CSONTOS GÁBOR

Nagy vagy Csendes-óceán

Szombaton ebéd után kiballagtunk a Sugárút sarkára. Én, Seta és Kari, elválhatatlan jóbarátok. Zsebbe dugtuk a kezünket és ácsorogtunk. Anélkül, hogy kimondtuk volna, mindhárman tudtuk, mire várunk: ilyenkor bicikliznek el erre a jobb lányok, mennek a strandra.
    Hamarosan megláttuk õket. Hárman voltak, akárcsak mi. A fekete, a szõke és a vörös. A vörösnek a derekáig ért a haja, a lobogó sörényt hátra-hátravetette és nagyokat nevetett. A biciklik egymás nyomában haladtak, a lányok folyton csevegtek. Idõnként megjegyzéseket is tettek.
    Egy snájdig tanársegéd közeledett a feleségével, a lányok láttán bebújt a szemüvege mögé, de a vörös ráköszönt: - Pá, Béluci, mikor látjuk?
    Béluci simán besüppedt volna a járdába, ha a felesége magával nem rángatja. Irtó kellemes dolgokat sziszeghetett neki. Kari vigyorgott.
    -Nagy kiértékelés lesz otthon - mondta. A tanársegédet utáltuk, mert nagyképû volt, és korlátolt.
    Seta megbillegtette az ujjait a lányoknak, azok visszaintettek és kacarásztak. Rettentõen élvezték a népszerûséget. Kari szerint városunkban a polgármester után mindjárt a nõcik következtek a népszerûségi listán. Kifejtette, hogy így, háború után nemcsak kenyérre vannak kiéhezve az emberek, hanem az örömökre is. A lányok közben a strand elé értek, s félreborítva a kerékpárt üggyel-bajjal leszálltak.
    -Megfigyeltétek már - nézett ránk Kari -, a nõk mind ilyen hülyén szállnak le a biciklirõl?
    Seta áhítattal nézett az eltûnt lányok után, aztán felsóhajtott: - Nagy vagy Csendes-óceán!
    Általában egyetértettünk Setával, ha ezt mondta. S õ mindig ezt mondta, ha valami a lelke fenekéig feldúlta. A lányok biciklin ringó, rövidnadrágos fenekére gondolva most nagyon is ideillõnek találtuk Seta sóhaját.
    Aztán szótlanul visszaballagtunk a kollégiumba. A vakáció elsõ napjait éltük, alig voltunk bent heten-nyolcan, csellengtünk és unatkoztunk.
    -Kisétáltuk magunkat - hümmögött Kari.
Sürgõsen kioktattam: - Nagyapám szerint az sétál, akinek van pénze. Nekünk nincs, tehát csak lötyögtünk.
    -Dögölj meg a nagyapáddal - vette szívére a leleplezést Kari. Egyáltalán, egész délután olyan volt, mintha vackorba harapott volna, ráncolta a homlokát, nagyokat nyögött és bandzsított is hozzá.
    -Ennek valami baja van - mondtam késõbb Setának.
    -Nem jutott neki dinnyeföld - bólogatott Seta, aztán Karihoz fordult: - Gyere, kanapézzunk.
    -Hej, haj! - sóhajtott Kari, és jött velünk a társalgóba, de nem látszott rajta túlságosan a megtiszteltetés. Seta volt kollégiumunk háznagya, a berendezés õre és beszerzõje, a plüss kanapét is õ vásárolta a tavasszal a zsibin. A vezetõségen kívül egyedül neki volt joga kanapézni. Most Seta két oldalán elfoglaltuk helyünket a grófi alkalmatosságon.
    -Szúr a rugó - jegyeztem meg. Seta megróvón nézett rám.
    -Ettõl is elveszed a kedvét! Nincs neked szíved.
Megszólalt erre Kari: - Engem is szúr. Te, persze, két rugó közt ülsz.
    -Szemtelenség! - morgott Seta, de azért helyet cserélt Karival, mert feltétlenül kedvezni akart neki. Utána kínlódva próbált elhelyezkedni. Kari viszont átszellemült arccal fonta keresztbe a karját.
    -Mint egy Buddha - dünnyögte Seta irigyen -, istenemre, egy ronda Buddha vagy.
    -Csigavér - suttogta Kari. - Van egy ötletem...
    -Az baj - pislogtunk egymásra Setával ijedten. - Legalább az ötleteidtõl kímélj meg bennünket.
    -Hozd ide a nyaksáladat - rendelkezett Kari zavartalanul. - Gyerünk, ne bámulj!
    Seta hozta a sálat. Elegáns, skótkockás sál volt, igaz, középen a hajtásnál végig kifoszlott, de kicsire nem adtunk. Kari gondosan körültekerte a nyakát, szánandóan összekuporodott, és nyögni kezdett. Hamarosan a verejték is folyt róla.
    -Jó lesz így? - nézett ránk. - Elég siralmasan festek?
    -Mint a sánta dervis - válaszoltam.
