NAGYSZÉKELY ISTVÁN

Mint foncsorát vesztett tükör

Metszõ, hideg szél fújt. A düledezõ kerítés melletti bodzabokrot rázta, mintha az õszrõl ott maradt utolsó, fekete bogyók dühítenék. Hogy nem sikerült leszaggatnia, mérgesen tovanyargalt, és egy üres konzervdobozt kezdett kergetni csörömpölve a kihalt úttesten. Edit összehúzta magán az ütött-kopott télikabátot. Körülnézett, hátha talál valamiféle menedéket. A buszmegálló üvege régen kitört, csak a rozsdás ház tartotta a rozoga hullámpala tetõt. A szél alákapott, megrázta, úgy próbálta ijesztgetni. A negyven körüli, véznácska asszony felpislantott. Legalább nem esik, gondolta. Homlokát kötött sapka védte a koratéli hideg ellen. Retikülje nem volt, helyette egy fonott szatyrot szorongatott. Újságpapírba burkolt csomag domborította az oldalát. Ujja vége kékeslila volt. Vissza kellett volna szaladni a kesztyûért, mérgelõdött magában. Dühösen kémlelte a kanyart. Nem jött a busz.
    - Nem tolsz ki velem! - gondolta, és feneketlennek tûnõ zsebébe nyúlt. Gyûrött cigarettás dobozt húzott elõ. Kivett egy szálat, megropogtatta, végét a nagyujja körméhez ütögette. Kellemes volt az olcsó öngyújtó melege. Mélyet slukkolt, kékesvörös kézfejét megdörzsölte. - Ha igaz a babona, akkor nem szabad végigszívni... - reménykedett. Már a lába is fázott. Türelmetlenül topogott.
    Végre feltûnt a busz. Idõs asszony kászálódott le az elsõ ajtón. Edit lesegítette.
    - Ilyet is régen láttam... - mormolt a vezetõ, s becsukta az ajtót. Az asszony felhajtotta gallérját, lábához tette a szatyrot. Megcsörrent benne valami. Lehajolt, s megigazította a rövid nyelû szerszámokat.
    - A temetõbe...? - kérdezte egy ötven körüli férfi, a szemközti ülésen.
    - Honnan tudja?
    - Ott szokott leszállni. Többször is láttam. - Rámutatott a táskára. - A sírt gondozza...
    Edit nem tudta, hogy kérdés, vagy kijelentés volt-e. Bólintott. A kocsi kezdett egy kicsit bemelegedni. Lopva figyelte útitársát. Olyan ember, aki senkinek se tûnik fel. Jellegtelen. Kopott volt, és törõdött. Arca borostás. Kissé szûk felöltõjének ujja rövid volt, s a kabát ráfeszült a testére. Ha a melóban szokott elfáradni, akkor szerencsés.
    - Nyáron halt meg? Úgy emlékszem, hogy júniusban láttam elõször.
    - Mi maga, hé? Hekus? Nincs jobb dolga, mint hogy másokat figyeljen? - Edit nem tudta, hogy miért beszél így a férfival, mert tulajdonképpen nem volt tolakodó. A hangja is kellemes, egy kicsit mély, az a tipikus amerikai vagy reklámfilmekbõl ismert erõteljes hangszínû.
    - Tudja, ott dolgozom. Lehet, hogy én ástam...
    - Ja! - kapcsolt az asszony. Így mindjárt más, gondolta. Jó lehet ennek a sírásónak. Havonta egyszer, ha nem is százezrekkel, de pénzzel megy haza. Nem úgy, mint Jóska, a férje, aki élhetetlen fajta. Nem rossz ember, csak egy kicsit nyámnyila. Kirúgták, és nem tett semmit ellene. Csak fogta magát, és hazajött búslakodni. Még csak nem is hõzöngött. Bezzeg a nagypofájú Keszeg Lajos maradhatott, pedig az õ Jóskája sokkal jobban dolgozik. Illetve, ezt már csak múlt idõben lehet mondani. Azóta alig keres. Pedig a térre is kijár. Nagy szatyorban viszi a melósruhát, hátha kap valami alkalmi munkát. Azt szokta mondani, ha tiszta ruhában megy, akkor látják, hogy ad magára, talán jobban elviszik... -Néha-néha beüt valami. Akkor jó, mert nemcsak az õ keresetére vannak utalva. De hát mi az, amit hazahoz? Semmi. Ahhoz sok, hogy éhen haljanak, arra kevés, hogy ötrõl a hatra jussanak. Négyen élnek a fizetésébõl. Nagyot sóhajtott.
    Elviharzott mellettük egy piros autó. Edit nem tudta, milyen gyártmányú, kisebb dolga is nagyobb annál. Bezzeg a kisfia, a Lacika! Kívülrõl fújja, melyik milyen. Ha úgy tanulna ahogy az autókat ismeri, akkor semmi baj nem lenne. A kocsi vezetõje egy hirtelen  mozdulattal bevágott az autóbusz elé, így is alig tudta kikerülni az összeütközést a szembejövõ teherautóval.
