Az utca két vége
Reggeledett.
A járókelõ,
hóna alatt a Szentek élete vaskos kötetével,
mint a szélvész, fordult be az utcába, s ruganyos
léptekkel haladt elõre a szépen lesöpört
kõkockákon. Magas termetû, horgas orrú, kórosan
sovány férfi volt, az inak, izmok és idegek érzékeny
birtokosa, kezdõdõ szívbetegséggel a mellkasában.
- Jó reggelt,
Herr Zimmermann - köszöntötte egy friss hang.
A járókelõ
megbiccentette csontos arcát a rikkancs felé, de csak hangyányit,
s loholt tovább, görcsösen szorítva gyönge
melléhez a Szentek életé-t. Az utcán mindeközben
folyammá nõtt az emberár. Idõnként egy-egy
fiáker csattogott végig a macskaköveken, a lovak patája,
mesebeli tûzszerszám, szerteszét hányta a kigyúló
szikraesõt.
Borongós,
didergetõ délelõtt volt. A járókelõ
nyugtalanul fürkészett ide-oda, csupa aggály villódzással,
s korántsem volt bizonyos benne, hogy fölleli az antikváriumot,
amit keres.
Ekkor különös
dolog történt.
Arcok úsztak
el elõtte, szûke hajcsomók és kék tekintetek,
majd fekete szakállak következtek, szúrós szempárok
akadtak belé, megkarcolták, mint a faág, s föl-fölbukkant
néhány ázsiai ábrázat is. Telt-múlt
az idõ, dél lett, gyilkos hõség, az égen
lobogva izzott a nap kanóca. A járókelõ kábán
sodródott az utca forgatagában, arra tért, amerre
taszították, akaratereje már csak kusza emlék
volt. Öltönye verítékben ázó testére
tapadt, cserepes szája, akár a fuldoklóé, vadul
kapkodott levegõért.
Senki sem segített
rajta.
Végül
délutánba hajlott a nap, a forróság engedett
szorításából, s a tömegben mind több
lett a mongolos arcél. Az utca két oldalán magasodó
épületek is megváltoztak, habár nem lehetett
sejteni, mikor és hol kezdõdött e finom átalakulás.
A tizedik pagodánál a járókelõ már
a csodálkozás képességét is elveszítette,
ennélfogva nem számolt tovább.
Mintha egy másik
életet élne... rég kiesett a fejébõl,
voltaképp miért jött ide, miért bolyong ezen
a lidérces utcán, sárban és piszokban, a kirekesztettség
keresztjével. Azután mégis - fokról fokra,
lépésrõl lépésre - összeszedte
magát, a nyugalom hûvös ereje, mint gyógyító
vér, öntötte el tagjait.
Már látta
az utca végét.
- Jó estét,
tiszteletre méltó Liu Cse - köszönt rá a
következõ szempillantásban egy vidám cérnahang.
A járókelõ
- alacsony, kövérkés, egészségtõl
duzzadó ember, aki nem rohant immár, hanem ráérõsen
rakosgatta lábait, hóna alatt Konfuciusz könyvével
- természetes kínai elõkelõséggel hajtotta
meg felsõtestét a legyezõárus elõtt.
Épp esteledett.
Káprázat
Szabadság. S milyen levegõtlen!
Szétnyílnak a kékülõ
ajkak.
Bágyadtan tekint végig
rajtad
egy lassan üvegesedõ szem.
Szabadság. Mocsári húsevõ
iszap. Lehúz, benyel magába.
Megsemmisít durván, akár
a
sereget páncélos túlerõ.
Szabadság! Ó, mihez kezdeni
véled, ha nincs kellõ
értelem
formálni, hogy legyél
emberi?
Ha csak sodor a történelem
anélkül, hogy látnánk
a hasznát
- minõ káprázat
vagy, szabadság!
Ne hidd
Hát hol maradt, amit kerestél
mindig kitartón: az öröm?
Csak egy távoli délkörön
ragyog, amelytõl messze estél?
Nem tudsz sehogysem rátalálni?
Kutyaként koslat utánad
sötét kísérõd,
a bánat,
s letör, elkeserít akármi?
Próbálj meg felvidulni
egyszer,
ahogy zápor után siet
fel-
tündökölni a szivárvány!
Mit adhatnék egyéb tanácsot?