    -Hívjatok ide mindenkit. Mondjátok, hogy beteg vagyok.
    Setával egymásra néztünk, aztán szót fogadtunk. A kertbõl, a szobákból összeverbuváltuk a fiúkat. Amint meglátták a kanapén gubbasztó Karit, lehalkították a hangjukat.
    -Mi van vele? Mi történt?
    Hetes odaóvakodott Karihoz és megtapogatta verejtékes homlokát. Pislogva vizsgálta nedves tenyerét.
    -Gye-gyere-kek! - Jobban dadogott, mint egyébként. - Sze-szerin-tem ez már nem is él!
    -Legalább a beteget ne ijeszd el! - tolta félre Hetest Hatos. Nálunk ugyanis volt mindenféle név, Hetest különben Hettesheymernek hívták, Hatost meg Hatvaninak. Szépen megárultak egy gyékényen, még az ágyuk is szomszédos volt.
    Negyedórai tanácskozás után eldõlt, hogy a betegnek teát kell innia. Valaki elõkapart egy Bayer aszpirint, azt beadtuk Karinak.
    -Szedd össze magad, öregem - mondta Hatos jóindulatúan. Kari bólogatott. A szeme fehérje egészen megnõtt, alighanem azt fundálta ki, hogy a plafonra kell néznie, úgy még rémületesebb látványt nyújt. Én eleinte röhögni szerettem volna, hiszen tudtam, marháskodás az egész, de a végén már én is elhittem, hogy Kari haldoklik.
    A napos tehát fõzött. Hetes segített neki, és kilopva a kamrából egy csupor borsólisztet, lángos sütött belõle a betegnek. Mindõnk szájában összefutott a nyál olyan jószagú volt a lángos. Kari az evésre való tekintettel összeszedte magát. Néha ugyan a plafonra fordította a tekintetét, de közben teljes hangerõvel csámcsogott. Hetes tartotta elõtte a zománcos tányért, és minden nyelésre nagyot bólintott.
    -Már me-megmaradsz - mondta nyájasan, majd hozzánk fordult. - Kiborult az olaj a sparheltra, égett az egész frek-frekvencia.
    Az volt hát a barnás köd, ami befelé nyomakodott az ajtó alatt.
    Dühösen néztünk Hetesre, de õ megnyugtatott bennünket: - Semmi pá-pánik! Hatos eloltotta.
    Akkor jött be Hatos, fekete volt a képe és a keze amúgy épségben mindene. Karira való tekintettel nem káromkodott, leült és figyelte, miként táplálkozik a beteg. Kari lenyelte az utolsó falatot, majd a nyaksállal megtörölte a száját. Ettõl Seta csuklani kezdett. Kari hátborzongató tekintettel rótta meg, majd vénasszonyosan reszketõ hangon megszólalt:
    -Meg fogok halni, érzem... És még sose voltam nõvel.
    Némán bámultunk rá, és vártuk, mit mond még. De semmi! Oldalt ejtette a fejét, és behunyta a szemét. Olyan lett az arca, mint valami halotti maszk. Seta rám nézett és ismét csuklani kezdett. Hetesnek le s fel kezdett ugrálni az ádámcsutkája - egészen férfias ádámcsutkája volt -, s a többiek is együttérzéssel mérték fel Kari helyzetét.
    -Ez té-té-tényleg disznóság! - kiáltott fel végül Hetes. - Nem volt még nõvel, halljátok, gyerekek?
    -Te tán voltál? - mordult fel Seta.
    Hetes kihúzta magát és megvetõ pillantással válaszolt. Seta erre azt mondhatta volna: na nagyzolj, Hetes. De nem ezt mondta. Szavakban legalábbis nem, bár tartalomban effélét. - Nagy vagy Csendes-óceán! - S legyintett is hozzá.
    Ekkor Kari erõtlenül, de azért határozottan köhögni kezdett, nehogy elforduljon róla a figyelem. Ismét Karit néztük hát, és töprengtünk. Amolyan döntésektõl vemhes csend volt ez, amit mindjárt az elsõ megszólaló is bizonyított. Maga Hetes. Azt mondta:
    -Fi-fiúkák, van du-dugeszban ö-ö-hat forintom.
    -Nem hét? - nézett rá szigorúan Seta.
    -Le-legyen hét - egyezett bele Hetes. - De több se-semmiesetre.
    -Rendben. Nekem csak négy van - halászta ki mindjárt a vadonatúj forintokat Seta a nadrágja zsebébõl. Körülnézett az arcokon. Alapjában véve mindenki egyetértett. Volt, aki a zsebében kezdett kotorászni, mások kimentek, hogy a hálószobából varázsolják elõ a forintokat. Dombi egy gondosan összehajtogatott tízforintost vetett az asztalra:
    -Cipõre gyûjtök. De mindegy...
