Öcsi bácsi
Esteledett, amikor Berendék hazaérkeztek.
Délben kellett elhagyniuk az üdülõt. Igaz, a takarítónõ
már tizenegy órakor ott toporgott a szobájuk elõtt,
de Berend úr tizenkettõig bérelte a helyiséget,
így aztán éberen figyelte az órát, nehogy
egy perccel is megrövidítsék. Végtére
is a szerzõdés az szerzõdés, és az üzleti
életben rendnek kell lennie. Õ sem fizethet ezer helyett
kilencszázkilencvenkilenc forint adót.
Amikor a rádióban
meghallotta a déli harangszót, megfogta a bõröndöket,
lecipelte a parkolóban álló kocsijához, berakta
a csomagtartóba, gondosan bezárta, bekapcsolta a riasztóberendezést,
és így szólt a feleségéhez:
- Elvileg este hatig
még itt maradhat a kocsi, tehát elmegyünk ebédelni,
fürdünk egy utolsót a Balatonban, aztán úgy
négy óra körül indulunk haza. Remélem, hétközben
nincs túl nagy forgalom az autópályán, két-két
és fél óra alatt Pesten lehetünk. És még
így is nyertek rajtunk két egész órát.
Egyetértesz velem, drágám?
- Hát persze,
Lajoskám - helyeselt az asszony. - Hadd élvezzék ki
a gyerekek ezt a csodálatos napsütést. Jövõ
nyárig úgyse jövünk ide.
Úgy is lett,
ahogy a családfõ által elrendeltetett. Bõségesen
megebédeltek a Tó-terasz kerthelyiségében.
A mama szokás szerint elmondta két neveletlen csemetéjének,
hogy elsõ osztályú étteremben nem illik egy
immár tízéves nagyfiúnak az orrát piszkálnia,
s egy nyolcéves kisasszony se kalimpáljon a lábával
a szék alatt. Ha hajdan õ, meg az Öcsi bácsi
így viselkedtek volna az asztalnál, a nagypapa bizonyosan
a sarokba állította volna õket.
Öcsi bácsi
neve hallatára a két gyerek összenézett és
elfintorodott. Merthogy Öcsi bácsi volt a családi minta,
akit szívbõl utáltak. Igaz, rövid életük
során nem sokat találkoztak vele, mert Öcsi bácsi
rendkívül elfoglalt ember volt. Üzletember. Nem tudni,
milyen üzletágban utazott, de az biztos, hogy nagyon sikeresen.
Kaptak tõle képeslapot Kaliforniából meg Izraelbõl,
Késõbb Ausztráliából és Japánból
is. Lalika pontosan tudta merre járt, mert a képeslapokról
õ áztatta le a bélyegeket, és gondosan berakta
a gyûjteményébe. Két éve történhetett
vele valami, mert azóta egyetlen bélyeget se küldött.
Akkortájt járhatott náluk is utoljára. Bizonyítványosztás
körül lehetett ez a látogatás, mert abban az évben
véletlenül becsúszott egy négyes környezetismeretbõl.
Az apja veréssel fenyegette meg azzal, hogy nem mehet velük
a Balatonra nyaralni. Az anyja természetesen megint Öcsi bácsival
példálózott. Bezzeg az Öcsi bácsinak soha
sem volt egyetlen négyes osztályzata sem. Kitûnõen
végezte az általános iskolát, dícsérettel
érettségizett, és az egyetemen is mindig évfolyamelsõ
volt.
Meg buzi - gondolta
magában Lajoska, aki akkortájt hallotta elõször
ezt a szót. Nem tudta, mit jelent, de biztosan igen csúnya
lehet, mert a nagyobb fiúk is mindig ezt mondták, ha sértegetni
akarták egymást, aztán többnyire össze is
verekedtek miatta. Hát akkor az Öcsi bácsi is egy rohadt
buzi.
Szóval, akkor
volt náluk Öcsi bácsi utoljára. A mamának
virágcsokrot hozott, neki egy bélyegsort, a Boginak meg valami
nyivákolós babát. A mama megmutatta neki Lajoska szégyenletes
bizonyítványát, de Öcsi bácsi csak futólag
pillantott bele, gratulált hozzá, hogy csak így tovább,
kisöreg, aztán a papával elvonultak a dolgozószobába
valami üzleti tárgyalásra. A mama ekkor valami csúnyát
mondott, de olyan halkan, hogy egyikük sem értette, majd elejtett
egy tányért. A két gyereknek gyorsan le kellett feküdnie,
még a tévét se nézhették, pedig Bogi
akkor még nem is kapott bizonyítványt. Mondta is,
nem igazság, hogy neki a Lajoska miatt kell büntiben lennie.
Már majdnem elaludtak, amikor a nappaliból a papa kiabálása
hallatszott. Azt mondta, hogy hagyja õt békén az Öcsi
bácsi, mert õ nem hülye, hogy ilyen kétes buliba
beleugorjon. Neki van két neveletlen gyermeke, nem ér rá
évekig a sitten rohadni. A mama sírt, az Öcsi bácsi
meg azt mondta, hogy "akkor le vagy szarva te simlis..." A végét
nem értette, mert valaki becsapta az ajtót. Még az
üveg is kitört belõle.
