Hát akkor hol van a baj?
Egy régi kafkai rejtély megújítása
És van-e baj? Nem lenne baj,
ha nincs. Kõrealista vagyok (visszariadok a vérrealista szótól,
érthetõ), a felfogások helyi értékei
változnak, Ottlik a Hajnali háztetõk bevezetõjében
bizonyos mûvészeti felelõs Lõcs elvtársról
beszél, az ötvenes évek emberérõl, aki
szerint egy szép embert szépnek, a jó világot
jónak kell lerajzolni, lefesteni. Ez így badarság,
mégis: az ép eszünket meg kell õriznünk;
a szó jól összetett értelmében egészségesnek
kell maradnunk.
Az egészség
- hiába pufogógázos egy város (Bécs
például talán nem is annyira), hiába van körülötted
(és benned) megannyi aj-és-baj, hiába fenyeget (téged)
romlás stb. -, mondom, az egészség ott van a konkrétumokban,
melyeket nem szabad gyalázni. Egy kis utcarendszert az O (Ó)
villamos vonalának szélsõbb, nem belvárosias
vidékén; egy gesztenyesütögetõt, ahogy vasárnap
is nyitva tart, a piaci virslisütõt-és-bormérõt,
amiért legalább hétfõtõl péntekig
rendelkezésünkre áll (egy gyors "francba" elintézi
a gondot, mehetsz máshová, fölfedezni új helyet),
ha már neked ez a kora reggeli két pohár bor az egészség.
Egészség, hogy az O (Ó) villamos végállomásáig
olyan lassan ér ki a szerelvény, mert még nem ismered
a tájékot; a térképet otthon felejtetted, de
a környék eleven, a belvárosiasabb áruházak,
boltok külvárosiasabb változatai közt haladtok,
egy derékszög-kanyar, aztán hurok-végállomás.
A hely neve Rudolfshügel, ha jól emlékszel. Rudi a nagy-kis
öreg madaratok, a 14 és 1/4 éves 3 dekás mezei
veréb. Lekopogom, egészséges. És tervezed már,
hogy visszamégy valahova, délben, ahol egyik kedvenc ételedet
ígérték ("holnap lesz szakácsnõ", mondták
a szerb-horváth? - kávéházszerû kisvendéglõben;
vasárnap nyitva? de hiszen ez csodás abban a városban,
ahol szombat kora délután, amelyik vendéglõs
teheti vagy úgy óhajtja, zár), visszamégy,
érintve a Südbahnhofot, ott a gesztenyeárus, de gesztenye
neked már nem kell, ennek ellenére sem állsz ellent
(ó, nem az "ellen" itt a bûvszó!) a Rudolfshügel-presszóétteremnek,
mert hosszú, gyalult asztalokat látsz elõtte, egy
öregúr omlettezik, kérsz te is egyet, papírvékony,
attól még lehet rántott májazni a Wieden-negyedben,
a plüssös pamlagon ülve a mûmárványt
utánzó keménypapír borítású
asztal mellett, cigarettázni, borozni. Bár a régi
"jugó" vörös bor, Dalmáciából, a
crno vino már a múlté, múltatoké, te
is egyedül vagy itt most, nem a feleségeddel, mert õ
van Rudival és Totyival (a két madárral) otthon, meg
Szuszival, a kutyátokkal. Sebaj, a fehér is jó, és
olyan olcsó, mint a piacon, és ott a szakácsnõ,
kijön, megnéz, idõs asszony, négy szelet májat
kapsz nagy adag krumplival, és olcsóbban, mint a krétával
kiírt fa étlapdeszkán áll. Miért? Mindegy,
jókedvûen haladsz tovább.
