OLVASÓLÁMPA
 

TAKÁCS TIBOR

Tabák András
gyönyörû kalendáriuma

Tabák András: Jeles magyar kalendárium

Az olvasónak - ha nem nézi meg a könyv hátoldalán az író ajánlását kalendáriumáról - a szöveg szellemes ódonsága és tipográfiája azt sugallja, hogy igazi kalendáriumot vesz a kezébe. Érdemes a címet a maga teljes egészében betûhíven ideírni: Jeles magyar / KALENDÁRIUM / felettébb tanulságos / prózákból 's versekbõl / az idei, a' jövõ 's minden esztendõkre / ahogy' / az értõ és szíves olvasó / okulására / írta 's egybeszedegette / TABÁK ANDRÁS / az Úr 1998-dik 's a' maga 60-dik / esztendejében.
    Ilyen gyönyörû ajándékot kapott 20. könyvével a Zrínyi Kiadótól a jeles író. Azaz dehogyis, hiszen õ adott kincset kötetével minden Olvasónak, lehetetlen kalendáriumot, amiben az értõ lélek a kedvét leli, és ahogyan az évnek 12 hónapja vagyon, 12 verset és 12 prózát válogatott igen gazdag írói termésébõl, mindenbõl a legszebbet, a legjobbat. De egy lélegzetvételig maradjunk ajánlásánál.
    "Mindig készültem erre a kötetre, mióta csak olvastam - még a hatvanas évek elején - Bertolt Brecht nevezetes könyvét, a Kalendergeschichten-t. A kalendárium ugyanis nemcsak német földön, hanem nálunk is közkedvelt olvasmány volt valaha, s egy sajátos irodalmi mûfajt és antológiatípust is kialakított, gondoljunk például a híres lõcsei, a gyõri vagy debreceni kalendáriumokra..."
    Így vall az író s ajánlja kötetét Bertolt Brecht emlékezetére, aki jól választott példaképe. S kezdõdik e nevezetes kalendárium az Ír 1938. évével, mikor T. A. a világra jött, december 15-én. Mivel a könyvnyitó verse, (1938) megszabta az életút állomásait, az írói pálya ívét, ideírom: "Az utolsó békeév. / Az volt, tudjuk, no persze! / Anschluss, Nanking és München, / Csehföld, Spanyolhon veszte. / Emitt a zsidótörvény, / amott a Kristály Éje. / »Szálasi Éve! Igaz / Magyar Senki Se félje!« / Hófehér lovát Kassán / a tengerész megüli, / S anyám egyetlen fiát / decemberben megszüli."
Olyan hatvan év áll Tabák András mögött - s ez hatvan esztendõ persze sokunké -, amiben embernek is, írónak is nehéz volt lenni. "... e kötet egy negyvenéves írói pálya - novellistapályám - kistükre is egyben, hiszen a legrégebbi darabját 1958-ban, legújabbját pedig 1997 õszén írtam."
Nézzünk bele az író varázstükrébe. Mi villan ki belõle?
    Elõször is a mesterség tökéletes és teljes ismerete. Az építkezés nagyszerû momentumai, úgy ismeri a lelket s a (mindig hiteles) kort, ahogyan kevesek. E kötet elsõ novellájában (Kakas Aszklépiosznak) leírói erényei teljes vértezetében jelenik meg. Lírát old fel a próza tengerében. Egy rövid idézetet megjelöltem olvasás közben: "A berendezés szerény és dísztelen volt, már-már hivatalkodóan kopár, csaknem spártai, amiként egy hadvezérhez illett [...] ám az udvar felõli oszlopsor mögött, a terem igazi ékességeként, megszámlálhatatlan növény sorakozott, pompás kis arborétum, buja, délszaki színekben tobzódó törpecsemetékbõl, ciprusokból, pisztáciákból, odább babérfák ölelkeztek, mirtuszok, egyiptomi szokomorfák, egy különös gonddal válogatott s féltõn ápolt gyûjtemény megannyi darabjai, amelyek mind-mind mesebeli gazdagságról vallottak."