Az M7-esen valóban
nem volt nagy forgalom, a BMW gyorsan falta a kilométereket. Még
arra is maradt idejük, hogy Siófokon megálljanak egy
fagylaltra. Rájuk is fért a pihenõ, mert még
hat óra tájban is harmincöt fokot mutatott a hõmérõ.
-Rég volt
már ilyen szép és nyugodt nyaralásunk - állapította
meg Berend úr. - A két hét alatt végig sütött
a nap, és minden úgy alakult, ahogy elterveztük. Remélem,
a holnapi versenytárgyaláson se hagy cserben a szerencsém.
-Úgy legyen
- bólintott rá a felesége, és az arcára
cuppantott egy hitvesi puszit. - De azért most már igyekezzünk,
mert mire átdöcögünk a városon, lassacskán
lemegy a nap. Tudod, még az ingedet is ki kell vasalnom, meg kicsomagolni,
a gyerekek ruháját rendbe szedni...
Szürkült
az ég alja, amikor a ligeti villa elõtt Berend úr
kikapcsolta a motort. Miközben kiszállt kaput nyitni, átkiabált
a szomszédban fürdõnadrágban sétálgató
Pálinkás úrnak.
-Itthon is olyan
dög meleg volt, Botond?
-No hallod, fürdõgatyában
is majd elolvad az ember. Ti legalább bebújhattatok a Balatonba...
-Bele is bújtunk,
ne félj! Itthon mi újság? Minden rendben?
-Rendben, csak...
Én nem tudom, mi a fene volt itt az éjjel, ez a két
hülye kutya majd szétrágta a kerítést.
Kétszer is fölkeltem, körülnéztem, de nem
láttam semmit. Lehet, hogy megint ezek a hajléktalanok kóborolnak
erre. Beszóltam a kapitányságra, hogy figyeljenek
már egy kicsit erre a környékre is. Egyszer-kétszer
végigfurikázik a járõr, aztán annyi.
Végtére is ezen a soron több adót fizetünk,
mint a fél kerület...
A villa olyan volt,
akár egy katlan. Ahogy kinyitották a elõszoba ajtaját,
szinte dõlt belõle a forróság. Berend úr
szerint legalább hatvan fokos volt bent a levegõ. Azonnal
ki is tártak minden ajtót, ablakot, de a kereszthuzat se
hozott enyhülést.
-Emlékszem,
egyszer gyerekkoromban volt ilyen - mondta az asszony. - Mi is éppen
a Balatonon nyaraltunk, aztán hazafelé jövet... Lajoska,
ne dobáld szét a ruháidat, mert...
-Tudom, anyu, az
Öcsi bácsi soha nem csinált ilyet.
-Hát nem
is! És nem is feleselt a szüleivel. A nagyapád akkora
pofont adott volna neki...
-Mint egy ház.
És a fogát is minden este megmosta.
-Vége! Majd
holnap folytathatjátok a vitát, ha én nem leszek itthon
- dörrent Berend úr hangja, és beledobta magát
a hatalmas bõr fotelba. - Ma este még át kell néznem
a versenytárgyalás aktáit. Vacsora, fürdés,
aztán ágyba mindegyik!
Így is történt,
de a forróság miatt nem tudtak elaludni. Elõször
a kis Boglárka csoszogott be a hitvesi szobába, mondván,
hogy fél a nyitott ablak mellett, meséljen neki valamit az
anyu. Aztán meg Lajoska osont be, mert ha a Boginak szabad, akkor
neki miért nem?
Jóval elmúlt
már éjfél, mire mindkét gyerek elaludt. Óvatosan,
ölben vitték át õket a szobájukba, hogy
föl ne ébredjenek. Berend úr nagyokat ásítva
ballagott vissza, miközben a fejét csóválva dünnyögte,
hogy neki reggel nyolcra a versenytárgyalásra kipihenten,
tiszta fejjel kell megérkeznie. Gyorsan odacuppantott egyet neje
homlokára, az oldalára fordult, s alig telt bele néhány
perc, békésen szunyókált.
Az asszonynak azonban
se versenytárgyalásra nem kellett mennie, se egyéb
elfoglaltsága nem volt másnap, így aztán megpróbált
némi simogatással, apró gügyögésekkel
életet verni férjurába. A kísérlet eredménye
mindössze néhány apró nyögés, õ...
meg "aludj drágám" volt. Megsértõdött
hát, és õ is átfordult a másik oldalára,
megfogadván magában, hogy legközelebb könyöröghet
neki ez a mormota...
Éppen elszenderedett
volna, amikor léptek zaja riasztotta föl félálmából.
Talán a gyerek - villant át az agyán. Ösztönös
mozdulattal felhajtotta a takarót, hogy maga mellé engedje,
s álmos hangon megkérdezte: - Te vagy az, Lajoskám?
- Nem - válaszolt
egy mély bariton, s a tulajdonosa egy hatalmas hátizsákkal
és két szatyorral átvonult a szobán, majd kilépett
az ablakon.
