KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Stumpf bácsi

Az Ezredvég májusi számában szép írást közölt Molnár Géza az 1930-as évek munkásszolidaritásáról. Ez juttatta eszembe Stumpf bácsit.
 
No nem a mai nagy hatalmú miniszterrõl van szó, hiszen a "bácsi" szó egyelõre nem jellemzi; utóvégre - mint a mai kormányzat többségének - neki is a fiatalság a legfõbb erénye. E sorok írója azonban (nyolcvan felé közeledve) egyre inkább az emlékekben él, sõt: a mát is a múlt szûrõjén át nézi s értékeli.
A szóban forgó Stumpf bácsit 1944 végén a Margit körúti katonai fogházban ismertem meg, ahol is a nyilas Számonkérõ Szék alaposan elbánt vele. Egy kispesti antifasiszta szervezkedés kulcs-emberét látták benne, s rajta keresztül társaihoz akartak eljutni.
    De Stumpf bácsi nem vallott.
    Aztán jött Budapest bekerítése. A csend-õr nyomozók leléptek, mi pedig (a manapság annyit kárhoztatott Vörös Hadsereg jóvoltából) életben maradtunk.
    Hanem Stumpf bácsi további sorsa ismeretlen maradt számomra. A felszabadulást (s e kifejezést épp ebben az összefüggésben is szívesen használom) követõleg nem bukkant fel sem a szakszervezetben, sem a szociáldemokrata vagy kommunista pártban, sem a (mind nagyobb számban jelentkezõ) ellenállók soraiban.
Meghalt volna? Vagy kiundorodott a politikából?
Nem tudni. A mai minisztert még a Népfront-korszakban kérdeztem - nem ismerte, nem volt rokona.
ám Stumpf bácsi azóta is jelkép a számomra - noha csak ellenálló társaságunk akkor húsz év körüli tagjaihoz képest volt "bácsi", lévén sokkal fiatalabb, mint mostanság e kör még élõ tagjai. Jelkép abban a tekintetben, hogy a munkásság nehéz idõkben miként mozdul meg a maga s egyúttal az egész ország érdekében - még a halálos veszélyt is vállalva.
És a mai Stumpfoknak tán nem ártana a mai munkások érdekeire és véleményére a jelenleginél inkább odafigyelniük.
 
 

 

