Vers azoknak, akik úgy tesznek, mintha nem értenék szomorúsága okát

Én szép szomorúságom,
madár kifosztott ágon,
csattogány,

kik nem értenek téged,
kósza bánatnak vélnek,
halovány

lírai fájdalomnak,
halljátok fáj-dalomnak
az okát,

hogy nincs törvény, csak örvény,
világom ellen törvén,
csolnakát

szétzúzza, mélyre húzza,
szilánkja sem lesz újra
látható,

mint tavasszal, ha olvad,
és nincs nyoma a hónak;
kaptató
sem várja már a vándort,
aki tétován áll ott,
hol az út,

lábának nyoma hol van,
él, de szíve sem dobban,
alvajár,

úticélja is veszve,
már nem költözik messze,
bús madár,

vacog, és fázva fázik,
nem nyárig, de halálig,
sokszoros

oka van fájdalomra,
lehullt dalának lombja,
s korhadoz.
 

Álmok

1972: Egy csónakban ülünk, én meg a feleségem, a Karib-tengeren. Cápák üldöznek. Végre éppen beérnénk egy
védett kikötõbe, amikor a vízbõl egy hatalmas pincérnõ emelkedik ki, és így szól: "Vissza, ez itt a szovjet étterem!"  1998: Ismeretlen, sötét városba kerültem, jó barátommal. Csak õ ismeri a kivezetõ utat. Cipõm bogozom, leszakad a talpa. Barátom eltûnik. Rongyos hajléktalan vagyok, a fejem alatt néhány Ezredvég-szám.

Epilógus-féle

A gyerek, aki gombokat
lopott, reszelt, ragasztgatott,
már távolból sem les ide,
meghalt, örökre elhagyott.

A sóvárgó kamaszfiú
még bennem él, bár vére hûl,
éber álomban megjelen
félve, tétován, egyedül.
De hová lett felnõtt korom,
hol a megváltozott világ?
Még halottként sincsen velem,
tavaszát vesztett õszi ág.

A fát megõrzi gyökere,
de engem ki õriz meg itt?
Fölriadok, és hallgatom
december gyilkos lépteit.
 

Szociográfia, amelyet Vajda János Jubiláte!
címû versére emlékezve írt

Viktóriánk szegény ország,
kikre szavazott, kifosztják
hamarost,

kormánya a törvény õre,
sitten józanul a dõre,
a drogos,

ám ha a rabló miniszter,
nem cellatársával risztel,
vígan él,

nem is vár vele, ha lophat,
minek álldigáljon sornak
véginél.

államunk bajuszos rendõr,
s ha egy hajléktalan eldõl,
beviszik,

meggondolja, aki inna,
másra kell az alamizsna,
s nem iszik.
Várkastélyt emel a pénzes,
úri jussa van az éghez
idelent,

prókátorral parolázik,
fintorog, ha rongyost lát itt,
s idegent.

A zsebesnek keze zsebben,
szemesnek szeme se rebben,
úgy rabol;

kis tolvajok fosztogatnak,
nagy urak pénzt osztogatnak,
bús akol

lett ahon, hol gyáván béget,
ordasoktól fél, avégett
benn a nép,

úgy él, mintha nem is volna,
vagy legalább haldokolna,
rég nem ép
egy tagja sem, sinyvedezve,
elevenen sírba veszve
halni kész;

van-e szeme, csak nincs nyitva,
és mint vágóhídon birka
odavész?

Sodoma ez, vagy Abdéra,
hol egy ország vár handléra,
sûlyed el,

vagy a harmadik ezerben
megtanulunk élni szebben,
ki felel?
 

Egy 1965-ös fénykép alá

Ki e fényképen álldogál,
barátra csak akkor talál,
ha álmába az visszajár.

Nincs Fayad, és nincs Tisza-part,
elment, ki élni úgy akart,
a halál karma belemart.

Úgy nézem itten magam is,
mintha lennék Fayad Jamis,
akit a tutaj messze visz.

Ami volt, végképp elveszett,
írhatunk ugyan verseket,
nosztalgiázni még lehet.

álom, nyesett szárnyú madár,
ketrecben botladozva jár,
barátot keres, nem talál.

Fogaimról

Fogaim igen girbe-gurbán nõttek,
elülsõ hátra, elõre a hátsó,
a háborúban nem volt fogszabályzó,
azóta is egyik másikra görbed.

Kölyökként alig néztem a tükörbe,
másfélék voltak akkor a szokások,
derék szolgák, nincsen haragra más ok,
hát fogorvossal ritkán bántom õket.

Elleszünk most már a nagy harapásig,
mikor a nincset majszolom magamban,
mitõl legvégül mindegyik fog vásik.

