i visszavonultságban bölcsességet lát, lévén "a becsvágy egészen fura portéka s nagyon elképzelhetni kedélyeket, épp a nem mindennapiak közül, kik átesvén a hiúság zöld háborgásain, melynek lángját valamelyest az önbecsük felõl való bizonytalanság szítja, aztán már, az abban való bizonyosodás éppúgy szerepel hamvasztóként. Hogy pórian szóljak: aztán már azért nem vakaródznak az elismertetésükért, mert nem viszket nekik.
    Vajon meg volt elégedve sorsával? Igen. "Hisz bámulatosan az õ akarata szerint történt minden: életében egyedüllét, ismeretlenség, halála után múzeum és hírnév - írja róla Fülep Lajos - s tudom, hogy a sorrendet föl nem cserélte volna India minden kincséért és Napóleon hatalmáért. Mert neki minden kicsi és szemét volt ahhoz az egyhez képest: halhatatlannak lenni a mûvészet által, képének ott lógnia a halhatatlanság csarnokában, a múzeumban." Fel-fellázadt a mostoha sors ellen; vázlatkönyve béléspapírján szívbe markoló, tragikus sorok: "egyiket a kultúra bõségesen áldott meg, másikkal szemben pedig mostoha lett". Ám e fájdalmas sóhaj is inkább a szörnyû akadályokra, mint a választott sorsával való pörlekedésre utal. Nem keseredett el. "Ne higyjék azonban, hogy aszkéta volt - mondja Kosztolányi. - Rajongva imádta az életet. Egy ember, akinek a külvilág csakugyan létezik. Milyen gyermeteges mohósággal néz meg s vesz észre mindent, és milyen hiánytalan élvezettel szívja a szivarját, amellyel elõbb megkínáltam... Kék szeme - szinte röhög az életkedvtõl, a látás részegségétõl." Ugyanezt írja a többi emlékezõ is, hosszan idézhetnõk õket.
    Ilyennek látták tehát ismerõsei. És saját maga? Ahogy a nagy példakép, -Rem-brandt önarcképeibõl megismerjük a mûvész életét, egyéniségét, Nagy Balogh önarcképeibõl is leolvashatjuk. [...] S abban a határtalan, meghökkentõ öntudatban, amely ott izzik minden önarcképében, leljük meg Nagy Balogh élete kulcsát; az embertelen nyomor vállalásának, a halhatatlanság makacs kikényszerítésének a magyarázóját. Mi éltette ezt az öntudatot? Az elhivatottságát megérzõ és sorsát vállaló ember etikussága, magabiztossága. Thomas Mann nagyon szépen fogalmazta meg a tehetséget: nem egyéb, mint a sorsátélés képessége. De kinek az élete méltó a sorsszerûség rangjára? - kérdi. S a válasz: szellemmel és érzéssel akármi formálható bárki életébõl. A "sorsátélés képessége" - ez volt Nagy Balogh ereje és titka. Sohasem törekedett többre, mint amirõl tudta, hogy néki adatott, de ezt az értéket kibontotta, még ha körömmel kellett is vájnia a követ. A József Attila-i keserû életigazság, a "Magamban bíztam eleitõl fogva" méltósága hevítette; érezte, hogy egy támasza van: saját maga; élete értelmének, emberi minõségének kulcsa saját kezében van, mert életének értelmet csak a maga határozta elkötelezettség adhat. Fiatal szobafestõként megérezte hivatottságát: festenie kell, mert van valami, amit csak õ, a kispesti proletárember tud elmondani, és amit el kell mondani, mert a kényszer ösztönös, biológiai, csupán elfojtani vagy vállalni lehet, de letagadni nem. Ez az elhivatás, vagyis a nem passzívan elszenvedett, hanem választott vagy legalább is elfogadott sors alakította Nagy Balogh emberségét, szabályozta cselekedeteit. Ez a saját maga szabta mérték, az élete úrnõjének elfogadott mûvészet, amelynek elkötelezte magát, s az ehhez való hûség gerjeszti a Nagy Balogh-i öntudatot. Ez segíti át a hallatlan akadályokon, ez neveli szerzetesi alázatra élete nagy céljával szemben, ez oldja meg élete nagy kérdését, amit Kosztolányi rejtélynek minõsített.
    Neki elhivatása volt, festenie és rajzolnia kellett, akár biológiai élete feláldozása árán is. Mert más az elhivatást megérteni és vállalni Kispesten, az anyagi és szellemi kultúra perifériáján, iskolázottság, mûveltség, anyagi lehetõség nélküli proletárnak, mint kulturált környezetben élõnek. A mûvészet pedig könyörtelen, nem törõdik azzal, hogy az érte versenyzõk egyenlõ eséllyel indulnak-e. Ha nem éri el a szintet, nem mérvadó a tehetség, a "mi lehetett volna belõle". Nagy Baloghnak a szegénység adottság volt, életsorából ki nem léphetett. Ismerte tehetségét és felkészültsége korlátait - úgyszólván minden róla szóló írás mindenekelõtt hallatlan ökonomiáját dicséri -, ezért tudott a neki jutotton belül magas szintre emelkedni.
 
 
 

MÛHELY
 

 KUN TIBOR

 Afrika és az Antillák
Aimé Césaire mûveiben

Aimé Césaire mûvei az afrikai és antillai hagyományokban és történelemben gyökereznek.
    Martinique szigetét több kultúra, több nép olvasztótégelyének tekinthetjük, amelyek közül a két legfontosabb, meghatározó erejû az afrikai és az európai. Közülük az afrikai - elsõsorban a nyugat-afrikai - jelleg a domináns. Ugyanakkor e két kultúra egyrészt elnyomta az ott talált karib õskultúrát, amelybõl gyakorlatilag semmit nem õrzött meg, másrészt egyfajta "fattyú"-kultúrát hozott létre, amelyben - magyarázza Césaire - az Apáé, Franciaországé a hatalom, az irányítás, a gyöngéd Anya pedig a távoli Afrika.
    Századunk harmincas éveiben Párizsban tanuló francia nyelvû antillai egyetemisták - közöttük Césaire - fellázadtak az Apa, azaz Franciaország asszimilációs politikája ellen; tõlük, valamint afrikai és francia guyanai egyetemista társaiktól indult ki Párizsban a négritude mozgalma. Egyik legfontosabb feladatuknak tekintették, hogy az afrikai "anyakontinens" európai afrikakutatói által a világ elé tárt civilizációs-kulturális értékeit mintegy újra felfedezve szembeállítsák a francia gyarmatosítók által terjesztett európai - elsõsorban francia - kultúrával, civilizációval. Ezt az elsõ lépést - az "afrikanitást" - kellett követnie az "antillanitás"-nak: visszaállítani az az antillaiak hitét saját szûkebb hazájuk kultúrájában, történelmében. Césaire-ék ezért - Afrika kultúrái, civilizációi, vallásai, történelme, tradicionális irodalmai mellett - Martinique, tágabb geográfiai vonatkozásban pedig az egész Antillák folklórját, növény- és állatvilágát, történelmét kezdték tanulmányozni.
    Azt, hogy az "antillanitást" meg kell elûzze az "afrikanitás", maga Césaire is elismeri egyik nyilatkozatában: "Nem ismerhetjük meg az Antillákat, ha nem ismerjük Afrikát... Úgy gondolom, nem lehettem volna saját magam, ha nem ismertem volna meg a magam módján Afrikát, ha nem találkoztam volna afrikaiakkal... Afrika megismerése lehetõvé tette számomra, hogy jobban megismerjem hazámat. Szerintem az antillanitásról szóló történelem minden esetben nagyon felszínes. Nem ismerhetjük az Antillákat, ha nem ismerjük Afrikát."
    Hogyan jelentkezik mindez Césaire mûveiben?
    Ha az afrikai kontinens felé fordulásában Césaire nem tesz különbséget a különbözõ néger államok és civilizációk között, az Antillákon belül már külön figyelmet fordít az elsõ önálló néger államra, Haitira. Neki szentelte La tragédie du roi Christophe (Kristóf király tragédiája) címû drámáját. R. Depestre haiti-i fekete költõtársával folytatott beszélgetésében így magyarázza állásfoglalását a haiti-i történelmi hagyományokkal kapcsolatban: "Imádom Martinique-ot, de ez - idegen föld, míg számomra Haiti jelentette a heroikus Antillákat, csakúgy, mint az afrikai Antillákat... Haiti az egész Antillák közül a legafrikaibb föld-darab."
    Természetesen elsõsorban magának Martinique-nek a helyzete érdekli, hiszen itt született, itt volt képviselõ, Fort-de-France polgármestere. A sziget helyzete, állapota elkeseríti, fölháborítja, és Afrikához vezeti vissza. Íme:
    "a csönd hazája
    elszenesedett csontok agyonégett venyigék
    viharok elfojtott kiáltások
    benn a pofánkban
    ideges vágyak remegõ nyugtalanság hazája
    és elmerülés
    szomjúhozó ország
    süket ország
    körbe-körbezárt ország..."
    Ezzel szemben Afrika:
    "szép vagy Afrika a sértésben
    s nagy órjás öntudatodban;
    Afrika minden fegyvere
    Csak öklei s antik bölcsessége".
    Afrika és az Antillák történelmét, hagyományainak közösségét egy embertelen kapocs teremtette meg: a rabszolga-kereskedelem. Césaire egész mûvén végigvonul ennek emléke különbözõ formákban és képekben:
    "fosztogatás pincerabló
    s a hullámtörés gyermekrabló
     apró-ingovány-lámpa
    s egész éjjel egész éjjel
    Asszinia partjaitól Asszinia partjaitól
    vissza az áramlással vissza";
 
    "hajó-mélyek próféciai árbocai
    nyers húsdarabok
    s téged mit a hullám lábam elé kivet
    téged hajó félálmom alig-fényében
    mindig ott láttalak...
     s a rabszolgákat."