Ha örömömet néha
látod,
ne hidd, hogy angyal vigyáz
rám.
A homokzsák és a flört
homokzsákokkal erõsítem
meg a délutánt
hogy flörtünk ne öntse
el a várost
a sirályok ma nem lopnak szavakat
köröttünk csupán
néhány disztichon szálldos
blúzod alatt lobban a rím
botorkál majd megáll
a végtelen
a semmi húrjain remények
zenélnek
miközben metafora kószál
nõies fényeden
szoknyád apálya és
szíved dagálya
kódolt rendszeren fut a vágyõrházhoz
mondd jó lesz-e ha szerelmesvers
lesz a vacsora
a szobában Ady Endre már
Lédát hámoz
Ezredvégi karám
Mit motyogsz itt a szabadságról
Nem is hasonlít rá e
bármi
Nem múlott kor mely ravaszabbul
Tudott a béklyóinkkal
bánni
Soha a fiók-zsarnokoktól
Nem hemzsegett így ez a Völgy
Még próbálják
friss erõiket
De sír alattuk már a
föld
Épülnek az új táborok
A hóhérok is készülõdnek
Feszülnek homlokos tahók
A nekünk ígért szûz
idõknek
Csak torz önérdek hímezi
A csorda-nép kirajzolt útját
Nincs korlátja a tiszta észnek
Õk már a jövõ
sarát túrják
Fintor
Balsors akit régen tép
Indulóra vígan lép
Ez a nép
Ép
Éppen ép
Indulóra vígan lép
Balsors akit régen tép
Invokáció
Éjszaka volt
De nem volt oly sötét
Mint a szívetekben
A csönd nem szorongatta a torkunk
S a villámfények sem
osztották
gerezdekké
Az elérhetõvé
tett Holdat
Tehát békés éjszaka
volt
Mint a mesében
Vagy az õsi dalban
Madarak járták az éji
erdõt
És szép csend az éji
madarakban
Emlékezetem mozivásznán
Aki egyszer átéli
a háborút, annak akárcsak egyetlen, parányi,
undorító szakaszát is - és a háború
minden szakasza ilyen -, az soha sem fog megszabadulni emlékétõl.
A háború maga a sûrített idõ, órák,
sõt csupán percek cipelik évek terheit.
Nekünk, akik
bár csak gyerekként, de átéltük a II.
világháborút, s egy-egy bombázás mázsás
perceit, a háború nyomasztó emlékeinek tonnái
halálunkig megülik lelkünket. Elég egy korabeli
filmhíradó képeit meglátni, sõt akár
egy parányi emlék felidézése, vagy csupán
egyetlen régi, megsárgult fénykép, és
lelkünk máris kizökken nyugalmából, életre
kél a múlt.
Íme, magam
is így vagyok, míg e sorokat leírom, emlékezetem
mozivásznán a háború képei máris
peregni kezdenek...
1944 nyarát
éljük. Száraz meleg van, jól jönne már
egy kis, hûsítõ esõ. A falu, itt mifelénk,
közvetlenül a libalegelõ mellett, ma az elmúlt
hetek zajos nyüzsgéséhez képest csendes. Édesanyám
kenyeret süt. Szokásához híven, a dagasztóteknõ
falára rátapadt tészta maradékából
kiscipót formál és a kenyerek bevetése után
azt is elhelyezi a kemencében.
Sül a kenyér,
érzem az illatát. Alig várom, hogy a friss cipóból
majd egy darabkát kaphassak. Mire a kiscipó megsül -
amire testvéreim is oly nagyon várnak - a szomszéd
falu felõl hosszú embersor közeledik. Magasan fekvõ
udvarunkból is jól látható, milyen kényszeredetten,
bandukolva közelítenek a falu végéhez. Egyenest
a mi utcánk felé tartanak. Férfiak, nõk, öregek
és gyerekek együtt vonszolják magukat a poros úton.
Mellettük, oldalt szuronyos csendõrök vigyázzák
a menetet.