    - Õrültek...! - mondta a férfi, és tûnõdve a lassítás nélkül elszáguldó kocsi után bámult. - Lehetne egy külön parcellát nyitni nekik. Tudja maga, hány összeroncsolt hullát láttam már a tepsikben? Valahogy nem tudom igazán sajnálni õket. A halált megszoktam, de nehogy azt gondolja, hogy érzéketlen vagyok! Ha egy gyereknek ássuk a sírt, még meg is tudom könnyezni, pedig azt se tudom, ki fia borja? A gyerekhalál mindig borzalmas. Ám ezek csak a bajt keresik maguknak. Több a pénzük, mint az eszük! Mert mondja meg nekem, nem hibbant az a szülõ, aki a gyerek feneke alá tesz egy milliókat érõ kocsit? Hát meg tud becsülni majd valamit az életben? Azt se tudja, hogy mit vezet! Csak felbõgetik a motort, aztán hajrá... Annyit se tudnak, hogy a kocsi mire képes! Hogy a sok részeg, péntek és szombat este hozzánk kerülõ kölökrõl ne is beszéljünk. Akiket a diszkó után hoznak, kiterítve...
    A férfi halkan beszélt, Edit alig értette a szavát. Hát az biztos, hogy se Fecó, a nagyfiú, se Lacika nem ül abba az autóba, amit a szüleiktõl kapnak. Ez a veszély nem fenyegeti õket. Ha legalább a lakást el tudnák cserélni...! Akkor egy picit fellélegezhetnének. Fecó miatt nagyon kellene. Szegény nagyfia... Könnybe lábadt a szeme, mint mindig, ha eszébe jutott a gyerek. Biztosan most is ott ül az ablaknál, és sóvárogva bámulja az utcát...
    Milyen nagy reményekkel fejezte be a szakközépiskolát! Álmodozott, hogy állása lesz, tisztességesen keres, és az elsõ fizetésébõl egy görkorit vesz az öccsének. Majd a szíve szakadt meg, amikor három hónapig böngészte a fiú a hirdetéseket, de mindenütt elküldték... Úgy zokogott a konyhaasztal mellett ülve, mint egy kisgyerek.
    Az asszony talán mosolyogni akart, de furcsa grimasz kerekedett belõle. Eszébe jutott a nagy nap. Milyen boldog volt Fecó! Egy verõfényes hétfõ délután azzal jött haza, hogy másnap már dolgozik. Igaz, nem szerelõként, mert egy építkezésen kapott alkalmi munkát, de ígéretet is, hogy ha elégedettek lesznek vele, akkor véglegesen ott maradhat. S egy hónap múlva megtörtént a baj. Lezuhant az állványról. Eltört a gerince. Majd eszét vesztette, amikor a kórházban meglátta a nyakig begipszelt fiút! S kiderült hamarosan az is, hogy feketén dolgoztatták, így egy fillért sem kapott. Azóta mindegy, hogy milyen kint az idõ, a fia csak a lakásban ülhet. A tolókocsival nem tud lemenni az utcára. Az elsõ emeleten laknak, de olyan, mintha a Himalája tetején trónolna. Tizennyolc, leküzdhetetlen lépcsõ! Pedig az semmiség, egy négy éves gyereknek is... Nem élet ez így! Ha el tudná cserélni! Ha találna valakit...
    A sírásó csendben figyelte az asszony arcát. Ahogy a gondolatok kergették egymást, úgy változott Edit arckifejezése. Mint egy megkopott, foncsorát veszített tükör, gondolta a férfi. Megcsillan-e még benne egy kis napfény? Pedig valamikor csinos lány lehetett.
    - Kertes ház kellene, de legalább egy földszinti lakás, mama! - mondta egyik nap a nagyfia. - Akkor kigurulnék egy metrólejáróhoz, és szórólapokat osztogathatnék... Azt könnyen megcsinálhatnám. Nem sok pénzt hozna a konyhára, de legalább nem élnék a nyakatokon. Nem akarok ingyenélõ lenni! - sírta el magát.
    Edit szeme sarkában megjelent egy könnycsepp. Lopva törölte le, azt remélve, hogy a sírásó nem veszi észre. A kopár, levelüket vesztett fák egymásba kapaszkodó ágai összeolvadtak a szeme elõtt. Az elmaszatolt könnycsepp elmosódottá tette a látványt. Az elszáradt füvet kerékpárok taposták a földbe. Keskeny, piszkosbarna, a gumik által recézett sáv kísérte az utat. Kidobott heverõt, rozsdás lábasokat, egy kibelezett televíziót, színevesztett nylonzacskókat próbált benõni a nyáron az útszéli gaz. Az asszony elfordult az ablaktól, mintha attól tartott volna, hogy az egyik újságpapír a nyomorát takarja, s ha meglebbenti a szél, põrére vetkõzteti...
    Már nem fázott. Két megállón is átrobogott a busz, ki szállna fel ilyenkor a külvárosban?