Talán föl
se ébredt volna, ha nem reccsen akkorát az ablak elõtt
álló dohányzóasztal, amint föllépett
rá az a férfi. Aztán a párkányra, és
kihuppant a kerti virágágyba. A rózsák közé
eshetett, mert jókorát káromkodott. Felült az
ágyban, megdörzsölte a szemét, aztán rázogatni
kezdte a férje vállát.
- Ébredj,
te álomszuszék, betörõ jár a házban!
Berend úr
azonban csak morgott valamit a fogai között, és aludt
tovább. Erre jól oldalba taszította, majd átgázolt
rajta, és az ablakhoz rohanva elkiáltotta magát:
- Segítség,
betörõ! Értesítsék a rendõrséget!
Aztán kiugrott
az ablakon és fel-alá rohangált a kertben a betörõt
keresve. Eszébe se jutott, hogy valami baja eshet. A szomszédok
is felriadtak a kiabálásra, s rohantak felé. Pontosabban
összevissza rohangáltak, kiabáltak, elemlámpával
világítottak egymás szemébe. Néhány
perc múlva szirénázva, villogva megérkezett
a rendõrautó.
Ekkor vette észre,
hogy ott hátul, a kerítés mellett, a fagyalbokrok
között megmozdul valami. Odarohant, rávetette magát,
és teljes erõbõl elkezdte püfölni. A sötétben
nem látta ki az, mi az, nem is érdekelte, csak ütött,
karmolt, szitkozódott, ahogy a száján kifért.
Hamarosan odaért
a két rendõr is. A biztonság kedvéért
rásóztak néhányat a gumibottal a betörõ
fejére, aztán a hasára fordították,
hátra csavarták a kezét, és megbilincselték.
-No, lássuk
a pofádat, te rohadék! - mondta az egyik, és az arcába
világított.
-Nicsak, ezt hajkurásszuk
már két hete - mondta a másik. - Épp ideje,
hogy kalitkába kerüljön. Köszönjük a segítségét,
asszonyom!
Az asszony meg csak
állt ott a kert végében, a fagyalbokrok között,
egyetlen szál bugyiban és melltartóban, s majdnem
elájult, amikor meglátta a betörõ arcát.
Megkapaszkodott
a rendõr vállában, s akadozó nyelvvel csak
annyit tudott kinyögni: - Öcsike...
tizedik zsoltár
és hiába minden:
megfagynak számban a szavak
vérem sûrûsödik
akár a folyamok vize a
negyvennapos
esõk után
és hiába minden:
nevedet könnyebben ejtik ki a
trade center
égi teraszán
szeretkezõ úri kurvák
atyám
mint én:
de kérdezd a szelet
aki ellebbenti a sötétség
fátylát az
arcom
elõl
s azt is aki ott áll cédrusmagányban
és helyetted naponta elveszi
a világ
bûneit
tizenhatodik zsoltár
kékké válok magam
is:
az idõ vetélõje
átszövi testemet
s az ég rámája
közé feszít a
múlt:
nagyanyám arca
apám fáklya-szeme
ki elküldte sétálni
a
holdat
s magára öltötte a
káromkodás
minden cafrangját:
szava úgy ostorozta végig
hátamat
mint az eszelõs hadvezér
korbácsa a
tengert:
csak néztem
csak néztem a duna vízében
megmártózó
fényeket
s az apró ezüst-herceget
amint széttördelte a
hold
arcát:
fölötte apám magasodott
akár egy pogány templom:
hajában sátrat vert az
éjszaka
tizenkilencedik zsoltár
szívem barlangjából
kitépem az
éjszaka
virágait:
odadobom a fénynek
a zúgó folyónak
hadd zabolázza meg az örvény:
kitépem!
arcom verejtékében fürödnek
gõgös
idegenek:
hajamba ezüstfillért lop
az idõ
s számban megkeserednek a szavak
én
a szelek gyermekének születtem:
utolsó garabonciásnak
ki megszelidíti európa
hegyeit
engem azért hívott az
isten
hogy új balladát mondjak:
új dalt!
s én azért jöttem
hogy kitárt
mellkasomat
megmutassam a fénynek...
huszonötödik zsoltár
úgy állnak az emberek
mint a tereken veszteglõ
lovak
mint a harsonás angyalok
az út két oldalán
úgy állnak:
arcuk szétszabdalt földjén
kivirágzik az akácfa
s a fájdalom keresztjeit
betemeti
a szél
úgy állnak az emberek
némán és konokon
hogy az
már
szégyen
hogy az már gyalázat:
állnak akár a villám
sújtotta
fa
akár a városok odúiból
elõsereglõ
loncsos kutyák
kiknek szemét elvakítja
a fény
ebben a sugárzó gyönyörû
hazában
Ingyencseléd
Fél ötkor az óra
csörgése ébresztette. Emma asszony kikászálódott
az izzadságszagú ágyból. Csendes esõ
dobolt az ablakán. Kinézett a parkra. Öt emelet magasságból,
az ostorlámpák fényénél, élettelennek
tûntek a késõ õsz kopasz fái. Megnyitotta
az ablakot, hogy az éjszaka áporodottsága kihúzódjék
a hosszúkás, cellaszerû szobából.