Anütosz, a hadvezér és Szókratész, a bölcs találkozásának színhelye ez a ház és ez a kert. Történetet soha nem idézek fel, nem vehetem el az olvasó elõl a lényeget, a dialógusok örömét, a szellem varázsának kiteljesedését. De mivel magam is erõteljesen vonzódom írásaimba a régi lakomák felidézéséhez, jót csettintettem ezek olvasása közben: "Tüskéshal, angolna körettel, kékcápaszelet, pávaszemes rája, hízott tintahalak a százuszonyú, puha csápú szépia fajtából, forrón gõzölgõ, roppant fogas mártással leöntve, szûke rákok, sügér meg ingola, s e válogatott tengeri falatok után forrópuha sült máj, házisertés, sonka, lapocka, fõtt sódar, csülök, majd teljes gidafej, tejen nevelt, zsenge kis állaté, ráncossá aszalva, szilfium fûszerezéssel, azután hószínû árpakenyér, szezámos kalács és színarany ragyogású leveles tészták kíséretében szárnyasok zárták a sort. Libák, kacsák, foglyok és gyönge galambok."
    Persze mindez keret két ember bemutatásához. ám varázsos keret. Milyen jól mulattam a Mulatságos legenda arról, hogy mint vívta meg a tatár Poltavát címû történeten. Mélyenszántó írás az emberek gyöngeségérõl, varázslatos körítésbe fogva a tragikus véget. Mintha bûvész lenne, mindent elhiszünk olvasás közben, elvarázsolja az orosz neveket: a kimondhatatlanokból Kohn ábrahámot, Kuczorka Balázst vagy éppen Igmándi Dezsõ Róbert kapitányt csinál, s úgy meséli el ezt a fölöttébb tanulságos (történelembe ágyazott) legendát, ahogyan eddig nem igen cselekedték mások. Tabák bravúrt bravúrra halmoz. Az Anselmus barát látogatója egyetlen, végtelen mondat, izgalmas nyelvi varázslat, ahogy egymáshoz ragadnak a szavak, miközben Mátyás király bõrébe bújva éljük át Bécs várából történõ el-eltünedezésének okát, vallomását, a szívbõl kikívánkozó szavak sokaságát, miközben Anselmus remeténél idõzik a mariahilfi tölgyesben, egy hitvány viskóban, ahol "azért Anselmusnak beszélte el gyötrõ gondjait és vízióit, mert Anselmus barát süket volt, mint a föld".
Azt is írja mûveirõl vallomásában az író: "Az olvasó talál köztük hagyományos novellát, történelmi példázatot, szatírát, groteszket, perzsiflázst és paradoxont, sõt vásári ponyvahistóriát."
Miközben a múltban vagy a jelenben utazunk Tabákkal, ránk bízza, hogy melyik történet játszódhatott csak a múltban, vagy csak a jelenben, túl a valós, s mindig hiteles kort idézõ remekléseiben, hiszen az üldözések nem egyetlen korra jellemzõk, mint például A helvéciai próba címû torkot szorító históriája a jelenben is játszódhatott volna, a 44-es, zsidóüldözések és bújtatások idején.