    - Sok a szemét... - mondta a férfi, mintha az asszony gondolataiban olvasna, s szaporán bólogatott hozzá. - Az emberek mindenfélét ide hordanak. A kidobni valót, a meguntat... Sokan áthajítják a temetõ kerítésén is. Oda senki se jár aki összeszedné. Ott a sírok is ilyenek. Ha kevés a munka, elmegyünk és összetakarítunk. De ritkán kerül rá sor. Sokszor úgy érzem, hogy a népek manapság szinte kívánkoznak a temetõbe, olyan sok a kuncsaft... Már megbocsásson, de magunk között így hívjuk az elhunytakat. De nehogy azt higgye, hogy útban van valakinek is a sok szemét. Se itt, se ott... - intett fejével a temetõ elhanyagolt, omladozó vörös tégla falára. - Ott, a kerítés túloldalán kaparjuk el a hajléktalanokat, akiket a város kivetett magából... Senki se gondozza a sírokat, hiszen senkinek se hiányoznak. A magáé messze van? - kérdezte minden érdeklõdés nékül a tekintetében.
    Edit bólintott. - A kolumbáriumokon túl.
    - Az bizony messze van - értett egyet a sírásó. - Ha meghalok, nem akarom, hogy elhamvasszanak. A sírban valahogy más lehet... Az..., olyan barátságos... Ha majd kiterítve fekszem, legalább akkor bánjanak velem emberhez méltóan... Elég volt a lakótelepbõl az életben. Nem akarok a másvilágon is egy betonkalickát. Habár, mindegy... - legyintett. - Az idén oda temetünk, ahol a magáé is fekszik. Képzelje el, egy régi sírt se váltottak meg újra! Kora tavasszal hozták rendbe a parcellát. Ha rendbehozásnak lehet mondani azt, hogy a sírokat széttúrták, a sírköveket összeszedték, felszántották a lejárt területet. Sok urnát is kiforgatott az ekevas. Azokat se keresi már senki. Lehet, hogy nem is élnek a rokonok. Az is lehet, hogy elmentek, itt hagyták az országot. Nem igaz? Pár suhanc is dolgozott a parcella felszámolásán. Röhögve dobáltak egy szép, porcelán urnát. Kié lehetett, nem tudom. De valamikor itt élt, itt dolgozott. Akárki volt, közülünk ment el... A halott az csak halott. Rossz volt nézni, mit mûveltek vele. Majdnem megvertek, amikor rájuk szóltam. Sok mindent látok ám! Na, megérkeztünk, leszáll ugye?
    Edit felkászálódott. A férfi elõre engedte.
    - Ha virágot vesz, oda menjen - mutatott egy bódéra.
    - Van nálam... - emelte meg a szatyrát az asszony. - Így olcsóbb... szégyenkezett. Lehajtotta fejét, úgy sietett be a sírkertbe, mintha tilosban járna. Megszaporázta lépteit. A decemberi szél itt is a nyomában járt, s megpróbált egy-egy rakoncátlan, az ághoz csökönyösen ragaszkodó levelet leszakítani. Port kavart fel a halványsárga sóder alól, megcsipkedte az asszony nyakát is, aki fázósan húzta össze a kabátját. Ismerte a járást, havonta megtette. Pedig a mama halálos ágyán megtiltotta.
    - Csak halottak napja elõtt gyere, meg a születésnapomon. Akkor legalább olcsó a virág. Hamarosan meghalok, látod, a születésnapommal majdnem egybeesik. Egy kimenetelt megspórolok neked.
    De Edit minden hónapban kiment hozzá a temetõbe. A halottnak úgyis mindegy, csakis az élõnek van rá szüksége. Hogy elmondhassa az örömét, a bánatát. A mamáknak mindent el lehet, és el is kell mondani. A mama mindig segített... Nem figyelte a sírokat. Szinte kívülrõl tudta a neveket. Az a díszes, fekete márvány várja még az új lakót. Arany betûkkel ott a név, a születési évszám, már csak az utolsó számokat kell a kõfaragónak belevésni. Vajon meddig kell várnia? A parcella szélén egy friss halom. Tele elszáradt koszorúkkal. Fiatalasszony pihen alatta. Fiatalabban halt meg, mint Edit. Nem vallotta be, de valami elégtételt érzett mindig, amikor ránézett. Az már lent van, õ még mindig itt... Hamarosan a betonkockához ért. Oda se nézett, úgy sietett el mellettük. Egyetértett a sírásóval. Ha porrá kell lennünk, ne egy betondobozba zárva... Vissza kell adni a földnek a testet. A parcella szélénél a vízcsap csöpögött. A betongyûrû majdnem fekete vízére szabályos köröket rajzolt. A víztartó mellett nagy halom szemét. Elszáradt virágokat, törött befõttes üvegeket, elrepedt, kifakult mosószeres flakonokat dobáltak nagy kupacba.
    Vajon Rohonczy bácsi ma is kint lesz, kérdezte magától. Pedig azt se tudta, hogy az idõs férfit valóban úgy hívják-e? Csak a sírról következtetett. Rohonczyné fekszik a vadonatúj mûkõ kereszt alatt. Az öreget eddig mindig látta. Csak köszönnek, és mindenki csinálja a dolgát. A bácsi mindig kihozza a napilapokat, és felolvas belõle. És állandóan zsörtölõdik a cikkek miatt. Vagy fényképeket nézeget, és halkan beszél magában.