A kenyér
sülésén õrködõ édesanyám
a közeledõk között már távolról
felismer valakit. Hirtelen elhatározással kikapja a kemencébõl
a nekünk szánt cipót, egy pillanat alatt papírba
göngyöli, a köténye alá rejti és már
siet is ki az utcára, a sarokhoz. Tudom, hogy haragudni fog érte,
mégis a nyomában vagyok. Amikor a csoport odaér, csak
úgy a szemével odaint a sorba, a fûszeres Grünwaldnénak,
aki annak idején, ha a szükség úgy kívánta,
hitelben is adott árut a családunknak, amikor odaát,
a szülõfalumban laktunk. Talán másodpercek sem
teltek el, és már ott is van édesanyám a sor
szélén, s a köténye alól elõrántja,
odanyújtja a meleg cipót.
Hiába nincs
beszéd és hiába a gyorsaság, egy csendõr
észreveszi, hogy történt valami és azonnal ott
terem. Durva szitkok közepette úgy pofon üti édesanyámat,
hogy nekiesik a deszkakerítésnek. Ott állok a közelében,
a sarkon, tehetetlenül, remegve a félelemtõl: csak nehogy
õt is elvigyék!
Ahogy a menet elhalad,
a film is tovább pereg...
Nyári kánikula
van, de mostanában e nélkül is forrók a nappalok.
Mégis legjobban az éjszakáktól félünk.
Elég egy késhegynyi rés a vaksi ablakon, és
már büntet a csendõr, aki a sötétséget
vigyázza. Alig hajtjuk álomra az állandó feszültségtõl
fáradt fejünket, már szól a sziréna a
községháza tetején. Keserves sikoltó hangjától
talán még a holtak is megmozdulnak, a vasúton túli
temetõben.
Légiriadó.
Mostanában egyre gyakoribb, de sohase tudjuk megszokni. Összekapjuk
magunkat, és a legszükségesebb holmival már futunk
is ki a házból, át a szomszédba, mert ott van
csak pince és az a környéknek kijelölt óvóhely.
Hiába futunk, már késõ. A gépek felettünk
zúgnak és mire az utcára érünk, már
a sötétségtõl sem remélhetünk védelmet,
mert a repülõgépekbõl valamiket kidobáltak,
melyek nappali fényt árasztanak. Jaj, a pilóták
talán már minket is látnak! A rémülettõl
az út menti mély árokba vetjük magunkat. Moccanni
sem merünk. Most aztán érzem, mi is a félelem.
Fel sem merek nézni. A zúgás a nagyváros felé
távolodik, de mindjárt újra felerõsödik.
A repülõgépek újabb csoportja érkezik.
Már latolgatnánk, merjünk-e futni tovább, az
óvóhelyre, amikor a nagyváros felõl iszonyatos
robbanások hallatszanak. És mi tudjuk, hogy valahol, talán
nem is messze, a halál már serényen dolgozik.
Amennyire csak tudunk, a földhöz lapulunk. Remegve fekszünk
az árokban. Így érezzük, teljesen ki vagyunk
szolgáltatva...
Õsz van,
szeptember. Német katonák özönlik el a falut. Határozottak,
kemények, bizalmatlanok, barátságtalanok, és
különösen a tábori csendõrök félelmetesek,
a nyakukban lógó különös fémtáblákkal,
harsány beszédmodorukkal. Magyar csendõrökkel
meg hegyivadászokkal járják a házakat. Rekvirálnak.
Hasztalan minden könyörgés, amit kiszemelnek, már
viszik is...
Pereg a dob. Közhírré
tétetik, hogy holnap délelõtt tíz órára
minden olyan tizennégy éves és annál idõsebb
fiú, aki leventeköteles, kétnapi hideg élelemmel
jelenjen meg a községháza elõtt, a piactéren,
hadimunkára. Aki a felhívásnak nem tesz eleget, a
statáriális bíróság hazaárulóként
fogja felelõsségre vonni...
Október van.
Kelet felõl már hetek óta özönlenek a ponyvával
vagy gyékénnyel borított ekhós szekerek. A
messze Erdélybõl idáig döcögõ négykerekûeket
fáradtan baktató, vásott gebék húzzák.
Képükrõl ugyanúgy lerí a fáradtság,
mint a szekereken gubbasztó családtagokról.
Jönnek, özönlenek
az oroszok bejövetelétõl rettegõ, a német
és a magyar propagandától halálra rémített
emberek; többségük erdélyi szász. Jönnek,
vánszorognak, gyötrik, kínozzák magukat meg leromlott
állataikat, hogy mentsék az életüket meg a szekérre
ráfért, maréknyi vagyonkájukat. "Akik az oroszok
kezére jutnak, azokat felkoncolják!" - hirdeti itt is a propaganda.