És így
tovább. Ilyen egyszerû, és mégis: az van veled,
ami Kafkával, mikor a kertvendéglõbõl hazamegy,
magányos szobája várja (senki sem zavarja tehát),
s az imént még felelõsséget érzett mindenért,
a pamlagokért (a heverészõikért, fetrengõikért),
a gyalult asztalokért és vendégeikért a lugasban,
a kerület rendjéért, a cipészért, a gesztenyesütõért,
mit tudom én, és reményekkel volt tele: ez valami
rendre visz. Egészségére! Így köszöntek
neked ketten is ismeretlenül a máj mellé. Mégis,
ahogy Kafka említi, hiába, hogy vidám zene hangjai
szûrõdnek hozzá halkan a lombokon át , hiába,
valami nagy reménytelenség fogja el. Hol van hát a
baj? Az egészség olyasmi lenne, hogy épp elegendõ
teljesítmény ha a nap egyik felére kitelik belõle
a csöndes vígság, egy-egy õszi gesztenye (vad)
szelíd rugdosása, levelek kerülgetése, oszlopok
végigsimítása - aztán pedig? Jön a lázas
tevékenység vágya, de egy idegen városban,
ha semmihez semmi közöd és senkihez nem szándékozol
betoppanni váratlan látogatóba (vasárnap? de
soha máskor sem a "formád"), ha nem mégy múzeumba,
kelletlenül gondolsz a lóversenyre, jó, kilábalsz,
rögtön ott is hagyod, lélektelenül elvesztesz ötven
schillinget, a villamos, pedig hogy örültél vasúti
jegyeddel járó bérletednek, az O (Ó) helyett
most az N. teljesítendõ kötelesség, iszol még
pár pohár bort, nem rúgsz be, csak valami történik
veled, másnap nem emlékszel rá, hogyan is értél
haza, combodon, fele-közepén, mi fáj, mi ez a nagy véraláfutás,
nem ütötted be semmibe, az ágyad se olyan; hajnali fél
háromkor felébredsz, vonatod a Südbahnhofról
hat-negyvenhatkor indul, rengeteg még az idõd, cigarettázni
nem szeretsz már, gépiesen elszívsz egy szálat,
italt nem viszel haza külföldön soha, bekapsz egy fél
nyugtatót, mire elaludnál, csörög a vekker. Kínosan
húzod az idõt, aztán összecsomagolsz. Túl
korán érsz ki a Südbahnhofra, jön szokásos
szertartásod: a kis bódénál egy virsli, két
pohár bor, felszereled magad újságokkal, közben
megvoltak az osztrák választások. Ja, errõl
nem is szóltál most. De hagyjuk. Valamiért nagyon
érdekel a téma. Elolvastad a Forradalmi Sörfõzde
anti-szabadságpárti érvelését, s jócskán
melléfogadtál magadban: hogyan is fogadja meg majd e józan
érvelést (mely a többi pártokat sem magasztalja
éppen) a választó jónép. Mindegy, ez
se a te bajod, fülkéd kellemes, behúzod függönyét,
a hatóságok kedvesen közönbösen kezelnek,
magad vagy Pestig. Aztán... mondom, most nem tudom, tényleg
hol van a baj, és legalább lenne valami elméletem,
vagy élvezném, hogy célozgatok, de hát - eltalálva!
- nem, dehogy...
Mégis: örülj.
Madaraid egy pillanat alatt visszafogadnak, zûr egy szál se,
másnap hajnalban kutyád különleges lelkesedéssel
nyal-fal. Jönnek szakmád aktuális eseményei:
begurulsz két semmiségen, nagy diplomataként fogadsz
egy iszonyú vacak, fondorlatos dolgot, és bölcs vállvonogatással
veszed, mikor - rákérdeztél - kiderül, valami
jóval kevesebb. Rákérdezni, ez még a varázsmódszer.
Megszoktad igazi levertségeidre. Magad. Ha másoknál
kell alkalmaznod, már szinte gyerekség. Csak keresztbe ragasztott
plakát.
És a sok
szó és szó és szó körül: a
valódi, élõ "egészséges" rejtelem. Ne
rokkanj bele semmibe, ha nem muszáj. Mint ahogy hõsnek lenni
sem. És mint ahogy ott a tömérdek nem lehet és
nem lehet és nem lehet, és talán már nem is
lesz lehet.
Vagy talán
mégis.
Omnia possunt opes
Megtanultam szenvedni az életet,
mint mások,
csüggedt ajkam béna szavai
mállottak nyálamon,
s a régi kísértetek
Beethovent dúdoltak tarka
szemeim mögött, hol a mûvészet
délibábja lebeg,
mint valami rózsaszín
csók-golyók a nedves
fal zöldellõ körszakállán,
hol az éji csönd,
mint a köd, s nem tehet sorsa
ellen, mert örök.
A pénz nem boldogít,
ha a gazdagság végig
hû marad a zsarnoksághoz,
mely a testet
legszemélyesebb szolgájává
emeli, megértést
csak más dolgokban lelhetsz
mindaddig, amíg
az el nem halványítja
hiteddel együtt
a szellemet, mint az utolsó
nyári nap erejét
az õsz-fuvallat; az egész
táj lekopott szõkesége
a tünde arany, mely holttá
érlel a végsõ percben.
Túl vagyok a jón, életemnek
búcsút intek,
az õsi rögök mélyén,
hol fekszik a fény,
látni fogom az angyalokat, a
pokolban leszek,
oly messze a sárguló
fáktól, hogy a hold felém
hajol Hubert Robert Tapis vert világában.