    A virágok már nem virítottak, mint legutóbb. Akkor, Halottak Napján, volt virág bõven, s mintha ezer meg ezer szentjánosbogár telepedett volna meg a temetõben, gyertyák és mécsesek pislákoltak a sírköveken, a fejfák tövében, vagy díszes, üvegezett tartókban. Vajon a mamáé leégett, vagy elfújta a fel-feltámadó szél? Megérkezett. A fehér kaviccsal felszórt úton bement az egyszerû fejfához. A sír még nem süppedt meg, még nem omlott a mamára a kavicsos föld. A mécsest nem találta. Lehet, hogy ellopták... Rohoncy bácsi indulóban volt, ódivatúan megemelte a kalapját biccentett hozzá, és halkan köszönt.
    Edit örült, hogy egyedül maradt a mamával. Letette szatyrát, és a szomszédos, sír elõtti kis padra ült. Mereven nézte a fejfát, és a fekete betûket. Pihent egy sort, majd felállt, összekulcsolta kezét, és hangtalanul mozgó szájjal mondta az imát. Amíg nem imádkozott, sose látott neki, hogy rendbe tegye a sírt. Nem zavarta senki. Egyedül volt a parcellában. A szél a sírok között bujkált, meg-megmozgatta a közeli, gondozatlan síron a magasra nõtt gazt. Az asszony megdörzsölte a kezét, meg is lehelte, mielõtt elõszedte a szerszámokat. A virágot gondosan elhelyezte a padon.
    - Szervusz, mama - köszöntötte gondolatban. - Látod, megint itt vagyok, hiába is tiltottad meg. Szükségem van rád, hát eljöttem. Ugye, nem haragszol? Ha látnád, hogyan élünk, jobb nem beszélni róla! Sokkal jobb neked, hogy már itt vagy. Nem viselnéd el sírás nélkül, ahogy Fecókám csendben gubbaszt a székében. És mire lenne jó egy tehetetlen öregasszony siránkozása? Mert segíteni nem tudnál. De nehogy azt hidd, hogy panaszkodni jöttem. Nem, csak beszélni akarok veled. Lacika persze nem úgy tanul, ahogy szeretnénk. De mit tehetek? Három hete egy kenyérboltban vagyok eladó. Kora reggel elmegyek, hatkor nyitunk, õ még alszik. Délután van négy óra is, mire hazaérek, õ meg már nincs otthon. Tudod, hogy mindene a foci. Az edzés sok idejét elveszi. Amikor hazajön, hulla fáradt. A múltkor ki akartam kérdezni a leckét, hát elaludt közben. És különben is, annyi mindent tanulnak, hogy azt én már nem értem. Másképpen tanulnak, más könyvbõl, mit tudom én, hogy jót mond-e nekem? A tanárok meg nem tanítják meg. Akkor minek jár az iskolába, nem? De viselkedésre se tanítják ám a suliban. A múltkor kanállal ette a rántott húst. A kést és villát eltolta a tányér mellõl. Az iskolában is így adják, mondta. Majdnem felpofoztam, hogy hazudik a büdös kölyke! Semmit se tanulnak a mai suliban, nekem elhiheted. A szülõin is csak panaszkodtak... Akkor mi végre van a tanár? Hát nem az a dolguk, hogy megtanítsák az én Lacikámat? Persze nem megy egyetemre, jó ha nem bukik meg. Azt mondod, hogy a Jóska is foglalkozhatna vele? Mikor? Amikor melót keres? Minden van, csak az nem. Építkezéshez nem engedem, nem akarom, hogy úgy járjon mint Fecó. A múltkor már elmondtam, hogyan járt szegény.
    De a legnagyobb baj a lakás! Hogy nem tudom se elcserélni, se eladni! Ha jön is egy vevõ, azonnal elszalad, amikor meglátja a szomszédokat. Ha egyáltalán feljön. Ha felhívok valakit, elég a címünket megmondanom, sokszor szó nékül leteszik a kagylót! Erre a környékre senki se jön lakni... Lassan belebolondulok, mama! Minden percemet erre áldozom. Bújom a hirdetési újságokat, de semmi eredménye. És látom, hogy Fecó minden alkalommal mennyire reménykedik, hogy na, majd most! Most úgy megyek haza, hogy megvan a csere. A kertes ház! Hiába is álmodozik róla szegény, hiába is reménykedik, mama, teljesen reménytelen! Ami kis pénzünk volt, elvitte a kórház. Az orvosok, az ápolónõk tudod nagyon jól, hogy mibe kerülnek! De még a betegszállítóknak is adni kell, neked magyarázzam? Nem maradt semmink. Muszáj gürizni. Bele kell pusztulni, ha élni akarunk. És mit látok? Munkába menet puccos bankok elõtt megyek el, ott bezzeg van pénz. Még akkor is, ha elherdálják a milliárdokat..., nekik jut... Ahányszor csak megbuknak... Õket kihúzza a kormány a bajból, de aki dolgozik, az dögöljön meg! Persze ígérgetni tudnak, eddig mást se kaptunk. Hiszem, ha látom!
    Edit elsírta magát. Letérdelt, hogy kihúzkodja az elszáradt gazt és a nyáron ültetett virágok kóróját. Közben keze fejével letörölte a könnyeit, sárosra maszatolta az arcát.