 De a rabszolgák sorsára utal az egyik verseskötetének a címe is: Ferrements (Rabláncok).
    Hogyan eleveníti meg a költõ Afrikát?
    A "fekete anya" mind költeményeiben, mind drámáiban helyet kap. Óriási a jelentõségük a növényeknek mint Afrikát idézõ szimbólumoknak. Ez érthetõ, hiszen a hagyományos életformában élõ afrikai feketék a természettel, a növényekkel szoros kapcsolatos tartanak fenn, hétköznapi és vallási értelemben egyaránt: onnan nyerik táplálékuk egy részét, azok nyújtanak védelmet számukra, ott zajlanak vallási szertartásaik. A Tropiques 1942/5. számában Césaire felesége, Suzanne Césaire eleveníti föl a martinique-i ember gondolatvilágában a növények által elfoglalt helyet és szerepet:
    "A növény-ember... Mindig, mindenütt, a legjelentéktelenebb ábrázolásokban, a növény primátusa: a növényé, amelyet agyontaposnak, de amely tovább él, újjászületik, a szabad, a hallgatag, a büszke növény... Gyermek születik? Melyik istenségre bízzák? A Fa istenére. Kókuszfa, banánfa, melynek gyökere közé ássák el a placentát."
    A költõ ilyen képekbe illeszti a fát:
    "a baobab a mi fánk";
    LÜdv a királyi Kailszédrátnak";
    "Fa! szó, mi lelkesít! Mily gyakran gondoltam rá! Pálmafa! Ég
    felé törõ nyugalom, benne polip-elegancia. Baobab! Szörny-belek melege!";
    "fétisfa".
    A fák szerepét általában Césaire a következõképpen látja és láttatja Poésie et connaissance (Költészet és megismerés) címû cikkében: "A fa - biztonság, kötõdés, kitartás a lényegiben. S mivel stabilitás, ezért ráhagyatkozás is. Ráhagyatkozás az életre, az alkotó lendületre. Az igent mondó fa felsõbbrendûsége a tagadó emberrel szemben; a belenyugvó fa felsõbbrendûsége a kibúvókat keresõ emberrel szemben; a gyökeret eresztõ, mélybe kapaszkodó fa felsõbbrendûsége a nyughatatlan és rosszra-kész emberrel szemben."
    De más növények is elõfordulnak, mint a menta, a páfrány stb... A növényekéhez hasonlóan fontos szerepük van a trópusok állatainak: tukán, koronás daru, leopárd stb... Ezeknek az állatoknak különbözõ szerepük van: a hatalom jelképei, a feketék félelmét illusztrálják, például a népmesékben. Jelképezhetik a ravaszságot, lehetnek áldozati szertartások szenvedõ szereplõi, közvetítõk Isten és az ember között, mítoszokban kultúrhéroszok vagy a teremtés közremûködõi stb...
    A növények, állatok a földben, a földön, a talajban élnek. De nem csak nekik van jelentõségük a néger mágikus-kultikus-vallási gondolkodásban. Az õket hordozó talaj, a föld szintén sajátos szimbólumerõ Afrikában: él, sõt, ami minõségileg több, jelentõsebb - életet hordoz:
    "tudom él (ti. a föld)";
    "szavak mik a Föld ereiben cirkulálnak".
    Mágikus ereje van a földnek a "ázadó szemében az Et les chiens se taisaient (És a kutyák hallgattak) címû drámai költeményben:
    ""eborul arccal a föld felé, kitárt karokkal. Fejére és tarkójára földet szór.
    Puha föld, meleg anyatej a tarkómon, gazdag patak, fél-árnyék, követelj,
    irányíts."
    De maga a költõ is alázattal viseltetik vele szemben:
    "Ó föld
    hadd morzsoljalak szét, lágyan, hüvelykujjam s mutatóujjam között;
    hadd dörzsöljem be veled mellemet, karomat, elõbb a balt, s aztán a
    jobbat. Hóóó, jó az én földem, s szép hangod is."
    Ugyancsak régi afrikai szokást idéz a földevés:
    "nem bírom elõzni most is látom a képet: földet esznek agyag-mezõben."
    Césaire a föld szimbólumértékét, hatalmát is magyarázza: "Mi van a földben? A holtak, az õsök, a gyökerek. Hangosan szólítani a földet annyi, mint a föld alatt lakókat hívni, visszaidézni mindazt, ami az embert múltjához, hazájához köti."