Ad unum omnes
(Rondó Jerikó falához)
Hét napon át menetelt
a vég és a kezdet,
lassú nászként
jártak a holtak hõs hantján,
a kürt hangja bút zokogott
pogány isteneknek,
s tûnt harcosok útjára
borult az éji kalászos.
Riadtan figyelt a parázna Ráháb
õsi lelke,
az egyetlen, aki sírhatott a
koporsófödélen.
Hét napon át menetelt
a vég és a kezdet,
a gyõzelmi kiáltás
nem volt csalfa remény,
leomlott a porba az élet hamis
kártyavára,
a mély megenyhült az édes
áldozatok dalára.
Már ne számíts
a végsõ titkok kéjteli ágyára,
Kánaán kapujában
elfeketültek a vágyak.
Hét napon át menetelt
a vég és a kezdet
A polgártársnõ
Fázósan ébredt,
de azzal a kellemes tudattal, hogy a véletlen szerencse folytán
megszerzett sufni, biztos fedelet jelent a feje fölött. A visszakapott
kölcsön, meg az üres üvegekbõl szerzett pénzmag
együtt, úgy érezte visszaadta valamikori "társadalmi
rangját", õ is hasonlít a többiekre: egy ember
a sok közül.
Öt ujjával
valami rendet gereblyézett kissé csapzott hajában,
felvette gyûrött, de csak közepesen piszkos ruháját,
jólesõen nyújtózott egyet, s maga sem tudta
honnan, de támadt az ötlete, hogy elmegy uszodába. Ott
legalább jól lezuhanyozik, talán még napozhat
is egyet. Avitt fürdõruhája sem lesz feltûnõ,
vizesen sok minden látszik rongynak. Különben is ki figyel
rá, ha már nincs a kezében a hajléktalanok
teljes berendezését hurcoló, jellegzetes kopott, tömött,
egyenszatyra.
Ahogy az uszodához
közelítve áthaladt az öreg hatalmas platánok
árnyékolta udvaron, különös érzés
fogta el. Ez most teljesen más volt, mint gyermekkorában.
Valamikor járt itt, egyszer vagy kétszer. Igazában
akkor sem érezte otthonosan magát, de még nem érdekelte
az, hogy mi a különbség közte és a bérletes
gyerekek között, akiket a fürdõmester oktatott úszásra.
Egy kicsit még le is nézte õket, hogy pénzért
tanulják azt amit õ, szinte egy kiskutya ösztönével,
meg pajtásainak biztatásával könnyedén
elsajátított. Jobban szerette hát a Duna valamelyik
partszakaszát, ahova a szomszéd srácokkal néha
lement, gyermeki önfeledtséggel figyelmen kívül
hagyva a tiltó táblát.
De mostanában
annyi tiltó táblát vett semmibe, hogy úgy gondolta,
hogy ha már tetõ került a feje fölé, illik,
hogy szabályos uszodába menjen fürödni.
Nyakában
dobogott a szíve, mert nemcsak a hõs medence ígérete
csábította, hanem az uszodai életet is élvezõk
félmeztelenségének egyenlõsítõ
mámora fogta el. Most végre nem fogják megnézni,
nem sajnálják és nem vetik meg. Lubickolni fog, ha
nem is a jómódban, de a langymeleg vízben feltétlenül.
Váltogatni fogja majd a forrót a hideg zuhannyal, hogy még
a lélegzete is eláll. Minden porcikájában élvezni
fogja a huzatos aluljárókban oly sokszor annyira hiányolt
meleget, no meg a tisztaságot, amitõl úgy érzi
majd, hogy nemcsak tüdeje, de egész teste szabad levegõt
szív be, eltûnik gyakori ólmos fáradtsága,
és könnyen fog mozogni. Nem is fogta fel, mennyire paradox
módon jutott eszébe épp Csokonai honnan, honnan nem
elõkerült versfoszlánya: "...mint egy Rousseau Ermemontvillben,
ember s polgár leszek..."
Mikor pedig a rá
váró élvezetek elõrevetített képétõl
megrészegülve belépett az uszoda ajtaján, egy
tagbaszakadt álmos, testõröltözetû férfi
vette el jegyét, úgy, hogy még mormolást sem
hallatott köszönés gyanánt. Ez azonban nem izgatta,
mert nem gondolta, hogy mint ombucman asszony, doktornõ, esetleg
tanárnõ, vagy mint vállalkozó hölgy fog
bevonulni. Boldoggá tette õt az átlagban elkeverõdõ
"egy a sok közül" státusza. Nem láthatta, hogy
testõr és kabinosnõ egyetlen pillantása regisztrálta
ágról szakadt, ide nem való mivoltát. A szekrényes
öltözõben sem vette észre, motyóit rakosgató
mozdulatainak gyanakvó figyelemmel kísérését.