    -Mit sajnáltatod magad? Egészen jó a cipõd - mondta Hatos. Mind Dombi cipõjét vizsgáltuk, tényleg, még csak egy folt volt mindegyiken, és a talpa is elég vastagnak látszott.
Rögtönzött kollégiumi gyûlésen megszületett a határozat: én és Seta vesszük át az összegyûlt ötvenkilenc forint-hetven fillért, s mihelyt Kari annyira bírja magát, hogy lábra tud állni, elkísérjük a jakiba.
    -Fel bírsz állni? - kérdeztem meg Karit.
    -Marha - felelte tömören, azzal leszedte a nyakából a sálat. - Irtó meleg egy ilyen sál. Kérek egy rendes nadrágot, egy elegáns zakót, a Hetesét, és valami tûrhetõ cipõt! - rendelkezett határozottan.
Mindenki pattant és hozták neki a holmikat. Kari úgy nyüzsgött, mintha nem is volna halálos beteg.
Valaki megreszkírozta: - Nem vagy már rosszul?
    -Összeszedtem magam - mondta Kari mellékesen. - Te nem így volnál vele? - Azért egy pillanatra ismét a plafonra vetette a tekintetét, futólag nyöszörgött egyet, majd minden átmenet nélkül felcsattant: - Mit képzeltek, nyakkendõ nélkül állítok be a nõkhöz?!
    Mindenki ugrott, hogy a következõ pillanatban ijedten megálljon. Nyakkendõ, az nincs. Senkinek sincs.
    -Kihajtott ingnyak - találta ki Hatos -, az nagyon elegáns.
    -Nem bánom. De akkor adjatok egy rendesebb inget - egyezett bele Kari.
    Végül is kialakult az öltözék, s mi is tûrhetõen festettünk Setaval. Az egyik cipõmön volt ugyan egy kis szakadás, de Hetes legyintett, miközben mezítláb dübörgött a padlón. - Ma-majd a másik lábadat eléje teszed. Mi-mindig csak arra vi-vigyázz!
    -Hülye! Amikor ott lesznek a nõk az orrom elõtt, én majd a cipõmet fogom bámulni!
    -Igazad van - engedélyezte Hetes. - Nézd csak a nõket. A f-f-fene abba a cipõbe!
    Vittünk magunkkal egy kis darab rongyot, Seta tartotta magánál, hogy majd azzal töröljük le a port a cipõnkrõl. Nem akartunk ugyanis külön költeni a villamosra... Még nem volt tíz óra, amikor befordultunk az illetékes utcába. Odabent szólt a zene, egy férfi az ajtóban kifaggatott bennünket, van-e pénzünk, aztán bemehettünk.
    -Vén bagoly - nézett vissza az ajtónállóra Kari. Vele izgultunk, érte drukkoltunk, olyan tengermély barátság kötött gúzsba hármónkat, hogy nem nehezteltünk rá, amiért csupán magának vívta ki a fizetõvendég jogát.
    Lépcsõk, szõnyeg, tágas terem, táncoló párok, asztalok, a falakra festett pajzán jelenetek: lenge öltözékû nõk és férfiak. És hát a valóságos nõk: villogó combok, alig leplezett keblek; ezt láttuk hirtelen. Egy vénséges csoroszlya verte a zongorát, félhomály volt, piros ernyõs lámpácskák égtek körben a falon.
    -Szerbusztok, kisfiúk - röppent elénk egy lány -, foglaljatok helyet!
Volt üres asztal, leültünk. A lány egybõl kiszúrta Karit, mert ahogy letettük magunkat, a lábát felrakta Kari ölébe.
    -Mit iszunk? - nézett ránk várakozón.
    A közvetlenség láttán mi csak pislogtunk Setával, Kari viszont marconán ráhelyezte két tenyerét a hölgyike combjára, majd kijelentette: Csak semmi túlzás, cicám. Ha nagyon akarsz, málnát rendelhetsz. A fõmûsorra azonban csak én fogok befizetni.
    -Aha, nincs pénzetek, fiúkák - nevetgélt a nõ.
    -Van. Csak kevés - mondta határozottan Seta.
    A nõ közben intett valakinek, hozták mindjárt a málnákat, majd egy másik nõ is elõkerült. Letelepedett mellém, de mintha tudta volna, hogy nincs pénzem, a lábát nem tette fel az ölembe. Helytelenítésemet rögtön kifejtettem neki, mire õ megsimogatta az arcomat.
    -Ne butáskodj! Az a baj, hogy tetszel nekem. Nézd - tartotta elém karikagyûrûs kezét -, nekem férjem van. Nem akarom megcsalni.
    Erre teljesen paff lettem. Csak dadogni tudtam:
    -Akkor meg... tulajdonképpen... miért vagy itt?
    -Kis csacsi! Kenyeret kell keresni. Ez a sok idegen pasas, hidd el, semmit se számít. Te viszont, már mondtam, tetszel nekem.
    -És ha pénz nélkül...?
    -Nem szabad - suttogta közelhajolva. - A madám nem engedi az ilyesmit.