Éjszakára
az utcánk túloldalán kezdõdõ, az árkon
túli libalegelõ naponta megtelik holtfáradt menekültekkel.
Másnap, amikor továbbmennek, csodálkoznak, hogy a
falunkból egyetlen család sem csatlakozik hozzájuk.
Pedig a front és vele az oroszok egyre közelednek...
Ismét eltelt
egy éjszaka, és újra felkelt a nap, de nem sok örömét
lelheti a tájban. A félelem csendjét iszonyú
csattanások szelik darabokra. A németek robbantják
a közeli vasutat, és a felröppenõ, sivalkodó
síndarabok nagyokat ütnek az ártatlan levegõn,
majd kimerülten lehullanak, elpusztítják, ami még
útjukba akad. A rombolás vandalizmusától a
környéken minden szenved, talán még a föld
is, hiszen ennyi csúfságot rajta itt eddig még ember
nem csinált.
A riadtan búvó
utcákat német tábori csendõrök járják,
és velük a tolmács. Hozzánk is bejönnek.
A kutya nyüszítve menekül elõlük. Így
látszik, nemcsak az ember fél.
A magasabbik német
éles szavakkal magyaráz valamit. A magyar hadarva fordítja:
"A Gruppenführer úr parancsa, hogy egy órán belül
mindenki menetkészen legyen! A falut ki kell üríteni!
Semmi pánik, mindenki csak a legszükségesebb holmikat
vigye, mert a kiürítés csupán ideiglenes, nemsokára
visszatérhetnek. Most azonban mindenkinek menni kell, mert az oroszok,
akit itt találnak, felkoncolják!"
A német megismétli
a parancsot, és mutatja, hogy tehát egy óra múlva.
Mindnyájan
rettegünk, hiszen az életét nemcsak a gyáva félti.
Mi még sohasem láttunk közelrõl oroszokat, ki
tudja, mi lakik bennük? Ám a parasztember - legalábbis
mifelénk - az egész életen át keservesen összekuporgatott
kis valamijét és a szegényes otthonát még
az életénél is jobban félti. Így hát
hiába minden parancs és rémítgetés,
a mi környékünkön senki sem mozdul, hanem bújik,
ki merre tud, a kiürítést sürgetõ németek
elõl. Õk talán könnyen vannak itt, mert idegenek,
de nekünk ez a falu a hazánk, minden nyomorúságával
együtt is. Hová is mehetnénk innen? És az oroszok?
Ki tudja, mi lesz, ha bejönnek? Embert azért talán azok
sem esznek? Édesapám szerint ennél csak jobb világot
hozhatnak, rosszabbat már õk sem. Várunk. Lesz, ami
lesz!
A kert sûrû
málnásából lesem az utcát. Rettenetes
a fejetlenség mindenütt. A németek és a magyar
csendõrök egymást tiporva tülekednek a libalegelõ
szélén álló teherautókra. A tolmácson
kívül egyetlen civil sem tart velük, még az öreg
Dobrai, a nyugállományú csendõr sem. A németek
már ügyet sem vetnek a lakosságra, mindegyiküket
az foglalkoztatja, hogy feljusson a teherautókra. A hatalmas jármûvek
megtelnek a menekülõkkel. Három német és
néhány csendõr lemarad. Így látszik,
nekik már nem jutott hely. Õk az elindult teherautók
után futnak, az Epreskert irányába.
Hatalmas csattanás,
egy ágyúlövedék bedönti a Cédulásék
házfalát. Míg a vályogpor elszáll, helyreáll
a csend. Rettegve futunk a szomszédba, a pincébe. Alig lépünk
ki a kapun, egymás után több robbanást hallok.
Már a saroknál járok az utcán, amikor a fejem
felett valami élesen hasítja a levegõt. Ösztönösen
földre bukok. A szemben levõ libakertben nagy csattanás.
Az akna ott robban és tövestül dobja a levegõbe
a káposztafejeket.
Végre átérünk
a szomszédba. Behúzódunk a pincébe. A környékrõl
a szomszédok már ott vannak. Néma csend. Mindenki
szorong. A halottasházi csendet az öreg Sápi néni
jajveszékelése szakítja meg: "Jaj lelkeim, talán
most jön el a világ vége!"