Az ember megszokja saját szagát, ha mégoly kellemetlen
is, de nem így környezete. A különbözõ
testápolóktól illatozó, fürdéstõl
kihevült uszodavendégeket azonban nem lehetett becsapni, orrukkal
is érezték a szegénységet, az ápolatlanságot,
az elhanyagoltságot rajta.
Neki azonban nem
tûnt fel elhúzódásuk, meg aztán meg is
szokta, hogy így viseltetnek iránta. Túlzottan elfoglalta
magát évek óta nem használt fürdõcucca
magára rángatásával, majd komótosan
elballagott a zuhanyozóba, majd szinte repesve ment a medence felé,
hogy belevesse magát a mindenki számára közös
vízbe, amely nem tesz különbséget ember és
ember között, senki nem fordul a másik után, nem
kérdezik honnan és miért jött. A víz felhajtó
erejének egyetemes törvényszerûsége mindenkire
egyaránt érvényesül, s mindenki saját
adottságainak, és pillanatnyi hangulatának megfelelõen
érzi melegebbnek vagy hidegebbnek, fárasztónak vagy
felüdítõnek azt. Elõször a medence végében,
vastag sugárban beözönlõ víz felé
vette az útját, hogy onnan néhány karcsapással
elinduljon a közepe felé.
Egyszer csak éles
sípszót hallott, de oda sem figyelt, nem szokatlan ez ott,
ahol gyerekek is vannak, nem árt azokra vigyázni. Amikor
másodszor és harmadszor is ismétlõdött
a fület sértõ éles hang, s már kiegészült
az úszómester hallózásával is, "hé
asszonyom, tessék felvenni fürdõsapkát" -
akkor döbbent rá, hogy a figyelmeztetés neki, és
csakis neki szól. Mindenkin volt sapka, csak rajta nem. Kontyba
tûzött hajának néhány vastagabb, nem túlzottan
tiszta tincse arcába lógott. Felnézett az ellentmondást
nem tûrõ férfira, s valami olyasmit motyogott, hogy
jól van na, s gondolta tesz még néhány tempót,
hátha addig vagy elterelõdik róla a figyelem, vagy
neki jut eszébe valami megoldás. De egyikre sem számíthatott.
Megismétlõdött a figyelmeztetés. Most már
gorombán és félelmetesen: a "tessék elhagyni
a vizet" kiegészítéssel.
Nem tudta, mitévõ
legyen. Ismerõse sem volt, aki kisegítse egy facér
sapkával, persze nem sietett segítségére a
kabinos kislány se, hogy tartalékából elõhúzzon
egy sapkát, akár pusztán udvariasságból,
akár nagyobb borravaló reményében. Még
az a vigasza sem volt, hogy jól odamondogasson, hogy miért
nincs nagy betûkkel kiírva már a pénztárnál,
hogy csak fürdõsapkával rendelkezõ vendégek
váltsák meg a jegyet, vagy, hogy annak hiányában
itt és itt, ennyiért és ennyiért lehet kölcsönözni.
Agyában,
csak egyetlen gondolat motoszkált: kizavarnak, mert szegény
vagyok, kizavarnak mert undorodnak tõlem, mert meglátták,
hogy ki vagyok, mert bizonyára árgus szemekkel követtek,
amióta csak beléptem.
Érezte, hogy
a sírástól arcizmai megvonaglanak, szabálytalan
rángások torzítják el képét,
forróság borítja el egész testét. Hirtelen
belevetette magát a vízbe, hogy elrejtse dühtõl
és keserûségétõl kivörösödött
arcát, hogy lemossa megszégyenültségét.
De feltörõ zokogása élvezhetetlenné és
értelmetlenné tette további, akár egy két
perces maradását is. Kiegyenesítette hát nagydarab
testét, és iszonyú harag öntötte el egész
lényét. Magasba emelte mindkét kezét, mintha
csak az Istent fenyegetné meg igazságtalanságáért,
majd hirtelen leeresztve azokat, hatalmasat csapott a vízre. Benne
volt ebben az ütésben minden keserûsége, nyomorúságos
életének haragja és gyûlölete, amely nem
engedte kiemelkedni helyzetébõl, még egy vízbesüllyedés
rövid, mámorító órácskájáig
sem. A nyomorból, az elesettségbõl nem, de a medencébõl
bezzeg azonnal kiemelték, hogy süllyedjen csak vissza oda,
ahonnan jött.