    Azt latolgattam magamban, hogy mit nem enged a madam tulajdonképpen, amikor Seta vigyorgó ábrázatára figyeltem fel. Dühösen intettem neki: ne hallgatódzzon. Ekkor az ajtó felõl törzsvendéget kiáltott egy hang. Erre az én nõm pardont mondott és eltûnt.
    -Hol van Kari? - néztem szét lehiggadva.
    -Na, hol? - vont vállat Seta.
    -Klassz nõ volt, megfigyelted?
    -Ne félj be tudok majd róla számolni.
    -Marháskodsz. - Nagyon kedvetlen lettem, szopogattam a málnaszörpöt, és a karikagyûrûs nõt figyeltem, hogyan kedveskedik egy hájfejû pasasnak. S nem is egyedül, mert rajta kívül még másik két nõ dancolt körülötte, egyik a hátán, a másik az ölében, aztán cseréltek.
    -Marha gazdag lehet az ipse - súgtam Setának.
    Õ is szemrevételezte a komát, majd megvetõen kijelentette: - Kapitalista. Minimum.
    Megfelelõ utálattal, sõt osztályharcos gyûlölettel néztük ettõl fogva a hájfejût. Õszintén szólva irigyeltük tõle a nõket. Egy idõ múlva Seta tömören meg is fogalmazta a helyzetet:
    -Látod, mit tesz az átkos pénz? Neki három jut, nekünk egy se. Hol itt a proletárdiktatúra?
    Ezen egy darabig eltépelõdtünk. Végül nekem is eszembe jutott valami.
    -Tudod, mit ír Engels a Családállamban? Úgy értem: ezzel kapcsolatban? - Seta kérdõn rámfüggesztette a szemét. - Lesz majd egy olyan társadalom, amelyikben nem kényszerül nõ pénzért eladni magát, és nem lesz férfi, aki pénzért vásárol szerelmet.
    -Gondolod? - sóhajtott szórakozottan Seta. - Nem szed majd pénzt a madám?
    -Kissé hülye vagy... - Késõbb nyugtalan lettem. - Elég régen elmentek. Gondolod, hogy ennyi idõ kell az ilyesmihez?
    Ekkor pillantottuk meg a lépcsõn Kari nõjét. Viharosan ledübörgött, s ahogy elhaladt mellettünk, odavetette:
    -Lüke barátjuk van, fiúkák. - S ment fogadni valakit.
    -Hát ez mit jelent? - bámultunk egymásra Setával. Ráadásul hiába lestük a lépcsõt, Kari nem volt sehol. A nõ már régen egy szemüvegessel szórakozott.
    -Te, ez rosszul lett - rémüldözött Seta.
    -Ne marháskodj! Te tudod a legjobban, hogy semmi baja. Ha ugyan a nõtõl nem lett rosszul - próbáltam tréfálni.
    Seta úgy ült, mint a tojóstyúk, közben kiborította a málna utolját, letörölgettük a zsebkendõnkkel, akkor végre megjelent Kari. Lebotorkált a lépcsõn, közben egyre csak a zakójával látszott törõdni. Húzgálta magán, mintha kinõtte volna, pedig idefelé jövet egyre szidta Hetest, hogy olyan hosszú karjai vannak, mint a majomnak. Le se ült, csak intett, s mi gyorsan nyomultunk utána. A zongora mellõl a szipirtyó ránk kiáltott: "Zene", mire Seta megbökött, dobjak pénzt a tányérkába. Láttam, hogy forintosok is vannak ott, nem csak papírpénz, belecsörrentettem hát pár forintost, a banya bólintott, mehettünk. De kint meg a portás tartotta a tenyerét. Erre ár dühbe jött Kari.
    -Mindjárt beleköpök! Itt minden francért fizetni kell...?
    -Csiba, te! - intettem rendre Karit, és a portásnak is adtam egy forintot. Elvégre én feleltem mindhármunk becsületéért.
    Kari úgy megiramodott az utcán, hogy alig bírtunk a nyomában maradni. A sarkon azonban a lámpa alatt megállt, és ismét a zakót vizsgálgatta magán.
    -Jó volt? Beszélj már! - sürgette Seta.
    Kari ránk bámult, aztán hirtelen nevetni kezdett. De úgy ám, hogy két oldalról alig bírtuk támogatni. Végül nagysokára megértettük bugyborékoló szavaiból, hogy nem történt semmi, mert amikor Hetes zakóját felakasztotta a fogasra, az egybõl beleesett a lavórba.
    -Hát nem marhaság? - hadonászott. - Pont a fogas alatt tartja az a buta tyúk a lavórt! Egész idõ alatt a zakót szárítgattuk egy ócska dög vasalóval. Szerintetek meglátszik rajta?
    Aggódó arcába bámultunk, majd vele együtt az illetékes zakóra.
    Seta szedte össze magát elsõnek. Hirtelen arconcsókolta Karit, majd határtalan megkönnyebbüléssel elrikkantotta magát:
    -Nagy vagy Csendes-óceán!
 