Még életem szúvasodik fogamban,
mohón harapok, nem várok sokáig,
Halálomat szétrágom, míg fogam van.
 

Faust álmodik

Itt a tavasz, itt a hajnal
zörejekkel, bogarakkal
jég-szívemhez közelít,
talán még fölmelegít.

Az ablakon fény motoszkál,
nem ugat a gonosz uszkár,
farkot álmodik a gyík,
kinõ holnap reggelig.

Azt is hallom, kopácsolnak,
akkor tetõt is ácsolnak,
egyszer város is leszen
itt, a szétdúlt köveken.

Meg egy lánynevetést érzek,
volt tavaszok visszatérnek,
hiába ül förtelem
minden földi tereken.
 

Fejjel lefelé

Jövünk az égbolton
fejjel lefelé -
így látott minket atyánk,
Adamu valaha,
így látott minket,
késõ utódait,
amint fejünkkel lefelé
sereglünk, jövünk az égen
a megszületés pózában

így látunk titeket mi,
akik által ismét
megszületünk majd,
vagy folytatódunk,
így látunk titeket, ahogyan majd
beálltok mögénk vagy utánunk,
munkátok elvégezni, a sorba,

így látunk titeket, ti
holnapiak, kik jöttök
fejjel lefelé máris
az égbolt nagy magasában.
 

Lélek-ügyek

A lelket rugdosnák bennünk,
vagy azt a valamit, amit
léleknek hívnak közkeletûen,
mert, ha lábunkat rúgnák
acélorrú bakancsaikkal,
hogy végül csontunk törne,
attól még tovakúsznánk-
csúsznánk, vonagolnánk,
arra, amerre (ép lábbal még)
menni akartunk -

szétrúgott, összehorpadt
lélekkel viszont
nincs valamerre,
semerre van csak -

tehát a lelket,
ezt rúgdosnák, ha tudnák,
hol is tartjuk:
bordánk közén vagy másutt?
Honnan is tudnák, hogy ott van
már a jövõben, áthajítva a holnap
szög-drótos kerítésén,
s megyünk utána mink is.
 

Élet-összes

Nem hegedûltem a háztetõn,
minthogy
nyoma se volt ott háznak,
hegedûnek,
és persze
hegedûlni se tudtam,
így hiába lett volna
ház is, meg hegedû is.

Gesztenyefáról vágtam
idei, gyenge hajtást,
abból faragtam sípot,
szépen szólt az is, hangját
megriadták a varjak;
magasabb ágra ültek,
s onnan szartak fejemre.
 

Álom

Már csak álmomban járok ott
a Szigeten, hol pálma nõ,
s kókusztejet hoz
drága nõ,
hozzá jeget és jó rumot,
s éjjel,
sápadt kis lórumok
képzelhetõk a fák közé,
míg odafenn, az éj, fonott
kosárban viszi Hold-fejét,
fényt csepegtetve szerteszét.
 

Csonka hét

Szombat van, ámde ettõl
lehetne tegnap: péntek,
vagy holnap is: vasárnap,
vagy kedd, csütörtök, szerda.
Nagy kérdés még: mi volna,
ha egyszer hétfõ lenne?
 

Mézes-Puhi

Mézes-Puhi, ó Mézes,
ha mikor ébredsz,
rám less,
óhajtsd, hogy mellém
fekhess.

Óhajtom ugyan én es,
kivonott kard vagyok,
éles,
sok gonoszt vélem
megmess.

Kellesz idvezüléshez,
kellesz jobban a
léthez.
Rejts nagyon el,
bellebbezz:
szív-gyökerednél
jó lesz.
 

Jegykendõk

Jegykendõm véres,
hol van a mátkám?
Aludni félek,
holtában látnám.

álmomban nézem:
kendõje véres,
rajta a vérem,
holt vagyok én es.
 

Viharváró

Csak a viharra várok,
mely hirtelen jön délben-
délután, szinte mindegy,
jó messziségbõl látszik:
parány pamacs az égen,
nem tudni azt se; szürke,
vagy éppen hogy sötétebb
kékje az égi kéknek,
kis zászlócska a hegynek
majdnem csúcsára tûzve,
leng s lobog gyenge szélben,
megriadják a tücskök,
kis szürke árnyak ülnek
kiváncsi fû hegyére, -
felnézni, fel, a vízbõl
a tölcsér égre nyúlik,
ponty, béka belsejében,
ki szívja fenn, ki szívja
e lopót fenn, a házak
tetõit, gyárkémények
tégláit és betonját
magasra, magasabbra,
holtakat sírkövekkel,
a templomot, harangját,
hogy kongjon szíven ütve,
szálljon fel, magasabbra,
s ahol már semmi sincsen,
csak vad sötét, kavargás,
csapja pofán a gépe
fülkéjében kucorgó
görcsöt, iszonyt, halál-fit,
s Mihály, szigorú angyal
köpjön utána hármat,
míg földre hull kerengve.
 