    Tegnapelõtt kimentem egy házat megnézni, folytatta a hangtalan párbeszédet. Olyan aranyos kis ház volt, éppen megfelelt volna. Jó volt a környék is. Nem messze a metró végállomásától, hogy örült volna neki Fecó! És amikor megmondtam, hogy mit tudok adni cserébe, kinevettek! Érted, mama! Ki-ne-vet-tek... zokogta, és mérgesen, ököllel belecsapott a sírhalomba. Kézfejét felsértette egy kõ. Sírva nyalogatta a sebet. Kinevettek...!, suttogta, kinevettek...! Pedig semmi mást nem szeretnék, csak a fiamon segíteni... Nincs remény, mama. Semmi, de semmi remény sincs! Ha valamire akarunk jutni, mehet a Jóskám betörni. Mindenki elköltözik lassan, a Vizyék is elmentek, és a Komáromiék is. Õk tudtak ráfizetést adni, csak mi maradunk...
    Nyögve felkászálódott, és visszaült a padra. Meg akart nyugodni, mielõtt hazaindul. Pár perc múlva felállt, elrakta a szerszámait, és elmondott még egy imát. Lassú léptekkel elindult. A parcella szélérõl még visszanézett, nagyot sóhajtott.
    Amikor hazaért, meglepve látta, hogy a szobában ég a villany. Ha lehetett nem használták. Spóroltak. A tévé elég fényt ad, Fecó állandóan azt nézi. Mi mást is tehetne szegény a tolókocsiban?
    Elõször a fürdõszobába ment, hogy rendbe hozza magát. Megmosta az arcát, felfrissült a hideg víztõl. A szobában Jóska egy idegennel beszélgetett. A fiatalember, aki az asztalnál ült nagyon elegáns volt. Edit a filmekben sok hozzá hasonló megjelenésû férfit látott, de erre... A környékre ilyenek csak tévedésbõl jönnek. Szinte félve ment az asztalhoz, és csak a szék sarkára ereszkedett le.
    - Az úr a lakás miatt jött... - mondta Jóska. - Téged vártunk, hogy elvigyen, és megnézzük a házat.
    Edit megszédült. Hogyan? Ez igaz? Hiszen olyan helyen laknak, hogy... Nem, ez nem lehet valóság! Biztosan a bolondját járatja velük.
    - De ez a környék... - mondta, és maga se hitte, hogy meg tud szólalni.
    - Csak nem akar lebeszélni, asszonyom? - kérdezte a látogató megvillantva egészséges fogsorát, és valahogy nagyon furcsának tetszett a szájából az asszonyom megszólítás. Olyan... olyan emberinek tûnt. - Éppen ezért, a környék miatt vagyok itt - folytatta. - Egy építési vállalkozónak dolgozom. Az embereinknek keresek szállást. Hamarosan a szomszéd utcában kezdünk munkába, és ez a lakás éppen ideális lenne szállásnak. Persze, amit felajánlok, nem egy kacsalábon forgó palota. Eddig ott laktak a melósok. De ne féljen. Ha megegyezünk,  akkor a fiúk rendbe hozzák saját maguknak ezt a lakást, és azt is, amiben most tanyáznak. A bejáratot ki lehetne úgy alakítani, hogy õ is... - mondta halkan, és a tolókocsira nézett. - Ha megfelel maguknak...
    Amikor kiléptek a lakásból, Edit lekapcsolta a villanyt. Vérében volt a takarékoskodás. A villanykörte kihunyó fénye megcsillant a kisasztalon álló fényképen.
    Mintha a mama hunyorított volna...
 

ROZSNYAI ERVIN

A katona

                                        Györe Imrének

Egyszer csak
holtan bukott le
a rigófütty,
napfény-repeszek szikráztak élesen,
mint a tükör
kalapácsütés után.
Aztán robajló láng lövellt ki
a kettéhasadt hétköznapok
szennyes gödreibõl,
befröcskölve a csillagok
szelid magányát,
kõzuhatag alá temetve
szénné égett szándékokat,
befejezetlen mozdulatok
suta töredékét.

Ennyi volt.

Vajon kikaparják-e valamikor
agyaggal, fekete földdel összetapadt
álmainkat,
jövõnk holtukban is szép
cserepeit,
kiássák-e
rákövült hamuhegyek alól,
beroppant boltozatok alól
a katonát, aki õrhelyén
lándzsát markol rezzenetlenül?

 

 
 

 
 
MAGYAR LÁSZLÓ

Anya- és apacsavar

Még el sem gondolkodhattam, milyen legyen az a napkollektor (a fõnököm parancsolt rám, hogy törjem a fejem én is), amikor észrevettem, hogy egy piros, kis autó gurul a szomszédos telek kapuja elé és egy helyre kis nõ száll ki belõle.
    Hamar megismertem: az a bögyös pesti volt, aki tavasszal kikísérte egyszer-kétszer a lányát... Kék farmernadrágban lépkedett a faházuk felé, nejlonszatyorral a kezében, könnyû halványlila sállal. Bár közel járhatott az ötvenhez, fiatalosan mozgott és innen láttam igazán, milyen jó a karosszériája. Már ahogy a fõnököm jellemezte...