MÜLLER ZSOLT

Rosszpassz

tétován mint túl apró buborék
libeg felfelé bennem a szándék
majd a tudat felszínén kipukkan:
össze kellene szednem magam

de éppen nem jók az erõterek
(tudod lelkileg mobil vagyok
egy ponton túl térerõ nélkül)
meg a sors fonala ráadásul
hurokként szorul körém
esetleg az allergometeorológiai
viszonyokat is említhetném
ma teljességgel lehetetlen
mivel gyûlölöm a bemondót
vagy csak nem tudom kimondani
egy mondat valódi értelmét
most rossz ízû a csapvíz
túl szomorú a hajnali kukázó
a rúgott kutya se jól nyikkan
sõt bosszant egy autó formája
különben sem alkalmas rá a város
mert mindenki egyedül hagyott
hiába is kergettem el õket

így inkább csak szórakozás
lesz nálam ma mûsoron
a végtelen kikapcsolt
képernyõit bámulom
 

Érzékek iskolája

a legutolsó lépcsõfordulóban
még háttal annak a szintnek
már megérzem de csak legyintek
(és azt is csak gondolatban)

alszik-e hajléktalan ma éjjel
emeletünkön: aki csak falig ért
egy röpke hurutos pisiért
nem harcolva tovább a vérrel
higított tablettás borral
(amely szõlõt csak álmában)
vájár vagyok a bûztárnában
szaglásom halad a korral

de ma ünnep van szipus gyereket
vetett erre a cucca csupán
takony fest mosolyt kamaszpofán
"boldog húsvéti ünnepeket"
motyogja amíg a folyosót zárom
kinn fény villan számomra kiderül
õ ki a fesztnek legjobban örül
majd kettõt fordítok a záron
 

 

 
 

 
 