BARANYI FERENC

Önvédelmi megnyitó*      *Elhangzott 1999. június 3-án, a Kosztolányi Dezsõ téren.

Kedves barátaim, ez itt most alternatív könyvheti megnyitó. A hivatalos, a protokoll megnyitó a Vörösmarty téren zajlik, szinte a miénkkel párhuzamosan. Mindazonáltal ez nem ellen-megnyitó, hanem önvédelmi megnyitó. Azokat az írókat ugyanis, akik a szakmán túlra is képesek sugározni - magyarán: befolyásolni a közgondolkodást - a hatalom, pontosabban a hatalmat kiszolgáló kultúrpolitika nem nagyon engedi a hivatalos könyvhét közelébe. Személyes példám: az egyik rangos kiadó gyönyörû, velúrbársony-kötésû antológiát tervezett magyar költõk szerelmes verseibõl. Az Isten is könyvheti könyvnek teremtette. A kiadó is annak szánta. ám az illetékes bizottság nem vette fel a könyvheti listára, nyilván azért, mert én szerkesztettem és nekem is van benne versem. A kiadó azért korrekt volt, megjelentette a könyvet, vasárnap délután három órától amúgy félillegálisan dedikálni is fogom a Vörösmarty téren, de az eset nagyon jellemzõ. Az itt levõ írók közül bárki elmesélhet hasonlót. Vagyunk néhányan abból a fajtából, amelyrõl Hamvas Béla ejt szót a Patmosz I.-ben. Én nem nagyon vagyok híve Hamvasnak, de ezeket a sorokat nagyon az elmémbe véstem:
"...a hatalom kerüli a tehetséges embert, és elõnyben részesíti azt, aki szolgalelkûséggel kompromisszumra hajlik, sõt aki aprócska elõnyökért árulást követ el, alkuszik; a strébert és a sunyit, vagyis azt, akinek, ha van tehetsége, korrupt. Valószínûleg ez az egyik fõ oka annak, hogy a modern kor olyan tehetetlen és komolytalan."
Eddig az idézet. Ma is aktuális. Azt dédelgeti minden egyes hatalmi koncentrációra törekvõ rendszer, aki ártalmatlan mûveket ír. Olyanokat, amelyek nem kozmálnak bele a hatalom sikerpropagandájába. Éppen ezért a közszolgálati irodalom ma is kényelmetlen, sõt kifejezetten kellemetlen. Tiltani nem lehet, csak lehetetlenné tenni vagy elbagatellizálni, ami sokkalta hatékonyabb fegyver a tiltásnál. Szerdahelyi István mondja Kárpáti Sándornak adott nyilatkozatában:
"Ami azt a híres három T.-t illeti, aki kicsit utánagondol, könnyen rájöhet, hogy ez nem valamiféle új teória, hanem az államhatalom és a kultúra viszonyának három lehetséges formája, mióta világ a világ. Legfeljebb a középsõ T.-t kell egy Sz.-szel helyettesíteni, hogy a TÛRÉS-hez kapcsolódó képzettársítások helyébe a pontosabb SZARIK Rá kifejezés attitûdje álljon, amely mai állapotaink között az államhatalom és a kultúra alapviszonyát jellemzi."
    Ennyi. A kapitalista társadalomnak nem érdeke, hogy a tömeg, a nép egyben gondolkodó emberek sokasága is legyen. Elbutult, alattvalóvá tompult egyedeket könnyebb olcsó munkaerõvé alázni, mint gondolkodó, érzõ lényeket. A butítás módszeres: a képernyõrõl nem véletlenül zúdul annyi szemét a jobb sorsra érdemes nézõre, az irodalom pedig egyre inkább értõk szûk körének magánügyévé válik, megadóan vonul be a hatalom által kijelölt rezervátumba. A könyvhét is exkluzív esemény már, az úgynevezett elit ünnepe. A politikai és a kulturális elit rongyrázó partija, zártkörû házibulija.
    Régebben népünnepély volt a könyvhét. Össznépi mulatság. A szépség és az igazság ünnepe, hiszen a kultúra hozzáférhetõ volt mindenki számára. Most viszont a köznép azokhoz az írókhoz sem jut hozzá, akik nem szûntek meg õt szolgálni. Nem kiszolgálni, hanem szolgálni, ahogy egész életükben tették. Megint csak Szerdahelyit idézem, immár a legutóbbi Ezredvégbõl:
"Az 1989-et követõ hivatalos értékrend torz hierarchiája ma sokkalta diktatórikusabban és önkényesebben érvényesül, mint bármikor, a szerkesztõségi cenzúrák ellen végképp nincs apelláta. [...] Egyébként az sem számít sokat, ha valaki így-úgy ki tudja cselezni könyvének megjelenését, mert a mai szellemi diktatúra el tudja érni, hogy e tett épp olyan meg nem történtnek számítson, mint az, ha egy úri társaság valamelyik tagja elszellenti magát."
Hát kérem: azért rendezünk alternatív könyvheti megnyitót, hogy a hatalom ne tudja teljesen meg nem történtté tenni, amit írunk. Mert a hatalom igenis tart tõlünk, még ha el játssza is a közönyt. Popper Péter írja egy helyen:
"A hatalom jó érzékkel sejti meg a tehetség és a tisztesség együttállásának aggodalmat keltõ sugárzását. Ez az együttállás hamleti karakterre utal, aki jogosan figyelmezteti Laertést: »Mert bárha nem vagyok tüzes, szilaj, / Veszélyes is van bennem valami. / Kerüld, tanácslom...« Hát kerüli is. Sokfajta ember használható a mindenkori hatalomnak, csak éppen az nem, aki a saját egzisztenciális, sõt fizikai létét is képes kockáztatni vélt vagy valódi igazáért."
Kedves barátaim! Köszönöm önöknek, hogy ilyen embereket tisztelnek meg figyelmükkel és érdeklõdésükkel.
 