    - Hahó, hahó! - kiáltottam át hozzá, mire felém fordult és integetni kezdett. Olyan nõiesen mozogtak közben az ujjai.
    - Kit látnak szemeim? - szólt vissza a faházuk ajtaja elõtt.
    - Aggyisten, aggyisten! Megismer még, mondja?
    - Hogyne ismerném? Szerencsés Kovács János, a kõmûves.
    - Ez igen - válaszoltam elismerõen. - Hogy fejben tartott! Pedig sok emberrel találkozhat ott Pesten.
    - De egyiket sem hívják Szerencsésnek - felelte, s pár perc múlva már a két telket elválasztó drótkerítésnél folytatódott a paláver. Épp olyan barátságos volt, mint a tavasszal, s elmondta, azért van itt, mert Washingtonba ment a veje meg a lánya, tartós kiküldetésbe, s amíg ott lesznek, rábízták a házat. Egyre jobban megtetszik neki a táj - nézegetett a Duna s a várrom felé - meg az erdõ közelsége. Szóval a csend, a nyugalom. Arra gondol, hogy tavasztól kezdve ki-kiruccanna ide dolgozni, hiszen itt csak azok zavarhatnák, akik a rádiótelefonja számát ismerik.
    Úgy látszik, idejövet szembetalálkozhatott a fõnököm meg a természetgyógyász autójával, mert azt kérdezte, nem tudom-e, kik jártak errefelé? Szokatlan ez a nagy forgalom ilyenkor novemberben. Aggódónak látszott, amikor tájékoztattam, különösen az nem tetszett neki, hogy természetgyógyász lesz a közvetlen szomszédja. Attól tartott, oda a csend, nagy lesz itt a nyüzsgés... Csak akkor nyugodott meg, amikor hozzátettem, hogy orosz ez a természetdoktor, és úgy tesz, mintha egy kukkot sem tudna még magyarul, pedig olyan folyékonyan beszél velünk már a fia, mintha itt született volna köztünk.
    Amikor megtudta, hogy sok hétvégi házat feltörnek télen, újra elfogta a nyugtalanság, és elhatározta, hogy minden értékes holmit hazavisz, már ami belefér közülük a kicsi autójába. Átmentem hozzá és segítettem neki a cipekedésben (a színes tévétõl kezdve a hifitoronyig volt mit kihozni), így egészen közelrõl láthattam feketébe hajló, rövidre vágott haját (nem volt benne még õsz szál) és belenézhettem meleg tekintetû, barna szemébe.
    - Ha betörnének, értesítsen, jó? - kérte, és odaadta a névjegyét. Szomorúan bámultam a piros kocsija után, érezve, hogy belepistultam vénségemre. A hangja mintha muzsikaszó lett volna a fülemben.
    Tudtam, hogy elérhetetlen számomra, mert az értelmiségi nõk (csak az lehetett) nem szoktak beleesni falusi kõmûvesekbe. Ezért csak egy reményem maradt: abban bízni, hogy néhány hét alatt elhalványul az emléke. Vele együtt az arca is, hiszen nem maradt nálam fényképe.
    Csakhogy most nem így történt, nem tudta elfeledtetni õt Varga Julcsa meleg öle. Mindig az eszembe jutott, és rendszeresen kimentem a telkükre, hogy megnézzem, nem törtek-e be hozzá? Amikor megláttam a sértetlen zárjait, ablakának sötét zsaluit, szinte sajnálni kezdtem: hát ezt miért hagytátok ki, gazemberek?
    Varga Julcsa mit sem sejtett persze, õ csak annyit tudott, hogy egy pesti család víkendházára vigyázok, és fizetnek a bakterkodásomért. Ha belém lát biztosan kinevetett volna, hogy rám tört a kergekórság. S még csak védekezni sem tudtam volna, mert ha borotválkozás közben belenéztem a tükörbe, már én is kételkedni kezdtem az épelméjûségemben. Alig vártam, hogy kitavaszodjék, hogy újra jöjjön végre, szóval tényleg kerge lettem én, teljesen kerge!
    Hál'istennek minden úgy kezdõdött, ahogy elképzeltem. Mialatt a természetgyógyász szaunáját alapoztam (újabb munkákat rendelt meg tõlünk), õ is kint termett a kis piros autójával. Valami szövegszerkesztõgépet vagy micsodát hozott ki magával, még este is vibrált a képernyõje fénye.
    Ha szépre fordult az idõ, mindig kiugrott két-három napra, s reggeltõl-estig ott harkálykodott a gépe elõtt. Olykor kijött a kertbe, és fel-alá járkált elgondolkodva. Néha rádiótelefonnal lépett ki az ajtón, bár inkább csak szokásból, mert alig beszélt a mikrofonjába. Láthatta a tájat meg nem is, mert úgy viselkedett a legtöbbször, mintha holdkóros volna.