 Mindez egyezik az afrikaiak hiedelmeivel is, tehát Césaire Afrikához közeledése, jobban mondva Afrikától-el-nemûszakadása itt is eklatáns módon megnyilvánul.
    Az afrikai folklór a zene, a népköltészet, a Szó mindenható erejének dicsõítésével együtt jelenik meg. A Szó különösen nagy jelentõséggel bír a feketék interperszonális kapcsolataiban. Hatalmát nem csak az irodalom tükrözi, de a feketék vallása, mûvészete is. Így például Isten a Szóval teremtette a világot.
Az Ige Césaire számára csakúgy, mint az afrikai feketék számára, lehet pozitív és negatív töltésû, jó és rossz, kellemes és kellemetlen élményeket hordozó erõ, rombolhat és alkothat, de minden esetben valamilyen erõt hordoz:
    "Csak a szó az enyém a szó a tûz-erejû szó mi szétzúzza a sírkövek a hamu a lámpák arcát a szó mit semmi vegytan nem szelídít nem köt meg";
    "Félek szavaid puskagolyóitól félek fekete-szurok csapdát-rejtõ szavaidtól. Félek szavaidtól nem tudom tenyérbe venni õket s megmérni... Nemûember szavak ezek";
    "s szólok s szóm béke s szólok és szóm föld s szólok és öröm nyílik az új Napban."
    A tánc, a zene, a ritmus a feketék elidegeníthetetlen életeleme: évszázadokon át miattuk csúfolták és egyúttal sokan semmibe vették õket, mondván, csak énekelnek, táncolnak, nem dolgoznak, elmaradottságuk gazdasági, politikai téren ennek köszönhetõ. Tény, hogy életük minden területét átszövik: születés, házasság, halál, különbözõ mágikus rítusok, szerelem...
    Az új fekete irodalom rehabilitálja a táncot, zenét, ritmust, mindazt, amit az európaiak sokáig megvetettek. Közrejátszott ebben a rehabilitásban az amerikai dzsessz is. Césaire így követeli vissza az afrikai folklór e vitális elemeit:
    "Adjátok vissza táncaimat
    átok-néger táncaimat
    adjátok vissza táncaimat
    nyakas-törõ táncaimat
    börtön-zúzó táncaimat
    szép-jó-törvényes-négernek-lenni táncomat."
    A fekete-Afrika esztétika egyik legfontosabb eleme az ugyancsak a zenéhez kötõdõ ritmus, ami nem csak a zene attribútuma, de a hagyományos néger költészetéé is. Ékes bizonyíték erre Césaire több költeménye:
    "Nevess tamûtam
    nevess tamûtam
    králok tamûtamjai nevessetek
    bányák tamûtamjai ti kik kuncogtok magatokban
    erdõk tamûtamja
    sivatag tamûtamja
    sír a tamûtam
    sír a tamûtam";
    "a véres földdel itatott folyóban
    a megtört-Nap vérében
    a száz-szögû-Nap vérében
    a tûz-állatok vérében
    a vörheny-vérben a sós
    vér a vérzõ szerelem vére".
    A nép jelenlétét jelzi egy tipikusan népi figura az Une saison au Congo (Egy évad Kongóban) címû drámájában: a szanza-játékos. Többször megjelenik, hogy dalaival illusztrálja a cselekményt, a mondanivalót. Dalai egyértelmûen az afrikai néger népköltészetbõl, népzenébõl táplálkoznak. Érdekes megfigyelni, hogy az õ dalai is tele vannak állatnevekkel: karvaly, páva, elefánt, hangya, veréb, bivaly, antilop, valamint növénynevekkel: szorgó, pálmafa, gyökér stb...
    Az ismétlések is a népköltészet egyik ismertetõjegyeként fordulnak elõ Césaire mûveiben, mintegy ritmust adva a kifejezésnek. Ugyanígy a közmondások, melyek az afrikai feketék életében fontos szerepet játszanak: életbölcseletet hordoznak, és a hétköznapi élet minden területén fordulnak tanításukhoz, útmutatásaikhoz. Mivel fõleg az idõsebbek szellemi "vagyonához" tartoznak, az õsök, az idõs emberek iránti tisztelet jelképei is. Gyakran az ékes beszéd elengedhetetlen tartozékai. Césaire drámáiban fordul a közmondásokhoz, méghozzá igen gyakran: szemléletességük, oktató célzatuk, szépségük különösen szembetûnõ. Bennük is leggyakrabban az afrikai vonatkozású kifejezések, szavak bukkannak elõ: nyíl, banán, pirog, kígyó, sólyom...
    A már klasszikusnak számító és elismert fekete-afrikai antik mûvészeti központok, mûhelyek neveit is idézi a szerzõ: Benin, Ifé; folyókat, amelyek az ugyancsak híres régi afrikai néger kultúrák bölcsõi voltak, mint a Niger, a Kongó, de megénekli a fekete nõk szépségét - a nõkét, akiknek egyik legfontosabb élettevékenysége, mindennapi kötelessége: kölesõrlõk - a fekete-afrikai hagyományos gazdasági életbõl a folklórba, onnan az irodalomba is átvett tipikus, a feketék mezõgazdasági életmódjára utaló foglalkozás:
    "nyomorúságunk nagy tengere, fekete vérünk nagy tengere
    a cukornád s az osztalék nagy hullámai" -
    Ez az idézet látványosan illusztrálja és köti össze a két földrész - Afrika és Amerika, számunkra itt most pontosabban Afrika és az Antillák - sorsát, realitását. A "fekete, véres tenger, a nyomor tengere" az Atlanti-óceán, amelyen keresztül zajlott a rabszolga-kereskedelem: Afrikából itt szállították a feketéket az Antillákra, Amerikába, az õ vérük feketítette be a "nagy tengert": sokszor a beteg vagy engedetlen, lázadó feketéket egyszerûen a hajó oldalán átdobva vetettek a tengerbe, de a sorsukat elviselni nem tudó feketék is úgy próbáltak menekülni helyzetükbõl, hogy a tengerbe vetették magukat. A "cukornád és az osztalék nagy hullámai" pedig már az Antillákat is jellemzik, e terület gazdasági-társadalmi berendezkedését: ugyanis e szigetek elsõdleges gazdasági tevékenysége a cukornád-termesztés, a gazdák és a tulajdonosok osztaléka, akik a profiton osztozkodtak. De tovább vezethetjük ezt a képet etnográfiai síkon is: a feketék társadalmi, családi és egyéni életét éjjel-nappal, minden vonatkozásban a cukornád-ültetvényeken végzett munka ritmusa, a feketék kizsákmányolása szabta meg.
    Césaire sok helyütt idézi a néger-kereskedelmet is, így Et les chiens se taisaient címû drámai költeményében:
    "És mint az állatokat, adtak-vettek bennünket, s megszámlálták, mennyi a fogunk s végigtapogatták zacskóinkat s megvizsgálták ragyog vagy nem ragyog a bõrünk s fogdostak bennünket s méricskéltek s méregettek bennünket, s már szelíd-állat-nyakunkra húzták a szolgaság és a gúny láncát."
    Mit tudtak csinálni azok a feketék, akik így eladattak a rabszolga-piacon, s embertelen körülmények közé kerültek? Nos, sokukból "marron", azaz szökött néger lett. És ettõl kezdve sorsuk végleg megpecsételõdött. Egyetlen biztos társuk volt, a rettegés, amit - többek között - a kutyák jelentettek számukra: ugyanis idomított vérebekkel keresték õket, melyek azután vagy széttépték õket, vagy "csak" gazdáikat vezették a nyomukra, akik súlyos büntetésekkel sújtották õket. Innen a számtalan célzás Césaire-nél a halál, az éj kutyáira. Ezt a félelmet is magyarázza Césaire egy, R. Ménillel együtt 1942-ben a Tropiques-ban publikált cikkben: Introduction au folklore martiniquais (Bevezetés Martinique folklórjába): "A félelem ciklusa: a gazda és a rabszolgaság kísérõje, a korbács és a beárulás. Ez az a kor, amelyben fehér vagy néger kalandorok a szökött négerek üldözésére szakosodnak; ez az a kor, amelyben vadászkutyák szimatolják végig a hegyeket-völgyeket; amikor a beárulás a gazember számára a szabadság biztosítéka."
    A martinique-i - és antillai - realitás másik örök témája az éhezés, amirõl szintén írtak ebben a cikkben: "Akárhogyan is nézzük, ez a nép éhezik. Nincs olyan mese, amelyben akár mint a lakmározás, akár mint a földig-részegülés víziója föl ne bukkanna a korgó gyomrok vissza-visszatér- gondolata..."
    Éhezés, amelyrõl ugyancsak a Lázadó beszél az Et les chiens se taisaient-ben felfúvódott hasú, könnyezõ kisgyermekek kapcsán. Ugyanez az éhezés arra kényszeríti az embert, hogy a legszentebbnek tartott tabukat is áthágja: Césaire a martinique-i folklór olyan ismert szereplõin keresztül illusztrálja ezt a témát, mint Yé, aki még a totem madarat is megölte csak azért, hogy gyermekeinek enni adhasson, vagy Nanie-Rosette.
    Szép leírásokat ad a költõ a sziget népszokásairól elsõ mûvében, nagyszabású poémájában, a Cahier d'un retour au pays natal-ban (Napló a hazatérésrõl). Hogyan varázsolja elénk például a karácsonyi szokásokat? "Karácsony... Egész nap sürgölõdés elõkészületek fõzõcskézés takarítás izgalom... s aztán este a pici templom melegségével, békéjével most óvja a nevetést a sugdolózást a bizalmaskodást a szerelmi vallomást az átkokat s kántora zavaros torokénekét."
    Gondtalanság, vidámság, intim hangulat uralkodik mindenütt, felvonulnak a helyi, "nemzeti" italok-ételek: "a kunyhók ízes-zamatos belsõségükkel most nem garasoskodnak vannak vagy húszan s kihalt az utca s a városka csupa ének, dal s bent mindenki jól érzi magát jókat esznek az ital dalra fakaszt van hurka emez kétujjnyi-vékony körbetekeredik amaz vastag-tömzsi az enyhébb kakukkfû-ízû az erõsebbik paprika-égetõ aztán kávé aztán cukrozott ánizs és tejpuncs és rumok cseppfolyósan csillantják a Napot és aztán minden-mindenféle jó dolog..."
    Ki kell itt emelni a puncsnak és a rumnak mint tipikusan antillai desszertnek illetve italnak a szerepét: mindkettõ alapanyaga a cukornád, ami - hadd emlékeztessünk rá, hivatkozva a már elõbb tett megjegyzésünkre - az Antillák gazdaságának egyik alapeleme. A puncs és a kávé ezenkívül a szíves vendéglátás kellékei, amit feketék, mulattok és európaiak egyaránt fogyasztanak. S hogy mi a célja ezeknek a mulatságoknak az egyén pszichéjében?
    A költõ felel: "És mindenki meghúzza az ördög farkát s a félelem észrevétlen elillan az álom finom porában s csakugyan mind' álomvilágba ring."
    A népszokások különbözõ játékokban, viadalokban is testet öltenek, amelyek közül nemzeti sportnak tekintik maguk az antillaiak is a kakasviadalt. Césaire kiváló hangulat teremtõ erõvel - többek között - egy ilyen kakasviadal bemutatásával ábrázolja Haiti egymással szemben álló vezetõinek - Pétionnak és Kristófnak - politikai párharcát a La tragédie du roi Christophe-ban.
    Helyet kapnak a versekben és a drámákban különbözõ kultuszok, istenségek, amelyeknek eredete afrikai, de jelentõs szerepet játszanak az antillai feketék életében is. Így Sangó, ez a joruba istenség, akihez Kalibán fohászkodik Une temp³te (Vihar) c. drámájában, saját felekezetet és kultuszt kapott az Antillákon, vagy a vudu, ez a nyugat-afrikai kultusz, amelyhez Kristóf király fordul segítségért La tragédie du roi Christophe-ban, Esu, szintén afrikai istenség, az Une temp³te-ben.
    Az antillai folklór egyik hordozója a nyelv. Ezen belül megint csak a La tragédie du roi Christophe szolgáltat szemléletes példákat arra nézve, hogyan beszéli például a tanulatlan fekete a franciát, vagy milyen az igazi népi hangulat a nyelv tükrében - még mindig ebben a darabban -, a piaci kofák és a vásárlók, a bámészkodók szóváltásában. A kétértelmû replikák, az árusok szövegei tele vannak helyi népnyelvi fordulatokkal, ezeket viszont helyi növénynevek, húsfajták elnevezései tûzdelik.
    Az Antillákon beszélt igazi népnyelv a kreol. Olyan keveréknyelvrõl van szó, amelyben megtalálhatók az eltorzított francia szavak, de amelynek szintaxisa és morfológiája a nyelvkutatók szerint a fekete-afrikai nyelvekre vezethetõk vissza. Césaire is gyakran fordul hozzá, annak ellenére, hogy szerinte "megrekedt a pillanat szintjén, képtelen elvont gondolatok kifejezésére." A kreol így megmaradt a folklór nyelvének. Vannak antillaiak, akik mind a kreolt, mind a franciát értik és használják beszédükben. Így - maradjunk Césaire-nél - Kristóf király feleségét hallhatjuk a drámában (La tragédie du roi Christophe) mind ékes franciasággal beszélni, mind kreol nyelven énekelni, csakúgy, mit Hugonin-t, a király egyik hízelkedõ alattvalóját.
    Césaire-t gyakran vádolták egzotizmussal: sok-sok afrikai és antillai állat- és növénynevet, istenséget, szellemet, szokást, tájat jelenít meg mûveiben. Drámáinak színrevitelekor egyes rendezõk megpróbáltak erre az ún. egzotizmusra építeni azért, hogy a közönség könnyebben és kedvezõbben fogadja õket. Õ maga tiltakozik az "egzotizálása" ellen, s így magyarázza erre vonatkozó alkotói eljárását: "Az, hogy pontosan megnevezem a dolgokat (s ami miatt egzotizmusról beszélnek velem kapcsolatban) azért van, mert azt hiszem, hogy ha nevükön nevezzük õket, visszaadjuk a tárgyaknak konkrét értéküket, visszaállítjuk õket a maguk egyedi és különös értékrendjükbe: üdvözöljük megerõsítõ értéküket, erõ-értéküket."
    S ezzel gyakorlatilag bezárult a kör, visszatértünk Afrikához, az afrikai hagyományos, helyenként és idõnként még ma is ható szellemiséghez, amelyben az Ember és a környezõ világ sokáig elválaszthatatlan, egymástól függõ, egymást kiegészítõ egységben élt, dolgozott, alkotott: Afrikához, ahonnan elindultunk, és ahonnan sok fekete-afrikai és antillai szerzõ merítette, meríti erejét, ihletét, mûvei tematikáját.
    Joggal merülhet fel a kérdés: mennyiben autentikus Césaire Afrika- és Antillák-ábrázolása?
    Césaire - természetesen - az Antillákon belül saját földjét, Martinique-ot ismeri legjobban, hiszen ott született, elõbb tanári, majd Késõbb politikai pályája oda kötötte. Haitit 1944-ben látogatta meg. Afrikát elõször csak könyvekbõl fedezte fel, valamint a Párizsban megismert középiskolai és egyetemista társai révén, azaz közvetett módon. (A könyvek közül ki kell emelni mindenek elõtt L. Frobenius német Afrika-kutató francia nyelven 1936-ban Párizsban megjelent Histoire de la civilisation africaine-jét, azután a francia M. Delafosse és M. Griaule iskolateremtõ mûveit.) Az "anyakontinenst", õsei szülõföldjét közvetlenül csak 1966-ban tapasztalta meg személyesen, amikor is részt vett Dakarban a Néger Mûvészetek Elsõ Világfesztiválján. A döntõ mozzanat azonban kétségtelenül a harmincas évek Párizsa volt, annak tagadhatatlan entellektüel-formáló légköre, az ebben a légkörben megismert afrikai fiatalok, közöttük a nagy barát és leendõ harcostárs, a szenegáli L. S. Senghor, no és a kiváló francia professzorok. A mindezen hatások révén a tudatában kialakult Afrika-képet, Afrika-ismereteit olvasztotta be azután az öntudatos mûvész lelki prizmáján át megtörve-megszûrve mûveibe. Mondjuk úgy, az õ Afrikája egyfajta "készenléti" Afrika-kép, amely arra szolgál(t), hogy a négerség - a "négritude" - ügyét mind az Antillákon, mind Afrikában, mind Európában vagy Amerikában vagy Ázsiában megfelelõ "referenciákkal" szolgálja, mégha ezeket a "referenciákat" nem is mélyíti el úgy, mint Senghor. Césaire nem írt tanulmányokat az afrikai nyelvekrõl és kultúrákról, mint azt Senghor tette. Írt viszont nagy lélegzetû mûvet Toussaint "ouerture-rõl, a "haiti Napoleon"-ról. Ahogy mondta - talán ebben keresendõ "afrikaisága" - számára Haiti a "legafrikaibb földdarab" az Antillákon. Vitathatatlan tény, hogy az általa megismert és eszményített Afrika szépen, sokszor lenyûgözõ erõvel épül be mûveibe, s az egyéb irányú hagyományok ötvözésével egy sokarcú, nagy hatású oeuvre-t hozott létre.
    S egy másik, hasonlóan jogos kérdés: végül is Césaire - afrikai, antillai vagy francia szerzõ?
    A kézikönyvek, lexikonok, szótárak határozottan sorolják - hol Franciaországhoz, hol külön Martinique-hoz, hol az Antillákhoz, sohasem Afrikához. Césaire esete az elnagyolt definíciókhoz tartozik. Hogy tisztán lássunk, föltétlen meg kell említeni egy dolgot Martinique hovatartozásáról, és ebbõl adódóan utalni a Césaire helyzetében bekövetkezett történelmi változásra. Martinique ugyanis - ahol született -, Franciaország tengeren túli megyéjévé válásáig, azaz 1946-ig, Franciaország gyarmata volt, ezért addig helytállóbb róla mint francia nyelvû, afrikai származású antillai illetve martinique-i fekete szerzõrõl beszélni: afrikai, mivel õseit rabszolgaként hurcolták be a szigetre. 1946 után viszont már - mivel Martinique Franciaország többi megyéjével egyenrangú megyévé vált -, már kétségtelenül õ is francia szerzõvé lett. Ha azonban mûveit vizsgáljuk, és nem egyszerûen a földrajzi-történelmi hovatartozást tekintjük kiindulópontnak, akkor a besorolás már nem ennyire problémamentes. Césaire ugyanis tematikájában valóban afrikai, antillai és - kisebb mértékben - európai. Ha viszont már azt vizsgáljuk, kikhez juthat el a mûvészete, azt kell mondanunk, európai, azon belül is elõsorban, természetesen, francia. Õ a szigetek népi nyelvét, a kreolt nem beszéli, emellett többször kifejtette azt is, hogy számára, elvont gondolatai, mondandója átadására csak a francia nyelv jöhet számításba. Így tehát oda jutunk, ahová a többi, francia (vagy bármely más európai) nyelven alkotó fekete vagy magrebi-arab szerzõ esetében is: a közönség, amely képes megérteni egyáltalán csak nyelvileg, és amely fõként a harmincas-negyvenes-ötvenes években képes lehetett megérteni õt, az szinte kizárólag francia nyelvû közönség lehetett. A szakadék pedig tovább mélyül keményen szürrealista ihletésû és kifejezésmódú verseskötetei nyomán, amelyek már a "francia" franciák számára is komoly kihívást és "megmérettetést" jelentenek, és jószerével csak a kritikusok értették-értékelték õket. Drámáival azután újból közelebb tudott jutni a franciául tudó olvasókhoz, nézõkhöz, bár ezeket meg elsõsorban az afrikaiak és az európaiak ismerhették meg (a martinique-i színházi élet meglehetõsen elmaradott).
    Befejezésképpen talán így határozhatnánk meg Césaire mûvészetét: indíttatásában-fogantatásában intellektuális, Afrika felé forduló tematikájában túlsúllyal afrikai és antillai gyökerû, kifejezésmódjában elitista (nem föltétlen a szó pejoratív értelmében!) európai, ezen belül - magától értetõdõen - francia és szürrealista, céljaiban Afrika- és Antilla-irányultságú, hatásosság-eredményesség tekintetében elsõdlegesen afrikai sikerközpontú, világirodalmi összehasonlításban - ami számunkra itt és most a legfontosabb - kiemelkedõen európai (francia) költõ és drámaíró, annak ellenére (vagy amellett?) hogy néhány költeményében egyes kutatók és kritikusok afrikai és dél-amerikai zenei ritmusokat is felfedezni véltek.
(Az idézeteket a tanulmány szerzõje fordította.)
 