A fürdõszobába
csoszogott, megmosakodott, fésülködéskor belenézett
a tükörbe. Könnyzacskótágulásos, szomorú
szem nézett vissza rá. Lefittyedt szája miatt, ha
tehette kerülte a tükröt.
Benyitott a nagyszobába.
Rázogatta a fia vállát. Marci nyöszörgött,
majd hirtelen felült, s a fejét vakarta keserû ábrázattal.
Menye félig kitakarózva aludt a széles hitvesi ágyon,
telt keble kirajzolódott sárga hálóingébõl.
Emma kávét
fûzött, szalonnát sütött, kenyeret szelt. Terített
asztallal várta fiát, aki simára borotváltan
érkezett a fürdõszobából. Kapkodva evett,
felhörpintette a forró kávét, sietve távozott.
Alig váltottak szót. Marci régebben kiegyensúlyozottabb,
magabiztosabb, nyugodtabb volt. Most ideges, kapkodó, bizonytalan,
gyakran panaszkodik. Mióta amerikai a Tulaj, szigorúan figyelik,
mérik munkáját, minden percét kihasználják,
felesleges mozdulatait kiiktatták. Nem is olyan régen, ötszáz
léghengert szereltek mûszakonként. Újabban nyolcszázra
emelkedett a teljesítmény. Csökkentették a létszámot.
Munkabérük vásárlóértéke
egyre kevesebb. Húsz-harmincféle alkatrészbõl
áll a léghenger, akad olyan is amelyet százból
szerelnek össze. Feszülten figyelnek. Az agy jobban elfárad,
mint a kéz. Marci kifacsart, elnyûtt, de nem adja fel. Aki
lemarad, azt kipenderítik az utcára.
Sári menye,
miután fölkeltette, rögtön a mosdóba rohant.
Néhány perccel Késõbb, bezörgetett a fiúk
szobájába. Elõször a gimnazista Robi mászott
le az emeletes ágyról, Késõbb némi kis
unszolásra, öccse Imi is elõdugta fejét a paplan
alól. Teklának külön szobája volt. Kilencre
kellett mennie a fõiskolára. Tovább alhatott.
Emma asszony gyorsan
tejeszacskókat bontott, kakaót készített, kenyeret
szelt, megkente margarinnal, mindegyikre vékony szelet szalámit
és paprikát helyezett, majd tányérokra rakta
õket.
Reggelinél
a fiúk egy eltûnt újság miatt veszekedtek. Robi
öccsére gyanakodott, s veréssel fenyegette. Végül,
Emma kénytelen volt elárulni, hogy tegnap ágyazás
közben, megtalálta a pornóújságot, s a
szemétbe dobta. Menye hisztériás dühkitörésében
pofon csapta Robit, mert zsebpénzén ocsmányságot
vásárolt. A gimnazista lángoló arccal elviharzott,
egyik szelet szendvicsét tányérján hagyta.
Az elárvult szendvicset a dundi Imi fölfalta, s elégedetten
indult az általánosba.
Magára maradva,
Emma kenyeret metélt a maradék kakaóba, megvárta
míg beleázott, s kikanalazta a bögrébõl.
Amióta fogpótlása mozogni kezdett szájában,
ha csak tehette, pépeset evett. Nyolc után felébresztette
Teklát, s elkészítette teáját. A nagylány
sokáig idõzött a fürdõszobában, s
fölfrissülve felbukkant a konyhában. Mivel fogyókúrázott,
cukor nélkül itta teáját, vékony szelet
lekváros kenyeret evett, s mielõtt elviharzott, lelkére
kötötte Emmának, vegyen számára a szájfrissítõbõl,
amit használni szokott.
Felmosta a konyhát,
meg az elõteret. Ágyazás után, a kiürült
üvegeket szatyorba rakta, vásárolni indult. Az élelmiszerüzlet
elõtt Bélával találkozott, aki férje
barátja volt, együtt tanítottak a gimnáziumban.
Párja halála után, az agglegény Béla
ostrom alá vette, végül az ágyban kötöttek
ki. Szerette ezt a mókás, mûvelt, irodalombolond, bohém
embert, száraz és kimért fizika-kémia szakos
férje ellentétét. Megegyeztek, hogy élettársak
lesznek, Béla hozzá költözik, eladja lakását,
s a pénzen elmaradt utazásaikat pótolják. Athént,
Rómát, Jeruzsálemet, az egyiptomi piramisokat szerették
volna látni. Marci fia a kilencvenes évek elején válságos
helyzetbe került, s csak õ tudott segíteni rajta, lemondott
álmairól, Béláról, mindenrõl...
Sorban állt
Béla a szupermarket automatájánál, majd a gõzölgõ,
fehér mûanyagpoharakkal Emmához cammogott. Szürcsölni
kezdték a forró, illatos kávét.
- Hogy kerülsz
ide? - kérdezte Emma, s észrevette, megnagyobbodott Béla
orrtövén a bibircsók.