    De ha félbehagyta a bolondériáját, akkor továbbra is nagyon kedves tudott lenni. Sohasem éreztem, hogy lenézett volna. Igaz, azt sem, hogy férfinak tartana. Valahogy úgy tekintett rám, mint a kórházi orvos az érdekes betegséget hordó betegére. Csakhogy õ nem orvos volt, hanem szociológus és közgazdász (azt se tudtam idáig, mi az, hogy szociológus), bár úgy viselkedett idõnként, mintha újságíró lenne. Tenyérnyi zsebmagnót tartott a szám elé és felszólított, hogy meséljek. Az érdekelte leginkább, hogy mibõl élek, hogyan élek, még a fiam családját is felkereste. (Varga Julcsát viszont nem, szerencsémre!)
    Én is kérdezgettem õt persze, és sok mindent megtudtam róla. Az elsõk közt azt, hogy Gyalog Vera és Rozália volna a teljes neve (így jegyezték be az anyakönyvbe), de akik közel állnak hozzá, Gyalog Rozinak szólítják, mert tudják, hogy jobban szereti a meleg Rozit, mint a hideg Verát. Csak azért tart ki mégis a Gyalog Vera mellett, mert ezen a néven jelentek meg az elsõ írásai és nem akar keveredést.
    Amikor nekem is megengedte, hogy Rozinak szólítsam (gyönyörûséges nap lett ez számomra), már elég bátorságot éreztem ahhoz, hogy megkérdezzem tõle: nem érzi-e túl parasztosnak a Gyalog Rozit?
    - Ha egyszer az volt az apám! - felelte. - Igaz, alig volt földje.
    Így, apránként kellett kiszednem belõle mindent, mert csak napi fél órát szánt rám. Ha eltelt, egyre többet nézett az órájára, és nem érdekelte, hogy megsértõdhetem miatta. Így nem maradt más választásom, mindent jól fel kellett jegyeznem a fejembe. Tudtam már például, hogy tudós nõ, mert a Tudományos Akadémia kutatóintézetében dolgozik, fent, a Várban. A társadalmi konfliktusok érdeklik. Türelmesen elmagyarázta, hogy a konfliktus szó nem annyira veszekedést, hanem inkább érdekösszeütközést jelent. Egyébként nem szerette a tudós szót, inkább kutatónak tartotta magát.
    Azt is megtudtam, hogy egy pesti bank elnök-vezérigazgatója volt a veje, onnan ment valamiféle fõnöknek a Nemzetközi Valutaalaphoz, Washingtonba. Szûkszavú lett viszont, amikor a férje iránt kezdtem érdeklõdni. "Zongoramûvész, Japánban császkál most valahol. Különben válófélben vagyok tõle" - mondta. Nem kérdeztem meg, hogy mi a bajuk egymással, mert ha nem akarja elárulni, úgy sincs értelme. Rég megtanulhatta már a leckét: ha egy idegen férfi ki akar kezdeni egy asszonnyal, rendszerint a férjérõl faggatja, s ha rálel annak valamilyen gyenge pontjára, onnan támad... Túlságosan okos nõ volt ahhoz, hogy ne látott volna át rajtam.
    Továbbra is megjátszottam hát a kíváncsi munkást, mint akit nem érdekel más. Tudtam, hogy csak a csodában reménykedhetem, de csak azért is kitartottam, mint valami félnótás. Ha Szerencsés Kovács Jánosnak hívnak valakit, az ne hagyja el magát!
    Mégis úgy éreztem júniusban, nem bírom már tovább. Amikor ugyanis fürdõruhára vetkõzött, annyira kidudorodott a gömbölyû húsa, hogy azt hittem, megveszek. Úgy ki voltam éhezve ekkor már, mint a laktanyába zárt katona, mert nem füllött a fogam ahhoz, hogy megdögönyözzem Varga Julcsát. Még álmomban is Rozival cicáztam, bár mire a lényegig jutottam volna vele, felébredtem, és azon kaptam magam, hogy nedves a gatyám. Olyan lettem ismét, mint egy kamasz!
    Elröhögtem magam kínomban, és azon gondolkodtam, mi a fenét csináljak. Kérjem meg a fõnökömet, hogy helyezzen át máshová? De akkor ki építi fel a szaunát meg a többit (megbetegedett a másik kõmûvese), s különben is, miért menekülnék?
    Hátha támadhatnék, a hétszázát!
    Másnap délelõtt, amikor már a tégla helyett is a combját, a húst, a kidudorodó húst láttam magam elõtt, elszántam magam. Miután kettévágtam a kõmûveskalapácsommal egy kisméretû téglát, rázendítettem arra a dalra, amit a rádióban énekeltek.
      Van nekem egy csikós gatyám,
      Abban hordom a ceruzám.
      Minden este írok vele,
      Mégsem kopik el a hegye!
    Éppen kilépett az ajtón, amikor elkezdtem. Láttam, hogy hirtelen megáll és elképedve néz rám (csak fél szemmel pillantottam oda persze), de nem szólt egy kukkot sem. Aztán mintha mit sem hallott volna, fel-alá kezdett járkálni, papírlapokkal a kezében.