Senkinek nem jutott
eszébe egy nejlonzacskó átnyújtásával
megoldani e bonyolult kérdést, miként arra sem gondolt
senki, hogy nem pusztán a belépõjegy árát
veszítette el, hanem a reményét is arra, hogy legalább
egy órára olyannak érezhesse magát mint bárki
más. Pedig folyton azt hallja, hogy a polgárokkal együtt,
a polgári Magyarországért, a polgárosodás
érdekében, s majd a polgári jólét...
Minderrõl
eddig sem voltak illúziói, de most az a kevés reménye
és önérzete is elveszett, ami volt. Szuszogva csomagolt
össze, meg-megtörölve egykor szép arcán végiggördülõ
könnyeit.
Pusztítják, ahol érik
Ím, hát, megint megtapossák,
megint
ízekre szedik, a hivatalos miskárolók
a tökénél kezdik,
átmetszik torkát,
kitépik fel-felizzó szívét,
filléres
káprázattal vakítják
szemeit, ólmos
bóvlival, hollómosdató
kortesbeszéddel
süketítik füleit,
sarkított képcsõvel,
sztereosugárral bomlasztják
tüdejét,
hamis szeszekkel mérgezik máját,
nyúzzák
cserzett bõrét, csontjait,
mi nem fér
a Whiskas-macskatápba, szemétre
vetik,
ím, hát, megint megtapossák,
megint
ízekre szedik, vérével
trágyázzák a
kizsigerelt, ezeréves földet,
ím, hát, megint megtapossák,
megint
ízekre szedik, s a romlottság
repedéseibõl
egyre csak jönnek és jönnek
a
csúszómászó,
hatalombeteg
férgek, a zsarnokok már
vetésforgóban
szívják nedveit, potrohát
hizlalja a pénzarisztokrácia,
a mindenkori
rablóelit, s hetvenhét,
undoros
polipkarjával a politika mindent
bemocskol,
ím hát, megint megtapossák,
megint
ízekre szedik, s éhes
szájaktól megvont
falatokkal, közpénzen -
a pokolba vezetõ
utat - színlelõ gazemberek
torz törvények
dísztégláival:
jószándékkal kövezik,
nyomorgók leomlott álmaival
bendõjüket
tömik, lehallgatják verõerét,
minden
rezdülését röntgenezik,
pusztítják,
ahol érik, tûzzel-vassal,
cukros
hazugsággal az Istenadtát,
de mondom én, minden hiába,
bár csillagmilliárdszor
keresztre
feszítik, titkát elrabolni,
lerombolni
nem tudják,
meghasadt tudatát, lelkének
kódját soha fel nem törik.
Fényerdõk
Nakongxipán? L'île joyeuse?
Melyik nevén szólítsam a nyár szigetét,
ahol évek múltak el észrevétlenül. Keleti
partjai magas, szikár hegyekre néztek és a tenger
úgy terült el a két part között, mint egy
"nagy, kék virágszirom". Termetét aranymûves
alkotta, sem túl kicsire, sem túl nagyra. Mintha a Balaton
"negatívja" lett volna, akkora területet szelt ki magának
a szárazföld és a magasabb hegyekrõl látszott,
hogy kék tenger öleli.
Tán négy-öt
éves lehettem, amikor az elsõ nyarat itt töltöttük
nagyanyámmal. Késõbb az egész család
csatlakozott hozzánk és télire sem utaztunk haza többé.
Nagyanya a pesti piacon eladta kissé viseltes hócipõinket,
meg a síléceket, amivel a Vérmezõn csúszkáltunk.
Anyu egy kis faluban tanított, az egyetlen iskolában. Apu
sokat utazott, otthon pedig esténként a padlásszobában
dolgozott, kopogott az írógép, mint a harkály.
Amikor Nagyanyával
elõször a szigetre érkeztünk, öreg, eperfagylaltszínû
házat béreltünk egy domboldalon. A ház vén,
göcsörtös olajfák közt kuporgott, de a felsõ
ablakból - ha feltérdeltem egy székre - megláthattam
az örök-kék, hûs illatú tengert. A házhoz
kavicsos, szûk út vezetett fel, ahol autó ritkán
járt, csacsi viszont annál inkább. Az utat égigérõ
ciprusok szegélyezték, de a nap így is forrón
sütötte az arra járót és jólesett
belépni a kert citromû és fügefái közé.
Az ablakokra olyan sötét spaletta zárult, mint az olajfák
zöldje.
Sokszor csatangoltam
a környék úttalan ültetvényein, és
néhány kedvenc fámra naponta felmásztam, sõt
nevet is adtam nekik.