    Kalendárium? Olvasmány? Novellagyûjtemény versbetétekkel? Írói önvallomás hat évtizedrõl, negyven év írói pálya tükrében. Mulattat Tabák, például Az utolsó hongyarapító szellemesen megírt históriájában, máskor megszorítja az olvasó torkát, mint A rózsaszínõ levélpapír gyermekhõsének sorsában. S az ezt követõ vers (már megszoktuk, hogy a verscím zárójelben van), igen ez az (Alleluja) - amit szóról szóra közölni kellene, de elég belõle néhány sor is: "Az volt a Karácsony / Az a negyvennégyes / Az a leggyönyörûbb / Mikor a semmibõl / Hirtelen fölzengõ / Orosz ágyúdörej / Újjongva széttörte / A rettegés néma / és nyomasztó csendjét / Fennen hirdetve, hogy / Megváltásunk most már / Ím, a küszöbön áll" - késõbb a vers befejezésében ezt írja: "Én hatéves voltam / Legendákra, hitre / Varázsos fogékony..."
Igen, maga-magát írja az író a Játékvasút történetében is, azt a kort, amelyet nem tud felejteni, mely bevésõdött gyereklelkébe.
    Ez a kalendárium olyan, mint egy felfelé vivõ lépcsõ, égi lajtorja, mutatva az író elmélyülését, az évek múlását, az írói témák kiszélesedését. A hamiskártyás - alcíme szerint: "Tüdõszanatóriumi történet 1962-bõl" - olyan ízeket ébreszt az olvasóban, mint egy Tersánszky novella. Persze ezt csak a játék kedvéért mondom, mert az elbeszélés hõse, bizonyos Terstyánszky Ernõ olyan mulatságos, nevettetõ s lehetetlen történetet mesél el az ötvenes évekbõl egy lábmosó-mozgalom ürügyén, amit egy majdnem hitelesnek tûnõ - persze az író által kitalált  csasztuska így összegez: "Dúlhat-fúlhat Truman, Horthy / lábat mos már minden proli / Munkás-paraszt szövetség / A lábmosás egészség! / Kimûvelt fõ, tiszta láb / építsd a nép országát!" Gyilkos humorba ágyazza az ötvenes évek nagy építkezéseinek "hõseit", a kisembereket, a túlélõket, a slemileket, a párttitkárokat, hogy nevetünk rajtuk, a "lábmosási mozgalmon", mindenen, a keserû múlton, de ahogyan megszoktuk Tabák Andrástól, a történet végén ott a kort "magyarázó" verse az (Öreg munkás): "Pókhálók a szeme körül, / Fáradt és gyanakvó mosoly, / keserûn tiszta tekintet / s érdes-erõs kézszorítás. / Feledhetetlen éveket, / a városszéli telepet, / kiskamaszkorom idézi. / És az elorzott szép reményt."
S amikor azt hisszük, már nem lehet még szebbé tenni e kalendáriumi emberkavalkádot, a legszebb, legmeghatóbb írásával rukkol elõ: Bernardo és Marcello bohóctörténetével. Ahogy az igazi cirkuszban is a jó bohócszám a legnehezebb, épp olyan nehéz bohócokról írni. De Tabák emberismerete itt magasodik ki, csakúgy írásmûvészete, a lélek trapézán dolgozó író nagyszerûsége, aki nem véti el a  mércét és remekmûvet alkot.
Van egy utolsónak hagyott léggömbje. "Szereti ön Fuchsot?" - kérdezik hõsétõl, és bármit válaszol: pofont kap érte. Kedves Olvasó, szereti ön Tabákot? Ha eddig nem olvasta el kalendáriumát, olvassa el, kap tizenkét gyöngyöt - tizenkét hónapra, s 12 verset ráadásnak. Egy hatvanéves, kitûnõ író ajándékait. Egy jó könyvet. Egy bármikor fellapozható Kalendáriumot. (Zrínyi)