    "Tararam-tararam..." - dúdoltam tovább, mert folytatni kellett, ha már belekezdtem. Pedig igencsak kételkedtem a sikerben. Olyan gyerekesnek, hetvenkedõnek éreztem már ezt a dalt, hiszen ha van szeme (és volt neki), akkor tudnia kellett, hogy úgy hatvan körül járhatok már. S mégha jó erõben vagyok is, dehogyis foghat már minden este az én ceruzám. (Errõl Varga Julcsa tudott volna mesélni!) De lesz, ami lesz, továbbra is igen vidámnak mutattam magam, és ha eredménynek lehet mondani, mintha gondolkodóba ejtettem volna. Nem úgy sétálgatott ugyanis, mint valami holdkóros, nem tudott belemerülni azokba a vacak papírosokba.
    Anélkül, hogy bármit szólt volna, gyorsan hazament és csak futó búcsút intett a kezével. Alig lehetett észrevenni, hogy elköszön egyáltalán. Ezért a kínok kínját álltam ki három napig (végsõ búcsúnak szánta vagy mégis jön?), aztán akkorát sóhajtottam, hogy még õ is meghallotta tán: a negyedik nap reggelén ugyanis megjelent.
    Látszólag mi sem változott, hiszen fürdõruhára vetkõzött (most is szép idõ volt, hál'istennek) és kisétált néha, hogy mozogjon kicsit. De mégiscsak más lehetett valami, mert észrevettem, hogy lopva rám néz idõnként.
    Végre, férfiként méregetsz!
    De hát ez nem jelentett túl sokat. S ki tudja meddig tart a mi játékunk és szerencsés befejezése lehet-e egyáltalán, ha nem szól közbe a véletlen a vízóraaknánál.
    Egy csõlazulás formájában.
    Amilyen alattomos szokott az lenni, egyikünk sem sejtett róla semmit. Én is csak azt hallottam, mintha ijedten kiáltana. Odanéztem és láttam, hogy ott áll az akna mellett, és a nevemen szólítgat: - János, kedves János! Jaj, segítsen nekem!...
    - Nyugi, nyugi! - feleltem, és rohanás a szerszámostáskáért. Aztán átvágtattam hozzá és le, az aknába. Még fel se nyithattam a tetejét, már én is jól hallottam a surrogó-zúgó hangot.
    - Az apa meg az anya! - mondtam, amikor leértem.
    - Micsoda?
    - Nem húzták meg jól az apára az anyát!
    - Már a térdéig ér!...
    - Gyorsan a svédfogót!
    Azt hittem, nem tudja, mi az, de megsejthette, melyik lehet. Ezért csak néhány mozdulatra volt szükség, és már nem sivított a víz. Tudomásul vette, hogy vasbilincsbe zárták, és elnémult.
    - Hát ezzel megvolnánk - sóhajtottam kiegyenesedve.
    - Ha tudná, milyen hálás vagyok magának, János!
    "Én tudnám is, mivel ródd le a háládat" - gondoltam, amikor észrevettem, hogy ott guggol az orrom elõtt. Gyanútlanul kitárt térdekkel és én épp a közepébe látok, szóval oda... Mintha mágneses erõ húzta volna a szemem, mire észbekapott, és gyorsan összerántotta a lábát.
    Azt kérdezte, nem fáztam-e meg, aztán behívott magához, hogy igyunk meg egy kupica lélekmelegítõt. Koccintás után jutott eszébe, hogy lötyög az a konnektor, melyrõl áramot kap a szövegszerkesztõgép, és a szerszámostáska felé nézve megkérdezte, nincs-e csavarhúzóm véletlenül.
    - Kell, hogy legyen - mondtam. - Mindenre fel kell készülni, ha kimegy az ember.
    Kikapcsoltam az áramot a villanyóránál, és már a kezemben volt a fránya konnektor. Csavarozás közben vettem észre, hogy most is ott guggol és csak azért sem húzza össze a térdét, ha odalesek. Mintha azt mondta volna némán: "Fürdõruhában vagyok, vagy mi a szösz? S különben is, meg tudom én védeni magamat!"
    A következõ másodpercekre emlékszem is, meg nem is. Csak annyit tudok, hogy mire észhez tértem, már a heverõn birkóztunk. Õ lent, én fent, õ sivalkodott én meg csitítgattam, õ belém mélyesztette a körmét, én meg tépdestem a fürdõruháját...
    - Segítség! Segítség! - kiáltotta, mire befogtam a száját, és nem volt kegyelem többé. Az apa- meg anyacsavar arra való, hogy egymásba menesszék.
    Igaz, még mindig makacskodott, rángatózott alattam, de aztán ellazult. Már nem taszított, hanem húzott, és segítségkérés helyett feljajdult.
    Ahogy az ilyenkor lenni szokott, kisimult közben az arca, s magam alatt éreztem a szíve dobbanását. Tudtam hogy csak rövid ideig tarthat ez a kábaság, mert ha kitisztul az agyunk, õ megint tudós lesz, én pedig kõmûves. S az is világossá vált számomra hûlõ fejjel már, hogy vannak olyan apa- meg anyacsavarok, melyek még akkor sem köthetõk össze, ha hajszálpontosan egymásba illeszkedik a menetük.
Akár tótágast is állhatok, de ilyen a világ!