Törzsük
olyan volt, mintha több óriáskígyó fonódott
volna össze és aztán egy varázsló szavára
fává merevedtek volna. Vagy mint a felhólyagzott tészta
Nagyanyám kezében, teli lukakkal, odúk sötét
árnyai foltozták a törzseket. A lomb pedig ezüstzöld
volt, fekete fényû az olajliget. Az olajerdõben láttam
meg, hogy a fekete is lehet fény és ragyogás.
Ha felülrõl
sütött rájuk a nap, megcsillantak a levelek, ahogy otthon
a Duna-parti fûzfák ezüstje. A szél összekuszálta
leveleiket, apró halrajok ezüstje villant a víz alatt.
Szüleimmel
gyakran egy közeli tavernában ebédeltünk. A kerthelyiség
leginkább egy úszómedencére emlékeztetett,
amit aztán az átadás napján mégis étteremnek
rendeztek be. Befelé lejtõ és derékmagasságig
felhajló alját világoskékre festették,
a nap tüzétõl védõ sátorlap kék-fehér
mintái pedig a csillanó víz redõiként
lobogtak a szélben. A hosszú késre szúrt bárányhúshoz
a felnõttek aranysárga fenyõbort ittak. De amikor
Nagyanya fûzött, õk mindig húslevest kértek,
mi meg túrós tésztát. Ezeket az ételeket
itt kissé körülményes volt elõállítani,
de Nagyanya nem ismert lehetetlent és maga készítette
el a túrót a szomszéd kecskék zsíros
tejébõl. A kecsketejet frissen, hidegen nagyon szerettem
és néha órákon át beszélgettem
a nagy, szakállas bakkecskével, aki a család uraként
a legokosabbnak látszott és minden kérdésemre
szaporán bólogatott, szögletes pupilláit reám
szegezve.
Szomszédaink
egyébként sok mindennel foglalkoztak, kecsketenyésztésen
kívül például olajpréseléssel és
bérhajókázással. Még egy útkanyarulattal
följebb laktak, szegényes házuk udvarán hatalmas
citromfa állt. Magyarul kotkodácsoló tyúkjaik
rothadó citromûhegyek közt kapirgáltak békésen.
A tyúkól oldalát - átmenetileg - egy jobb sorsra
érdemes motorcsónak alkotta, amely így, a 6-700 méteres
hegy tetején meglehetõsen szokatlan látványt
nyújtott nekünk, pesti gyerekeknek. A fõbejárat
elõtt, kiemelt helyen egy valaha fehér kõszobor állt,
kezében rozsdás vasvillát szorongatva, melybõl
arra lehetett következtetni, hogy a szobor nagy valószínûséggel
Poszeidont ábrázolja. Az út szélén pedig,
amit folyamatosan ért a nap sugara, egy deszkán fûszeres
paradicsomûszeletek grillezõdtek az ég adta tûzhelyen.
Kirával,
a szomszéd leányzóval néhány év
alatt rengeteg citromot rugdostunk végig a szerpentinen. Egyszer
nagyon izgatottan integetett, jöjjek közelebb, de halkan. Az
udvar végében lévõ fáskamrához
vezetett. Az ajtót kinyitni nem tudtuk, de a deszkák közt
akadt egy nagyobb rés, amelyen át kényelmesen bepillanthattunk.
Felkiáltottam az örömtõl, mert a sötétbõl
egy igazi, bársonyos tekintetû csacsi bámult rám!
Késõbb állandó játszótársunk
lett a jószág, akit soha nem lehetett kihozni a sodrából.
Fülei mindig arra fordultak, amerre minket sejtett és kívül-belül
puha bolyhok fedték. Orra velúr, szõre subaszõnyeg,
lábai pedig, mintha harisnyát húzott volna rájuk,
combközépig sötétbarnák voltak. Etettük
õt mindenfajta színes virággal, nevettünk, ahogy
egy nagy citromsárga lepke pont a háta közepén
landolt és meséltünk neki.
Mert itt minden
mesebeli volt. A hegyi faluban mesebelien kicsik az utcák, az egymásra
épült házak. A templomtér, amelyen a június
nem szûnõ világosságában éjfélig
labdáztak a gyerekek, alig lehetett nagyobb Sissi grófnõ
kastélybeli fürdõszobájánál. De
mesebelien óriás is minden: kerek Hold a citrom a fán,
a muskátli keményszárú, embermagas bokorrá
nõtt, a leanderek pedig fává. Leander- és bougainvillea-erdõk
közt jártunk, félrehajtva ágaikat újabb
virágok estek arcunkba. Itt mindenhová virágot ültettek:
köcsögben, kukában, cserépben virágok nyíltak,
kicsik, mint a tenyerem és nagyok, mint egy boroshordó, Kirával
ketten is elfértünk benne. A mályva a tetõig
ért, színe sötét volt, mint a kibuggyanó
vér, a hajnalkák pedig ibolyántúli kékek,
mint a délutáni égbolt és a gyalogosok által
ritkán háborított utakat is belepték, mintha
nagy, bársonyos szárnyú pillangók ültek
volna a földön.