KOVÁCS IMRE

Holt ág

A vadászok korábban jöttek. Máskor késõ este érkeznek szombaton. Most csak délután volt. Szívfájdító, nyárvégi szombat délután. Csöndesség, a húnyó nap hosszú sugarai, fák megnõtt árnyéka alatt. Aki ilyenkor emlékezik, nem szégyenli a könnyeit - ha vannak.
    -Apám, én elmegyek horgászni - mondta Besze István tejfölösszájú legényfia, Zoltán, hosszúra nõtt, szeplõs gyerek. A ház elõtt, a nagydiófán rigók próbálgatták esti hangjukat, ami semmi a hajnalihoz képest.
    -Hova az anyádba mennél? - mordult Besze István. Ha ivott, így morgott. Mikor a vadászokat várta, már déltõl ivott mindig. - És ha kimegyünk még? Magam menjek az erdõre velük? - kérdezte dühösen.
    A fiú nem szólt erre semmit. Készülõdött. Fogta a pecc-botot, a kerékpár csomagtartójára odahelyezte a kis vesszõkosarat a majdani zsákmánynak. Minek ide a beszéd? Apja ebbõl is láthatja, hogy szándékától nem térítheti el semmi. Látta ezt Besze István, már azon volt, hogy ad egy nyaklevest neki, szokás szerint, hadd zúgjon a kölök füle, de aztán meggondolta magát, inkább a konyhába ment, s töltött magának egy pohárral. Düh és ellágyulás keveredett benne. Hiába, ilyen ez a fiú - gondolta -, én is ilyen voltam. De az én apám! Az keresztül is tudta vinni, hogy úgy legyen, ahogy õ akarta. Én meg itt vagyok ezzel az istenátkával. Azt nézi csak, hol mondhat ellenemre.
    ...István bátyám ne csodálkozzon, hogy korábban jöttünk - mondta kilépve a szürke Volgából régi ismerõse, Zajtai. Õ volt a lelke ennek az egész társaságnak, talán mert nem felejtett még el énekelni, és némi hangja is volt. Kártyázni sem fogunk, ott egye a rosseb az ultit - tette hozzá, miközben a szürke Volga mögött egymásután nyíltak, csapódtak a kocsiajtók. Volga volt mindegyik. Vékonypénzû, nagylélegzetû középkáderek állami autói. Volt köztük új fiú is, aki még nem járt itt sose. Fõnökféle lehetett - észrevenni azt, ahogyan beszélnek vele. Kis funkció, nagy összeköttetés. Van ilyen a vadászok között is, talán ott igazán. Közben lehet, hogy célozni sem tud.
    -Nekem esti vadászatot ígértek - mosolygott fáradtan a vendég. Vaddisznóles, kis laposüveggel a farzsebben. Vagy jön a kan, vagy nem. Egy bizonyos. Teli lesz várakozással az este. Mi más kell az embernek? Állandó, feszült várakozás a semmire.
    -Esti vadászat? Vadkanra? - fontoskodott Besze István. - Hát az elvtársak itt csak fácánra szoktak menni. Meg nyúlra. A fiam is elment - mondta inkább magának, s fellobbant benne a düh. Hát mégis elment. Itthagyott, pedig szükség lenne rá.
    -Egy cseppet azért várhatnának! - csitította vendégeit, akik itt, az erdõszéli házban nagyon hamar otthon érezték magukat. - Legalább, amíg elmegyek a fiamért. Feleségét, ezt a mindig halk, nehéz mozgású, csomósujjú asszonyt sebesen ösztökélte: gyorsan csak, hallod? Készíts ennivalót az elvtársaknak. Õ meg a pincébe ment. Megszívta a hordót, amelyikbe a hozatott rizling gunnyasztott, literes üvegekbe töltött belõle, s bevitt vagy öt üveggel. Megjön az ára - gondolta, amint hóna alatt és két kezében a teli palackokkal betüremkedett az ajtón.
A vendégek ittak. Némelyik úgy emelte magához a teli poharat, hogy látni engedte: régen várt rá. Egyiknek a keze remegett, másiknak a szája széle. Árnyalatnyit csupán, de hisz épp elég az annak, aki lát is a szemével.
    Õt is kínálták. Ivott, nincs az a rakott szekér, amire még ne férne. Amikor pedig a padlásról a nyári kolbászból hozott, úgy estek neki, mint holmi csikasz farkasok: együnk, hogy ihassunk!
    Ezt ízlelni is kell! - jajdult fel benne valami a becsületbõl, és hogy lássák, neki is ízlik, harapott egyet. Közben a fia járt az eszében: miért nincs itt, hol az istenbe lehet már?!
    Csakugyan nem vették elõ a kártyát. Nagy este ez. Vadászok karácsonya lehet ilyen, pedig hol van még az ünnep? Megszokta, hogy olykor-olykor az éjszakát is úgy silbakolja mellettük végig, fáradt-törõdötten, félrészeg állapotát egy-egy pohár borral állandósítva, nagyokat pislogva ászokra, tizesekre, csöndes ultira vagy terített betlire. Igen, mert pénzt fiadzik itt az erdõszélen minden éjszaka. A reggeli, rekedt józanságban elszámolnak, mindig rendesen. Hány üveg bor volt, mennyi kolbász, egyáltalán, hogy az este milyen volt, aszerint. És õ az árat fölszámolja, csak úgy, hogy jól járjon mindenki, de a gazda is gyarapodjék.