---

OLVASÓLÁMPA
 

TAKÁCS TIBOR

Tabák András
gyönyörû kalendáriuma

Tabák András: Jeles magyar kalendárium

Az olvasónak - ha nem nézi meg a könyv hátoldalán az író ajánlását kalendáriumáról - a szöveg szellemes ódonsága és tipográfiája azt sugallja, hogy igazi kalendáriumot vesz a kezébe. Érdemes a címet a maga teljes egészében betûhíven ideírni: Jeles magyar / KALENDÁRIUM / felettébb tanulságos / prózákból 's versekbõl / az idei, a' jövõ 's minden esztendõkre / ahogy' / az értõ és szíves olvasó / okulására / írta 's egybeszedegette / TABÁK ANDRÁS / az Úr 1998-dik 's a' maga 60-dik / esztendejében.
    Ilyen gyönyörû ajándékot kapott 20. könyvével a Zrínyi Kiadótól a jeles író. Azaz dehogyis, hiszen õ adott kincset kötetével minden Olvasónak, lehetetlen kalendáriumot, amiben az értõ lélek a kedvét leli, és ahogyan az évnek 12 hónapja vagyon, 12 verset és 12 prózát válogatott igen gazdag írói termésébõl, mindenbõl a legszebbet, a legjobbat. De egy lélegzetvételig maradjunk ajánlásánál.
    "Mindig készültem erre a kötetre, mióta csak olvastam - még a hatvanas évek elején - Bertolt Brecht nevezetes könyvét, a Kalendergeschichten-t. A kalendárium ugyanis nemcsak német földön, hanem nálunk is közkedvelt olvasmány volt valaha, s egy sajátos irodalmi mûfajt és antológiatípust is kialakított, gondoljunk például a híres lõcsei, a gyõri vagy debreceni kalendáriumokra..."
    Így vall az író s ajánlja kötetét Bertolt Brecht emlékezetére, aki jól választott példaképe. S kezdõdik e nevezetes kalendárium az Ír 1938. évével, mikor T. A. a világra jött, december 15-én. Mivel a könyvnyitó verse, (1938) megszabta az életút állomásait, az írói pálya ívét, ideírom: "Az utolsó békeév. / Az volt, tudjuk, no persze! / Anschluss, Nanking és München, / Csehföld, Spanyolhon veszte. / Emitt a zsidótörvény, / amott a Kristály Éje. / »Szálasi Éve! Igaz / Magyar Senki Se félje!« / Hófehér lovát Kassán / a tengerész megüli, / S anyám egyetlen fiát / decemberben megszüli."
Olyan hatvan év áll Tabák András mögött - s ez hatvan esztendõ persze sokunké -, amiben embernek is, írónak is nehéz volt lenni. "... e kötet egy negyvenéves írói pálya - novellistapályám - kistükre is egyben, hiszen a legrégebbi darabját 1958-ban, legújabbját pedig 1997 õszén írtam."
Nézzünk bele az író varázstükrébe. Mi villan ki belõle?
    Elõször is a mesterség tökéletes és teljes ismerete. Az építkezés nagyszerû momentumai, úgy ismeri a lelket s a (mindig hiteles) kort, ahogyan kevesek. E kötet elsõ novellájában (Kakas Aszklépiosznak) leírói erényei teljes vértezetében jelenik meg. Lírát old fel a próza tengerében. Egy rövid idézetet megjelöltem olvasás közben: "A berendezés szerény és dísztelen volt, már-már hivatalkodóan kopár, csaknem spártai, amiként egy hadvezérhez illett [...] ám az udvar felõli oszlopsor mögött, a terem igazi ékességeként, megszámlálhatatlan növény sorakozott, pompás kis arborétum, buja, délszaki színekben tobzódó törpecsemetékbõl, ciprusokból, pisztáciákból, odább babérfák ölelkeztek, mirtuszok, egyiptomi szokomorfák, egy különös gonddal válogatott s féltõn ápolt gyûjtemény megannyi darabjai, amelyek mind-mind mesebeli gazdagságról vallottak."
Anütosz, a hadvezér és Szókratész, a bölcs találkozásának színhelye ez a ház és ez a kert. Történetet soha nem idézek fel, nem vehetem el az olvasó elõl a lényeget, a dialógusok örömét, a szellem varázsának kiteljesedését. De mivel magam is erõteljesen vonzódom írásaimba a régi lakomák felidézéséhez, jót csettintettem ezek olvasása közben: "Tüskéshal, angolna körettel, kékcápaszelet, pávaszemes rája, hízott tintahalak a százuszonyú, puha csápú szépia fajtából, forrón gõzölgõ, roppant fogas mártással leöntve, szûke rákok, sügér meg ingola, s e válogatott tengeri falatok után forrópuha sült máj, házisertés, sonka, lapocka, fõtt sódar, csülök, majd teljes gidafej, tejen nevelt, zsenge kis állaté, ráncossá aszalva, szilfium fûszerezéssel, azután hószínû árpakenyér, szezámos kalács és színarany ragyogású leveles tészták kíséretében szárnyasok zárták a sort. Libák, kacsák, foglyok és gyönge galambok."