 

NEVELÉSTUDOMÁNY
 

TATAI ZOLTÁN
 

Makarenko magyar követõje

Szokolszky Istvánról

Szokolszky István pedagógiai, szakírói munkássága szorosan kapcsolódik Anton Szemjonovics Makarenko tanításaihoz. Errõl a legtöbbet maga Szokolszky István írt és beszélt életében, munkáiban. Halála után elõször Székely Endréné Szokolszky István életútja címû munkájában, majd Szarka József Szokolszky István címû füzetében méltatta Szokolszky és Makarenko kapcsolatát.
Székelyné Szokolszky István életrajzából idézve mutatja meg a kezdetet: "Pedagógiai munkásságom tudatosságát és elkötelezettségét a NÉKOSZ-ban végzett gyakorlati pedagógiai tevékenységem, valamint A. Sz. Makarenko mûveivel való találkozásom határozta meg." Szarka József a már idézett munkájában írja: "Szokolszky István a neveléstudományi szakirodalomban a Makarenkótól is ihletett népi kollégiumi közösségi nevelés értelmezõjeként és propagátoraként jelentkezett." Ezek az írások Autonómia a népi kollégiumban, Makarenko és a kollégiumi nevelés a Népi Kollégiumi Nevelõ címû folyóiratban, 1949-ben jelentek meg. Ezzel kapcsolatban Pataki Ferenc akadémikus a Szokolszky emlékünnepségen a következõket mondta: "Szokolszky két tanulmánya; az autonómia eszménye a népi kollégiumokban és a -népi kollégiumok tapasztalatainak szembesítése a makarenkói pedagógia eszmerendszerével - érzésem szerint - a korszaknak egyik nagyon jelentõs és sokat mondó elméleti pedagógiai dokumen-tuma."
Pataki Ferenc akadémikus, a Makarenko-monográfia írója, a Szokolszky István tiszteletére 1998. március 5-én rendezett megemlékezésen elmondott visszaemlékezésében értékelte az 1949-es, Makarenkót idézõ írásait; Szokolszky volt az elsõ, aki hazánkban nagyszabású elemzõ tanulmányokban Makarenkóról értekezett. "Makarenko Szokolszky tanulmányában nem úgy jelenik meg, mint egy dogmatikus ideológia, hanem valóban mint egy olyan forrás, amelynek a birtokában tulajdon világunkat magyarázni tudjuk. Szokolszky volt az, aki asszimilálta, aki úgy nyúlt hozzá, hogy kiindulópontja a hazai mozgalom volt, a népi kollégiumi mozgalom és kereste a fogalmi eszközöket, amelyekkel azt meg lehet ragadni, vagyis a magyar valóság kérdéseire igyekezett választ adni Makarenko segítségével."