SZEPES ERIKA

"Talpig nehéz hûségben"

Búcsú Mikes Tamástól

Váratlanul hagyott itt minket, szellemi alkotóképességének csúcsán, megvalósított tervek és sikerek - Philoktétész fegyvere címû novelláskötetét halála elõtt pár nappal kapta kézhez - után újabb megvalósítandó tervekre készülve. Egyik legjellemzõbb tulajdonsága éppen ez az állandó tettrekészség volt: tettrekészség a munkában, szellemi alkotásban, vitázókedvben, igazságkeresésben.
    Igen, talán ez a legfontosabb: a tettrekészség és az igazságkeresés, így külön-külön is, és együtt is. Tettrekészség az igazságkeresésben.
    A század második felének gyermeke volt, azaz annak a generációnak a tagja, aki 1945 után kezdett eszmélni, és akit szülei meg az egész ország arra neveltek, hogy cselekedni kell, nem magunkért, hanem a közösségért, az eszméért. Abban a pillanatban azonban, mihelyt az apák gyermekei - a mi nemzedékünk - önállóan, önmagától akart cselekedni, a szülõk és az országfõk lecsaptak, lesújtottak. Cenzúrával, szilenciummal, gumibottal.
    Mikes Tamásra minden eszközzel lesújtottak. Amikor a saját maga által kialakított eszmerendszerért, amelynek szellemi-erkölcsi kimunkálása egy kamaszembertõl mindig nagyon komoly végiggondolást, önmagával lefolytatott vitákat, dialógusokat és legfõképpen tisztességet kíván, tehát amikor Mikes Tamás tizenhat évesen kialakította a maga eszmerendszerét, és olyanná faragta magát, hogy képes legyen cselekedni ezért a maga kikínlódta meggyõzõdésért, tehát amikor Mikes Tamás tizenhat évesen a maga megtisztított, megújított kommunista eszméiért ténylegesen harcolni indult, majd a harc másként alakult, mint azt õ szerette volna, a szülõk generációja azonnal büntetett.
    Kettõs büntetéssel méghozzá: az elsõ és a fájdalmasabb az volt, amikor rá kellett jönnie, hogy már sehol sincs az az eszmei tisztaság, amiért harcba indult. Ezt a veszteséget élete végéig nem heverte ki. Ehhez képest átmeneti és kivárható végû volt a börtönbüntetés, ehhez képest elviselhetõ volt a társa-dalmon kívül rekesztés, a perifériára taszítás. Nem fájt annyira a szellemi négermunka sem, amit sokáig és sokak helyett végzett. Ami kiheverhetetlen volt, az az elveszített hit a tisztesség létezésében, a tisztesség az igazságkeresésben.
    Egész életében a hitet és az igazságot kereste, és soha sehol nem találta meg. Akárhová futott a világban, ezt a két dolgot csak önmagában és néhány barátjában találta meg. Ezért volt olyan nagyon jó barát, ezért becsülte azt, aki benne a tisztességet látta és szerette. Nagyon kemény és elszánt volt, ha igazát védte, ezért pártoltak el mellõle olyan barátok, akik ebben a következetességben nem tudták követni.
    Írásai is olyanok voltak, mint õ: keményre kalapált mondatok, tisztán megfogalmazott, tiszta gondolatok, és a keménység mögött iszonyú sérülékenység és érzelmesség. Életének fõ meghatározó korszaka és élménye a tizenhat éves korától megélt kamaszkor. Amiként egyetlen írásában sem hazudtolta meg kamaszkora hitét és vállalásait, úgy érzelmeiben is megmaradt a kamaszkor szenvedélyessége és érzékenysége. Tudta magáról, hogy érzékeny és érzelmes, ezért rejtette keménység, humor és olykor cinizmus mögé igazi önmagát. De ha megszeretett valakit, egy kamasz ragaszkodásával szerette, és kamaszmódra volt képes megnyílni elõtte. Nem volt sok ilyen barátja. De aki az volt, az most döbbenten áll a ténnyel szemben, hogy meghalt, hogy nem veszekszik többé a füstös, sör és birkapörkölt meg ananászbefõtt illatkeverékében úszó Deák-étteremben, hogy nem kopog mellettünk botjával a járdán, inkább várva a segítséget és biztonságot tõlünk, mint a bottól. De azért mégis abba kapaszkodott és nem belénk, mert szemérmes és sérülékeny volt.
    Nem tudott kitörni az állandó cselekvésre készségbõl, habár érezte, hogy egyre kevesebb lehetõsége van cselekedni. Érezte, hogy kimondott és leírt szava egyre kevésbé hat. Érezte, hogy szülõ-generációvá idõsödve - sõt: féléve nagyapává öregedve - már neki kéne irányítónak lennie. De rá kellett jönnie, hogy nem a generációk irányítanak, hanem a megszerzett hatalmak. Soha nem szerzett hatalmat, soha nem irányíthatott, holott meglett volna rá a képessége. Ki sem próbáltattatott, mert túl tisztességes volt.
    A huszadik század második felének volt a gyermeke, egy cselekvésre nevelt és a cselekvéstõl eltiltott ember. Sorsát, életét ez a fél évszázad határozta meg, õrölte fel idõnek elõtte. Nem hagyta, hogy átlépjen a következõ századba, imádott sci-fijeinek esetleg valóra váltható, jobb világába. Ez a huszadik század nekünk Mikes nélkül múlik el. Nélküle kell átlépnünk a következõbe. Hogyan fogjuk értékelni, megélni a velünk majdan történõ új dolgokat az õ okos kommentárjai nélkül?
    Lehet még ugyanolyan a világ Mikes Tamás nélkül?
    Költõi kérdés. Hallom, ahogy mondja: No answer.