    Persze mindez keret két ember bemutatásához. ám varázsos keret. Milyen jól mulattam a Mulatságos legenda arról, hogy mint vívta meg a tatár Poltavát címû történeten. Mélyenszántó írás az emberek gyöngeségérõl, varázslatos körítésbe fogva a tragikus véget. Mintha bûvész lenne, mindent elhiszünk olvasás közben, elvarázsolja az orosz neveket: a kimondhatatlanokból Kohn ábrahámot, Kuczorka Balázst vagy éppen Igmándi Dezsõ Róbert kapitányt csinál, s úgy meséli el ezt a fölöttébb tanulságos (történelembe ágyazott) legendát, ahogyan eddig nem igen cselekedték mások. Tabák bravúrt bravúrra halmoz. Az Anselmus barát látogatója egyetlen, végtelen mondat, izgalmas nyelvi varázslat, ahogy egymáshoz ragadnak a szavak, miközben Mátyás király bõrébe bújva éljük át Bécs várából történõ el-eltünedezésének okát, vallomását, a szívbõl kikívánkozó szavak sokaságát, miközben Anselmus remeténél idõzik a mariahilfi tölgyesben, egy hitvány viskóban, ahol "azért Anselmusnak beszélte el gyötrõ gondjait és vízióit, mert Anselmus barát süket volt, mint a föld".
Azt is írja mûveirõl vallomásában az író: "Az olvasó talál köztük hagyományos novellát, történelmi példázatot, szatírát, groteszket, perzsiflázst és paradoxont, sõt vásári ponyvahistóriát."
Miközben a múltban vagy a jelenben utazunk Tabákkal, ránk bízza, hogy melyik történet játszódhatott csak a múltban, vagy csak a jelenben, túl a valós, s mindig hiteles kort idézõ remekléseiben, hiszen az üldözések nem egyetlen korra jellemzõk, mint például A helvéciai próba címû torkot szorító históriája a jelenben is játszódhatott volna, a 44-es, zsidóüldözések és bújtatások idején.
    Kalendárium? Olvasmány? Novellagyûjtemény versbetétekkel? Írói önvallomás hat évtizedrõl, negyven év írói pálya tükrében. Mulattat Tabák, például Az utolsó hongyarapító szellemesen megírt históriájában, máskor megszorítja az olvasó torkát, mint A rózsaszínõ levélpapír gyermekhõsének sorsában. S az ezt követõ vers (már megszoktuk, hogy a verscím zárójelben van), igen ez az (Alleluja) - amit szóról szóra közölni kellene, de elég belõle néhány sor is: "Az volt a Karácsony / Az a negyvennégyes / Az a leggyönyörûbb / Mikor a semmibõl / Hirtelen fölzengõ / Orosz ágyúdörej / Újjongva széttörte / A rettegés néma / és nyomasztó csendjét / Fennen hirdetve, hogy / Megváltásunk most már / Ím, a küszöbön áll" - késõbb a vers befejezésében ezt írja: "Én hatéves voltam / Legendákra, hitre / Varázsos fogékony..."
Igen, maga-magát írja az író a Játékvasút történetében is, azt a kort, amelyet nem tud felejteni, mely bevésõdött gyereklelkébe.
    Ez a kalendárium olyan, mint egy felfelé vivõ lépcsõ, égi lajtorja, mutatva az író elmélyülését, az évek múlását, az írói témák kiszélesedését. A hamiskártyás - alcíme szerint: "Tüdõszanatóriumi történet 1962-bõl" - olyan ízeket ébreszt az olvasóban, mint egy Tersánszky novella. Persze ezt csak a játék kedvéért mondom, mert az elbeszélés hõse, bizonyos Terstyánszky Ernõ olyan mulatságos, nevettetõ s lehetetlen történetet mesél el az ötvenes évekbõl egy lábmosó-mozgalom ürügyén, amit egy majdnem hitelesnek tûnõ - persze az író által kitalált  csasztuska így összegez: "Dúlhat-fúlhat Truman, Horthy / lábat mos már minden proli / Munkás-paraszt szövetség / A lábmosás egészség! / Kimûvelt fõ, tiszta láb / építsd a nép országát!" Gyilkos humorba ágyazza az ötvenes évek nagy építkezéseinek "hõseit", a kisembereket, a túlélõket, a slemileket, a párttitkárokat, hogy nevetünk rajtuk, a "lábmosási mozgalmon", mindenen, a keserû múlton, de ahogyan megszoktuk Tabák Andrástól, a történet végén ott a kort "magyarázó" verse az (Öreg munkás): "Pókhálók a szeme körül, / Fáradt és gyanakvó mosoly, / keserûn tiszta tekintet / s érdes-erõs kézszorítás. / Feledhetetlen éveket, / a városszéli telepet, / kiskamaszkorom idézi. / És az elorzott szép reményt."
S amikor azt hisszük, már nem lehet még szebbé tenni e kalendáriumi emberkavalkádot, a legszebb, legmeghatóbb írásával rukkol elõ: Bernardo és Marcello bohóctörténetével. Ahogy az igazi cirkuszban is a jó bohócszám a legnehezebb, épp olyan nehéz bohócokról írni. De Tabák emberismerete itt magasodik ki, csakúgy írásmûvészete, a lélek trapézán dolgozó író nagyszerûsége, aki nem véti el a  mércét és remekmûvet alkot.
Van egy utolsónak hagyott léggömbje. "Szereti ön Fuchsot?" - kérdezik hõsétõl, és bármit válaszol: pofont kap érte. Kedves Olvasó, szereti ön Tabákot? Ha eddig nem olvasta el kalendáriumát, olvassa el, kap tizenkét gyöngyöt - tizenkét hónapra, s 12 verset ráadásnak. Egy hatvanéves, kitûnõ író ajándékait. Egy jó könyvet. Egy bármikor fellapozható Kalendáriumot. (Zrínyi)