    Most az egyszer nem használt étel és ital. Naplemente felé, színtiszta világosban, Zajtai egyszerre fölállt: - Induljunk emberek! - és laposan a fõnökre pillantott, jelezvén, ne siessen, a java még ezután jön. Meglesni, lelõni a vaddisznót, már amelyiket fölhajtják, ha tudják, Besze István, a fiával.
    Egyedül nem mert indulni. Zajtaira pillantva nótát kezdett, talán mégsem korai már. Zajtai átvette a dallamot, betyárnóta, még az is dúdolja, aki nem ismeri. Berángatta a sofõröket, igyanak, messzi a reggel. Õk páran, józanul, részegre örvendeztetik talán a gazdáikat, akik ezen a délutánon úgy ittak-ettek, mintha különösen hosszú éjszakára készülnének.
    -Ide figyelj - szólt a feleségének, amikor úgy hitte észrevétlenül, pár percre a konyhában kötött ki. - Én most elmegyek, hazahívom Zoltánt. Tartsd szóval õket - intett a szoba felé a szemével -, amíg megjövünk. Elõkerítem, ha a föld alól is!
    Indult a Holt Tisza felé. Szidalmakat morgott rosszkedvében, hogy így meg úgy, majd ellátja a baját nyomorult egyszem fiának, akit már puszta megszokásból is örökké egzecérozott, ha fennhangon nem, hát akkor magában, örökké.
    Mentében a gát felé, ahonnét belátni a messzi hömpölygõ vizet, csak nagysokára vette észre, hogy íme, a kétcsövû puska ott van a vállán. Nézi a zsebeit: hát ott meg a töltény, dugig. Vadkanhoz való, de apró sörét is, nagy marékkal.
    Néha egy-egy pillanatra úgy érezte, legjobb lenne megállni, pihenni kis ideig csöndesség csöndjében hallgatva, mit sugall a lelke. Lábai azonban úgy vitték, egyre gyorsabb lépéssel, mint aki soha nem akar megállni.
    Egyszer lélegzett fel. Amikor mélymesszire odabent a vízen meglátta a fiát, amint szálfaként a csónak közepén áll. Akkor megállt, le is ült kis idõre. Nézte a lenyugvó napkorongot, annak közepében a fiával, akinek szálfa egyenessége kettévágta a sugarakat, a vöröslõ roppant fénygömböt, amely tûrte nyugodtan, hogy egyetlen ember így megossza. Igaz, hogy ez az ember az õ fia volt, Zoltán.
    -Hé, te! Zoltán, hallod?! - kiáltotta hosszan és szeretettel, mert most úgy szerette a fiát, ahogy már régen, talán kisgyerek korában, amikor még csak neki énekelt, nem a kövér Zajtainak. - Zoltáán!!! Gyere ki...
    A csónak úszott a vízen tovább, messzibbre.
    -Itt vannak a vadászok! - ordította, ahogy a torkán kifért.
    A csónak úszott hangtalan tovább.
    -Az anyád úristenit! Hát nem hallod?! Zoltán! - és puskáját önkéntelen mozdulattal lekapta a válláról.
    Észre sem vette, amint elsütötte. Dupla lövés csattant. A napkorong közepe szabaddá lett. Az álló felkiáltójel, ott a csónakban eldõlt, mint a zsák.
    ... A gyerek, a csónak aljában lapult. Ráijesztek most a vén szar öregre. Mit gondol, neki mindent szabad? És ha tényleg eltalált volna? Mit képzel? Hogy csak úgy megdöglök az õ kedvért? Mert õ úgy gondolja? Néha föl akart ugrani, mert hasalni, úgy, hogy a ladik aljában a hasa vizet ért, mi tagadás, egy kissé kényelmetlennek tetszett, mint ahogy az is volt. Aki bosszút áll, kitart a lapulásban: lapult a fiú, miközben egyik szemét folyton a pecc-boton tartotta. Nem pedzette a hal a horgot, így hát nyugodtan maradt tovább, fektében nyugtalan.
    ... Az öreg megrémült. Istenem, Atyám, most nézz ide, ha vagy! Meglõttem a fiamat! Az egyetlent, a legkedvesebbet, akit szídni is szeretetbõl szídtam. Most nézz ide, nézd már segítsd föl, álljon meg a csónakban, nem bánom én, ha ki sem jön akár reggelig!
    A holt ég nyugodtan fogadta az alkonyt. A napkorong nem vált kétfelé megint.
    Akkor Besze István el kezdett szaladni. Embereket keresett volna, régi jó embereit. Miért nem kerül erre csak egy is? Ugrott volna a vízbe, hogy a csónak után ússzék... igen, ha tudna úszni!
Embert keresett, vagy legalább egy rossz, kiszolgált ladikot.
    Elindult a töltés tetején futva, sírva. Gondolta, majd talál itt valakit, aki jó szóval megállítja: hová, hová István bátya? Senki nem állította meg. Hagyta mindenki, akinek másutt akadt dolga, hagyták, hogy a szemére kék meg piros ködök üljenek.
    A szombat délután csöndjében Besze István elért a téesz brigádszállásáig. Ott állt elõtte a kimustrált tanyaépület, ahová esõ elõl behúzódnak azok a csöndes kapások, akiknek itt, ebben a töltésmenti irdatlan táblában rokkan meg a derekuk, míg az idõ õszre jár.
    Berontott a házba. Meglátott egy kötelet. Utána kapott, segítsen neki az a kötél.
    Nem rándult a lába sem. Megállt a levegõben, hadd féljen, aki hétfõn reggel elõször érkezik ebbe az elhagyott házba. Mert ijesztõ volt holtában, szegény.