Makarenko magyarországi
fogadtatása
Szokolszky egy Makarenko elõadásához készített és hagyatékában megtalált kéziratában foglalkozott a címben megfogalmazott témával. "Könyvkiadásunk megtette a magáét. Makarenko pedagógiai gondolatainak gazdag kincsesháza minden magyar pedagógus számára hozzáférhetõ, meríthetünk belõle tetszésünk szerint. (Ez évtizedekkel azelõtt hangzott el, ma már ez nem ilyen egyértelmû! - T. Z. megjegyzése.) Sajnos, nem éltünk és nem élünk eléggé ezzel a nagyszerû lehetõséggel. Makarenko pedagógiai regényei és a novellasorozatszerû Szülõk könyve még nagy sikert aratott annak idején, de pedagógiai tanulmányait már jóval kevesebben olvasták el - tapasztalataim szerint a pedagógusok közül is viszonylag csak nagyon kevesen. A hétkötetes Makarenko kiadásnak pedig - ahhoz képest, hogy a megjelenése milyen kimagaslóan fontos esemény volt pedagógiai életünkben - azt kell mondani, alig volt visszhangja." A fentiek ellenére Makarenko hatását nem tartotta jelentéktelennek a magyar pedagógiára.
A közösségi nevelés
Szokolszky véleménye szerint a "közösségi nevelés gondolatköre a maga egészében Makarenko személyéhez és mûveihez fûzõdik a pedagógusok tudatában. Közkeletûvé váltak olyan makarenkói kifejezések, mint a teljes közösség, elsõdleges közösség, a közösség aktív magja, a perspektívák rendszere stb." Ugyanakkor nem értett egyet azzal a némelyek által megfogalmazott tétellel, hogy Magyarországon egyoldalú Makarenko-kultusz lett volna. "Megítélésem szerint - írja - nagyon jó dolog lenne a Makarenko-kultusz, annak sok hasznát látnák a magyar pedagógusok, és fõként a magyar ifjúság."
    Úgy vélte, hogy Makarenko pedagógiája nem egykönnyen aprópénzre váltható elmélet. "Mélyen, alaposan kell tanulmányozni, a velejéig hatolni, hogy megtaláljuk benne azt, ami felhasználható."
    Szokolszky pedagógiai eszmerendszerében a közösségi nevelés elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt egész életének egyik központi tényezõje volt, amely szorosan kapcsolódott Makarenko munkásságához. Elõbb Az új ember kovácsában*, majd pedagógiai elméleti munkáiban találta meg azt a fogódzkodót, amelyhez kapcsolni tudta nevelési eszményeit. Az új társadalom építéséhez, az új embertípus alakításához vezetõ nevelõi célt a közösségi emberben vélte meglelni. A közösségi ember nevelését tartotta legfontosabb nevelõi feladatának, amelyhez Makarenko mûveiben minden más pedagógiai elméletnél, rendszernél biztosabb támpontot talált.
Szokolszky a közösségi nevelés során foglalkozott a tanuló, a nevelõ, a közösség kérdéseivel, az ifjúsági szervezet és pedagógus szerepével.

*"Az új ember kovácsa" a Késõbbi kiadásokban "Pedagógiai hõsköltemény" címmel jelent meg magyarul. (A szerk.)

A nevelés célszerûsége

Szokolszky szerint "Makarenko pedagógiai koncepciójában központi helyen szerepel a nevelés célszerûségének gondolata. Idézem: »Munkánk rendkívül fontos mozzanata az, hogy a legvégsõkig célszerûnek kell lennie. Pedagógiatudományunk húszesztendõs gyakorlatában sok hiba volt és szinte valamennyi a célszerûség gondolatának elferdítésébõl adódott.« Lényegbevágó megállapítások ezek, nagyobb figyelmet érdemelnek, mint amilyenben addig részesültek" - mondta Szokolszky.
    Szokolszky - Makarenko nyomán - rámutatott arra, hogy a nevelési cél nem is olyan egyszerû, mint ahogyan az elsõ pillanatban látszik. Valójában nem is csupán nevelési célról, hanem nevelési célrendszerrõl kell szólni: célokról - ezeket inkább feladatoknak nevezhetjük -, távolabbi célokról és végül a nevelés végsõ céljáról, ami nem más, mint valamilyen általános elképzelés arról, hogy milyen embereket akarunk nevelni.
A végsõ cél a legfontosabb, mert ehhez igazodik a célok egész rendszere, ez határozza meg a nevelõmunka fõ irányvonalát. Az egész nevelõmunkát úgy kell megtervezni, hogy a végsõ nevelési cél megvalósítását vagy legalábbis optimális megközelítését minél hatékonyabban mozdítsa elõ. Nyilvánvaló, hogy a nevelési célok nem függetleníthetõk a társadalmi körülményektõl, amelyekben a nevelés folyik.
Alkotó alkalmazás
Miközben Szokolszky ismételten hangsúlyozta Makarenko kiemelkedõ szerepét a közösségi nevelés, a szocialista nevelés elméletének és gyakorlatának kialakításában, óva intett a makarenkói gyakorlat másolásától, elméleti megállapításainak mechanikus alkalmazásától, különösen óvott szépirodalmi munkáiban ábrázolt helyzetek szolgai ismétlésétõl. Nagyra értékelte Az új ember kovácsát, ezt bizonyítja, hogy a veszprémi népi kollégiumban a pedagógusok és a diákönkormányzat vezetõinek részvételével rendszeresen megbeszélték annak egyes fejezeteit, de a hazai pedagógia fejlõdésében lényegesen fontosabbnak tartotta Makarenko elméleti pedagógiai munkáinak tanulmányozását, az azokban összegzett tapasztalatok megismerését és alkotó alkalmazását, vagyis a szervezeti formáknál, az egyes konkrét megoldási módszereknél a gyakorlati tapasztalatokból levont elméleti általánosításokat.
Szokolszky már elsõ cikkeinél is hangsúlyozottan rámutatott a másolás, a szolgai alkalmazás veszélyeire, az alkotó alkalmazás elengedhetetlen követelményére. 1949 tavaszán írta: "Makarenko gyakorlati jelentõségének elbagatellizálása mellett a másik helytelen álláspont: az elméletnek nem vezérfonalként, hanem receptként való felhasználása, a makarenkói módszereknek, elsõsorban a külsõségeknek szolgai átvétele és reproduktív alkalmazása a mi egészen másfajta körülményeinkre. Nyilvánvaló, hogy nekünk nem a Gorkij-telep, a Dzerzsinszkij-kommuna vagy a Május 1-rõl elnevezett gyermektelep nevelési gyakorlatát kell részben vagy egészben megismételnünk vagy utánoznunk nevelési intézményeinkben, hanem azokat a pedagógiai elveket kell elsajátítanunk és ésszerõen alkalmaznunk, amelyek e kollektívák gyakorlata során általános érvényû megállapításokként kikristályosodtak. Nem a bonyolult szervezeti formákat kell tehát átvenni Makarenkótól, hanem azt kell megtanulnunk tõle, hogy nincs jó közösség alapos szervezettség nélkül; nem a kihallgatásokat és hadijelentéseket kell lekopíroznunk, hanem meg kell keresnünk azokat a formákat, amelyek között a »katonaélet esztétikája« a mi közösségeinkben is a nevelés szolgálatába állítható, és így tovább. Ebbõl továbbá az is következik, hogy nem Az új ember kovácsából, még kevésbé az Igor és társaiból kell kiindulnunk, hanem elsõsorban a Pedagógiai tanulmányokból."
Szokolszky Makarenko magyarországi népszerûsítése, eszméinek felhasználása során, úgymond, "kétfrontos" harcot folytatott. Nem értett egyet azokkal, akik Makarenko munkásságát - fõként pedagógiai tárgyú szépirodalmi tevékenysége alapján - speciális szovjet jelenségnek tartották, amelyet a különleges adottságok között végzett és azok a normál, hazai körülmények között nem alkalmazhatók. Mások pedig olyan mértékben rajongtak a makarenkói eszmékért, módszerekért, formákért, hogy egy-az-egyben akarták átvenni, alkalmazni.