Vasvári Pál egy nagyobb lélegzetû tanulmányt készült írni Hunyadi Mátyásról, ebbõl következik alább néhány részlet. E szemelvények az Országos Széchényi Könyvtár levéltári anyagából valók. Vasvári nem tudta befejezni mûvét, de több fejezetet elkészített és letisztázott. A teljes írásra onnan lehet következtetni, hogy a levéltári anyagban megtalálható Vasvári vázlata a Mátyás királyról, melyben néhány forráson kívül a fejezetcímek is szerepelnek. Írása nem a tényekre és eseményekre épülõ hagyományos történetírás, noha kortársi forrásokból dolgozott, melyeket gondosan összeírt és megjegyzetelt. A Mátyás király jellemrajznak készült, ahogy vázlatában is írja: "én a nagy fejedelem egyes életjeleneteit akarom ábrázolni, hogy egyes képekbõl foghassuk fel a nagy férfiú minden jellemvonását".
 Húsz fejezetet tervezett, melyeknek a címei a következõk: 1. Gyermekkora, 2. Curtiust olvasá, és felugrált Roland tetteinél, 3. A tétényi lány és Mátyás király, 4. A királyhegyi felirat, 5. Mátyás és a kolozsvári bíró, 6. Mátyás, a kém, 7. Mátyás lélekjelenléte, 8. Mátyás találkozása Kanizsaival, 9. Mátyás király igazsága, 10. Mátyás özvegy, 11 "Csak egyszer volt Budán kutyavásár". 12. Mátyás király Gömörben, 13. A konstanti tudósok ide menekültek. Jutalmad ad, 14. A hízelgõ külsõ, 15. Az aranyszekér 16. A cinkotai icce, 17. Mátyás király Padjebrádnál vacsorakor, 18. Szabács ostroma, 19. A velencei nyilak, 20. A török követ Visegrádot bámulá. A legtöbb ezek közül nem található meg, ugyanakkor fennmaradtak e húszon kívül más fejezetek is, ezekbõl olvasható itt néhány. A Tájékozás a teljes mû bevezetõje lehet. A szövegbe szereplõ kiemelések a szerzõtõl származnak.
 Az anyag, sajnos, nagyon kusza, hiányos, több fejezet csak részletben van meg. Talán az Országos Levéltárban még rejtõzik Vasvárinak néhány írása a Mátyás királyból.