Kintrõl harckocsi
dübörgése hallatszik. Beleremegnek a pince falai is. Most
lépteket hallunk, de... mintha megálltak volna. Egypercnyi
lehet a kínos csend. Moccanni sem merünk. Most a lépéseket
újra halljuk. Közelednek. Két katona csizmával
nagyot rúg a pince ajtaján. Az ajtó kivágódik.
Fegyverek csöve mered ránk. Oroszok. Rémülten bámulunk
rájuk. Most mi lesz? A németek ijesztése most a fülembe
cseng: "Akiket az oroszok itt találnak..."
Az egyik katona
beljebb jön és a szemét körbejáratja a pince
félhomályában.
- Nyemec jeszty?
- fejezi be hirtelen a szemlét.
- Nem, nincsenek!
Elmentek arra, ni! - feleljük kórusban, a fejünket rázva,
és mutatjuk az irányt az Epreskert felé.
Nem szólnak
többet, beljebb sem jönnek. Megfordulnak és elindulnak
arra, amerre mutattuk. Egy kicsit még várunk, aztán
kimerészkedünk. Látjuk, hogy az orosz katonák
a tankok mögött már messze, a libalegelõn járnak...
Október vége
felé jár az õsz, a pincében már hidegek
a hajnalok. Világosodáskor román katonák jönnek.
A pincébõl mindenkit kiterelnek. Jaj, mit akarhatnak?
Az egyik elénk
áll és magyarul magyarázza: - Önöknek innen
el kell távozni, hátra, a front mögé! A faluban
senki sem maradhat! Itt nagy harc lesz! Azonnal kezdjék el a csomagolást!
Mivel látja,
hogy senki sem mozdul, hozzáteszi: - Ez nem kérés,
hanem parancs! Megértették?
És a nyomaték
kedvéért leakasztja válláról a géppisztolyt.
A parancsnak senki sem mer ellenszegülni. Egy-egy szekérre
több család batyuja felkerül. Néhány tehénfogattal
elindulunk, a szomszédokkal együtt kelet felé, a homoki
tanyavilágba. A falutól kilométerekre, egy nagygazda
tanyáján telepszünk le. Szûkösen, de mindenkinek
jut hely. A férfiak a gazda birkáiból egyet levágnak.
Az üstöknél az asszonyok serénykednek. Végre
jóllakhatunk. A gazda is velünk eszik, jut neki is a sajátjából.
Éjszaka iszonyatos
ágyúzás hallatszik. A félelemtõl nem
bírunk elaludni. Hajnalban teherautók érkeznek katonákkal.
Ágyúkat vontatnak. Szovjet alakulat. Végigrazziázzák
a tanyát, az istállót, a dohányhodályokat
és mindent a tanya környékén. Még az épületek
padlásaira is felmennek.
Aztán pihenõhelynek
õk is a tanyát választják. A gyerekek és
a férfiak körülöttük lábatlankodunk.
Az asszonyok és a lányok nem mutatkoznak. Az oroszok kézzel-lábbal
magyarázzák, hogy ne féljünk. A kezükkel
mutogatják, hogy jöjjön elõ mindenki. Néhány
asszony is elõmerészkedik. Õk veszik kézbe
a dolgok intézését. A szomszéd Mari néni
kiadja a parancsot, hogy hordjunk vizet. Az asszonyok még tüzet
raknak és két üstben melegítik a vizet. Az egyikben
teát fõznek, a másikat mosdóvíznek szánják.
A katonák örülnek, hálásan köszönik.
A forró vizet lavorokba merik és hideg vízzel vegyítik.
Vidám zsivaj, mosakodás. Együtt reggelizünk. Egymás
beszédét nem értjük, de mindenki mutogat, és
az segít. A katonák barátságosak, de a kétéves
húgom durcás és fél tõlük. Az egyik
kereksapkástól csokit kap, és a kis pimasz akkor már
visszanevet...
A tanyán
a napok egymásba folynak. Már nem tudjuk, hányadika
van. Az oroszok egy napig voltak nálunk, aztán a falu felé
továbbvonultak. Azóta napok teltek el. A gazda birkáinak
száma jócskán megcsappant, de nem ellenzi, hogy a
férfiak továbbiakat is levágjanak. Talán arra
gondol, hogy ami megmarad a nyájból, azt a háború
úgyis elviszi.