 

---

 MOLNÁR GÉZA

A kor látlelete

Vadász Ferenc: A véres huszadik

Vadász Ferencet íróként, publicistaként is jeles alkotótársunknak ismerjük, húsz kötetre rúgó regény, elbeszélés, megszámlálhatatlanul sok újságcikk õrzi gazdag tevékenységének nyomait. Az életútján mögéje sorakozó nyolc évtized eseményei egybeforrtak századunk történetével.
    Legújabb kötete, A véres huszadik életpálya-összegzõ mû. Nem a megírt könyvek számbavétele, de maga a megélt élet. Ismeretes szólásmondás, hogy minden ember élete valóságos regény - de különösképpen igaz ez azokra, kiknek sorsa, életpályája a történelem menetének, alakulásának sûrûjében zajlott. Vadász Ferencnek ilyen életút adatott, és ez elsõdlegesen annak köszönhetõ, hogy kora ifjúságától kezdve a társa-dalmi igazságért küzdõk mellett kötelezte el magát.
    Az 1916-ban még Magyarországhoz tartozó Komáromban született, de felcseperedése, ifjúsága s felnõtté válása a csehszlovákiai Komárnóban történt. A magyarságtudattól soha nem tágító Vadász Ferenc a történelem zajlásában nemcsak a kisebbségi létbe szorulás nyomasztó élményeit viselte, de tapasztalhatta, hogy a munkásmozgalom baloldalán elhelyezkedõ laptudósítót, újság-írót a csehszlovák polgári demokrácia -hivatalos szervei sem kezelték barátságosan. ám mindez csak elõjátéka volt annak, ami 1938-ban Trianon revíziójával, Komárom s vele együtt a magyarlakta területek visszatérésével kezdõdött.
    A magyar közigazgatással együtt megjelentek a csendõrség, a rendõrség politikai nyomozói, s feléledtek a polgári lakosság nacionalista, soviniszta, fasiszta elemei is. A haladó mozgalmakban részt vevõk azonnal másodrendû állampolgárokká váltak, napirenden voltak a zaklatások, megfélemlítések. Vészjósló árnyak vetültek a város zsidó lakosságára is, "sokan hasznosnak vélték, ha bebizonyíthatták, hogy elõdeik valamennyien keresztények voltak. [...] Mind többen kezdtek lázas õskutatásba, már nálunk, a Felvidéken is..."
    Vadász Ferenc könyvének nagy értéke, hogy nem csupán politikatörténetet ír. Az eseményeket, változásokat az emberi életek, sorsok alakulásának gazdag panorámájával ábrázolja, színesen és érdekesen. Saját életútjának, meghurcoltatásának, üldöztetéseinek elbeszélését átszövi annak a sok derék, igaz embernek felvonultatása, akik Komárom polgáraiként évszázadok hagyományait követve írták be nevüket a fejlõdés, a közösség gazdagításának krónikájába, s azoké is, akik szembe mertek szállni az embertelenséggel, a jogtiprással.
    Az emberi életutak, sorsok alakulásának vizsgálata során a történetek átívelnek évtizedeket; internálótáborok, deportálások hétköznapjai, megrázó szörnyûségei is megelevenednek elõttünk.
    A haláltáborok borzalmairól sok könyvet olvashattunk, de az, amit Vadász Ferenc hiteles szemtanúként, a meztelen tények leírásával elénk tár, talán a minden eddig ismertnél is iszonyatosabb. Egy auschwitzi hajnal emléke, a szabadban lángoló pokoli tûzé: "... Motorok zúgtak, kivehetetlen körvonalú tárgyak repültek körös-körül a tûzbe... Senki, aki ezt nem látta, el nem hiheti; teherautókról apró gyermekeket hajigáltak lángokba. Kezük-lábuk kalimpált, ahogy hadonásztak röptükben. Az öregeket és gyerekeket, akiket nem tudott befogadni, elfogyasztani a gázkamra, a krematórium, éjszaka nyílt máglyákon égették el..."
    Beleszövõdnek a könyvbe a felszabadulás utáni évtizedek eseményei, emlékei is. A személyi kultusz, a törvénytelenségek évei, élményei, hitek és  csalódások, az élet változásai. Mindezeket átszövi a Vadász Ferenc közéleti munkásságát is jellemzõ humanizmus. Könyve, A véres huszadik sok tekintetben felfedezõ látlelete korunknak. Értékei közé tartozik érdekessége, olvasmányossága is. (Budakönyvek)

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Szót érteni