A fiú estére hazaért. Anyja azt kérdezte tõle: - Hol hagytad apádat? Utánad ment. Téged keres.
-Majd megjön - mondta a fiú. És a kerékpár csomagtartójáról levette a fûzvesszõ kosarat. Hozta a zsákmányt. Ott lapult a kosár alján három vékony keszeg.

 


 
 

GÁNGOLY ATTILA

Mese a világ végérõl

Megtorpant az ódon ház elõtt, fülelt.
    A levegõ mozdulatlan tömb volt, kormos felhõk tapadtak az égre. Nyugat felõl olyan hang gurgulázott, amely csak a hétfejû sárkányé lehetett.
    "Hol volt, hol nem volt..." Mikor a lakásba rontott, mindent gondosan bezárt. "...volt egyszer egy próféta."
    Gyönge mellét vad izgalom düllesztette. Kevésen múlt, hogy szobája közepén orra nem bukott a feltornyozott papírhegyben: Biblia, Korán, Tao Te King, Tibeti halottaskönyv.
    Tudta, hogy itt a végítélet. Nemhiába bíbelõdött annyit számmisztikával, kuksolt a levéltár mélyén, böngészett középkori, egérrágta pergameneket: lám, most helyükre csúsztak a dolgok! Az idõközben eleredõ zápor sustorgása új vízözön gyanánt zúgott kajla fülében. Mindeddig Beethoven-szimfóniákat hallgatott; immár ócska lemezjátszóját is a szemétdombra vetheti.
    Mélyet lélegzett, akár az ópiumszívó, s csakhamar megpillantotta a világot romba döntõ hullámok fenséges hömpölygését.
    Noha menekülnie kellett volna, csapdába esett állatként kerengett az odúban, ahova három hónapja költözött. Akkortájt vált szokásává, hogy egy palack bor mellett óraszám eltöprengjen az élet értelmérõl, a mindenségrõl és a halálról. Többé nem kereste föl a kórház fehér köpenyes, pökhendi urait sem. Szürke eszközemberbõl filozófussá vedlett át.
    Bár nagy robajjal eresztette le a redõnyt, a vihar szeme bebámult a réseken. Tenyerét fülére tapasztotta, de mintha levegõbõl lett volna a keze. Végül kalapácsot kerített, halszálka formájú szögeket, s a kamrában lelt hulladék fával bedeszkázott ajtót-ablakot.
    "Hol volt, hol nem volt..." Míg cserepes ajkai a legszebb mesét kezdték mormolni, töltött magának egy pohár barackpálinkát. "...túl az üveghegyeken..." Szembogara lázasan szikrázott, akár a képzeletében élõ pokolbéli szörnyek. "...az Óperenciás-tengeren is túl..."
    Telt-múlt az idõ. Egy pókot fürkészett a homályos sarokban, vaksi nyolclábút, amely az apokalipszis ellenére rendületlenül szõtte hálóját. Odakünn az égiháborúban utolsó rohamra indultak az elemek. "...volt egyszer egy..."
    Lassan elcsöndesült a vihar, a nap is kisütött, és aranyosan csillogó nyílvesszõket lõtt az anyaföldbe. Bárányfelhõk siklottak az égen. A sûrû párát lehetõ televény fölött hószín galambok vitorláztak...
    Másnap, minekutána a deszkákat lefeszegette az ajtóról, csalódott képpel cipelte vissza a könyveket az antikváriumba.
    Ezután csak sportújságot olvasott, s újra eljárt az ideggondozó fehér uraihoz.