Zombory Máté
 
 

Mátyás király

Tájékozás

Mátyás királynak egyénisége oly nagy volt, hogy mellette a vele szereplõk egyénisége majd egészen észrevétlen marad.
Mátyás alatt nem volt ember, kinek szerepe epizódként szövõdött volna be a nemzet életébe, nem volt jellem, mely kiválólag tûnt volna fel a nemzetélet folyamában. S ez mind nem azért történt, mintha Mátyás korában kisebbszerû jellemek merültek volna fel, épen nem azért; hanem mert e jellemek minden nagyszerûségök mellett is elhomályosultak a Mátyás árnyékában. E nagy király egyéni jelleme kitûnõ befolyást gyakorolt a nagyok jellemeinek fejlesztésére: de hiába emelkedtek ezek, Mátyáshoz nem bírtak felvergõdni. Mátyás úgy állott felettök, mint népes helységben a torony az egyszerû házak felibe emelkedve.
Mátyás király alatt sok nevezetes esemény ment véghez. S ami alatta történt, mind általa történt: nélküle semmi sem. Õ a legbonyolultabb ügyekbe, a legrejtélyesebb eseményekbe be volt avatva, mintha bírta volna a mindentudásnak titkos hatalmát.
Õ mindent látott, ami hazában történt; mindenütt jelen volt, hol jelenlétét az ügy fontossága igénylé, s egyéni cselekvényei úgy össze vannak olvadva a nemzet életével, hogy nincs nevezetes eseménypont a nemzet akkori életfolyamában, hol Mátyás ne vinné a vezérszerepet. (Qu.H. 1133. 180.)

Mátyás elsõ rabnapjai

Õ a Hév-víz nevû tér felett emelkedõ vártoronyba volt zárva, melynek egyik része még most is fennáll. A torony nagyszegletû kemény kõdarabokból van építve. Külseje fekete barna, mert felette sok század szárnyalt el; óriási kõdarabjaira sok évek [alatt] barna moha ülepedett meg. Ablakai sajátlag nincsenek is: de az ablakok helyén van egy-egy hosszúkás nyílás, mintha sziklarepedés lenne.
Tán e szûk hasadékon tekintett le az ifjú fogoly, Hunyadi Mátyás, hazájára s bûnös nyugalomban tespedõ nemzetére; tán itt tekintett ki, midõn a Szentgyörgy terére a gyásznép vonult, ártatlan bátyját kísérve, talán látta bátyját térdelni a bakó elõtt; talán hallotta a halálos hóhérsújtások zuhogásait...
S elgondolhatni, mi lehetett az õ helyzete, ki mindezt tudá. Õ atyját kevéssel elõbb temeté el; atyja õt, mint ifjabbat, bátyja gondviselésére bízá s õ karöltve járt derék bátyjával, s azon reményben élt, hogy az apa helyét ketten talán kipótolhatandják... s most e bátyja vérpallos alatt hullott el!
És a rémjelenet még nincs bevégezve. Ha a vérpallos még egyszer égnek emelkedik, hogy halálosan sújtson: a sújtandó más nem lehet, mint a másik Hunyadi... hisz itt a háború a Hunyadiak kiirtására volt indítva.
    Mátyás ugyan minden bûntõl mentesnek érezte magát: de az nem szolgálhatott megnyugtatására. "Hiszen László is ment volt minden bûntõl és mégis..."
E helyzet oly aggasztó, oly gyötrelmes volt, hogy alig lehetne csodálnunk, ha e kétségbeejtõ pillanatokban öngyilkolásra vetemült volna a sorsüldözött ifjú. Csoda, hogy ezen aggályos napok alatt hajfürtei hófehérre nem õszülének! A fenyegetõ veszély rettegése õrültté tehette volna õt...
De ahol mások rettegének, ott Mátyás nem fél, hol mások kétségbeesének, ott Mátyás még remélt, és nem hagyta õ most se magát megemésztetni a néma bú, a kínzatos aggály lassú gyötrelme által. Fenntartá õ magát egy jobb korra, most elõre sejté, hogy az élete nem az övé, nem sajátja, hanem az õ élete egy országé, és milliók boldogsága van attól feltételezve. (Qu.H. 1133. 184.)