- Egy könyvért
kajtatom az antikváriumokat. Az itteniben sem találtam rá.
Hát te? Hogyan élsz? Mit csinálsz?
Emma rosszul sikerült
mosolyt erõltetett arcára, amikor hadarni kezdett.
- Befejeztem a reggeli
mûszakot. Útnak indítottam a családot. Most
bevásárlok, hazacipelem a szatyrokat. Fõzni kezdek.
Négyszer tálalok. Elõször a két farkaséhes
unokám lohol haza az iskolából, utána a mûszak
végeztével a fiam érkezik, a nagylány hazaruccanása
kiszámíthatatlan, a menyem estebédet eszik, amikor
öt óra felé megszabadul a polgármesteri hivatal
számítógépétõl. Ahogy befejezem
a mosogatást, készíthetem elõ a vacsorát...
Kényszerpályán keringünk. Fiam üzemi konyháját
megszüntették, a diákétkeztetés méregdrága,
menyem munkahelyén is maszek nyerészkedik az étkeztetésbõl.
Szerencse, hogy tudok fõzni, kezdõ tanítónõ
koromban, hozzáértõ falusi asszonyok volta a mestereim.
Sok pénzt takarítok meg munkámmal... Este, bezsúfolódunk
a nagyszobába hatan, a tévé elé. Erõszak,
robbantások, gyilkosságok, perverziók, limonádék,
politikai halandzsák, reklámok hülyítenek bennünket,
csak ritkán bukkan fel elfogadható film, tûrhetõ
mûsor... Hétvégén fokozódik az iram,
de akkor már a menyem is bekapcsolódik a mosásba,
vasalásba, takarításba. Pechemre, akkor sincs nyugtom,
amikor ágyba zuhanok. Vékony panel választ el, a szomszédban
élõ párocska konyhájától. Késõn
érkeznek haza, hangoskodnak, zörögnek az edényekkel,
bömböltetik a rádiót, ha dühömben megdöngetem
néha a falat, röhögnek rajtam.
Emmának kiszáradt
a torka, inni szeretett volna néhány korty ásványvizet
a kávé után, mint egykor a presszókban szokta,
ám a szupermarket elõterének tülekedésében,
erre nem volt lehetõség.
- Emlékszel
még az álmainkra?
- Sohasem felejtem
el õket - felelte elpárásodott szemekkel az asszony.
Béla megfogta
a kezét, melegség áramlott belõle.
- Elhagytál
és ingyencseléd lettél! - dünnyögte a férfi
megkeseredve.
Az asszony elkomorodott.
- Tudtam, mit vállalok,
és meg kellett tennem. Eladtam a hajlékomat, hogy Marci fiam
megvehesse az egy-plusz-háromûfélszobás lakást.
A nagylánynak külön szoba kellett. Több vagyok ingyencselédnél,
szeretetet is adok, a nyugdíjamat meg beleolvasztottam a család
keresetébe.
- És Nikolett
lányod családja mit kap tõled?
A kellemetlen kérdést
néhány percnyi csend követte.
A pultra könyökölve,
Emma két tenyerébe fogta arcát, s a sarokból
a szupermarket üvegfalán át, a szemerkélõ
esõben sietõ embereket nézte.
- Nikolett? - amikor
a szót kiejtette, megremegett a hangja. - Nikolett beszélt
rá, hogy segítsek Marcin. A kilencvenes évek elején
Nikolett meg a férje, szép végkielégítést
kapott. Csemegeüzletet nyitottak. Fellendült a bolt. Elõbb
kispolgárok, majd középpolgárok és végül
nagypolgárok leszünk, mondogatta a férje, s nagyokat
nevetett. De hamarosan, túlságosan sok lett a csemegeüzlet,
a vevõk szétszóródtak, megépült
környékükön is a szupermarket, és a nagyhal
lenyelte a kishalakat. Nikolették tönkrementek, bezárták
a boltot, munka után futkosnak. Két gyermekrõl kell
gondoskodniuk. Segítségre lenne szükségük,
de hát mibõl segíthetnék... Éjszaka
rosszul alszom, tépelõdöm. Miért nehezednek ránk
szörnyû átokként ezek a kilencvenes évek?
Ráadásul az a sok hazug, üres szó a családvédelemrõl!
Azelõtt volt a szavaknak értelmük, amikor mindenki dolgozhatott,
s még a nyugdíjasoknak is jutott munka. Olcsó volt
a gyerekruha, a tankönyv, az étkeztetés, fillérekbe
került nyáron a családi üdülés, kedvezményes
gyerektáborok várták a kölyköket...
Egyre hangosabb
lett Emma, utolsó mondatainál hevületében már
szinte kiabált. Elnyûtt arca megszépült igaz indulatától,
a szeme csillogott, s anélkül, hogy tudott volna róla,
kihúzta magát. Az emberek megálltak mellette néhány
pillanatra, nevettek, bólogattak, biztatták, hogy mondja
csak tovább, de erre zavarba jött, és elakadt a szava.