Szokolszky Makarenko-stúdiumai
Szokolszky, életének utolsó két évtizedében szinte folyamatosan foglalkozott Makarenko életével, tanulmányozta munkát. Önálló cikkeket, tanulmányokat írt tevékenységérõl, kutatói, oktatói, vezetõi munkájában eredményei alkotó felhasználására törekedett.
Elõször a népi kollégiumok tapasztalatainak értékelésénél törekedett Makarenko eredményeit a hazai viszonyok alapján értékelni, hasznosítani. A közösségi nevelésrõl írott tanulmányokban ugyancsak közvetlenül támaszkodhatott Makarenkóra. Írásaiban beszámolt a Makarenko otthonban tett látogatásáról, a szovjet iskolákban tanításainak alkalmazásáról, meleghangú évfordulós megemlékezést közölt halálának negyedszázados évfordulója alkalmából és talán a legfontosabb összegezõ tanulmányban dolgozta fel a Makarenko pedagógia logikáját.
Makarenkóval nemcsak a vele vagy róla szóló írásokban foglalkozott, hanem más alkotásaiban is igyekezett munkáira támaszkodni, eredményeit hasznosítani. Jelentõsnek tarthatjuk, hogy Szokolszky pedagógiai kutatásai során tudatosan törekedett a makarenkói kutatási módszerek alkalmazására: a kedvezõ oktatási, nevelési, gyakorlati tapasztalatok összegyûjtését szorgalmazta, ezekre és saját tapasztalataira, empirikus kutatásaira támaszkodva fogalmazta meg elméleti általánosításait és az így elért elméleti eredményeket a gyakorló pedagógusok megítélése, véleménye alapján ellenõrizte, esetleg korrigálta.
Szokolszky sokat és eredményesen segítette a nálánál fiatalabb kutatókat Makarenko-kutatásaik eredményesebbé tétele érdekében: lektorálással, tapasztalatok átadásával, munkáik kiadásának segítségével. Ezeket két nagyobb mûvel kívánom igazolni. Pataki Ferencnek Makarenko-monográfiáját általánosságban és részleteiben elemezte lektori véleményében és végsõ következtetésként azt javasolta a kiadónak, hogy "minél gyorsabban és a szokásosnál lényegesen nagyobb példányszámban adják ki". Rozsnyai Istvánnénak Közösség születik címû munkáját ugyancsak rendkívül alaposan elemezte, számos kisebb-nagyobb tanáccsal látta el a szerzõt - amelyre a halála elõtt is hálásan emlékezett - bábáskodott a megjelenésénél és elõszót írt a könyvhöz. Kisebb lélegzetû munkáknál ugyancsak hasonlóan járt el.
Szokolszky Istvánt mindenképpen Makarenko magyarországi tanítványának, követõjének, propagálójának, alkotó alkalmazójának - de semmiképpen sem utánzójának, epigonjának - tekinthetjük. Például szolgálhat arra, hogyan lehet, hogyan célszerû a más közegben keletkezett pedagógiai elméleti eredményeket felhasználni, értékesíteni, és a hazai viszonyokra alkalmazva továbbfejleszteni.
Makarenko és Szokolszky
Merem remélni, hogy nem hat túlzottan szerénytelenségnek, ha párhuzamot kívánok vonni Makarenko és Szokolszky élete, munkája között. Természetesen tisztában vagyok a köztük lévõ különbségekkel. Makarenko és Szokolszky élet-útjában, munkájában, életkörülményeik alakulásában azonban számos hasonlóságot tapasztalhatunk.
Egyfajta fizikai hasonlóság is megfigyelhetõ közöttük, fényképeik összehasonlítása során: szemüveg viselése, magas homlok, éles tekintet stb. Ennél azonban sokkal fontosabb a számos lelki és életrajzi közös vonás, amelyek szinte önként megmutatkoznak, kínálják az összehasonlítást.
Mindketten viszonylag fiatalon, alkotó életük teljében alig az 50. életév után haltak meg. (Makarenko 50, Szokolszky 52 évet élt meg.)
Sokat és maradandót alkottak, de életük ún. fõmûvét, munkásságukat összefogó szintézisüket (Makarenko neveléselméletét, Szokolszky didaktikáját) nem tudták elkészíteni, korai haláluk miatt.
Életükben nem igazán ismerték el pedagógiai munkásságukat. Makarenko írta: kapott fizetést, aranyórát, szépirodalmi munkásságát Sztálin-díjjal ismerték el. Szokolszky sem kapott pedagógiai munkásságáért elismerést. A Didaktika mûszaki pedagógusok részére mûvéért kapott Akadémiai Díj II. fokozatát halála után ítélték oda.
Módszerükben sok a közös vonás: gyakorlat - elmélet - gyakorlat. Elméleti megállapításaikat gyakorlati tapasztalatokból vonták le, és azokat ismét a gyakorlatban kívánták hasznosítani és ellenõrizni.
Nem igazán tudták menedzselni magukat, mûveik jelentõs részét haláluk után gyûjtötték össze és adták ki, s mûveiket felhasználva gyakran elmarad a reájuk való hivatkozás is.
Munkásságuk elsõ harmadát alig ismerjük, illetve utólag próbálják megismerni, rekonstruálni az alapozás idõszakát.
 Mindketten szilárdan a szocialista eszmeiség talaján álltak, arra tették fel életüket, és ennek érdekében vitatkoztak, harcoltak a napi érdekek és politikai divatok ellen. A pedagógiai bürokratizmus, a hivatalnokiság megkeserítette életüket.
Makarenko és Szokolszky munkásságának értékelése során hasonló félremagyarázásokkal is találkozhatunk. Makarenkóval kapcsolatban a Pedagógiai Lexikonban ez olvasható: "elméleti írásaiban a sztálini politika támogatójaként lépett fel", Szokolszkyról személyes beszélgetés során elhangzott, hogy "pártfunkcionárius" volt. A valóságban mindkettõjük egy jobb, egy igazabb társadalom, nevelésügy szolgálatát kívánták szolgálni - s ez személyes sorsuk tragédiájának is forrása lett.
 
 
 

---

FÓKUSZ
 

BERNÁTH LÁSZLÓ

Ki mondja el a történetet?