Mátyás fogságváltozása

A bécsi fogságban Mátyás sok méltatlanságot szenvedett. Oly emberek kezére volt bízva, kik a magyar iránt kiirthatatlan ellenszenvet tápláltak kebleikben. Isten tudja, honnan származott ezen éles gyûlölet, annyi bizonyos, hogy ez már a Mátyás kora elõtt is fennvolt, mert Bonfini határozottan írja:* *A kéziratban hiányzik ez a rész, feltehetõen Vasvári késõbb akarta bemásolni az idézetet Bonfinitõl.
Ezen ellenszenv mély történeti gyökerekkel bírt, s e gyökerek megfogamzának, s nem hogy elenyésztek volna, de századonkint nevekedtek, sarjadoztak, s termék a két nemzet számára a gyûlölség keserû gyümölcsét: a háborút. És e háború nemcsak fegyverrel vívatott. A háború nagyrészt erkölcsi volt: egy szabad fogalmakkal bíró s egy alkotmánytalan törvénylétben sinlõdõ nemzet eszméi nem bírtak egymással megrokonulni. Melyiknek illõ a másikhoz simulni, mutatja a késõ eredmény. Mátyás is érzé ezen ellenszenvet. Kíméletlenül, méltatlanul bántak vele.
Midõn László király Csehországra ment, menyegzõt tartandó Magdolnával, a VII. Károly francia király leányával, Mátyást szoros õrizet alatt hagyá Bécsben. Mátyás neki nem csupán foglya, hanem vetélytársa is volt. László attól tartott, hogy ha Mátyás szabaddá lesz, szabaddá lesz vele Magyarhon is, õ pedig alkalmasint szabad lesz a magyar koronától...
Meghagyá László a börtönõrnek, hogy Mátyást semmi szín alatt ki ne bocsássa, hacsak oly parancsot nem kap, mely az õ királyi gyûrûpecsétjével legyen hitelesítve.
Arra az esetre tudniillik, ha a Szilágyi Mihály zászlói fel találnának repülni egész Bécsig, célszerûnek látszott, hogy Mátyást tovább ragadják Prágába, Olmützbe, Jeruzsalembe stb.
    László jegyesét Prágába várta Párizsból.
Mielõtt ez elérkezett volna, megjelent egy másik jegyes, mely õt kénszeríté a rokonulásra. E nem várt jegyes az erõszakos halál volt.
Podjebrád tudta, hogy a keserves kínok, melyekben László gyötrõdik, halállal fognak végzõdni. Tudta, miszerint 3 ország felett egyszerre fog felderülni a régen várt hajnal.
    Néhány pillanat még, és László örökre elszenderül, és meg vannak oldva az unalmas kapcsok, melyek közötte és 3 nemzet közt léteztek, melyeket a nemzetek elõre szembehunyvást kötének, s midõn szemeiket felnyiták, késõ volt a bánat!
Tudta Podjebrád, hogy a magyar nemzet szabadon fog királyt választani, s a közbizalom e méltósággal Mátyást tisztelendi meg, ki most fogoly, ki e haldokló fejedelem hatalmában áll.
    Az önzõ nyervágy õt egy hirtelen lépésre határozá. Lehúzta László haldokló ujjáról a hiteles fejedelmi pecsétgyûrût. Ezt könnyen teheté, ki a király legbensõbb bizalmát bírá, s levelet írt a bécsi börtönõrnek, hogy Mátyást rögtön küldje Prágába László király parancsára.
A börtönõr a pecsét megláttára azonnal engedelmeskedett.
E tényre Podjebrádot az aljas haszonlesés határozá. Õ tudta, hogy a magyarok Mátyást a fogságból örömest kiváltandják, s kivált a közöröm elsõ pillanatában akármennyit kíván, készek lesznek érte megadni.
Ez a hibája Podjebrád jellemének. Tényei sokszor nagyok, bámulatosak, de nem bír sok erkölcsi alappal. Nála a hideg önzés, az aljas önérdek mûködött. Ez vezérelte õt tényeiben. Pedig hordja egymásra a világ hegyeit, járja be hadseregével a Nagy Sándor és Hannibál útját: mégse lehet nagy férfiú, ha tetteiben önzés vezérelte. Bámulni fogják õt, mert óriás alakban tûnik, de tisztelni soha. (Qu.H. 1133. 185-186.)