Béla kedvet
kapott rá, átölelte és megcsókolta. Hirtelen
mindketten úgy érezték, reményt keltõ
új kapcsolat támad közöttük a hosszantartó
szakítás után.
- Tudod mit? Ma
te leszel az elsõ kosztosom! - bökött a férfira
Emma, s kezét megfogva, a bevásárlókocsiért
indult.
Arany János ébresztése
Bronz-koporsód elõtt szinte
kõvé váltan
állok; s hogy mit s mikor s
miképpen hibáztam,
az jut most eszembe; és pirulok
kissé,
hogy nem serkenthettem jómagamat
frissé
idefelé jövet, hogy virgonc
lélekkel
pillangózzam eléd: mi
az, ami nem kell
e Zöldet rágcsáló,
csúf hernyó-világnak...
Csont-arcodon: mosoly. Már-már
szinte látlak!
Hangodat is hallom: "Ó, gyermeteg
Gyermek!
hogyha nem lennének gyöngy-termõ
gyötrelmek
ezen az örök-rossz, kárhozott
világon,
hogy' sütnél ki verset,
és miféle lángon...?"
(S befelé sunyorgó tekintettel
nézem,
hogyan csillan a Nap, s hunnyad el
a "rézen".)
Jó mesterem, áldott Lélek,
Arany János,
amit mondasz, tõle, mint égen
nap-lángost
faló gomoly' felleg: úgy
elpirosodom!;
majd sápadok, miképp
apóka a suton,
kinek már nem jutott puliszka
vagy görhe,
s kinek egyik lába setét
sírgödörbe'...
Mer' lélekkel tudom, ó,
hogy is ne "tunnám"!:
ha Lángot gerjesztõ Szél
fú, hát az "hunnan",
miféle pokolból dörögi
a Mennyet,
mutatván az Útat: mikor,
merre menjek
- én, "ebrudalt gyaúr",
bús "versben bújdosó"
(vagyok, vagy nem vagyok olykor "aranymosó")...
Ámde van valami dolgok öreg
bütykén,
mit nem vesz isteni bölcsesség
sem pitykén...
No, de hol is hagytam abba az elején?
(hogy szeget koppintsak jó súllyal
a fején...!)
tudja a pillangó, az a hernyóból
lett!
meg az a halálba pillangózó
élet,
melynek szárnyszegetten is szárnyasa
lettem!...
Vígasz...?: hogy õszikés
zöld van még elõttem,
s mögöttem is ling-leng nyár-õsz
ága, bokra,
s fény cikkan e könnyen
felejtõ kobakra...
De még elhessentem - szó-mi-szó!
- a végén,
mit is akart néked rezegtetni
gégém...
Persze...!: hogy nem kell a Zöldet
rágicsáló
csúf hernyó-világnak
a te idõtálló
szép életmûved
sem, áldott Arany János;
és ez a "nem kell" már
vészesen halálos
népre és nemzetre; nyelv-
és lélekirtás
bûne ez! azaz hogy: magyartalanítás!...
Hát ezért jöttem
ki hozzád, hogy elmondjam...
s ez most a bõrömön
futkározó "hangyám"!
s oda is csapnék én vastenyérrel
ennek,
hogyha fehérségem el
nem veresedne
az ütésre nyomban, mint
gyermekkoromban
történt volt nemegyszer;
s "pleccs" maradt a glotton...! -
Jó-öreg-tanítóm!
(s: már-már!... öcsémûuram...!)
ezért, hogy magamat - érzem
én itt furán...!
Bárcsak dördülhetne
Villámmal Petõfi,
aki - ahh! - sírbörtön
büntetését "tõti"
(azóta, hogy vasát a
szívébe "tolá"
hetyke orosz kozák? avagy rongyos
oláh...?) -
Bárcsak lobbanhatna rögök,
sírok alá
az az egekbõl jött Élet,
isteni Láng!);
s az föld, mely húsodat
porhanyóssá falá,
megszégyenítné
a szégyentelen halált;
s koporsód zörrenne, s
kilépnél sírodból,
hogy kapjad a "gyújtást"
Petõfi Sándortól!:
- Hogy-hogy te itt alszol, te tunya,
te álmos,
"aranyok aranya", Jankóm, Arany
János...?!
1987
Októberi kifakadás
Csanádi Imrének
Levelek hullnak,
csendben simulnak
el a sárga avaron.
Jelenek, múltak:
egybetolultak.
Itt is, amott is:
sírhalom.
Harmatot hullat
illata-illant
szélben ringó szál-virág.
Mulandók múlnak;
régi az újnak
megadja árva
önmagát.
Fejfák. Keresztek.
S ágtól eresztett
ágra csüngõ pókfonál
ezüstje reszket
fonnyadt szememnek,
hogy benne is már
holt a Nyár.
Nézem a tájat.
Éveim fájnak.
- Negyven felé ballagok! -
... Aki hazámban
hazataláltat:
nem küldik azt a
Csillagok...
S mi jöhet majdan;
miféle baj-tan
sorslapjait forgatom,
ha maj' túlélem
fejjel fehéren
szívemtõl való
sok bajom...?