Nemrégiben egy, a kommunikáció jövõjérõl rendezett, tanácskozáson felszólaló rajzpedagógus a televíziót a társadalmat sújtó szellemi AIDS betegségnek nevezte és úgy gondolta, hogy védekezésül is olyan módszereket kellene bevezetni, mint ennél a járványos betegségnél.
Az AIDS hasonlat számomra valami új volt az immár több évtizede ismételgetett értelmiségi finyáskodások között, amely hol "a szem rágógumijának", hol a manipuláció legveszélyesebb eszközének találta a lakásokba immár végleg beköltözött dobozt. (Valóban, láttam már híradófelvételeken, amelyben a faluszéli putriból kiköltözõ cigánycsalád nagy buzgalommal elsõül a tévékészüléket cipeli ki, mint ahogy a saját szememmel láthattam Egyiptomba, a luxori királyok völgye mellett, az alabástrom emléktárgyakat faragó munkás vályogházában a legelõkelõbb helyen díszelgõ készüléket. Menekvés tehát valóban nincs.)
Ez a manipulációs vád persze nehezen vitatható. Nemrég Magyarországon járt az egyik legnevesebb amerikai média-guru - mellesleg magyar származású - aki egy másik tanácskozáson arról beszél, hogy hazájában (1938 óta él Amerikában) már nincs független média. Elsõsorban természetesen az elektronikus médiáról beszélt, ahol már szinte valamennyi csatorna a multinacionális cégek birtokában van - vagy közvetett irányításuk alatt - ilyenformán a képernyõ és a rádiós hang elsõrendûen arra szolgál, hogy meghatározott termékek fogyasztására ösztönözzön. Némelyek ezt már Magyarországon is úgy fogalmazták - mint törvényszerû, tehát elháríthatatlan tényt, - hogy az újságírók vegyék tudomásul, pusztán arra valók, hogy kitöltsék a két hirdetés közötti idõt, illetve lapfelületet.
Greenbaum professzor, a már idézett amerikai médiaszakember, egyébként egy kedves és újszerû meghatározással is élt éppen a média és a kommunikáció összefüggésében. Arra emlékeztetett ugyanis, hogy egyetlen élõlény, beleértve az emberhez legközelebb álló majomfajtákat, sem tud egy megtörtént, pláne egy csak elképzelt eseményt társainak elmondani. Az ember tehát az egyetlen történetet elbeszélõ állatfajta. Ezért olyan fontos, hogy Who tells the story? - ez volt az elõadásának a címe is - tehát, hogy "Ki mondja el a történetet". Véleménye szerint ma Amerikában a legnagyobb cégek megbízottjainak van csupán lehetõsége, hogy "elmondják a történetet".
Egy másik amerikai médiaszakértõ magyarul is megjelent könyvében (Monroe E. Price: A televízió, a nyilvános szféra és a nemzeti identitás - Magvetõ Kiadó) azt állítja, a szovjet utódállamokban szerzett tapasztalatai alapján, hogy a globalizáció elkerülhetetlenül megeszi a nemzeti identitásokat. E falánk pusztítást pedig elsõrendûen a televíziók végzik el.
Mi tagadás, ha végignézzük - különösen a kereskedelmi csatornák - mûsorait, mást se látunk, mint amerikai akciófilmeket és ha a délutáni rajzos gyereksorozatokra is vetünk egy pillantást, akkor az is kiderül, hogy az erõszak - és az egyén - kultusza, általában az amerikai életforma és értékrend sugárzik a képernyõrõl. S hiába, hogy az egyik, túl erõszakosnak vélt, egyébként japán gyártmányú, gyermekeknek szánt rajzfilmsorozatot, a magát szigorúnak tartó ORTT (Országos Rádió és Televíziós Testület) számûzte az éjszakai adássávba, a megmaradt gyermeksorozatok se sokkal különbek. Elég utalni a Transylvániára, alcíme szerint is A rémségek kicsiny boltja, az iskolai szünidõben a legjobb délelõtti idõsávban sugárzott sorozatra, amelynek nemcsak a figurái - szándékoltan - ijesztõen csúnyák, hanem a történetek és a dialógusok is kifejezetten ízléstelenek, ha éppen nem trágárak.
S persze a hírmûsorok is egyértelmûen magukon viselik az amerikanizálódás egyértelmû nyomait. S nemcsak abban, hogy a kereskedelmi adókon már a híradókat is megszakítják reklámokkal, sokkal inkább azzal, hogy a tárgyilagos hírszolgáltatás helyét az úgynevezett "infotainment" vette át. (Az angol information és entertainmant, tehát az információ és a szórakoztatás összevonásából származó, egyébként szellemes mûszó az infotainment.) Jellemzõ és egyáltalában nem egyedi példája e kis dolgozat megírásakor, hogy a Dagesztánban kitört iszlámûorosz háború napjaiban, a Miloševic elleni tüntetések idején, a vasutassztrájk körüli hercehurca napjaiban és akkor, amikor végleg eldõl, hogy a kormány a 2000. évre milyen költségvetéssel áll elõ, a vezetõ hír - háromszor visszatértek rá a Tények esti adásában - az volt, hogy egy mongol diplomata fia vidéken, féltékenységbõl megkéselt három magyar fiatalembert egy kocsmában.
Ebbe a piaci versenybe pedig a közszolgálatinak mondott hazai csatornáknak is be kell szállniuk - most függetlenül a politikai irányultságától -, mert már így is lemaradtak a versenyben - amihez a liberálisnak mondott erõk is jelentõsen hozzájárultak - mivel elvesztették hirdetõik kétharmadát. A gazdasági csõdhelyzet, amely az MTV-nél elõ-állt, nem utolsó sorban - bár nem is a legelsõ sorban - ennek a rossz nézettségi aránynak is köszönhetõ.
Szóval, aligha lehet vitatni, hogy a nagytõke jelenléte közvetlenül is, és közvetve, a globalizáció által, nemcsak manipulálja a világ közvéleményét, hanem szisztematikusan rombolja a nemzeti hagyományokon alapuló identitás ezredvégi maradványait is.
S most még nem is beszéltem az Internet veszélyeirõl, amely ugyan látszólag szabad, független, hiszen nem egészen hirdetésfüggõ, és mert hogy mindenki azt keresi ki, hívja le a maga számára, amit csak akar. Ám én ezt a veszélyt is másképpen látom, mint ahogy foglalkozni szoktak vele. Elõször is azért, mert ha a világnak legalább száz év kellett ahhoz, hogy - nagy nemzetközi átlagban - minden harmadik, negyedik család autóhoz jusson, úgy hiszem, hogy az elektronika kétségtelen gyorsabb fejlõdési üteme ellenére is, legalább ötven év kell ahhoz, hogy a családok negyede-egyharmada (ismét csak világátlagban számolva) Internet hozzáféréshez jusson.
 Ám ezen túl, ami számomra a veszély más karakterét mutatja, az a körülmény is, hogy az Interneten egyre inkább a világ információs szemete halmozódik fel, egyre gyorsuló sebességgel. S most nem a gyermekpornóra, bombagyártási receptekre és hasonlókra gondolok. A Magyar Nemzeti Múzeum kincsei, a svéd iskolarendszer legfontosabb adatai, a Mongólia kõház-jurtaház arányainak változása, önmagában lehet fontos, lehet nagyon értékes azok számára, akik éppen erre kíváncsiak. Az internetezõk nagy többségének azonban egyre hosszabb utat kell megjárniuk, egyre nagyobb információs kupacokon kell átverekedniük magukat ahhoz, hogy a számukra érdekes adatokhoz hozzájussanak.
S ami még fontosabb "hátránya" az Internetnek. Már most sem találhatóak meg a valóban fontos személyi, anyagi, gazdasági, katonai vagy éppen politikai értékekkel bíró információk a hálón. Legfeljebb, ha valamelyik internetes kalóz felnyitja a titkos kódokat. S ez természetes, hiszen ha igaz, hogy az információ érték, sõt egyre nagyobb érték, akkor ki adná ingyen a pénzt (is) érõ fontos adatokat csak úgy bele a nagyvilágba?
Az Internet világhálóját tehát egyenlõre nem tartom olyan közvetlen veszélynek az emberi - és nemzeti - értékek szempontjából, mint a televíziót. Illetve éppen az a helyzet, hogy személy szerint nekem a televízió sem idézi fel az AIDS ijedelmét és még a manipulációs hatásokról is némileg más a véleményem. Éppen ezért próbálkozom e kis dolgozat keretei között kifejteni, hogy mit látok, érzékelek, gondolok másként, mint a televíziós világvégét hirdetõ értelmiségiek oly nagy csapata.
Elõször is, ami az AIDS-szerû veszélyt illeti. Azt hiszem, egy fertõzõ betegségtõl eltérõen, a televízió terjedését és veszélyeit úgy kell felfogni, mint az elõbb már emlegetett automobilizációt. Egyesek szerint a hagyománytisztelõ Angliában még érvényben van, mások szerint már eltörölték, azt az egykori rendeletet, amely a szigetországban elõ-írta, hogy a közlekedési balesetek megelõzése érdekében, minden automobil elõtt egy embernek kell haladnia (futnia?) piros zászlóval, hogy a járókelõk figyelmét felhívja a közeledõ veszélyre. Mi tagadás, az autózás azóta is az egyik, ha nem a legnagyobb közlekedési veszélyforrás. Különleges nap az, amikor a magyar utakon nincs egyetlen halálesettel járó baleset. S ez csak a tízésfél milliós, százezer négyzetkilométeres Magyarország adata. Képzeljük el, hány halálos balesete van a világnak egy átlagos napon.
Az emberiség tudván, sõt egyre jobban ismerve a veszélyt, mégis a motorizációt választotta. Sok mindent tesz, és még szándékozik tenni, az egyre nagyobb számban és egyre nagyobb sebességgel száguldozó autók okozta veszély elhárítására. Egyre jobbak - a városokat is elkerülõ, a veszélyekre is -figyelmeztetõ - utak, egyre több helyen korlátozzák a sebességet és egyre jobb fékberendezéseket építenek be a kocsikba. Az elektronizáció reményt kelt, hogy olyan berendezések is születnek, amelyek a vezetõtõl, tehát az emberi tényezõtõl némileg függetlenül, elõre jelzik a veszélyhelyzeteket és automatikusan tesznek is valamit a helyzet elkerülése érdekében. Az autóról azonban, belátható idõn belül nem mond le az emberiség.
A televízióval - mutatus-mutandis - hasonló a helyzet. Minden káros következmény felróható a képernyõrõl közvetített világnak - igaz lehet. Megszüntetni, eltüntetni azonban éppen úgy nem lehet, mint a autózást. Már csak azért sem, mert itt is sokkal nagyobb a közös haszon, mint a minduntalan bekövetkezõ károk.