Hidasi Judit, szerk.: Szavak, jelek, szokások

A "beszélés néprajzának" (Dell H. Hymes: A beszélés néprajza. Fordította Pléh Csaba. In: Pap Mária & Szépe György, szerk.: Társadalom és nyelv. Szociolingvisztikai írások. Bp.: Gondolat 1975: 91-146.) egyik klasszikus tanulmá-nya arról szól, hogy a Fülöpõszigeteki szubanun kultúrában a rituális sörivás hogyan zajlik (Charles O. Frake: Hogyan kell szubanuniul italt kérni? For-dította Rohonc Katalin. In: Pléh Csaba & Terestyéni Tamás, szerk.: Beszédaktus - kommunikáció - interakció. Bp.: Tömegkommunikációs Kutatóközpont 1979: 267-274.). "Ahhoz, hogy a szubanuniak között megfelelõ módon kérjünk italt, nem elégséges azt ismerni, miképpen kell szubanuniul megszerkeszteni egy olyan nyelvtanilag helyes beszédmegnyilatkozást, amelyet angolra italkérésként fordíthatnánk le. Egy ilyesfajta megnyilatkozás produkálásáért esetleg megdicsérik az illetõ szubanuni nyelvtudását, folyékonyságát - ám ez valószínûleg nem juttatná õt italhoz. Ahhoz, hogy megfelelõen beszéljen, nem elegendõ a nyelvtanilag helyes, sõt még az értelmes beszéd sem." (Frake i. m. 267.).
Az etnográfushoz hasonló tapasztalatokat szûr le jelen kötet szerkesztõje, Hidasi Judit is a könyv bevezetõ mondataiban - pedig nem elméleti, hanem nagyon is gyakorlati szempontból közelít a kérdéskörhöz. "Leendõ és gyakorló üzletemberek, tárgyalók sokszor panaszkodnak arról, hogy hiába beszélik grammatikailag jól egy adott ország nyelvét, mégsem sikerül »szót érteni« a külföldivel oly módon, ahogyan azt szeretnék" (7. o.).
    Könyvünk harmadik, bõvített kiadása az eredetileg a Külkereskedelmi Fõiskolán megjelent Kommunikáció idegen kultúrákban címû kötetnek. Egy bevezetõt és tizenhét országtanulmányt tartalmaz arról, hogy a helyes grammatikán túl milyen kommunikációs szokásokat kell ismernie annak, aki külföldiekkel tárgyal. A magam részérõl a továbbiakban arra igyekszem rámutatni, hogy az efféle praktikus mûvek számos érdekes kultúr-antropológiai adalékot tartalmaznak, sõt elméleti általánosítások kiindulópontjául is szolgálhatnak.
    Az egyik legfeltûnõbb, s a kíváncsi amatõr szociológust talán leginkább elkeserítõ az, hogy a világon szinte mindenütt tilos érdeklõdni a tárgyalópartner "jövedelmi forrásai" iránt. Nem mulasztják el erre felhívni a figyelmet a kötet szerzõi sem: tilos megkérdezni, hogy ki mennyit keres Amerikában (28. o.), Angliában (41. o.), Franciaországban (117. o.), Hollandiában (127. o.), Japánban (145. o.) és Svájcban (253. o.). Ami még a pénzt illeti, Amerikában (31. o.) és Angliában (42. o.) nem lehet, az araboknál (53. o.) és olaszoknál (210-211. o.) - viszont lehet, olykor kell alkudozni.
    Kiderül könyvünkbõl az is, hogy az amerikaival szemben a finn és a japán kultúra több közös jellegzetességet mutat. Az Amerikában szokásos egymás szemébe nézést (25. o.) a finnek (89. o.) és a japánok (142-3. o.) egyaránt kerülik, s míg a csendet az amerikaiak kerülik (31. o.), a hosszú hallgatás a finneknél (88. o.) és japánoknál (143. o.) is szokás.
    Ami a késést illeti, az amerikaiak (23. o.), a hollandok (126. o.), a japánok (144. o.), és a svájciak (250. o.) kimondottan pontosak, a franciák csak viszonylag pontosak (102. o.), míg az araboknál ez nem fontos, õk akár pontatlanok is lehetnek (56. o.). További francia és arab közös tulajdonság, hogy az egyszerû megköszönés elutasítást jelent (51. és 109. o.). Megtudhatjuk még, hogy az angoloknál és amerikaiaknál régóta szokásos szóbeli megállapodás ("gentleman's agreement") a kínaiaknál is érvényes (164. o.). A könyv - fejezetenként különbözõ hangsúlyokkal és részletességgel - kitér még számos kapcsolattartásbeli nüanszra, például a virágküldés szokására, így arra is, hogy a franciáknál nem szokás krizantémot (gyászvirág) üdvözlõ ajándékként küldeni.
 (Windsor Kiadó)