De persze a legcsodásabb
a tenger volt. Hancúroztunk az üvegként átlátszó
vízben a só kezelte sziklákon szerzett sérüléseinket,
és a szél sosem szûnt meg. Jó volt hanyatt feküdni
a vízen a magas-part világoszöld mirtuszai alatt és
hallgatni a nyöszörgõ kabócákat. Egyszer
egy szurdokba is lemásztunk, mikor nem volt nagy a hullámverés.
A víz kéken pezsgett és emeletmélyre lehetett
látni benne. Elõbb-utóbb mi is szereztünk egy
motoros bárkát - amely formáját tekintve inkább
motoros lavórhoz hasonlított - de nagyszerû kirándulásokat
tettünk vele ismeretlen és a part felõl megközelíthetetlen
strandokon. Horgonyt vetettünk a szentjánosbogár-fényû
vízben és az erdõtõl ölelt, keskeny parton
költöttük el ebédünket: roston sült csirkét
salátával és juhsajttal. A hajóról vízbe
ugráltunk, bugyborékolva nyílt szét a víz
pezsgõ karjaink alatt. Ha tengerisünt találtunk, gondosan
vödörbe helyeztük és beljebb lapátoltunk vele,
ahol már nyugodtan útnak ereszthettük, anélkül
hogy belelépnénk.
Ahogy a nap feljebb
emelkedett az égen, egyre nagyobb területet világított
meg a kavicsos karéjból és az erdõbõl.
Olyan volt, mintha hirtelen megszínesednének a tárgyak,
fekete-fehérbõl színesfilmre kezdett dolgozni a világ
és ahogy nap érte a tengert, a színek fénnyé
alakultak, szinte folyékonnyá váltak a ragyogástól.
A félárnyékban
heverve szüleim szavai egyre távolabbról csengtek, s
a hajó oldalán fényhálót táncolt
a víz.
Mikor már
autónk is volt, gyakran kirándultunk a városba és
megnéztük a piros tornyú templomot, ahol Szent Szpiridonnak,
a sziget védõszentjének koporsóját õrizték.
Aztán kimentünk a repülõtérre. Annak idején
még kevés gép járt erre, néha órákat
töltöttünk a két domboldalt összekötõ
gáton ácsorogva és nem jött semmi, csak a rákokat
figyeltük a sekély vízben. A futópálya
egy belsõ tó mentén épült és a
gépek a két domboldal közé repülve közelítették
meg a pályát, sõt, még egy pici kerek sziget,
az Egér-sziget is keresztezte útjukat, rajta fehér
kolostorral. Nem csoda, hogy ujjongtunk, amikor karnyújtásnyira
felettünk húztak el a súlyos repülõgépek;
ugráltunk, torkunk szakadtából kiabáltunk,
de mintha némajáték lett volna, az õrült
hangvihar minden mást eltörölt. Amikor a "mi gépünk"
jött Budapestrõl, már messzirõl tudtuk, hogy
õ az, mert magabiztosan rajzolta kör-sugarát, felhasította
a tiszta eget és pár másodperc múlva már
felénk rohant, száz tonna dübörgött el arcunk
felett.
A gátról
délelõtt különösen szép volt a szemközti
hegyvonulat, amelynek valamennyi láncolata más kékbe
vonva állt. A tengert szelíden világoskékké
varázsolta a napfény. Évek múltak el így.
Álltunk a hegytetõn, ciprusok minaretjeit csodálva,
hallgattuk a görög nép jellegzetes, nyugat-európai
füllel "moll" hangulatú zenéjét, ami mégsem
volt szomorkás, mert más gyökerekbõl termett.
Óriásnak képzeltük a kaktuszt, amelynek húsos,
lábfejnyi leveleit ujjakként díszítették
a fiatal hajtások, és rajtuk sárga meg rózsaszín
virágok ültek, láttunk bálnacsontvázat,
ikont, olajpréselõ követ és fecskét. Laktunk
más házban, érett, sárgabarackhoz hasonlóban
és néztük, csak néztük a feketén
csillanó olajfákat. Törzseik olykor mintha vulkáni
láva megdermedt bazaltsziklái lettek volna, de ha megsütötte
õket a napfény, melegen szürkévé váltak,
mint egy nagy cirmos bundája.