Lehet korlátozni a sugárzási körzeteket, lehet ellenõrizni a mûsorokat és ha kell nemcsak súlyos pénzügyi büntetéseket kiróni, hanem a sugárzás - kábelközvetítés - jogát is megvonni. Lehet közpénzekbõl - sõt szponzorációval is - támogatni a nemzeti, etnikai jellegû mûsorokat és természetesen a mûvészet klasszikus értékeinek bemutatását. Lehet - bár nagyon kockázatos, - a közízlés nevében korlátozó normákat bevezetni és ezeket, amennyire csak lehet: betartatni. Csak egyet nem lehet: le-szoktatni az emberiséget a televíziózásról. (Bill Gates - és ebben a tekintetben a legmegbízhatóbb jósnak tekinthetjük - egy 1999 áprilisában magyarul is megjelent munkájában, arról számol be, hogy már kísérleteznek papírvékonyságú, összehajtható, vagy összetekerhetõ képernyõvel. S ha ma kísérleteznek, annak elõbb-utóbb eredménye lesz, s akkor egyre jelentéktelenebbé válik a különbség, hogy valamit papíron vagy papírvékonyságú képernyõn olvassunk el. Ez tehát egyáltalában nem a könyv halálát jelenti majd, mint ahogy a papíruszról a rongy alapanyagú papírra való áttérés sem jelentette azt.)
    De mi a helyzet a gazdasági nagyhatalmak, illetve a politika manipulációival? Kétségtelen léteznek olyan végletes politikai szituációk, amikor teljesen egyirányúvá, egypólusúvá válik az információ. Ilyenkor csak arról és úgy ér-tesülhet a közvélemény, amirõl az államhatalom tájékoztatni akarja a közönséget, s természetes úgy, ahogy a szája íze megkívánja. Ilyen volt Lengyelország 1981-ben, a rendkívüli állapot bevezetése idején, amikor egyenesen katonaruhába bújtatott bemondók olvasták fel a hivatalos híreket. Hasonló volt a helyzet mostanában - bár katonaruhák nélkül - a koszovói háború idején, bár itt már felsejlettek az ilyen egyoldalú tájékoztatás jövõbeni korlátai is. A vajdaságiak például - ismereteim szerint a szerb lakosság is - rendszeresen nézték (ha éppen volt áramuk) a magyarországi adásokat, és nagyon komoly formában szóba került a NATO hadvezetés részérõl egy repülõgéprõl, vagy mûholdról sugárzó "ellenadó" telepítése is. A világûrben ugyanis nincsenek határok.
Én azonban a békés idõszakok multinacionális manipulációinak is bizonyos korlátait vélem felfedezni. Ehhez azonban, néhány bekezdés erejéig, hátra kell pillantanunk a modern sajtó születésének kezdeti idõszakáig, 16-17. század Európájában.
Több ok játszott közre abban, hogy éppen ebben az idõszakban született a modern értelemben vett sajtó, amit a szakemberek úgy definiáltak, hogy "rendszeres idõközönként, viszonylag sok emberhez eljuttatott friss információk közzététele". A sok ok között az elsõ természetesen az, hogy Gutenberg találmánya nélkül, kódexmásolókkal ez elképzelhetetlen lett volna. A másik igen-igen fontos ok, hogy ebben az idõszakban alakulnak ki a nemzetállamok, és identitásuk megteremtéséhez alapvetõen fontos volt a nemzeti nyelv kimunkálása, amelyben ugyancsak oroszlánrészt vállalt a sajtó. A harmadik, még fontosabb körülmény, hogy ebben az idõben új szakaszához érkezik a munkamegosztás, és én éppen ebben látom a modern sajtó létrejöttének a fundamentális okát. Nevezetesen abban, hogy korábban, a középkor végéig, a létfeltételekhez való alkalmazkodáshoz, a társadalmi szocializációhoz, a munkamegosztásban elfoglalt bármiféle helyhez elegendõ volt az az információmennyiség, amit a családban (akár -jobbágycsaládban, akár a céhmester családjában, akár a királyi meg fõúri családokban, illetve a korabeli "köztisztviselõi" kar számára az egyházi iskolákban) meg lehetett szerezni. Az újkor, a polgárosodás hajnalán azonban ez már nem volt elegendõ. Tudni kellett mi történik a világ másik felén (például a nagy kereskedõházaknak, amelyek az elsõ újságokat kiadták). Mi történik a szomszéd államban (például a manufakturák számára, hogy nyersanyagbeszerzéseiket és eladásaikat intézhessék). Tudni kellett, hogy a tudomány és technika mit produkált a mezõgazdaság korszerûsítése érdekében (például a nagybirtokok számára), és így tovább. Mindezt már nem lehetett a családban, vagy egy iskolában életre szólóan "megtanulni", ehhez évente, havonta, Késõbb hetente új és új információkra volt szükség. Ezt szolgálta a megszületõ modern sajtó.
És ezt szolgálja ma is. Azzal a nem kis differenciával, hogy most már nem évi, vagy havi, esetleg heti, hanem napi, sõt órára, adott esetben percre kész információkra van szükség - például a tõzsdei brókerek számára - és ehhez jól tud alkalmazkodni a technikájában is meg-megújuló mai média, hála az elektronika fejlõdésének.
S igaz, hogy a nagy hirdetõk, médiacézárok azt hiszik, hogy a hír, vagy filmmûsorok csak hézagkitöltõi az õ üzletileg fontos programjaiknak. S igaz, hogy az objektívnek mutatkozó híreket, információkat is igyekeznek a megbízott médiaszakembereikkel úgy szelektálni, csoportosítani, kommentáltatni, hogy az õ - mindenekelõtt gazdasági és ezzel összefüggõ politikai - érdekeiket szolgálják, a tényeket azonban -elõbb-utóbb közölni kénytelenek. Kezdve azon, hogy milyen az idõjárás, folytatva azon, hogy járhatóak-e az utak és blokádok vagy sztrájkok miatt itt, vagy ott nem akadozik-e a közlekedés. Melyik országban van háború, milyenek a tõzsdei árfolyamok, milyen eredménnyel végzõdtek a választások és elég stabil-e az adott országban a hatalom, és így tovább, és így tovább.
Mert nem hiszem, hogy az emberek - az állásajánlatokat kínáló lapokon túl - pusztán a hirdetésekért vesznek újságot, hallgatnak rádiót, néznek televíziót. Változatlanul a nekik fontos, létükhöz, mindennapi munkájukhoz, egzisztenciájukhoz fontos információk miatt teszik ezt. Ha tartósan nem kapnák meg, akkor elpártolnának attól a laptól, rádiótól, televíziótól. Még akkor is, ha történetesen világnézetükhöz, értékrendjükhöz egy ilyen tényhiányos média áll közel.
Mert persze nem érdemes tagadni, hogy a médiának mindig - ha nem is pártfüggõ - de létezõ eszmei karaktere, világnézeti profilja van, akár bevallja, akár tagadja ezt. S ezzel az eszmei befolyással ugyancsak manipulálni lehet a közvéleményt. Ez vitathatatlanul így van. Bár abban nem hiszek, hogy az "igazság" teljesen elfödhetõ, amiért pedig sok értelmiségi a televíziót kárhoztatja. A nélkül, hogy az igazság fogalmának filozófiai értelmezésébe belebonyolódnék - e tisztségre egyébként sem elegendõ a felkészültségem - azt azért szeretném jelezni, hogy nem tudom, miért hiszik olyan sokan, hogy az mindig olyan könnyen és egyértelmûen definiálható fogalom. Különösen a konkrét helyzetek, ügyek esetében nehéz ez.
Kézenfekvõ példával tudom ezt illusztrálni a koszovói háború esetében. Láttam képeket a magyar csatornákon - mindegyiken - egy belgrádi kórházról, ahol áramhiány miatt gyertyafényben feküdtek operációra (hiába) váró gyerekek, akiknek még vizet is nehezen tudtak adni. A tudósítás, amely természetesen a belgrádi hivatalos televízió adásából származott, ékesen bizonyította a bombázás-ellenes hazai értelmiség "igazságát", amely szerint semmilyen háború sem megengedhetõ, nincs olyan háború ugyanis, amely ne okozna szörnyû szenvedéseket és sok-sok halált az emberek, s mint látható: még a gyerekek számára is.
Ezzel szemben láttam - ugyancsak minden csatornán - sok-sok képet a Szerbia határán áttántorgó albán menekülõ családokról, töménytelen elgyötört gyermekarccal és azokkal a híradásokkal, amelyek szerint ezek a szerencsétlenek azt sem tudják, hogy férfi hozzátartozóik élnek-e még, vagy már megkínzott halottak. Ezek a képek meg azoknak az "igazságát" bizonyították fényesen - bevallom magam is ehhez álltam közelebb, - akik szerint az ilyen méretû etnikai tisztogatást, amely bombázások nélkül is egész bizonyosan bekövetkezett volna, meg kell akadályozni. S nemcsak az albánok érdekében, hanem azért is, hogy ne kaphassanak biztatást, igazolást más diktátorok, akik hajlamosak hasonló tettek elkövetésére, ha már eddig is nem éltek hasonló módszerekkel. (Mint mondjuk Szaddam a kurdokkal szemben.)
Már most melyik "igazság" az igazibb? Melyik szenvedõ gyerek igazsága a nagyobb, fontosabb? Azt hiszem, nehezen eldönthetõ, ha eldönthetõ egyáltalán. S anélkül, hogy a valóságot relativizálni szeretném, azt kell hinnem, hogy a világ legtöbb igazsága ilyen kétarcú. (Ha jól emlékszem, Engels írt arról, hogy a vitathatatlan igazságok - például Napóleon halálának napja - a történelem szempontjából nem elsõrendûek.) Akkor most mit kérjünk számon a televízióktól?
Azt hiszem mindenekelõtt azt, hogy a legfontosabb tényeket tárják a nyilvánosság elé. Bármely igazság - látszólagos - bizonyítékául s szolgáljanak. Ezt meg kell tenniük, ha életben akarnak maradni, ha sok nézõre és sok hirdetésre tartanak számot. Az már az egyén, a nézõ, a hírek befogadójának, feldolgozójának a felelõssége, hogy korábban megszerzett ismeretei, élettapasztalata, helyzetébõl is adódó meggyõzõdése alapján mit tesz hozzá, vagy mit vesz el a maga igazságából a tények látványa nyomán. Tudniillik így kell(ene) viselkednie minden felnõtt embernek a képernyõ nélküli, hétköznapi világban is. Értékelni, csoportosítani, magyarázni kell a körülöttünk levõ világot - mint ahogy a maga módján teszi ezt mindenki -, hogy létünk számára a megfelelõ következtetéseket le tudjuk vonni.
Hogy ez sokunknak sokszor nem sikerül? Minden bizonnyal így van. De talán ne kívánjuk azt a médiától - adott esetben a televíziótól -, hogy okosabb legyen, jobb következtetéseket vonjon le számunkra a világ eseményeibõl, mint ahogy mi magunk tesszük azt a hétköznapi életben. Szellemi önállótlanságunkat mégse akarjuk mindenestõl a tévé nyakába varrni. Amiatt, hogy a képernyõn mondják el a történeteket, nem kell feltétlenül mindent elhinni, még azt se, amit ott a saját szemünkkel látunk - az elektronikus trükkök világában különösen nem -, mert az ember nemcsak a történeteket elbeszélni képes állatfajta, hanem a történetekben kételkedni is képes élõlény.
S ez sem utolsó adottságunk.