 

WIRTH ÁDÁM

"Õrzõk, vigyázzatok a strázsán!",
avagy:Írástudók felelõssége egy megzavarodott korban

Gondolatok az Ezredvég 100. számához

Eredetileg, 1988-ban, a Zrínyi Kiadó almanachjaként jött létre, majd 1991 óta, olvasóinak odaadó támogatásával, immár kilencedik éve önálló havi folyóiratként jelenik meg az Ezredvég. Ez már önmagában is figyelemre méltó teljesítmény, olyan irodalom- és mûvészetellenes korban, amelyben pénzes szponzorok által és hivatalos csatornákon keresztül támogatott folyóiratok is rendre-sorra veszítik el olvasóikat. Az Ezredvég azonban nem csupán egy a megjelenõ irodalmi folyóiratok közül. Több mint "irodalmi, mûvészeti, társadalomkritikai folyóirat". Strázsa, õrhely. Egy bizonyos szellemiség és magatartás, nehezen kihordott és megszenvedett baloldaliság szellemi õrhelye. Az eufemisztikusan rendszerváltásnak nevezett szellemi ellenforradalom idején is baloldali meggyõzõdésük mellett szilárdan kitartó írók, mûvészek, társadalomtudósok, írástudók õrhelye. Oly idõben amikor az írástudók közül sokan a damaszkuszi úton indultak el. Köztük azok is, akiket az elõzõ, szocialistának nevezett rendszer emelt ki a szegénység embertelen létébõl, s indított el az értelmiségi pályán. Baranyi Ferenc írta róluk Egy parasztkáderre címû keserû versében: "Most éppen a múltját magyarázza, / nem emlékezve, csak okádva, / fejére hamut szaporán szór / s szaval a szovjet elnyomásról." Pedig kit éhe a szépnek verset olvasni késztetett, annak "költõk siralmas árulása úgy döf szívébe, mint a tõr, / mert mind a múltját magyarázza s nem a jövendõért pöröl".
    Akik ma baloldali meggyõzõdésük mellett kitartanak, s elveiket - például az Ezredvég oldalain - nyíltan, fennhangon, egész írói munkásságuk személyes hitelével hirdetik, azokat biztosan nem egyéni érdek, személyes feltûnési és érvényesülési vágy vezérli. A korábbi rendszernek sem voltak elkényeztetett gyermekei. A szocializmusnak nem le-kötelezettjei, hanem elkötelezettjei. Váci Mihály tételét követik: nem lehet igaz tollforgató az, aki nem társadalmi forradalmár is egyben. Ebben a forradalmi szellemben kérték számon indulatosan a szocialista elvek érvényesítését a korábbi rendszerben. Nem a szocializmus ellen, a szocializmusért lázadtak. Ladányi Mihállyal együtt vallották: "aki a munkában gebed meg, / nem tud ma sem különbet annál".
    Számukra, akik belülrõl - annak saját elvei nevében - bírálták a létezett szocializmust, a bekövetkezett összeomlás és tõkés restauráció a történelmi idõ tragikus megzavarodását, az elkezdõdött forradalmi folyamat megtörését és erõszakos visszavetését jelentette. "Történelemszünet van" - írta Györe Imre Engels Frigyes emlékének szentelt nagy ívû költeményében. Egy másik versében: "nehéz szólni arról, hogy miként fordult az idõ kereke vissza, / száz évet is tán". Ami most szemünk láttára, fülünk hallatára, napról napra, óráról órára lezajlik elõttünk, az "ötvenes évekbeli, kötelezõ / szemináriumi jegyzet abszurd illusztrációja" - fakad ki Tabák András. "álszocializmusból vadkapitalizmusba. / Szöllõnk borrá nem érik, ihatatlan a mustja" - írja Simor András. De nyomtalanul kitörölhetõ-e századunk történelmébõl a szocialista forradalom? Györe Imre dacos válasza: "a forradalom szó az, mit nem lehet lesikálni a gyárak közti útról, és nem lehet kimosni nevét a koponyákból, [...] nincs befejezve semmi, a folytatás és a kezdet újra és újra mindig szárnyal, szemben a Nappal". Ezt a forradalmi dacot képviseli és hirdeti puszta létével is az Ezredvég.
    A dermesztõen jeges, a forradalmi lángot kioltással fenyegetõ korban, amelyben ma élünk Magyarországon, az Ady által megénekelt "tûz csiholójára" különösen nagy szükség van: "aki mást akar, mint mi most van, / kényes bõrét gyáván nem óvja". Az írástudók felelõssége, hogy, a kavargó jeges szelekkel is dacolva, õrizzék és élesszék a pislákoló lángot. Ennek tesznek eleget az Ezredvégben megszólaló írástudók, akik a szegények, a kisemberek, a rendszerváltás folyamán kisemmizettek védelmében emelik fel szavukat. Nem hajlandók belenyugodni abba, hogy a kapitalizmussal "újra a földön jár a Téboly", "a népek térdre hullanak, imádják a dollárt és elfelejtik a múltat". Elkeseredetten és makacsul kérdezik: "És annak a sorsa mit érlel, akit nem véd szakszervezet, / beéri szárazabb kenyérrel s betegen is dolgozni megy?"
    A tûz-táncos hagyományokat hangsúlyosan felvállaló és folytató Ezredvég nem zárkózik be valamiféle beszûkült szellemi horizontú, zárt írói szekértáborba. Elõdként egyaránt tiszteli Fazekas Mihályt és Kölcsey Ferencet, Petõfi Sándort és Arany Jánost, Táncsics Mihályt és Vajda Jánost, Ady Endrét és József Attilát, Karinthy Frigyest és Móricz Zsigmondot, Bálint Györgyöt és Veres Pétert, Radnóti Miklóst és Nagy Lajost, Sándor Kálmánt és a Munkásírókat; mindazokat, akik tehetségükkel valaha is szolgálták a magyar progressziót. Megveti azonban a tehetségtelen provincializmust és a dölyfösen hivalkodó magyarkodást. Gyûlöli a lélekmérgezõ nacionalizmust. Az utóbbi megtestesítõirõl írta Baranyi Ferenc: "Elvették magyarságomat, mert maguk magyarnak mondták. / S ha õk a magyarok: testvére a török meg az osztrák." Az Ezredvég közeli szellemi rokonságot tart, többek között, Majakovszkijjal, Brechttel, Aragonnal, Nicolás Guillénõnel. Tematikus számokat szentelt a vietnami, a kubai, a laoszi, a mexikói irodalomnak és mûvészetnek. Rendszeresen közöl mûfordításokat a francia, az olasz, a latin-amerikai, a palesztin, az ukrán, az orosz, a délszláv, a román, a keleti finnugor stb. irodalomból.