Egyik nap lovasszekéren
négy román katona jött a tanyára. Kissé
szokatlan volt, és gyanús, hogy nem egy egész alakulat,
hanem csak négy katona. Igen nyájasak. Két nagy bödön
mézet hoztak. Mutatják, hogy hozzunk edényt, adnak
mézet. Jöjjön mindenki! A hírre a lányok
és asszonyok közül is többen elõjönnek.
Ki lábast, ki csuprot hoz. Az ajándéknak nagy sikere
van, hiszen nemhogy mézet, de cukrot is már hosszú
ideje, csak jegyre lehetett kapni - ha lehetett. A két bödön
hamar kiürül. A katonák lovaik közé csapnak
és elhajtanak. Míg a jegenyesoron távolodnak, integetünk
utánuk. Nem sejtettük, milyen drága árat fizetünk
majd a mézükért.
Este mindenki elhelyezkedik
már megszokott helyén, a kiürített szobában
és konyhában, a falak mentén körbeterített
szalmán. A tanya elcsendesedik. Éjfél felé
járhat, amikor közeledõ lódobogás hallatszik.
A négy katona jött vissza, ezúttal lóháton.
Lovaikat a tornác korlátjához kötik, majd bejönnek
a tornácra. Kettõ az ajtóban megáll, leemeli
és csõre tölti a fegyverét. A fojtogató
csendben a fegyver hangosan csattan. Az ajtóban állók
fegyvereinek védelmében a másik két katona
bejön, elemlámpával körbevilágít.
Egy fiatalasszonyt és egy nagylányt kirángatnak a
tornácra. A tehetetlen csend döbbenetébe csak a két
nõ sírása és könyörgése hallatszik...
Lusta napok után
rettegett éjszakák vonszolják magukat. A harcok végre
távolodnak. Mindenki, egyre jobban hazavágyik. Meg kellene
próbálni! A férfiak tanácskoznak, aztán
elindulunk a szekerekkel haza. Vajon otthon mi vár ránk?
Megvan-e a házunk, nem hordtak-e szét mindent belõle?
Lassan közelítünk
a faluhoz. A Dombrádi tanya környékén felpuffadt
lótetemek hevernek szerteszét. A bûz marja az orrunkat.
Sietünk, ahogyan csak bírunk. Végre beérünk
a faluba. Csendes, mint a temetõ. A Csókás sarkon,
a csaposkúttal szemben, szétlõtt és kiégett
harckocsi. Benne a legénység szénné égett.
Ahogy a közelébe érünk, a tétova szellõ
az orromba csapja az égett emberi hús semmi máshoz
nem hasonlítható, émelyítõ, nehéz
szagát...
Felrettenek, a film
itt megszakad.
Jelentés
Vesztes tiszta képek járják
az elmét.
Toronyból kilökött
galamb véres földi röptét.
Lányok lidércek sírnak
mindegyik szívbeteg.
Homály erõszak térben
párzik a végtelen.
Gallyak közt zizeg könyvbeteg
álom.
Hát sose lesz több jóság
soha e világon?
A létezés mindinkább
érthetetlen.
Értelmetlen csipkebokorban videók
égnek.
Mindazonáltal az ég a
szent szabadság az ajtóban áll.
Több tudást több szeretetet
ellenkultúra ellenében kíván.
A diktátor halála
In memoriam Pilinszky János
1.
Szemem láttára lõtték
halomra
képernyõkényelemben
keserû átkaimat.
Meglincselték az ítéletet,
kioltották bosszúvágyamat.
2.
Nem tudok gyûlölni többé,
mióta megadták neki
a kegyelemlövést.
Többé nincs kegyelem.
Nem tudok többé megbocsátani,
mióta a gyermekek megcsapolt
vére
a lõtt sebekbõl elszivárgott.
Nem tudok már se gyûlölni,
se megbocsátani,
mióta szemtanúja lettem
az átváltozásnak.
3.
Vége a gonosznak.
Mivé lett az ártatatlanság?
4.
Te jobb vagy-e, én jobb vagyok
a szûzek vérével
táplált szörnyetegnél?
5.
Tedd a kezed óvón a kezére
a végsõ pillanatban
szerelmes cinkosodnak.
6.
Majd akkor.
A végsõ elszámoltatásnál.