Bizony-hogy-mondom:
nem vagyok otthon
saját bõrömben sem
itt;
elhagyott engem
e szörnyû "ringben"...
el, az irgalmas
Isten is...
S bárcsak ne látnám
(titkok találtán)
merre húznak jobbjaink:
én se is kapnék
költõ-malasztért
jó véreimtõl
kínra
kínt.
Épkézláb volnék!
s egybekulcsolnék
én itt jobb- és balkezet;
de még - hiába! ...
miként a kába:
én is csak öklöt
csüngetek...
S nézem a tájat.
Éveim fájnak.
- Negyven felé ballagok! -
... Aki hazámban
hazataláltat:
nem küldik azt a
Csillagok...
1963
A 75 éves költõ
"Életszomj" címmel jelentette meg verseit és elbeszéléseit,
két kötetben, Budapest-Csepel Önkormányzata s a
Mûvészet és Barátai Alapítvány
támogatásával. Ebbõl a kötetbõl
való az itt olvasható vers.
Jelen!
- Igen! Jelen! -
felelgetem kissé zavartan,
ha szél szisszen rám
az õszi avarban,
s nevemen szólít a világ...
- Nos, ha jelen vagy, állj elõ!
-
mordul rám zordan az Idõ,
s én, mint sebzett útszéli
fák,
felmutatom dérlepte lombom
egy-egy széprajzú levelét,
s egyre csak ismételgetem,
hogy jelen, jelen, jelen, jelen! -
az õszi szél hiába
vág,
s hiába hasít csontomig
jégkarmával a téli
fagy:
míg új tavaszról
álmodik
a bennem küszködö világ,
s a forró nyári ég
alatt
lombom édes gyümölcsöt
ad
a rám találó szomjas
vándoroknak,
addig jelen vagyok,
s bár úgy lehet,
hogy holnap meghalok,
ma még megáldom
a Napot...
Ki látott oly hegyeket
Ki látott oly hegyeket,
amelyeket a hit megmozgatott
volna? Ilyen hegyekre vágyom.
Smaragdzöld, boldog, magas,
tetõkre, egyik emberbõl
másikba költözõkbe.
Talán, mert József Attila
félszázad elõtti
bársony nesze
közönyként inog. Újra
hálnak,
kéregetnek az utcán.
Fáradt
tülekedésben jó
és rossz
gondolatsorok tömegével
létezünk.
Az ember nem elég tudatos,
nem elég szeretõ szívû
léte talányaihoz. A tudat
és szeretet egysége hiánycikk
mindenütt. József Attila
is
ebbe halt bele, hiába szûköltek
miatta versei.
Mégis, a keserû érdem
is érdem. A volt egyszer
egy éden, a lesz egyszer egy
éden közt vonuló
poklokban
köztes cselekvõnek lenni;
érdem. Kis körökben
tetõ.
Amit Spinoza tanácsol,
non ridere, non lugere,
neque detestari, sed intelligere,
ma mindennél fontosabb:
nem nevetni, nem sírni,
nem átkozódni, hanem
érteni.
Az utolsó merülés
Ilyen a búvársors is,
uram. Van, aki idõ elõtt kényszerül abbahagyni
a szakmát. Nálam akkor esett meg a baj, amikor az új
híd alól emeltük a még bennmaradt roncsokat.
Merültem. Levegõt...
levegõt... követeltem. Búvárruhám testemhez
tapadt, verejték csorgott arcomon. Szomjaztam, miközben a Duna
zúgott, harsogott körülöttem. Soha nem féltem
a víz alatt, de most soha nem tapasztalt, furcsa érzés
kerített hatalmába. Tépett, szaggatott az ár,
de konokul dacoltam, ellene szegültem, mint távfutó
a szélnek. A légtömlõvel játszott a sebesen
folyó víz, és sisakom üstdobként verte
ritmusát. Halk surranástól orkánüvöltésig
fokozódó hangok skálája kísért.
Bizony, uram, a
folyam mélye nem a csend világa volt akkor számomra;
mintha rossz ómen, váratlan esemény vetette volna
elõre árnyékát. Lassan, óvatoskodva,
világtalan módján tapogatózva tájékozódtam
a sötétben. Beszélték azt is, uram, hogy óriás
harcsa rabol itt éjszakánként, hálót
is vetettek rá, de a halász csónakostól elmerült.
Azóta messze kerülik még a környékét
is. Mese, legyintettem rá, most legalább szertefoszlatom
a legendát.
Süllyedtem,
ereszkedtem a létrán, s amint a mederfenékre értem
a hordalék, mint láp húzott a mélybe. Kapaszkodót
keresve hirtelen egy hengeres testet, oszlopszerû tárgyat
öleltem. Térdre buktam a sikamlós akadály elõtt,
s küszködtem a talpon maradásért, mert ha elfektet
a víz, akkor végem van; köröttem eleven falatra
éhesen ásítoztak a roncsok. Sötét volt,
feneketlen, örök éjszaka.