    A folyóirat széles szellemi horizontját és nyitottságát mutatja, hogy hasábjain az elmúlt években a kortárs magyar irodalmat, a Tûz-tánc antológia egykori szerzõi mellett, többek között, Benjámin László, Kuczka Péter, Tandori Dezsõ, Thiery árpád, Baráth Lajos, Galabárdi Zoltán, Papp Lajos, Csák Gyula, Molnár Géza, Fehér Klára, Nemes László írásai reprezentálták. De helyet kaptak a folyóiratban - Szepes Erika értõ kalauzolásával - a legfiatalabb költõnemzedék képviselõi is ("Egyetemi irodalmi mûhely").
    Az írástudó, kit Európa eme tájára, e honba "pottyantott a gólya", Adyval együtt vallja: "magyar, oláh, szláv bánat / mindigre egy bánat marad", sürgetõn kérdi: "mikor fogunk már összefogni, mi elnyomottak, összetörtek, magyarok és nem magyarok?" Déli szomszédaink felé tekintve, Radnótit idézve, fájdalmasan sóhajtja: "Fél évszázad után megint horkolva repülnek onnan a foglyok, szállnak a holtak - s hol van az otthon? Horvát, méla muzulmán, vad szerb otthona hol van?" Az írástudó felelõssége fejezõdik ki abban, hogy teli torokból tiltakozik. Három évvel ezelõtt az Ezredvégben olvashattuk a Jugoszlávia halála címû könyvrõl A nacionalizmus tivornyája címmel közölt recenzióban: "a nacionalizmusok féktelen és vérgõzös tobzódása [...] mint mindig vallásos fanatizmussal kiegészülve, a nacionalizmust olyan irracionális erõvé formálja, amely minden létezõ problémát és konfliktust eleve etnikaivá hamisít, s ezzel részint elkendõzi valóságos társadalmi okait, részint - éppen ezáltal - állandósítja, konzerválja és megoldhatatlanná teszi õket". Ennek a megállapításnak az idõszerûsége, ha lehetséges, azóta csak fokozódott.
    Az Ezredvég szerkesztõi a nacionalizmus tébolyával tudatosan állítják szembe "közös dolgainkat". Nem megkerülve közös történelmünk kényes kérdéseit, kitartóan keresik azt, ami a Duna-medence és a szélesebb régió népeit összeköti. Tanulmányt közölnek a magyar-román, a magyar-cseh kapcsolatok történetérõl, a magyar reformmozgalomról és szláv kérdésrõl a 19. század elsõ felében, a magyar-horvát konfliktusokról 1848-ban. Alois Jirásek cseh író szép novelláját közlik a magyar szabadságharc huszárairól, Radovan Zogovic Crna Gora-i költõt hívják segítségül a "vérbosszús vidék" vad indulatainak megértéséhez. Sajnos azonban az irodalom, a kimondott szó ereje kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megállítsa a "nacionalizmusok féktelen és vérgõzös tobzódását". Az új világrend nagy hatalmú urai nagyon is érdekeltek abban, hogy a nacionalizmus szításával, az "oszd meg és uralkodj" elve alapján, egymásnak ugrassák a népeket.
A háborúval szemben nem maradhatnak közömbösek az írástudók. Az írástudók lelkiismeretének éledezését jelzi, hogy világszerte, nálunk és más országokban, köztük a háborút elindító NATO-országokban is, egyre több értelmiségi emelte fel szavát a háború ellen. Különbözõ világnézet- és politikai meggyõzõdésû értelmiségiek követelték az értelmetlen gyilkos háború azonnali befejezését. Liberálisok és szocialisták, vallásosak és ateisták, polgári humanisták és marxisták, pacifisták és elkötelezett forradalmárok. Bár eltérõ nézõpontokból ítélték el a háborút, az alattomos bombázásokat, az etnikai tisztogatást, abban azonban megegyeztek, hogy valamennyien békét akarnak. Békét a Balkánnak, békét Európának, békét az emberiségnek! Ez most a legfontosabb. A társadalmi forradalom mellett elkötelezett baloldaliság a háború elleni fellépésben is radikálisabb és következetesebb a közönséges pacifizmusnál. A pacifista általában megelégszik a háború morális elítélésével, a tünetek, a háborús cselekmények ellen tiltakozik, s nem jut el a mélyebb okokig, nem harcol a háborút kiváltó társadalmi okok megszüntetéséért. Mindenféle háborút egyformán ítél el. Nem tesz különbséget igazságos és igazságtalan háború, hódító háború és felszabadító háború között. A forradalmi elkötelezettségû baloldali írástudó nem elégszik meg a háború morális elítélésével, mélyebbre hatol, feltárja a valódi társadalmi okokat, megmutatja a háború összefüggését a kapitalizmus kizsákmányoló és rabló természetével, leleplezi az imperialista politika és a nacionalizmusok szerepét a háború kirobbantásában. A háború gyökereinek megszüntetéséért harcol. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy az agresszív, imperialista háború ellen együtt lépjen fel a pacifistákkal és a háború mindennemû ellenfeleivel.
    Az írástudók árulását jelenti viszont, amikor egyes írók, filozófusok és más tollforgatók, "a nyugati demokráciák politikai etikája" nevében héjaként védelmezik a nemzetközi jogot felrúgó háborút. Szerintük bombázásokkal, egy fél ország lerombolásával, ártatlanok ezrei életének kockáztatásával és kioltásával lehet és kell megoldani az etnikai konfliktusokat, biztosítani a demokrácia érvényesülését. A béke követelését demagógiának nevezik. A háború ma nemcsak az ultramodern pusztító fegyverekkel, nagy hatósugarú bombázókkal, lopakodó cirkáló repülõkkel, szárnyas rakétákkal és lézervezérlésû bombákkal, hanem médiaháború formájában, a politikai manipuláció és lélekmérgezés nem kevésbé pusztító fegyvereivel is folyik. A háborút védelmezõ írástudó, aki tollát adja ehhez a háborúhoz, maga is cinkossá válik. Ezért is nagy az írástudók felelõssége a háború és béke kérdésében.