Mátyás kettõs fogsága

Mátyás a Podjebrád házánál igen kíméletes bánásmódra talált. Egészen úgy tekinték õt, mint a Podjebrád család egyik tagját, és saját szavai szerint barátságosan és rokonilag tartá õt magánál Podjebrád. A bécsi fogság szigorú volt Mátyásra nézve, de a nagyratörõ ifjú célszerûleg tudta azt is használni, s fogsága alatt tanulta a német nyelvet. Most azonban Podjebrádnál szelídebb bánásmódra talált. Podjebrád, az önhaszonlesõ, jól tuda számítni, s elõre látta, hogy a Mátyássali bánásmódtúl igen függ rá és jövõjére nézve. Mátyásban hatalmas barátot remélt találhatni, s neki ily barátokra szüksége volt, miután a cseh korona elnyerése után törekedett.
Mátyás itt ismeré meg Kunegundát, Podjebrád szelíd leányát. A leányka 11 éves volt, Mátyás 15. S a korán érõ Mátyás a kisleányba szerelmes lõn. E gerjedelem nem lehetett igazi szerelem, hanem az ifjú kebel elsõ lobbanása volt, elõjele a szerelem örök lángjának. Mátyásnak tetszett a csinos leányka; tetszett szendesége, mely Kunegundát fõleg jellemzé. Mindene tetszett az ifjú Mátyásnak, csak neve nem. Magyar fülben ez a Kunegunda név már akkor is különösen hangzott, ámbár még nem volt hozzá mellékelve az Edvard. Mátyás õt Katalinnak nevezte. Podjebrád hasznára akará fordítani az ifjú Mátyás szerelemgerjelmét, s ajánlá leánya kezét. Mátyás elfogadta.
    Ha Podjebrád ezen ajánlatot nem teszi, Mátyásnak alkalmasint soha eszébe se jut Katalin, s a gyermekies viszonyok minden nyom nélkül enyésznek el: de Podjebrád minden körülményt fel tudott használni saját részére, s azért bírta rá Mátyást, hogy szerzõdést kössön vele a leendõ egybekelésrõl. Mátyás e szerzõdésben nyíltan mondja, miszerint "a Podjebrád kedvezéseinek meghálálása végett lép vele barátságra és sógorságra".
    S így Mátyás, a fogoly, új fogságot készíte önmagának, s kétszeresen fogollyá lett. Foglya volt Podjebrádnak, és foglya a Katalin gyermekies szerelmének.
Annyi tehát bizonyos, miszerint Mátyás Katalin iránt már elõbb is viseltetett némi vonzalommal, s azért nem lehet egyenesen állítani, mintha Podjebrád leányát erõszakkal rátukmálta volna Mátyásra. (Qu.H. 1133. 187.)

Mátyás király szavainak hitele

Bécsben lakott Mátyás mint magyar király, miként a bécsieknek elõre megjósolá. A körülötte levõkkel rendszerint vitatkozni szokott, ha üres órákat talált. Egy ily alkalommal vita keletkezett a babonaságról. Sokan voltak, kik a babonaság létezését, erejét, hatását, mõködését a legnagyobb nyakassággal védték. S egy oly felvilágosult embernek, minõ Mátyás volt, az ily vitákat hallgatni sokszor mulatságos, sokszor bosszantó volt.
Ahol az emberi erõ valami nagyot, valami rendkívülit véghezvitt, az ily babonahívõk mindazt ördöngõsségnek tulajdoníták. Kivált a köznapiság emberei, kik az egyszerû mindennapiasságon nem bírtak felülemelkedni, minden nagyszerût, minden rendkívülit a bûvészet erejének tulajdonítottak.
Mátyás király meg akarta nekik mutatni, miszerint az emberi erõ sok hitetlen tényt képes véghezvinni, de ilyenkor mindig valamely rendkívüli indulat idézi elõ a tényt, és igyekezett a tárgyat példákkal is felvilágosítani. Többek közt elõhozá, hogy midõn õ Prágában fogságban volt, édesanyja igen aggódott sorsa felõl, s hirtelen tudósítást akart tõle nyerni. Mindent elkövetett az anyai szeretet, s Erzsébet végre egy futárt talált, ki ajánlkozott, miszerint 12 óra alatt megjárja Prágát. S hat óráig ment, a levelet átadá, választ nyert, s hat óra, ismét Magyarhonban termett.
    E példa által akará Mátyás elhitetni a babonahívõkkel, miszerint az emberi erõ hihetetlen dolgokat képes véghezvinni. A babonahívõk szentül hitték e szavakat - mert Mátyás király mondá - nem hozták kétségbe, hogy e futár 6 óra alatt Prágába ért: de erõsen állíták, miszerint e futár "bizonyosan boszorkányok segítségével ment, melyek õt a levegõben repíték".
    S e tény mutatja a hitelt, mellyel Mátyás szavai bírtak. Legcsekélyebb tréfaszavait is szentül hitték. Mert Mátyás még tréfából se mondott olyasvalamit, ami az igazsággal meg nem egyezett. (Qu.H. 1133. 187-188.)