Amibe megkapaszkodtam,
egy kövérhasú bomba volt. Csúcsán ökölnyi
dudor a gyújtófej. Undorodtam az acél hideg, nyálkás
testétõl, mégis derékon ragadtam, mint egy
birkózót a szõnyegen. Bár nem egy súlycsoportba
tartoztunk, és a küzdelem egyenlõtlennek ígérkezett,
csakis én gyõzhettem. Le kellett gyûrnöm az alattomos
ellenséget, mert fent a hídon zajlott a forgalom.
Bizony, uram, elfektettem
a háború szörnyû, itt felejtett emlékét,
a bombát. Feküdt, oly engedelmesen lapult lábam elõtt,
akár a jól idomított vadászkutya. S ahogy tovább
matattam egy emberi koponya akadt a kezembe. Megriadtam. Bomba és
koponya. Néma figyelmeztetés volt ez, uram, hogy emlékezzünk.
Sisakom ablakához emeltem a folyó egykori, vagy talán
a háború névtelen áldozatát. Éreztem,
csontokon járok, senki ásta sírok között,
egyetlen hatalmas temetõben. A fülemben fegyver ropogott, pedig
csak apró kavics verõdött a sisakomhoz. Nyöszörgést
hallottam; sírt a légszelep. És ekkor, hirtelen, átható
szúrás érte szívemet. Éreztem, súlytalanul
lebegek...
Aztán az
opálos mélységbõl egy elmosódott, mégis
ismerõs arc bámult be ablakomon. Sanyi, kiáltottam
rá, te vagy az barátom? Te vagy, kit húsz éve
is talán, hogy elveszítettelek, s azóta is furdal
a lelkiismeret? Meggondolatlanul, gyáván a halálba
küldtelek negyvennégy õszén. Emlékszel?
Könyörögtem, menj el, nem segíthetek tovább.
De te nem mozdultál. Megosztottuk hát veled a falatot, bújtattunk
a pincében, de te félted már a sötétet,
fényre vágytál, emberek közé kívánkoztál.
Untad a szénporos levegõt, a visító patkánycsapatot.
Papírt akartál, biztonságot adó, jó
papírt. De mit adhattam volna, mikor magam is lapultam, a SAS-behívó
elõl bujdokoltam. De te mégis hittél, bíztál
bennem, és én rossz gazdának bizonyultam.
Féltük,
bajt hozol ránk, hiszen te is tudtad, ha valaki felad, végünk
van, és nem csak mindkettõnknek: még a csecsemõnek
sincs irgalom. Mégis vártál, gyötrõdtél,
s még akkor is haboztál, amikor alig úsztál
meg egy igazoltatást. De másnap ismét jött a
járõr, zsidókat kerestek, és akkor már
nem volt menekvésed. Felszólították a lakókat,
adják ki a bújkálókat mielõtt átkutatják
a házat. S ekkor áldozatul dobtalak. Rábírtalak,
hogy jelentkezz, mert neked már úgyis mindegy, de mi még
megúszhatjuk.
Elõléptél
hát, s máris vittek, vittek a Dunáig...
Igen, uram, így
beszéltem hozzá, lent a folyó mélyén,
ahol akkor viszontláttam õt. Megjelent elõttem fiatalon,
reménykedõn, mint hajdan egy-egy diákcsíny
után. Szólítgattam, de õ intett, hogy nem érti
a szavaimat, meglehet, beázott a vonal. Pedig hívtam jöjjön,
van már papír, jó papír. Ne féljen tõlem.
De õ felemelte kezét, ha akkor kiadtam, ma sem bízhat
bennem, hiszen elõttem most is a halál leskelõdik.
Tévedés, mondtam, ártatlan játék ez
ma már, láttad, hogy letepertem. Nem gyilok ez, csupán
bilincsbe vert halál.
Kértem, bízzon
bennem, mondja ki végre, hogy újra barátjává
fogad. Számít rám, visszaadja bizalmát, melyet
egykor kishitûségemben eltékozoltam. De õ már
távolodott. Ne menj el, ne hagyj magamra emésztõ gondolatommal!
- kiáltottam utána. Nyugtass meg, hisz évek óta
várom, hogy felbukkanj. Találkoznunk kell, tisztázni
magamat elõtted, hiszen tudom, hogy megbocsátasz, ha nem
is felejtesz. Maradj, add a kezed, mondtam, s utána léptem...
A felszínen
tértem magamhoz, uram. Úgy mondták, feldobott a búvárruhába
szorult levegõ. Ájultan húztak a pontonra. Múló
rosszullét, gondolták, de én már tudtam, mi
ez. A búcsúzó, uram. Bizony, a befejezés. Megmondtam,
ugye, megmondtam elõre, hogy átkozott egy hely ez, fogadott
az öreg halász, s én csak rábólintottam:
de még mennyire. Pedig jó járása volt itt a
halnak, folytatta, hiszen kövér, jó húsú
harcsákat szákoltunk a háború után.
Még arany is akadt, gyûrû meg efféle. Adjanak
még egy napot, és ismét meghúzzuk a medret,
kérlelt, de hiába.
Szótlanul
vetkõztem. Mögöttem összesúgtak az emberek;
na, ennek is befellegzett...
Hát így
jártam én, uram. Ez volt az utolsó merülésem.