Eddig az álom.
Amúgy meg
itt jövök, az "élõadás" izgalma éberít,
száz emlékkel szívemben most elõször érkezem
meg. Közeledünk a csikóhal formájú szigethez.
George már
várni fog, hoz szõlõt meg sajtot, sõt talán
egy akkora dinnyét is, hogy újra kell írni a terhelési
lapot, mert orrnehéz lesz a repülõgép, és
a pálya végében ott fog ülni Laci egy kempingszéken
integetve. És belegyalogolunk a vízbe! Madarak rebbennek
fel körülöttünk és úszva érjük
el az Egér-szigetet. A kolostor falait megsüti a rozsfényû
napsugár és nemsokára kigyúlnak a mi színes
csillagaink, a pályafények.
Fordulok. Verõeremen
dobog a tenger. Én repülök, igaz, csak kisunokájával
a Repülõgépnek, de szárnyvégünk megérinti
a házakat, és alattunk keresztet vet a szerzetes.
Isten hozott, Korfu!
Ének
Zöld zivatar zúg, zúzmara
zizzen.
Barna brokátban bús bibe
libben.
Kék kövek égnek,
kukkol a tópart,
rózsaszin égen rõt
pihe sóhajt.
Sárga sinek közt suttog
a vaspánt.
Álmodom éppen, tétova
fagy bánt.
Érzem az arcod, rám vad
esõ száll.
Mámoros utca, furcsa szökõár.
Hajnali fényben árad
a lámpa,
csúf kutya kullog, fél
füle csámpa.
Macskakövek közt fényes
esõcsepp.
Üldözöm, ûzöm
hûtlen erõmet.
Éjszaka
Érzem a fû zöld selyme
sötétjét.
Érzem, az ég mély
leple takar.
Érzem, a víz hûs
cseppjei óvnak.
Érzem, az éj most sírni
akar.
Érzem a partot. Nyalja a hullám.
Érzem a távol hív,
csalogat.
Érzem a lábam, súlytalan
énem.
Érzem a hûvös csillagokat.
Dac
Szavad a számon.
Nem kéred számon,
mit tettem, mit nem.
Hallgat az Isten.
Sanzon
Vigyázz ma rám! Én
jó leszek.
Nem szólok, inkább hallgatok.
És nézlek majd, ahogy
nevetsz,
mint fény a párás
ablakot.
És nézem majd a két
szemed.
Magamba szívom hangodat.
Kezed felém nyúl, megsimít,
mint hegytetõt az alkonyat.
Fejed ölembe rejted el.
Hajad hulláma combomon.
És fáj, hogy itt vagy
most velem.
Ki vagy?... Még mindig nem tudom.
Rímek
Templomokba települnek,
emberek mellére ülnek,
titkokat súgnak a fülnek,
aztán továbbmenekülnek,
korhadt fára varjak gyûlnek,
anyák holt kisdedet szülnek,
belém vágyak nehezülnek,
közhelyek megnemesülnek,
rútak, csúfak megszépülnek,
gyávák összetömörülnek,
egyszer mind megdicsõülnek,
nincsen, akit megbecsülnek,
kusza képek elvegyülnek,
összedõlnek, felépülnek,
pirosodnak, bekékülnek,
végleg belémfeketülnek!
Nyár
Nád - víz
Sár - íz
Tó - szél
Pók - mély
Hal - stég
Part - ég
Pad - bõr
Nap - tõr
Hold - est
Bor - test
Bûn - zaj
Tûz - baj!
Tájkép...
Fájj! Még!
A beérõ
õ ezzel beéri
átlagmaszlaggal
még csak nem is
ínyenckedik
nem érzi úgy
hogy beetetik
õ korán beérik
alany lesz belõle
a felnõtt mondatok
rettegõ hõse
õ aztán beválik
bizonyos szervek
ezt nagyon remélik
õ ezzel beéri
nem menekülhet
hisz úgyis beérik
futva se tüntet
Az értelem problémája
az én
agyam borotvaéles
de nem olyan értelemben
hogy
annyira okos
lennék hanem
inkább szó
szerint egyszerûen
elmetszi a
dolgokat: így
lehetõségem adódik
beléjük látni
viszont minden darabokra
hullik
körülöttem csak
a tudás marad
meg kacatok és soha semmi
egész
A konstrukció
problémái
egy gépezet
része vagyok
egy
érzõ fogaskerék
de ez
így nincs jól
az érzésnek
nincs értelme
például
én magam is
egy szerkezet
vagyok
a szívem pedig alkatrészem
és tele
van fájdalommal
aztán mire megy vele