    A gazdag irodami és mûvészeti anyag mellett az Ezredvég hasábjain már eddig is olvashatók voltak társadalomtudósok (többek között Köpeczi Béla és Szigeti József akadémikusok, Szerdahelyi István, H. Varró Rózsa, Illés László, Fekete Sándor, Wiener György, Szigeti Péter, Rozsnyai Ervin, Wirth ádám, Morva Tamás, Balló István, Makó István, Széchy András és Széchy Éva, Kristó Nagy István és mások) írásai. Történeti, esztétikai, irodalomtörténeti, mûvészetû, film- és fotótörténeti, politikaelméleti tanulmányok, publicisztikák. Egyebek mellett a mai kapitalizmusról, a globalizáció csapdáiról, a kelet-európai változásokról, a katolikus egyház szociális doktrínájáról, a Kommunista Kiáltványról és a társadalmi átalakulás világtörténelmi feltételeirõl. Az 1999. júniusi számban pedig az angliai Sussexi Egyetem magyar származású professzorának, az MTA külföldi tagjának, Mészáros Istvánnak jelent meg tudományos interjúja: A világhelyzet marxista értékelése. Az ebbe az irányba tett kezdeti lépések a tudományosan megalapozott elméleti gondolkodás jelentõségének, a folyóirat elméleti szerepének és feladatainak továbbgondolására ösztönöznek. Nem elegendõ csak hirdetni vállalt elveinket, az azokat szilárdan megalapozó elméletre is szükség van. Elmélet nélkül az elvek nem mûködnek, nem ültethetõk át a gyakorlatba.
    Valljuk be, az elmélet ma nincs túl nagy becsben az írástudók körében sem. A baloldali pártok sem fordítanak kellõ figyelmet az elméletre és az elméleti munkára. Sokan elmélet nélkül élnek, mert félnek az elmélettõl. Bálint György találóan jellemezte az ilyen elmélet nélküli embereket: "csak a gyakorlatban bíznak, a pillanat kézzelfogható problémáiban, amelyeket kézzelfogható módon oldanak meg, illetve csak áthidalnak, jól-rosszul, ideiglenesen. Mindig csak azt látják, ami az orruk elõtt van, többre nem is kíváncsiak. Az összefüggések nem érdeklik õket, irtóznak a részletek egységbe foglalásától, beleszédülnek a madártávlatba. Mindent elszigetelten vizsgálnak, kiemelve, kiszakítva". Minden alkalommal "józan belátásuk" szerint cselekednek, bizonyos dolgokat "elveik fenntartásával" követnek el, de nincs elméletük. Elveiket "nem adják fel", a harcot azonban nem vállalják, mert nincs elméletük. Õk "az elmélet ateistái". Miként a hívõ ember borzadva látja, hogyan lehet hit nélkül élni, a gondolkodó ember borzadva látja, hogy lehet elmélet nélkül élni.
    Pedig a mai megzavarodott korban különösen szükség lenne a kor összekuszálódott folyamatait átvilágító és elemzõ elméleti gondolkodásra. Ma is igaz: elmélet nélkül nincs forradalmi mozgalom. Primum vivere, deinde philosophari - elõbb élni, aztán elmélkedni, igazolják az elméletnélküliséget. Az elmélet nélküli emberek ma is elsõsorban élni, túlélni akarnak. Helyes, de miután már élünk, hol marad az elmélkedés? Ezt kérdezzük mi is Bálint György nyomán.
    Az elmélet rangja és megbecsülése csak komoly, elmélyült és kitartó elméleti munkával állítható helyre. Hadd hivatkozzunk még egyszer Bálint Györgyre: "a helyes elmélet mindig csak a valóság feldolgozása lehet, de egyben a valóság továbbépítése is - ha a tömegeket áthatja. A valóság teremti az elméletet, és az elmélet teremti tovább a valóságot. A gyakorlat tehát az elméleten keresztül fejleszti és erõsíti magát. [...] Az elmélethez mindig vissza lehet térni, az elmélettõl mindig újra el lehet indulni. Az elmélet a gyakorlat nagy bírálója, korrigálója és újjáépítõje. Az elmélet a nagy vigasztaló és útmutató egy szerencsétlen és zavaros gyakorlatú korban." Tegyük ehhez hozzá a Lenin által gyakran ismételgetett gondolatot: senki nem kaphatja az elméletet kész formában, melyet könyvekbõl csak be kell tanulni, a helyes elméletet mindenkinek rengeteg munka és harc, próbálkozás, tévelygés, újrakezdés, tanulás, tévedés és vita árán ki kell kínlódnia a maga számára.
Az írástudók fontos feladata és felelõssége, hogy közremûködjenek a mai valóság feldolgozásában és továbbteremtésében. Tudományos munkával és elmélyült elméleti gondolkodással járuljanak hozzá a forradalmi elmélet fejlõdéséhez. Szívós felvilágosító munkával segítsék, hogy a helyes elmélet áthassa a tömegeket. Ma különösen fontos, hogy az elmélet - a gyakorlat nagy bírálója, korrigálója és újjáépítõje - vigasztaló és útmutató legyen szerencsétlen és megzavarodott korunkban. A helyes elmélet kikínlódása ma is rengeteg munkával és harccal, újrakezdéssel és vitával jár.
A jelenleg uralkodó rendszer hivatalos intézményeitõl, az akadémiai intézetektõl, egyetemi tanszékektõl, könyvkiadóktól, ismeretterjesztõ szervezetektõl nem várhatjuk, hogy az elméleti munka feltételeinek biztosításával, anyagi és erkölcsi támogatással segítsék a forradalmi elmélet fejlesztését. Éppen ellenkezõleg, az uralkodó rendszer mindent elkövet ennek megakadályozására. Ezért van szükség baloldali szellemi mûhelyekre, amelyek segítik és ösztönzik ezt a munkát, fórumot és nyilvánosságot biztosítanak számára.
A közös baloldali gondolkodás egyik fontos mûhelye az Ezredvég. Baloldali szellemi õrhely és egyben mûhely.
"Õrzõk, vigyázzatok a strázsán!"