 
 

 


KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Szót érteni

Hidasi Judit, szerk.: Szavak, jelek, szokások

A "beszélés néprajzának" (Dell H. Hymes: A beszélés néprajza. Fordította Pléh Csaba. In: Pap Mária & Szépe György, szerk.: Társadalom és nyelv. Szociolingvisztikai írások. Bp.: Gondolat 1975: 91-146.) egyik klasszikus tanulmá-nya arról szól, hogy a Fülöpõszigeteki szubanun kultúrában a rituális sörivás hogyan zajlik (Charles O. Frake: Hogyan kell szubanuniul italt kérni? For-dította Rohonc Katalin. In: Pléh Csaba & Terestyéni Tamás, szerk.: Beszédaktus - kommunikáció - interakció. Bp.: Tömegkommunikációs Kutatóközpont 1979: 267-274.). "Ahhoz, hogy a szubanuniak között megfelelõ módon kérjünk italt, nem elégséges azt ismerni, miképpen kell szubanuniul megszerkeszteni egy olyan nyelvtanilag helyes beszédmegnyilatkozást, amelyet angolra italkérésként fordíthatnánk le. Egy ilyesfajta megnyilatkozás produkálásáért esetleg megdicsérik az illetõ szubanuni nyelvtudását, folyékonyságát - ám ez valószínûleg nem juttatná õt italhoz. Ahhoz, hogy megfelelõen beszéljen, nem elegendõ a nyelvtanilag helyes, sõt még az értelmes beszéd sem." (Frake i. m. 267.).
Az etnográfushoz hasonló tapasztalatokat szûr le jelen kötet szerkesztõje, Hidasi Judit is a könyv bevezetõ mondataiban - pedig nem elméleti, hanem nagyon is gyakorlati szempontból közelít a kérdéskörhöz. "Leendõ és gyakorló üzletemberek, tárgyalók sokszor panaszkodnak arról, hogy hiába beszélik grammatikailag jól egy adott ország nyelvét, mégsem sikerül »szót érteni« a külföldivel oly módon, ahogyan azt szeretnék" (7. o.).
    Könyvünk harmadik, bõvített kiadása az eredetileg a Külkereskedelmi Fõiskolán megjelent Kommunikáció idegen kultúrákban címû kötetnek. Egy bevezetõt és tizenhét országtanulmányt tartalmaz arról, hogy a helyes grammatikán túl milyen kommunikációs szokásokat kell ismernie annak, aki külföldiekkel tárgyal. A magam részérõl a továbbiakban arra igyekszem rámutatni, hogy az efféle praktikus mûvek számos érdekes kultúr-antropológiai adalékot tartalmaznak, sõt elméleti általánosítások kiindulópontjául is szolgálhatnak.
    Az egyik legfeltûnõbb, s a kíváncsi amatõr szociológust talán leginkább elkeserítõ az, hogy a világon szinte mindenütt tilos érdeklõdni a tárgyalópartner "jövedelmi forrásai" iránt. Nem mulasztják el erre felhívni a figyelmet a kötet szerzõi sem: tilos megkérdezni, hogy ki mennyit keres Amerikában (28. o.), Angliában (41. o.), Franciaországban (117. o.), Hollandiában (127. o.), Japánban (145. o.) és Svájcban (253. o.). Ami még a pénzt illeti, Amerikában (31. o.) és Angliában (42. o.) nem lehet, az araboknál (53. o.) és olaszoknál (210-211. o.) - viszont lehet, olykor kell alkudozni.
    Kiderül könyvünkbõl az is, hogy az amerikaival szemben a finn és a japán kultúra több közös jellegzetességet mutat. Az Amerikában szokásos egymás szemébe nézést (25. o.) a finnek (89. o.) és a japánok (142-3. o.) egyaránt kerülik, s míg a csendet az amerikaiak kerülik (31. o.), a hosszú hallgatás a finneknél (88. o.) és japánoknál (143. o.) is szokás.
    Ami a késést illeti, az amerikaiak (23. o.), a hollandok (126. o.), a japánok (144. o.), és a svájciak (250. o.) kimondottan pontosak, a franciák csak viszonylag pontosak (102. o.), míg az araboknál ez nem fontos, õk akár pontatlanok is lehetnek (56. o.). További francia és arab közös tulajdonság, hogy az egyszerû megköszönés elutasítást jelent (51. és 109. o.). Megtudhatjuk még, hogy az angoloknál és amerikaiaknál régóta szokásos szóbeli megállapodás ("gentleman's agreement") a kínaiaknál is érvényes (164. o.). A könyv - fejezetenként különbözõ hangsúlyokkal és részletességgel - kitér még számos kapcsolattartásbeli nüanszra, például a virágküldés szokására, így arra is, hogy a franciáknál nem szokás krizantémot (gyászvirág) üdvözlõ ajándékként küldeni.
 (Windsor Kiadó)